Lovas András Dr.

Úrvacsorás istentiszteleten vagyunk együtt. Az úrvacsora központi eseménye a keresztény hitnek, kifejezi annak szívét, lényegét. A teológián úgy tanultuk: az igehirdetés lehet emberi, erőtlen, céltévesztett, de az úrvacsora mindig az Evangélium szívéről fog beszélni. Nekem pedig az a vágyam, hogy adja meg Isten, hogy az úrvacsorában meglássuk azt a Jézust, aki a felolvasott igeszakaszban előttünk áll. Lássuk Őt különlegesnek, hatalmasnek, gyönyörűségesnek, szépségesnek. Így szeretném Őt bemutatni nektek. János evangélista is ezt teszi itt: egyszerűen csak bemutatja az olvasóinak: kicsoda Ő.  
János evangéliuma ugyanazzal a szóval kezdődik, mint a teremtéstörténet. Ahogy a Biblia első szava az, hogy „kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”; úgy János evangélista, amikor elkezdi elmondani Jézus történetét, ugyanezzel a szóval indít: „kezdetben volt az Ige”. Ez a párhuzam azt fejezi ki: „amiről én most szólni fogok nektek, az ugyanolyan jelentőségű, mint a teremtés!”  Jézusban Istennek egy új teremtése  érkezik el. Benne a világosság érkezik el abba a világba, amelyben a halál és a sötétség általános tapasztalata mindenkinek. Amikor János evangélista azt mondja: „kezdetben volt az Ige (görögül: Logosz)” – az a korbeli görög olvasók számára teljesen világos fogalom volt. A Logosz az a kozmikus erő, bölcsesség, világosság, ami valamilyen módon egyben tartja az életet. A Logosz az élet rendező elve. János azt mondja tehát: „kezdetben volt a Logosz, az Ige, és a Logosz Istennél volt, és Isten volt a Logosz.” Ezt mindenki elismerte, és valamilyen értelemben a többség elismeri ma is: egyfajta öröktől való kozmikus bölcsesség, az élet rendező elve, egy Logosz, mint egy megfoghatatlan, minden emberi tapasztaláson túli spirituális valóság ott kellett legyen a létezés indulásakor. János azonban ezen a ponton vesz egy nagy levegőt, és éles fordulattal bejelenti: „és a Logosz, az Ige, az élet rendező elve, a világosság testté lett, emberré lett!” Rámutat valakire, aki ott a kétezer évvel ezelőtti Palesztinában élő hús-vér valóság, és azt mondja: ez az ember, a Názáreti Jézus nem más, mint  az öröktől való isteni, kozmikus bölcsesség; Ő maga az élet, a világosság, a teremtés kezdete. Egy új teremtés, akiben Isten mindazt, ahogyan a halál és a sötétség eluralta és tönkretette ezt a világot, a visszájára fordítja! 
Mndannyian érezzük, milyen éles, erős kifejezés ez! Megdöbbentő, megbotránkoztató! János pontosan tudja ezt, ezért azt is elmondja itt az Evangélium nyitányában, hogy Jézust, aki a testté lett Ige, aki ott volt a világ teremtésekor, aki eljött ebbe a világba, az övéihez – ezt a Jézust a világ nem fogadta be, hanem elutasította. Vannak azonban egyesek, mondja, akik pedig befogadták Őt, és azok Isten gyermekeinek mondatnak. János megfogalmazza ezt a hatalmas drámát, hogy egyesek beleütköznek a kijelentésbe, mely szerint az örök Isten a Názáreti Jézusban jelenik meg, mások befogadják, és evvel megrajzolja azt, amiről az egész Evangélium szólni fog, hogy ki ez a Jézus, hogyan jelenik meg, mit végez, mit tanít, és ez hogyan fog oda vezetni, hogy ezért keresztre feszítik és meghal, de a harmadik napon feltámad, és újra az lesz a kérdés, mint a legelején: ki az, aki hisz, és ki az, aki nem hisz.
Így szeretnék ma beszélni Jézus személyéről. A drámai nyitány után János elmondja, mik azok az első események, ahogyan az örök Ige, a testté lett Ige, akinél ott van az élet és a világosság, egyszer csak megjelenik a világunkban, a történelmünkben, a mindennapi hús-vér emberi valóságunkban. Két történet volt előttünk ebben a fejezetben, és ez a két történet Jézus szolgálatának az elején sokat elmond arról, kicsoda Ő valójában. János azt mondja az első történet kapcsán, amikor a kánai menyegzőn Jézus borrá változtatja a vizet: „ezt tette első jelként, így jelentette ki dicsőségét.” Ebben mutatta meg, hogy kicsoda Ő. A következő történet, amikor Jézus a jeruzsálemi templomot megtisztítja, szintén azt tárja elénk: miért jött Jézus, ki ez a Jézus, akiről János azt mondta, hogy Ő az örök Ige, aki emberré lett?
Az a kérdés áll tehát ma este előttünk: kicsoda Jézus, mit jelent Benne hinni? Ez a legalapvetőbb kérdés, amely egyaránt releváns azok számára is, akik sok-sok éve kereszténynek vallják magukat, és azok számára is, akik még csak gondolkoznak, tapogatóznak.
Három pontban szeretném ezt összefoglalni.
1. Milyen személy Jézus?
Nézzük először a két történet körülményeit! 
Az első Galileában zajlik, abban az északi tartományban, amelynek Názáret nevű nagyobb városában Jézus felnövekedett. Most a tartományhoz tartozó kis faluban, Kánában találjuk őt egy menyegzőn, egy privát ünnepen, amely a családnak fontos ugyan, de annál szélesebb keretekben semmilyen jelentőséggel nem bír. Kána, sőt egész Galilea, ha Jeruzsálemből, a központból tekintünk rá, nem fontos, teljesen jelentéktelen, elmaradott hely. Olyan – bocsánat ezért a budapesti sovinizmusért – ahogyan sokszor innen a fővárosból mondjuk Borsodnak észak-keleti csücskére tekintünk: távoli, ismeretlen, számunkra jelentőség nélküli. 
A második történetben viszont Jézus Jeruzsálemben van, ami a vallási és politikai élet középpontja, ráadásul húsvétkor, Izrael legnagyobb vallási és nemzeti ünnepén, amikor erős politikai fennhangokkal arra emlékeznek, hogyan szabadította ki Isten az őseiket Egyiptomból, hogyan lettek ők egy néppé Isten által, hogyan adott Isten életet és azabadítást. 
Milyennek látjuk Jézust ebben a két történetben?
A menyegzőn elfogyott a bor. Gondolj bele, micsoda élethelyzet ez! Ott van a vőlegény és a menyasszony, életüknek ezen a legszebb napján, ami az örömről, a háláról, a beteljesedésről szól, és ennek része a közös ünneplés, a bor, abban a kultúrában ugyanúgy, mint a miénkben. Nincs leírva a szövegben, de magam elé tudom képzelni, hogy a násznagy, aki az egész alkalmat koordinálja, egyszer csak odamegy a vőlegényhez, és a fülébe súgja: elfogyott a bor! Micsoda kínt élhetett át az a vőlegény! Itt vagyunk az ünnep közepén, de szégyenteli véget ér az esküvő! Ki kell állni a vendégek elé, vállalni a szégyent, és mindenki el fog menni, vége a bulinak! Ebben a helyzetben jelenik meg Jézus, aki a vizet borrá változtatja, és megmenti az ünnepet. És emlékezzetek, ez az első jel János szerint, amit Jézus tesz. Milyennek látjuk Őt ebben? Mondhatjuk azt: egy melegszívű, szeretetteljes, megértő ember, akinek fontos ezeknek a kisembereknek az öröme, fontos neki, hogy az esküvő jól sikerüljön. A fiatalabbak azt mondhatják: mennyire vagány már ez a Jézus, hogy a vizet borrá változtatja, mekkora bulit csap! Azt is mondhatja valaki: igen, Jézus az, aki odaáll a bajba jutott ember mellé, nem engedi megszégyenülni. Vagy Jézus az az ember, akinek öröme van mások örömében; aki azt akarja, hogy legyen élet, öröm, pezsdülés! Ezen a ponton, ha visszapillantunk az Evangélium nyitányában megfogalmazott teológiai magasságokra, mely szerint kezdetben, a teremtéskor Őbenne, az örök Igében, a Logoszban volt jelen az élet és a világosság – akkor azt mondhatjuk: most, amikor emberré, testté lett, és elkezdi az új teremtés munkáját, akkor megerősíti azt, ami ebben az életben jó. Megerősíti azt, amit Isten a teremtésben adott, amiért hálásak vagyunk, aminek az ember örül: férfi és nő kapcsolatát, a házasság örömét, az életnek ezt az ünneplését. Amikor egészen közel jön hozzánk, akkor megerősíti mindazt, ami az életünkhöz hozzá tartozik, ami jó, ami szép, ami fontos, ami emberi, ami értékes. Nem ember-ellenes, hanem az emberért való. Ez az első Jézus-kép. Kóstolgasd ezt: hogyan mozdul a te szíved egy ilyen Jézusra?
Néhány nappal később ez a megnyerő Jézus olyan helyzetben áll előttünk, amivel sokaknak jóval nehezebb találkozni. Hiszen a templomtisztítás történetében egy meglehetősen agresszív, legalábbis az ott gyakorolt vallásossággal szemben igencsak intoleráns embert látunk. Ha individualista szemlélettel tekintünk rá, azt mondhatjuk: nem különösebben tiszteli saját hittestvéreinek a vallását, elég bátran belegyalogol a templomba. Milyen agresszív cselekedeteket tesz! Kötélből korbácsot készít, ehhez azért idő is kell! Aztán elkezdi kiűzni az árusokat és az állatokat: marhákról, juhokról olvasunk. Képzeljétek el, amikor sok ilyen nagy testű állat elkezd menekülni a körbekerített templomudvarból! Jézus felborogatja az asztalokat, szétszórja a pénzváltók pénzét. Pedig mindezek jogosan, törvényesen voltak ott. Az állatokat oda kellett vinni, mert az áldozatbmutatáshoz szükség volt rájuk. A pénzváltóknak is ott kellett lenni, hogy a zarándokok átválthassák a pénzüket helyi devizára és befizethessék a templomadót. Jézus mégis ráripakodik az árusokra: vigyétek ezeket innen, és ne csináljatok piacteret az én Atyám házából! Jézus ebben a képben egy erőteljes, indulatos ember! Mi erre a mai ember reakciója? Van, akinek tetszik ez: végre, itt az igazi egyházkritika gyökere! Másokat megijeszt. 
Ki ez a Jézus? Milyen Ő valójában? Jézus, akinek fontos, hogy egy falusi lagziban ne álljon meg az ünneplés és az öröm, aki tehát ilyen „világi” dolgokkal foglalkozik, az most éppen szembe megy a vallás centrumával. Különös, hogy az új teremtés, a Jézusban testet öltő Logosz pont fordítva cselekszik, mint ahogyan azt akár keresztények, akár nem keresztények feltételeznék. Mert szerintünk logikus az volna, ha a földi, világi dolgokat nem; az egyháziakat, vallásiakat meg nagyon fontosnak tartaná. Jézus azonban megerősíti, megmenti a kis falusi ünnepet; ugyanakkor agresszíven megítéli a kultuszt, kötélből font ostorral szétveri, szétzilálja az istentiszteletet, ahogyan ott Izrael Istent magasztalja.
Mit gondolsz te róla? Ha keresztény ember vagy, melyik az a Jézus-kép, amelyik közelebb áll hozzád? Az, amelyik az életet ünnepli, hálás, örömteli; vagy az, amelyik szembe megy a bűnös, Isten-ellenes valósággal, legyen az vallásos jellegű, mint itt, vagy nem vallásos jellegű, mint a világban különben annyiszor? Ha kiválasztottad, akkor most azt mondom neked: nézz rá a másikra! Arra, amelyik bosszant, ijeszt, zavarba ejt, ellenállást kelt benned! Szeretném, ha most nem ugranál át gyorsan a neked kedves képre, ahol otthon érzed magad, ahol jobban szeretsz Jézussal lenni, hanem azt mondanád: igen, Uram, jöjj, adj nekem kihívást, formáld a gondolkodásomat, formáld a szívem világát, az egész lényemet azon a ponton, ahol én valamiért távol tartanálak Téged magamtól! Lehet, hogy a kánaáni menyegzőn csodát tevő Jézusra te azt mondod: az életet nem lehet így ünnepelni; vagy a bűnös valósággal szembe menő Jézussal nem tudsz mit kezdeni, mert azt mondod: nem lehet ilyen haragvó és ítéletes a bűnnel szemben. Pedig lehet! Ez mindkettő Ő! Jézus nem hasadt!
Ha pedig nem vagy hívő, csak gondolkozol rajta, keresed, ki ez a Jézus, akkor ebben a két történetben két nagyon kemény sztereotípia rendül meg.
Az első, sokak gondolatában meglévő sztereotípia, hogy aki Jézust követi, az nem élvezheti az életet. Sok Jézust kereső, a kereszténységhez közeledő ember azon a ponton akad el még az út elején, vagy ennek a megküzdése igazán nehéz számára, hogy ha átadom neki az életemet, ha ő valóban úr lesz az életem felett, ha engedelmességet fogadok neki, akkor nem az lesz-e, hogy nem élvezhetem többé az életet? Erre megjelenik Jézus, aki a menyegzőn azt mondja: folyjon a bor, legyen élet, öröm, ünneplés – és széttiporja a róla alkotott hamis sztereotípiát. 
A második sztereotípia az, hogy aki Jézust követi, az kegyetlen, üres és értelmetlen vallásosságot gyakorol; belecsúszik a csapdába, ami az egyházak biznisze, akik anyagilag és lelkileg csúnyán lehúzzák majd. Valóban újra és újra megtörtént ez a történelem folyamán, nem akarom tisztára mosni a keresztény egyház bűneit. De kicsoda Jézus? Ő az, aki a leghatáropzottabban szembe megy azzal az üres, kegyetlen vallásossággal, ami miatt te azt mondod, hogy neked a kereszténység bolondság! Jézus széttiporja a róla alkotott második sztereotípiát is.
Nagyon fontos, hogy megküzdj ezekkel a kérdésekkel, ha ellenállás van a szívedben, nem akarsz az Övé lenni, nem akarod a kereszténységet, nem akarsz belépni a vele való kapcsolatba! Lehet, hogy ezek a sztereotípiák tartanak távol, de látnod kell, hogy a két történetben Jézus porrá zúzza azokat.
2. Jézus küldetése
Miközben a két történet látszólag ellentétesen mutatja be Jézust, mindkét történet szívében Jézus igazi valósága bújik meg. Létezik egy felszínes olvasat, és létezik egy mélyebb értelmezés, amelyet nem mindenki lát. János evangéliumában végigvonul ez a kettősség. Sok szituációban megjelenik egy felszínes és egy mélyebb értelem, és a szereplők elbeszélnek egymás mellett ezen a két szinten., de a mélyebb szint az, ahol kiderül, hogy valójában kicsoda Jézus.
Az első történetben ez a következőképpen jelenik meg: amikor a násznagy a történet vége felé merít a borból, ami a vízből lett, megkóstolja, csodálkozik. Normálisan a jó bort isszák meg először, aztán amikor már megrészegedtek, és már úgyis mindegy, akkor jön a silányabb. Meghökken, meg is kérdezi: hogy-hogy a végére tartogattad a jót? De a meghökkenésen kívül semmi nem történik vele! Semmit nem lát, nem ért, nem is tudja, honnan lett az a bor. A csodából, amit János jelnek hív, nem vesz észre semmit. Nem is sejti, hogy a történet, aminek részese, valami sokkal nagyobbra és mélyebbre mutat. Észre sem veszi talán Jézust a vendégek között, aki most először kijelentette dicsőségét, isteni hatalmát. Ezt csak a tanítványok látják.
Hasonlóan van ez a második történetben is, amikor Jézus kikergeti az árusokat éspénzváltókat a templomból. A zsidó vallásos vezetők nekiszegezik a kérdést: „milyen jelet mutatsz, hogy ezt teszed?” Prófétaként lépsz fel, megtisztítod a templomot – rendben! De akkor igazold egy isteni jellel, vagy csodával, hogy neked erre van felhatalmazásod! Mit válaszol Jézus? „Romboljátok le a templomot, és három nap alatt felépítem azt.” A zsidók szörnyülködnek: „Micsoda? Negyvenhat évig épült ez a templom Heródes idejében. Mi az, hogy te három nap alatt felépíted?” Értelmezhetetlen a felszínen. De van egy mélyebb, valóságosabb jelentés, amelyet nem látnak, sőt amit a tanítványai is csak később, feltámadása után értenek meg. Visszaemlékezve ezekre a mondatokra akkor értik csak meg azok tartalmát: Jézus nem a kőből épült templomról, hanem saját testének templomáról beszélt, és már nem a jeruzsálemi templomban, hanem Jézus személyében lakozik közöttünk Isten dicsősége!
Mindkét történet szívében van tehát valami, ami Jézus igazi mivoltával kapcsolódik össze, amikor kijelenti dicsőségét, felragyog isteni mivoltának a titka. Rátekinthetünk persze felszínesen, mit tesz emberként egy-egy helyzetben, ennek is van üzenete, de mindig van egy mélyebb olvasat. Miért teszi ezeket? Mit jelent, hogy az első csoda, az első jel a menyegzőhöz és a borhoz kötött? Miért áll rögtön utána a templomtisztítás története? Ha Jézus személyét, viselkedését nem felszínesen, hanem a Biblia nagy történetének az összefüggésében vizsgáljuk, lényegi dolgokat érthetünk meg Jézus valódi küldetésével kapcsolatban. 
Jézusban valami radikálisan új érkezik mindenki számára, aki találkozik vele.
Miért a menyegző? A korabeli zsidó ember számára egészen természetes volt, hogy a menyegző nem csak férfi és nő egybekeléséről szól, hanem a menyegző Isten és az Ő népe közti kapcsolatnak a képe. Ézsaiás könyvének 62. fejezetében azt mondja Isten az Ő népének: „Nem mondanak többé elhagyottnak, országodat sem mondják pusztaságnak, hanem úgy hívnak, hogy gyönyörűségem, országodat pedig úgy, hogy férjnél van. Mert gyönyörködik majd benned az Úr, és országodnak Ő lesz a férje. Mert ahogyan az ifjú elveszi a hajadont, úgy vesz el téged, aki felépít. Ahogy a vőlegény örül menyasszonyának, úgy örül majd neked Istened.” Az egész Ószövetséget átjárja ez a gondolat, hogy Isten a mi férjünk, a hitvesünk, Őhozzá tartozunk, és el fog jönni egy nap, amikor majd teljessé lesz ez a szövetség, amikor majd beteljesül ez a házasság. Az Újszövetség azt az ígéretetet teszi hozzá: akkor majd Isten új eget és új földet teremt. Benne élet van és világosság! A mi tapasztalatunkban sokszor sötétség van, halál, és fájdalom. De eljön az a nap, várja Izrael, amikor Isten és az Ő népe egy megújult világban, mint egy menyegzőben végre teljesen egymásé lesz. Ott nem lesz halál, és nem lesz sötétség, csak élet és világosság. Erről a képről gyakran, Álmos próféta könyvében is úgy beszél az Ószövetség, mint ahol „bőven fog folyni a must és a bor!” Egy nagy ünnep, nagy lakoma, nagy menyegző képe ez! És akkor talán kezdjük már érteni, miért van az, hogy amikor Jézus kijelenti először, hogy kicsoda Ő, akkor miért éppen egy menyegzőre megy? Mert ez fejezi ki legvalóságosabban azt, mi Isten vágya az Ő népével és az egész teremtett világgal: hogy ami megromlott, ami összetört a bűnesetkor, azt helyreállítsa, megváltsa! Jézus azt mondja: bennem, velem, általam történik majd ez az új teremtés!
A második történet ugyanerről a radikálisan újról beszél. Azzal, hogy Jézus ítéletet mond cselekedetével a templom fölött; afölött, ahogy akkor Istent imádta Izrael, azzal Jézus meghirdeti az újat: mostantól nem a jeruzsálemi templom az a hely, ahol Isten jelenléte egyedül elérhető. Mostantól ez az ember, a testté lett Ige, a Názáreti Jézus az, akiben Isten dicsősége, élete, világossága elérhető mindenkinek.
Radikálisan új van jelen Jézusban! De ennek a radikálisan újnak a szívében egy drámai fájdalmas valóság áll: a kereszthalál. Merthogy az élet és a világosság, az új teremtés valósága, Jézus először elnyeletik a halál, a sötétség, a régi világ valósága által, csak így fog megszületni az új.
Térjünk vissza ennek a fényében mindkét történethez! Van egy nagyon nehéz kérdés a kánai menyegző jelenetben. Amikor Jézus anyja érzékeli, hogy baj van, odamegy Jézushoz, és azt mondja neki: „elfogyott a bor!” Jézus valahogy így válaszol: asszony, most nekünk ezzel nincs dolgunk. Nem jött el még az én órám. Aztán eltelik egy kis idő, talán öt perc, félóra, egy óra, s akkor úgy tűnik, mintha mégis eljött volna az ő órája, mert cselekvésbe lendül. Mi történik?
Az a kifejezés János evangéliumában, hogy „az én órám”, minden esetben Jézus halálának az óráját jelenti. Jézus ott ül a menyegzőn, látja a vőlegényt és a menyasszonyt, észleli az eseményeket: elfogy a bor, szól hozzá az anyja – s miközben Jézus részese ennek, közben az eljövendő nagy menyegző zajlik a gondolataiban, a szívében. Ő pontosan tudja: ahhoz, hogy majd az idők végén Isten és az Ő népe teljesen eggyé legyen, ahhoz neki meg kell halnia. El kell jönnie az ő órájának, mert Ő lesz az, akinek a halála által ez a nagy menyegző be fog teljesedni egy napon. Ezért hívja az Újszövetség ezt a nagy menyegzőt a Bárány menyegzőjének, ahol Jézus, aki meghalt, mintha áldozati állat lenne, és feltámadt, jelen van, amikor Isten és az Ő népe találkoznak.
A történet, hogy hogyan lesz az a bor, erről beszél! Azt olvassuk, hogy ott volt hat óriási kővödör a zsidók tisztálkodási rendje szerint. Miről szól a víz a tisztálkodásban? Folyamatosan arra emlékezteti Izraelt, hogy meg kell mosatni, ha Isten szent jelenlétébe akar jönni, merthogy tisztátalan. Abból a vízből, ami folyamatosan szolgáltatja ezt a megmosatást – abból lesz a bor, ami a nagy menyegző összefüggésében nem más, mint Jézus vérének a jelképe. Jézus vére az, amely egyszer s mindenkorra megmos, megtisztít, átjár, hogy szabadon menjünk az Isten jelenlétébe. Jézus tehát, amikor ott ül a menyegzőn, ahol a vőlegény és a menyasszony az életük egyik legszebb óráját ülik, még evvel a kínnal is - a saját menyegzőjéről, a saját órájáról elmélkedik. Gondolataiban előrtetekint küldetésének legnehezebb órájára.
És akkor már értjük a másik történetet is: mi áll a templomtisztításnak a szívében? A tanítványok meg is jegyzik egy helyen a zsoltárt idézve, ahogy látják Jézust: „az Úrházáért való féltő szeretet emészt engem!” Az Isten szeretetéért, dicsőségéért Jézusban égő tűz, ami oda viszi, hogy szembe menjen a hazug, üres vallásossággal, az fel fogja emészteni őt! El fogja pusztítani. Ezért mondja: „romboljátok le a templomot!, és én három nap alatt felépítem azt” Itt még senki nem érti, miről beszél, egyedül Ő tudja, hogy ez a szerepe, küldetése. Keresztre fogják feszíteni, de a harmadik napon feltámad, mert Isten győzelme vitathatatlan. Ez lesz annak a módja, hogy Isten szeretetét, kegyelmét, irgalmát kiárassza a világra.
3. Milyen válaszok születnek?
Mit jelent hát hinni? Mit jelent ezt a drámát, ezt a valóságot élni? Igaz ez a történet, vagy pusztán csak álom? Ez a világ valóságos története, vagy ez csupán valamiféle vallásos képzelgés, aminek nincs helye a mai világban? A válasz hit kérdése. De nem csak a hívőnek, hanem a nem hívőnek is. A nem hívőnek azt mondani, hogy a világot nem Isten szeretete hozta létre; hogy férfi és nő szeretetkapcsolata semmi módon nem beszél arról, hogy Isten hogyan szeret és milyen személyes valóság; a nem hívőnek azt mondani, hogy a világ nem tart oda, hogy egy nap újra egyesüljön minden isten szeretetében a nagy menyegzőben – nem tudományosabb, nem megalapozottabb, nem intelligensebb, és főleg nem bátrabb, mint elfogadni Isten kijelentését.
Egy pillanatra gondold végig magadban a házassággal kapcsolatban: honnan van a férfi és női valóság ebben a világban? Honnan, miért van ez? Most ne arról a személyes szintről közelítsünk erre, hogy milyen nehézségeink, vágyaink, hiányaink vannak ezzel kapcsolatban! Hanem onnan, hogy miért van a világban az, hogy az élet a nő és a férfi szeretetkapcsolatából, a menyegzőben való beteljesülésből születik? Pusztán egy evolúciós véletlen volna, ami így alakult ki az évmilliók alatt, valamilyen módon ilyenné lett, és talán még valameddig ilyen lesz? Vagy pedig Isten így teremtette a mindenséget, hogy férfi és nő kapcsolatában az ember folyamatosan emlékeztetve legyen arra, hogy egyedül kevés, szeretetkapcsolatra van szüksége, hogy betöltse a küldetését a világban? Pusztán kulturálisan és társadalmilag meghatározott dolog, ami lassan úgyis elmúlik a nyugati civilizációban, vagy pedig mély rend, amely Isten lényéből fakad, és férfi és nő kizárólagos kapcsolata valamit visszatükröz Isten szeretetéről még akkor is, ha nem csak élet és világosság, hanem halál és sötétség kapcsolódik a házasság történetéhez?
Tudom, akármilyen szép, megejtő is lehet ez a kép valakinek, mégis ott van a kétely és a kérdés: „de igaz lehet-e ez?”  Ezért két olgot szeretnék még végül elmondani.
Az egyik: a hit végső értelemben ajándék. A násznagy és a násznép nem ragad meg semmit a titokból, ami közöttük zajlik. A tanítványok viszont látnak és hisznek. A Jézusba vetett hit nem másról szól, mint arról, hogy mi az élet forrása, végső célja, ki tartja fenn az életet. A létező legmélyebb kérdések ezek, egyikünk sem tudja a saját agyával elővezetni ezekre a választ. Ezt a választ, a hitet csak Isten lelke tudja életre hívni bennünk. Ezért a hit a legmélyebb értelemben ajándék. Mint ahogy Kánában a többség nem vette észre Jézus kinyilvánított isteni dicsőségét, de néhányan látták, ugyanígy Jézus a Szentlélek által ebben a pillanatban is kinyilvánítja az ő dicsőségét és isteni mivoltát neked, a szívedben. Talán azt mondod, nem vagy még hívő, de valahol mélyen a szívedben bizonytalanul érzed, hogy valami mozdul, kinyílik, mintha valamilyen ablak nyílna meg, mintha valamilyen reménység születne, mintha egy pillanatra magad sem hiszed, hogy hogyan, de mégis elhinnéd, hogy lehet, hogy mindez mégis igaz - akkor tudd meg, hogy ez a pici rezdülés a lelkedben Isten munkája. Így születik a hit ajándéka, amikor kezded megsejteni, hogy amiről soha nem gondoltad, hogy igaz, az mégis igaz lehet. Lehet, hogy élet van abban a Krisztusban, aki eddig annyira távoli volt tőled? HA felsejlik ez a kérdés benned, egyetlen helyes válaszod lehet: „jöjj, Uram Jézus, mutasd meg, erősítsd ezt meg!” Úrvacsorában akár, ha kijössz és áldást kérsz, ez legyen a szívedben: „Uram, győzz meg arról, ha ez igaz! Munkáld ezt a hitet a szívemben!” Kijelenti egyeseknek az ő dicsőségét most is. Mert Ő ilyen. 
Második, befejező gondolat: figyelmeztetés hívőknek. Észrevettétek ezt a mondatot a történet legvégén, a templomtisztítás után? „Sokan hittek az Ő nevében, mert látták a jeleket, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízta magát rájuk, mert ismerte mindnyájukat, és tudta, hogy mi lakik az emberben.” Tudjátok, ez mit jelent? Azt, hogy nincs rendben ez a hit. Megjelent Jézus, bement a templomba, megítélte az üres vallásosságot, és sokan, akik maguk is kritizálták már ugyanezt a vallásosságot, mert kiszorultak belőle, azt mondták: halleluja, itt van a mi emberünk! Lelkesedtek: „ó, hiszünk benned, Jézus, végre megtetted, amit mi is akartrunk, csak nem voltunk elég bátrak hozzá.” De Jézus azt mondja erre a hitre: ez kb. olyan, mint amikor egy gyufát meggyújtasz, nagy lángja lobban, de meddig tart? Ez nem az a hit, ami megtartana. Ha tehát most ilyet érzel, hogy „gyerünk, végre, de jó!” - ezt a lelkesedést felejtsd el! Az a másik, az a mélyen érintő, ijesztő, ami szorongatja a lelked, ami oda visz, hogy lehet, hogy a kijelentés valóság, és radikálisan újnak kell történnie az életemben – az az igaz hit.
