Sokan tudják, de hadd mondjam el azoknak is, akik csak ilyenkor, nagy ünnepeken járnak el ide a templomba, hogy minden hónap utolsó vasárnapján már majdnem egy esztendeje, az Apostoli Hitvallás soron következő tételét szoktam magyarázni az igehirdetésben. Most is ezt szeretném tenni, noha ma nem a hónap utolsó vasárnapja van, és nem a Hitvallás III. cikkelye van még soron, hanem a közvetlen előtte lévő. Mégis, pünkösd lévén, önként adódik, hogy a Hiszekegynek ezt a mondatát vegyük elő: “Hiszek Szentlélekben”. Hitünknek ezzel a tételével még a hívők közül is sokan alig tudnak mit kezdeni. Nehezen tudnánk beszámolni arról, mit is értünk rajta, amikor ezt mondjuk: “Hiszek Szentlélekben.” - Ezért szeretném most úgy hirdetni a pünkösdi evangéliumot, hogy maga az isteni Lélek ragadjon meg bennünket és megérezzünk valamit legalább abból: milyen jó, hogy hihetünk a Szentlélekben!
Egy körúti dohányárudában történt a következő eset. Reggel pontosan negyed kilenckor nyílik az ajtó, és egy aktatáskás, idősebb férfi lép be rajta. Elővesz a zsebéből egy csomag cigarettát, egyet a szájába tesz, odalép a falon égő gázlánghoz és rágyújt. Utána szépen, mint aki elintézte, amiért jött, távozik. A következő napon újra, pontosan negyed kilenckor ugyanaz az ember, ugyanazzal az aktatáskával, ugyanolyan módon tüzet vesz a gázlángból és távozik. A harmadik napon megint megjelent, és így tovább a negyedik meg az ötödik napon is, míg egyszer aztán a trafikos megsokallta és megkérdezte tőle, hogy mit óhajt. Mire az aktatáskás teljes nyugalommal kijelentette: “Köszönöm, semmit, csak egy kis tüzet”...
Nem tudom, hogyan folytatódott azután a történet, de rögtön az jutott az eszembe, hogy ilyen “kuncsaftjai” az egyháznak is vannak! A keresztyének között is vannak olyanok, akik csak azért jönnek a templomba, hogy egy kis lángocskát vigyenek magukkal, csak egy kis tüzet akarnak, semmi mást... Karácsonykor eljönnek egy kis melegségért. Szilveszter este egy kis romantikáért, Nagypénteken egy kis áhítatos hangulatért. Húsvétkor egy kis optimizmusért. Ennyi az egész, amit igényelnek, amit magukkal visznek! Egyszer valahol egy lelkész a húsvéti istentisztelet végén állítólag azt mondta a gyülekezetnek: “Kívánok nektek boldog karácsonyi ünnepeket.” És amikor valaki figyelmeztette, hogy tévedett, hiszen húsvét van, a lelkész továbbra is kitartott amellett, hogy nem tévedett: mert tudta, hogy a jelenlévők közül nagyon sokakat csak karácsonykor lát újra. A legtöbben csak egy kis lángocskáért jönnek... Ezek az úgynevezett ünnepi keresztyének.
De bizonyos értelemben véve mindnyájan ilyen ünnepi keresztyének vagyunk. Mi is csak nagyon kevés igénnyel jövünk Isten elé, egy kicsit úgy, mint az az aktatáskás ember a trafikba. Mi is csak egy kicsi lángocskát akarunk, egy kis flastromot a sebre, egy kis fájdalomcsillapítót, ami pár órán át legalább tompítja a fájdalmat, de ami alapjában véve nem gyógyít. Egy kis áhítatos hangulatot, ami alig tart tovább, mint egy cigaretta elszívása. Egy kis tisztább levegőt, nyugodtabb atmoszférát, mint ami a világban körülvesz minket. Egy kis mást, mint amiben egyébként benne vagyunk. Egy kevéske illúziót, vagy egyfajta lelki koffeintablettát, ami egy időre megint fölélénkít. A jóságnak, a szeretetnek, a tisztaságnak egy pici tüzecskéjét, szikráját, mert kiszikkadtunk már ebben a lélek nélküli világban!
