Bevezetésül egy olyan levelet hadd olvassak föl most, amit a mai vasárnapon a földkerekség minden pontján fölolvasnak a templomokban. Az Egyházak Világtanácsának elnöksége fordul ebben a levélben a tagegyházakhoz, és történelmünknek ebben a mai, döntő szakaszában imádságra hívja fel a világ keresztyén népeit és gyülekezeteit a holnap kezdődő genfi értekezlettel kapcsolatban. A levél így hangzik:
“Az Egyházak Világtanácsa tavaly Evanstonban tartott második nagygyűlésén felhívást intézett a kormányokhoz és népekhez, hogy ne szűnjenek meg egymással beszélni, kerüljék a haragot és a rosszindulatot és keressék a félelem és bizonytalanság kiküszöbölésének útját. Hálát adunk Istennek, hogy ma a Szovjetunió, Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok kormányfői egybegyűlnek, hogy tíz év után először folytassanak egymással megbeszélést. - Az egész világ szeme és reménysége ezekre a megbeszélésekre irányul. Felhívjuk az összes keresztyéneket, imádkozzanak azért, hogy találják meg az utat, amelyen a félelmet és bizalmatlanságot kiküszöbölhetik. Meggyőződésünk, hogy most az egész keresztyén hívő közösség világméretű könyörgésére van szükség, és hogy az imádság egybekötő erejének a mostani jelentőséggel teljes és reménydús pillanatában erősebben láthatóvá kell lennie, mint valaha. Imádkozzunk azért a négy emberért, akiken most olyan súlyos felelősség nyugszik, a népekért, akiket ők képviselnek, az összes többi népekért, akik feszült aggodalommal és mégis reménységgel eltelve tekintenek feléjük: a világ békéjéért. - Boldogok a békességre igyekezők!”
Így fejeződik be a drámai hangú felhívás. Az egész földi világ visszafojtott lélegzettel figyel most Kálvin ősi városára, Genfre. Valaki szellemesen így határozta meg a helyzetet: A világ még sohasem volt ilyen közel a háborúhoz, és sohasem volt ilyen közel a háború kiküszöböléséhez, mint most! Érthető és természetes hát, ha Krisztus hívei imanapokat tartanak most szerte az egész világon és könyörgőre fogják a dolgot. Ebbe a nagy világ-imagyűrűbe való bekapcsolódásra serkent minket is mindenekelőtt ez az Ige: “Boldogok a békességre igyekezők!” Most kell igazán nagyon komolyan hinnünk az imádság lehetőségében és azokban az ígéretekben, amelyek az imádság erejére és hatására vonatkoznak. Most kell az isteni kegyelmet már megismert hívő embernek odaállni Isten elé a világért és a világ népei nevében is kegyelemért könyörögnie! Most kell magunkra vennünk az egész emberiség életéért és jólétéért való felelősség terhét és szenvedve könyörögni helyette, érette! - Most fontos az, hogy az imádkozó embernek ne magánügye legyen az imádság, hanem érezze át, hogy országos jelentőségű, világméretű ügy az igazi imádság. Hiszen Isten a világ kormányzásába belekalkulálta az Ő gyermekeinek a könyörgését is. Vannak dolgok, amiket Isten addig nem cselekszik, amíg nem kérik tőle. Vannak Istennek olyan ajándékai, amiket csak imádkozó kezekbe és szívekbe ad és azokon keresztül tud adni a világnak. A mi igazi imádságunk által esetleg lehetővé válik valami, ami anélkül nem volna lehetséges. Tehát igenis világviszonylatban is sok függ a hívő emberek könyörgéseitől! Hiszen a hívő ember a Krisztusban felemeltetik az Atya jobbjára, arra a legmagasabb helyre, ahol a legfőbb döntések történnek a történelem fölött.