Imádkozzunk!
Szentlélek Isten, arra kérünk Téged, hogy ahogy továbblépünk az úrvacsorai közösségbe, gerjeszd a szívünkben az igaz hitet! Szentlélek Isten, add meg, hogy a szívünkkel lássuk  Jézust úgy, ahogy Ő valójában van, a maga dicsőségében, együttérzésében, örömében, ítéletében, bűn ellen való haragjában, könyörületességében és szeretetében; hogy lássuk Őt, hogy imádjuk Őt, hogy leboruljunk Előtte, hogy megújuljunk Benne! Add, hogy először odaadjuk magunkat Őneki teljesen! Kérünk, Lélek, végezd bennünk a Te munkádat!

Napjainknak egy népszerű izraeli történésze, Yuval Noah Harari mondta: „egy éhező középkori parasztnak a boldogsághoz elég volt egy darab kenyér. De hogyan tegyünk boldoggá egy unatkozó, túlfizetett és túlsúlyos mérnököt?” Yuval Noah Harari valószínűleg sok mindenben nem értene egyet velünk, keresztényekkel, és valószínűleg sok mindenben mi sem értenénk egyet ővele, de ebben a mondatban történetesen igaza van. És talán érezzük, hogy a legtöbbünk közelebb áll egy unatkozó, túlfizetett és túlsúlyos mérnökhöz, még akkor is, ha se túlsúlyosak, se unatkozók, se mérnökök nem vagyunk, mint egy éhező középkori paraszthoz. Hogyan lehetünk tehát boldogok egy gazdag korban, egy nagyon gazdag világban? Pál apostol válasza erre a kérdésre a felolvasott igeszakasz alapján: úgy, ha a pénz szívünket csapdába ejtő hatalma alól kiszabadulunk az Istennel megélt kapcsolat gazdagságára.  
Három témáról szeretnék ma beszélni ennek kapcsán:
1. A pénz hatalmáról
A lekcióban Jézus nagy igehirdetéséből, a Hegyi beszédből olvastunk fel egy szakaszt. Azok voltak az idézett rész záró sorai, hogy „nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak. Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti.” (Mt.6.24.) „Mammon”: arám szó, ami eredetileg nyereséget, profitot jelent; de amikor Jézus ilyen vonatkozásban, Istennel párhuzamba állítva használja, jóval többet jelent ennél. Itt a Mammon már több mint pusztán az anyagi haszon. A Mammon egy spirituális, lélektani erő, ami az ember szívében munkál. Mint ahogy Isten is egy spirituális és lélektani erőként jelenik meg, (messze több persze!), de azt mondja Jézus, hogy valamelyik erő feltétlenül meghatározza az ember szívét. A szív pedig a Bibliában nem valamiféle érzelmi fellángolásnak a helye, hanem az ember középpontja, amely mindent irányít. Arról beszél tehát Jézus, mi az a hatalom, ami az ember szívét, egészét, a lényét, az életét irányítja. Pál apostol szerint a Mammon, mint spirituális, lélektani erő odafordítja, és hihetetlen mértékben odaköti magához az embert. „Minden rossznak, minden gonosznak a gyökere a pénz szerelme” - mondja Pál. És ne értsétek ezt gyerekesen! Ne gondoljátok, hogy az a pénz szerelmese, aki ma este hazamegy. előveszi a pénzét, magasba dobálja a bankókat, és táncol, miközben azok visszahullanak rá. A pénz szeretetének helyesebb talán fordítani. A pénz, a vagyon utáni vágyódás képes arra, hogy meghatározza, irányítsa az embert, kivetítse magát oly módon, hogy aztán minden döntésünk ennek a fényében szülessen.  
Tedd fel magadnak ezt a diagnosztikai kérdést: hol szeretnél lenni, hogyan képzeled el az életedet öt vagy tíz év múlva? Hogyan szeretnéd látni önmagadat, az életedet, esetleg a családodat? Honnan hová tartasz? Ha pedig ezt a kérdést megválaszoltad, tekints rá: a kép, amit megfogalmaztál, mennyiben jelent anyagi, pénzzel elérhető, materiálisan megfogható valóságot? Valószínűleg a legtöbbünké ilyesmit jelent, mert ebben a világban élünk. „Én csak azt szeretném, hogy legyen majd egy jó állásom, öt-tíz év múlva már túl leszek az egyetemen; keressek elég pénzt, amivel biztosítani tudom a függetlenségemet; mozoghassak szabadon; utazhassak, kipróbálhassak dolgokat; esetleg legyen még pénzem arra is, hogy tovább tanulhassak, továbbfejlődhessek, kibontakozhassak.” Ha kicsivel idősebb vagy, akkor talán ilyesmi állt eléd: „én igazából nem szeretnék mást, csak egy pici kis házikót, egy pici kis kerttel, valahol a városon kívül, ahol békében élhetek a családommal.” És ezek teljesen szép képek, jó vágyak. De nézzünk szembe vele: ha valami ehhez hasonló képet fogalmaztál meg, akkor vajon mi irányít? Mi az, amit szolgálsz? Hova igyekszel? Az igazság az, hogy ha anyagiakban fogalmaztad meg a választ arra a kérdésre, hol szeretnél lenni öt év múlva, akkor a Mammon irányít! Nyilván érzelmileg tiltakozol ez ellen. Nem, téged biztosan nem a pénz irányít! De a tények ellene mondanak a tiltakozásnak. Mert nyilván nem arra vágyik egyikünk sem, hogy évek múlva majd pénzzel teli zsákokat cipeljünk a vállunkon. Mégis, ha úgy fogalmazod meg a kivetített jövődet, az álmodat, ami józan cél ugyan, de alapvetően pénzkérdés, akkor ez fogja meghatározni a döntéseidet, ez fog irányítani. Akkor a Mammon irányít.
Azt mondja Jézus: „ahol a te kincsed van, ott van a te szíved is.” Ahol az igazi vágyad van, ahova tartasz. amin gondolkozol, az az, ami igazán fontos neked, azt szolgálod, annak rendeled alá a döntéseidet. Pál apostol azt mondja: „akik pedig meg akarnak gazdagodni – és nyilván ő sem valami valóságtól elrugaszkodott meggazdagodási vágyat ért ez alatt, hanem olyan józan célokat, amelyeket talán ti is megfogalmaztatok az előbb - azok kísértésbe, csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik.” Van tehát egy vágy az emberi szívben, egy álom, egy jövőkép, és megfogalmazatlanul is ez az álom irányítja a döntéseinket napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra. Pál azt mondja: ha ezt az álmot, az életünk irányultságát a Mammon, a pénz szeretete formálja, akkor végső értelemben pusztulásba és romlásba tartunk.
A döntéseket én három csoportba kategorizáltam: vannak az ártatlan döntések, az etikailag megkérdőjelezhetők, és vannak a köztörvényesek.  
Ártatlanok azok, amikor egyszerűen csak a döntéseinkben zsigerileg mindig az anyagilag több felé megyünk. Pályaválasztás: mozdulnod kell, keresed az utat, milyen szakon kezdj el tanulni? Nyilván figyelembe kell venni a megélhetés kérdését, nem a pénz ellen beszélek én, de ha a tanulmányaid, a foglalkozásod megválasztásában, amiben élni fogsz, az a legmeghatározóbb kérdés, hogy melyikkel jutsz anyagilag többre, akkor őszintén: mi irányít téged? Pedig ez (erkölcsileg) ártatlan kérdés! Vagy amikor állásajánlatot kapsz, válthatsz, akkor a legmeghatározóbb szempont az lesz, hogy melyikkel jársz anyagilag jobban? Zsigerileg a gondolkodásunkat ez irányítja. Kérdezheted: mi evvel a baj? Nem ez a normális? De hadd állítsalak meg és hadd kérdezzek vissza: tényleg ez a normális? Miért? Azért, mert így nőttünk fel, ezt tanultuk az iskolában, ilyenek az emberek körülöttünk abban a középosztályos rétegben, ahol élünk? Azért, mert az emberek 99%-a ezt tartja normálisnak? Attól ez már normális? Ha nem vagy keresztény, akkor is elkezdheti ez most pedzegetni benned a kérdést: mi az, ami megéri? Normálisan mi kellene, irányítsa az életünket? Ha pedig keresztény vagy, még keményebb szembe nézni ezzel a témával. Mert persze, a kereszténynek is meg kell élni valamiből, de miért lenne normális, hogy a pénz irányít? Azt énekeljük itt hétről hétre, hogy „Uram, átadtam Neked mindent” meg „Te vagy az életem Ura!” Minden Istenről szól, minden Istené – de a legelső konkrét gyakorlati példában kiderül: mégsem Isten irányít, hanem az határoz meg, ami ebben a világban különben normális! A saját megfogalmazott jövőképünk leleplezi a szívünket: mi az az erő, ami valójában visz, ami irányít? Vagy tedd fel a kérdést, mi az, amit pusztán csak a pénz miatt teszel? Ami számos más területet aláás az életedben? Kizsigereled magad, mert csak azon dolgozol, hogy többre juss – de ez aláássa a testi, lelki felfrissülést, aláássa a baráti kapcsolatok ápolását, aláássa az együttérzést és a mások iránti irgalmasságot, aláássa az Istennel töltött időt, közösséget. És ez mind olyan ártatlan dolgok!
Másodszor ott vannak az etikailag problematikus döntéseink. Ennek egy tipikus példáját sokan megélhették közülünk is, akár gyermekkorban. A családfenntartók dolgoznak, hajtanak folyamatosan a megadott célért, hogy meglegyen az a pici kis ház a pici kis kerttel, ahol majd végre békességben, szabadságban, szeretetben fogunk élni. S miközben éveken át ezért a célért hajtunk, hajtunk, hajtunk; közben megszűnnek a kapcsolatok, meghidegül a házasság, feszült minden, kudarcot vall és szétesik a család. A világ, amiben élünk, nem fog emiatt elítélni. Nem fogsz lentebb kerülni a ranglétrán azért, mert ráment a családod arra, hogy hajtottad a pénzt - a családért. Legfeljebb sajnálkoznak egy kicsit, de nem fognak elítélni. De ha keresztény vagy, tudod, hogy ez arról szól: a Mammon kizsigerelt! Uralmat vett rajtad, behajtotta rajtad a bálvány a bálványimádás árát. Vagy: nem tisztán bánsz a pénzzel. Annyira azért nem tisztátalanul, hogy elítéljenek érte, arra még ügyelsz. De magad is jól tudod, hogy amit teszel, az nem tiszta, nem egyenes, nem becsületes, etikailag sántít, nem jársz világosságban. Miért csinálod?  Mert nem szabad a szíved nem tenni.
A harmadik, a köztörvényes bűn, amikor valaki olyat tesz a meggazdagodás érdekében, amit a törvény is büntet, az elég egyértelmű, arról nem beszélek.
A kérdést azonban, hogy mi irányítja a döntéseinket, szeretném egyrészt mélyebbre vinni, másrészt tágabbá tenni. Mert ez nem egy egyéni etikai kérdés. Mikor azt a kérdést tesszük fel, hogy mi a normális, akkor arról van szó, hogy mi irányítja a világot körülöttünk. Amikor a Mammon hatalmáról beszélünk, óriási, felfoghatatlan erővel találjuk magunkat szemben! Rendszer szinten a nyugati társadalmat ez az erő mozgatja. A gazdasági növekedés fenntartásához folyamatosan vásárolni, fogyasztani kell. Ahhoz viszont, hogy a tömegek, azaz mi magunk vásároljunk és fogyasszunk, kívánságra van szükség, elégedetlenségre. Arra, hogy folyamatosan azt érezzük: több kell! Mert ha nem vagyok elégedetlen a meglévővel, akkor nem fogok újat venni, nem fogok fogyasztani, vásárolni, és akkor nem fog működni a rendszer. Ezért a kívánságot, a vágyat, az elégedetlenséget folyamatosan fenn kell tartani. Sohasem lehet a fogyasztó véglegesen elégedett. Persze, minden cég azt mondja: „elsőrendű célunk az ügyfeleink elégedettsége”, de azért bármit, amit eladnak, azt úgy tervezik meg, hogy három év múlva tönkremenjen és újat kelljen vásárolnod; vagy három év múlva piacra dobhassanak egy még jobb, még csiszoltabb változatot, hogy te mégse légy elégedett. Mert működnie kell a rendszernek. Nem lehetsz elégedett! S hogy véletlenül se legyél elégedett, kialakul a reklámipar, ahol a világ legműveltebb koponyái, legképzettebb, legkreatívabb pszichológusai dolgoznak azon, hogyan ébresszék fel és tartsák fenn a szívedben a késztetést, hogy vásárolj! A Google pedig és társai szoros odafigyeléssel, minden mozdulásodat éberen követve ontják rád a személyre szabott ajánlatokat.
Talán kezded már érteni: ez nem pusztán gazdaság, ez a lelked! Ez a lelkünk! Mert nekünk kell menni, mert nekünk kell venni, nekünk kell több, mi nem állhatunk meg. Hihetetlen erő darál be. Ki az, aki ki tudja vonni magát ennek a hatása alól? Ki az, aki erősebb, mint ez a hatalom?  Pál apostol kétezer évvel ezelőtt megfogalmazta: a pénz szeretete elpusztít! „Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe, csapdába, sőt esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik.” Azt mondja: akinek a szívét elfoglalja ez az erő - és mindannyiunkét elfoglalta, tehát mondjuk másként: aki nem ismeri fel ezt az erőt és nem képes valamilyen módon szembe menni vele, az elpusztul! Nagyon erős kifejezéseket használ az apostol. „Kísértésbe és csapdába esik” - csapda, tőr, kelepce, amellyel megfognak egy madarat. Képzeld magad elé, milyen kíméletlen az az eszköz, amely így rabbá tesz és elpusztít egy törékeny madarat! Ha fogtál már madarat a kezedben, tudod, mennyire könnyű, mennyire sérülékeny. Amikor elkapja a lábát a hurok, vagy bármilyen más csapda, csak vergődik benne, esélye nincs kijönni ebből. Az apostol szerint, ha az életünket elborítja a pénz szeretete, a világ által diktált vágy, akkor úgy vergődik az ember szíve a Mammon hatalmában, mint a madár a kelepcében. Törékenyek, gyengék, könnyűek vagyunk, és nem tudunk belőle önerőből kikeveredni.
A másik kép, amit megfogalmaz: ezek a vágyak az embereket „pusztulásba és romlásba döntik”. Ez a szó nem is annyira döntést, hanem inkább belemerítést, víz alá nyomást jelent, amitől megfulladsz. Azt mondja Pál: olyan a Mammon ereje, mint a víztömegé, ami elnyel, elborít, lehúz, mélybe nyom és megöl. Így nyeli el az igazi életet a pénz szeretete.
Végül azt mondja: „sok fájdalmat okoztak önmagunknak”. Ez a kép is jóval erősebb annál, mint amit a fordítás tükröz. Inkább azt jelenti: fájdalommal szegezik át önmagukat. 
A pénz hatalmáról van szó mindvégig. A probléma a pénz szeretete, és nem a vagyon önmagában, ez nagyon fontos! Nem a vagyon, a pénz a probléma, hanem az ahhoz való viszony a kérdés. Lehet valakinek nagy vagyona úgy, hogy a szíve teljesen szabad Isten szolgálatára, és azzal Istenért él. És élhet valaki viszonylagos szegénységben, miközben tele van a szíve a Mammon iránti hódolattal. Ne arra gondolj, hogy kinek mennyi pénze van! Ne gondold, hogy ez a kérdés téged nem érint, ha neked kevés van; és ne legyen rossz a lelkiismereted akkor, ha neked viszonylag sok van! Nem ez a kérdés. A szíved szabadsága a kérdés. A pénznek nem, a pénz szeretetének van óriási hatalma! 
2. Az Istennel megélt kapcsolat gazdagsága
 „Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel.” Felolvasva ezt a különös igeverset, nem várom el, hogy azonnal mindenki szívében fellobbanjon a tűz, a nagy felismerés: „ó hát persze: nem a világnak a javaira van szükségem, hanem a kegyességre megelégedéssel!” Mert mi az, hogy kegyesség megelégedéssel? Mit akar az apostol ezzel a furcsa fogalommal elénk tárni, ami majd felülírja mindazt a lehetőséget, minden élményt, amit a pénz, a vagyon kínál a világban? Értem én, hogy nem magától értetődő, nem könnyű kérdés ez.
A kegyesség a megtapasztalt, megélt Isten-kapcsolat.
Pál apostol szerint a boldogságunk záloga az, hogy a pénz szívünket beárnyékoló, megkötöző hatalmából eljussunk az Istennel megélt kapcsolat gazdagságába. Azt mondja Pál, hogy a megélt, megtapasztalt Isten-kapcsolat, a kegyesség valóban nyereség, gazdagodást hoz. Rámutat arra is, hogyan. Azt tanítja: ha van élelmünk és ruházatunk (itt az a szó szerepel: „ha van, ami betakar” – ez nem csak a ruházat, hanem a fedél is), tehát ha van élelmünk, van ruhánk, és ha van fedél a fejünk felett, elégedjünk meg vele! A mi szívünk mást diktál: annyi szép és jó van még mindezeken túl az életben, amit mind szeretnék megkóstolni, kipróbálni, átélni! De Pál radikálisan visszavezet a létünk gyökeréig: „Mert semmit sem hoztunk a világba, és nem is vihetünk ki semmit belőle.” Van egy magyar közmondás, ami erre rímel: „meztelenül jöttünk, meztelenül megyünk.” Ugyanazt a kérdést feszegeti, amiről az apostol, sőt maga Jézus beszél: mi az, amit gyűjtünk; mi az, ami megmarad; mi az, ami elvész; mi az, ami semmit nem ér?
Meztelenül jöttünk, meztelenül megyünk. Gondolj bele: mindaz, ami igazán az életet jelenti, ami igazán szép és jó ebben az életben; ami igazán megmarad, az mind adott volt már akkor, amikor mezítelenül a világra jöttél! Megszülettél, felsírtál – ott volt benned az élet! A többi csak extra! Persze nagyon fontos, hogy a szüleidnek volt vagyona, pénze, amiből felneveltek. Ajándék, hogy nem szegénységben kellett felnőni, akinek nem abban kellett. De mikor azt mondja Pál, hogy semmit sem hoztunk a világba, és semmit sem vihetünk ki belőle, akkor az igazi gazdagságra, az igazi értékre, az élet lényegére mutat rá. Mit jelent az élet a születés és a halál pillanatában? Mert amit ezekben a drámai pillanatokban jelent, azt jelenti igazából. Mi az, ami megmarad a halál után? Mi az, amit magunk után hagyunk? Mit jelent kincset gyűjteni az eljövendőre, ami megmarad? Amennyiben materialista világkép szerint élünk, amint azt a mai kultúra diktálja, akkor erre a kérdésre nincs értelmes válasz. Ha a halál után nincs semmi, akkor talán van létjogosultsága annak, hogy azt mondjuk: az élet egyetlen értelme minél nagyobb anyagi gazdagság felhalmozása, amíg élni tudunk vele. Mert akkor ez a világ ennyit tud, ennyit ad, ennyire képes.  
De amennyiben a világ és az élet maga lényegileg több ennél, spirituális, transzcendens, túlmutat önmagán, akkor más a helyzet. Akkor ez az élet, a meztelenségben, a semmiben is jelen lévő élet az igazi kincs!
És ez, amikor túlmutat a materiálison, az anyagin, akkor nem tagadja, és nem veti meg az anyagi valóságot! Isten teremtette a világot, az anyagi valóság Istentől van. Az ember képessége és vágya, hogy berendezze a világot, hogy teremtsen, alkosson, gazdagságot és vagyont hozzon létre - az Istentől van. A civilizáció, ahogyan az emberek sokasodnak, szaporodnak; közösségek jönnek létre, társadalom épül, kialakul a gazdaság, megszületik a kereskedelem, megjelenik a pénz, mint ennek eszköze – Istentől van! Ennek így kell működnie, ez jó, ez a teremtettségből fakad a bibliai gondolkodás szerint. De ugyanakkor ez a sok jó mégsem lehet a végső jó, mert egyedül Isten az, aki igazán van, aki igazán jó, aki igazán az élet. Ezért van nagyobb jelentősége a pénznél és a vagyonnál annak, hogy milyen irányultsággal éled az életedet, bibliai szóval: kit szolgálsz az életeddel? Minek a szolgálatába állítod ezt a hihetetlen kincset, ajándékot: az életedet, amit Istentől kaptál? Talán kezded már érteni, hogy nem csak valami üres papos szöveg az, amit Pál mond, hogy „valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel, mert semmit nem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle.” 
Hogyan indulhatunk el? Hogyan születhet meg a szívünkben olyan irányultság, amely túlmutat a Mammon hatalmán? Hogyan születhet meg a megélt Isten-kapcsolat szabadsága és gazdagsága?
3. Hogyan élhetünk elégedetten és szabadon?
Ha Krisztusban vagyunk, akkor is újra és újra látnunk kell, micsoda spirituális erővel találjuk magunkat szemben, ha elégedetten, az Istennel megélt kapcsolat gazdagságában akarjuk élni az életünket. Istentisztelet után hazamész, bekapcsolod a gépet, rád árad a reklám, elragadja a vágyaidat és egy pillanat alatt visszarendeződsz. A Mammonnak hatalmas ereje van! A keresztény közösségnek (gyülekezetnek, házicsoportnak) viszont az a szerepe, hogy segítsük egymást az ellene való harcban. Amikor közülünk valaki új munkát keres, tudunk-e azért imádkozni, úgy melléállni, hogy erősítsük: ne csak a pénzt nézze, hanem Isten szolgálatát keresse a munkában? Tudunk-e reflektálni arra, ahogyan ez a kultúra működik? Ha valamit venni akarok, vagy szeretnék egy nagyobb beruházást, oda tudok-e lépni valakihez őszintén: tényleg kell ez nekem? Annyira szeretném, olyan erősen vágyom rá - de megtennéd, hogy beszélgetsz velem erről, gondolkozunk, imádkozunk együtt keresve, hogy ez vajon tényleg szükséges-e, tényleg Istentől van-e, vagy csak a világ akar bepörgetni engem valami csapdába? Egy keresztény gyülekezetnek az ereje abban áll, ha így képesek vagyunk segíteni egymást!
A gyülekezetünk gondnoka istentisztelet után hirdetni fogja az adakozásra való felhívást. Minden évben van egy vasárnap, amikor azt kérjük a gyülekezeti tagoktól, hogy az elkövetkező hetekben gondoljuk át a családjainkkal, és Istennel, hogy milyen adományokat adunk a gyülekezet életére. Ez is lehet most egy eszköz, hogy reflektálj, belépj abba, amiről az Ige szólt, próbára tedd az Istennel megélt kapcsolat gazdagságát, nagy nyereségét. Ha félsz attól, hogy a hónap végén nem lesz elég a pénz az adakozásra, mert soha nem elég, de te mégis engedelmes akarsz lenni Krisztusnak; ha elhiszed, hogy kiszabadít a Mammon fogságából, akkor szembe mehetsz önmagaddal úgy, hogy azt mondod: „Uram, én ezt most átgondolom, elhatározom, és a hónap elején már oda fogom ezt Neked, a Te ügyednek adni, és majd meg fogom látni, hogy mi történik a hónap végén. Olyan gyakorlatot építek az életembe, ami szembe megy azzal a vággyal, ami mindig többet akar, és aminek soha nem elég.  
A gyülekezet oly sok mindent tud tenni, és oly sok mindent tett is az elmúlt évben. Gyűjtöttünk a saját parókia építésére. Amikor Kárpátalján leégett a nagydobronyi cigány gyülekezet imaháza és óvodája, adakoztunk. Több hasonló megmozdulás is volt. Odaállt a gyülekezet valaki mellé, akinek a házépítésben fogyott el a pénze. A „Te meg én” VIII. kerületi cigány gyülekezetplántálást támogatjuk anyagilag is, kapcsolatot építünk. Ezek mind arról szólnak, hogy szabadok vagyunk adni abból a gazdagságból, amink van; gazdagítani másokat azzal, amivel Isten gazdagított minket. Hamarosan hallani fogunk arról is, hogy a Ráday Kollégium tűzesete kapcsán az egyházkerület minden gyülekezetében gyűjtés van, odaállhatunk, adhatunk, és hálával lehetünk ebben. Mert valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel. Valóban nagy gazdagság a megélt Isten-kapcsolat megelégedéssel. És valóban nincs több, mint az élet. Meztelenül jöttünk, meztelenül megyünk, és mégis hihetetlen gazdagok vagyunk a Krisztusban
Imádjuk Őt, és magasztaljuk Őt ezért!
Ámen

Máté evangélista elénk adja a karácsonyi eseményeket, mi is történt József és Mária életében, hogyan érkezett meg Jézus, a Messiás; majd miután elmondja mindezt, visszautal egy ószövetségi próféciára, s azt mondja: azért történt mindez így az első karácsonykor, hogy az ószövetségi prófécia, amit Ézsaiás sok száz éve mondott, beteljesedjen. A prófécia alapján, annak betöltéseként kell a megszületett gyermeket Immánuelnek nevezni, ami azt jelenti: „velünk az Isten.” S ahogyan a Karácsony ünnepében már az év vége felé közeledünk, tekintsünk vissza egy pillanatra: hogyan volt velünk Isten ebben az évben? Hogyan voltunk mi Istennel? Hogyan nem volt velünk Isten? Hogyan nem voltunk mi Istennel?
„Velünk az Isten” – ez az örömhír Karácsonykor. Ugyanakkor nagy titok, nagy misztérium ez, mert Isten jelenléte nem magától értetődő. Hogy a feleségem éppen velem van-e vagy sem, az más, az magától értetődő, látható, egyértelmű. De hogy Isten hogyan van vagy hogyan nincs velünk; vagy miért érzékeljük, hogy nincs velünk, ha velünk van, ez sokkal bonyolultabb kérdés. Ez titok, misztérium. Az örömhír, hogy Isten Jézus Krisztusban velünk van, a mindennapok eseményeiben és forgatagában is igaz. Mégis, úgy tűnik néha, hogy Isten különösen csendesen, finoman, kicsit félrehúzódva van jelen az életünkben. Nem úgy, mint a megbántott gyermek, aki sarokba húzódik vagy sértődötten visszavonul a szobájába; hanem inkább egyfajta szelíd figyelemmel; mint aki folyamatosan azt fürkészi „vajon mikor vesznek észre az én teremtményeim, mikor keresnek már végre? Itt vagyok velük a mindennapokban, de vajon mikor fordulnak felém?” Mert Isten legtöbbször nem ajtóstól tör a házba, hanem vár. Miközben bennünk, hívőkben és nem hívőkben egyaránt ott feszül sokszor a vádló kérdés: hol van Isten; miért nincs itt; mit tesz; miért teszi azt, amit tesz; miért nem tesz másvalamit, amit szerintünk tennie kellene – eközben Isten csendben ott áll a háttérben, és azt várja: „mikor lesz, amikor végre felém fordultok, és végre tőlem kérdezitek meg, hogyan vagyok és hogyan voltam jelen mindig is az életetekben? És egyébként egy pillanatra akár meg is állhatnátok, hogy megválaszolhassam a kérdéseiteket!”
Egy ilyen Istennek a jelenlétébe jövünk most az Ige által. Arról az Úrról beszél a felolvasott igeszakasz, aki olyan szeretettel, hűséggel, olyan elköteleződéssel van az egész világ iránt, hogy Jézusban eljött, emberré lett, közénk jött, velünk van. Ezért mondja Máté: Immánuel, velünk az Isten! Ezt az egyszerű örömhírt szeretném kibontani és a szívetek elé tárni ma, várva az Isten Szentlelkét, hogy az Evangéliumnak ezt az örömét fakassza fel mindenkinek a szívében.
Három dologról szeretnék beszélni:
1. Milyen elképzelések és képzetek takarják el előlünk annak a valóságát, hogy Isten velünk van?
Mit jelent, hogy velünk az Isten Jézus Krisztus születésében és az Ő személyében? Ha a Karácsony kétezer éve velünk élő nagy örömüzenete, a legnagyobb, felfoghatatlan csoda, mely szerint Isten, a Teremtő emberré lett, valóban igaz, akkor ez az üzenet számos olyan képzetet szétfeszít, amelyek az Isten nélkül élő ember szívében születtek, és divatos ideológiák lettek, vagy akár csak csendben megbújnak és alattomosan munkálnak a szíveinkben, ebben a pillanatban is arról, hogy milyen ez az Isten valójában. Három ilyen képről szeretnék beszélni röviden: Isten felettünk, Isten bennünk, Isten ellenünk. Három kép, amit szétfeszít a karácsonyi örömhír, a „velünk az Isten” örömhíre.
Isten felettünk.
Ez a kép, amely sokszor nem tudatos, mégis a benned működő képzet Istennel kapcsolatban, úgy írható le, hogy bizonyos vagy abban, hogy Isten van, legalábbis valami Isten van. Valószínűleg ezt nem teszed így hozzá, de ha megfogalmazom, talán felismered, hogy az van a szívedben: valamilyen istennek lennie kell – de ez egy nagyon távoli történet. „Isten felettünk” – ez egy távoli valóság. És „távol” alatt nem azt értem, hogy valami áthidalhatatlan térbeli messzeségben képzeled el Őt, hanem sokkal inkább azt, hogy azt gondolod: Istennek persze lennie kell, de ez az egész kérdés végtelenül távol van a mindennapi valóságtól. Nem releváns a napi kérdésekben, az élet rohanásában.
