Malakiás

Így kezdődik ez a prófécia: “Én, az Úr, meg nem változom!” Mintha válaszolna Isten valamire ezekkel a szavakkal. Mintha a nép szemrehányást tett volna Istennek, hogy megváltozott. Hogy nem ugyanaz az Isten már többé, aki a hívő atyák idejében volt, mikor szétválasztotta a nép előtt a Vörös-tengert, egyengette az utat a pusztában, csodálatosan együtt harcolt népével a sokféle ellenség ellen, győzelemről győzelemre vitte övéit, vagy amikor megverte Dávid által Góliátot. Történelmi múltjuk legdicsőbb napjaira gondolnak vissza, amikor olyan nagyon kézzelfogható volt a szövetséges Isten segítő jelenléte népe között, s ezzel hasonlítják össze jelenlegi helyzetüket. Óh, micsoda változás a múlt és a jelen között! Mi maradt meg a régi dicsőségből? Lám, most a lehető legrosszabbul megy a soruk! Naponként újra és újra meg kell küzdeniük a puszta létükért is. És nem elég a sok baj: még a termés is rossz, sáskák pusztítják a föld gyümölcsét, valóságos nemzeti csapás ez! Vajon nem azt bizonyítja-e mindez a sok nyomorúság, hogy az Isten nem ugyanaz többé, mint aki volt? Talán megöregedett, elernyedt, kiejtette kezéből a gyeplőt? Lám, még az Isten is megváltozott talán! Így kesergett a csüggedt nép.

És erre a kesergő vádra felel Isten: “Én, az Úr, meg nem változom”! (6a vers) Egyszer így mutatkozott be: “Vagyok, a ki Vagyok!” (2Móz 3,14) Ő a nagy és örök "Vagyok". Tehát változhatatlan valóság. Nem az a neve, hogy "Voltam" - valamikor régen, a bibliai korban, az ősatyák dicsőséges idejében -, hanem "Vagyok", tehát ma is ugyanaz vagyok, Aki voltam és mindig az is leszek, Aki van. Változhatatlan az Ő irgalmassága és kegyelme. És ha gyermekeit sovány koszton tartja is, és ha szolgáit rövidre szabott kötélen vezeti is, ha ítéletet tart is népe fölött, és csapást bocsát is reájuk: Ő akkor is változhatatlan az Ő jóságában. Ahogyan alapigénk mondja: “Én, az Úr, meg nem változom”. Jó, ha minden panaszos szív leszámol ezzel a ténnyel egyszer s mindenkorra. Jó, ha minden lélek az események vad forgásától, a csapásoktól és megrázkódtatásoktól szédülő lélek tudomásul veszi azt, hogy van egy szilárd pont, egy rendíthetetlen hatalom, egy örök állandóság: az Úr, aki soha meg nem változik. Ha dicsősége és hatalma igaz volt a múltban, igaz a jelenben is; ha ezer esztendőkkel ezelőtt kijelentette, hogy “én te rólad el nem feledkezem.” (Ézs 49,15c) és azt, hogy “nem szunnyad el a te őriződ” (Zsolt121,3), akkor ez szóról-szóra így van ma is!

Nem az a baj tehát, hogy Isten megváltozott, hanem az, hogy ti nem változtatok meg! - mondja a próféta. Ezt jelenti ugyanis alapigénk szabatosabb magyar fordításban. Ti azt panaszoljátok, hogy én megváltoztam, én pedig azt panaszolom, hogy ti nem változtatok meg, sajnos ugyanazok maradtatok. Nekem nem szükséges megváltoznom, de nektek igen! Mert ti atyáitok idejétől fogva eltértetek rendeléseimtől és nem tartottátok meg azokat. Senki ne áltassa magát azzal, hogy neki nincs szüksége erre a bizonyos “megváltozásra”, tehát maradhat olyan, amilyennek született. Mert Ádám és Éva bűnesete óta minden ember a paradicsomon kívül született, azaz az Istentől eltávolodott, elszakadt életformában, állapotban és ezért szükséges, amit Jézus olyan nagyon sürgetett, hogy újonnan szülessen. Az Isten országába szülessen bele a Szentlélek által, mert aki így, Lélektől nem születik meg újra, az semmiképpen nem mehet be az Istennek országába: vagyis annak a számára nincs üdvösség.

Ezért folytatódik így a prófécia: “Térjetek hozzám, és én is hozzátok térek, azt mondja a Seregeknek Ura.” (7b vers) Figyeljétek csak meg, hogy ölelkezik itt az Ótestamentum az Újtestamentummal: Malakiás szinte átnyújtja a kezét Keresztelő Jánosnak és Jézusnak. Az Ótestamentum egyik utolsó felhívása figyelmeztetés az emberhez: “Térjetek meg” és az Újtestamentum pontosan ezekkel a szavakkal kezdődik: “Térjetek meg!” Keresztelő Jánosnak is, Jézusnak is ez volt a legelső mondanivalója: “Térjetek meg!” És Istennek minden emberhez ez a legelső mondanivalója, üzenete: Térj meg!

Nincs kivétel! Nincsenek olyan született kegyesek, vagy olyan született hívők, akiknek ne volna szükségük a megtérésre, akik megtérés nélkül is betalálnának Krisztus országába, az üdvösségbe. Ha volna kivétel, akkor az Úr pontosan fejezte volna ki magát, és részletezte volna ezt a fontos kérdést, hogy kik térjenek meg, és kiknek nem szükséges megtérniök, mert anélkül is rendben van az ügyük! De mivel ezt nem részletezte így, hanem általánosságban mondta, s mindig újra ismételve mondja: “Térjetek meg”, azt jelenti ez, hogy mindenkinek meg kell térnie! Amikor a nép meghallotta ezt a felhívást, hogy “térjetek meg”, méltatlankodva kérdezte: “Miben térjünk meg?” Szóról szóra így mondja ezt ma is egy csomó lélek. Igen: miben térjek meg? Nem vagyok én olyan nagy bűnös, hagyjanak már békét azzal az örökös megtéréssel. Az ember manapság mást sem hall a templomokban, mint a megtérést! Szinte sportot csinálnak már a megtérésből egyes körök. A mi józan református hitünk nem szereti az ilyen szektáskodást! Ugye, így hangzik kiszélesítve ez a kérdés: “miben térjünk meg”? Lehet, hogy igaz a vád, lehet, hogy valóban sok visszaélés történik a megtéréssel, lehet, hogy sok az úgynevezett megtért ember, aki magáról azt állítja, hogy ő megtért, s inkább elriaszt másokat a megtéréstől, mint vonzana. Lehet, hogy nagyon sok hívő ember élete igen rossz reklám a megtérés mellett: mindez nem ment föl téged attól, hogy neked is meg kell térned!

Miben térjek meg? - kérded talán te is. Tudod kik kérdezik ezt, amit a nép is kérdezett Malakiástól, hogy “miben térjünk meg”? Azok, akik olyan kevéssé ismerik magukat és Isten szentségét, igazságát, törvényét, hogy semmit nem találnak magukban, amit meg kellene bánniuk, és amiből meg kellene térniök. Azok kérdezik ezt, akik tiszták a saját szemükben, akik már egészen érzéketlenné váltak a saját bűneikkel szemben, akik olyan messze szakadtak képzelt jóságukban és erényességükben az Úrtól, hogy már nem is érzik ezt a távolságot, már nem is fáj, mert nem is tudnak róla! Ezért szinte sértésnek veszik, ha valaki ezt mondja nékik: Térjetek meg! A te lelked vajon nem tiltakozik így, mint itt olvastuk: miben térjek meg, miért térjek meg? Tudod, mi a legfőbb bizonyítéka annak, hogy neked is meg kell térned? Az, hogy tiltakozik a lelked ellene!

Mi a megtérés? Irányváltoztatás. Sokszor nem is magának az életemnek a megváltozása, hanem az életem irányának a megváltozása. Nem a cselekedeteimnek a megváltozása, hanem minden cselekedetemnek egy új irányba való beállítása. Egy új kezdet: a Golgotán, Krisztus keresztjénél. Egy új út: amelynek Kegyelem a neve. Egy új cél: az Isten dicsősége. Egy új végállomás: az örök élet. Ez az új életirány, amiről beszéltünk. Kezdődik a keresztnél: bűnbánatos leroskadással, és megtisztulás a megismert Megváltó lábainál, s innen kiindulva halad a kegyelem útján, Isten dicsőségét visszatükrözve az örök élet felé! Ebbe az új életirányba egyszer öntudatos döntéssel és elhatározással bele kell állnia mindenkinek, aki üdvözülni akar. De aki már egyszer beállt ebbe az irányba, annak is minden nap újra és újra be kell irányozódnia mindaddig, amíg megérkezik a végállomásra. Ezért szól a “térjetek meg!” felszólítás kivétel nélkül minden embernek! A megtérés azt jelenti, hogy útban vagyunk a kitűzött cél felé. Nem azt jelenti tehát, hogy most már vétekmentes emberré válik a megtért ember, óh, nem. A jó irányba haladva is ember marad, tele hibával, fogyatkozással, gyengeséggel, bajjal, nyomorúsággal, bukással, bűnnel és bűnhődéssel, de csodálatos módon mindezeken keresztül is a kegyelem útján a végcél felé közeledik! Mert Isten nem változik meg soha, mert Ő akkor is hű marad, ha mi hűtlenné váltunk iránta, mert Ő állja a szavát.

