Ma egy hete arról szólt Isten üzenete hozzánk Malakiás próféta által, hogy a mindenható Úr Isten szereti az ő népét, érthetetlen, kimondhatatlan nagy szeretettel szereti! Ha másképpen is, mint ahogyan mi szeretnénk, hogy szeressen, ahogyan mi képzeljük el vagy gyakoroljuk a szeretetet: Ő szeret, megváltó szeretettel szeret, a halálból az életre átmentő szeretettel szereti az övéit! Azok a szavak is tehát, amelyeket most folytatólagosan olvastunk föl a próféta írásából, bármilyen keserűek, bármilyen kemények: a szerető Istennek a szavai, Aki még ha szigorúan beszél is, csak azért teszi, mert nem akarja, hogy az emberek elvesszenek, hanem hogy megtérjenek és éljenek! Ez derül ki rögtön ebből a szemrehányó hangú kérdésből: “ha én atya vagyok: hol az én tisztességem? És ha én úr vagyok, hol az én félelmem?” (6b vers)
Maradjunk rögtön ennél a kérdésnél. Hányszor elmondjuk: “Mi Atyánk!” Lépten-nyomon emlegetjük imádságunkban: Uram, Uram! De, tudjuk-e azt, hogy ez nemcsak nagy kiváltság, így szólni a hatalmas Istenhez, hanem szent felelősség, teljes elkötelezés Vele szemben?! Csak az merje Istent Atyának és Úrnak hívni, aki halálosan komolyan veszi, hogy “A fiú tiszteli atyját, a szolga is az ő urát.” (6a vers) Nem lehet ezt a legszentebb nevet felelőtlenül, könnyelműen az ajkunkra venni! Amely pillanatban kimondom ezt a szót “Atya”, vagy “Úr”, abban a pillanatban számonkéréssé válik ez a szent név: “Hol az én tisztességem..., hol az én félelmem?”
Isten számtalanszor kijelentette és megbizonyította már magát itt közöttünk is úgy, mint föltétlen szeretet. Most azt kérdi: mi az emberek válasza erre a kérdésre, szeretetre? Ő Atya, ez nem kétséges - de hol vannak a gyermekek? Hol van az atyai tisztelet, hol van a szerető engedelmesség jele, hol van a dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás, ami Őt megilleti? Isten atyai dicsősége érdekében száll síkra Malakiás próféta ebben a részben. Sokszor elgondoltam, miért ragaszkodik Isten annyira ahhoz, hogy az emberek az Ő dicsőségét elismerjék és szolgálják? Szüksége van erre az Úrnak, hogy a földön Őt dicsőítő és szerető gyermekei legyenek? Megkárosítaná az Ő dicsőségét, ha mi emberek itt a földön megszentségtelenítenénk az Ő nevét, gúnyt űznénk vele, mint annak idején, Malakiás idejében, Jeruzsálemben? A világi uralkodók valóban rá vannak utalva arra, hogy törvénnyel védekezzenek a felségsértéssel szemben. Nekik mindig van mit aggódniuk trónjukért, dicsőségükért, uralmuk biztosításáért. De Isten trónja nem ilyen gyenge lábakon áll! Mi veszteséget jelentene az neki, ha felségét és dicsőségét megsértenék az emberek? Csökkentheti-e a telihold fényét az, hogy megugatta egy kiskutya a földön? És hát rászorul-e Isten egyáltalán a mi imádatunkra? Észrevevődik-e a mennyben, ha az univerzum legkisebb pontján, a földön egyszer elnémul minden zsoltár és imádság? Miért sürgeti hát Isten az Ő dicsőítését, miért kérdi akkor szinte féltékenyen: “ha én atya vagyok: hol az én tisztességem? És ha én úr vagyok, hol az én félelmem? azt mondja a Seregeknek Ura néktek, ti papok, a kik útáljátok az én nevemet..” (Mal 1,6b)
Azután rájöttem arra, hogy nem Istennek van szüksége a dicsőség-adásra, hanem nekünk. Isten, amikor féltékenyen az Ő dicsősége után kérdezősködik, akkor ezt sem önmagáért teszi, hanem érettünk. Ha valaki nem ad Istennek dicsőséget, nem Neki okoz vele kárt, hanem önmagának. Amikor valahol már odáig fajul a dolog, hogy Istennek azt kell kérdeznie: “ha én atya vagyok: hol az én tisztességem?” - akkor ott nem sok idő múlva minden családatyának kérdeznie kell majd: Hol az irántam való tisztelet? És amikor Istennek ezt kell kérdeznie: “ha én úr vagyok, hol az én félelmem?” - akkor nem sok idő múlva bőséges oka lesz az összes kisebb és nagyobb uraknak ugyanezt a kérdést föltenni. Amikor már oda jutott egy nép, mint Jeruzsálemben Malakiás korában, hogy a papok - vagyis a nép vezetői, az elöljárók - megtagadják az örökkévaló Atyától a tiszteletet: akkor a földön már vége van minden igaz tiszteletadásnak, akkor a borzalmas tiszteletlenség kora következik be! Értitek már, mennyire nem önmagáért, mennyire miérettünk kérdezi az Úr: “ha én atya vagyok: hol az én tisztességem?” Érzitek, mennyi gyöngéd, féltő, mentő szeretet van ebben a kérdésben? Azért sürgeti az Ő dicsőségét, mert nem akarja a mi pusztulásunkat. Isten komolyan gondolja, amikor hírnökével ezt közli velünk: Szeretlek benneteket!