Két formája van ennek. Az egyik az igazán vallásos forma, amikor azt mondod: neked fontos, hogy Isten van, gyakorlod a templomba járást, legalább karácsonykor nagyon fontosnak tartod, hogy megjelenjen az ünnepben Isten, a Biblia, a karácsonyi történet. A szíved mélyén ott van egy mély ragaszkodás, fontosnak tartod a kereszténységet, a hitet. Talán az is benned van egy-egy ilyen ünnep kapcsán, hogy jobb lenne ezt gyakrabban megélni, jobb lenne többet jelen lenni istentiszteleten, jó lenne tartozni egy gyülekezethez. Van egy mélyen a szívedbe íródott ragaszkodás és tisztelet, és ez helyénvaló - de ezzel együtt is Isten egy fontos, de távoli valóság a számodra.  
Az „Isten felettünk” képzet másik, nem vallásos, nem tradicionális, nem templomba járós formája, amikor azt mondod: a vallásos külsőségek és felekezetek nem fontosak neked, de az, hogy van Isten, függetlenül egyháztól, gyülekezettől, az fontos. Nem tudod, hogy milyen az az Isten. Nem vallod a tradicionális képet róla, és azt mondod: nem is tudhatja igazán senki, hogy milyen az Isten. Vagy azt mondod: olyan, ahogyan ki-ki magának elképzeli. Ebben is van nagyon sok igazság! Tényleg nem lehet Istent egy templomhoz, felekezethez, egyfajta istentiszteleti rendhez kötni! Ő maga tiltakozik ez ellen a Biblia szerint is. Nem lehet Őt egy templomba bezárni. Igazad van, hogy Isten mindezen túl van. Ugyanakkor ez a „túl” lévő Isten, akinek lennie kell, de aki felettünk van, távoli, kiismerhetetlen, nem tényező – ez valahogy, érzed te is, kevés. Ezért nem érdemes ünnepelni, ha csak ennyi lenne, ezért nem lett volna érdemes ide a templomba se eljönni, ebben nincsen semmi örömüzenet, semmi igazán „ütős”. Lásd meg: ez nem tesz veled semmit!
Isten bennünk
Egy másik népszerű képzet azt mondja: Isten bennünk van. Van, aki Léleknek nevezi, mások életerőnek, kozmikus energiának, csí-nek. Ha ebben hiszel, azt mondod: Isten a mindent átjáró, mindent éltető spirituális energia; és ez az istenség, ez a spirituális erő oly mértékig bennünk van, hogy csak a tudatunk szab határt annak, milyen mértékben vagyunk képesek felszabadítani a képességeinket, megvalósítani önmagunkat, jobbá tenni az életünket, jobbá tenni a világunkat. Különféle módszerekkel meg is próbálod valószínűleg megélni ezt az erőt és felszabadítani a tudatot. Mert hiszed, hogy ez a személytelen isteni erő ott van benned. - Ebben is van igazság, a Biblia megerősíti ezt. A bibliai teremtéstörténet szerint, amikor Isten megteremti az embert, élet leheletét lehelte belé. A lelkét. Ugyanakkor azt is mondja, hogy ez az élet lehelete, ez a lélek az, ami fenntartja az életet az egész teremtett világban. (Zsolt.104.29-30.) Ő nagyon közel van valóban – de közben hogyan lehetne ennyire azonos velünk? És mire mész a benned levő személytelen erővel, amikor valaki másra van szükséged, aki messze nagyobb, mint te?
Isten ellenünk
A harmadik képzetről nem akarok sokat beszélni: „Isten ellenünk”. Az előző kettő hordoz némi igazságot, amit a Biblia is megerősít. Van azonban egy olyan képzet is Istenről, ami leggyakrabban az Ő létének a tagadásához vezet. Amikor akár az egyház bűnei, akár személyes sérelmek, akár ateista ideológia miatt az van benned, hogy Isten alapvetően ellenség. Isten az (vagy ha ő nincs, akkor az egyház), aki megfoszt az élettől, a szabadságtól, megrabolja az életet, jobb, ha nincs vele dolgom. Ezzel az „isten ellenünk” képzettel teljesen szemben áll az, amit Isten önmagáról kijelent a történelemben, amelynek dokumentuma Isten írott kijelentése, a Biblia.
Mind a három képet szétfeszíti a karácsonyi örömüzenet, a Máté által leírt karácsonyi törtnet. Isten felettünk? Igen, igaz, de Jézusban emberré lett. Isten nem több mint a bensőmben lévő személytelen erő, spirituális energia? Nem! Ő felülről jött, kívülről jött bele ebbe az emberi világba, és itt volt velünk! Isten ellenünk van? Hogyan lehetne ellenünk, ha eljött közénk a világunkba, emberré lett? Isten a karácsonyi üzenetben szétfeszíti mindazt, ahogy gondolkodunk Róla.
2. Milyen képpel írja Isten a szívünkbe, hogy velünk van?
A karácsonyi események üzenetét, ti., hogy Isten velünk, gyakran szem elől tévesztjük, és megmarad a történet. a gyermek Jézus születése, a jászolbölcső, angyalok, József, Mária, pásztorok Most szeretném összekötni a karácsonyi gyermek születésének a képét avval az üzenettel, hogy Immánuel, Isten velünk van.
Könnyű belátni, hogy József és Mária számára a gyermek születése az nem volt kíntól és szenvedéstől mentes. Lukács evangélista elénk adja, hogyan kellett Józsefnek és Máriának egy népszámlálás miatt elhagyni Názáretet, az otthonukat, amikor már előrehaladott állapotban volt Mária, hogyan érkeztek Betlehembe; hogyan történt, hogy nem találtak ott egy házat, ahol befogadták volna őket; és hogyan született meg aztán Jézus egy istállóban. Máté evangélista szintén beszél erről, mennyire nem volt egyszerű ez a történet. Hogy is van az, hogy még nem keltünk egybe, még nincs házasság, már megfogant a gyermek. Hamarosan beszélni fogok mindezekről, de most tekintsünk először a gyermekre!
Akik édesanyák, meg azok a hős férfiak, akik részt vettek papás szüléseken, tudják, hogy a születés az valami hatalmas nagy titok. Az életnek, születésnek titka, misztériuma van. Amikor megszületik, felsír egy gyermek, ott valami olyan csoda történik, amit aligha lehet szavakba önteni. Milyen hangja van ennek az első felsírásnak! Mennyi élet, mennyi öröm, mennyi csoda! Vajon miért nyűgöz le mindenkit egy újszülött? Akár születésekor, vagy később, két-három hetesen, ha kezedbe foghatod, mindenkinek megolvasztja a szívét. Az ember szíve legnagyobb mélységeit érinti ez meg: az élet továbbadása, az élet forrása. Ha valami igazán emberi, akkor ez az. Ember voltunknak a legnagyobb titka és szépsége az, ahogyan az élet születik. Ugyanakkor, ha valami igazán isteni, akkor ez az. Mert ezen a ponton tudjuk jól, hogy nem mi vagyunk az Úr, szembe találjuk magunkat azzal, hogy itt Isten tesz valamit.
Ebbe a gyönyörűséges, különleges tapasztalatba lép be a Teremtő Isten Jézusban, amikor karácsonykor megszületik Mária gyermeke. Isten, akinek az a neve, hogy „Immánuel”, fogja magát, és belép ebbe az emberi tapasztalatba!
Isten valamiért mindig örömét lelte abban, hogy ott mutatta meg hatalmát, szeretetét, ahol emberileg kimerültek a dolgok. Öt előtörténete van ennek a hatodiknak, Jézus születésének az Ószövetségben, amelyek hasonlóak és mégis mások. Öt olyan történet, amikor egy meddő házaspár, egy meddő, sok esetben idős édesanya méhében élet születik. Isten csodát tesz. Ott mutatja meg a dicsőségét, ahol az ember életében minden kimerült. Velünk az Isten! S ebben a hatodik esetben, amit most olvasunk Karácsonykor, itt is a lehetetlent cselekszi, csak másképp. Mária nagyon fiatal, s az ő fiatal méhében Isten szintén csodát tesz. „Ami benne fogant, az a Szentlélektől van.” A szűz ugyanúgy nem fogan férfi nélkül, ahogyan meddő, halott méhben már nem jön létre élet az Isten csodája nélkül. De ez a velünk levő Isten ez valóban „velünk az Isten”, ő ilyen. A Lélek, aki ott lebeg a teremtéskor és életet ad, most leszáll Máriára, és az ő méhében teremti az új életet. Eljön. Közénk jön. Velünk lesz. Persze, felettünk van, de nem marad ott, nem marad a távoli messzeségben, hanem belép az életünkbe. Ó mennyivel több ez a bennem élő életenergiánál! Mennyivel több az, hogy az Isten olyan lesz, mint te meg én! Velem van, tőlem független, beszélhetek Vele, megerősít, mellém áll. Mennyivel több, ahogy ebben a törékeny csecsemőben meglátogatja a világát és azt mondja, hogy nézzétek a gyermeket! Nézzétek az életet! Én veletek vagyok. Nem ellenetek, nem felettetek, hanem veletek! Immánuel, velünk az Isten! Ez az a kép, amit Isten be akar írni a szívünkbe, hogy milyen Ő, aki eljön ebben az újszülöttben.
3. Hogyan lesz ez örömhírré a mindennapok zűrzavaros, fájdalmas valóságában?
A gyermek születése korántsem volt fájdalomtól és kíntól mentes, ahogyan már utaltam rá. Józsefet és Máriát a két család korabeli szokások szerint már ifjúkorban eljegyezte egymásnak. Az volt a szokás, hogy a két érintett család már nagyon korán megegyezett a házasságról, és amikor a fiatalok felnövekedtek, és közeledett a házasság ideje, akkor tartottak egy eljegyzési ünnepet. Mikorra tehát ehhez az eljegyzési ünnephez elérkeztek, az egymás iránti elköteleződés annyira erős volt már, hogy az eljegyzést felbontani, az olyan volt, mint egy házasságot felbontani. Ebben az időszakban a jegyesek nem költöztek még össze és nem éltek együtt, szexuális értelemben sem. Máté evangélista beszámolója szerint itt tart a történetben Mária és József: túl az eljegyzésen, közel a házasságkötéshez, de az nem történt még meg. Ez az a háttér, amelyben a fiatalok találkoznak evvel a Szentlélektől való fogantatással. Értitek, hogy a történet milyen kínos, szégyenteli, fájdalmas, nehéz?
Képzeljétek el Józsefet, amikor szembesül vele, hogy a jegyese gyermeket vár! Milyen keserűség, harag, értetlenség nyilall a szívébe! Mária?! Kivel? Miért? Hogyhogy? És a reményeink, meg a terveink? Ki lehet az a férfi? Nem lehet, hogy nem tudta, hogy Mária jegyes! Gondoljatok bele, micsoda sötétség-cunami, ami rászakad! Ezzel együtt, azt írja Máté evangélista, József nem akart botrányt. El kell válni tőle, ez nem kérdés, el kell bocsájtani Máriát, de nem akarja megszégyeníteni, ezért úgy dönt, hogy titokban és csendben bocsájtja el őt. „Végiggondolta magában – olvassuk, és ugye mindenki érzi, hogy ez nem egy hideg fejjel történő végiggondolást jelent, hanem gyötrődést, kínok közt őrlődést. Mennyi ideig téphette a szívét a fájdalom, a düh, a keserűség! „Hol van Isten ebben a sötétségben? Mi történt velem?” Micsoda kaotikus gyötrődés!
Aztán Isten váratlanul közbelép. Józsefnek megjelenik álmában az Úr követe és azt mondja: „József, Dávid fia, ne félj feleségül venni Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van!”  És József engedelmeskedik Isten szavának. És ebben a pillanatban pontosan tudod, hogy Isten szavának így engedelmeskedni nem egyszerű és nem olcsó dolog. De József beleállt, magához vette Máriát, megköttetett a házasság, és nem érintette őt addig, amíg nem született meg a fiú: Jézus.
Ez a történet annyira kínos, még úgy is, hogy nem volt benne bűn, hogy a stigma evvel a fiúval maradt. János evangéliumának 8. fejezetében olvasunk arról, ahogyan egy alkalommal Jézus a zsidó vallási vezetőkkel vitába száll. „Azt se tudjuk, ki volt az apád” – mondják neki. Értitek? A történet ottmaradt velük, és harminc évvel később Jézusnak a szemébe vágják: gyanús a te eredeted!
Mit jelent, hogy velünk az Isten a mindennapok bűnös, zűrös, fájdalmas és szégyenteli valóságában? Azt, hogy Isten nem húzódik el, nem marad kívül, hanem maga van jelen ezekben a kínos történetekben, a zűrzavarban, a káoszban. Mert ebbe a világba, a bűnbe jön el hozzánk, értünk! Azt hirdeti az angyal: „te pedig nevezd majd Jézusnak, mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből.” A Jézus név, ami egy korabeli gyakori név, azt jelenti: „az Úr a szabadító.” Nevezd a nevét „az Úr a szabadító”-nak! Mert ugyan sok más Jézus is élt abban az időben, de ez a gyermek valóban az lesz, akiben az Úr szabadulást hoz a sötétségből, a bűnből, az istentelenségből. Nem csak részévé lesz Isten ebben a gyermekben a bűnös világnak, nem csak elszenvedi Jézus később, hogy mindenfélét pletykálnak róla; nem csak azt éli át, hogy ellene fordulnak, és a saját népe vezetői hazug módon elítélik, ahogy minden dühüket és haragjukat kitöltik rajta, amikor kivégzik a kereszten; hanem ennél sokkal többről van szó! A kereszten értünk életét adó Jézus úgy lép a mi sötétségeinkbe, hogy magára veszi minden bűnünk minden büntetését!
Nemrégiben beszélgettem valakivel, aki Pál apostolnak arról a mondatáról, hogy Jézust „Isten bűnné tette értünk” azt mondta: ez egy értelmetlen mondat. Mit jelent, hogy Isten annyira velünk van, hogy Jézust a kereszthalálban bűnné tette értünk? De egyszer csak megvilágosodott és azt mondta: rájöttem, hogy az én sötétségem, istentelenségem olyan teher, ami belehasít Jézusba, aki ott van a kereszten. Magára veszi, és amikor nem csak az enyém, hanem az egész emberi világ minden Isten-ellenes lázadása, sötétsége, fájdalma ott van rajta, akkor az oly mértékben elborítja ezt a testet, hogy már semmi más nem marad belőle, csak ez. Nem tudom, hogy ez jó teológiai magyarázat-e, de szemléletes. Isten őt bűnné tette értünk. Ezt jelenti az, hogy Isten szeret! Immánuel, velünk az Isten! Mennyivel több ez annál, hogy lennie kell valami Istennek felettünk! Mennyivel több ez annál, hogy egy belső spirituális erő meg-megszólal bennem! Milyen távol van ez attól az Istentől, akire sokszor úgy gondolunk, hogy ellenség!
Mit jelent számunkra konkrétan ez az örömhír: Immánuel, velünk az Isten? Azt, hogy minden szégyeneddel, minden fájdalmaddal, csalódásoddal, sötétségeddel ott lehetsz az előtt, aki ismer, és aki annyira szeret, hogy veled valóvá lett. Mostanában több ember életében láttam ennek két oldalát. Egyesek, bár hívő embernek mondják magukat, mégsem tudnak, nem mernek a szégyenükkel, a sötétségeikkel odafordulni Istenhez, kizárják Őt ezen a ponton. Pedig Isten belejött ebbe a zűrzavarba, ott áll, és várja: „fordítsd már felém azt a sok nyomorúságot, szégyent, sötétséget, vigasztalanságot, ami terhel! Úgyis tudom! Ismerlek és szeretlek! Miért nem öntöd már ki végre a szívedet nekem?” A másik oldalon pedig, akik megteszik és odafordulnak Istenhez a szégyenükkel, azok átélik, hogy ez rendkívül fájdalmas, nagyon nehéz, de valahol mégis jó! Rossz, de jó! Feltárom őszintén mindazt, ami bennem van, és ez rossz, de jó, mert a helyére kerül és gyógyulni kezd. Mert velünk az Isten!
A kínos és sötét dolgaink közepette Isten szabadságot és reménységet munkál. Ha „velünk az Isten”, és ezt az örömhírt magunkhoz öleljük a szívünk legmélyén, az hatalmas szabadságot ad. Nem tudom, hogy az angyali bejelentés után József és Mária mit élt át, de úgy tűnik, hogy mikor ott álltak később a rossz nyelvek kereszttüzében, akkor egyáltalán nem mások gúnyolódása határozta meg őket. József megtette, amit az angyal mondott, feleségül vette Máriát, és teljesen szabad volt attól a félelemtől, hogy „mit fognak gondolni rólam a többiek?” Abban a világban, abban a kultúrában ez nem kicsi dolog volt, nem úgy, mint ma!
Amikor Jézusban átéled, hogy Isten veled van, mikor a szégyenedben, a félelmedben megjelenik az Úr az Ő szeretetével, egyre szabadabb leszel Neki engedelmeskedni. Egyre szabadabb leszel szeretni. Mondják, hogy a karácsony a szeretet ünnepe: nos, ebben az értelemben igen! Egyre szabadabb leszel szeretni, mert az Ő szeretetét tapasztaltad meg a szíved mélyén. Ő nem elítélt téged, hanem magéra vette a te ítéletedet, és ez reménységet munkál. Látsz embereket, akik valamiben sokkal jobbak, tehetségesebbek, sokkal előbbre vannak, mint te, de már nem kötözi meg a szívedet az irigység és a gyűlölet. Velem van az Úr! Micsoda szabadság! Felismersz dolgokat az életedben, amelyekről tudod, hogy Isten törvényével, a Tízparancsolattal szembe mennek. Benne élsz még ezekben, de már nem vagy megkötözve általuk, már nem ragaszkodsz hozzájuk, mert a sötétségedben megjelent Jézus, és szabadságot hozott. Ő a bűnből szabadító, és ezért szabad vagy elengedni azt, ami rossz, és Istennel újat kezdeni a reménységben. Ismered a benned levő űrt, sebet, fájdalmat, de ha ismered a veled levő Isten valóságát, akkor már nem ez a seb, fájdalom, hiány mondja meg, hogy te ki vagy és ki nem vagy. Micsoda mély reménység és szabadság! Hallod a propagandát és talán egyet is értesz azzal, hogy ne legyünk bevándorlók országa, de nem kell beállnod a migránsozásba vagy a sorosozásba, mert a te szíved szabad a gyűlölködéstől. Lehet, hogy dühít téged, amit a kormány tesz, és nem értesz vele egyet, de nem tölti be az egész napodat és a lényedet az utálat, a megvetés, nem ez irányít már téged, mert Krisztusban vagy, mert velünk az Isten! Vég nélkül sorolhatnám a nagyon egyéni, nagyon személyes, meg a közösségi, társadalmi példákat, hogyan tesz bennünket, Isten népét, Isten egyházát szabaddá, szeretővé, reménykedővé az örömhír, hogy Krisztusban velünk az Isten! Hogyan emel fel, hogyan tesz a megbékélés eszközeivé! Mert tudod, hogy sokkal nagyobb erők vannak itt, tudod, hogy Krisztusban Isten kormányozza a világot.
Ez Máté evangélista karácsonyi üzenete. De nem csak a karácsonyi, hiszen az egész Evangélium erre mutat. Máté evangéliumának nem csak az első oldalán olvassuk: „neve Immánuel, velünk az Isten”, hanem az utolsó oldalán is. Jézus Krisztus feltámad a halálból, kiküldi a tanítványait, hogy tegyenek tanítványokká minden népeket, és az utolsó sor, az utolsó mondat: „és íme, én veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig.” Máté csak ennyit mond. Jézusban veled van az Isten minden nap, a világ végezetéig. Az utolsó szó, hogy az örömhírnek soha nincsen vége. Örüljünk együtt, teljen be a szívünk hálával, boruljunk le, az úrvacsorában imádjuk Őt! Ha valamiben kihív a sötétségünkből, adjuk Neki oda bátran és szabadon a fájdalmat, a szégyent ugyanúgy, mint a bűnt, istentelenséget, és csak örüljünk együtt annak, hogy valóban nincs ennél nagyobb igazság, mint hogy Immánuel, velünk az Isten!

Megrázó élmény lehetett Ezékiel prófétának, amikor egy látomásban Isten elvitte őt erre a temetői sétára. Különösen megrázó lehetett azért, mert ez nem olyan temetői séta volt, mint amit mi megtehetünk itt Farkasréten. Képzeljétek el, milyen lehet sétálni egy völgyben, ahol a tetemek lebomlott maradványai, kiszáradt csontok hevernek a felszínen mindenfelé; koponyák, lábszárcsontok, bordák, csigolyák! Ezek között a kiszáradt csontok között kezd el a látomásban beszélni Isten a prófétával. Faladatot ad neki. Majd láthatja, amint a csontok megelevenednek, és élet születik a halál völgyében.
A prófétai látomást Izrael történelmének egy konkrét pontján adja Isten, a babiloni fogság idején. Ez a fogság egyfajta lelki, spirituális halál a nép számára. De a látomás a megelevenedésről előre vetíti azt az ígéretet, amit már nem olvastam fel a textusban, de itt van a fejezet legvégén. Azt ígéri Isten ennek a fogságba hurcolt népnek, hogy újra ott lakhatnak majd Izraelben, a földön, „amelyet szolgámnak, Jákobnak adtam, amelyben őseitek is laktak. Ott laknak ők, fiaik, unokáik örökre, és szolgám, Dávid lesz a fejedelmük örökre. És szövetséget kötök velük, hogy békében éljenek. Örök szövetség lesz az.” Ez az ígéret kapcsolja a mai igénket abba a sorozatba, ami hetek óta velünk van, amelyben Isten szövetséges hűségét ismerjük meg egyre mélyebben.
S a kérdés ma is, mint minden vasárnap az, hogy a Szentlélek Isten hogyan akarja ezt az igét, ezt a történetet használni abban, ahogy minket, mint az Ő szövetséges népét formál. Hónapok óta, így ma is arról szól az igehirdetés, mit is jelent a szövetség, Isten és az Ő népe közötti elkötelezett, hűséges kapcsolat; és ez milyen dimenziókat jelent az élet különböző területeire nézve. A mai bibliai képen keresztül három dologról szeretnék beszélni:
1. Az örök szövetség és Isten hűsége
A próféta látomása nem más, mint Isten hatalmas ígérete Izraelnek egy konkrét történelmi helyzetében, a babiloni fogság idején: „bár olyanok vagytok, mint a holtak, de én újra életet fogok adni nektek!” Én azonban ennél nagyobb ívben is szeretnék előttetek Isten szövetségéről, szeretetéről, szövetséges hűségéről beszélni.
Ahhoz, hogy valakit igazán és mélyen megismerjünk, nem elég egy pillanat. Mert lehet, hogy találkozol valahol egy rendkívül kedves, megnyerő emberrel, és a pillanat benyomása alatt, ahogyan rövid ideig látod őt, azt érzed: megrendítően jó, nagyszerű ember. Aztán ha megadatik, hogy később sok időt tölthetsz a közelében és az élet különböző helyzeteiben láthatod őt, akkor ez a kép vagy megerősödik benned, vagy a kép összetörik, és azt mondod: igen, az első pillanatban úgy tűnt, de hosszabban szemlélve ő minden, csak nem egy jó és nagyszerű ember. Mert a történetben ismerjük meg egymást. Ezért szeretnék most nektek Isten történetéről beszélni, hogy láthassuk Őt nem csak egy villanás erejéig, hanem a Biblia nagy történetében mindvégig fantasztikusan szerető szövetséges és hűséges Istennek!
Csak felvillantok képeket a nagy történetből. Első alkalommal Istennek ez a hűsége, szeretete, örök szövetsége, ahogy odaköti magát a népéhez, a teremtéstörténetben jelenik meg. A keresztény és a zsidó hit alapján a mindenségnek, a látható és a láthatatlan világnak a kiindulópontja nem más, mint Istennek ez a hihetetlen hűsége, szeretete, ahogy létre hívja a világot. Gyönyörű a leírás, ahogyan Isten létre hívja a világot, megformázza ez embert a föld porából, majd rátekint, az élet leheletét leheli belé, és az ember megelevenedik. Élhet az Isten által alkotott gyönyörű világban. Aztán megkapja a leggyönyörűbb nőt, akit lehetséges, Évát (nem is volt ott több) – s az egész képet átszövi Isten mélységes szeretete, elköteleződése: „létre hívom az életet magamon túl, és gyönyörködöm benne.”
Hadd tegyek itt egy rövid kitérőt! Nagyon sok múlik azon, hogy ebből a bibliai kiindulópontból szemléljük-e a világot. Ez minden további kérdésnek, döntésnek és a dolgokhoz való hozzáállásunknak a kulcsa. Mert vannak mások, akik másféle kiindulópontot fogalmaznak meg.
Ezt ismerjük mindannyian, különösen ismerik azok, akik nem az Isten népének a tagjaiként, nem hívő emberként vannak itt közöttünk; de akik annak valljuk magunkat, ránk is hat, minket is formál az a világ, amiben élünk, és ami egészen máshonnan eredeztet mindent. A Harward egyetemnek egy tudósát megkérdezték az élet értelméről, és ő a következő választ adta: „azért vagyunk itt, mert egy különös halfajnak olyan sajátos uszonya volt, amely képes volt lábbá alakulni, hogy szárazföldi életre is alkalmas legyen. Hiába vágyunk ennél elegánsabb válaszra, nem létezik. Ez a válasz azonban, bár felszínesen nézve egy kissé nyugtalanító, végső soron felszabadít: magunknak kell megfogalmaznunk ezeket a válaszokat.” A kiindulópontban, mindenek gyökerénél keresztény hitvallásunk szerint Isten szövetséges hűsége és mindent átjáró szeretete áll. A modern kultúra hitvallása szerint pedig mindennek a kiindulópontján a véletlen áll: egy halnak véletlenül lett egy különös uszonya. Innentől fogva viszont egyedül vagyunk a világban, és nekünk kell kitalálni, hogy mire van a világ, mire van az élet, mire is vagyunk mi itt.
Második kép a Biblia nagy történetében: katasztrófa történik. Az ember fellázad Isten ellen, ledobja magáról az Istennel való kapcsolatot., elutasítja Isten szeretetteljes uralmát az élete fölött. Az ember öntörvényűvé, autonómmá lett, és ezzel megtört a szeretetnek, a hűségnek a mindent átjáró harmóniája. Nem szűnt meg teljesen: Isten odamegy az Ellene fordult emberhez, felöltözteti, gondoskodik róla. Sok dolog megmarad a teremtési rendből: megmarad férfi és nő, megmarad a gyerekszületés, megmarad a család – de közben mégis minden összetörik, töredékessé és tökéletlenné lesz. Isten szeretete még egyben tartja a világot, de minden megromlik, nincs már meg az a szeretet, az a harmónia, az az egység, ami korábban volt. És az ember innentől éhezi a szeretetet, vágyik rá; de nem tudja, hogy lesz-e, nem tudja, hogy kap-e. Az egész életünk ebben áll: sebeket kapunk, mert nem szeretnek minket, sebeket ejtünk, mert nem szeretünk eléggé másokat. Részesei vagyunk ennek, és mindent átjár az életnek ez a megtörtsége.
A következő, a katasztrófa utáni kép az, hogy Isten rátekint erre a világra, ami mégiscsak az Övé, Ő hozta létre szeretettel, és ezért azt mondja: annyira szeretem; szövetséges hűségemmel annyira elkötelezett vagyok iránta, hogy helyre fogom állítani! Elkezdi a helyreállítást egyetlen emberrel: Ábrahámmal. Megszólítja, elhívja őt. Nézd meg, milyen embert választ ki Isten: olyat, aki maga vén, a felesége meddő; tehát számukra az életnek már semmi lehetősége nincsen. Nem véletlen ez a választás! Isten azt mondja ennek az embernek: „hagyd el az otthonodat, kövessél engem, és én azt fogom tenni veled, hogy megáldalak téged, nagy néppé leszel. Te, a meddő! Földet fogok adni ennek a népnek. Te most egy nomád vándor leszel, ha engedelmeskedsz nekem, de a tőled leszármazó népben megáldom a föld minden nemzetségét.”
Az Ábrahámnak adott ígéretben Isten pontosan arról beszél, hogy Ő véghez viszi ezt a hatalmas műveletet, és helyre fogja állítani az egész teremtett világot. Erre nézve köt szövetséget Ábrahámmal, és Ábrahám engedelmeskedik Istennek (úgy, ahogy mi is szoktunk: néha sikerül, néha nem), de Isten jó terve a világgal halad előre.
Egy következő képben néhány száz évvel később beteljesedik Isten ígérete: Ábrahám leszármazottai valóban nagy nép lesznek. Csakhogy ez a nagy nép Egyiptomban rabszolgaságban él, lényegében halálra ítélve. Ott a pusztulás küszöbén emlékeznek egy páran az atyák ígéreteire, és azt olvassuk, hogy kiáltanak Istenhez, Isten pedig emlékezik a szövetségre, az Ő ígéreteire, és cselekszik. Miért? Mert nem mondhatja Isten azt, hogy „elfelejtettem”, köti a szövetség, köti az Ábrahámnak tett ígéret, amely ígéret az egész teremtett világnak szólt: „helyreállítom!” Ismét elhív valakit, egy szabadítót, Mózest. Vezetővé teszi őt, aki kiszabadítja a népet a halálból. Majd ott áll az egész nép a Hóreb hegyen, a pusztában, és Isten megújítja a szövetséget evvel a néppel. Azt mondja: „ti az én népem lesztek, én pedig a ti Istenetek leszek!” Elkötelezik magukat egymásnak. Mind a két fél azt mondja: ez így lesz. Élet-halál kérdése ez. Isten vezeti őket tovább, és nem könnyen bár, de végül csak megérkeznek a megígért földre, Kánaánba. Letelepednek, és íme, Isten népe már. Kezd tehát kibontakozni a nagy mű, Isten láthatja kibomlani a nagy hadművelet, mert már megvan a nép, megvan a föld, szövetséget kötöttek velem, tudják, hogyan kell élni az én uralmam alatt, mert én váltottam meg őket. És majd ahogy élni fognak, azon keresztül megismernek engem a népek, imádni fognak, megtérnek hozzám, és helyreáll mindaz, ami a katasztrófa alatt összetört.
