Két alkalommal is beszéltünk már János evangéliuma ún. prológusáról és még mindig van benne valami, helyesebben valaki, akiről még nem volt szó, pedig igen jellegzetes alakja az evangéliumi történeteknek. Keresztelő János ez a valaki, akiről a prológus annyit mond, hogy “Istentől küldött ember” volt, és hogy “tanúbizonyságul” jött. A most fölolvasott versekben Keresztelő Jánosnak ezt a tanúbizonyság-tételét tárja elénk az evangélista, mintegy részletezve azt, amit a prológusban mondott róla. Lássuk hát most, mit üzen az Ő személyén és bizonyságtételén át nekünk az Isten!
Már a legelső mondatnál, ami Jánosnál fel van jegyezve, meg kell állnunk: “Vala egy Istentől küldött ember”. (Jn 1,6a) Tehát valami megbízatása volt néki, magától az Úr Istentől. Úgy jött ebbe a világba, mint Isten követe, mint Isten ügyeivel, Isten dolgával megbízott ember. De nemcsak ő, hanem mindenki, tehát itt most közülünk is kivétel nélkül mindenki úgy jött a világba, mint “Istentől küldött ember”. Tehát te is, akinek talán rajtad kívül itt közöttünk senki sem tudja még a nevét sem. Te is “Istentől küldött ember” vagy! És ha minket is Isten küldött ebbe a világba (tehát ebbe a világba és nem egy másik világba, nem a múlt századba, vagy a jövő évezredbe, hanem ebbe a világba), akkor egészen bizonyosan valami meghatározott feladattal és céllal küldött mindenkit. Istennek megvan a maga terve és szándéka minden egyes élettel. Egyetlen emberi lélek sem jött véletlenül ebbe a világba, tehát egyetlen egy sem jött küldetés nélkül.
Jó, ha sokszor gondolunk arra, hogy nem véletlenségből vagyunk! Hajlandók vagyunk olykor azt gondolni, hogy olyan emberek, mint Pál apostol, vagy Mózes, vagy Keresztelő János ritka kivételek voltak. Azoknak tényleg megvolt a maguk különös küldetése, őket igazán nagyon speciális feladat elvégzésére küldötte Isten. De bennünket, átlagembereket, közönséges lelkeket bizonyára nem ugyanilyen módon küld az Isten. Hiszen mi sohase láttuk az Urat égő csipkebokorban, mint Mózes, sem nem vettük megbízatásunkat közvetlenül az Úr szájából, mint Ezékiel. Angyal sem jelent meg születésünk előtt, hogy tudtul adja szüleinknek, kik leszünk és mi lesz a feladatunk. Nem volt olyan vakító élményünk a Krisztus dicsősége megjelenéséről, mint Pál apostolnak. És mégis: Istentől küldött emberek vagyunk, mindnyájan! Te is, én is, és éppen úgy meghatározott feladat van ránk bízva, mint Mózesre, Ezékielre, Pálra, vagy Jánosra. Csak az a kérdés, hogy mit élünk meg Istennek abból a gondolatából, amit felőlünk elgondolt akkor, amikor megteremtett bennünket és ideküldött? Meg az a nagy kérdés, hogy tényleg azt tesszük-e ebben a világban, amit Ő akar elvégeztetni velünk?
Olyan kérdések ezek, amiket nagyon becsületesen meg kellene egyszer válaszolnunk, mert utunk végén be kell számolnunk majd Istennek arról, hogy miként teljesítettük a missziónkat, a küldetésünket. Minden élet elrontott életté válik, amelyik nem igyekszik belehelyezkedni, belealkalmazkodni ebbe a küldetésbe, amelyiket Isten szabott meg a számára, aminek az elvégzésére Isten küldötte e világba. Te megtaláltad-e már a te speciális missziódat? Tudod, hogyan lehet megtalálni kinek-kinek az Istentől eléje szabott munkát és misszióját? Az Istennek való minél teljesebb engedelmesség által és önmagamnak az Úrral szemben való minél teljesebb alárendelése által. Engedelmesség és alárendelés: ez a kettő vezet téged is a te speciális missziód felismerésére és megélésére. “Vala egy Istentől küldött ember” - tehát ne felejtsd el: te vagy az az Istentől küldött ember!
