Életünkben vannak olyan adottságok, amelyek annyira megszokottak, természetesek és magától értetődőek, hogy az ember már nem is gondolkodik rajtuk, hanem egyszerűen elfogadja őket, mint meglévő tényeket. Ilyen üres formasággá, megszokott adottsággá válik sokszor istentiszteletünknek egyik legfőbb eleme: az éneklés. Ezt legtöbbször csak olyan szükségképpeni, hézagpótló elemnek tartjuk, amivel megkezdődik és bevégződik az istentisztelet. Valahogyan csak el kell kezdeni és be kell fejezni az együttlétünket itt a templomban vagy egy bibliaórán, és ez legjobban a gyülekezeti ének által érhető el. Az éneklés értékének a nem ismerése nyilatkozik meg abban is, hogy sokan nem is tartják fontosnak az éneklésben való részvételt, nem énekelnek, csak akkor, ha történetesen éppen ismerős zsoltár száma van kitéve a táblára. Nem tekintik mulasztásnak, ha későn érnek az istentiszteletre, akkor, amikor a gyülekezet éneke már befejeződött, csak arra ügyelnek, hogy a prédikációból ne mulasszanak semmit. Ének alatt beszélgetnek, köszöngetnek egymásnak, mintha az egész csak arra való lenne, hogy a sok ember lassú elcsendesedésének a zaját a zene hangjaival fedezze. Pedig az ének nem körítése az istentiszteletünknek, hanem része, egyik eleme, éppen úgy, mint az imádság vagy az igehirdetés. Sőt, el tudnék képzelni olyan istentiszteletet is - legalább időnként -, amelynek egyetlen eleme csak a gyülekezet éneke volna, úgy ahogyan Pál apostol írja a felolvasott Igében: “Beszélgetvén egymás között zsoltárokban és dícséretekben és lelki énekekben, énekelvén és dícséretet mondván szívetekben az Úrnak.” (Ef 5,19) Foglalkozzunk hát ez alkalommal az éneklő gyülekezettel, és lássuk meg, mi szerepe van a gyülekezeti éneknek az istentiszteleten?
A zene általában nagyon alkalmas módja és eszköze lehet az Isten dicsőítésének. Isten nemcsak az embert, hanem az egész világmindenséget is a maga dicsőségére teremtette. Nemcsak az ember privilegizált feladata az, hogy dicsőítse az Istent, hanem az egész világé. És ez a világ nem halott, nem néma, hallgatásra ítélt teremtés, hanem olyan, amelyik boldogan beszél és hangot ad. “Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat. Nap napnak mond beszédet; éj éjnek ad jelentést. Nem olyan szó, sem olyan beszéd, a melynek hangja nem hallható: Szózatuk kihat az egész földre, és a világ végére az ő mondásuk. A napnak csinált bennök sátort.” (Zsolt 19,2-5) És akinek van füle arra, hogy a világnak ezt a hangját és beszédét megértse, az titokzatos, Istent dicsőítő hangáradatot hall kicsendülni a teremtett mindenségből. Sokszor egy kis hegyi patak vízeséséből, egy nyárfa rejtelmes susogásából, egy őszi táj megrendítő melankóliájából az Istenbe kapcsolódott emberi lélek kihallja a teremtettségnek azt a legbelsőbb harmóniáját, amiben Isten örök dicsősége visszhangzik.
Egy régi görög gondolkodó mondotta egyszer: a mindenségben minden csillag egy hang és ezek a hangok kibeszélhetetlenül szép dallamba és összhangba olvadnak össze, égi zenébe, amit csak a megtisztult lelkek élvezhetnek. A teremtett világnak ezt a felséges muzsikáját hallották meg olykor a művészek legnagyobbjai, hogy belőle egy-egy dallamot a mindennapi ember számára is kifejezzenek és hallhatóvá tegyenek örökszép műveikben.
A teremtett mindenség látható világán túl van a láthatatlan világ, az angyalok serege, a megdicsőült lelkek boldog birodalma. A Biblia mindig úgy beszél ezekről a mennyei lényekről, mint akik az Isten trónja körül énekszóval, hozsannával, hárfákkal, trombitazengéssel dicsőítik a mennyei Királyt. Az égi seregek Istent dicsőítő örök himnusza, felséges zenéje nélkül a Bibliát ismerő ember el sem tudja képzelni a mennyországot. Persze azt sem tudjuk elképzelni, hogy az a mennyei zene milyen lehet, de a menny semmi esetre sem egy halálos csendességben élő örökkévalóságot jelent.