Ezt gondolja most meg mindenki, amikor így szól az Úr: “Térjetek hozzám és én is hozzátok térek!” És ennek a mondatnak ez a másik fele a fontos. A hangsúly a mi megtérésünkkor is azon van, hogy Isten hozzánk tér. Az én megtérésemben az a fontosabb rész, amit Isten tesz és nem az, amit én teszek, vagy elmulasztok. Azért lehetséges nekem egyáltalán az Úrhoz megtérnem, mert Ő megtér hozzám: felém fordul, érdeklődik irántam, keres engem. Ő jön utánam, Ő áll elébem, Ő szeret engem, és mindezt már meg is tette Jézus Krisztusban. Jézus Krisztust úgy lássad és szeressed, mint a hozzád térő Istent, mint a feléd forduló Istent, mint a bűneidért való leszámolásban a te helyedre odaálló és téged helyettesítő Istent. “Térjetek hozzám és én is hozzátok térek, azt mondja a Seregeknek Ura” - nos, hát térj oda egészen, és mind jobban ahhoz az Istenhez, aki hozzád tért, szíved és lelked, egész valód forduljon rá, nyíljon rá, mint a virág a Napra, nyíljon rá a feléd forduló Istenre: Jézus Krisztusra!

Tehát azért hív Isten a felé fordulásra, a megtérésre, mert ajándékot, áldást, bőséget akar adni. Arra vár, hogy megnyithassa fölötted az egek csatornáját, ablakait, ahogyan ebben az Igében mondja, s olyan bőséggel árassza ki az Ő mennyei áldását, hogy te ezentúl semmiben se szűkölködjél, hogy a te életed bővölködő, győzelmes élet: szeretetben, békességben, jóságban, hűségben, szolgálatban gazdag élet legyen, mint ahogyan illik is a gazdag Isten gyermekének! Igen, az Úr erre vár. És hogy mégsem teszi, hogy még mindig nem nyitotta meg az egek csatornáit, annak az az oka, hogy nem vagyok készen az Ő áldásainak az elfogadására.

Rettenetes vád hangzik itt el az Igében: “Ti... csaltatok engem!” (8. vers) Még pontosabb fordításban így mondhatnám: megloptatok engem! Borzasztó még elgondolni is, hogy az ember meglopja az Istent. Ugye, milyen szörnyű egy templom-rablás, vagy az egyház pénzének a meglopása?! Ilyenek jutnak eszünkbe erről. De hát miben lopjuk meg az Istent? - kérdezzük ugyanúgy, mint Malakiás kortársai. “A tizeddel és az áldozni valóval” - válaszolta Isten nekik. Akkor azt jelentette ez, hogy a nép a maga használatába vette azt, ami egyedül Istené kellett volna, hogy legyen. Fölhasználtak olyan értékeket, ruházatokat, állatokat, pénzeket a saját háztartásukban, amiket tized és áldozatképpen Istennek kellett volna szentelniök. Elvették Istentől azt, ami az Istené. És erről van szó ma is: visszavesszük a magunk számára, a magunk használatára azt, ami az Úrnak jár.

Ha egy kicsit is komolyan vesszük ezt az Igét, elrémülve látjuk, hogy tele van a szívünk, a lelkünk, az életünk, a zsebünk ilyen lopott holmival. Gondolj arra az időre, arra a pénzre, amivel tartoztál az Úrnak, de nem adtad meg Neki. Gondolj arra a bizonyságtételre, amit elmulasztottál, arra a szeretetszolgálatra, amit nem teljesítettél. Vagy például gondolj arra, hogy minden dicsőség, minden tisztesség, amit magunknak tartunk meg, vagy Istenen kívül másnak adunk, meglopása Isten dicsőségének és tisztességének. Nem vesszük ezt komolyan mindaddig, amíg számon nem kéretik rajtunk a sok fölgyülemlett adósság. Én már láttam halálos ágyon reszketni embert azért, mert - amint mondotta - nem adta meg Istennek azt, ami az Istené, és ez a sok ellopott holmi most egyszerre rettentően ránehezedett a lelkére!

“Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba... mondja a Seregeknek Ura!” (10. vers) Egy képpel hadd mondjam el, mint jelent ez: Egy afrikai keresztyén gyülekezet összejövetelén történt egyszer, ahol a résztvevők adományaikat kókuszdióban rótták le, hogy amikor erre a célra körülhordozták a kosarat, odaértek vele egy kis fiúcska elé. A fiúcska így szólt a kosarat vivőkhöz: Tartsátok lejjebb! Mikor azok lejjebb tartották, még biztatta őket: még lejjebb! És amikor egészen a földig tették a kosarat, akkor beült a kosárba, így szólván: Én magamat adom Jézusnak!

Ugye, amit a perselybe teszel, arról lemondtál, azt visszavonhatatlanul odaadtad Jézusnak, az egészen az Övé, ezentúl, azt tesz vele az Úr, amit akar! Nos, hát így tedd bele magad az Úr kezébe, ezzel próbáljátok meg az Urat, "ha nem nyitja-e meg az egek csatornáit, s nem áraszt-e rátok áldást bőségesen"? El tudnád-e képzelni, mi történne veled, ha Te így tudnád magad átadni az Úrnak? Elnémulna a világ annak láttán, amit Isten képes cselekedni egy egészen néki szentelt ember élete által! Mert Isten nem tagadja meg önmagát, beváltja ígéretét és megnyitja fölötted az egek csatornáit. Ő nem csap be, nem lop meg, mint mi Őt. Még ha hűtlenkedünk is, Ő hű marad. Mert Ő az Úr, aki nem változik meg soha!

Ámen.

Dátum: 1949. szeptember 11.

Félelmesen időszerű írás ez a Malakiás próféta könyve! Akárcsak manapság, akkor is sóhajtoztak a népek, a kegyesek, a vallásos széplelkek: “Hol van az ítéletnek az Istene?” Vagy jobban megértjük, ha így fogalmazzuk ezt a szemrehányó panaszt: Meddig tűri még ezt az Isten?

Arról van itt szó ebben a részben, hogy a kegyesek, a széplelkek meg vannak botránkozva a világ fölött, a körülöttük lakó pogányoknak és félpogányoknak a szemérmetlen magaviselete fölött. Meg vannak botránkozva a nemek közötti erkölcstelenség fölött, az egész közélet romlottsága, az emberek hűtlensége, megbízhatatlansága, rosszakarata fölött. Óh, mit kell szenvednie a tisztességes embernek az ilyen pogány, istentelen világban! - mondják nagy önsajnálattal. Óh, hogy rothad el és mállik szét az egész élet az emberek - persze: más emberek! - rengeteg gonoszsága miatt! Ezek a sajnálkozók, ezek a zúgolódók nem képesek megérteni, hogy miért nem lép már közbe az Isten a kárt okozókkal szemben?! Hiszen elsősorban Istennek volna érdeke, hogy rend legyen végre! És íme, Isten mintha elnézné a gonoszok üzelmeit. Mintha nem törődne azzal, mennyi ártatlan szenvedés, mennyi igazságtalanság történik a földön, sőt, úgy virul a gazság, mintha minden gonosztevő jó volna az Úr szemében, és Ő gyönyörködne azokban! Mintha egyenesen őket segítené az Úr a jókkal, a kegyesekkel, az ártatlanokkal és igazakkal szemben! Nem teljesen, de majdnem így néz ki a dolog! Tudják ők, hogy nem a gonosztevőket szereti az Úr, de hát éppen azért: akkor miért nem bünteti meg őket? Megérdemelnék pedig! Nagyon itt volna már az ideje! Hol van hát, hol marad hát az ítéletnek Istene? - mondják. Érzitek? Ezek a kegyesek, ezek a széplelkek mintha mind erősebben és mind konokabbul kiáltanának büntetésért és bosszúért az Istenhez, a gonosz és megromlott világra e szavakkal: “Hol van az ítéletnek Istene?”

Ugye, mintha csak ma élne a próféta, mintha ma hallaná az emberek fájó sóhajtását! És ezzel az elkeseredett hangulattal szemben ezt kiáltja a próféta: “Elfárasztottátok az Urat beszédeitekkel”! (17a vers) Talán az emberek szívesen hallgatják egymás panaszát a romlott világról, Isten azonban nem! Őt fárasztja az ilyen beszéd! Őt, aki azt mondja: “Ímé, nem szunnyad és nem alszik az Izráelnek őrizője!” (Zsolt 121,4), fárasztja ez a fölösleges beszéd! Olyan a számára, mint valami unalmas ásítás! Valljuk meg őszintén: nem is ér többet, mint egy unalmas ásítás! Isten nem ezt a szerepet szánta az Ő gyermekeinek, hogy a világ fölött siránkozzanak és panaszkodjanak, hogy jaj, de megromlott a világ! Istennek semmi öröme nincs az olyan imádságokban, amelyek az Ő ítéletének pusztító erejét akarják leimádkozni Tőle a gonosz világra. Emlékezzünk csak rá, hogy megdorgálta Jézus azt a két tanítványt, akik mikor egy samáriai faluba nem fogadták be őket, tüzet kértek volna: “Uram, akarod-é, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és emészsze meg ezeket, mint Illyés is cselekedett? De Jézus megfordulván, megdorgálá őket, mondván: Nem tudjátok minéműlélek van ti bennetek: Mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa.” (Lk 9,54-56) Ilyen dacos és elkeseredett, úgynevezett kereszteshadjárat-hangulatban élnek a kegyesek a gonosz világgal szemben, Isten számára azonban ez a beszéd, fárasztó!