És milyen jó, hogy van egy ilyen kis lángocska itt a templomban! Igazi tűz. Tényleg van, amiből vihetünk egy kicsit magunkkal. Ez is valami! De nézzétek: Isten ennél sokkal többet akar adni. Jézus, az egyház nagy tulajdonosa, a templom gazdája ennél sokkal-sokkal többet kínál - még csak nem is megvételre, hanem ingyen! Isten nem ebből-abból a javaiból akar egy kicsit, egy szippantásnyit adni, hanem Ő önmagát akarja adni. Ez éppen a pünkösd lényege. Pünkösdkor az derül ki, hogy Jézus nemcsak a tanításait meg az emlékét hagyta ránk, hanem önmagát is, saját élő személyét a Szentlélek által. Erről tudósít a pünkösdi evangélium, amikor ezt mondja: “megtelének mindnyájan Szent Lélekkel!” A Szentlélek nem más, mint maga Isten, maga Jézus, Aki mint Lélek kilép önmagából és odalép az emberhez, sőt egyenesen belemegy az emberbe! Isten úgy, ahogyan Őt Jézus személyében megismerhettük, egyesülni akar velünk, be akar hatolni bonyolult lényünknek minden részébe, a gondolatainkba, érzéseinkbe, szívünkbe, lelkünkbe, át akar hatni, ahogyan a tűz átjárja a vasat. A tanítványok egyszerre azt érezték, hogy mintegy telítve vannak Jézussal, egész életük merőben új töltést kapott, valami olyan mennyei töltést, mint amilyen Jézusban is működött. “Megtelének” - mondja az Írás, és nemcsak egy bizonyos jó érzéssel, hangulattal, áhítattal, örömmel telének meg, tehát nem valamivel, hanem Valakivel, mégpedig magával Istennel, az élő Jézussal, a Szentlélekkel!
És amikor azt mondom, hogy “Hiszek Szentlélekben”, akkor ez legyen egy nagy, merész mozdulat, amivel kitárom magam Isten előtt, ahogy kitárnak egy bezárt ablakot, hogy a tavaszi napsugár fénye és melege beáradjon a szobába... “Hiszek Szentlélekben” - mintha azt mondanám: hiszem nemcsak azt, hogy Isten teremtett engem, nemcsak azt, hogy Jézus halála és feltámadása váltott meg engem, hanem azt is hiszem, hogy ez a szerető isteni Valóság belém akar hatolni, be akar tölteni. Hát akkor befogadom, kérem, várom, hogy elárasszon, birtokba vegyen, felhasználjon! Éltessen! Igen: ezt jelenti az, hogy “Hiszek Szentlélekben”.
De hát mi hasznom van nekem magamnak, és mi haszna van a világnak abból, hogy én így hiszek a Szentlélekben? Mi jó származik ebből? - Nos, Igénkben azt olvassuk: “Megtelének mindnyájan Szent Lélekkel és kezdének szólni más nyelveken, a mint a Lélek adta nekik szólniok.” (ApCsel 2,4) Nem akarom most itt a pünkösdi nyelvcsodát magyarázni, hiszen ez csak a kezdete, csak a nyilvánvalóvá válása egy olyan mélyebben lévő gyökeres átalakulásnak, amit ember önmagán a saját erejéből végrehajtani nem képes. Elméleti magyarázgatás helyett hadd mutassam be egyetlen egy ember példáján, Péter apostolon ezt a merőben mássá lételt, az ő teljes megváltozásának ezt a csodáját.
Ismeritek Jézusnak ezt a tanítványát: impulzív természetű, lelkesedő típusú ember volt, aki többször is tett olyan kijelentést, amelyeknek a horderejét nem mérte fel előre. Egyik este azt bizonygatta Jézusnak, hogy soha nem fogja elárulni, másnap este pedig már azt állította, hogy soha nem is látta Jézust! Amikor pedig Jézus arról beszélt, hogy néki az emberek kezébe kell adatnia, Péter hevesen tiltakozott: “Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez meg te véled!” (Mt 16,22) - Mintha azt mondta volna: Majd én is ott leszek ám! És amikor ez a sötét óra mégis bekövetkezett, Péter igyekezett eltűnni a bokrok között. Amikor Jézust megfeszítették, Péter nem volt ott. Amikor Jézust eltemették, Péter bújt valahol. Amikor Jézus feltámadott a halálból, Péter nem hitte. És nézzétek csak: itt, a pünkösdi jelenetben vajon ugyanarról a Péterről van most is szó? Íme, ez a halász, aki a hálókötözéshez jobban értett, mint a beszédhez, most hatalmas ünnepi tömeg előtt szónokol. Áttüzesedve és mégis higgadtan beszél, kerek mondatokban, hatalmasan! Hogy lehet az, hogy ez az ember így mer a nyilvánosság előtt beszélni Jézusról, holott még pár héttel ezelőtt egy rabszolgaleánynak sem merte megmondani, hogy ő is Jézushoz tartozik? Mi változtatta meg ennyire ezt az embert? Nem a keresztre feszítés, hiszen akkor rejtőzött valahol. Nem a feltámadás, hiszen az üres sír szemlélése sem tudta meggyőzni. Hanem a Szentlélek kitöltése, ez változtatta meg, ezáltal lett ilyen egészen más emberré. Ekkor lett a félénk, visszahúzódó, bizonytalankodó, kételkedő emberből bátor, hitvalló, elszánt apostol! De ugyanez történik a többi apostollal is. Szinte érthetetlen, hogy abban a Jézusban, akit a világ megvetett, akit ők maguk is elhagytak, akiben csalódtak - abban feltámadása és mennybemenetele után most egyszerre a világ Megváltóját ismerik föl! És ezt a hitüket minden félelem nélkül a nyilvánosság előtt is megvallják, noha sejthetik, hogy a világ velük sem fog kíméletesebben bánni, mint ahogyan Mesterükkel bánt. Mi történt ezekkel az emberekkel? Valóban csak egyetlen szó az, amivel ki lehet fejezni ezt a változást: újjászülettek!