A teremtett földi és mennyei világnak ebbe a hatalmas, Istent dicsőítő hangáradatába olvad bele a hívő ember hangja, a gyülekezet éneke. Ezért kezdettől fogva mindmáig, sőt amint láttuk, az örökkévalóságig az ének, a zene szerves része az Isten tiszteletének, Istennek is tetsző módja az Ő dicsőítésének. Az ótestamentumi gyülekezetek ugyanazokat a zsoltárokat énekelték, mint mi. Jézus maga is énekel a tanítványaival együtt még a kínszenvedés előtti estén is, amikor az utolsó vacsora végeztével énekelve mentek ki az Olajfák hegyére. Az újtestamentumi gyülekezetek is énekeltek, és az apostolok a leveleikben éppen az istentisztelettel kapcsolatban különböző zeneszerszámokról - fuvola, citera, trombita - tesznek említést. Nem csoda hát, ha a keresztyén gyülekezetekben az ének és a zene kezdettől fogva jelentős helyet kapott az istentiszteleten. Az igazi éneklés által tehát éppen olyan elemmel gazdagodik istentiszteletünk, amiben maga Isten kedvét leli, ami Neki különös módon tetszik. Sokkal jobban fel kellene és fel lehetne használnunk az éneklésben rejlő drága lehetőségeket az Ő dicsőítésére, mert “illik, hogy Őtet dicsérjék...”.
Alapigénkben kétszer is előfordul a dicséret szó, az Istennek való dicséretmondás. A dicséretmondás több mint a hálaadás. Alapjelentése mind a kettőnek ugyanaz: a kapott adományról az adományozó Istenre emelni a tekintetünket. Meghatódni a mindenható Isten hatalmától és jóságától, és Őt ezért tisztelni. De míg a hálaadásnak az a sajátossága, hogy egészen személyes vonatkozás rejlik benne, az isteni segítségnek a személyes átélése késztet reá, - addig a dicséretmondásra az jellemző, hogy önmagamon és egyéni megtapasztalásomon túlemelkedik. A dicséretmondó ember tekintete az isteni cselekvés nagyságát és mélységét csodálja. Imádó csodálkozásban Annak a bölcsességét csodálja, Aki a történelem folyását irányítja. Hálás lehetek a mindennapi kenyérért, ami az asztalomra kerül, de dicséretet mondok Annak, Aki a búzaszemből és a homokból a kenyeret teremti. Hálát adok a napsugárért, ami a szobámba özönlik, de dicsérem a csillagok teremtőjét, a világmindenség létrehozóját. Hálás vagyok a bűnbocsánatért, de dicsérem Istent, Aki a megváltás roppant tervét végiggondolta és Jézus engesztelő áldozatában végrehajtotta. - Már a hálaadás is szabaddá és boldoggá tesz, de igazában a dicséretmondás közepette érződik meg ennek ereje. A dicséretmondás kitágítja az egyébként szűk látókörünket. Pál és Silás lelki látókörét nem korlátozták a börtön falai, mert énekkel dicsőítették Istent. Isten dicsérete fenség, ujjongás és győzelem.
Azt mondja Pál apostol: “énekelvén és dicséretet mondván az Úrnak”. Az ének, a zene segíti a lelket a dicséretmondásban. Nem tapasztaltuk-e még, hogy Isten dicséretének kifejezésére milyen végtelenül gyarló szerszám az emberi szó a lélek kezében? - ezért szinte ösztönösen tör utat magának a zenében, az éneklő hangban. Valaki egyszer azt mondta, hogy a zenei hang és a közönséges emberi szó két testvér ugyan, de az egyiknek szárnya van, és amikor messze útjáról visszaérkezik, elmondja a másiknak, mit látott a csillagok között. Isten drága ajándéka a zene, benne és általa az emberi lélek kifejezési köreit Isten a kibeszélhetetlen felé tágítja ki. Általa túljutunk a puszta kimondott szó, a beszéd kifejezési lehetőségein. Nemcsak hangulati aláfestés tehát a zenei hang, hanem maga is egyik kifejezésmódja az Istent kereső, szerető ember áhítatának. Sokszor van az úgy, hogy nehezen tudnánk gondolatainkat, érzéseinket, bűnbánatunkat vagy örömünket megfelelő szavakba foglalni, de amikor egy éneket elénekelünk, abban benne van az egész szívünk. Próbáld csak meg úgy igazán a szívedet beleönteni egy-egy Istent dicsérő énekbe, meglátod majd, hogy megcsendesedik a fájdalom, a bűnbocsánat kegyelmében oldódik föl a bűnbánat, elszáll a félelem és az aggodalom, túlcsordul az öröm és a hála. A menny levegőjével szívja tele magát a lélek. Kálvin János szerint az ének bizonyságtétel, amelyet maga Isten ad az ember szájába. Buzdítás az Ő dicséretére, intő jel a bűnnel szemben, gyógyító a kísértésben és bajokban, orvosság a bűn és hitetlenség ellen, a megszentelődés segítő, megelőző eszköze.