Egyszer hívő atyafiak panaszkodtak a lelkipásztorukra. Elmondták, hogy nem a tiszta Igét hirdeti, nem épül a gyülekezet, szétszóródik lassan a nyáj, ők is ott akarják hagyni a papjukat, más pásztorhoz akarnak szegődni. Azt mondtam nekik: ezt a lehető legrosszabbul teszik. Annak a gyülekezetnek és ennek a lelkésznek éppen most van szüksége legjobban a hívő emberek könyörgésére! Fogjanak össze érette imádságban, öleljék körül, vegyék körül könyörgésükkel a gyülekezetet és papját, teremtsenek az imádságukkal körülötte olyan légkört, olyan atmoszférát, hogy ne is tudjon mást tenni, kénytelen legyen a legtisztább evangéliumot hirdetni. Ezek az emberek akkor ott a maguk kis körében egy lassú gyülekezeti ébredés keretében tapasztalták meg, hogy nem imádkoztak hiába. Valami ilyenforma dologról van szó most is, csak sokkal nagyobb méretekben. Az Egyházak Világtanácsa felhívása arra biztat, hogy a világ mindené táján, szakról, keletről, délről és nyugatról egy zárt imaközösség vegye körül azt a genfi értekezletet. Ez a szoros imagyűrű teremtsen ott olyan atmoszférát, hogy a tárgyaló felek kénytelenek legyenek megtalálni a feszültségből kivezető békés megoldás útját, és ne tudjanak mást tenni, mint ezen az úton haladni tovább a teljes kibontakozásig!
De ebben az Igében: “Boldogok a békességre igyekezők”, nemcsak arról van szó, hogy késztessük imádsággal a tárgyaló hatalmak képviselőit a világbéke titkának a megtalálására. Így nagyon könnyen átháríthatnánk a felelősséget arra a négy emberre, akiknek emberileg szólva a bölcsességétől, belátásától és jóakaratától függ milliók sorsa, élete vagy halála. Isten Igéje mindnyájunknak személyes ügyévé teszi a békesség kérdését. - Azt mondhatná erre valaki: mit számít az én egyéni állásfoglalásom? Hiszen úgyis rajtam kívül álló erők döntik majd el ezt a kérdést az én megkérdezésem nélkül. Nos hát, nagyon is sokat számít! Nemcsak azért, amit e tekintetben olyan sokszor hallottunk már, hogy ti. a saját egyéni állásfoglalásunkkal erősítjük vagy gyengítjük az emberek békeakaratát vagy háborús pszichózisát - ebben is van valami igazság -, hanem sokkal fontosabb ennél az, hogy egész magatartásommal, gondolkozásommal, emberekkel való beszélgetésemmel aktívan is hozzájárulok ahhoz, hogy a háború kiküszöbölhető legyen vagy bekövetkezzék.
Ha felfordul a világ, én is egyike leszek azoknak az embereknek, és te is, akik ebben vétkesek leszünk. Mert nézzétek csak: imádkozni azért, hogy béküljenek meg egymással azok ott Genfben, és ugyanakkor továbbra is haragban maradni a társbérlőmmel: ez kigúnyolása az imádságnak és a béke egész ügyének. Reménykedni a világfeszültség enyhülésében és ugyanakkor nem tenni semmit az embereknek például az anyósával való feszült helyzete enyhítésére: nagyképűség, sőt orcátlanság. Panaszkodhat-e a népek közötti békülékenység és áldozatkészség hiányáról az az ember, akinek a saját belső élete tele van feszültséggel, s aki felháborodik, ha tőle áldozatot kíván valaki? Nem vesszük-e észre, hogy személy szerint mi magunk is egy rész vagyunk ebből a világból, egy kicsi sejtje a nagy világ testének?! Gyógyulhat-e a test, ha a sejtekben benne marad a betegség? Tehát ha mi nem hiábavaló módon akarunk könyörögni ennek a világnak az életéért, akkor tegyük azt úgy, ahogyan valaki mondta egyszer: “Tisztítsd meg Uram ezt a szennyes világot, és kezdd el énrajtam!”
“Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak.” Az Isten fiai, akik Jézus Krisztus által Isten gyermekeivé lettek, nem is lehetnek mások, csak békességre törekvő emberek. Hiszen nekünk olyan Istenünk van, Aki a Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván néki az ő bűneit. Krisztus keresztjénél egy nagy békekötés jött létre a föld és az ég, az ember és az Isten között. Ebben a békekötésben Isten volt a kezdeményező, Ő nyújtott az égből békejobbot a földnek, mintha azt mondaná: Minden gonoszság, lázadás, felségsértés legyen elfelejtve, eltemetve, megbocsátva! És ennek a békének minden költségét, egész árát, amibe került, Ő maga vállalta magára. Olyan drága, fontos neki ez a békesség, hogy önmaga darabját, Jézus Krisztust áldozta érte. Ez az, amit a próféta így fejez ki: “Békességünknek büntetése rajta van”. (Ézs 53,5) Rajta, benne a Krisztusban! Amikor Isten Jézus Krisztus kereszthalálára tekint, úgy veszi, mintha benne mindazok elszenvedték volna a kárhozatot, akik helyett Krisztus meghalt. Tehát helyetted és helyettem - Isten kegyelméből - a mi Urunk szenvedett, meghalt, eleget tett, jóvátételt gyakorolt, fizetett. Ezért nem vádol Isten, pedig ellensége voltál. Nem hányja szemedre, amit ellene elkövettél, nem panaszolja föl, hogy megtagadtad, nem szeretted, nem engedelmeskedtél neki, nem bíztál benne, hanem rámutat a keresztre és ezt mondja: Látod, ennyire szeretlek téged, ilyen drága vagy nekem, ilyen becses vagy az én szememben, hogy képes voltam ezt tenni érted! Ilyen a mi Istenünk! Ennek az Istennek vagyunk a fiai!