És milyen türelmes az Úr: lám, még az ilyen okvetetlenkedő kérdésre is, hogy “Hol van az ítéletnek Istene?”, hajlandó válaszolni. “Ímé elküldöm... és mindjárt eljön,... a kit ti kivántok... ímé, eljön, azt mondja a Seregeknek Ura!” (Mal 3,1) Ne féljenek semmit a kegyesek, nem késik el az ígéretével, és annak valóra váltásával az Úr! Ha Ő ezt mondta, megígérte, hogy eljön: akkor ne aggódjon senki amiatt, hogy hátha mégse jön el! És miközben a kishitű, türelmetlenkedők azt kérdik: “Hol van az ítéletnek Istene?”, már ott is van, már ott áll az ajtó előtt, keze már a kilincsen, készen minden pillanatban, hogy bejöjjön. Figyeld csak meg ezeket a szavakat, amik itt, az Ótestamentum végén, annak utolsó oldalán állnak: “Ímé, elküldöm én az én követemet, és megtisztítja előttem az útat, és mindjárt eljön az ő templomába az Úr, a kit ti kerestek, és a szövetségnek követe, a kit ti kívántok; ímé, eljön, azt mondja a Seregeknek Ura.” És most figyeld meg azokat a szavakat, amellyel az Újtestamentum kezdődik: “A Jézus Krisztus, az Isten Fia evangyéliomának kezdete, A mint meg van írva a prófétáknál: Ímé én elküldöm az én követemet a te orczád előtt, a ki megkészíti a te útadat előtted; Kiáltónak szava a pusztában: Készítsétek meg az Úrnak útját, egyengessétek meg az ő ösvényeit: Előáll vala János, keresztelvén a pusztában és prédikálván a megtérésnek keresztségét a bűnöknek bocsánatára. És kiméne hozzá Júdeának egész tartománya és a Jeruzsálembeliek is, és megkeresztelkedének mindnyájan ő általa a Jordán vizében, bűneikről vallást tévén. János pedig teveszőrruhát és dereka körül bőrövet viselt vala, és sáskát és erdei mézet eszik vala. És prédikála, mondván: Utánam jő, a ki erősebb nálam, a kinek nem vagyok méltó, hogy lehajolván, sarujának szíjját megoldjam.” (Mk 1,1-7) Ímé, az Ótestamentum vége egy nagy ígéret, az Újtestamentum kezdete ennek az ígéretnek a beteljesedése. És szinte megdöbbentő az a szó szerinti egyezés, ami az ígéret és beteljesedés között van. Isten annyira halálosan komolyan veszi az Ő ígéretét, hogy szóról-szóra be is teljesítette azokat!

Egyszer összeállítottam az Ótestamentumból 24 olyan Krisztusra vonatkozó jövendölést, amelyek nagycsütörtök estéjétől kezdve nagypéntek estéjéig, tehát 24 óra alatt szóról-szóra beteljesedtek. Ennyire biztosan lehet számítani arra, amit Isten megígért! Az Újtestamentumon is végigzeng egy nagy ígéret, az, hogy visszajön Krisztus, mégpedig ítéletre jön vissza! Beül majd az Ő dicsőségének királyi székébe, és elébe gyűjtetnek mind a népek - mert nekünk mindannyiunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt! Semmi sem olyan bizonyos, mint az, hogy ez az ígéret is szóról-szóra teljesedik be majd, éspedig hamarosan, hirtelen és váratlanul válik ez is valóra, mint Krisztus első eljövetele! “Hol van az ítéletnek Istene?” - kérded megfáradva, csüggedve, szenvedve, türelmetlenkedve! Nos, hát fogadd el, elégedj meg azzal, amit a próféta mond: “Mindjárt eljön az ő templomába az Úr, a kit ti kerestek, és a szövetségnek követe, a kit ti kívántok; ímé, eljön, azt mondja a Seregeknek Ura.” És ez azt jelenti, hogy már útban van, minden pillanatban betoppanhat az ítéletnek Istene, és akkor majd elkezdődik az Isten ítélete!

De ne csak az utolsó ítéletre gondoljunk itt! Isten szakadatlanul ítéli ezt a világot. Ez a világ Isten állandó ítélete alatt áll, és ilyen folyamatos ítélet alatt haladnak az események az utolsó ítélet felé! Isten a gonoszt nemcsak az utolsó ítéletben, hanem még itt a földön megítéli és a saját dicsőségét itt is felragyogtatja! Csak az Ő időszámítása más, mint a mienk. Ha nem a következő öt percen belül tesz meg valamit, még nem jelenti azt, hogy soha nem fogja megtenni. Isten ritkán nyúl bele akkor a dolgokba, amikor a mi véleményünk szerint volna szükséges a beavatkozás. Ő annyira szabad a cselekedetében, hogy semmiféle időt nem enged magának előírni. A határidőt mindig Ő szabja meg! Ő tud várni, és akkor is kivárja az időt, ha az Ő gyermekei már türelmetlenek!

Voltaire, a 18. századbeli nagy francia gúnyoló azt mondta egyszer: “A Názáreti Jézusnak 12 emberre volt szüksége, hogy a keresztyénséget elterjessze a földön, én egyedül fogom kiirtani a földről!” És milyen különös ítélete az Úrnak, hogy Párizsban ennek a Voltaire-nek a házában, ma a Brit- és Külföldi Bibliatársulat lerakata van. A ház tele van Bibliákkal, régi lakóját pedig már régen elfeledte még a világ is! Nietzsche, a híres istentagadó filozófus egyszer így kiáltott fel: “Isten halott, Isten halott, érzitek, hogyan rothad?” És ez a Nietzsche a bolondok házában fejezte be az életét: Nietzsche halott, Isten pedig él! “Hol van az ítéletnek Istene?” Hát nem látod? Nyisd ki a szemed és lásd meg, hogy még soha nem maradt el ebből a világból Isten ítélete, s ezután sem fog elmaradni. Igaz a prófécia, hogy “mindjárt eljő... ímé eljön, azt mondja a Seregeknek Ura”, csak várd ki!

Tehát: eljön, ez egyszer bizonyos, “De kicsoda szenvedheti el az ő eljövetelének napját? És kicsoda áll meg az ő megjelenésekor? Hiszen olyan ő, mint az ötvösnek tüze, és a ruhamosóknak lúgja!” - folytatja a próféta. (2. vers) “És megtisztítja Lévi fiait és fényessé teszi őket, mint az aranyat és ezüstöt”. (3. vers) Tehát: a Lévi fiai is alákerülnek, belekerülnek a tisztogató, fájdalmas, nagy ítéletbe! Isten ítélete ugyanis - melyet az elcsüggedt kegyesek óhajtanak - úgy jön el, hogy nemcsak a hitetlen világot, hanem őket, magukat a kegyeseket is éri! A hívőknek nagyon meg kell ám gondolni, amikor Isten ítéletét fölöttébb kívánják, hogy ez az ítélet elkövetkezik a világra, de nem fogja megkímélni a hívőket sem! Nem ül az Isten gyülekezete a szárazon, amíg tart a vihar, és nem szemléli páholyból, vagy valami lesőlyukon, hogy miképpen bünteti Isten az istenteleneket, mert minden ítélet a kiválasztottakat is éri! Amikor éheznek az istentelenek, éheznek a hívők is. Ha fáznak az istentelenek, reszketnek a hívők is. Isten az Ő ítéletének záporát nemcsak a világ gonosz helyeire hullatja, hanem a kegyesek házára és templomaira is.

Amikor az Isten a történelem folyamán meg-megítéli e világ felgyülemlett gonoszságát, akkor a hívőknek mindig a legutoljára van alkalmuk tapsolni. Mindenkire nézve igaz az, ami meg van írva, hogy “Rettenetes dolog az élő Istennek kezébe esni.” (Zsid 10,31) Amikor az Ő hatalmas keze ránehezedik erre a földre, bizony meggörbednek alatta mind az igazak, mind a hamisak! Ám várja valaki türelmetlenül Isten ítéletét, de tudja meg azt, hogy “kicsoda szenvedheti el az ő eljövetelének napját? És kicsoda áll meg az ő megjelenésekor? Hiszen olyan ő, mint az ötvösnek tüze, és a ruhamosóknak lúgja!” (2. vers) Isten ítélete éget és mar, tehát fáj, nagyon megszaporodik a jaj-szó a földön! “Hol van az ítéletnek Istene?” - ne kívánd meglátni, mert mindenképpen rettenetes az Isten ítélete!