Először a papokat feddi meg az Úr, hogy nem őrködtek eléggé éberen és szigorúan az Úr asztalának szentsége és tisztasága fölött. A mózesi törvényekben pontosan körül van írva és meg van állapítva, milyen állattal lehet áldozni, hogyan történjék a bűnért való áldozat bemutatása. Nem fogadott el az Úr akármilyen állatokat, csak olyat, amilyet Ő rendelt a bűnért. De a papok már nem vették ilyen szigorúan a dolgot, szemet hunytak, ha valaki az előírt hibátlan, ép bárány helyett vakot hozott áldozatul, vagy sántát, vagy bénát. A saját hasznukat tartották fontosabbnak, előbbre valónak az Isten dicsőségénél és ezért elfogadták áldozatra azt is, amit pedig nem lett volna szabad elfogadniuk. Örültek, ha hozott valaki valamit az Úr oltárára, még ha hibásat is, és nem merték megmondani, hogy az ilyen áldozatban nem gyönyörködik az Úr! Féltek, hogy ezzel elriasztják az embereket, s akkor majd ennyi sem jut nekik az áldozat húsából, mint így! Hiszen annyira elszegényedett az egész nép! A legnagyobb nemzeti katasztrófából, a babiloni fogság nyomorúságából még talpra sem állott az ország. Még alig indult meg az élet, a romokból kell újjáépíteni a szent várost, amellett még az idegen elnyomó keze is ránehezedik a népre: nem kell-e örülni akkor annak, hogy ilyen körülmények között még jut valami - ha nem is az Úr előírása szerinti áldozat - az Úr dicsőségére is?
Ma így hangzana ez a kérdés: Nem kellene megelégednünk azzal, hogy ilyen nehéz időkben még adnak egyáltalán az emberek valamit a vallásra, hogy a gépeknek és a matériának a világában vannak még egyáltalán, akik fölkeresik a templomot, hogy vannak, akik a gyermekeiket megkereszteltetik és házasságukat Isten előtt is megáldatják és istentiszteleti szertartással temettetik el magukat? A valami, mégiscsak több, mint a semmi. A vak, sánta vagy béna áldozati állat mégiscsak több, mintha semmit sem hoznának! Ha valaki a kalapját leveszi - az már mégiscsak félig-meddig imádkozott! Örüljünk, ha úgy-ahogy megfizetik a hívek az egyházi adót: ne terheljük még túl őket további Isten dicsőségét növelő adakozással! Örüljünk, hogy úrvacsorát vesznek a híveink, ne szigorítsuk az odajárulás feltételeit! Örüljünk, ha eljön valaki egy bibliaórára, el ne riasszuk azzal, hogy megkérdezzük tőle: átadtad-e már a szívedet az Úr Jézus Krisztusnak? Általában örüljünk, ha valaki vallásos áhítattal emlegeti Isten nevét, ne szektáskodjunk folyton ilyen érthetetlen szavakkal: megváltás, Jézus vére, bűnbocsánat! Egy ilyen világban örüljünk a vallásos minimumnak, mert visszafelé sülhet el a hitbeli maximum forszírozása.