Az a békesség, amit Isten szerzett és adott nekünk: nemcsak egy negatív nyugalmi állapot, hanem aktív magatartás. A békesség szót negatíve a nem-háborúskodás, nem-viszálykodás, nem-veszekedés értelmében szoktuk használni. Úgy véljük, hogy míg nem esik hangos szó, addig békesség van a házban. Úgy gondoljuk, hogy békességre kész az az ember, akinek gumiból van a gerince, mindenütt enged és egyezményeket köt, hogy ki ne törjön a viszálykodás. A békességnek ez a fajtája tiszta önzés, mert benne a saját személyes nyugalmát keresi az ember. Olyanforma magatartás, mint amikor valaki dühösen rámordul a másikra: “Ugyan, hagyj már békén!” Nos, a valóságban a békesség egészen mást jelent. Nem ilyen másoktól való békében hagyottságot. A békesség nem is csak egy belső lelkiség, hanem produktív erőhatás, kisugárzás, békességet akaró és munkáló magatartás. Nem Istentől nyert békesség az, amelyik elrejtve meghúzódik a hívő ember lelke mélyén, mint titkos gyönyörűség, lelki élvezet - mert az igazi békesség bele akar hatni a földi viszonyainkba és cselekedeteinkbe, a személyi, családi, gazdasági, politikai életünk viszonylataiba, gondolataiba. Az a békességre igyekező, akit itt Jézus boldognak mond, tulajdonképpen békességszerzőt, békesség-munkálót jelent. Olyan embert, aki önzetlenül és alázatosan munkálja két szembeálló fél között a békességet, mint a szeretet cselekedetét.
Érdekes, hogy az Újszövetség békesség szavának az eredete az eiro ige, amely az egymással való újra beszélgetést jelenti. A Krisztus által szerzett békesség lényege az, hogy létrejött az Ő halála által az újra beszélgetés lehetősége Isten és ember között. Boldogok a békességre igyekezők, a békességszerzők, azok, akik mindent elkövetnek azért, hogy a szeretet és megbocsátás szellemében való újra beszélgetés létrejöjjön mindenütt, ahol eddig nem értették meg egymás szavát. Kezdjünk el újra beszélgetni azokkal, akikkel valami miatt megszakadt a kapcsolatunk. Kezdjük ezt az újra beszélgetést azon az alapon, hogy Isten is így szerzett békességet velünk. A Krisztus békessége megnyugtató és békéltető sugárzása árad az Istennel megbékélt emberből. - Ezt a békességet nem lehet megszerezni, azokból a szívekből nő ki ez, amelyekben Jézus lakik. Az egyes szívekből nő ki és egyúttal összeköti az embereket. Ilyenképpen a család a békességnek a tulajdonképpeni születési helye. Innen növekszik tovább a barátok között, a szomszédok, a gyülekezeti tagok között és innen sugárzik tovább gyülekezettől gyülekezetig, országról országra, világrészről világrészre!
Kezdjük el a magunk kis körében a békesség-szerzésnek ezt a szolgálatát és ezzel egyfelől konkrétan is hozzájárulunk a politikai tárgyalások hőn óhajtott jó eredményéhez, másfelől imádságunk is igazabb és hitelesebb imádság lesz majd a keresztyén népek mostani nagy imaközösségében! Ezzel a reménységgel énekeljük:
A magasságban dicsőség Istennek,
Békesség légyen földön embereknek,
És jóakarat mindenféle népnek
És nemzetségnek!
(315. ének 2. vers)
Ámen
Dátum: 1955. július 17.