Így lehetne. Csak ezután az Ószövetségben több száz oldalon, a történelemben több száz éven keresztül azt látjuk, hogy mégsem megy ez az isteni hadművelet Izraelnek. Annyira nem megy, hogy mindig más istenekhez fordul. Mindig arra jutnak: olyan fura Isten ez a mi Istenünk, Jahve! Nekünk úgy tűnik, sokkal eredményesebb az élet, ha úgy élünk, mint a környező népek, és az ő isteneik szerint rendezzük be az életünket. A szívük újra és újra más istenek felé csábul el. Isten hűségesen prófétákat küld: térjetek vissza! Vagy visszatérnek, vagy nem térnek vissza, változó. Egészen addig, amíg eljön a katasztrófa újra: a babiloni fogság. Itt érkezünk meg a mai történetünkhöz. Ismert világpolitikai események: Babilon átveszi Asszíria helyét, óriáshatalommá nő, terjeszkedik. Megérkezik Jeruzsálemhez, ostromolja, beveszi, elpusztítja a várost, lerombolja a templomot, a helyet, ahol Isten ígérete szerint ott lakott a népe között. A zsidó nép nagyobb részét, az elitet elviszik Babilonba. Ez volt az akkori nagyhatalmi politika. Néhányan ott maradtak ugyan Jeruzsálemben, de mindenki látja: vége az Isten munkájának Izraellel.
Babilonban ott él a zsidó diaszpóra fogságban, ott van Ezékiel próféta is közöttük, és ott feszül a kérdés: mi lett az Isten tervével? Mi lett az Isten ígéreteivel? Mi lett az Isten szövetségével? Mi lesz most? Van-e élet a szövetségtörés után? Izrael biológiailag létezik ugyan, idegen országban, idegen nyelvű, idegen kultúrájú és vallású idegen nép között; de a küldetésre nézve pontosan olyanok, mint a prófétai látomásban a csontok a temetőben. Vége a küldetésüknek! Nincs meg a föld, amit Isten nekik adott. Nincsen szentély, templom, ahol Isten közöttük lakna. Már nem zajlik az áldozat, ami része volt annak, ahogy Istennel éltek. Már csak idő kérdése, hogy mikor fognak asszimilálódni és végleg elveszni. De ha ez megtörténik, akkor Isten nem maradt hű a szövetségéhez? Akkor Isten terve, amelyet az első katasztrófától kezdődően meghirdetett, hogy Ábrahámban helyreállítja az egész világot, teljesen lenullázódik?
Amikor Isten megfogja a prófétát és elviszi erre a temető-sétára, a halál völgyébe – akkor megértjük tehát, miről szól a látomás. Arról, hogy Isten továbbra is hűséges szövetséges, továbbra is szereti, és nem fogja halálban hagyni az Ő népét. Nem fogja veszni hagyni az egész teremtett világot! Nem fogja engedni, hogy az Ő terve kudarcot valljon! Ez a szövetséges hűség. Az Isten örök szövetsége.
Közeledjünk rövid ideig a textushoz! Ott van Ezékiel ebben a látomásban, és azt kérdezi tőle Isten: „emberfia, most, hogy bejártad ezt a temetőt, vajon életre kelnek-e még ezek a csontok?” A próféta azt mondja: „te tudod, Uram!” Te tudod! Én nem tudom! Nem láttam még halálból feltámadást. Isten ezt parancsolja: „mondd nekik: ti száraz csontok, halljátok az Úr igéjét! Mondjad! Beszélj! Prófétálj! Hirdesd ki a szót!” És amikor elkezdi a látomásban Ezékiel hirdetni az Úr igéjét a száraz csontoknak, akkor a prófétai szó elkezd történni. Szemléletes és meglehetősen bizarr ez a leírás: elkezd minden zörögni, ahogyan a csontok megremegnek, mocorognak, megmozdulnak, egymáshoz illeszkednek. Aztán látja a próféta, hogy inak kerülnek rá, meg hús, meg bőr. Ott vannak már az emberek, de élet még nincs bennük. Isten azt mondja: „akkor prófétálj, emberfia! Jöjj, Lélek! Jöjj a négy szelek felől, és szállj ezekbe a csontokba!” Ezékiel prófétál, és az élet lehelete eljön. (Emlékeztek a teremtéstörténetre?) A próféta látja, hogy egy élő hatalmas sereg áll előtte, feltámad a halálból Isten népe! S amit Isten a látomásban meghirdet, az hamarosan a történelemben is valóssággá válik: a fogságból megszületik a visszatérés, helyreáll a nép, újjáépül Jeruzsálem, helyre áll a szentély.
Megtörténik – de valami mégsem teljes. A nép a következő évszázadokban idegenek uralma alatt megalázottságban él. Nem jött el még az a dávidi király, akiről Ezékiel is beszélt, az uralkodó, aki által Isten örökké ott lakna közöttük. És ebben a néhány száz évben, amikor bálványimádó népek uralkodnak Isten népe fölött, egyre erősebbé válik bennük a vágy, hogy el kell jönnie a szabadítónak; el kell érkeznie az időnek, amikor betölthetjük a küldetésünket.
A következő képben a Római Birodalomban találjuk magunkat, a Biblia nagy történetében ez már az Újszövetség hajnala. Megjelenik a Názáreti Jézus, és meghirdeti: „elközelített az Isten uralma. Térjetek meg! Forduljatok az Úrhoz!” Ez az örömhír: Isten uralkodik! Jézus a király, aki azt mondja: eljött az Isten uralma. De nem csak mondja, hanem cselekszi is Isten országának cselekedeteit. A vakok látnak, a sánták járnak. Jézusban jelen van Isten Szentlelkének az ereje. Ugyanaz a Lélek, Akiről láttuk, hogy életet ad Ezékiel látomásában a népnek. Ott van rajta a Lélek, hirdeti, hogy ő a Király; ő az, akiben az Isten uralma megjelenik, aki megszabadítja, helyreállítja, meggyógyítja az embereket. Hirdeti és valóságosan elhozza Isten uralmát. Jézus összegyűjt tizenkét tanítványt, akik Izrael tizenkét törzsét jelképezik. Ott van az új Izrael Jézus körül, a Király körül. Kiküldi őket, hogy ők is hirdessék az Isten országát. És történik! Megy tovább a nagy hadművelet, amit Isten kezdettől akart Izraelen keresztül végezni azért, hogy megismerjék Őt a népek.
Amikor azonban elkezd mozgolódni a világosság, akkor elkezdenek mozgolódni a sötétség erői is, és ezek nem más erők, mint a vallásos sötétségnek az erői. A vallásos hatalmak, farizeusok, főpapok, az egész vallásos hatalmi rendszer azt mondja: „ki ez a Názáreti Jézus? Mit képzel, hogy maga köré gyűjti az embereket? Mi van itt, hogy tömegek követik? Hogy van az, hogy az ő szavára Isten ereje megjelenik? Hogyan lehet, hogy másként értelmezi a törvényt, mint ahogy mi értelmezzük?” Ezek a vallásos erők hamar szövetségest találnak az elnyomó római hatalomban, és Pilátussal összefogva sikerül Jézust halálra juttatniuk.
A Biblia nagy történetében újra ott vagyunk, hogy katasztrófa van megint! Mert ha valóban Jézus volt az a dávidi király, akiről Isten beszélt, és ha őt valóban kivégezték a kereszten és meghalt, akkor megint itt a sötétség, a reménytelenség, akkor megint, és most már végleg oda az élet és a küldetés, és nem fog helyreállni Isten terve szerint a teremtett világ! Mi lesz Isten tervével? Temető, reménytelenség, csontok!
De tudjuk jól, hogy mindez nem sokáig van így. Annyi idő sincs, hogy lerohadjon a hús a csontokról, mert a harmadik nap hajnalán Isten feltámasztja Jézust, és Jézusban Izrael küldetését. Azt mondja: „az én munkámon a sötétségnek semmi ereje sem diadalmaskodhat!” Fontos ezt érteni: ami kezdettől fogva történt, az megy tovább, amikor Jézus feltámad, és visszatér az övéihez. Persze jelent az övéinek egy kisebb bonyodalmat, hogy most akkor mi is történt, szellemet vagy lidércnyomást látnak-e, de mégis van annyi ereje ennek, hogy kiküldi őket újra. S az övéi emlékeznek arra, hogy a halála előtti éjszakán Jézus beszélt az Isten örök szövetségéről. Amikor együtt ettek vele a halála előtti éjszakán, és visszaemlékeztek a zsidó szertartás szerint az Egyiptomból, a fogságból, a halálból való szabadulásra, és Jézus ott azt mondta: „ez az én testem, mely tiértetek megtöretik; ez az én vérem, mely tiértetek kiontatik. Az én halálom által fogtok ti az igazi rabszolgaságból, a bűn, az istentelenség rabszolgaságából megszabadulni.” S amikor feltámad a halálból, akkor megértik, mit jelent mindez. Hamarosan adja nekik a Szentlelket, leszáll rájuk a Lélek, és onnantól már nem csak Izraelen belül, hanem minden népnek hirdettetik az Evangélium. Ugyanabban a nagy történetben vagyunk: áldássá kell lenni minden nép számára, és megy előre Isten uralma, megmaradt Isten szövetséges hűsége.
Milyen az az Isten, akit ti ebben a történetben láttok? Nem egy pillanat erejéig tűnik jónak, hanem az egész nagy történeten át hihetetlen kitartással, szövetséges hűséggel, szeretettel, elköteleződéssel munkálja a világ helyreállítását, megáldását. Viszi előre a történetet, munkálja folyamatosan, hogy a népek megismerjék Őt, és egy nap majd Jézusban visszajön, és akkor ez be fog teljesedni. Ő a te Istened? Ez van a szívedben, hogy ennyire hűséges, ennyire szerető Isten, aki ilyen végletesen mindenen át kitart mellettünk?
2. Az örök szövetség és Isten népének a hűtlensége
Ilyen Isten az örök szövetség fényében, és most szeretnék ugyanennek az örök szövetségnek a fényében Isten népe hűtlenségéről beszélni. De nem történetileg. A történelmi valóságot láttuk eddig a nagy történetben. De ez a történet közöttünk zajlik. Köztünk van Krisztus a maga valóságában, mint ahogy egykor ott lakott a szentélyben. A Szentlélek által a keresztény gyülekezet az a hely, ahol a megfeszített és feltámadott Jézus újra és újra megjelenik. Ez az ő élete. Ez az a közösség, amely az Isten szeretetéről, irgalmáról és uralmáról újra és újra tanúságot kell, hogy tegyen mások előtt. Csak ez nem mindig van így. Mert mi sem vagyunk jobbak, nem vagyunk hűségesebbek a küldetésben, mint Izrael
A felolvasott lekcióban Jézus megszólít egy gyülekezetet, amely hatvan-hetven évvel Jézus feltámadása után élt. Az első század legvégén vagyunk, Kis-Ázsiában. Szárdisz: konkrét város, ahol él egy gyülekezet. János apostolon keresztül Isten üzenetet küld ennek a gyülekezetnek, és hat másiknak is a Jelenések könyve elején. A szárdiszinak ezt mondja, figyeljünk erre az előzőeknek, meg a temető-sétáról szóló prófétai látomásnak a fényében! Azt mondja nekik: „Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halódófélben vannak, mert nem találtam a cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt. Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad! Tartsd meg azt, és térj meg! Ha tehát nem ébredsz fel, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád.” Él, de halott a gyülekezet - mint Izrael Babilonban. Él biológiailag, de halott a küldetésére nézve.
Vajon a gazdagréti gyülekezetnek mit mond ez a textus? Mindig ez a kérdés. Él vagy nem él? Pislákol benne az élet? Félig él, félig halott? Élet felé tart, halál felé csúszik? Hogyan lássuk magunkat? Két téves értelmezéstől kell magunkat elszakítani. Az egyik, amit az elégedetlen gyülekezeti tagok mondanak: „hát persze, teljesen halott!” A másik, amit a magabiztos gyülekezeti tagok éreznek: „keresnünk kellene egy másik textust, mert ez nem vonatkozik ránk, mert mi élünk!” Magabiztosság egyik oldalon, bolond keserűség a másikon: de mindkettő téves. Egyetlenegy bölcs és hűséges magatartás az, ha belenézünk a Biblia tükrébe, és megkérdezzük az egyház Urát: „Te hogyan látsz most bennünket ezeknek a fényében?
Arról szeretnék beszélni ennek kapcsán, milyen is egy halott gyülekezet, és akkor láthatjuk, ehhez képest hol helyezzük el magunkat. A halál felé mozduló gyülekezet elkezd spirituális értelemben elaludni. Az elalvás azt jelenti, hogy Jézus Krisztus Evangéliumától, ahogy Krisztuson keresztül a Lélek által jelen van Isten és éberek – ettől lassan, szinte láthatatlanul elsodródik egy közösség. Az elsodródásnak pedig két lehetséges iránya van, és mind a kettőt látnunk kell. A következő képet egy amerikai lelkipásztortól, Timothy Kellertől hallottam ebben a formában. Azt mondja: gondolj úgy az Evangéliumra, mint egy hegyre! A hegy csúcsán, ahol valószínűleg teljesen és tökéletesen soha nem vagyunk ott, sem egyénileg, sem gyülekezetileg; de a hegy csúcsán ott van az Evangélium. Az élet, ahol Krisztus köztünk él, és ennek valóságát megtapasztaljuk. Két irányba lehet lecsúszni a hegyről: az önigazolás és törvénykezés lejtőjén, az egyik oldalon, az önmegvalósítás és szabadosság lejtőjén a másikon. 
A hegy csúcsán, a középpontban a kereszt áll, az Evangélium szíve, Jézus halála és feltámadása. A Biblia nagy története végig elénk tárja, milyen hűséges és szerető, ugyanakkor szent és igaz az Isten. Szeretete annyira hatalmas, hogy az ellene dühösen lázadó világ bűne miatt feltámadt jogos haragját nem fordította ellenünk. Nem írta le Izraelt és nem írt le bennünket félúton a hűtlenségünk miatt. Nem mondta, hogy ezt tettétek, hát végetek van! Nem! Annyira szerető, hogy nem fordította az Ő igazságából és szentségéből fakadó jogos haragját ellenünk, hanem azt Jézus Krisztus, az Ő Fia hordozta el helyettünk a kereszten azért, hogy Őbenne Isten megbékéljen velünk, és mi Krisztusban megbékélhessünk Ővele! Az Evangélium szívében egyszerre van jelen Istennek ez a felénk mutatott végtelen szeretete, szövetsége, hogy akar bennünket a Magáénak; és az Ő szentsége és igazsága (mert milyen Isten lenne, ha nem lenne szent, meg igaz?) ott van az, hogy gyűlöli a lázadást, az istentelenséget, a bűnt; úgy Izrael életében, mint az egész emberiségében, meg a mi szívünkben! A bűn elleni gyűlölet együtt van jelen a felénk való szeretetével, és ennek feloldására történik a csoda, az Evangélium titka, hogy az Ő Fiát adja oda értünk. Isten Fiában egyrészt megjelenik annak valósága, hogy valakinek el kell hordoznia a bűn ítéletét, Isten igazsága követeli, hogy a bűnért eleget kell tenni, mert különben nem lenne igazságos. De mivel nem akarja ezt rád és rám helyezni, nem akar minket elítélni, nem akar egyszer s mindenkorra elvetni a szemei elől, nem akar lemondani rólunk, ezért Krisztusra helyezi minden bűnünk büntetését, és ebből fakadóan mi fellélegezhetünk, odafordulhatunk Hozzá, bocsánatot kaphatunk: ez a kegyelem! Nemrég úgy mondta ezt egy ember, amikor rálátott egy bűnére: „olyan, mintha én ütném bele a szöget, s Jézus némán tűri.” De ez nem az önvádnak a hangja, hanem a hálának, hogy ennyire szeret engem Isten.
Ez van tehát a csúcson: az Evangélium, a kettő együtt, Isten szeretete és igazsága. S ha ez a kettő így együtt van a mi szívünkben is, egyénileg az én bensőmben, meg a tiedben, akkor jól vagyunk. De a hegycsúcsok olyanok, hogy kevés ideig tudunk ott megmaradni, általában egyik irányba csúszni kezdünk lefelé. Vagy szem elől tévesztjük Isten szentségét és csúszunk a szabadosság lejtőjén, vagy elfelejtjük szeretetét és csúszunk a törvénykezés lejtőjén. Ha egy gyülekezet bármelyik irányban elkezd lecsúszni, akkor beszélünk arról, hogy a gyülekezet elkezd meghalni lelkileg, mert mindkét csúszásban elveszíti ezt a gyönyörű, kegyelemből fakadó életet.
Egyik irány tehát a törvénykezés, a vallásos önigazolás lejtője. Amikor az történik, hogy elpárolog a szívünkből az Isten szeretetének és irgalmának a nagysága. Elfelejtjük, hogy kegyelemből élünk, kegyelemből lettünk az Övéi, de megmarad bennünk az Isten igazsága. Elkezdjük magunkat jó keresztény, jó vallásos, jó református embereknek tartani. Ahogy elkezd eltávolodni belőlünk a kegyelemnek a jó íze, a szeretetnek a valósága, egyre erősebb lesz az, hogy a törvényekhez márpedig ragaszkodni kell! A törvényekhez egyébként tényleg ragaszkodni kell! A bűnt Isten utálja – valóban! Az igaz tan megtartása fontos – valóban! De ha a szívben az történik, hogy egyre jobban az igaz ismeretbe kapaszkodunk, közben pedig egyre inkább megvetjük és lenézzük azokat, akik nem igazak, akik bűnösök; ha nem vesszük észre, milyen pusztító ereje van annak, ha a gyülekezetben egyik ember jobbnak gondolja magát a másiknál, ha elkezd szétrágni bennünket ez a betegség, ha megjelenik és átjárja a gyülekezetet az összehasonlítgatás, a kritika, az ítélkezés – akkor elindul az elalvás, a halál. Ha egy gyülekezet egyre inkább csúszik le a lejtőnek ezen az oldalán és ebben él évekig, évtizedekig, akkor a végén egy nagyon rideg, hűvös, törvénykező közösségé lesz, aki abszolút nem tölti be a küldetését. Ha valaki bejön egy ilyen közösségbe, az azt érzi, hogy ez a vallás taszító, nekem nem kell. A legtöbb nem keresztény ember ma azt gondolja, hogy a kereszténység ez: törvénykezés, vallásosság, önigazság Krisztus igazsága helyett.
A legtöbben persze nem ilyenek vagytok. Egyénekben megjelenik ez, de a közösségünk, ha csúszik, akkor hajlamosabb a másik irányba csúszni. Az önmegvalósítás, szabadosság irányába. Erre sem kell büszkének lenni! Mert a hegy másik oldalán az csúszik lefelé, aki elkezdi elengedni Isten igazságát, a bűn felett való ítéletet, haragját és utálatát, és csak az Isten szeretetéről meg az elfogadásáról szeretne tudni. Ha az előző oldalon egy olyan Isten-kép jelenik meg, aki kegyetlen, rideg, távoli, szeretetlen; akkor itt pedig megjelenik az erőtelen, ámde nagyon jószándékú nagyapó, akinek minden úgy jó, ahogy van, mert se nem lát, se nem hall, de nagyon szeret. De a mi Istenünk nem ilyen Isten! Egy ilyen nagyapó-isten nem küzdött volna évezredeken keresztül szövetségi hűségével Izraelért, meg azért, hogy helyreállítsa ezt a világot! Ha egy gyülekezetben egyre több embernek a szíve tér el ebben az irányban a kegyelemtől, akkor könnyen lehet, hogy nagyon jó a hangulat és nagyon nagy az elfogadás, de mélyebb kérdésekről itt sem esik szó. A másik oldalon, a törvénykezésben azért nem esik szó mélyebb kérdésekről, mert mindenki képmutató lesz. Itt meg azért nem, mert mindenki attól fél, hogy „ki vagyok én, hogy beleszóljak a másiknak az életébe?” Mi van emögött? A kultúra, az önmegvalósítás szent és sérthetetlen bálványa, amitől annyira félünk, hogy nem mondunk ki igeneket és nemeket, nem szembesíthetünk a bűnnel és Istentől való elfordulással, mert mindenki úgy hisz, ahogy neki jó; és mindenki azt válogatja ki az Evangéliumból, ami neki tetszik. Ez a szabadosság.
A törvénykező gyülekezet nem tölti be a küldetését, mert teljesen elfordul a világtól, nincs köztük Krisztus, egyre halottabb az egész, nem vonzó. A szabadossá lett gyülekezet pedig lehet nagyon vonzó, de ez meg semmiben nem különbözik a világtól, mert ugyanúgy él, ugyanaz történik benne, mint a körülötte lévő világban. A lelki halál két oldala. Nincs küldetés.
3. Mire hív ez bennünket?
Először egyénileg. Mivel mindannyiunknál a személyiségünk, a neveltetésünk, sok egyéb dolog miatt van egy tendencia, hogy melyik irányba vagyunk hajlamosak lecsúszni a hegyről, pontosan tudnod kell, hogy téged személyesen inkább az önigazolás, vallásosság, képmutatás, kritika, ítélkezés; vagy pedig a szabadosság, a relativizmus, a „minden jó úgy, ahogy van” típusú lelki halál fenyeget. Ezt értened kell! Egészen konkrétan ez téged most egyénileg Isten előtti bűnbánatra hív! Valljad meg az önigazságod, ha ezen az oldalon vagy! Nézzél rá, hogy hogyan veted meg a többit a szívedben, és kérj bocsánatot! Nézz rá, hogy te már rég nem úgy gondolkozol magadról, mint aki kegyelemre szorulsz, mert te már önmagadban hiszel, és azt gondolod, hogy te már elég jó vagy avval, amivel vagy; és térj meg az igazságodból, térj meg a jóságodból, térj meg a vallásosságodból, mert ez megöl! Ha pedig a másik oldalon csúszol, és pontosan tudod, mely pontokon írod fölül Isten törvényét, mert ismered azt, csak nem akarsz úgy élni; és állandóan magadat biztatod, hogy az Isten szerető, elfogadó, mert az Isten (ezt nem mondod, de így gondolod) egy nagyapó; térj meg abból, amiben pontosan tudod, hogy nem az Isten törvénye szerint jársz, és térj meg abból, hogy egy olcsó és híg szeretettel az Isten igazságát eltörlöd! A bölcs ember tudja, hogy melyik ponton tér el a kegyelemtől.
Másodszor közösségileg. Mint gyülekezet nézzünk bele ebbe a képbe! Mondtam korábban: egyik véglet sem igaz. Nem az a cél, hogy azt mondjuk: nálunk minden halott, vagy azt: minden rendben van. Ehelyett keressük azt őszintén az ige tükrében, mire hív minket Isten! Azt gondolom, hogy jelenleg a gazdagréti gyülekezetet nem annyira a törvénykezés (egyéneket igen), de az egész gyülekezetet sokkal inkább a szabadosság és a relativizmus fenyegeti. Egy nagyvárosban élünk, és a városi kultúrában hihetetlen erőteljesen hat a relativizmus és a szabadosság. Mindannyiunkat erőteljesen formál és meghatároz a kultúra, és a jelen kultúra ilyen módon tart nyomás alatt bennünket. A mai kor alapvető üzenete, hogy az életed végső célja, hogy boldog légy, olyan módon, ahogyan azt te gondolod. Igazi záloga a boldogságodnak önmagad teljes felszabadítása, a tökéletes függetlenség. Nemrég fogalmazta ezt meg nagyon erőteljesen egy színésznő. Nem török pálcát fölötte, nem is mondom ki a nevét. A negyedik válása után nagyon pontosan fogalmazza meg a mai kornak ezt az üzenetet. A házassági elválásáról beszélve mondja: „a körülöttem élőknek ezt nem mindig könnyű elfogadni, de nekem nagyon fontos, hogy én független vagyok mindentől és mindenkitől. Egyedül a függetlenségtől vagyok függő. De ennek köszönhetően soha nem történt velem olyan az életemben, hogy benne kellett volna maradjak egy rossz élethelyzetben, mert függök valakitől.”
Miért mondom, hogy a szabadosság, az önigazság lejtője fenyeget bennünket? Azért, mert az Istennel való kapcsolatot nagyon sokan ma pontosan az abszolút boldogság keresésének, az abszolút függetlenségnek a fényében élik. „Isten azért van, hogy az én vágyaimat betöltse.” Ezért nagyon sokan közületek, amikor nehézségek jönnek, könnyen otthagyjátok Istent. Meghűl a szívetekben az Isten iránti szeretet. Nem küszködtök vele a nehézségekben, fel vagytok háborodva. Emögött ez az üzenet van, ami mindenhol körülvesz bennünket, a színésznő is ezt teszi elénk. De ez az üzenet kőkeményen rombolja az erőnket, állhatatosságunkat és a kitartásunkat, hogy megálljunk pl. a házasságban. Sokat beszélünk erről: a házassági szövetség az egyik olyan terület, ahol a szabadságnak, a függetlenségnek, mint végső életcélnak a megfogalmazása ilyen hamis módon megjelenik. A szabadságvágynak, a függetlenségnek, az önző boldogságvágynak ez a hamis üzenete, amit a világ diktál, kőkeményen rombolja a hűséget. Miért? Mert a rossz élethelyzetből ki fogok jönni. Nagyon nehéz megmondani, hogy mi az, hogy rossz élethelyzet. Ki mondja meg, ha nem az az Isten, aki szerető, szövetséges hűséggel hozta létre a világot, ebben hordoz bennünket, és ennek a jeleként alkotta a házasságot?
Mindez végül két dologra hív bennünket. Az első: ha úgy vagy itt, hogy tudod, hogy nem vagy még hívő, egészen mélyen tedd fel a kérdést a kiindulópontról! Szerinted miről szól az élet? Arról, hogy egyszer egy halnak véletlenül olyan uszonya lett, amely lábbá alakult? Ha valóban nincs egy felsőbb értelem, szeretet az élet mögött, akkor tényleg nem szól az egész másról, mint önmagam egyéni függetlenségéről és boldogságáról, ráadásul azt is nekem kell kitalálni és felépíteni, és akkor végleg egyedül maradtam a világmindenségben. Tekints rá: valóban azt gondolod-e, hogy ez az élet, és eszerint is akarod élni az életedet? Vagy pedig látva azt, hogy létezik egy egészen másféle magyarázat arra, miről szól és hogyan áll fel a világ, felteszed ezt a kérdést: „nem lehet ez az én történetem azáltal, hogy Isten Krisztusban magához hív? Nem ad ez sokkal inkább magyarázatot arra, miért is van bennem akkora vágy a szeretetre? Miért fáj, ha nem szeretnek? Honnan jön ez az egész szeretet-kérdés, ha minden csak kémia, és evolúció, és ha nincs mögötte semmi több?” Ez egy nagyon komoly meghívás. Gondolkozz el az életed alapjairól, tekints rá, hova juttat el téged a világ, és hová juttat el Krisztus ezen az úton!
Másodszor, mint a szárdiszi gyülekezethez, hozzánk is szól az üzenet: vannak közöttetek néhányan, akik tisztán tartották a ruhájukat. Ha ide tartozol, nem vagy jobb másoknál, hanem egyszerűen csak nagyobb a felelősséged, hogy Ezékielhez hasonlóan folyamatosan kérd Istent: „jöjj, Lélek, újíts meg! Jöjj Szentlélek, adj reménységet!” Pislákol a szívetekben ennek a tüze, parazsa? Tartsatok ki ebben az imádságban és kérjétek a Lelket, hogy leszálljon ránk, megúj

A szövetség az a forma, amelyben Isten és az Ő népe közötti kapcsolat megszületik és megáll.  A szövetségben egyszerre van jelen a mély szeretet (Isten szeretete a népe iránt, és a nép hálája, válasza, szeretete Isten iránt); és ugyanakkor az elköteleződés, a hűség, a kapcsolatnak az a törvényi oldala, hogy akármi történjen is, hűségesek maradunk. A mai világ ezt sokszor szétválasztja. Vagy szerződéseket írunk alá, ez az elköteleződés; vagy szerelmesek vagyunk, és a szeretet tart, ameddig tart. De az Isten rendjében, ahogy Ő a népével kapcsolatba lép, ez együtt van jelen, és a biblikus gondolkodás szerint ugyanez igaz minden szövetséges emberi kapcsolatra, mint házasságra, barátságra.
A szövetség témája áll tehát előttünk hétről hétre, és így érkezünk el most Mózes második könyvének a 19. fejezetéig, ahogyan nézzük, hogyan alakul ez a szövetség Isten népének, Izraelnek a története során. A lekcióban felolvasott igeszakasz egy szövetségkötés bevezetője, ezt követően hangzik el a tízparancsolat, amit most nem olvastunk ugyan fel, de ami az Isten és a népe közötti szövetségnek az alapdokumentuma.