Nos, ezt teszi a Szentlélek! Éppen ez a teljes megújulás, karakterváltozás a bizonyossága annak, hogy itt valóban valamiféle pszichológiailag nem magyarázható isteni beavatkozás történt. Mert az emberi természet a végletekig alakítható és sok mindenre képes. Képes arra, hogy megjavítsa önmagát, jóvátegyen bizonyos dolgokat, amiket elrontott. Erős akarattal sokat elérhet, le tud szokni szenvedélyekről, le tud gyűrni magában indulatokat, javíthat magán itt-ott, de egyre nem képes: nem tudja magát újjászülni! Nem tudja a saját természetét megváltoztatni. Csak Isten, aki teremtett bennünket, képes minket újjá is teremteni! És éppen ez a pünkösd csodája! Akik betelnek Szentlélekkel, azok kezdenek más nyelven szólni, más indulattal, érzéssel, cselekedetekkel, lelkülettel élni és járni az emberek között! Mégpedig Jézus indulatával, Jézus lelkületével, Jézus cselekedeteivel!
Mert a pünkösd azt jelenti, hogy Jézus jön feléd Lélekben, láthatatlan, de valóságos szellemi kisugárzásban, és egyesül veled! És akkor hatalmába kerít valami olyan erő, ami nem belőlünk való, ami nem telik ki tőlünk: Jézus élete árad belénk. A mennyei áram bekapcsolódik, a villanykörte kigyúl, világít, szolgál. Igen, ennek a csodának kell történnie akkor, ha valaki igazán, meggyőződéssel mondja, hogy “Hiszek Szentlélekben”.
Hadd mondjam még azt, hogy ennek a világnak valóban létérdeke, hogy mi ilyen pünkösdi hitű, azaz megváltozott életű keresztyének legyünk. Mert pünkösd nélkül ez a világ lassanként egészen Krisztustalanná válik. Nem azt jelenti ez, hogy az emberek elfelejtenek egy kátét, nem járnak templomba, szakítanak az egyházzal, hanem azt, hogy egyre kisebb mértékben hatja át a társadalmat mindaz a lelki erő, meggyőződés, indulat, amelynek megtestesítője és hordozója Jézus volt e földön. Egyre kevesebb lesz benne a megbocsátás, az alázatosság, a szeretet, az irgalom, a jóság fölséges fényűzése, a szent forradalom. Egyre inkább kihull életünkből a meggyőződés, hogy a látható világon túl egy tündöklő örökkévalóság öröme és igazságszolgáltatása vár, és hogy itt arra készülünk föl! És ezzel a lelki megszegényedéssel nem boldogabb lesz az emberiség, hanem szerencsétlenebb. Hiszen az ember - minden ember - Krisztus számára van teremtve, csak benne talál nyugalmat, békességet, zavartalan harmóniát önmagával, embertársaival és a világ feletti láthatatlan hatalommal: Istennel! Óh, Atyámfiai, semmire sincs olyan nagyon szüksége ennek a világnak, mint Szentlélekre, Istennek arra a Lelkére, aki Jézust újra élővé és hatóvá teszi bennünk!
Egyszer egy ébredési konferencián egy tiszteletreméltó, nagy tekintélyű tudósnak valaki - Istennek egy öreg barátja - megérintette a vállát, és így szólt hozzá: “Neked más emberré kell lenned!” Testvérem, ez az egész pünkösdi ünnep olyan, mintha megérintené a válladat egy isteni kéz, és felszólítana: Neked más emberré kell lenned! És az isteni felszólítás mindig egyúttal isteni felhatalmazás is! Isten már gondoskodott is róla, hogy te valóban azzá a más emberré válhass! Neked csak bele kell egyezned, és együtt kell működnöd Istennel! Mi se láttuk, amikor Jézust megfeszítették, mi se voltunk ott, amikor Jézus feltámadott, akárcsak Péter. De Isten Lelke, Jézus Lelke minket is éppen úgy meg tud változtatni, mint Pétert.
A Szentlélek az egyetlen hatalom a világon, Aki képes egy embert belülről átformálni, újjászülni! És nézzétek, Isten azon az első pünkösdön rálehelte az Ő Lelkét a Földre. Most is itt leng körülöttünk, titokzatosan, mint a szél, és arra vár, hogy alkalmat adjunk neki arra, hogy belénk hatolhasson. Érzitek-e már, milyen jó, hogy hihetünk, hogy szabad hinnünk a Szent.élekben?!
Kérjük hát, igazán megnyílt szívvel:
Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám,
Égi lángod járja át szívem és a szám!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám!
(463. ének 1. vers)
Ámen
Dátum: 1960. június 5. Pünkösd