Sőt, a próféta még tovább megy egy lépéssel és visszafordítja az ítéletvárást a kegyesekre. Mintha azt mondaná: Te, aki a gonosz világ megítélését sürgeted, vigyázz, mert az ítélet elsősorban temiattad jön! Eljön az ítéletnek Istene, és leül mint ötvös vagy ezüsttisztogató és megtisztítja nem a hitetlen világot - amely pedig a kegyesek szerint annyira megérett már a tisztogatásra, hanem: a Lévi fiait! Tehát éppen a kegyeseket, akik sürgették az ítéletet, és fényessé teszi őket, mint az aranyat és ezüstöt! És most a próféta ugyanazokat a bűnöket, amelyeket a kegyesek előbb a hitetlen világról mondottak, most tükör gyanánt elébük állítja, mint saját vétkeiket. Nézzétek csak meg a világ gonoszságában magatokat: hitetlen ez a világ? Hát ti, az úgynevezett hívők? Parázna ez a világ? Hát ti, az úgynevezett szentek? Gyűlölködő és bosszúálló ez a világ? Hát ti, az isteni megbocsátás titkának ismerői? Igazságtalan ez a világ? Kegyetlen ez a világ? Hát ti, a kegyesek? Ha valaki úgy látja, hogy itt tisztogatásra van szükség, az ítélet tüze kell ide, akkor éppen a Lévi fiainál, a kegyeseknél, a panaszkodóknál, nálatok szükséges ez! Hol van az Isten ítélete ebben a világban? - kérded türelmetlenül, mert szenvedsz e világ gonoszsága miatt. Nos, lásd meg hát: rajtad van, téged ítél meg az Úr, téged, aki kérded, hogy meddig tűri még az Úr a világ gonoszságát!

Mi más lehet ennek az ítéletnek az értelme, mint az, hogy te a tűzben megolvasztassál, azután megmosva és megtisztulva kerüljél ki belőle! Ez a megtisztulás akkor fog megtörténni, ha te, a Krisztus tanítványa, megcsendesedsz és beismered, hogy nem a világ szorul elsősorban megtisztulásra, hanem éppen téged, meg engem, az egyházat, Lévi fiait kell megtisztítani! Ha többé már nem dacosan, hanem azzal az alázattal és bűnbánattal kérded: “Hol van az ítéletnek Istene?” - akkor megláthatod ott, a golgotai kereszten, ahol a nagy ítélet már megtörtént, ahol a nagy olvasztás és tisztítás, a nagy megmosatás Krisztus vére által végbemegy. Ott van az Isten, Aki önmagára veszi az ítéletet, a te elítéltetésedet! Azon az egyetlen helyen, a Golgotán, a megfeszített Jézus Krisztus személyében nem ítélet Istene többé az Isten, hanem a te számodra is a végtelen és feltétlen kegyelem Istene!

Ámen

Dátum: 1949. július 31.

Csodálatos dolog az, hogy a vallás és az erkölcs milyen szoros ok és okozati kapcsolatban vannak egymással! Amilyen valakinek a dogmatikája, olyan az etikája. Amilyen a vallása, olyan az erkölcse. Amilyen a hite, olyan az élete. Amilyen az Istennel való kapcsolata, olyan az emberekhez való viszonya is. Természetes, hogy megromlik és összezavarodik minden földi viszonyulás az emberek között, ahol megromlott és összezavarodott az emberek viszonyulása az Istenhez. Ennek a példáját látjuk most ebben a részben. Arról panaszkodik a próféta, hogy ki-ki megcsalja az ő felebarátját, megrontván az atyák szövetségét. De lehet-e egyáltalán másvalamit várni ettől a néptől? Nem természetes-e az, hogy így van? Hiszen nem lehet azt várni, hogy egy népnek a fiai, akik hűtlenné váltak az Istenhez, hűségesek legyenek egymáshoz! Az előbbi részben éppen azért korholta Malakiás próféta a népet, hogy visszaél Isten hűségével, megszentségteleníti a Vele való szövetséget, ma egy hete pedig éppen a hűtlenné lett papok ellen szólt a prófécia. Nos: az Isten iránti hűség megszegésével egyszerre megnyílik, kitárul a kapu mindenféle hűtlenség, tisztátalanság és becstelenség előtt. Egyszerre védtelenné, kiszolgáltatottá válik a szív a gonosz minden ostromló, kísértő hatalmassága előtt.

A veszedelem rögtön a nép életének az alapját, a házasságot támadja meg. A házassági életben keletkezett bajok ellen prófétál itt Malakiás. Kétféle bűnnel vádolja őket: azzal, hogy idegen istenek lányát vették maguknak feleségül, és azzal, hogy a saját népük asszonyaival megszegték a házassági szövetséget. Tehát az a vád ellenük, hogy összeházasodtak idegen népek leányaival, és saját feleségeiket elbocsátották. Mindkettővel az Úr szövetségét fertőztették meg, és az atyák szövetségét rontották meg.

1) Istennek az Izraellel kötött szövetségében az egyik fő fontosságú tétel volt az idegen népek leányaival való összeházasodás tilalma. Isten népének nem volt szabad összeházasodni, keveredni sem házassági, sem egyéb más szövetségben a többi néppel, mert az ilyen közeledés vagy összekeveredés mindig a pogány vallással való összekeveredést is jelentette. Isten választott népének szent népnek kellett lenni. “Szentek legyetek, mert én szent vagyok” (3Móz 11,44b) - hallatszott a nagy ótestamentumi jelszó, és így az Istennek való teljes odaszentelésből következett a távolmaradás és az elszakadás mindazoktól, akik nem az egy igaz Urat tisztelik és imádják. Isten népének másnak kell lennie, mint bármely népnek ezen a világon. Neki különös hivatása van: az Úr nevének hordozója, és dicsőségének munkálója ezen a földön a népek között, nem keveredhetik tehát össze idegen isteneket szolgáló népekkel. Isten az Ő népével kötött szövetségének a szentségét őrizte ezzel a tilalommal. És ennek a szövetségnek a lebecsülését, szentségének a megfertőztetését jelentette az, hogy Júda fiai idegen asszonyokat vettek feleségül. Mégpedig nemcsak idegen népek leányait, hanem "idegen istenek leányait" vették el, olyan lányokat, akik bálványistenek imádatában és szolgálatában nevelődtek.

Ha szent volt az Ótestamentum népe, ezerszeresen szent az Újszövetség népe, mert a legszentebb valami: a Szentháromság Isten második személyének szent vére pecsételi el őt Isten örök tulajdonául. Aki Krisztus vére által polgárjogot kapott a mennyben, az idegen és jövevény most már itt a földön, aki tudja, hogy nincs itt maradandó városa, hanem a jövendőt keresi! Aki Krisztus vére által került új szövetségbe az Istennel, annak az élete “el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben.” (Kol 3,3b), és annak élete súlypontja áthelyeződött a látható világból ama láthatatlan világba, a földiekről az örökkévalókra. Ennek a szövetségnek a szentségét fertőzteti meg az, aki élete súlypontját visszahelyezi újra e világba, idegen istenek dolgaival, ügyeivel, gondjaival, terveivel, fiaival és leányaival barátkozik, vagy vállal közösséget. Hívő ember ne "házasodjon össze" senkivel vagy semmivel, aki vagy ami nem az egy igaz Istennek szentelt, aki vagy ami bármilyen idegen istennek szolgál!

Isten új szövetséget kötött veled az Ő vére által. Ennek a szövetségnek a szentségét az Újtestamentum szinte még keményebb szavakkal védi, mint az Ótestamentum. Pál apostol írja a korinthusi gyülekezetnek: “Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez? Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, a mint az Isten mondotta: Lakozom bennök és közöttük járok; és leszek nékik Istenök, és ők én népem lesznek. Annakokáért menjetek ki közülök, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek; és én magamhoz fogadlak titeket,” (2Kor 6,14-17) János apostol is hasonló véleményen van: “Ne szeressétek a világot, se azokat, a mik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, a mi a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból”. (1Jn 2,15-16) Tehát, aki Istent igazán szereti, vagyis a Krisztusért és Krisztus által szereti: az nem is vágyódik a világ dolgaira, a test kívánságára, a szemek kívánságára, az élet kérkedésére és általában semmi olyanra, ami nem az Urától való. Annak a szíve tele van Jézussal, annak nem hiányzik a világ semmiféle gyönyörűsége.

Az a baj, hogy nem mindenki, akinek a szíve már megnyílt az Úr előtt, telítődik meg Vele egészen. Marad hely még Krisztus mellett a világ számára is. Megosztja a szívét: szereti Krisztust, de nem tudja megtagadni a világot. Ragaszkodik Jézushoz, de nem tud elszakadni a világtól. Éppen pár nappal ezelőtt találkoztam egy ilyen asszonnyal, aki élő hitre jutott ugyan, de mégsem szabadult föl egészen a világ vágyai és kívánságai alól. Férje, aki hívő ember, így jellemezte felesége hitállapotát: hasonlít egy olyan kutyához, amelynek a láncát eloldották már, de nem a nyakánál, hanem a lánc másik végénél. Így azután megszabadult ugyan a karótól, amelyhez ki volt kötve, de magával hurcolja a láncot, a nehéz koloncot, amivel ki volt kötve. Nem engedte magához a gazdáját olyan közel, hogy a nyakáról oldhatta volna le a köteléket.