Ahogyan olvastam ezt a bibliai szakaszt, és az a kérdés volt bennem, ami a mindenkori igének a kérdése hozzánk: mit akar a Szentlélek ezen keresztül velünk tenni, bennünk elvégezni; azt láttam meg, hogy a szövetségkötés, akármikor olvasunk róla, soha nem csak egy jogi aktus. Nem csak annyi történik, hogy a felek megállapodnak valamiben és arra kölcsönösen igent mondanak; hanem mindig van valami megrendítő. A szövetségkötés mindig egy isteni megjelenéssel (teofániával) jár, és ahol Isten megjelenik, ott a dolgok megmozdulnak és megrendülnek. Az isteni megjelenés mindig magával sodor, megérint, megrendít, megijeszt. Szó volt néhány héttel ezelőtt a Noéval kötött szövetségről, s ott is látjuk, hogy Isten nagyon személyes módon megjelenik Noénak, majd a történet végén felhelyez egy szivárványt az égre. Átélhető, tapasztalható módon jelzi Isten, hogy Ő ígéretet tett. Máskor pedig szó volt arról, hogy Isten szövetséget kötött egyetlenegy emberrel, Ábrahámmal, és őbenne kezdte el a helyreállítás nagy munkáját. Ábrahámmal Isten úgy kötött szövetséget, hogy állatokat vágtak félbe korabeli szokás szerint, és a földön felsorakoztatott véres állati tetemek között Isten maga, aki a szövetséget köti, átvonul; jelezve ezzel azt, hogy Ő annyira hűséges ehhez a szövetséghez, hogy az életét is kész odaáldozni annak megtartásáért. Közben azt olvassuk, hogy Ábrahám szívét mély rettenet tölti be megélve ezt a furcsa helyzetet.
Ahol Isten megjelenik, abba az ember belerendül. Hasonló módon látjuk most, amikor Izrael, mint Isten megígért nagy népe már megszületett és Isten szövetséget köt velük, leszáll a Sinai hegyre és a hegy félelmetes módon megrendül. Így szemlélhetjük tovább a Bibliában: amikor Isten megjelenik, és megerősíti ezt a szövetséget, az sohasem valami agymunka a nép számára, hanem mindig egészen mélyen megrendítő, megállító módon tapasztalja meg Istenét. Amikor jóval később, Krisztus halála és feltámadása után Isten megerősíti a Szentlélek által ezt a szövetséget, Krisztusban immár mindenkivel, aki az Övé, és Pünkösdkor leszáll a Szentlélek, akkor mintha valami tűznyelvek jelennének ott meg, valami szélzúgáshoz hasonló dolog történne - egészen hasonló megrendítő, szavakkal alig leírható tapasztalat.
Mindezek alapján azt gondolom, hogy amikor a mai ige előttünk áll, akkor nem elméletileg szeretnénk beszélni, okos dolgokat tanulni a szövetségről. Rendszeresen imádkozom azért, hogy az Isten dicsősége szálljon le Budapestre, ahogyan egykor leszállt a Sinai hegyre, és az Isten ismerete töltse be ezt a várost, Isten Szentlelke látogassa meg Budapestet, újítsa meg a gyülekezeteket; érje el az Evangélium, az Isten szeretete, megváltó, megváltoztató ereje és üzenete a tömegeket, akik nem ismerik Őt.
Olvasom ezt az igét, rátekintek a szövetségre, az isteni megjelenésekre a Bibliában, rátekintek a városért mondott imádságaimra, és felmerül a kérdés: tényleg ezt akarom? Tényleg? Amikor isten leszáll, ott megrendülnek a dolgok. Tényleg ezért könyörgöm? Hadd adjam tovább nektek is most ezt a kérdést! Ti mint gazdagréti gyülekezet tagjai, mit szeretnétek őszintén? Akarjátok, hogy Isten leszálljon közénk? Szeretnénk mi egy valóságos, dicsőséges, hatalmas és élő Istent úgy, ahogy itt megjelenik? Ó persze, először ezt mondjuk: hogyne szeretnénk, Isten jelenlétéért imádkozunk. De nem lehet, hogy ha ezt mondjuk is, a szívünk mélyén inkább azt szeretnénk, hogy minden maradjon úgy, ahogy van? Jó reformátusok, jó gazdagrétiek, jó hívők, jó gyülekezet vagyunk. Minden maradjon így, ahogyan van, mert ez sokkal biztonságosabb. A vallásosság, hogy megvannak a szófordulataink, a nyelvezetünk, az istentiszteleti ritmusunk, az életünk; ez a vallásosság az egyik legerősebb kapaszkodó, amibe bele tudunk kapaszkodni azért, hogy csak Isten meg ne látogasson minket! Mert nem a nem keresztény világgal, a bűnös világgal van a baj, hanem sokszor velünk, keresztényekkel. Gyakran arra használjuk az egész vallásos életünket, hogy csak meg ne látogasson bennünket az Úristen igazán és mélyen, mert akkor megrendül az ég, és megrendül a föld!
Mi történik, amikor az Úr jelenléte leszáll az Isten népére? Mit akar ez velünk tenni? Egy megelevenedés történik. Az a kép jött elém, hogy léteznek filmek, amelyek fekete-fehéren indulnak, majd egy ponton, vagy akár fokozatosan a film átvált színesbe. Lehet, hogy ezzel azt jelzi, hogy a fekete-fehér még egy korábbi része annak az élettörténetnek, amit a filmben látunk; és ahogy átvált a színesbe, az pedig már a ma, a jelen valóság. Azt gondolom, hogy a ma felolvasott igeszakasz által a Szentlélek ugyanezt akarja tenni velünk: amit tudunk Istenről vallásosságunkban fekete-fehéren, azt meg akarja eleveníteni, színessé, élővé akarja tenni. Emlékeztetni akar Isten, hogy mit jelent az Ő szövetséges népének lenni.
Három dologról szeretnék beszélni.
1. Emlékeztet az útra, a megváltásra
A történet azzal kezdődik, hogy Isten létre hívja a világot szeretetből, gazdagságból, s a teremtett világszínnel, élettel teli. Isten adja önmagát, adja az életet, elhelyezi a teremtett világban az embert, és azt mondja: éljetek benne, élvezzétek, és képviseljetek engem, Istent, ti emberek ebben a világban!
A történet azzal folytatódik, hogy az ember fellázad Isten ellen, és minden megromlik, megtör, összeomlik. Egy pillanat alatt semmi nem olyan már, mint volt. Valami megmarad az isteni jóból, de közben megromlik az ember kapcsolata Istennel és a másik emberrel. Ádám és Éva elkezdik egymást gyilkolni, ők még nem szó szerint, csak szóval, vádolással, de a gyerekeik életében már megjelenik a valóságos fizikai gyilkosság, és elterjed a gonoszság a földön.
Aztán Isten elhív egy embert, Ábrahámot, aki öreg, a felesége meddő, és azt mondja neki: „megáldalak téged és áldás leszel, nagy néppé teszlek.” Ez a nagy nép, amiről beszél, ez lesz majd Izrael. Isten azt mondja Ábrahámnak: „kiválasztalak, megáldalak téged, és áldás leszel a föld minden népének, minden nemzetségének.” Miről szól ez? Arról, hogy amit Isten létre hozott a teremtésben; ami megromlott, összetört akkor, amikor az ember fellázadt Isten ellen, arra nézve az Ábrahámnak tett ígéreten keresztül azt mondja Isten: én azt helyre fogom állítani!
Ábrahám leszármazottaiból tényleg nagy nép lesz, de ez a nagy nép ez Egyiptomban találja magát rabszolgaságban. Halálra vannak ítélve. A fáraó rendszere, amit fenntart, legalábbis Izrael oldaláról nézve a halál rendszere. Amikor visszaemlékszik ez a nép Istennek az ősatyák felé tett ígéreteire, hogy azt mondta: Ő a mi Istenünk, szövetséget kötött Ábrahámmal, hűséges hozzánk – akkor Hozzá kiáltanak: „szabadíts meg bennünket!” Isten akkor elhívja Mózest, és azt mondja neki: te leszel az, aki kivezeted Egyiptomból Izraelt.  Nem megy könnyen, Isten tíz csapással sújt le újra és újra a fáraóra, aki vacillál: elengedem – mégsem engedem – engedd el – elengedem – mégsem engedem - újabb csapás. Végül isten Mózes által kiszabadítja őket a halálból, átviszi őket a Vörös-tengeren, elvesznek az egyiptomi üldözők, akik le akarják mészárolni őket, és kiérnek a pusztába, a sivatagba, a Sinai hegyi félszigeten, és megérkeznek a Sinai pusztában a Sinai hegyhez. Ez a megváltás története, ami nem mást jelent, mint a kiváltást, a kiszabadítást, hogy „halottak voltatok, de én kimentettelek titeket.”
Isten újra közeledik, mert terve van evvel a néppel, akit Ő kiváltott a halálból, kimenekített a pusztulásból. De nem szemtől szembe jön. Ezen a ponton ott áll a nép a Sinai hegy előtt, és Mózes, a közbenjáró fel-le járkál. Nyilván nem azért, mert Isten mindig a hegyeken lakozik, de Isten mégis valamiért arra hívja, hogy menjen fel a hegyre, ott beszél Mózessel. Mózes hall valamit Istentől, lemegy, elmondja a népnek, a nép válaszol valamit, Mózes felmegy, és elmondja Istennek. Közbenjáró. S akkor azt mondja egy ilyen alkalommal Isten Mózesnek: „így szólj Jákob házához, ezt hirdesd Izrael fiainak: ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyon, és hogyan hoztalak ide benneteket.” Emlékeztet az útra. Azt mondja Isten: emlékezzetek, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyon! Ez a sasszárnyon való hordozás Isten törődésének és gondoskodásának az egyik legszebb és legerőteljesebb képe a Bibliában. Lássátok magatok előtt a képet a sasról, mint anyamadárról, aki mellett ott vannak a kirebbenő fiókák. Amikor jön valami ellenség, a fiókák bemenekülnek a sas szárnya alá, és ő megvési őket. Amikor pedig röpteti a fiókákat, hogy menjenek és éljenek, és a fiókák elfáradnak a repülésben, és elkezdenének zuhanni a mélységbe, akkor az anyamadár alájuk repül, felfogja őket a szárnyaival. Isten azt mondja: így hordoztalak benneteket! Evvel a törődéssel, evvel a gondoskodással! Ez a gyönyörű kép megjelenik később a zsoltárokban, megjelenik Izrael gondolkodásában, istenről alkotott képi világában: az Úr úgy hordozott bennünket, ahogyan az anyamadár hordozza a kicsinyeit. Gyönyörű!
Isten azt kérdezi a népétől: ugye láttátok, hogy így hordoztalak titeket, és így hoztalak ide benneteket erre a helyre, eddig a pontig, ahol most vagytok? A válasz elkeserítő. Nem láttuk. Nem láttuk! Mert ez az isteni olvasat. De mi az ő olvasatuk? Még szinte ki se jöttek Egyiptomból, és már zúgolódnak Isten ellen. Azt mondják Mózesnek (II.Móz.17.3.): „hát azért hoztál ki te, Mózes, minket, hogy szomjan pusztíts gyermekeinkkel és jószágainkkal együtt?” Mindenki, aki ismeri a Bibliát, tudja, hogy az egész pusztai vándorlásnak meghatározó témája a zúgolódás. Hogy „miért hoztál ki”, meg „milyen rossz itt nekünk”, meg „éhen halunk”, meg „elegünk van a mannából”, „szomjan fogunk halni”, „sokkal jobb volt Egyiptomban.” Milyen naiv Isten, amikor azt kérdezi ettől az örökké zúgolódó néptől: „láttátok, hogyan hordoztalak benneteket szeretettel, együttérzéssel, törődéssel sasszárnyon?”
És ha téged kérdez? Mi van a szívedben, hogyan hordozott téged Isten az úton? Ebben a pillanatban te hogy állsz Isten előtt, mint az Ő gyermeke? Amikor Isten közeledik, és felmerül a megváltás, a megváltott élet értelmezésének a kérdése, hogyan értelmezed ezt az életet, Isten népe? Hogyan értelmezed te, ha Isten gyermekének mondod magadat, hogyan hordozott téged Isten? Panasz és keserűség van benned, mert nem azt adta, amit akartál, vagy nem adott eleget? Vagy pedig hordozás és szeretet, törődés? Izrael vitába száll t az Úrral: „nem, te nem hordoztál!” Az Úr azt mondja: „de igen, én hoztalak ide! Éltek, nem? Egyben vagytok, nem?” „Nem, mert szükséget láttam útközben. Ez nem történt, az nem történt. Ez sem, az sem kedvünk szerint volt.” Az Úr kérése: „lásd már, hogy hogyan hordoztalak sasszárnyakon!”
Két nézőpont. Melyik a tiéd, melyik az igaz?
Mi történne hát, ha az Isten Lelke, dicsősége leszállna az Ő népére? Mi történne veled, aki ezt a vitát folytatod a szívedben? Ha most egyszer csak megjelenne az Ő dicsősége, mi történne velünk? Akarod? Akarjuk? Talán jobb is, ha nem száll le az Ő dicsősége miránk, hanem nagyon finoman és óvatosan közeledik. Túl nehéz lenne nekünk! Lehet, hogy elsöpörne bennünket, a panaszaink, a keserűségeink, a zúgolódásaink, az önsajnálatunk miatt. De Isten csak csendben emlékeztet: „láttad, hogyan hordoztalak? Hogyan törődtem? Hogyan hoztalak eddig? Izrael, kész vagy látni a valóságot, vagy végérvényesen beburkolózol a haragodba, a keserűségedbe és a lázadásodba?”
2. Emlékeztet a küldetésre
A szövetségkötés kérdése mindig a kiválasztáshoz kapcsolódik. Kiválasztás és szövetség - furcsa szavak! Azt mindenki tudja, akár keresztény, akár nem keresztény, hogy Izraelről, a zsidókról úgy beszélünk, mint Isten választott népéről. Aki azonban csak egy kicsit is gondolkodik, az felkapja a fejét ezen és azt mondja: mi az, hogy az Isten kiválaszt valakit magának? Milyen igazságtalanság ez? Az a kérdés releváns azok számára is, akik egyáltalán nem hisznek abban, hogy bármilyen Isten kiválasztott volna magának bármilyen népet is. Mert aki azt mondja, hogy nincsen Isten, az is azt gondolja: ha lenne Isten, aki egyébként nincs, akkor sem tehetné meg, hogy valakiket kiválasszon magának, másokat meg nem. Sokakban kapcsolódik ehhez az a teljesen jogosnak tűnő felháborodás, hogy micsoda arrogancia ma, ha egy keresztény ember vagy keresztény gyülekezet azt meri mondani, hogy mi azok vagyunk, akiket isten a magáénak kiválasztott! Ennél megosztóbb dolgot aligha lehet mondani ma! Különösen azért, mert nagyon sokan azt is megtapasztalják, hogy a szemforgató vallásos közösségek lenézik a kívül valókat, a nem kiválasztottakat. (Ők akkor is ezt hallják, ha nem így vagyunk jelen, de sokszor meg tényleg így vagyunk jelen!) Milyen hiteltelen vallásosság az, ami nem törődik másokkal, csak a saját belterjes köreiben érzi jól magát? Ez sokaknak így bevehetetlen! Mert az Isten nevében történő önzés (mi, mint Isten választottai jobbak vagyunk másoknál,) sokkal rosszabb, mint a különben általánosan meglevő emberi önzés. Az Isten nevében történő megvetés vagy gyűlölködés, ha lenézzük azt, aki nem keresztény, sokkal gonoszabb, mint az általánosan az emberek szívében meglévő lenézés és megvetés.
A kiválasztás nehéz kérdés. Már akkor nehéz, ha oda vezet, hogy én meg az Isten, mi különbek vagyunk együtt, mint bárki más. Ez így tényleg elfogadhatatlan! De akkor a kiválasztás vagy nem valóság; vagy ha valóság, akkor jogosan taszít és tart távol embereket? Mert azt mondják: ha Isten tényleg önkényesen kiválaszt némelyeket, másokat meg nem, akkor nekem ehhez az Istenhez semmi közöm nincs! Kinek kellene már egy olyan Isten, aki egyeseket kiválaszt magának, akik ráadásul önzőek, befelé fordulóak, önmagukért élők, másokat lenéznek és megvetnek? Vagy igaz lehet mégis, hogy Isten kiválaszt egy népet, szövetséget köt velük, és mégsem személyválogató?
Ez a kérdés vezet el a szövetség lényegéhez. Azt mondja Isten: „most azért ha engedelmesen hallgattok a szavamra, és megtartjátok a szövetségemet, akkor, bár enyém az egész föld, valamennyi nép közül ti lesztek az én tulajdonom. Papok királysága és szent népem lesztek.”
Ebben egyértelműen benne van Isten egyetemes igénye az emberiségre. „Enyém az egész föld!” Nincs olyan, hogy Isten csak valakié! Isten mindenkié. isten mindenkinek a Teremtője. Nem mond le erről sehol a Bibliában. Milyen értelme lenne annak a szónak, hogy „Isten”, ha az csak egy népcsoporthoz kapcsolódna? Definíció szerint a szó: „Isten” mindennek létrehívója és éltetője, és ezt várja el ma mindenki. Még akkor is, ha esetleg azt mondja, hogy személyesen nem megismerhető, de akkor is azt várja el mindenki, hogy Isten mindenkié legyen. És ez igaz. Ő maga mondja: „enyém az egész föld.” Mégis azt is tudja mondani, hogy „valamennyi nép közül ti lesztek az én tulajdonom.” Igenis kiválaszt, szövetséget köt. Bár az egész föld az enyém, ti az én értékes, különleges tulajdonom lesztek a népek között – mondja Izraelnek. Miért? Mi ennek a magyarázata? Mi ennek az értelme? Hogyan lehetséges ez? A válasz itt van: „papok királysága, szent nép lesztek.” Ez a kulcs. Az egész kérdés megértésnek ez a két kifejezés a kulcsa. „Papok királysága, szent nép lesztek.” Erre választ ki. Mit jelent ez? Azt mondja: mint királyság, azaz mint nép, Izrael, mint ország, papjaim lesztek. Mi a papnak a dolga? Amit Mózes tesz: le-fel szaladgál Isten és a nép között, közvetít. Mire választotta ki Isten Izraelt? Arra, hogy rajtuk keresztül közvetítse önmagát, az Ő ismeretét és szeretetét az egész világgal.
A teremtésben azt mondja Isten: az egész világ az enyém, minden rendben van. A bűnesetben: az egész világ az enyém, de minden megromlott. Ábrahámnak azt mondja: rajtad, egy emberen keresztül elkezdem helyreállítani azt, ami összetört és megromlott. Megáldalak, Ábrahám, hogy áldás légy. Izraelnek az Ábrahámtól leszármazott népnek azt mondja: igen, hűséges vagyok a szövetséghez, megáldalak titeket, be foglak vinni a földre, nagy néppé lesztek! De miért? Azért, hogy áldássá legyetek! Hogy papok királysága legyetek! Hogy úgy éljetek velem, ezért van a Tízparancsolat, a Törvény, hogy bemutassátok a ti életeteken keresztül, milyen vagyok én, Isten. Milyennek terveztem én a világot. Mit gondolok én férfiról, nőről; mit gondolok én az anyagi dolgokról; mit gondolok én arról, hogyan lehet rendben élni ebben a világban; milyen lesz, amikor ezt a munkát, amit elkezdtem, a helyreállítást be fogom egy nap végezni?
A kiválasztás mindig specifikus, a horizont mindig egyetemes! És ha te bármikor azt mondod, hogy te az Isten népének a tagja vagy, mert a Szentlélek által megszólított, Krisztusban elhívott, kiválasztott magának, akkor ez mindig másra nézve történik. Nem érted! Megáldott az Isten? Igen, megáldott, hogy áldássá legyél. Elhívott az Isten? Igen, elhívott, hogy elküldjön! Kiváltságos vagy? Igen, kiváltságos vagy, hogy hordozd annak a felelősségét, hogy az Isten szeretetét, igazságát, szépségét megismerje minden nép!
Mi történik akkor, amikor az Isten dicsősége leszáll? Akarod-e ezt? Isten Lelke radikálisan kifelé, mások felé fordít és a szíved mélyébe írja: te azért vagy, hogy másoknak áldássá légy. Az Isten népe kifelé fordul és áldássá lesz. Nem kritizálja a környezetét, hanem szereti. A keresztény ember nem a maga érdekében használni, hanem szolgálni akarja a környezetét. A keresztények nem kivenni akarják a jót a társadalomból, hanem beleadni akarják azt a jót, azt az áldást, amit Istentől kaptak. S ehhez három dolog szükséges.
Irányultság: a másik felé, nem önmagam felé. Ez persze totálisan szembe megy a mai kultúrával, ahol minden arról szól, hogy én, én, én, én, én! A kereszténység arról szól, hogy mások számára szeretnék áldássá lenni, mert áldást kaptam. Azért lehetek a másikért, mert folyamatosan olyan sokat kapok az én Atyámtól; olyan sok kegyelmet, szeretetet áraszt rám; sasszárnyon hordoz; törődik, gondoskodik rólam; hogyne adnám tovább?
Tudatosság: hol és hogyan lettem áldássá? Ez megfogható.
Szándékosság: Nem csak az elém jövő helyzetekre reagálok, hanem keresem annak az útját, hogyan lehetek áldássá mások számára.
A presbitérium, legalábbis egy része már gyakorolja ezt. Van egy kurzus, a „Tanúim lesztek”, s a kurzus résztvevői kaptak egy feladatot, úgy nevezzük: áldás-ritmus. Hétről hétre gyakoroljuk magunkat ebben. Azt keressük, hogyan lehetünk áldássá megfogható, valóságos módon másoknak? Minden héten összejönnek a presbiterek, s akkor megkérdezzük egymástól: hogyan sikerült áldássá lenni? Támogatjuk egymást ebben és imádkozunk. Néha nagyon nehéz áldássá lenni, de néha Isten készít lehetőséget. Első héten jöttem lefelé autóval Dobogókőről. Bennem volt ez a gondolat: áldássá lenni, mások felé fordulni, tudatosan, szándékosan. Az út mellett stoppoltak. Ó, mondom, ti vagytok az enyéim! Gyönyörű beszélgetés született belőle! Egy másik alkalommal feküdtem egy ágyon, fáradtan, egy konferencia végén. Tudtam jól, mit kellene tennem, hogy áldás legyek, de úgy éreztem, ezt most nem tudom megtenni, nincs kedvem, nincs erőm hozzá. Végül a feleségemmel mégis megtettük, amire Isten késztetett minket, és annyi szépség született ebből! Szándékosság! Tudatosság! Figyelem. Arra lettünk kiválasztva, hogy áldássá legyünk.  Pörgesd végig magadban! Hogyan használ Isten? Hogyan lehetsz áldássá mások életében?
Isten tehát emlékeztet a küldetésre. kiválasztott, megáldott, elküldött, hogy áldássá legyünk.
3. Emlékeztet a szentségre.
A szövetség körülményeiről és formájáról van szó. Miután Mózes által Isten beszélt a néppel, eljött az a pont, amikor a nép azt mondta Istennek: igen, készek vagyunk belépni ebbe a szövetségbe, és vállaljuk ennek a felelősségét, hogy mi a Te néped, és papok királysága leszünk. Akkor Isten azt mondta: rendben, akkor most nem Mózes fog többé fel-le járkálni a hegyen, hanem alászállok a Sinaira, megérkezem közétek. És ez meg is történik. Körbe vonják a hegyet, hogy senki ne akarjon előre törni. Mert ahol Isten megjelenik, ott szentség van, s a szentség határokat szab. A megszentelt helyre nem lehet csak úgy beugrani, meg onnan kiugrani. (Isten szentsége miatt nem használunk pl. olyan kifejezéseket, hogy „dicsizünk”, meg „bocsika, Úristen!”, meg „köszike” – értitek? Az Isten szent!) Isten tehát leszáll a Sinai hegyre. Földrengés, villámlás, mennydörgés. (Szeretnétek, hogy leszálljon?) Mondhatod, hogy téged nem rémisztenek ezek a dolgok. De ha kint vagy a szabad ég alatt egy óriási viharban, bizony megijedsz. Még ha pontosan meg tudod is magyarázni a meteorológiai jelenségeket, akkor is Istennel találod ott magad szemben.
Kérdés, miért teszi ezt Isten? Miért kíséri a szövetségkötést itt a vihar, de máshol is a megrendítő isteni megjelenés? Miért nem csak egy dokumentum-aláírás történik, mint az ügyvédnél? Isten leküldené a Tízparancsolatot, Mózes lehozná, mi aláírnánk, ő visszavinné. Miért van ez az isteni megjelenés? A válasz az, hogy ma is az Istennel való kapcsolat alapvetően tapasztalat. Valami olyan valóság, amelyben átjár az Isten hatalma, dicsősége, szent és félelmetes volta, átjár az Isten szeretete. Isten népének meg kell tapasztalnia, át kell élnie újra és újra, hogy Isten fenséges, dicsőséges, hatalmas. Később, amikor Isten megjelenik, a nép azt mondja Mózesnek: beszélj vele inkább te, mi távol maradunk. Mózes pedig azt mondja egy helyen később a népnek: „ne féljetek, mert azért jött Isten, hogy próbára tegyen benneteket, és hogy Őt féljétek mindig, és ne vétkezzetek!” Hogyan függ össze az, hogy ne vétkezzenek, hogy az Isten szerint való életet éljenek azzal, hogy az Isten ilyen ijesztő, fenséges, szent dicsőséges formában megjelenik? Nagyon egyszerű! Ahhoz, hogy megváltozzon a szívünk, valami nagyobb erőnek kell lenyűgözni, mint ami éppen uralja. Nem elég tudni, hogy az Isten szent, és milyen életre hív, ettől nem fogok megváltozni. Kell valami olyan erő, ami lenyűgözi, megragadja a szívet. Ahhoz, hogy megváltozzunk, kell valami, ami a képzeletünket megragadja és átírja. Mert lehet, hogy azt mondod ebben a pillanatban, hogy Isten az Urad és te Őt akarod szolgálni, de amire a szíved vágyik, vagy amivel a képzeleted telve van, az irányít valójában. És ezért az Isten Szentlelke leszáll, hogy lenyűgözze a szívünket és megragadja a képzeletünket. Az Isten valósága adatik.
Mit tudunk kezdeni ezzel ma? A zsidókhoz írt levél szerzője évszázadokkal később prédikál erről a részről. Azt mondja a hallgatóinak erről a szakaszról: „ti ugyanis nem a tapintható hegyhez és a lángoló tűzhöz járultatok (ez utalás a Sinai hegyre), sem homályhoz, sötétséghez, szélvészhez. Akik ezt hallották, kérték, hogy ne szóljon többé hozzájuk, mert nem bírták elviselni a parancsot: még ha állat érinti is a hegyet, meg kell kövezni.” Még Mózes is így szól. „félelem fogott el és remegés.” Erről az ószövetségi élményről prédikál a szerző, és azt mondja: „de ti nem ehhez a hegyhez járultatok. Ti Sion hegyéhez járultatok, az élő Isten városához, Krisztusban a mennyei Jeruzsálemhez, angyalok ezreihez, az elsőszülöttek ünnepi seregéhez és gyülekezetéhez, akik fel vannak jegyezve a Mennyben, akik mártírhalált haltak, mindenek bírájához, Istenhez; az Újszövetség közbenjárójához, Jézushoz, és a meghintés véréhez, Jézus véréhez, ami hatalmasabban beszél, mint Ábel vére.”
Mi Krisztushoz járultunk, aki összehasonlíthatatlanul nagyobb a Sinai hegynél. Amikor isten Jézus Krisztusban alászállt ebbe a világba, nem egy hegy rendült meg, hanem maga Isten! Jézus Krisztus halálában nem egy hegy olvadt meg, hanem Isten Fia szakadt meg. Nem a hegyre leszálló Urat néztétek ti félve távolról, hanem a Krisztusban alászálló Istent láttátok a Szentlélek erejével, ha ti valóban az Övéi lettetek. Nem azt éltétek át, hogy nem szabad odamenni a hegyre, mert elvesztek, hanem az úrvacsorában az értetek megtört Krisztus testének és vérének jegyeit veszitek magatokhoz. Amikor a Lélek leszáll, amikor Isten meglátogat, akkor ennek a titka megelevenedik. Akkor Isten népének a szíve megolvad.
Két dolog történhet: a fekete-fehér és a színes.
A fekete-fehér, hogy tudod persze, hogy bűnös vagy – a színes meg az, hogy felismered újra, mennyire távol vagy Tőle, mennyire halott, mennyire önző vagy, mennyi bűnt és szennyet őrzöl kincsként a szívedben, mennyire közömbös és hideg a szíved, hogy milyen hálátlan és üres az életed.