Azt most persze nagyon nehéz volna felsorolni, hogy mi mindenféle speciális misszióval küld az Úr emberi lelkeket a világba, hiszen ahány ember, annyiféle misszió. De nagy általánosságban mégis egységes a mi missziónk: ugyanaz, ami Keresztelő Jánosé volt. A papok és léviták küldötteinek a kérdésére, hogy “Kicsoda vagy te?”, a faggatásra, szinte igazoltatásra, hogy “Mit mondasz magadról?”, így jelöli meg küldetése lényegét: “Én kiáltó szó vagyok a pusztában. Egyengessétek az Úrnak útját...”. (Jn 1,23) Alig lehetne szebben és találóbban az Istentől küldött ember missziójának a lényegét kifejezni. De mit jelent ez? Egy kiáltott szó a pusztában, a pusztába belekiáltott hang: ez akar lenni János. Semmi egyéb! Egy nagy kiáltás, egy nagy figyelmeztetés, egy nagy jeladás. Harsona, Isten hangja, Isten orgánuma. Olyan valaki, aki azért van, amiért él, hogy megszólalhasson rajta keresztül az Isten. - És: kiáltó szó, tehát nem suttogó hang, nem bizonytalan zengésű, nem érthetetlen zümmögés, hanem félreérthetetlen, hangos, tiszta kiáltás, messzire elhangzó, felrázó, ébresztő, eszméltető hang! - Ez a hivatása minden hívő embernek, hogy ilyen kiáltó szó legyen a pusztában, tehát hogy belekiáltsa a világba az Úr Jézus Krisztust!
De ebben a nagy kiáltásban a legkevesebb szerepe legyen a nyelvének és a szájának, és annál jobban kiáltsa Jézus nevét a két keze munkája, a világban végzett szolgálata, a cselekedete, az élete! A hívő ember életében mindennek Krisztusról kell beszélnie, úgy, ahogyan az Ige is mondja: “Akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek” (1Kor 10,31), az mind-mind Jézusra hívja fel mások figyelmét, az mind-mind Jézust juttassa mások eszébe. Kiáltó szónak lenni a pusztában azt jelentse most a számunkra, hogy “életnek beszédét” tartani oda a világ elé. Tehát nem szép szavaknak beszédét, hanem a Krisztusi életnek beszédét hirdetve, amit a legfélreérthetetlenebbül meg lehet érteni. Péter apostol egyszer az asszonyokra mondja, hogy: “engedelmeskedjenek az ő férjöknek, hogy ha némelyek nem engedelmeskednének is az ígének, feleségük magaviselete által íge nélkül is megnyeressenek; Szemlélvén a ti félelemben való feddhetetlen életeteket.” (1Pt 3,1-2) Így értem most a kiáltó szó lényegét, hogy a magaviselete a hívő embernek, ahogyan magát az élet különböző helyzeteiben viseli, mindaz, amit megél, az legyen hangos kiáltás, Jézus Krisztusról szóló határozott bizonyságtétel.
És ebben nem akadályozhatja meg a Krisztusban hívő embert senki. Minden egyebet meg lehet tiltani, meg lehet akadályozni, el lehet némítani, csak az élet beszédét nem! Juthatsz olyan körülmények közé, hogy nem beszélhetsz Krisztusról, de soha senki meg nem akadályozhat abban, hogy Krisztusi életet élj! Hogy éljed Krisztust! Nem lehet megtiltani például azt, hogy megbocsáss, hogy örvendező és hosszútűrő légy, hogy másokkal szívességet gyakorolj, hogy mások terhét hordozzad! Vagy például: nem lehet elnémítani a szeretet hangját, hiába vagy körülvéve csupa szeretetlen emberrel - akár ellenséggel is -, csak annál nagyszerűbb alkalmad van arra, hogy végre egyszer megtanulhasd és megmutathassad a világnak is, amit Jézus mondott a Hegyi beszédben: “Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket!” (Mt 5,44) Igen: az a küldetése minden hívő embernek, hogy ilyen értelemben legyen Krisztust hirdető hang, kiáltó szó a pusztában.
Az sem véletlen, hogy “a pusztában”! Tehát nem a templomban, ahol az ilyen szóhoz már nagyon hozzá vannak szokva a fülek, hanem éppen a templomon kívül, a pusztában. Olyan helyen, ahol bizony sokszor elvész az elkiáltott szó, elhal a hang, nem jön rá esetleg sohasem visszhang, legföljebb sakálok vagy farkasok hangja, vagy elkapja a szél. Olyan helyen, ahol egészen reménytelennek látszik minden kiáltás, mert hiszen kit érdekel, ki hallja meg, mi lesz az eredménye?! És mindez nem fontos, nem számít az, hogy mi lesz a sorsa és eredménye az elkiáltott szónak, hiszen a kiáltó szó leszámolt azzal, hogy a pusztában hangzik el - ez a lényege, hogy pusztába kiáltó szó.
Még tovább magyarázom a kiáltó szó lényegét és ezzel János hivatását, ezt a felhívását: “Egyengessétek az Úrnak útját!” (23b vers) Ez a kifejezés arra a régi szokásra utal, hogy amikor egy keleti király valahová ment, bevonulását herold, hírnök készítette elő. Az előtte járt, mindenütt, harsány kiáltással tudtára adva a lakosságnak a nagy eseményt: jön a király, készüljenek föl a fogadtatásra, készítsék el, egyengessék el lábai előtt az utat, hogy hozzá méltó, díszes, pompás és könnyű legyen számára a bevonulás.
