Sarkadi Nagy Pál Dr.

Jézus élete minden órájának megvolt a maga feladata. Amikor arra kérték, hogy valamit idő előtt tegyen, ezt mondta: Nem jött még el az én órám. Életében mindennek megvolt a maga ideje. Az tette bátorrá a veszedelmekkel szemben, hogy tudta: addig nem fog meghalni, amíg munkáját el nem végezte. Munkája elvégzésében buzgalma állandóan nőtt, amíg életének ideje haladt előre. Amikor utolsó jeruzsálemi útja alkalmával tanítványai előtt ment az úton, azok csodálkozva követték Őt és féltek. Ekkor mondta nekik? Annak a munkáját kel! elvégeznem, aki küldött engem, amíg nappal van, mert eljön az éjszaka, amikor senki nem munkálkodhat." Milyen örömmel dolgozott! Hányszor mondhatta magának: Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki elküldött engem, hogy munkáját elvégezzem. És amikor elvégezte munkáját, ajkán ezzel a kiáltással halt meg: Elvégeztetett! Úgy kiáltotta ezt a szót, mint a katona a csatamezőn, aki örvendezett, hogy a küzdelem, aminek odaszentelte az életét dicsőségesen véget ért. Munkájának diadala soha nem fejeződik be, korszakról korszakra élünk belőle, beszéde élteti az embereket, és befolyása megváltoztatja a világ arculatát.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Jézus egy munkásember házában töltötte életének nagyobb részét és maga is az ácsmester munkáját végezte. A zsidók olyan Messiást vártak, aki király lesz, de Isten olyan Messiást küldött, aki úgy élt mint a munkás emberek. Építette a házakat Názáretben és másutt. A görögök és a zsidók megvetették a kétkezi munkát, de az ember Fiának a példája megszentelte azt. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy Jézus, mint ácsmester odaszentelte magát az igehirdetés és gyógyítás munkájára. Az egyik munka az ember lelkét szolgálta, a másik az ember testét. Életével megszentelte nemcsak az igehirdető munkát, hanem az orvos munkáját is. Amikor munkába állt, munkája változott ugyan, de nem lett kevésbé munkásember, mint volt előtte. Sőt, új munkájával kezdődött életének igazi munkája. Mint prédikátornak, mint gyógyítónak a három éve a példa nélküli fáradságnak voltak az esztendei. Ahová ment, tömegek vették körül. Annyiszor még evésre sem volt ideje. A talentumok példázatában tanította, hogy mindenkinek a kapott talentuma szerint kell sáfárkodnia. És Jézus eszerint sáfárkodott. Ő azt prédikálta, amit maga is gyakorolt és élt. Mindig tudatában volt annak, hogy milyen nagy munkát kell elvégeznie, kevés idő alatt.

Jézus imádkozott akkor is, amikor nagyon sok dolga volt. Állandóan munkában töltött fárasztó életet élt. Márk szemléletesen írja le életét: jöttek Hozzá mindenfelől. Volt úgy, hogy nem volt ideje enni, de mindig volt ideje imádkozni. Reá is érvényes volt Luther mondása: Annyi dolgom van, hogy kétszer annyit kell imádkoznom, hogy elvégezzem. Imádkozott a kísértések idején. Imádságának nagy jelenete volt a Getsemáné kertjében mondott imádsága. Soha nem hallott a világ olyan imádságot, mint ez. Mielőtt a keresztre ment, így szólt: Ez a ti órátok, a sötétségnek a hatalma. Azért tudott győzedelmeskedni, mert erejét az imádkozásból merítette. Miért buktak el a tanítványok? Mert aludtak akkor, amikor imádkozniuk kellett volna. Említsük meg azt is, hogy Jézus imádkozva halt meg. Utolsó szavai az imádság szavai voltak. Azóta sokan haltak meg az Ő szavaival? Atyám! A Te kezedbe teszem le az én lelkemet". Ez volt a zsidó gyermek esti imádsága. Jézus az édesanyjától, Máriától tanulta. Azt olvassuk, hogy amikor megkeresztelkedett, megnyílt az ég és a Szentlélek szállt reá. Ez volt az eredménye imádságának. Lehetett volna-e alkalmasabb időben imádkozni Jézusnak szolgálata kezdetén?