Az is megelevenedik, amit szintén tudsz fekete-fehérben, hogy mennyire jó és mennyire szerető az Isten – de ez színes lesz: milyen gyönyörű, ahogy Ő Jézusban eljött! Milyen szép és egyszerű, ahogy Jézusban, az Ő halálában belépett a legrúttabba és leggonoszabba a kereszten. Mennyire jó az az Isten, aki valóban sasszárnyon hordozott téged. Felfakad ennek az igazsága. Mennyivel többet adott nekünk, mint amennyit érdemeltünk! Rád szakad, hogy „hogyan szerethetsz Te Uram engem ennyire? Hogyan szerethetsz engem még mindig, még így is, és hogyan lehetsz ilyen türelmes a Te népeddel?” Amikor leszáll, akkor megelevenedik Krisztus a szívedben. És amikor Istennek a szentsége és jelenléte leszáll ránk, és ez megtörténhet, és meg is történik most egy-egy emberrel. Ez bármikor megtörténhet egy egyénnel, nem kell hozzá az összes többnek a részvétele. Ha veled történik csak, eggyel, milyen áldás! Amikor az Isten szentsége és jelenléte leszáll ránk, akkor a szövetség nem szó vagy fogalom, nem csak teológiai tartalom már, hanem édes és fájdalmas odakötözöttség az Úrhoz. És akkor már nem tudsz nem áldássá lenni.
Befejezésül: mit tehetünk tehát? Az első: őszintén állj Isten elé! Tényleg szeretném én az Úr meglátogatását, alászállását a saját szívembe és a gyülekezetünkébe? Vagy igazából a szívem mélyén, főleg azután, amit most hallottam, azt szeretném, hogy minden maradjon úgy, ahogy van? Másodszor: kész vagy-e személyesen kérni, hogy Isten írja át az utat, ahogy látod azt; és kötelezzen el, hogy áldássá légy, és töltse be a szíved istenfélelemmel? Kész vagy-e ezért könyörögni? Harmadszor: Izrael igent mondott. És tudjátok, hogy meddig tartott? Fog-e ez nálad, nálam, még ha pozitívan válaszolunk is most, megmaradni imádságban, engedelmességben és várakozásban? Vajon eljön-e és meglátogat-e minket az Úr?

Hétről hétre a szövetségről szólnak az igehirdetések, s a bibliai, az Istennek kedves gondolkodás szerint a szövetség határoz meg minden emberi szeretetkapcsolatot a világon. A szeretetkapcsolatokban megjelenő szövetségben egyszerre van jelen a szerelem, a mélységes szeretet és ugyanakkor a hűség, az elköteleződés, az ígéret, hogy akármi történjen is, melletted maradok.
A mai istentiszteleten is a szövetség kérdését szeretnénk még mélyebben kibontani, és abban, ami eddig történt, már olyan szépen megjelent ez. Megkereszteltünk gyermekeket. A keresztségben azt vallják meg a szülők, akik hitvalló emberekként Isten szövetséges népének a tagjai, hogy gyermekeikre is úgy tekintenek, mint akik ugyanennek a szövetségnek a részesei. A keresztség ennek a pecsétje. Azután itt álltak az Úr asztala előtt a konfirmandusaink. A konfirmációban pedig azt vallják meg a fiatalok, hogy eljött az idő, amikor a szövetségbe, ami kicsiny gyermekkorukban a szüleik hitére nézve adatott nekik Isten ígéreteként Jézusért, most felnőtt módra tudatosan belépnek, és kimondják: megerősítem azt a szövetséget, amibe bekerültem, még mielőtt bármit tudtam volna Istenről. Most felnövekedve magam is úgy döntök, és a választásomat nyíltan meg is vallom, hogy az egész életemre nézve elkötelezem magam az Istennel való szövetségre, belépek ebbe a megbonthatatlan, életre szóló kapcsolatba.
A mai igében Isten szövetséges népe áll Józsué, a vezető előtt, és egy szövetség-megújítás zajlik. Az igehirdetés elején már így szeretném megszólítani Isten jelenlévő szövetséges népét, a gyülekezetünkben (vagy a más gyülekezetekből érkezettek között) azokat, akik vallják, hogy ők Istennek elkötelezett, Krisztusban megváltott gyermekei: Isten ma úgy állít minket Önmaga elé, hogy a köztünk élő elkötelezett szövetségnek a megújítására hív bennünket. Nem csak arra, hogy szemléljük az ószövetségi eseményeket, hanem arra, hogy legyen itt ez most valóssággá, élővé közöttünk! Ez a megszólítás nem jelenti azt, hogy nem örülünk azoknak a vendégeinknek, akik még nem köteleződtek el a keresztény, Krisztus-követő életre. Nagyon örülünk, jó hogy itt vagytok – de a különbségtétel fontos, és nem én, hanem a felolvasott ige az, ami most Isten elkötelezett népét szólítja meg. Aki pedig még kívül áll ezen a szövetségen, azokat arra hívom: szemléljétek, mi történik Isten és az Ő népe között a szövetségben! Mert ez a szövetség nyitott! Isten mindig hív. Így legyél tehát jelen, annak meggondolásával: megszólít-e téged ma Isten és hív-e ebbe a szövetségbe?
A szövetség jegyében gondolj most először a házasságra! Mindenki ismerős ezzel valamilyen módon. Lehet, hogy jó és boldog házasságban élsz; lehet, hogy éltél házasságban, de özvegy lettél vagy elváltál; lehet, hogy készülsz a házasságra, vagy csak vágyakozol rá; vagy ha még egészen fiatal vagy: a legtöbben úgy növünk, nőttünk fel, hogy látjátok, láttuk a szüleink házasságát. Egyébként is a szívünkbe van írva mélyen, mit jelent a házasság. Gondoljuk tehát a házasságra! Ha van egy társad, egy szövetséges házastársad, akkor elhoz az élet olyan helyzeteket, amikor erre a társra, erre a szövetségre nézve döntened kell. Aki házasságban él, bizonyára vissza tud emlékezni arra, milyen volt, amikor egyszer nagyon meg kellett gondolnia ezt a döntést. Aki most készül házasságot kötni, az is érzi a súlyát, mit jelent kimondani: egy életre én őt választom, ő pedig engem választ. De azután, a mikor már megköttetett a házasság, nem kell minden reggel újra döntened. Valószínűleg csodálkoznál is, ha öt-tíz-húsz éve benne élve egy stabil házasságban valaki felszólítana arra: dönts a házastársad mellett. Miért? Már döntöttem, és az a döntés egy életre szólt. Ez a házasság lényege! S valóban: nem éled meg naponként a döntéshelyzetet, mégis eljöhet olyan helyzet, amikor egy másik ember mélyen megérinti a bensődet. Vagy a személyisége vonzza hihetetlen erővel a szívedet, vagy a teste van rád szinte ellenállhatatlan vonzerővel, vagy talán a kettő együtt. A vonzás lehet inkább romantikus, vagy lehet inkább erotikus; mindegy, hogy melyik erő vinne kifelé a házasságból, de az ilyen vonzások kifelé húznak! Ha belekerülsz ebbe a vonzásba, talán magad is csodálkozol rajta, hogy történhetett ez meg. Hogy juthattam ide? De ha őszinte vagy, pontosan tudod: döntened kell! Választanod kell újra! Azt is érzed, hogy ez a választás nem könnyű, nem olcsó, és nem egyszerű, hanem súlyos és küzdelmes. Mert dönthetsz úgy, hogy elhagyod azt, akinek azt ígérted: mindig minden körülmények között mellette leszel. És dönthetsz úgy, is hogy akármilyen erővel vonz a másik lehetőség, hűséges maradsz. Erővel kitéped a szívedből azt, ami már-már odakapcsolódott a harmadik emberhez; szembefordulsz önmagad egy részével; megcsonkítod magadat ezen a ponton, megfosztod magad attól, ami ezen a pályán előtted áll. Ez valódi választás! Benne élsz a házassági szövetségben, de újra nagyon kemény döntési helyzetbe kerültél, amikor döntened kell a szövetség megtartása vagy megtörése között.
Így áll Isten szövetséges népe Isten előtt a mai igeszakaszban. Benne élnek a szövetségben, de Isten döntésre hívja őket. Józsué azt mondja: „ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni! Akár azokat az isteneket, akiket az atyáitok szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek most a földjén laktok.” S mivel ez ma az alapigénk, látnunk kell: ez a bibliai szakasz nem csak Józsué népét állítja döntés elé, hanem minket magunkat is. Mivel bejöttél ma ebbe a templomba, ahol ez az ige szól, téged személyesen is megszólít. Nem tudsz úgy elmenni (akkor se, ha menet közben felállsz és kimész!), hogy valamilyen döntést és választást ne hoztál volna. Mert Isten már megszólalt: „válassz, én népem!” A Lélek azt mondja: válaszd az Urat!
Három dologról szeretnék szólni ennek a választásnak a kapcsán:
 1. Választhatsz
Foglaljuk össze Izrael történetét: hol és mikor hangzik el Józsué ajkán ez a felhívás a választásra? Józsué könyvének témája a tejjel és mézzel folyó föld: Kánaán. Olyan nép ekkor Izrael, akinek ötszáz éve nem volt már otthona. Az ősatyák: Ábrahám, Izsák, Jákob ezen a területen vándoroltak, nomádok voltak. A leszármazottaik Egyiptomba kerültek, ahol Izrael több száz éven át rabszolgaságban élt. Aztán Isten eljött, mert a szolgaságban a nép Istenhez kiáltott, Isten pedig emlékezett az ígéretére. Eljött és kiszabadította őket Egyiptomból. Ezután negyven éven át a dél-arábiai sivatagban vándoroltak. A pusztai vándorlás elején Isten szövetséget kötött velük, azt mondta: „megváltottalak, kihoztalak titeket a halálból, a rabszolgaságból; szövetséget kötök veletek: ti vagytok az én népem, és én vagyok a ti Istenetek.” És a nép belépett ebbe a szövetségbe. Ennek a szövetségnek az okmánya volt a Tízparancsolat. Isten azt mondta: így fogtok élni nekem kedves életet. Majd tovább vezette őket azzal az ígérettel, hogy „majd otthonotok, földetek lesz!” Mózes elvezeti őket a föld határáig, Józsué vezetésével pedig eljut ez az otthontalan nép oda, hogy birtokba veheti a megígért földet. Egy semmivel sem bíró, szedett-vedett nép, akinek emlékképei az életről csak a szolgaság tapasztalataiból táplálkoznak, gyönyörű országot kap. Radikális átmenet onnan, hogy semmijük nincs, egy új, szabad életbe, bőségbe, gazdagságba.
Józsué könyvének első tizenkét fejezete arról szól, hogyan foglalják el a földet, a könyv második fele pedig arról, hogyan osztja szét Józsué Izrael tizenkét törzse között a területet. Megérkeznek tehát, letelepednek, otthon vannak. A könyv utolsó két fejezete, amiből most olvastuk az alapigét, ebben a megérkezésben történő szövetség-megújítási ünnepet tárja elénk. Ebben az új élethelyzetben, amikor ráadásul az ottmaradt kánaáni népek istenei óriási kísértést jelentenek Izraelnek, helye van a már meghozott döntés megerősítésének. Választaniuk kell újra. Szövetség-megújítási ünnepen vagyunk! (És újra mondom: nem csak úgy, hogy rátekintünk az ószövetségi történetre, hanem itt is, ma is! Ne feledd ennek a tétjét! Valamiképpen be kell lépned ebbe, állást kell foglalnod, ha Isten népének a tagja vagy – és szemléld, mi történik, ha kívül vagy azon!) 
Miért kell megújítani a szövetséget? Azért, mert Isten népe minden korban újra és újra szemben találja magát azzal a kísértéssel, hogy elhagyja Istenét, és annak a kultúrának, világnak, közegnek az isteneit kezdje el imádni, ahol él. Hogy a fennmaradását, a bőséget, a jólétet, a bajokból való kimenekedést ne egyedül az Úrnál keresse, ne Istenbe vesse bizalmát és reménységét, hanem valami más, idegen forrásból próbáljon élni. Ahogy változik a kultúra, a környezet, ahol él, úgy jelennek meg újabb és újabb kihívások, erős vonzalmak, hogy máshol keresse a biztonságát, fennmaradását, szabadságát.
Három területről szeretnék beszélni, ahol nagyon erőteljesen látom ma ennek a veszélyét.
Mindhárom terület nehéz kérdésekkel szembesíti ma Isten népét: tényleg azt szolgáljuk, akit néven nevezünk? Tényleg abban hiszünk, akire hivatkozunk? Mindhárom területet árnyaltan kell szemlélni, ezért beszélek veszélyekről, kísértésekről. Ha azonban egy ponton úgy látjuk, nincsen más út, csak ezek, akkor elértünk a kérdésünkhöz: biztosan nincs más választás?
Választhatsz. Egészen személyes szinten szeretném ezt most eléd tárni, mert sokatokban az az érzés van nagyon mélyen, hogy „én nem választhatok.” Isten ebben az igében azzal szembesít bennünket, hogy igenis választhatsz.
A mai kultúrának az alapja az, hogy szabad vagy választani. Az egész nyugati világ a választás szabadságára épül. Egy amerikai pszichológus, Barry Schwartz ezt a mai kultúra hivatalos dogmájának nevezi. Azt keressük, hogyan tudnánk minden embernek a (nem csak anyagi) jólétét megteremteni, hogyan lehetne sokkal jobb ez az élet? Schwartz szerint úgy, ha maximalizáljuk az egyén szabadságát. Mert ha az egyén szabadon dönthet maga felől, akkor úgy fog dönteni, ahogy neki a legjobb; és ha mindenki egyénenként a legjobb döntést hozza, akkor a végén mindenkinek jó lesz. Hogyan lehet maximalizálni az egyén szabadságát? Úgy, hogy minden területen szabadon választhat. Minél több területen választhat szabadon az ember, annál szabadabb lesz, annál kevésbé függ másoktól, annál jobban be tudja rendezni az életét, hogy olyan legyen, ami neki jó, és akkor jólétben fog élni, és eljön a boldogság a társadalomban. Ez a (nem keresztény!) pszichológus azt mondja: „a bevett bölcsesség szerint a több választási lehetőség több szabadsággal és több áldással jár, miközben a valóság az, hogy a nyugati bőségben élő társadalmakban járvány-közeli a depresszió mértéke.” Kérdés, hogy valóban van-e választási lehetősége az embernek? Egyfelől végtelen választási lehetőség van, s ez nem csak a termékekre igaz, hogy pl. kétszázféle ketchupból választhatsz, hanem az életmódodra is. Hol éljek, melyik országban, mivel foglalkozzam, kivel és milyen típusú kapcsolatban éljek? Szabadon építhetek magamnak identitást: ki legyek, kinek mondjam magam, kinek találjam ma ki magam, milyennek építsem fel magam? Minden döntés kérdése! De ez lebénítja a mai embert. Miközben a felszínen azt éljük meg, hogy mindenről dönthetünk és szabadok vagyunk, a legmélyén hihetetlen bénító valóság születik meg: én valójában semmiről nem dönthetek! Az egész élet, minden el van döntve. Nincs energia, nincs életerő, nem dönthetek én már rég semmiről ebben a világban! Van egy nagyon mélyen elrejtett bénultság a modern emberben. Félelem: hogyan is dönthetnék? Túl nagy a felelősség! Túl sok a lehetőség! Ha ma választok valamit, holnap ott lesz a kínzó érzés: jól választottam-e, Visszavonom a döntést, vagy mégsem lehet? Elveszettség és sodródás. (Bőveben: https://www.ted.com/talks/barry_schwartz_on_the_paradox_of_choice?langu…)
És akkor itt van ez a bibliai történet, és Isten azt mondja: választhatsz. Sőt választanod kell. Mert az, hogy ember vagy, a választás képességét és lehetőségét jelenti. Az Isten képére formált embernek sajátja ez a lehetőség és ez a felelősség. Akkor is, ha nem vagy keresztény, hiszen akkor is kaptál értelmet, akaratot! Ha pedig keresztény vagy, akkor Krisztusban a Lélek által az érteled megelevenedett, az akaratod megújult. Van akaratod, és az akaratodat gyakorolnod kell. Ez mélyen emberi képesség. Miközben olyan könnyű és jóleső rezignáltan azt mondani: „nincs lehetőség, nem választhatok, minden visz valamerre!”; olyan könnyű cinikussá válni, és megvetni azokat, akik még „idealisták”, hisznek abban, hogy lehet választani; sokkal egyszerűbb csak sodortatni, és mindenből kihozni magamnak a legjobbat – Isten azt mondja: választhatsz!
 2. Választhatsz mást
Ha választhatsz, akkor az azt jelenti: választhatsz mást is. Nem igaz, hogy aki házas, és valaki másba szerelmes lesz, nem választhat. Ez így nem igaz! Választhatsz. Kitépheted magadból azt a részt. De az sem igaz, hogy a választásnak nincs tétje. Választhatsz így vagy dönthetsz úgy. Ezt mondja nekünk Isten Józsuén keresztül: „most azért az Urat féljétek és Őt szolgáljátok hűen és feddhetetlenül! Távolítsátok el azokat az isteneket, amelyeket atyáitok szolgáltak! De ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy mit akartok!”
Izrael már választott, az Úr magának választotta őket, és ebbe ők beléptek, elfogadták, elkötelezték magukat a szövetségben. Most mégis az Úr eléjük helyezi a kérdést: tényleg? Kit akarsz szolgálni? Hadd vigyem át megint a másik síkra, hogy jobban értsük, mi zajlik Isten és népe között ebben a pillanatban! Képzeld el, hogy a házastársad azt mondja neked: te az enyém vagy, én a tiéd vagyok, elköteleztük magunkat egymásnak. Én azt kérem, azt szeretném, hogy maradj meg ebben a hűségben. Ez nekem nem mindegy! Én odaadtam magam neked, beléptem ebbe. De ez azt jelenti, hogy ha te is meg akarsz maradni ebben a hűségben, és teljesen az enyém leszel, akkor kidobod a szex-újságokat a dugi helyről. Lekattansz a pornóról, mert az enyém akarsz lenni teljesen. Vagy a másik oldalon: akkor befejezed a romantikus filmeket, amelyekkel elvarázsolod magad egy álom-férfi jelenlétébe, mert az nem a valóság! Te engem választottál. Befejezed a kapcsolatokat, álmodozásokat, flörtöléseket!
Ezt a képet értjük, de ez ugyanígy igaz Isten és az Ő népe között. Választhatsz, de ha választasz, az ezekkel a radikális következményekkel jár. Akkor el kell távolítanod az idegen isteneket! Amikor Isten választás elé állítja és a szövetséges hűség megújítására hívja az Ő népét, akkor nem azt mondja: nekem mindegy, hogy ti kit választotok. Mehetsz is, maradhatsz is, egyre megy – a választás lehetősége nem ezt hordozza! Isten azt mondja a szövetség-megújítás ünnepén és idején: én téged választottalak, én akarom ezt a kapcsolatot, én elkötelezem magam melletted! De te szabad vagy választani mást. Nézzünk szembe ezzel, mint egyének, és mint gyülekezeti közösség egyaránt! A döntésre hívás azt jelenti: választhatod Istent, és választhatsz mást. Egy dolgot nem jelent: hogy mindkettőt választhatod, mást is meg Istent is egyszerre! Ez az éle a választásnak!
Amikor Isten arról beszél: választhatsz engem, de ha engem választasz, akkor távolítsd el az idegen isteneket az életedből, az nem olcsó, nem egyszerű dolog. Nem holmi bálványszobrok kidobálásáról van szó. Az „idegen istenek” az az egész életről való meggyőződést jelenti. A képet, amit a szívedben hordozol arról, micsoda az élet, kicsoda Isten, milyen a kapcsolatod a világgal.  Te vajon az Isten szövetsége szerint, vagy valami más ideológia, világkép szerint rendezed be az életedet? Ha Istennel akarsz élni, mert Őt választod, az radikális szakítást jelent minden Tőle idegen gondolkodással az életről. Az Újszövetség úgy beszél erről: Krisztussal halálba adjuk a régit, ami nem Isten szerint való az életünkben. Ahol te nem akarsz választani, ahol azt mondod: „igen, Uram, veled vagyok, de ezen a pontom nekem nincs lehetőségem a Te utadat választani!” – Ő pontosan ezekre a pontokra tekintve szólít meg ma téged. „de, igen, választhatsz. Választhatsz engem!, és én azt akarom, hogy engem válassz! És akkor az azt fogja jelenteni, hogy amire én nemet mondok, arra te nemet fogsz mondani.” Ez a döntés. A házastársadnak sem mondhatod: „drágám, én annyira szeretlek, téged választalak, csak néha azért hadd menjek már el ahhoz a másikhoz is!” Nincs ilyen!
Rémisztő annak a valósága, ahogyan Isten azt mondja: választhatsz mást! „Ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni!” Ez a szövetség-megújításnak a szíve. A nép azt mondja: „távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, és más isteneket szolgáljunk! Az Úr a mi Istenünk!” Aztán fogadkozik a nép, hosszan fogalmazza ígéreteit. De Józsué megpróbálja őket. Azt mondja: „nem tudjátok ti szolgálni az Urat, mert szent isten ő, féltőn szerető Isten ő, nem tűri el a hitszegéseiteket meg a vétkeiteket! Ha majd elhagyjátok az urat, és idegen isteneket szolgáltok, akkor ő újra meg újra csapást hoz rátok, és megsemmisít, ha addig jót tett is veletek!” Majd így folytatódik a párbeszéd: „Nem, mi az urat akarjuk szolgálni! „ Ekkor így szólt Józsué a néphez:”magatok vagytok a tanúi annak, hogy ti választottátok az Urat, hogy őt szolgáljátok!” A nép válasza: „tanúi leszünk!”  Az egész hossza folyamat, ahogyan Józsué vezeti a népet ebben a párbeszédben, jelzi: nem olcsó dolog ez a szövetség-megújítás.
Választhatsz mást. Ez az igazság. Ezt az igazságot, mint Isten szövetséges népének közel kell magunkhoz engedni. Ennek a valósága mindig jelen van az Isten népében, mindig köztünk van. Amikor valaki mást választ, és ezzel kizárja magát az Isten közösségéből, a gyülekezet úrvacsorai közösségéből, vagy elmegy a gyülekezetből, akkor mindannyiunknak a feladata ennek a súlyát, valóságát érteni és közel engedni, akármilyen terhes is, és mint az ő testvérei, magunkra venni annak a súlyát és Isten előtt hordozni, és a mást választók iránt az Isten irgalmát és a visszatérésre vonatkozó szavát remélni. Hogy mást választott, de hátha az Isten utána nyúl és visszahozza!
Amiről korábban beszélünk, hogy annyi választás van az életben, azt sem tudjuk, mit kezdjünk a tengernyi kínálattal, végletesen leegyszerűsödik ezen a ponton. Egyetlen igazi választás van az életben: az Úr, vagy önmagam. Isten felé fordulok és irányítom az életem, minden nyomorúsággal, küzdelemmel, eleséssel, bukással persze – vagy pedig alapvetően önmagam felé fordulok. Isten népe: választhatsz! A választás nem olcsó, és Isten arra hív: válasszuk Őt.  
 3. A  választásod a tied!
Azt mondja Józsué: „Ha nem tetszik nektek, hogy az Úrnak szolgáljatok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni, de én és az én házam népe az Urat szolgáljuk.” Mert Józsué pontosan tudja, ismerve az ő népét, hogy a helyzet, amiben élnek (a helyzet, amiben mi mint gazdagréti gyülekezet is élünk), veszélyekkel teli és ingatag. Izrael ingatag, kiszámíthatatlan. A más istenek, a más életmód, a más választásának a lehetősége erősen vonzza őt, mert sokat ígér, és nagyon-nagyon közel van. Józsué, érezve mindezt, tesz egy hatalmas hitvallást, mint a nép vezetője. „Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” Én lecövekeltem magam itt. Ti választhattok mást, de én az Urat választottam. Ti azt tesztek, amit ti döntötök, de ez engem nem befolyásol abban, amit én választottam. Ti elmehettek akár ezer idegen isten után is, fürödhettek a bálvány-imádásban, és közben még virágozhat is az életetek ezen keresztül, de én tudom, hogy kié vagyok. Én tudom, hogy ki hozott ki minket Egyiptomból. Én tudom, hogy kinek hittem eddig, és ezért erről a pontról nem mozdulok! Ide kötöm magam erre a helyre, ide kötözöm magam az Úr szövetségébe, és akármi történik: én Őt választottam, és Őt szolgálom.
Ez azt jelenti: a választásod, a döntés, amit ma hozol: a tiéd! Nem az apádé, és nem az anyádé, akár felnőtt vagy, akár fiatal, aki pl. konfirmációra készülsz: a választásod ezen a ponton a tiéd! Nem a házastársadé! Az Istenhez való szövetséged azon múlik, jó vagy rossz társ-e, aki melletted áll: az a tiéd! Nem a gyermekedé, nem a gyülekezetedé, nem a szomszédodé, nem a hűtlenné lett testvéreké, nem a körülötted lévő világé, nem a lelkészedé, nem a politikusoké. A választásod a tiéd! Mert végső értelemben te állsz ott az Úr előtt, mint Isten népének a tagja, és ott nem mondhatsz semmit, nem hivatkozhatsz senkire, nem tekinthetsz másra: alapvetően Ő van jelen ebben a szövetségkötésben és te. Józsué éppen ezt teszi, annyi különbséggel, hogy a korabeli társadalomban a nagycsalád követi a családfőt az ilyen döntésekben. Persze a mai társadalomban ez másképp van. Ezért a döntés a tiéd!
Egy ilyen döntés meghozatalánál két dolognak a tudatában kell lenni. Az egyik, hogy ha Isten mellett döntesz, azzal szembe fogsz menni a nagy többséggel. Akár egyedül is maradhatsz, magányosan. A szövetség megújítása alkalmával, még ha egy nép, egy közösség áll is Isten elé, a felelősség az egyéné, és ebben ennek a magunkra maradásnak az esélye benne van! A másik dolog: a döntés nem teoretikus. Talán ott van benned a kétség. hogyan dönthetnék én erről éppen most? Pedig ez mindvégig előttünk volt. Nem arra tekintettünk kezdettől, milyen volt egy ókori szövetség-megújítási ünnep. Nem is azt mondtuk általánosan, hogy bizony néha vannak idők, amikor választani kell! Végig arról beszéltem: itt és most ma neked választanod kell újra! Van, akinek ez könnyű, mert úgy éri el ez a kérdés, mint a jó házasságban élőket. de jó, Uram, hogy megerősítesz! Másnak ez most nehéz lehet, mint abban a házasságban, ahol éppen szakadnak szét a dolgok, és kőkeményen nemet kell mondani a szövetségből kifelé húzó erőkre, ha a hűség mellett döntesz. De ez a te döntésed. Ez a tiéd!
A döntés felelőssége az egyéné, Isten mégis többféle módon gondoskodott rólunk. Gondoskodott először is abban, hogy egy népben és egy közösségben hívott el a Magáénak, és lettünk szövetségessé. És ha ebben a pillanatban egyedül állsz is Előtte, mégsem vagy egyedül Őbenne, mert van egy közösség körülötted, aki az Urat választotta, és az Urat választja újra. A közösségünknek vannak sebei, veszteségei, fájdalmai, de a gyülekezet közössége itt volt, itt van, és Isten kegyelme által reméljük,itt is lesz majd mindig a te egyéni választásod körül. Együtt választjuk az Urat.
Másodszor: Isten gondoskodott arról, hogy vannak vezetőink, lelkipásztoraink. Józsué. Miként Józsué, akinek elhívása volt, hogy mint vezető a nép elé álljon és példává legyen; ez ma is lehetséges: hasonlóan ott állnak a gyülekezet és Isten színe előtt egy szent elhívással. Az Úr ránk tette ennek a közösségnek a terhét. Presbiterek, lelkipásztorok: kimondjuk, hogy mi ide álltunk, lecövekeltünk, és nem mozdulunk az Úr szövetségéből. Legyen ez példa és bátorítás! Isten gondoskodik arról, hogy ne legyünk egyedül.
Harmadszor, s ez a legfontosabb messze túl mindezeken: Isten gondoskodott nekünk egy másik Józsuéról, héberesen mondva egy másik Jésu-ról, görögösen mondva egy másik Jézusról. Jézusról magáról, aki bevitt minket a megváltás árán az igazi földre, az igazi otthonba, Isten szövetségébe. Így képzeljétek magatok elé Józsuét, amint ott áll az Isten népe előtt, és azt mondja: „én és az én házam népe az Urat szolgáljuk, ti akármit választotok!” Képzeljétek bele ebbe a képbe Jézust, aki sokkal hatalmasabban áll előttünk. Ott állt az Atya színe előtt, amikor a Menny dicsőségében volt, és azt mondta: én szolgállak Téged, akármibe is kerül. És amikor az Atya azt mondta, hogy itt az idő, akkor Ő otthagyta ezt az isteni gazdagságot. Emberré lett, megérkezett ebbe a világba. És amikor felnövekedett, itt járt a világunkban, nem tett mást, mint az Atya előtt állt szilárdan, és azt mondta: Téged szolgállak mindig! Amikor magam köré gyűjtöm az elesetteket, a megvetetteket, a kudarcot vallott embereket, hogy helyreállítsam őket az Atya szeretetéből, amikor konfrontálódom a vallásos vezetőkkel, akkor az Atya előtt állok sziklaszilárdan. Amikor aztán Jézust meghurcolják; a vallási vezetők, a római hatalom és a tömeg is ellene kiált, és azt üvöltik: „pusztítsd el, feszítsd meg!”, akkor Jézus ott áll az Atya előtt sziklaszilárdan, és azt mondja továbbra is: akármi van, én az Urat szolgálom! És megy a keresztre. És amikor a kereszten a haláltusáját vívja, akkor fizikailag már halálosan összetörve, de lélekben sziklaszilárdan az utolsó pillanatig ott áll az Atya előtt ezzel a hűséggel: „én téged szolgállak, akármi van.”