Ezért is nevezik Keresztelő Jánost útegyengetőnek, útkészítőnek. Lehet-e nagyszerűbb feladata a hívő embernek, mint az, hogy egyengeti, készítgeti más szívek felé a Krisztus útját? Jézus jön, Jézus itt van és most az Ő heroldjai a pusztában egyengetik előtte az utat, hogy bevonulhasson sok-sok emberi szívbe. Tudod, mivel egyengeted legjobban Krisztus útját mások felé? Azzal, amiről az előbb beszéltünk: hogy életnek beszédét tárod eléjük. Tehát nem a szavaid, hanem a te megtért, újjászületett, bűnbocsánatot nyert és Krisztus vérében megtisztult életed, mert az a leghathatósabb útegyengetés. És ilyen úton ellenállhatatlan erővel vonul tovább Krisztus meghódítani más lelkeket. Gondolj most a gyermekeidre, a hitvestársad szívére! Vagy hívő gyermekek: gondoljatok most a szüleitekre! Mindaz, amit tesztek, ahogyan éltek, ahogyan otthon viselkedtek, útegyengetés-e Krisztus számára feléjük, vagy éppen ellenkezőleg: az út elzárása, eltorlaszolása? Mert ilyen is van ám! Hogy tudniillik a hívő ember elállja a Krisztus útját mások szíve felé! Egyszer egy nagyon komoly hívő lelkipásztor szájából hallottam, mikor így szólt: Rájöttem, hogy én vagyok feleségem megtérésének a legnagyobb akadálya!
Hát te? Útegyengető vagy, vagy út eltorlaszoló, akadályozó?! Hiszen úgyis annyi mindenféle akadály emelkedik azon az úton, amelyiken Krisztus elér egy szívet, ne légy még te is akadályozó! És tudod-e, hogy azok a torlaszok, azok a gátak, amelyeket a világ emel Krisztus útjába, azok a védőfalak, amelyekkel a világ akarja kizárni az ember életéből Krisztust, mik azokhoz az akadályhoz képest, amelyeket egy hívő ember - hívőhöz nem méltó - élete gördít oda a Krisztus útjába? Tudod, ez az, amikor nyíltan a szemedbe vágja - vagy titkon a lelke mélyén elraktározza - valaki a rólad levont konzekvenciát. Azt, hogy: Ha ilyen a megtért, a hívő élet, mint a tied, akkor nekem nem kell! Tartsd meg magadnak!
Útegyengetők! Vigyázzatok! Több földrészen az útegyengetők ilyen bűne miatt lett hitelét vesztett az egész keresztyénség!
Milyen jó, hogy az Istentől küldött ember rámutathat Krisztusra, és azt mondhatja: “Ímé, az Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit!” (29. vers) Elveszi a világ bűneit, tehát az útegyengetőét is és azokét is, akik felé kellene az utat egyengetniök. Óh, micsoda lealázó és lekötelező dolog az: Isten elveszi a bűnt. De hogyan? Elvehette volna a bűnt azáltal, hogy elveszi a bűnöst, kitörli a világból, ahogyan megtette ezt egyszer a régi világ bűneivel az özönvíz által. De nem ezt teszi, hanem Isten olyan módot talált, hogy igenis megsemmisíti a bűnt, elveszi a bűnt, de mégis megmenti a bűnöst!
Íme, az Ige testté lett! Ő, az Isten egyszülött Fia, az Isten ama Báránya, Aki magára veszi a világ bűneit, elveszi és elviszi. Úgy, ahogy az ótestamentumi nagy engesztelési napon a főpap rátette kezét egy bakra, megvallván fölötte a nép bűnét, mintegy rárakva a nép minden bűnét. (3Móz 16,21-22) És ahogyan az a bak elvitte magán a nép bűneit a pusztába, ugyanúgy az Isten Báránya is, Akire az Úr mindnyájunk bűnét rávetette, a nagy engesztelési napon, az Ő golgotai megáldozásának a napján elvitte a világ bűneit oda, ahová a bűn való: a kárhozatba. Hiszen átokká lett érettünk, pokolra szállt alá miattunk, elkárhozott helyettünk! Íme, az Istennek ama Báránya így vette el a világ bűneit, a te bűneidet, az én bűneimet. Ezért van újrakezdés a hűtlen útegyengetők számára és ezért válhat kiáltó szóvá és útegyengetővé az is, aki eddig nem volt az! Azért lehetsz te is “egy Istentől küldött ember”, mert íme, Istennek ama Báránya elvette a te bűnödet is. Ha igazán elfogadod, amit érted tett: megint lesz és mindig újra lesz mit belekiáltanod a világba!
Ámen
Dátum: 1950. szeptember 17.