Jézus igen szeretett egyedül imádkozni. Egyedül a hegyen, a pusztában, egyedül késő este, kora reggel. Olvasunk arról is, hogy az egész éjszakát imádságban töltötte. Sokszor kora reggel elment egy magányos helyre imádkozni. De az emberek között is tudott imádkozni, mint a magányban. Többször olvassuk, hogy magával vitte három tanítványát, hogy velük együtt imádkozzon. És okot talált az imádságra mindennap. Ezek közül emeljünk ki néhányat. Imádkozott akkor, amikor valami nagyon fontos dolog történt az életében. Ezek közül az egyik legfontosabb volt tanítványainak a kiválasztása. Hiszen ezen a kiválasztáson függött a keresztyénség jövője. Tanítványaiért egész éjjel imádkozott és amikor nappal lett, magához hívta őket és választott tizenkettőt, akiket apostoloknak nevezett. Imádkozott akkor, amikor megkeresztelték, amikor először bejelentette halálát a megdícsőülés hegyén, imádkozott a kereszten. Imádkozott Péterért a kísértés órájában. Hogy milyen jelentőséget tulajdonított az imádságnak, azt onnan is tudjuk, hogy elmondta a számunkra az imádság jelentőségének két példázatát: az éjszaka kenyeret kérő barát és a hamis bíró példázatát.

Jézus imádkozott, mert ember volt. Ember, a dolgoktól való függőségben. Ő a Földön nem volt önellátó"? a földi dolgoktól való függetlenségben. A mindendápi kenyérért neki is imádkoznia kellett. Ő az Atyától függött napról napra. És ezt a függőséget kifejezte imádságaiban. Ez a tény Jézust egészen közel hozza huzzánk. Ő valóban a testvérünk lett. Arra is ügyelnünk kell, hogy Jézus bűntelen ember volt. Életének minden szakaszán. Embersége tökéletes emberség. Neki nem volt bűnös múltja, mely gyengítette volna jelenét. Mégis szüksége volt állandóan az imádságra. Sok könyörgése nem a tanítványok szeme előtt történt, és így ezekről nincsenek az evangéliumban feljegyzések. De vannak imádságairól tudósítások, melyek számunkra rendkívül tanulságosak. Amikor imádkozott, kiment a városból a természet magányosságába., Elment egy magányos helyre és ott imádkozott." Máshol ezt olvassuk? Elment a pusztába és imádkozott." Különös szeretettel a hegyeket választotta az imádkozás helyéül. És mivel akkor a helységek kicsinyek voltak, a pusztát és a hegyeket könnyen elérte. De belátta azt is, hogy mindenütt tudott egyedül lenni Istennel.

Van valami titok Jézus imádságaiban. Nem volt kevesebb, mint Isten. Hogyan tudott Isten imádkozni Istenhez? Vagy: Mire volt szüksége, ami imádságra indította? Erre a kérdésre azt kell válaszolnunk, hogy az imádság nemcsak abból áll, hogy szükségeinket Isten elé tárjuk. Sok imádság a lélek teljességét fejezi ki inkább, mint a lélek ürességét. Ezt fejezi ki a zsoltáríró is: Csordultig van a poharam." Az imádság legjobb formájában az ember társalgása Istennel. Olyan bizalommal, mint a gyermek beszél az atyjával. Ha ez így van, akkor nem nehéz megérteni, hogy az örökkévaló Fiú imádkozott az örökkévaló Atyához. És nem nehéz elképzelni, hogy szüntelenül, rendszeresen imádkozott. Ez még nem magyarázza meg Jézus imádságának titkát, mert több imádsága éppen a szükségből fakadt. A zsidókhoz írt levél írója szerint: Erős kiáltásokkal és könnyhullatással" imádkozott Urunk. Hogyan értjük ezt az imádságot? Úgy, hogy Jézus igazi embersége magyarázza meg. Krisztus nem volt félig Isten, félig ember, hanem tökéletes Isten és tökéletes. ember. Voltak életében olyan helyzetek, amikor Istennek, lehetett" hívni. És helyzetek, melyek arra kényszerítenek, hogy, csak" embernek lássuk.

Bárhová ment Jézus, ott Isten ügyét képviselte. Mindenhová ez a cél vezette. Zákeus házában is ez volt a célja. Amikor ebédeltek, kijelentette: Ma lett üdvössége ennek a háznak. És annyi helyen üdvössége volt a háznak, ahová benyitott. A vendégség alkalmat adott a társalgásra és Jézus kihasználta ezeket az alkalmakat arra, hogy az öröklétről beszéljen. Ha szavait megfigyeljük, csodálkozunk azon, hogy beszélgetései mennyire asztali beszélgetések. Ekkor mondotta el a nagy Igét: Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegnek. És ezt: Az embernek Fia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Jézus nagyszerűen tudta használni az alkalmakat, hogy jót tegyen és Igét hirdessen. Az előbbiekben megláttuk Urunkat úgy, mint a mások vendégét, de az evangéliumokban vannak híradások, melyek szerint Jézus hívott meg másokat vendégül. Jézusnak nem volt hajléka, ahová vendégét meghívja. Két alkalommal a szabad ég alatt nagy vendégséget rendez: az ötezer és a négyezer ember megvendégelésénél. Ő nagyon jól tudta, hogy gyakran a test által lehet elérni a lelket. Vendégeinek nagy része szegény ember volt, és örömet okozott szívének, hogy örömet szerezzen nekik. Az asztal volt a föld, a terítő a zöld fű, a vendéglátó otthon az égbolt. És vendégei örültek a meghívásnak, mert a szeretet terítette meg az asztalt.