A szerelmes ember mindent szolgálatába állít a szerelmének. Az Isten szerelmese a hangok nagy, változatos világát is szolgálatába akarja állítani szent szerelmének. Nem mint művészi produkciót - mert az a maga dicsőségét szolgálná -, hanem mint lelki hódolatának sajátos kifejezését. Ezért itt a hívők éneklő gyülekezete, vagy például egy bármilyen egyházzenét hallgató hívők gyülekezete nem az ének és zene szépségében gyönyörködik, hanem az élő Isten szépségében és az Istenben megtalált kegyelem szépségében, fenségében! Nem az ének szépségétől buzdul föl dicséretmondásra. A mi istentiszteletünkben is van gyönyörködés, de egyedül abban, hogy a hatalmas Isten a mi őriző Pásztorunk, a mi erős várunk, világosságunk, menedékünk. Bűntörlő Urunk, megváltó szeretetével magába ölelő Édesatyánk! Istentiszteletünkön minden örömünk és gyönyörűségünk egyetlen forrása az önmagát Jézus Krisztusban kijelentő Isten és éneklésünk ennek az Őbenne való örömünknek a kifejezése és eredménye.
Éneklésünk alapja Istenben való hitünk. Nem arra való, hogy érzéseinket, képzeletünket megindítsa, hanem azért van, mert Isten aláhajló nagy szeretetétől megindultunk és ez a megindultság zengi bennünk Isten dicsőségét. Senki se maradjon ki belőle azért, mert úgy érzi, nem tud énekelni, nincsen jó hangja vagy hallása, mert az istentiszteleten nem önmagunk vagy mások gyönyörködtetésére énekelünk, hanem egyedül Isten dicsőségére és dicsőítésére. Istennek e tekintetben más az ízlése, mint nekünk. Ha valaki úgy akar énekelni, hogy mások gyönyörködjenek benne, nagy kérdés, hogy tetszik-e az Úrnak? A csukott száj a gyülekezetben éppen úgy rontja a közös áhítatot, mint az, ha valaki mindenáron a saját hangját akarja hallgatni vagy hallatni!
És végül az éneklésnek még egy másik nagy jelentőségű szerepére is hadd hívjam fel a figyelmet. Azt mondja Pál: “beszélgetvén egymás között zsoltárokban és dicséretekben és lelki énekekben”. Tehát egymás között, egymásnak is szolgálunk vele. Hatalmas lelki eszközzé is válhat az éneklésünk, olyanná, mint az eke a föld számára, amely előkészíti azt arra, hogy befogadja az áldott magvakat. De nemcsak az igehirdetést előkészítő, hanem magát az Igét közvetítő eszköz is lehet egy gyülekezet buzgó éneke, vagy egy énekkar Szentlélekkel megteljesedett szolgálata is. Sztárai Mihály például szinte valósággal beleénekelte az evangéliumot a magyar nép lelkébe.
Az ének az igehirdetésnek egyik egészen sajátos közösségi formája, magának a gyülekezetnek a szolgálata egymás tanítására és intésére, hogy így egymás által kölcsönösen épüljünk. Az énekelt zsoltárokban és dicséretekben tulajdonképpen Krisztusnak bennünk lakozó beszéde zeng, énekeinkben nemcsak az érzéseink szólalnak meg, hanem maga az Ige, hogy tanítsuk, intsük és építsük egymást általa. Ha igazán tudnánk érte könyörögni, Isten Szentlelke épp úgy fölhasználhatná itt az éneklésünket a Krisztusról szóló örömüzenet hirdetésére, mint a prédikációt! Tőled is függ, hogy éneklésünk az istentisztelet többi alkotórészével együtt az egész gyülekezet építésére is szolgáljon!
Vegyük hát szívünkre Istennek Pál apostol szavain át adott buzdítását: “Beszélgessetek egymás között zsoltárokban és dicséretekben és lelki énekekben. Énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak!”
Ámen
Dátum: 1954. október 17.