Hát igen: sok hívő hurcolja még magával a szabad mozgásban akadályozó koloncot, azt a köteléket, amivel a Sátán hozzákötözte ehhez a világhoz. Pedig ettől a lánctól is megszabadítana az Úr, ha engednéd! “Nem tudjátok-é, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? A ki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz.” (Jak 4,4) Hűtlenség és utálatosság ez az Isten szemében, aminek az a következménye, hogy: “Elveszt az Úr mindenkit, a ki ezt cselekszi, ...még ha áldozatot visz is a Seregek Urának.” (12. vers) Vagyis: még ha akárhogy kedveskedik és kegyeskedik is az Úr előtt, nem tűri az Úr a felemás igát!

Mit csináljon hát a keresztyén ember, aki végül mégiscsak kénytelen e világban élni, míg testben jár e földön? Egy kínai keresztyén prédikátor így magyarázta ezt egyszer: A hajónak benne kell lennie a vízben, de a víznek nem szabad benyomulnia a hajóba. A keresztyén ember is benne él a világban, nem futhat ki belőle, csak a világ ne éljen benne, az ő lelkében. Ha a víz megtölti a hajót: elsüllyed. Ha a világ megtölti a lelket, elvész a lélek. A hajóban lévőnek szakadatlanul őrködnie kell, hogy a víz a repedéseken és hasadékokon át be ne szivárogjon a hajóba. Ha mégis benyomul valahol, rögtön ki kell merni, vagy ki kell pumpálni. Így kell a hívő embernek is a világ hullámait éber imádsággal és a hit naponként megújuló imaharcával mindig újra kimerni a lelkéből. De közben benne kell hogy maradjon a világban, és ott kell neki mozognia és előbbre haladnia a túlsó part felé!

2) A próféta másik vádja az volt népe ellen, hogy a férfiak nem jól bántak feleségeikkel, saját népük asszonyaival. Megszegték a házassági szövetséget, az idegen istenek leányai miatt elváltak saját feleségeiktől, elbocsátották a törvényes asszonyt a háztól. “Az Úr tett bizonyságot közted és a te ifjúságod felesége közt, a kit te megcsaltál, holott társad és szövetséges feleséged!” - mondja a próféta a súlyos szavakat (14. vers). Gyalázatos dolog az, amikor a házastárs a másik házastársat megcsalja, de még ebben a gyalázatban is a leggyalázatosabb az, amikor valaki - mint a próféta mondja - ifjúsága feleségét csalja meg. Vagyis azt, aki míg fiatal volt: jó volt; míg szép volt: kellett, de amint megöregszik: mehet, hagyjon helyet egy másiknak, aki fiatalabb és szebb, olyan, mint ő volt valamikor! Gyalázatos dolog úgy tekinteni férfinak az asszonyra és viszont, mint a testi vágyak kiszolgálásának az eszközére, és újjal cserélni ki a régi eszközt, ha ráunt, mint gyermek a játékra. Elhagyni azt - akár csak gondolatban is! -, akivel az ifjúság legszebb éveinek emléke fűz össze, valakiért, aki fiatalabb, mint a vele együtt öregedő házastársa. Gyalázatos dolog másvalakinek adni - akár csak gondolatban is! - azt a testi és lelki szeretetet, vágyat, amihez kizárólag csak a házastársnak van joga, és amivel egy férfi vagy asszony kizárólag csak a házastársának tartozik. Ez történt Malakiás korában, és sok megcsalt asszony, elrejtőzve az emberek tekintete elől, csak az Úrnak panaszolva el fájdalmát, csendes imádságban, betöltvén az Úr oltárát könnyhullatással, sírással és kesergéssel. (v.ö. 13. vers) Óh, mennyi rejtett sóhajtás, könnyes imádság és keserű panasz száll ma is megcsalt szívek mélyéről Isten trónusa felé! Jaj annak közülünk, akinek a házastársa így tölti be “az Úr oltárát könnyhullatással, sírással és kesergéssel”!

“Az Úr tett bizonyságot közted és a te ifjúságod felesége közt” - mondja a próféta. (14b vers) Jó, ha a hitvestársak életük folyamán többször is megemlékeznek arról, hogy házasságkötésüknek nem csak földi tanúja volt, hanem az Úr maga volt a tanú - a bizonyság -, amikor a férfi esküvel fogadta: hűséges gondviselője leszek, és a nő: hűséges segítőtársa leszek!

Pár nappal ezelőtt a villamoson szemben ült velem egy ezerráncú öregasszony, kis virágcsokrot szorongatott a kezében. Beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy 80 éves. Megkérdezte tőlem, hány óra van, mert - folytatta - megígértem öreg páromnak, a drágának, hogy fél hétre otthon leszek. A csokrot is 85 éves öreg párjának, "a drágának" vitte. Elnéztem ezt a fogatlan öregasszonyt: olyan szép volt! Megszépítette az üde, tiszta szeretet, amivel drága öreg párjára gondolt. Ilyen tisztán és üdén marad meg a házastársi boldogság ott, ahol a házastársak komolyan veszik, hogy az Úr tesz bizonyságot közöttük, hogy a házasságuk mindenestől fogva az Úr elé tartozó ügy, sőt: az Úr ügye! Megsértése egyenlő az Úr szentségének a megfertőztetésével!

“Gyűlölöm az elbocsátást” - vagyis a válást -, ezt mondja az Úr. “Őrizzétek meg azért lelketeket és ne csalárdkodjatok!” (16. vers) Igen, mert minden válás, minden házassági hűtlenség, csalárdkodás a lélekben kezdődik. A szívben keletkezik: tisztátalan kívánsággal, bűnös tekintettel, vágyakkal és álmokkal, ártatlan gondolatbeli flörtökkel... Így kezdődik - ezekre vigyázzatok, itt legyetek résen, őrizzétek meg lelketeket!

“Gyűlölöm az elbocsátást” - tehát mindazt, ahonnét kezdve az elbocsátás kezdődik: a tisztátalanság minden apró és ártatlannak látszó formáját! Mindezt gyűlöli az Úr! Lehet, hogy a világ szereti, de az Úr gyűlöli. Lehet, hogy a modern embernek tetszik a próbaházasság, a pajtás-házasság, a flört, a könnyű válás, vagy a házastárs megcsalása. Lehet, hogy ez mind szokásos, természetes, sőt divatos a világban, de mindig gyűlöletes marad az Úr előtt! Ha a világ napirendre tud is térni egy kis házasságtörés fölött: az Úr sohasem tér napirendre fölötte! Óh, mennyire igaz, hogy aki a világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz!

Lám: az Isten iránti hűtlenség hogyan nyit kaput mindenféle hűtlenség és tisztátalanság előtt! Mi hát a megoldás? Itt is, most is csak az, ami mindig: Jézus Krisztus! Az Ő hűsége, az Ő szentsége, az Ő tisztasága, az Ő győzelme, ami hit által mind a tiéd is lehet. Az Ő szeretete, amellyel téged a világból kiszeret, az Ő vére, amely megtisztít téged minden bűntől, hűtlenségtől és tisztátalanságtól. Az Ő feltámadása, amelynek ereje által újrakezdhetsz mindent, most már tisztaságban és hűségben, az örökkévaló Isten dicsőségére!

Ámen

Dátum: 1949. július 24.

Ennek a bibliai résznek a helyes megértéséhez tudnunk kell valamit az ótestamentumi papság szerepéről és helyzetéről. Mózes óta a papi tisztség egy család tagjai között öröklődött tovább: a törvény a papi tisztet a Lévi nemzetségéből származó testvérekre, Áronra és annak fiaira ruházza rá. Így lesznek Lévi utódai, az egész Lévi nemzetség Isten papjává, akikkel Isten külön szövetséget kötött, hogy legyenek az Ő nagy nevének és dicsőségének hordozói és munkálói a nép között. Bibliaolvasók talán emlékeznek rá, hogy amikor megérkezett a zsidó nép az Ígéret földjére, és atyáik örökségét felosztották a tizenkét törzs között: Lévi utódai nem kaptak földet, mondván, hogy az Úr és az Ő szolgálata legyen az ő örökségük.

Az ótestamentumi papi szolgálat kettős volt: egyik a szent helyen és az oltár körül való szolgálat, főképpen az engesztelés és az Istennél való közbenjárás szolgálata az áldozatok bemutatása által, másrészt a tanítói vagy törvény-magyarázói hivatás. Ezért mondja Malakiás: “Mert a papnak ajkai őrzik a tudományt, és az ő szájából törvényt várnak, mivel a Seregek Urának követe ő.” (Mal 2,7) Később a papság nagyon lecsúszott hivatásának a magaslatáról és rettenetesen visszaélt hatalmával a saját hasznára és dicsőségére. Ezért prófétál Malakiás olyan sokat a hűtlen papok ellen. Az első részben, amit ma egy hete hallottunk, azzal vádolja őket, hogy megszentségtelenítették az Úr oltárát, mert elfogadták az olyan hibás állatokat is, amit pedig nem lett volna szabad elfogadni nekik. Most pedig az a vád ellenük, hogy nem jól magyarázták és tanították az Úr törvényét a népnek.