A kérdés az: te hogyan mondhatod ma: „én téged választalak, Uram!”? Úgy, hogy valaki odalépett a helyedbe, odalépett érted. Az a valaki, aki a Lélek által beköltözött az életünkbe, ha valóban megtértünk és újjászülettünk. Ez a szövetség szíve. Őrá nézve mondhatom. hogyan választhatom én Őt ma? Tegyünk fel egy másik kérdést! Hogyan választhatok valaki mást? Ezen a ponton, aki még kívül van a szövetségen, találkozhat Isten hihetetlen szeretetével, erejével és hűségével. Mert ha kint vagy, ugyanúgy választhatod Őt, mint ha bent vagy! Hogyan választhatnék én valaki mást? Ki más van, aki isteni szeretetből leteszi érted az életét? Aki eljön, hogy téged megszabadítson? Hogy reménységet adjon, hogy a szövetségébe hívjon, hogy elkötelezze magát neked? Ki van ilyen az egész teremtett világban? Ki a te Istened? Ki az én Istenem? Hogyan választhatnánk valaki mást, mint Őt? Bárcsak meghallanád, akár az Övé vagy, akár nem! Mi másra érdemes építeni az életet, mint erre a szövetséges kapcsolatra? Szeretetre, kitartásra, hűségre, irgalomra, amiben ha elbukunk is, mert elbukunk, Krisztusban kegyelem és helyreállítás vár ránk!
Választhatsz. Választhatsz mást. A választásod a tiéd. Jézusra, nem a magam, hanem az Ő hűségére mondom, hogy akármit is választasz te ma, én és az én házam az Urat szolgáljuk.
Ámen
Ahol a szövetség-megújításnak valamilyen formája végbe megy, ott kőbe vésik a neveket. Illő, hogy aki meg akarja újítani ezt a szövetséget az Úrral, vagy aki először be akar lépni ebbe és Krisztus előtt le akar borulni, az most valamilyen módon kifejezze ezt. Ezért azt fogom kérni, hogy csukja be mindenki a szemét, és ahogyan majd imádkozunk, akkor azok, akik tudják, hogy őket Isten megszólította, arra hívja, hogy megújítsa, megerősítse ezt a szövetséget, azzal fejezzék ki ezt, hogy felállnak az imádságra. Nem azok, akik jók, akik nagyon méltónak érzik magukat. Dehogyis! Aki csak annyit tud mondani: „Uram, én kész vagyok választani Téged, és csak Te tudod, hogy mi lesz ebből, mert hihetetlen erőtlen vagyok, és mocskos, de Te megtisztítasz. Ezért én ma először vagy újra Téged választalak!” Csak azok, akik az úrért állnak fel, nem kell mindenkinek! És csukott szemmel! Nem egymást nézzük, az Úr elé jövünk.
Mennyei Atyán!
Itt állunk Előtted, mint a Te néped.
Köszönjük, hogy hűséged, irgalmad és jóságod nem szűnik meg, hanem újra és újra Magadhoz hívsz és kész vagy bennünket most megerősíteni abban, hogy az Úr Jézus Krisztusban megváltást, szabadulást és új életet, új szövetséget készítettél a számunkra! Mi készek vagyunk most belépni ebbe. Látod a szívünk minden kétkedését, félelmét és rettegését, hogyan fogunk mi ebben megállni. De ezt most hátra vetjük. És eléd hozzuk, Urunk, mindazt a területet az életünkben, ahol tudjuk, hogy idegen isteneket imádtunk, ahol engedetlenek voltunk Neked és benne maradtunk az engedetlenségben a gondolkodásunkban, az életvitelünkben hónapokon, éveken át. Kérjük, hogy a Te Lelked, mint tűz szálljon le és égesse ki bennünk ebben a bűnbánatban és Eléd állásban a hamis isteneknek a vonzását! Egy pillanat alatt meg tudod tisztítani a szívünket ezektől.
Különösen imádkozunk azokért, akiket most ott érintettél meg, Uram, hogy hűséget fogadtak egy társnak, és tudják, hogy a szívüket valaki más vonzza. Imádkozunk, Urunk, hogy vágd el ezeket a szálakat, akármilyen fájdalmas is! Hadd válasszunk Téged, és Veled hadd válasszuk a hűséget is, a házastársunkat, a szövetséget, tudván, hogy Benned van az élet, és nem Rajtad kívül. Ezért kérünk Téged, hogy most, amikor előtted vagyunk, hadd tudjunk kivetni bármilyen idegenséget, hamisságot, hazugságot a szívünkből!
Odafordulunk Tehozzád, Úr Jézus Krisztus, és csodálunk, magasztalunk, dicsőítünk Téged, mert Te vagy az Úr, az Isten, Aki letetted az életedet értünk és ezért az egész világért. Mert senki nincs, aki úgy szeret, hogy önmagát adja oda értünk. Hálásak vagyunk ezért, és szeretnénk Téged magasztalni, dicsérni, dicsőíteni, szeretnénk ebben a szabadságban megújulni, megtisztulni, hogy ennek legyünk a hirdetői ebben a világban. Hadd lehessünk áldássá, Urunk, sok-sok ember számára! Hadd szeressük az embereket jobban! Hadd járjunk közbe értük! Cselekedd meg velünk, hogy hol látjuk a hűtlenségnek különböző formáit, ahol látjuk, hogy idegen istenek kirabolják és kifosztják emberek életét és utána otthagyják őket üresen, összetörve, magukra hagyva, mi legyünk olyan irgalommal teli nép, aki odalép ezek mellé az emberek mellé szeretettel, felemelve őket!
Imádkozunk, Urunk azért, hogy a Te szereteted, a Te irgalmad azáltal, hogy bennünket visszahívsz Magadhoz, és megtisztítasz, kiáradjon ebbe a világba! Hogy jóságod elérje a népeket, elérje a nemzeteket, elérje Budapestet, elérje ezt az országot, ahol annyi gyűlölködés, annyi féltékenység, annyi fájdalom van, és amely ország közben annyi szépséget és annyi jót is hordoz. Ebben a városban annyi szép dolog van! Urunk, elevenítsd meg mindezt, kérünk!
Így jövünk most Eléd, és így imádkozunk a gyülekezetünkért, Urunk, hogy egy év múlva, öt év múlva, tíz év múlva, ötven év múlva, száz év múlva legyen itt néped, aki dicsőít és magasztal Téged ebben a városban! Aki hűségesen válaszol a Te szavadra. Aki úgy definiálja önmagát, mint akik a Te szövetséges néped. Amikor mi már rég elmentünk és meghaltunk, Urunk, a Te munkád megy tovább, és köszönjük, hogy ennek vagyunk a részesei ebben a pillanatban, amikor ma ezen az igén keresztül Te a szövetség megújítására hívtál bennünket, és amelyre mi azt mondjuk, Urunk, hogy itt vagyunk. Fogadj el bennünket!
Köszönjük, hogy teljesen a Tieid lehetünk és Te teljesen a miénk vagy! Megpecsételjük ezt abban, ahogyan közösen elmondjuk az Úr Jézustól tanult imádságot.
Mi Atyánk, aki a Mennyben vagy, szenteltessék meg a Te neved! Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, mint a Mennyben, úgy a földön is! A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. Mindörökké.

A szövetségnek, amely Isten és az ő népe kapcsolatának formáját, keretét adja, tétje van. Nem is olyan kicsi. Vagy úgy is fogalmazhatom, hogy bármennyire is kiváltság Isten szövetségesének lenni, és Isten a magunk szövetségesének tudni, a szövetség nem játék. Erre figyelmeztet bennünket, mint Isten szövetséges népét a mai bibliai szakasz.
1. A SZÖVETSÉGTÖRÉS DINAMIKÁJA
Képzeljük el a következő helyzetet. A házastársaddal (akár házasságban élsz, akár nem, egy pillanat erejéig képzeld most ezt el) egy új házat építetek. A vége felé jártok már a nagy feladatnak, és ki van tűzve a beköltözés napja. Sok éves tervezgetés, hosszú várakozás és az ezzel járó megpróbáltatások után már a küszöbön vagytok. Egyik nap váratlanul robban a hír: a házastársad beleszeretett az új szomszédba. Nem mondja, hogy nem kellesz neki, néha akár veled is alszik majd az új házban, de a szerelem az szerelem. És benned összeomlik egy világ. A tervezgetős beszélgetések, hosszú hónapok, évek közös küzdelme, a gyönyörű szép napok és pillanatok, az eltervezett jövő… Összeomlik a világ. Erős gondolataid vannak a másik emberrel, nagyon erősek… és néha ki is mondod. Persze ez így nem mehet tovább, el kell adni a majdnem kész házat, jogi következményekkel számolsz, és a lelki összeomlásod miatt a munkahelyed is veszélybe kerül.
Összefutsz egy régi barátoddal, és beültök egy kávézóba beszélgetni. Rég nem találkoztatok. Nem hiszel a fülednek: arról beszél, hogy több éve nyílt kapcsolatban él a párjával, és ebben közösen egyeztek meg. Lelkesen meséli, hogy most éppen összejött valakivel, és ez mennyi energiát ad neki. Úgy érzi, hogy most egy új út kezdődik, az élet túlhaladja a korábbi (nyílt) kapcsolatát. Eddig jó volt, de most már nem ad hozzá a további kiteljesedéséhez, sőt, inkább mintha csak megrekedne. Úgy érzi, akkor lehet csak igazán önmaga, ha most tovább lép. És megbeszélte ezt a párjával, aki szerint ez tök jó így, hiszen fontos, hogy szabadok legyünk, és ne sajátítsunk ki semmit és senkit magunknak. Azt mondja, hogy néha meg összejönnek majd a jövőben, ha éppen úgy érzik, hogy ez mindkettőjüket továbblendíti a saját útján.
Az egyik történet egy borzalmas dráma. A másik történet csupa könnyűség, kaland és izgalom. Ugyanaz a történet - és mégis teljesen különböznek. Mi a különbség?
A szövetség. Az egyik egymásnak tett ígéretre, kizárólagos és örök elköteleződésre, hűségre épült. A másik alapja a romantikus kapcsolat - addig, ameddig tart és beváltja a hozzá fűzött reményeket.
Melyik a jobb? Melyik a jobb? Kapásból: a második sokkal jobb; nem szeretjük a dühöt, a könnyeket, a drámát; annál sokkal vonzóbb, ahol ennyi nyitottság, rugalmasság és megértés van… (már ha ez minden szinten így van). De ezen első benyomás mögött érdemes a mélyebben megbúvó kérdéseket feltenni: mi a kapcsolatok rendeltetése? Mi férfi és nő kapcsolatának természete? Mi a kapcsolatok mögött álló végső valóság? De még ennél is mélyebbre kell néznünk: Mi a világ természete, miért vagyunk, és ez mit jelent a párkapcsolatra nézve?
Könnyű lenne az az olvasat, hogy a régi és új, vagy még inkább a konzervatív és a haladó ütközik össze. És vonzó azt mondani, hogy a haladó sokkal jobb, mert nem okoz megkötöttséget, meg lám, mennyi fájdalmat okoz a maradi. De valójában nem párkapcsolati stílusok, formák ütköznek össze, hanem az egész élet lényegéről való mély meggyőződések. Mély hitek azzal kapcsolatban, mi a világ, mi az ember, és milyen (ha van) az Isten. Milyen az Isten?
"Ez a nép pedig paráználkodni kezd annak a földnek idegen isteneivel, amelyre most bemegy. Elhagy engem, és megszegi a szövetségemet, amelyet vele kötöttem."
A szövetség, az ígéretre, hűségre és elköteleződésre épülő kapcsolati forma Istené. Nem maradi, szemben a haladóval; hanem egyfajta hit, látás a világról, a kapcsolatokról, az igazi szeretet mibenlétéről szemben egy másik hittel. Az egyik hit szerint Isten szeretete, amely átjárja a teremtett világot, egyszerre kitartás és hűség is, a másik hit szerint az ilyenfajta hűséget és kitartást felülírja az én vágyam, és ezt nevezi szeretetnek. Az egyik hit szerint az eredeti szeretetkapcsolat és az arra való készségünk, és a benne való megmaradás iránti készségünk elromlott, és ez baj; a másik vallásos elképzelés szerint, amikor egy kapcsolatból kilépünk, az éppen hogy nem baj, hanem az én tovább növekedésének az elengedhetetlen útja. Az egyik hit szerint éppen azért szükséges a szövetség, mert a kapcsolat romantikus/szeretetet átélő része nem elég erős; a másik szerint éppen azért nem szükséges az elköteleződés, mert a szeretetnek ez a bennünk való fellobbanása, lángolása nem örök. Két forma, két életstílus, a mélyén két elképzelés a világról, két hit a végső valóságról.
Ez a szövetség tétje. Nagyon röviden foglalom össze: miután Isten kiszabadította Izraelt Egyiptomból, a biztos halálból, szövetséget kötött a néppel. A szövetségben a felek hűséget fogadtak egymásnak, lefektették a feltételeket, rögzítették a szövetség megszegésének a feltételeit - éppen úgy, ahogy a korabeli népek közötti hűbérszövetségek köttettek. Ebben a szövetségben azonban, amit az 5Mózes szól, Isten az abszolút kezdeményező, a szövetséges társnál, Izraelnél hatalmasabb, ugyanakkor bármilyen emberi mértéket messze túlhaladó kegyelemről tesz bizonyságot. Ezzel együtt a szövetség része az, hogy Isten áldást ígér Izraelnek, ha az a szövetségben megmarad, és átkot, ha azt megszegi. Átkot? - Emlékezel az első történetre? Ahol ígéreteket törnek meg, ott csalódás, fájdalom, testi-lelki-anyagi-társadalmi romlás következik. Átok…
Ez a szövetség megtörésének dinamikája.
2. A SZÖVETSÉGTÖRÉS BEJELENTÉSE
A szövetséges kapcsolatnak tehát van tétje, a szövetséges kapcsolat megszegése nem áldást, azaz életet, bőséget, hanem átkot, azaz zavart, sötétséget, halált terem. Isten pedig bejelenti Mózesnek, hogy a nép, amikor belépnek Kánaán földjére és letelepednek ott, hűtlen lesz hozzá, elhagyja őt. Ami igen meglepő kijelentés. Lépjünk most közelebb a textusunkhoz, hogy jobban megragadjuk, milyen kapcsolatban vagyunk Istennel, milyen Isten a szövetséges Isten? Három kérdés köré csoportosítva tesszük ezt.
Mikor jelenti be Isten, hogy a nép hűtlen lesz?
Az első válasz erre a kérdésre, hogy akkor, amikor Izrael átmenetben van. A küszöbön van Isten népe a régi és az új között. Vezetői átmenet: Mózes helyébe Józsué lép. Életmódbeli átmenet: az eddigi pusztai/sivatagi vándorlást, a nomád életet a letelepedett élet váltja fel. A teljesen Istenen való függés (manna) helyébe a föld megművelésének a feladata lép. Ezek a változások pedig óriási kihívást, kísértést jelentenek Izraelnek. Egyrészt bőség és gazdagság vár rájuk, másrészt szembetalálják magukat egy egészen más elképzeléssel, egészen más hitrendszerrel, ami jobban otthon van ebben a számukra új környezetben. A kánaáni népek Baált tisztelik, a termékenységet istenítik, vallásos kultuszaik része a kultikus prostitúció. A Baál áldozó halmok ott vannak mindenhol, és amikor Izrael ránéz a népekre, akik ott éltek, úgy tűnik, "működik az a vallás." A változás, az átmenet mindig új kérdéseket támaszt: mit jelent itt és most hűségesnek lennünk a mi Istenünkhöz, az Úrhoz? Igen, tudjuk, mit jelent, hogyan néz ki az ő szolgálata a pusztában, de mit jelent ez egy új helyzetben? És bár Isten elmondta nekik mindezt Mózes törvényében, a kísértés, hogy mást higgyenek és máshogy éljenek, óriási. Minden generációnak újra meg kell küzdenie a szövetségi hűséget - újabb és újabb helyzetekben.
Ma is, ugyanúgy. Gyorsan változó kultúra, hatalmas kulturális szakadékok a generációk között… Mint gyülekezet, ezzel küszködünk. Mit jelent a mai házasságokra nézve egy radikálisan más hit, más elképzelés az emberi kapcsolatokról? Mit jelent a digitális világban gyermekeket abban a szövetségben nevelni, amibe a keresztség által kerületek? Hogyan lesznek részévé önmaguk is Isten szövetséges népének - egy olyan hitnek, elképzelésnek a világról, ami inkább tűnik maradinak, mint egyszerűen csak másnak? Mint gyülekezet, ezek a kérdések feszítenek bennünket - mert változás idején különösen is nagy a kísértés, hogy hűtlenek leszünk úgy, hogy észre sem vesszük.
Mi lesz a hűtlenség, szövetségtörés következménye?
"Akkor haragra robbanok ellene, elhagyom őket, és elrejtem arcomat előlük, és megemészti őket a rájuk szakadó sok nyomorúság." Nos, hogy ez milyen borzalmas, arról szólt Isten Mózesen keresztül az előző fejezetekben. Hadd idézzek néhányat - és lássuk meg, miért is történik mindez. A szövetségtörés az emberi lét minden területét érinti.
Testi kín: "Átkot, zűrzavart és fenyegető veszélyt bocsát rád az ÚR minden vállalkozásodban, amelybe belefogsz, úgyhogy hamarosan elpusztulsz, és elveszel gonosz tetteid miatt, mert elhagytál engem. Dögvészt ragaszt rád az ÚR, míg ki nem pusztít arról a földről, ahova bemégy, hogy birtokba vedd azt. Megver az ÚR sorvadással, lázzal és gyulladással…" (28.20-22)
Mezőgazdasági összeomlás: "Fejed fölött az ég olyan lesz, mint az érc, alattad a föld pedig olyan, mint a vas. Eső helyett homokot és port ad földedre az ÚR: az égből száll majd rád, míg csak el nem pusztulsz." (28.23-24)
Katonai vereség: "Vereséggel sújt téged az ÚR ellenségeiddel szemben. Egy úton vonulsz föl ellenük, de hét úton menekülsz előlük. Elrettentő példa leszel a föld minden országának." (28.25-26)
Gazdasági és házassági összeomlás: "Déli napfényben is tapogatózni fogsz, ahogyan a vak tapogatózik a homályban. Utaidon nem jársz szerencsével, sőt elnyomott és kifosztott leszel majd mindenkor, és nem segít rajtad senki. Eljegyzel magadnak egy asszonyt, de más férfi közösül vele. Házat építesz, de nem te költözöl bele, szőlőt telepítesz, de nem te veszed hasznát. Marhádat szemed láttára vágják le, de te nem eszel belőle, szamaradat elrabolják, és nem kerül vissza hozzád, juhaidat ellenségeidnek adják, és nem segít rajtad senki." (28.29-31)
Családon belüli szenvedés: "Fiaid és leányaid más nép hatalmába kerülnek, te meg csak nézed, és epekedsz utánuk mindennap, de nem tehetsz semmit. … Születnek fiaid és leányaid, de nem lesznek a tieid, mert fogságba kell menniük." (28.32, 41)
Társadalmi szégyen: "A köztetek élő jövevény mindinkább föléd kerül, te pedig egyre alább hanyatlasz. Ő fog neked kölcsönadni, nem te kölcsönzöl neki, ő lesz az úr, te pedig a szolga." (28.43-44)
Miért van ez? Nos, egyrészt, kérlek, ne felejtsétek el azt, amivel kezdtük: ez a szövetség dinamikája. Ha rátettük az életünket egymással egy szövetséges kapcsolatra, ha erre rendezkedtünk be, akkor a kapcsolat megtörése minden szinten következményekkel jár. Ez világos tapasztalat a házassági elválásban… És világos tapasztalat Izraelnek az Úrral való szövetségben. Ezek az ítéletek éppen ott jelentkeznek, ahol a két hit összeütközik: Izrael, ha te Baálban véled megtalálni a bőséges, termékeny életet, látnod kell, láttatnom kell veled, hogy az élet bennem, mindenek teremtőjében, az élet Urában, Megváltódban is szabadítódban van. Térj vissza, mert a szövetségnek tétje van. - Istennek nem mindegy, mi az a végső valóság, amire népe életét építi.
De ez a fájdalmas és megrendítő dráma tovább mélyül: "Akkor majd ezt fogja mondani: Azért szakadtak rám ezek a bajok, mert nincs velem Istenem! De én akkor egészen elrejtem arcomat minden gonoszsága miatt, amelyet elkövetett, mert más istenekhez fordult." (17-18) Nem részletezem. A hűtlen nép panaszkodik; Isten meg elrejtőzik. Válság a szövetségben.
Miért mondja ezt Isten?
Az igazi nehézség az, hogy miután az egész 5Móz a szövetségről szólt, miután Mózes figyelmeztette Izraelt az áldásokkal és átkokkal kapcsolatban, és arra hívta őket, hogy Istennek legyenek engedelmesek, a végén megjelenik Isten, és azt mondja: az én népem hűtlen lesz. Sőt: "ismertem szándékát, amelyet már most melenget, mielőtt még bevittem volna arra a földre, amelyet esküvel ígértem neki." Hogyan mondhatja ezt az Úr? Miért mondja ezt az Úr? 1. A mai pop-pszichológián nevelkedett olvasó nem tud megszabadulni attól a gondolattól, hogy ez a lehető legrosszabb hozzáállás, nem más, mint önbeteljesítő jóslat. Vajon tényleg ilyen az Úr? Mint az aggódó, bizalomhiányos szülő, aki annyit mondja a gyerekének, hogy nem fog sikerülni, hogy a végén tényleg nem sikerül? 2. Determinizmus? - ha az Úr megmondta, úgy is lesz! Nincs mit tenni, ez van "elrendelve", kijelölve. 3. Nagyon komoly és szigorú intés? - Én ezt látom ebben. Lehet persze teologizálni, hogy Isten előre tudta, de akkor mi a nép saját felelőssége; és el lehet veszni az ilyen okoskodásban. De én azt látom, hogy amikor Isten szól, abban mindig ott van a kimenekedés lehetősége, ezért a kemény szó mindig intés, figyelmeztetés.
Amikor Jézus elfogatása és kivégzése előtt megszólítja Simon Pétert, valami hasonló történik: "Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd a testvéreidet!" (Lk. 22.31-32)
Önbeteljesítő jóslat? Determinizmus, fatalizmus? Vagy intés, figyelmeztetés - és egyben vigasztalás is? (vö. Mózes éneke legvége: 32.43)
3. A KEGYELEM, TÚL A SZÖVETSÉGTÖRÉSEN
Tulajdonképpen Jézus és Péter történetének ideidézésével már feltárult előttünk a szövetségtörésen túl feltáruló horizont. De a kérdés nem magától értetődő, nincs olcsó garancia; nem, a szövetségnek tétje van, a szövetség nem játék. Az elhagyott hitves és az elhagyó hitves, legyen akármilyen kegyelem is az Úrban, nem lesznek mentesek a következményektől.
Térjünk tehát vissza az elhagyásra készülő hitves, az Úr kemény szavaihoz: elhagynak, paráználkodnak, és én elrejtem arcomat előttük. Nos, ha az Úr azt mondja, hogy hitvese a szomszéddal összeáll mielőtt beköltöznének az új házba, akarom mondani földre, miért nem dobja ki Izraelt már előre? Mennyi fájdalmat, csalódást megspórolna magának? Vagy talán remél még? Mindenesetre nem nullázza le a kapcsolatot: "Majd megbízást adott Isten Józsuénak, Nún fiának, és ezt mondta: Légy erős és bátor, mert te viszed be Izráel fiait arra a földre, amelyet esküvel ígértem meg nekik. Én veled leszek!" Isten megváltás története nem áll meg. Még akkor is viszi tovább a munkáját, hogy Izrael betöltse küldetését és áldás legyen minden népnek, ha ez néha egészen esélytelennek tűnik. De az Úr nem fordul vissza félútról. Miért?
Mert hűséges. Mert ő akkor is hűséges. Mert elkötelezte magát Izrael és az egész világ megváltása mellett. Még akkor is, ha Izrael hűtlen. Még akkor is, ha egy generációnak el kell vesznie. Még akkor is ezzel a néppel tart, amikor megölik a prófétáit. Évszázadokon keresztül Isten a megalázott hitves, aki hívja, csalogatja, fenyegeti házastársát, hogy legyen már vele abban az új házban, hogy hagyja már ott a szomszédot; Izrael meg fel-alá sétál… De az Úr hűséges. Annyira, hogy amikor Izrael kudarcot vall, elküldi Jézust, saját Fiát, hogy helyreállítsa népét. És Jézus azt tesz nagyban - amit Péterrel kicsiben: megbocsát, helyreállít, visszafogad, megbíz, elküld.
Igen, a szövetség súlyos. Fájdalmas, nem játék, véres valóság. Jézus élete, Jézus halála annak az új szövetségnek az ára, amellyel Isten magához kötött, ha keresztény vagy, vagy amibe hív ma, ha nem vagy az övé. És talán látod, hogy ez egy sokkal mélyebb kérdés: mi a valóság szíve? Isten aláhajló, kitartó, hűséges, Jézus Krisztusban önmagát adó szeretete, ami bennünket is így formál meg, vagy önmagam megmentése minden nehézségtől, hűségtől, ami a szövetségben való megmaradás küzdelmével jár, hogy én mindig úgy legyek én ahogy az az énemnek kedves… A szövetség történetei véresek, drágák, küzdelmesek - de teljesek és a valóságnak megfelelőek; az egyéni boldogulás történetei könnyedek, izgalmasak, kalandosak sokszor, és mégis, nem életet szülnek, hanem ürességet és halált támasztanak.
Mózes tehát így szólt Izraelhez, és így szól ma hozzánk: "Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, mert elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is! " (30.19)
Ámen
(Lovas András)

A textusban felolvasott levélrészlet témaválasztása olyan, amit megszoktunk az apostoli levelekben: elhívás, kiválasztás, kegyesség. Talán egyetlen rövid mondatrész kivételével, mely szerint „isteni természet részesei lettünk” – ami esetleg még megmozgat némelyeket, a szakasz többi része azt hiszem, elsőre nem hoz mellbevágóan új gondolatokat a többség számára.  Éppen ezért kicsit távolabbról szeretném indítani ezt az igehirdetést – remélve, hogy majd nagyon is közel jön hozzánk ez az igeszakasz.
Néhány héttel ezelőtt egy kilátóban ültem csendben, amikor akaratlanul is fültanúja lettem két srác beszélgetésének. A húszas éveik végén, a harmincasok elején lehettek, közös barátaikat sorolva azt taglalták, kinek hogyan ment tönkre, hogyan hullott szét a párkapcsolata. Egyikük őszinte keserűséggel és megtörtséggel számolt be valakiről, aki tíz éve együtt volt már a társával, amikor a társ, a nő egyik pillanatról a másikra kilépett a kapcsolatból. A srác nem talált magyarázatot a történtekre. De a beszámolója egyáltalán nem egyedülálló. A neten egy blog-bejegyzésben találkoztam egy fiatal nő írásával. Arról írt, hogy kapcsolatba került egy férfivel, szinte mesébe illő az a harmónia, ahogyan egymásra találtak, sétálnak az utcán kéz a kézben, minden gyönyörű – de egyszer csak szívébe hasít a gondolat: vajon meddig lesz ez így? Elárasztja a jeges rémület, és érzed a szavaiból, hogy nem talál biztonságot, nem talál kapaszkodót ebben a kérdésben. Mert tényleg nincs biztonság. Olyan világban élünk, amikor felnőtt emberek sms-ben mondanak fel több évtizedes kapcsolatokat. Váratlanul érkezik egy üzenet: „sajnos már nem tudlak úgy szeretni, ahogy régen szerettelek, és nem akarok neked rosszat.” – Klakk. Ennyi. Vége.
Ez a könnyedség, komolytalanság, hűtlenség megjelenik a párkapcsolatok mellett a barátságokban is. Olyan könnyen el tud tűnni egy barát, vagy akár a barátok sokasága az ember életéből! Ismerek egy házaspárt, akik elvesztették a három éves gyermeküket egy súlyos rákos betegségben. S amikor ez megtörtént, a barátaik nagy része is eltűnt az életükből, mert nem tudtak mit kezdeni azzal a drámával, ami nekik osztályrészül jutott. Alig maradt meg valaki mellettük.
Ez az a valóság, ami körülvesz bennünket. Vajon ebben a valóságban keresztény emberként mi hogyan állunk meg? Vajon az, ami élet-halál kérdése, számunkra valóban élet-halál kérdésének a súlyával jelenik meg? Mi kell ahhoz, hogy így legyen?  Keresztényként, ha házasságot kötünk, holtomiglan – holtodiglan szövetkezünk egymással. Amikor megkeresztelkedünk, Isten és a gyülekezet színe előtt azt ígérjük és fogadjuk, hogy Jézus Krisztusnak egész életünkben hűséges követői, a református anyaszentegyházunk hűséges, úrvacsorával élő tagjai leszünk. Akik itt vagyunk, sokan megfogadtuk ezt. De vajon mindenki komolyan gondolja ezt a fogadalmat? Vagy csak ideig-óráig tart itt az ígéret sokakat, és ha a dolgok nem a várakozásuknak megfelelően alakulnak, akkor egy ponton váratlanul, vagy talán nem is annyira váratlanul veszik a kalapjukat és elköszönnek? Vagy inkább el se köszönnek, egyszerűen csak lelépnek, sosem látjuk őket többé?