Jézus tudott élni a világban. Olyan hatalommal és győzedelmesen élt, hogy semmi sem fenyegette az Istenről szóló bizonyságtételét. És követőinek ugyanezt a hatalmat adta. Olyan lelkesedéssel töltötte meg őket, amelyet az új borhoz hasonlított. Ünneplő vendégekkel akart végigvonulni a világon. Hitük, lelkesedésük tüzét nem tudta a világ hatása kioltani. A világhoz való viszonyt illetően fel kell tennünk a kérdést: Mi az a határ, ameddig Isten embere a világban elmehet? Elhallgasson a bizonyságtétellel? A Keresztelő János vonalát kövesse -e: tartsa magát távol a világtól? Vagy keresse az olyan emberek társaságát, melyben megőrizheti magát az elvilágiasodástól? Lehet úgy a világban lenni, hogy hűségesek maradunk Istenhez. Így nem a világ befolyása alatt állunk, hanem mi gyakorlunk hatást a világra. Jézus bárhol volt, bármit tett, össze volt kötve a nagy feladat elvégzésével, amiért a világra jött. Küldetése ismertté tette a világban Isten szeretetét és fel akarta ébreszteni az emberét. Azért élt, hogy növelje az ember szeretetét Isten iránt és az ember szeretetét az ember iránt. Ami nem ezt a célt szolgálta, nem volt fontos a számára. Ő nem vonult ki a világból, hanem legyőzte a világot.

A világhoz való viszonyt illetően lényeges ellentét volt Jézus és útkészítője, Keresztelő János között. János megvetette a körülötte lévő világot, a pusztában élt, távol az emberektől. Ruházata sem volt a városi életre alkalmas. Krisztus éppen ellenkezőleg élt. Honfitársai közé ment. Ahelyett, hogy várta volna, míg az emberek hozzá mennek, Ő ment az emberek után. Városokban és falvakban, az utcán és a piacon, a zsinagógákban, a templomban az emberek között járt. Elment a házakba örülni az örülőkkel és sírni a sírókkal. Meglepő volt, hogy részt vett az ünnepélyes alkalmakon. Működését a kánai menyegzőn kezdi. Máté a megtérése örömére vendégséget rendez, melyre Jézus is elmegy és leül a vendégek — vámszedők és bűnösök — közé. Érdekes számunkra, hogy Jézus a vendégül való meghívást elfogadta a másik oldalról is. Ezen a vendégségen együtt ült a farizeusokkal és az írástudókkal. Lukács három alkalmat említ, amikor a farizeusok meghívták. Oly kötetlen volt az emberekkel való társalkodásban, hogy részegesnek és nagyétkűnek csúfolták. Senki sem próbálta Keresztelő Jánossal összehasonlítani. János tanítványai böjtöltek, míg Jézus tanítványai ünnepeltek.

Jézus megtartotta a vallásos szokásokat. Ezek közé tartozott a szombati templomba járás. Ez volt a szokása gyermekkorától kezdve, bár Isten Fia volt, mennynek és földnek Ura, megtartotta az egyházi szokásokat. Milyen könnyelműen veszik az emberek a templomba járást. Talán elégedetlenek a lelkésszel, beszéde nem táplálja őket. Bizonyos, hogy Jézus is hallott a zsinagógában is sok gyenge prédikációt, de ez a látogatástól nem tartotta vissza. Az istentiszteleten nem értelmi kielégülést keresett, hanem az Istennel való élő találkozást. Mások távol állnak az egyháztól, mert annyi tökéletlen tagja van. Ez azonban így volt Jézus idejében is. Volt nagyon sok egyháztag Názáretben akik nagyon bűnös és gyarló emberek voltak. Bár Jézus szigorú ítéletet gyakorolt korának vallásos embereivel szemben, de ez nem tartotta vissza a zsinagógába járástól. Ha Ő tudta Istent hallgatni a bűnös emberek társaságában, hogyan ne tudnánk mi? Bár részese volt az isteni természetnek, mégis emberi testben szüksége volt a kegyelem eszközeire. Mennyire szükségünk van ezekre nekünk! Jézus életének többféle tettében példát mutatott nekünk. Példát mutatott az imádkozásban, a hosszú tűrésben, a mindent elfedező szeretetben és példát mutatott a templomba járásban. Olyan közel érezzük magunkhoz, igazán emberré lett, testvérünkké lett. Gondoljunk rá sokszor, amikor templomba megyünk.