Istennek Lévivel való szövetsége szerint az lett volna a papok feladata, amit a 6. vers így fejez ki: “Igazság törvénye volt az ő szájában, és nem találtatott álnokság az ő ajkaiban; békességben és egyenességgel járt velem, és sokakat megtérített a bűnből.” “De ti elhajlottatok ez útról,” - veti szemükre Malakiás kortársainak -, “sokakat megbotránkoztattatok a törvénnyel, felbontottátok Lévi szövetségét, azt mondja a Seregeknek Ura.” (8. vers) “Személyválogatók voltatok a törvénnyel.” (9b vers) “Ha meg nem hallgatjátok és ha nem veszitek szívetekre, hogy dicsőséget adjatok az én nevemnek, azt mondja a Seregeknek Ura: átkot bocsátok reátok” (2. vers). “Szemetet szórok orczáitokba, a ti ünneplésteknek szemetjét, és ahhoz hordanak ki titeket.” (Mal 2,3), mint szemetet a szemétre.

A rettentő ítélet beteljesedett. Az ótestamentumi papság az újtestamentum idején már egészen lealjasodott. A papok lesznek Jézus legádázabb ellenségei. A csőcselék mögött, mely nagypénteken "feszítsd meg"-et kiált, a főpapok állanak. És végül azok a papok, akik szájában az “igazság törvénye” kellene, hogy legyen, hamis vádakkal ítélik el az egyetlen Igazat. Akiknek sokakat kellene a bűnből megtéríteni, keresztre feszítették Azt, Akinek nevére térdre borulnak a bűnösök. Így értjük meg, milyen roppant jelentősége van annak Krisztus megfeszítése történetében, hogy Jézus halála pillanatában a jeruzsálemi “templom kárpitja fölétől aljáig kettéhasada.” (Mt 27,51) Isten szakította szét: onnan felülről. Az az értelme ennek, hogy ezzel vége a Lévivel kötött szövetségnek. Most már nincs többé lévitára szükség. Krisztus megfeszítése a végérvényes és visszavonhatatlan befejezése minden lévita papi rendnek. De Krisztus éppen a megfeszítése által lépett az ótestamentumi papság helyébe. A megsemmisített lévita papsággal szemben Krisztust nevezi a Biblia örök főpapnak. Az Újtestamentum népének egyetlen főpapja volt: Jézus Krisztus. Ekképpen lesz titokzatos módon Krisztusra vonatkozó jövendöléssé ez, amit Malakiás próféta a papi tisztről így mond: “Igazság törvénye volt az ő szájában, és nem találtatott álnokság az ő ajkaiban; békességben és egyenességgel járt velem, és sokakat megtérített a bűnből. Mert a papnak ajkai őrzik a tudományt, és az ő szájából törvényt várnak, mivel a Seregek Urának követe ő." (6-7. vers)

De hát mi közünk van akkor nekünk ehhez az egész próféciához, egy olyan bibliai részhez, amely egy már régen feloszlott papi rend bűnei ellen mond olyan ítéletet, ami már be is teljesedett rajta? - Éppen az, hogy Krisztus a mi főpapunk és mi, mint az Ő testének tagjai, az Ő főpapi felkenetésének is részesei vagyunk. Az Újtestamentumban minden hívő embernek megvan ugyanaz a kiváltsága és kötelessége, ami az Ótestamentumban csak a Lévi törzsének volt meg: Krisztusban és Krisztus által a papi tisztség egyetemessé és általánossá vált a gyülekezetben. Minden hívő egyháztag: orvos, tanító, gyári munkás, családapa, kereskedő, vagy lelkipásztor a maga helyén, a világban elfoglalt helyén pap, azaz Krisztus nevének hordozója és dicsőségének munkálója a többi ember között. Tehát: mint ahogyan a lelkipásztornak a gyülekezetben, úgy minden egyes hívő gyülekezeti tagnak is a maga helyén, a maga környezetében az a hivatása, hogy pap legyen! Nemcsak én vagyok pap. Ezzel a Krisztusban kiszélesedett és egyetemessé tett jelentésben vonatkozik tehát Malakiásnak a papok elleni próféciája ránk is, mindnyájunkra, akik a Krisztus nevéről keresztyéneknek neveztetünk. Mit jelent hát a gyakorlatban ez a papság?

Így mondja az Ige: mindenekelőtt “a Seregek Urának követe ő.” (Mal 2,7c) Minden hívő ember Jézus Krisztusnak a követe, megbízottja, képviselője, küldötte, aki azért van ott, ahol van, hogy ott Krisztus királyságának minden ügyét teljes felelősséggel képviselje. Mi, akik itt vagyunk: megannyi követei vagyunk Krisztusnak, akik itt a templomban, vagy otthon csendes óráinkban kapjuk az utasítást, a parancsot, a megbízatást a Királytól. Mi lenne, ha egyszer ráébrednénk erre a tisztünkre? Mi lenne, ha most ilyen követi minőségben mennénk vissza a családba, vagy holnap a munkába? Ha mernénk nyíltan vállalni azt, hogy követek vagyunk? Mit is jelent követnek lenni? Mindig, mindent aszerint cselekedni, mondani, véleményt nyilvánítani vagy hallgatni, ahogy arról adott esetben az ember a küldőjétől a megbízást vette. “A Seregek Urának követe ő!” Bele tudod képzelni magadat ekkora nagy megtiszteltetésbe? Pedig így van! Jézus is bizonyságot tesz róla főpapi imájában, amikor így szól az Atyához: “A miképen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra!” (Jn 17,18) Tehát Jézus küldött erre a világra! Ebbe a legjobb esetben közömbös, de inkább ellenséges világba, hogy ott légy az Ő diplomatája.

Ezt a követi tisztséget így részletezi tovább az Ige: “a papnak ajkai őrzik a tudományt és az ő szájából törvényt várnak!” (7. vers) Óh, de jó volna, ha el is hinnénk, hogy ez a feladata az újtestamentumi papoknak, a hívők gyülekezetének és nem más! Egy svájci lapban olvastam, hogy mostanában Németországban egy közvélemény kutató körkérdés-sorozatban ilyen kérdés is szerepelt: “Miben látja ön ma az egyház feladatát?” A válaszoknak majdnem egyharmad része így szólt: “A nyomor enyhítésében.” Majdnem egyharmaduk így válaszolt: “Egy igazságos és lehetőleg hamar kötendő béke érdekében közreműködni.” A többi felelet a gyermekek tisztességes emberré nevelésében látja az egyház feladatát. Csak egyetlen valaki volt, aki azt írta a kérdésre feleletképpen: “Tisztán hirdetni az evangéliumot!” Vajon hányan érzik most őszintén, igazán, hogy ennek az utolsó feleletnek van igaza? “A papnak ajkai őrzik a tudományt” - ez azt jelenti, hogy rád, mint gyülekezeti tagra bízta Jézus az Ő evangéliumát. Azt az evangéliumot, amelyről azt mondja Pál apostol, hogy “Istennek hatalma az minden hívőnek idvességére”. (Róm 1,16b) Tehát nem egy igazságosabb társadalmi rend kialakítására, nem a világbéke megteremtésére, nem a nyugalmasabb közállapotok kialakítására, hanem “minden hívőnek idvességére”. Olyan tudomány van rád bízva, amitől emberi lelkek örök élete, vagy örök halála függ. Minden hívő ember tud valamit, ami a másik embernek az üdvösséget jelenti, ezért a papnak nemcsak a fejében van a tudomány, hanem a szívében, a száján, készen arra, hogy beszéljen róla, elmondja. A pap az Isten szája a nép előtt. Sok ember van a világon, aki sok komoly, mély bölcsességet tud mondani, de olyat, amiből élet fakad, mégpedig örök élet: olyat csak a Seregek Ura tud mondani és mond is az Ő papjai által, követei által. Érzed-e, mekkora kiváltság és milyen megrendítő felelősség az újtestamentumi szövetség papjának lenni? Pedig ez vagy ám te is, velem együtt!