Isten pedig ahelyett, hogy örvendene a néki adott minimumnak, így szól: “Vajha valaki közületek bezárná az ajtót, hiába ne tüzelnétek az én oltáromon! Nem telik kedvem bennetek, azt mondja a Seregeknek Ura; az ételáldozatot sem kedvelem a ti kezetekből!” (Mal 1,10) Ezt nem merték megmondani a Malakiás korabeli papok a népnek. A saját kenyerüket féltették, és amikor valaki jött, és hozta a hibás áldozati állatot, nem merték megmondani neki, hogy ez nem jó, hogy az istentiszteletnek az a módja általában, ahogyan a hívek nagy része gyakorolja, nem jó, nem Isten szerint való. Óh, milyen rettenetes ítélet van ebben a mai papokra, reánk, az egyházak vezetőire! Nem merjük megmondani, hogy az istentiszteletnek az a módja, ahogyan református egyháztagjaink 95%-a gyakorolja: nem jó. Lelkének az a hittartalma, amiről azt hiszi, hogy ez hit az Istenben: nem jó. Hogy ezekre is azt mondja az Úr: “Nem telik kedvem bennetek!” Nem merjük megmondani mindezt! Nem merjük elküldeni az Úr asztalától a meg-nem-tért bűnöst, nem merjük megtagadni a keresztség sákramentumát a hitetlen és közömbös szülők gyermekeitől, nem merjük nem elfogadni a nem hitből fakadó áldozatot, mert attól félünk, hogy elriasztjuk az embereket az egyháztól, hogy kiürülnek a templomok, és hogy becsukhatjuk az ajtókat. Pedig az Úr éppen ezt mondja: “Vajha valaki közületek bezárná az ajtót, hiába ne tüzelnétek az én oltáromon!” Ennek az Igének a nyomán borzong át igazán a lelkemen, amit pár nappal ezelőtt egy angol evangélizátor, Spurgeon, papokhoz intézett írásában olvastam: “Hány és hány lélek zuhant a pusztulásba a papok miatt! Vannak lelkészek, akik egész városok lelki pusztulásáért fognak majd felelni. Hogy fogod elviselni, amikor majd egy egész gyülekezet fogja kiáltani feléd a pokolban: ezt neked köszönhetjük! Nem mertél rámutatni bűneinkre, mert féltetted a kenyeredet. Átkozott! Nem elég, hogy magadat taszítottad a kárhozatba, miért kellett minket is magaddal rántanod?”
Hát Testvérek, én ezt nem vállalom tovább! Személy szerint, ha találkozunk, mindenkinek megmondom, ha látom, hogy vak, sánta, vagy béna áldozati állatot hoz az Úrnak, hogy ezt nem fogadja el az Úr. És hadd mondjam meg innen is mindenkinek, hogy engesztelő áldozat nélkül nem járulhat senki az Úr elé! Ez az áldozat pedig nem lehet akármilyen, hanem tiszta, ép, tökéletes, olyan, amilyenben gyönyörködik az Úr. Tehát nem lehet engesztelő áldozat a szíved, mert abban nem gyönyörködik az Úr, mert a szíved nem tiszta, nem szeplőtelen és nem ép, hanem szennyes, bűnös és törött. Nem lehet engesztelő áldozat az az egy vagy több cselekedet, amit jónak tartasz, mert az sem tiszta, sem ép, sem tökéletes, még ha akármilyen jó is egyébként. Ugyanazért nem lehet engesztelő áldozat az imádságod, vagy a hited sem - jól néznénk ki, ha hitünk, vagy imádságunk tökéletességével engesztelhetnénk ki Istent bűneinkért! Nincs bennünk semmi, és nem is tudunk produkálni semmit, amiben az Úr gyönyörködik.
Egyetlen egy van, Akire Isten azt mondta, hogy gyönyörködik benne: “Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm” - Jézus Krisztus (Mt 3,17). Ő az egyetlen tiszta, tökéletes és ép, Ő vállalta az engesztelést önmaga áldozatul adásával. A megfeszített Jézus Krisztus az egyetlen engesztelő áldozat, Akit Isten elfogad a te bűneidért!
Ez volt az Úr kérdése Igénkben: “ha én atya vagyok: hol az én tisztességem?” Sehol, egyáltalán sehol - ha nem Krisztusban van, ha nem Őbenne akarod megmutatni. Ha Krisztusban, akkor az Ő véréért így válaszolhatsz a kérdésre:
Atyám, könyörülj rajtam!
Ámen
Dátum: 1949. július 10.