Még egy egészen gyakorlati ténykedést ír le Igénk a papi tisztről: “sokakat megtérít a bűnből”. Valamelyik angol újságban olvastam múltkor a következő szép mondást: “Ha sikerült már valaha akár csak egyetlenegy sötétben bolyongó léleknek világosságot gyújtanod; egy szomorkodónak az élet napos oldalát megmutatnod; egy másik előtt a magasabb és nemesebb világnézetet feltárnod; egy felebarátodat emberebb emberré segítened; egy roskadozónak a terhein könnyítened: akkor már nem éltél hiába!” Pedig, mindez a sok szép dolog csak arra irányul, hogy könnyebb legyen a földi élet, ami így is, úgy is elmúlik egyszer. De ha még arra is azt mondja a világi bölcsesség, hogy nem élt hiába, akinek sikerült ezt a földi életet más számára akár csak egy dekával is könnyebbé tenni: hát akkor mennyire nem hiába élt az, akinek sikerült akár csak egyetlen lelket is az örökkévalóság számára megnyerni, az örök üdvösség fejedelméhez, Krisztushoz vezetni, vagy ahogyan Igénk fejezi ki: a bűnből megtéríteni! Sőt, csak az nem élt hiába, aki ilyen lélekmentő munkát eredménnyel végzett, akit odaát a mennyben üdvözült lelkek áldanak, mint olyat, aki mutatta nekik az utat és vezette őket az üdvösség felé. Az egyháznak is, az egyes embernek is ez az egyetlen nem hiábavaló munkája. Minden más, ami szépet, jót, áldásosat ezen kívül végeztél: elmúlik, megég, semmivé lesz. De a lelkek, akiket vezettél, együtt lesznek veled a mennyországban is. A pap legáldottabb szolgálata a világban, hogy “sokakat megtérít a bűnből”. Vajon milyen sokan dicsérik az Istent papi tisztednek ilyen gyümölcseképpen?

Csak három vonását emeltük ki ennek a papi tisztnek, ami a Krisztusban való hit által minden hívőre érvényes: azt, hogy követ, hogy őrzi ajka a tudományt, és hogy sokakat megtérít a bűnből. De ha ez érvényes ránk, mennyivel inkább érvényes akkor, ahogyan folytatódik az Ige: “De ti elhajlottatok ez útról, sokakat megbotránkoztattatok a törvénnyel, felbontottátok Lévi szövetségét, azt mondja a Seregeknek Ura. Azért én is szidalmasakká tettelek titeket és útálatosakká az egész nép előtt, a miatt, hogy meg nem őriztétek az én útamat, hanem személyválogatók voltatok a törvénnyel.” (8-9. vers) És most talán már érezzük, mennyire nekünk szól ez a régi prófécia, akármennyire megszűnt is a lévitai papság: “Most azért néktek szól ez a parancsolat, ti papok! Ha meg nem hallgatjátok, és ha nem veszitek szívetekre, hogy dicsőséget adjatok az én nevemnek, azt mondja a Seregeknek Ura: átkot bocsátok reátok, és elátkozom a ti áldásotokat; bizony elátkozom azt, ha nem veszitek szívetekre! Ímé, én megrontom a ti vetni való magotokat, és szemetet szórok orczáitokba, a ti ünneplésteknek szemetjét, és ahhoz hordanak ki titeket.” (1-3. vers)

De hát van-e egyetlen valaki közöttünk, aki ezt a papi tisztet be tudná tölteni, akire azt lehetne mondani, hogy ő valóban az Isten dicsőségének a papja? Nincsen! Akkor viszont mi ebben az evangélium, mi ebben az örömhír, aminek a meghallására most itt összesereglettünk? Az, hogy a papi tisztet is tökéletesen betöltötte az Úr Jézus. Egyedül Őreá érvényes maradék nélkül, amit az Ige a papra így állapít meg: “Szövetségem volt vele életre és békességre, és félelmül adtam azt néki és félt engemet, és megalázta magát az én nevem előtt. Igazság törvénye volt az ő szájában, és nem találtatott álnokság az ő ajkaiban; békességben és egyenességgel járt velem, és sokakat megtérített a bűnből. Mert a papnak ajkai őrzik a tudományt, és az ő szájából törvényt várnak, mivel a Seregek Urának követe ő.” (Mal 2,5-7)

És tudod-e, miért hívnak téged keresztyénnek? A Heidelbergi Káté szerint azért, mert hit által Krisztusnak tagja és így az Ő felkenetésének részese vagy! (ld. 32. K-F) Annyiban vagy Krisztus követe, küldötte, amennyiben el tudod fogadni, hogy Krisztus éretted is küldetett. Akkor őrzik ajkaid a tudományt, ha te magad is mindig újra, az Ő szájából várod a törvényt. Akkor fogsz majd sokakat megtéríteni a bűnből, ha téged magad is megtérített már és még mindig újabb bűnökből térít meg az Úr. Így leszel az Ő felkenetésének részese, a hívők egyetemes papi tisztének hordozója, akkor és azáltal, hogy Ő maga gyakorolja rajtad saját papi szolgálatát.

Valaki egyszer megkérdezte Assisi Ferenctől: hogyan jutott el az Isten megismerésének és az Ő országában való termékenységnek oly nagy gazdagságára? A szent életű ember így válaszolt: az Úr egyszer lenézett a mennyből a földre és azt mondta: Hol találom meg a leggyengébb, leghitványabb, legjelentéktelenebb embert a földön? Akkor meglátott engem és így szólt: Megtaláltam, és most őrajta keresztül fogok munkálkodni! Ez annyira hitvány ember, hogy nem fogja elbízni magát, ha nagy dolgot cselekszem általa. Ez be fogja látni, hogy ő csak eszköz a kezemben.

Az a Krisztus papja, aki önmagában elég kicsi, gyenge és alázatos ahhoz, hogy Krisztust, az örök Főpapot lássa, és hogy munkájáért minden dicsőség az Úré lehessen. És ebben az az evangélium, az az örömhír a számodra, hogy Krisztus olyan mértékben növekedik meg előtted is, amilyen mértékben te alább és alább szállsz Őelőtte!

Ámen

Dátum: 1949. július 17.

Ma egy hete arról szólt Isten üzenete hozzánk Malakiás próféta által, hogy a mindenható Úr Isten szereti az ő népét, érthetetlen, kimondhatatlan nagy szeretettel szereti! Ha másképpen is, mint ahogyan mi szeretnénk, hogy szeressen, ahogyan mi képzeljük el vagy gyakoroljuk a szeretetet: Ő szeret, megváltó szeretettel szeret, a halálból az életre átmentő szeretettel szereti az övéit! Azok a szavak is tehát, amelyeket most folytatólagosan olvastunk föl a próféta írásából, bármilyen keserűek, bármilyen kemények: a szerető Istennek a szavai, Aki még ha szigorúan beszél is, csak azért teszi, mert nem akarja, hogy az emberek elvesszenek, hanem hogy megtérjenek és éljenek! Ez derül ki rögtön ebből a szemrehányó hangú kérdésből: “ha én atya vagyok: hol az én tisztességem? És ha én úr vagyok, hol az én félelmem?” (6b vers)

Maradjunk rögtön ennél a kérdésnél. Hányszor elmondjuk: “Mi Atyánk!” Lépten-nyomon emlegetjük imádságunkban: Uram, Uram! De, tudjuk-e azt, hogy ez nemcsak nagy kiváltság, így szólni a hatalmas Istenhez, hanem szent felelősség, teljes elkötelezés Vele szemben?! Csak az merje Istent Atyának és Úrnak hívni, aki halálosan komolyan veszi, hogy “A fiú tiszteli atyját, a szolga is az ő urát.” (6a vers) Nem lehet ezt a legszentebb nevet felelőtlenül, könnyelműen az ajkunkra venni! Amely pillanatban kimondom ezt a szót “Atya”, vagy “Úr”, abban a pillanatban számonkéréssé válik ez a szent név: “Hol az én tisztességem..., hol az én félelmem?”

Isten számtalanszor kijelentette és megbizonyította már magát itt közöttünk is úgy, mint föltétlen szeretet. Most azt kérdi: mi az emberek válasza erre a kérdésre, szeretetre? Ő Atya, ez nem kétséges - de hol vannak a gyermekek? Hol van az atyai tisztelet, hol van a szerető engedelmesség jele, hol van a dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás, ami Őt megilleti? Isten atyai dicsősége érdekében száll síkra Malakiás próféta ebben a részben. Sokszor elgondoltam, miért ragaszkodik Isten annyira ahhoz, hogy az emberek az Ő dicsőségét elismerjék és szolgálják? Szüksége van erre az Úrnak, hogy a földön Őt dicsőítő és szerető gyermekei legyenek? Megkárosítaná az Ő dicsőségét, ha mi emberek itt a földön megszentségtelenítenénk az Ő nevét, gúnyt űznénk vele, mint annak idején, Malakiás idejében, Jeruzsálemben? A világi uralkodók valóban rá vannak utalva arra, hogy törvénnyel védekezzenek a felségsértéssel szemben. Nekik mindig van mit aggódniuk trónjukért, dicsőségükért, uralmuk biztosításáért. De Isten trónja nem ilyen gyenge lábakon áll! Mi veszteséget jelentene az neki, ha felségét és dicsőségét megsértenék az emberek? Csökkentheti-e a telihold fényét az, hogy megugatta egy kiskutya a földön? És hát rászorul-e Isten egyáltalán a mi imádatunkra? Észrevevődik-e a mennyben, ha az univerzum legkisebb pontján, a földön egyszer elnémul minden zsoltár és imádság? Miért sürgeti hát Isten az Ő dicsőítését, miért kérdi akkor szinte féltékenyen: “ha én atya vagyok: hol az én tisztességem? És ha én úr vagyok, hol az én félelmem? azt mondja a Seregeknek Ura néktek, ti papok, a kik útáljátok az én nevemet..” (Mal 1,6b)

Azután rájöttem arra, hogy nem Istennek van szüksége a dicsőség-adásra, hanem nekünk. Isten, amikor féltékenyen az Ő dicsősége után kérdezősködik, akkor ezt sem önmagáért teszi, hanem érettünk. Ha valaki nem ad Istennek dicsőséget, nem Neki okoz vele kárt, hanem önmagának. Amikor valahol már odáig fajul a dolog, hogy Istennek azt kell kérdeznie: “ha én atya vagyok: hol az én tisztességem?” - akkor ott nem sok idő múlva minden családatyának kérdeznie kell majd: Hol az irántam való tisztelet? És amikor Istennek ezt kell kérdeznie: “ha én úr vagyok, hol az én félelmem?” - akkor nem sok idő múlva bőséges oka lesz az összes kisebb és nagyobb uraknak ugyanezt a kérdést föltenni. Amikor már oda jutott egy nép, mint Jeruzsálemben Malakiás korában, hogy a papok - vagyis a nép vezetői, az elöljárók - megtagadják az örökkévaló Atyától a tiszteletet: akkor a földön már vége van minden igaz tiszteletadásnak, akkor a borzalmas tiszteletlenség kora következik be! Értitek már, mennyire nem önmagáért, mennyire miérettünk kérdezi az Úr: “ha én atya vagyok: hol az én tisztességem?” Érzitek, mennyi gyöngéd, féltő, mentő szeretet van ebben a kérdésben? Azért sürgeti az Ő dicsőségét, mert nem akarja a mi pusztulásunkat. Isten komolyan gondolja, amikor hírnökével ezt közli velünk: Szeretlek benneteket!

Először a papokat feddi meg az Úr, hogy nem őrködtek eléggé éberen és szigorúan az Úr asztalának szentsége és tisztasága fölött. A mózesi törvényekben pontosan körül van írva és meg van állapítva, milyen állattal lehet áldozni, hogyan történjék a bűnért való áldozat bemutatása. Nem fogadott el az Úr akármilyen állatokat, csak olyat, amilyet Ő rendelt a bűnért. De a papok már nem vették ilyen szigorúan a dolgot, szemet hunytak, ha valaki az előírt hibátlan, ép bárány helyett vakot hozott áldozatul, vagy sántát, vagy bénát. A saját hasznukat tartották fontosabbnak, előbbre valónak az Isten dicsőségénél és ezért elfogadták áldozatra azt is, amit pedig nem lett volna szabad elfogadniuk. Örültek, ha hozott valaki valamit az Úr oltárára, még ha hibásat is, és nem merték megmondani, hogy az ilyen áldozatban nem gyönyörködik az Úr! Féltek, hogy ezzel elriasztják az embereket, s akkor majd ennyi sem jut nekik az áldozat húsából, mint így! Hiszen annyira elszegényedett az egész nép! A legnagyobb nemzeti katasztrófából, a babiloni fogság nyomorúságából még talpra sem állott az ország. Még alig indult meg az élet, a romokból kell újjáépíteni a szent várost, amellett még az idegen elnyomó keze is ránehezedik a népre: nem kell-e örülni akkor annak, hogy ilyen körülmények között még jut valami - ha nem is az Úr előírása szerinti áldozat - az Úr dicsőségére is?

Ma így hangzana ez a kérdés: Nem kellene megelégednünk azzal, hogy ilyen nehéz időkben még adnak egyáltalán az emberek valamit a vallásra, hogy a gépeknek és a matériának a világában vannak még egyáltalán, akik fölkeresik a templomot, hogy vannak, akik a gyermekeiket megkereszteltetik és házasságukat Isten előtt is megáldatják és istentiszteleti szertartással temettetik el magukat? A valami, mégiscsak több, mint a semmi. A vak, sánta vagy béna áldozati állat mégiscsak több, mintha semmit sem hoznának! Ha valaki a kalapját leveszi - az már mégiscsak félig-meddig imádkozott! Örüljünk, ha úgy-ahogy megfizetik a hívek az egyházi adót: ne terheljük még túl őket további Isten dicsőségét növelő adakozással! Örüljünk, hogy úrvacsorát vesznek a híveink, ne szigorítsuk az odajárulás feltételeit! Örüljünk, ha eljön valaki egy bibliaórára, el ne riasszuk azzal, hogy megkérdezzük tőle: átadtad-e már a szívedet az Úr Jézus Krisztusnak? Általában örüljünk, ha valaki vallásos áhítattal emlegeti Isten nevét, ne szektáskodjunk folyton ilyen érthetetlen szavakkal: megváltás, Jézus vére, bűnbocsánat! Egy ilyen világban örüljünk a vallásos minimumnak, mert visszafelé sülhet el a hitbeli maximum forszírozása.

Isten pedig ahelyett, hogy örvendene a néki adott minimumnak, így szól: “Vajha valaki közületek bezárná az ajtót, hiába ne tüzelnétek az én oltáromon! Nem telik kedvem bennetek, azt mondja a Seregeknek Ura; az ételáldozatot sem kedvelem a ti kezetekből!” (Mal 1,10) Ezt nem merték megmondani a Malakiás korabeli papok a népnek. A saját kenyerüket féltették, és amikor valaki jött, és hozta a hibás áldozati állatot, nem merték megmondani neki, hogy ez nem jó, hogy az istentiszteletnek az a módja általában, ahogyan a hívek nagy része gyakorolja, nem jó, nem Isten szerint való. Óh, milyen rettenetes ítélet van ebben a mai papokra, reánk, az egyházak vezetőire! Nem merjük megmondani, hogy az istentiszteletnek az a módja, ahogyan református egyháztagjaink 95%-a gyakorolja: nem jó. Lelkének az a hittartalma, amiről azt hiszi, hogy ez hit az Istenben: nem jó. Hogy ezekre is azt mondja az Úr: “Nem telik kedvem bennetek!” Nem merjük megmondani mindezt! Nem merjük elküldeni az Úr asztalától a meg-nem-tért bűnöst, nem merjük megtagadni a keresztség sákramentumát a hitetlen és közömbös szülők gyermekeitől, nem merjük nem elfogadni a nem hitből fakadó áldozatot, mert attól félünk, hogy elriasztjuk az embereket az egyháztól, hogy kiürülnek a templomok, és hogy becsukhatjuk az ajtókat. Pedig az Úr éppen ezt mondja: “Vajha valaki közületek bezárná az ajtót, hiába ne tüzelnétek az én oltáromon!” Ennek az Igének a nyomán borzong át igazán a lelkemen, amit pár nappal ezelőtt egy angol evangélizátor, Spurgeon, papokhoz intézett írásában olvastam: “Hány és hány lélek zuhant a pusztulásba a papok miatt! Vannak lelkészek, akik egész városok lelki pusztulásáért fognak majd felelni. Hogy fogod elviselni, amikor majd egy egész gyülekezet fogja kiáltani feléd a pokolban: ezt neked köszönhetjük! Nem mertél rámutatni bűneinkre, mert féltetted a kenyeredet. Átkozott! Nem elég, hogy magadat taszítottad a kárhozatba, miért kellett minket is magaddal rántanod?”

Hát Testvérek, én ezt nem vállalom tovább! Személy szerint, ha találkozunk, mindenkinek megmondom, ha látom, hogy vak, sánta, vagy béna áldozati állatot hoz az Úrnak, hogy ezt nem fogadja el az Úr. És hadd mondjam meg innen is mindenkinek, hogy engesztelő áldozat nélkül nem járulhat senki az Úr elé! Ez az áldozat pedig nem lehet akármilyen, hanem tiszta, ép, tökéletes, olyan, amilyenben gyönyörködik az Úr. Tehát nem lehet engesztelő áldozat a szíved, mert abban nem gyönyörködik az Úr, mert a szíved nem tiszta, nem szeplőtelen és nem ép, hanem szennyes, bűnös és törött. Nem lehet engesztelő áldozat az az egy vagy több cselekedet, amit jónak tartasz, mert az sem tiszta, sem ép, sem tökéletes, még ha akármilyen jó is egyébként. Ugyanazért nem lehet engesztelő áldozat az imádságod, vagy a hited sem - jól néznénk ki, ha hitünk, vagy imádságunk tökéletességével engesztelhetnénk ki Istent bűneinkért! Nincs bennünk semmi, és nem is tudunk produkálni semmit, amiben az Úr gyönyörködik.

Egyetlen egy van, Akire Isten azt mondta, hogy gyönyörködik benne: “Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm” - Jézus Krisztus (Mt 3,17). Ő az egyetlen tiszta, tökéletes és ép, Ő vállalta az engesztelést önmaga áldozatul adásával. A megfeszített Jézus Krisztus az egyetlen engesztelő áldozat, Akit Isten elfogad a te bűneidért!

Ez volt az Úr kérdése Igénkben: “ha én atya vagyok: hol az én tisztességem?” Sehol, egyáltalán sehol - ha nem Krisztusban van, ha nem Őbenne akarod megmutatni. Ha Krisztusban, akkor az Ő véréért így válaszolhatsz a kérdésre:

Atyám, könyörülj rajtam!

Ámen

Dátum: 1949. július 10.