Arról szeretnék ma beszélni, hogy mi a baj a hűséggel - és nem tudok rá választ adni! De határozottan látom, hogy mind a szélesebb társadalomban és kultúrában, mind az Isten népében nagyon nagy baj van a hűséggel. A gyülekezetünkben visszatérően súlyos házassági válságok, válások sorakoznak előttem. Hűtlenség a házasságban, hűtlenség az emberi kapcsolatokban, hűtlenség a barátságokban, hűtlenség a testvérek, a gyülekezet, Isten népe felé, hűtlenség Isten felé. Nagyon hamar elfáradunk, feladjuk, kilépünk, tovább állunk. Valaki nemrég egy e-mail-ben utalt arra, hogy András – rám vonatkozott a mondata – már hosszabb ideje üti a vészharangot a házasságok kapcsán; és aki rendszeresen jár a közösségünkbe, tudja jól, hogy ez így igaz. És ha Isten megadja, akkor az elkövetkezendőkben még sokkal inkább fogom ütni a vészharangot. Mégpedig azért, mert a házasságok válsága, a gyülekezetben élő keresztények közötti tartós házassági szövetségek felbomlása, a házassági elválások sora – mindez „csak” tünet! Látványos tünete, látványos megjelenési formája annak a sokkal mélyebb valóságnak, mennyire meggyengült a hűség, a hit, a szeretet a gyülekezetben.
Hogyan kapcsolódik mindez ahhoz az igeszakaszhoz, amit Péter apostol leveléből felolvastunk? Úgy, hogy Péter apostol biztatja, buzdítja a hallgatóit: „igyekezzetek megerősíteni az elhívásotokat!” Ez a végső summája ennek a résznek: „emberek, erősítsétek meg a Krisztusban való elhívásotokat, hogy ne boruljatok meg, ne essetek el, ne valljatok kudarcot!” A Szentlélek ugyanezt a buzdítást akarja ma elvégezni a mi szívünkben is, így akar megeleveníteni minket. Meg akarja erősíteni az elhívásunkat, ha volt; el akar hívni bennünket, ha még nem volt - éppen azért, hogy a hűség területén végre elkezdjen történni bennünk a változás, a gyógyulás.
Három pontban szeretném ezt végigtekinteni a bibliai rész alapján.
 1. Milyen lehetett a levél hallgatóinak a helyzete, kereszténysége, és hogyan kapcsolódik ez hozzánk?
A keresztény gyülekezet mindig egy konkrét helyzetben van. Az apostoli levél soha nem általános kifejtése valamiféle örök érvényű teológiai igazságoknak, hanem mindig az Evangélium, az örömhír fényében adott konkrét reakció egy konkrét közösség konkrét helyzetére, valóságos kihívásaira. Ez a reakció egyrészt pásztori: meg akarja erősíteni a keresztény gyülekezetet a hitükben, az identitásukban – másrészt missziói, hiszen a megerősítésnek, az átformálódásnak, megújulásnak mindig az a célja, hogy betöltsék küldetésüket a világban, amire Isten népeként elhívattak.  
A Péter által megszólított közösség konkrét lelki, hitbeli helyzetét tekintve igencsak furcsa részletek derülnek ki a levél folytatásából. Szó van itt angyalokról, a nemzetségtáblázatokkal kapcsolatos vitákról, utolsó időkről, a világ elmúlásáról. Már ekkor felüti a fejét a gyülekezetben egy tévtanítás, ami teljes egészében majd csak a második századi keresztények életében bontakozik ki, de már itt is jelen van, és el akarja nyelni az Evangélium igazságát. A tévtanítás sohasem elvi kérdés csupán, amin teológusok ártalmatlanul elvitatkozgatnak - a tévtanítás ledarálja a keresztény gyülekezet karakterét, jellemét, életét, mindenét. A tévtanítás, ugyanúgy, mint a tiszta Evangélium, az életről szól, arról, hogy világít-e Isten népe isten terve szerint a világban; konkrét és húsbavágó, élet és halál kérdése.
Három jellemzőjét szeretném ismertetni annak a lelki valóságnak, ami a Péter apostol által megszólított keresztény közösséget körülvette, utána pedig ezt a hármat (alapvetően három nagy szakadást) párhuzamba szeretném hozni azzal, milyen helyzetben vagyunk mi, mai keresztények.
Ha azonban a hitnek nincs köze az erkölcshöz, és ha egyébként sem lesz vég, nem lesz ítélet – akkor mindenki gátlástalanul átadhatja magát annak, ami neki tetszik. Ez az a lelki valóság, amelynek közepette az apostol meg akarja erősíteni a keresztény gyülekezetet. És ez a valóság valamilyen formában megjelenik a mai szélsőségesen individualista és relativista korunkban is.
Nagyon hasonló tehát Péter apostol kora a mi korunkhoz, az ő valóságuk a mi valóságunkhoz. Hogyan reagál Péter apostol erre a valóságra? Két dolgot tesz: emlékezteti a gyülekezetet a Krisztusban való dicsőséges elhívásra, valamint buzdítja és figyelmezteti őket ennek az elhívásnak a megélésére és kimunkálására. Erről a kettőről szeretnék én is beszélni a továbbiakban.
2. Mi az az elhívás, amiről az apostol beszél?
Péter ezt írja a levélben: „az Ő isteni hatalma megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és az Istennek kedves életre - az életre és a kegyességre szerepel a szövegben, de ez nehezen érthető ma - tehát az Istennek kedves életre - való, azáltal, hogy megismertük Őt, aki saját dicsőségével és erejével hívott el minket. Ezek által drága és hatalmas ígéreteket kaptunk, hogy általa isteni természet részesei legyetek, és megmeneküljetek attól a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban.”
Az elhívás tehát Péter szerint magának Jézusnak a lényéből fakad. Jézus a saját dicsőségével és erejével hívott el. Erre emlékezteti őket, amikor a hűtlenség probléma-halmazával szembe találja magát. Ezt a szót, hogy saját „erejével”, inkább úgy fordíthatnánk: nagyszerűségével, igazságával, csodálatos jellemével. Azt mondja evvel az apostol, hogy Jézus egyedi dicsősége és utánozhatatlan jelleme, igazsága, jósága az, amit az elhívásban az övéi megismertek. Ez nem valami elvont dolog. Olvastuk az istentisztelet elején a lekcióban a történetet, ahogyan maga Péter átélte Jézusnak az elhívásával. Elevenítsük fel ezt a történetet! Amikor a halfogás története játszódik, Péter már egy ideje követi Jézust, már egy kicsit ismeri, már alakul a kapcsolat közöttük. Jézus a szolgálata egy alkalmával megjelenik a Genezáreti tó partján a halászok között, és megkéri Pétert, vegye be őt a csónakjába és evezzenek beljebb a vízen. Ez fizika: a víz vezeti a hangot, ha beljebb mennek, jobban hallatszik a tanítás a parton. Jézus tanít, hirdeti az Isten uralmát, Péter pedig hallgatja őt a sokasággal együtt. Aztán egy ponton személyessé válik a történet. Azt kéri Jézus Pétertől: evezz a mélyre és vesd ki a hálódat! Pedig egész éjjel fáradoztak, semmit nem fogtak, de Péter Jézus szavára kiveti a hálót. És amikor váratlanul hihetetlen mennyiségű halat fognak, akkor Péter nem ugrálni kezd örömében a nagy fogás fölött, hanem csendben leborul és azt mondja: „menj el, Uram, tőlem, mert bűnös ember vagyok!” – Ez történik, amikor megjelenik Jézus dicsősége, nagyszerűsége, jósága, igazsága és szépsége! Ez az ember mély igaz reakciója: „Menj el, Uram, tőlem!” Mert amikor megjelenik a Szent, az isteni dicsőség Jézusban, amikor meglátod az Ő páratlan szépségét és igazságát, akkor nincs más, mint annak a látása és megvallása, hogy Ő szent, én pedig végletesen méltatlan és tisztátalan vagyok. Amikor az ebből a látásból fakadó hódolat megszólal a szívünkben, Jézus válasza ez: „embereket fogsz halászni.” Ez az elhívás. Így történik.
Szeretném nagyon hangsúlyossá tenni a szívetekben ezt a mély belerendülést! Az Isten iránti csodálatot, ami együtt jár az önmagunk fölötti megszomorodással, néha ijedelemmel! Mert ez minden elhíváshoz hozzá tartozik.
Ha keresztény vagy, kérlek ezen a ponton nézz rá arra, hogyan volt az, amikor Jézus téged elhívott! A mai istentiszteleten az a visszatérő kérdésünk: mi a baj a hűséggel? Mi a baj az elhívott keresztények hűségével? Nem lehet nagyon merev kategóriákban fogalmazni, mégis, szemlélve a közösséget, egyre erőteljesebb benyomásom az, hogy a hűséggel kapcsolatos problémáink egyik alapvető gyökere, hogy sokak elhívása ma a keresztény gyülekezetben nem annyira Jézusnak a páratlan dicsőséges gyönyörű szent jelenlétéből fakad, hanem sokkal inkább saját hiányaikból és szükségeikből. Ahogyan folyamatában történik az elhívás, nem lehet mereven elválasztani ezt a kettőt egymástól. Hiszen vihet engem számtalan hiányom és szükségem (párkapcsolat, egészség – betegség kérdése, munkahelyi probléma, ambícióim, önmagában az üres élet nyomasztó súlya) Isten felé. Visz is, jó is ez; a szükség sokakat elvezet oda, hogy belépjenek a Krisztussal való kapcsolatba - de végzetes hiba, ha mindvégig a szükséged marad a döntő, és Jézust egyszerűen csak mint erőt és megoldást illeszted a szükségeid közé! Vizsgáld meg: nem lehet, hogy úgy tekintesz Rá (ezt valószínűleg így nem mondanád, de a lelked mélyén ráismerhetsz erre az elhibázott viszonyulásra): most ebben a vallásos világban Jézusnak nevezzük a megoldást, de akárminek is nevezhetném, a lényeg az, hogy az én szükségletem megoldódjon!” Ha ennyi neked Jézus, esetleg még egy kis jóleső érzelmi, spirituális színezettel felruházva – akkor az elhívásod nem elhívás! A szükség odavihetett Jézushoz, de meg kell történnie, hogy aztán egyre kevésbé számítson már, hogy a szükségleteidet hogyan tölti be - mert egyre jobban megismered, megérted Őt, mint páratlan Istent, és egyre jobban betölt, hogy ki Ő és milyen. Ha ez nem történik meg, akkor a kereszténységed nem más, mint a szükségeid körüli állandó forgás.
Mi a baj a keresztények hűségével? A szükségeik körüli állandó forgás! Ha Jézusnak nem a lénye, szépsége, dicsősége ragadott meg, nem az, hogy Ő, a Szent eljött értem, eljött hozzám, a senkihez, ha nem ennek a csodálata, az emiatt érzett hódolat tölti be egyre inkább a szíveinket – csak a szükségek és hiányok megoldásának az igénye, az nem elhívás. Abból nem fakad hűség!
Péter apostol arra szólítja fel a gyülekezetet a levélben: emlékezzetek, hogyan hívott el titeket Jézus! Arról beszél még: ebben az elhívásban mindennel megajándékozott minket, ami az életre, az istenfélő életre való. A kulcs pedig ez a különleges mondat: „isteni természet részesei lettünk.”  A korabeli pogány világ használja ezt a kifejezést. A pogányság vágyakozik arra, hogy az elmúlást, a világnak a romlottságát, a pusztulást és a halált legyőzze - és ez nem más, mint hogy valamiképpen az isteni természet részese legyen. Ezt a pogány gondolatot használja Péter, hogy az Evangélium igazságáról beszéljen.
Amikor Jézus eljött az életedbe, leszállt rád a Szentlélek, újjá teremtett téged, eggyé tett az Atyával, beköltözött az életedbe Isten valósága. Krisztus elhívásában, a Szentlélek újjáteremtő ereje által, ahogy eggyé lettünk Krisztus halálával és a feltámadásával – az apostol szavai szerint isteni természet részesei lettünk. Persze tudom, hogy a mai ember kérdése nem az, hogyan lehetne isteni természet részese. A mai embernek az sem kérdés, mi lesz az örök élettel. Nem: a mai ember kérdése az, hogyan valósíthatom meg önmagam, hogyan lehetek igazán önmagam, hogyan lehetek igazán szabad? Elgondolkodtató azonban, hogy a mai ember ilyen kérdéseiben is van valami isteni. Mert ki az, aki önmagának a teljes ura egyedül, ha nem Isten? Ki az, aki önmagában teljesen szabad egyedül, ha nem Isten? Amikor a mai ember azt akarja, hogy teljesen szabad lehessen, megvalósítsa önmagát, bármikor bármit megtehessen, bármikor bármiből kiléphessen – akkor nem valami olyat kíván magának, ami isteni ajándék, isteni attribútum, ami csak Istennek van? És nem válasz erre a nagy paradoxon? A nagy paradoxon, mely szerint, ha teljesen kiszolgáltatod magad annak a Jézusnak, aki megjelenik és elhív; amikor teljesen lemondasz arról, hogy önmagadat megvalósítsd, Őbenne, az Istennel való megépült, helyreállt kapcsolatban teljesen visszakapod magad? S az ellenpróba: minél inkább annak kell történnie mindenben, amit én akarok, annál inkább annak a „mindennek” a foglya vagyok.
Isteni természet részesei lettünk. Emlékezzetek! – mondja Péter. Emlékezzetek az elhívásotokra! Nem tudsz mire emlékezni? Az se baj – ismerd el, hogy nincs mire emlékezned! Ha keresztény vagy, és csak a szükségeid körül forogtál, de ma rájöttél, hogy a Jézussal való kapcsolatod egészében csak önmagadról szólt, akkor mondd ki: most már meg kell térnem igazán! Oda kell fordulnom Hozzá igazán. El kell fordulnom attól, hogy mindig a saját hiányaimról és szükségeimről szóljon ez az egész!
3. Hogyan születik a hűség? Hogyan munkáljuk ki az elhívásunkat?
Az első dolog: egy nagyon erős elhívás nagyon erős választ igényel. Azt mondja Péter apostol: „éppen ezért teljes igyekezettel törekedjetek…” Éppen ezért, éppen az elhívás dicsőséges volta miatt, ami minden szükségeset megad az istenfélő, neki kedves élethez; ami elégséges arra, hogy hűségesek maradjunk minden viszonyulásban – éppen ez hív arra, hogy minden erővel kimunkáljuk, megéljük azt, amit Krisztusban kaptunk. Arra kapunk ebben felhívást, hogy az életünk minden területét minden időben fordítsuk Jézus Krisztus felé. Nyilván ez egy életprogram, nem megy azonnal. Lépésenként, területről területre haladva válik valósággá. Rátekintek a pénzügyeimre: így csináltam eddig? Most elkezdem Krisztushoz fordítani. Párkapcsolat kérdése? Munka? Pihenés, szórakozás? Mit jelent, ha ezt odafordítom Krisztushoz? Az egész élet egy nagy megtérés: újra és újra rá kell néznem az életem különböző részeire, odafordítani Krisztushoz. Ki kell munkálni, teljes erővel igyekezni, hogy ezt a hatalmas, dicsőséges elhívást megéljem, mindenhol, mindenkor, mindenben! És ha te azt mondod ma keresztényként, hogy ez neked túl nehéz, annak az az oka, hogy megfakult benned az elhívás szépsége és az ereje. Mert ha ez az elhívás hatalmas és dicsőséges, ha betölt Jézus szeretete, akkor ez nem lesz túl nehéz. Ha túl nehéz, akkor megfakult, vagy nem volt elhívás.
Végső értelemben az, hogy kimunkálom-e az elhívás valóságát, megmaradok-e a hűségben az élet különböző területein – hit kérdése. Hiszem-e, hogy mindaz, amit Krisztusban kaptunk, elégséges ahhoz, hogy megmaradjak a Neki kedves, hűséges életben? Hitkérdés! A hűség hit kérdése. Úgy a magyar nyelvben, mint a görög nyelvben, az Újszövetség nyelvén ez egy kifejezés, egy szótő. A régiek így mondták: „légy hív mindhalálig!” Légy hűséges, légy hív, lágy hívő! Ezért emlékeztet Péter: hiszed-e ezt az elhívást, amikor küzdesz az élethelyzetekben?
Mire törekedjünk a kimunkálás során? Hét dolgot sorol fel az apostol: „a hitetekben mutassatok igaz emberséget, az igaz emberséghez ismeretet, aztán önuralmat, alázatosságot, kegyességet, testvéri szeretetet, minden ember iránti szeretetet!”
Két hangsúlyos dolog van: egyik általában a felsorolással kapcsolatos, a másik az önuralomról és az állhatatosságról szól.
A felsorolásról általában: nagyon fontos látni, hogy a hittel kezdődik, és a szeretettel (a görög agapé szeretettel) végződik. Sok ehhez hasonló erény-lista volt a korabeli pogány világban is. De éppen attól lesz bármilyen lista keresztény, hogy a hittel kezdődik, abból indul, az elhívásból és az ebben való hitből fakad, és a másik ember és Isten iránti szeretethez érkezik. Ha a fának a gyökere a hit, a gyümölcse, a koronája a szeretet. Bármilyen erény ugyanis, amit kimunkálsz magadban, pl. azt mondod: neked van önuralmad, mert már lemondtál erről vagy arról a szerről, megálltál egy hamis úton: ha nem a hitből fakad és nem a szeretetben végződik, akkor rólad szól. És akkor lehet, hogy van önuralmad, és nagyot haladtál előre az életben, csak megjelent mellé a büszkeség, és megjelent mellé a mások lenézése. Mert nekem van, nekik pedig még nincsen önuralmuk. És így bármilyen erényt behelyettesíthetsz. Ha nem a hitből, Krisztus elhívásából indul és nem az isteni szeretetre mutat – akkor elfelejthetitek az erény-listát.
A másik az önuralom és állhatatosság kérdése, ami kulcskérdés. Arra a kérdésre keressük a választ, mi a baj a hűséggel, a keresztények hűségével. Érzésem szerint ezen a ponton csúszik el a dolog. Az önuralom és az állhatatosság két olyan, Krisztus elhívásából fakadó jellemvonás, erény, ami maximálisan szembe megy a valamennyiünket formáló jelenkori kultúrával, amit az anyatejjel szív magába a mai világ. Ebben látom a meggyengülésünknek és az összetörtségünknek az okát. Mert hűségesnek maradni a házastárshoz, a baráthoz, a gyülekezethez, Istenhez nem lehet önuralom és állhatatosság nélkül. Az önuralom azt jelenti, hogy Krisztusra nézve, az ő jelenlétének erejéből fékezem azokat a vágyaimat és kívánságaimat, amelyek a kapcsolatokat felborítanák. Ez az önuralom azért hihetetlenül nehéz, mert minden arra mutat, hogy a vágyaknak és kívánságoknak engedni kell. Azonnal tedd meg! Azonnal éld ki! Éljed meg, amire szükséged van! Jogod van megélni a szerelmet. Mi írhatja ezt fölül, milyen kötelék, milyen hűség? Jogod van megélni a romantikát. Ha úgy érzed, hogy elfáradtál, és ki kell magadat ütni, keresztény emberként jogod van erre is! Ennyit csak megengedhet az ember magának! Ha nagyon sok pénz kell egy élmény megszerzésére, jogom van akármennyit költeni rá, ki kérhetné számon? - De ezek a dolgok közben aláássák és ledarálják a kapcsolatokat. Önuralom nélkül nincs hűség! Nem véletlen, hogy a Tízparancsolat utolsó pontja így hangzik: ne kívánd! Ne kívánd a másik feleségét! (A férjét se, bár az itt nem szerepel.) Ne kívánd másnak a vagyonát, a nyaralását, az egészségét, az eszét stb.! Úgy tűnik, mintha lenne valami bennünk mélyen megbúvó bénultság, hogy nem tudunk nemet mondani a saját szívünk követeléseire. A házassági válság, amivel kezdtük – tünet! A baj mélyebben húzódik, és ez a „mélyebb” az a szívünkbe a világ által mélyen bevésett elképzelés, hogy nekünk minden jár és mindenhez jogunk van, és akkor tud kiteljesedni az életünk, ha saját vágyainknak mindig teret adunk. Nincs olyan kapcsolat, hogy ne kívánjunk meg valami mást. De az önuralom a kulcs! Hogy Krisztusban gyakoroljuk az önuralmat vagy nem – ezen múlik, hogy lesz-e hűség, vagy nem.
Ugyanez az erőtlenség jelenik meg ott, ahol állhatatlanok vagyunk. Mintha nem bírnánk elhordozni a nehézségeket, a kényelmetlenségeket, a vágyaink nem teljesülését. Mintha nem bírnánk elhordozni ma már semmilyen küzdelmet. Az állhatatosság azt jelenti, hogy Krisztusra nézve, és az Ő ígéretére nézve, az örök élet és az örök ítélet valóságára nézve nem adom fel! Mert ahogy Pál apostol mondja egy másik helyen: „ennek a jelenvaló világnak a szenvedései, a nehézségei semmik ahhoz az örökkévaló dicsőséghez képest, ami vár ránk!” – ez a keresztény reménység.
A régiek bölcsek voltak, és pontosan tudták mindezt, amiről beszéltem. Visszatérve a házassági hűséghez: nézzétek meg, mit fogadunk meg a házassági esküben! „Vele megelégszem.” – ez semmi más, mint önuralom! Van három milliárd másik férfi vagy nő a földön, vagy több – de vele megelégszem. „Őt sem egészségében, sem betegségében; sem boldog, sem boldogtalan voltában hitetlenül (hűtlenül!) el nem hagyom.” Mi ez, ha nem az állhatatosság? Valahogy kibírom. Szétbomlott házasságokra nézek, és azt látom: lehet, hogy csak ki kellett volna bírniuk egy pár évet, vagy pár évtizedet – de nem bírták ki!
Mi a baj a hűséggel? Az, hogy nincs helye az állhatatosságnak, és nincs helye az önuralomnak a mai keresztény tanítvány életében. Azért nincs helye, mert az egész kultúra, amiben élünk, minden hatalmával és erejével ledarálja bennünk ezeket.
Befejezésül: azzal buzdít Péter apostol, hogy „ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem lesztek a mi Urunk Jézus Krisztus ismeretében sem tétlenek, sem terméketlenek (gyümölcstelenek). Akiben pedig ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, és elfeledkezik arról, hogy régi bűneiből megtisztult.”
Azt hiszem, igen szofisztikált és túlbonyolított világunkban fontos meghallanunk az Evangéliumnak ezt az egyszerűségét. Péter apostol nagyon sarkosan fogalmaz: vagy megéljük Krisztus dicsőséges elhívásából fakadóan mindezt (erre hív, erre emlékeztet, ez a gyümölcsöző élet Krisztusban, még akkor is, ha ez nem jelenti azt, hogy ne buknánk el, ne vétkeznénk, ne küszködnénk, ne szorulnánk kegyelemre és bocsánatra) – vagy pedig, miközben hihetetlenül meggyőző érveink vannak arra nézve, miért léptünk ki a hűségből, a hit, az ismeret, az önuralom hiányában vakok, terméketlenek és gyümölcstelenek leszünk Isten előtt. S tudjátok, megrendítő a mai keresztény ember laza válasza minderre: „ha gyümölcstelen vagyok, hát gyümölcstelen vagyok! Jézus akkor is szeret!” Csak ne feledjük, hogy a gyümölcstelen fa, a terméketlen szőlő képe mit jelent a Bibliában! Amikor Isten így beszél az Ő népéről újra és újra, akár az Ó-, akár az Újszövetségben - az összes ilyen kép arról beszél, hogy Isten hűséges, kivár, türelmes, Isten eljön, megnézi az ő gyümölcsfáját, megöntözi a szőlőjét, várja, várja, várja a gyümölcsöt – de ha a fa végül sem hoz gyümölcsöt, akkor egy ponton kivágja és elégeti.
Mi a baj a hűséggel? Hogy nem vesszük komolyan, hogy az Evangélium tulajdonképpen egyszerű. És hogy az Isten arra hív, hogy lássuk az Ő dicsőségét, szeretetet, nagyságát. Lássuk meg hatalmas erejét abban, ahogyan Ő önuralmat gyakorolt, lemondott az életéről, lemondott a jogairól, lemondott az egészségéről, a fiatalságáról, lemondott mindenről. Odament a keresztre, odaadta az életét, odament a halálba azért, hogy feltámadásával gyümölcsöt, életet szerezzen nekünk!

Az ószövetségi imádságokról, a zsoltárokról, mint az Egyház imádságoskönyvéről szóló igehirdetés-sorozatnak a vége felé járunk. A mai, 118. Zsoltárnak a kerete, a bevezető és a záró versei így szólnak: „adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!” Az én dolgom ezért ma „csak” annyi, hogy a zsoltárossal együtt Isten jóságát és szeretetét hirdessem, Öt magasztaljam.
Isten jósága és szeretete – ezek a szavak a létezés legmélyebb valóságáról szólnak. Mert vagy az abszolút jóság és abszolút szeretet a végső valósága a mi pillanatnyi életünknek, a teremtett univerzumnak, a világtörténelemnek, és mi Őt (mert Ő személy) nevezzük Istennek – vagy pedig a jóság és a szeretet csak általunk, keresztények által Istennel kapcsolatban gyakran emlegetett, de zsigerileg soha nem komolyan gondolt, alapvetően át nem élt fogalmak. S ha ez az utóbbi igaz, akkor minden létezőnek a végső valósága csak valami közömbös, személytelen, üres, fatális, véletlen – és éppen ezért végtelenül rossz és gonosz dolog. A jóság és a szeretet vagy abszolút, mindent beborító és átjáró valósága Istennek (még akkor is, ha oly sok fájdalom és gonoszság van körülöttünk); vagy ha nem az, ha a jóság és szeretet nem ilyen végső valóság, akkor alapjaiban semmit nem ér. Mert mit használ nekünk egy relatív, ideig való jóság, ha az csak annyira képes, hogy átmeneti vigasztalást nyújtson, miközben a végén úgyis elnyel mindent a sötét üresség? Nincs nagyobb tét az életünkben annál, mint hogy alapvetően és mélyen bele tudunk-e kapaszkodni abba, hogy akármi van is velünk és körülöttünk, a legvégsőbb, objektív valóság mindennek a mélyén, mindennek az elején, mindennek a kezdetén, mindennek a végén a mi szerető Istenünk jósága és szeretete, amely körbeveszi az egész lényünket!
Ezt a jóságot, ezt a szeretetet hirdetem ma, a zsoltárossal együtt, három pontban.
1. Hogyan kapcsolódik az egyén, a zsoltáros szabadulása a közösség életéhez?
2. Milyen történet hirdeti Isten jóságát és szeretetét?
3. Hogyan mutat rá a zsoltáros Isten szeretetének legmélyebb titkára?
1 Hogyan kapcsolódik az egyén szabadulása a közösséghez?
Vizsgáljuk meg, mi történik ebben a zsoltárban! Az imádság ugyanis mindig történés, folyamat, dinamikus kapcsolat, találkozás. Ha egy emberrel párbeszédben vagyunk, ott is mindig történik valami; mindketten elmozdulunk - hacsak nem a süketek párbeszéde zajlik. De az imádság nem a süketek párbeszéde! Sokszor persze egyoldalúan megjelenik a süketség: mi mondjuk a magunkét, Őt meg nem halljuk - de azért alapvetően mégis mindig mozdul, történik valami Isten és az imádkozó ember között. 
Mi történik tehát ebben a zsoltárban? Az, hogy az egyéni hálaének az egész gyülekezeti közösség hálaénekévé lesz.
- A zsoltár első öt verse felszólítás Isten magasztalására. „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart a szeretete! Mondja ezt Izrael! Mondja ezt Áron! Mondja mindenki: örökké tart a szeretete!”
- A második nagy egységben, az 5-től a 18. versig a zsoltáros nem részletesen, de elmondja, mi történt vele, min ment keresztül, s hogy tapasztalatain, az átélt nehéz helyzeteken keresztül mit ismert meg, mit tanult Istenről, és mindezért magasztalja Őt.
- A 19. verstől jön egy újabb egység, ami azzal kezdődik: „nyissátok ki előttem az igazság kapuit, bemegyek és hálát adok az Úrnak!” Itt kezdősik a gyülekezet közösségében való hálaadás és ünneplés. A zsoltáros a maga egyéni történetével belép a közösségbe, és velük együtt megy a templom felé, és érkezik el a magasztalásnak, az istentiszteletnek a helyszínére. Megnyílnak a templom kapui, közösen belépnek oda, és ott az egyéni ének, az egyéni szabadulás-történet, amiben a zsoltáros megélte Isten jóságát és szeretetét, Isten népének, az egész gyülekezetnek a hálaadásává lesz. Megszólal a papok kórusa, kialakul egy válaszolgatás, antifóna – s ezen keresztül az egyén szabadítás-éneke a közösségi istentisztelet részévé válik.
Hogyan kapcsolódik az egyén szabadulása a közösséghez ma, nekünk, nálunk? Azért nagyon aktuális ez a kérdés, mert egy erőteljesen individualista korban élünk, és mindannyiunkat ez az individualizmus formál. Közben pedig keresztény közösségként arról beszélünk, hogy Krisztus bennünket eggyé tett, mi Isten népe, Isten családja vagyunk. Fontos ezt megélnünk, jó, ha valósággá válik ez a házicsoportokban, ahol megosztjuk egymással az életünket, hordozzuk, bátorítjuk, vigasztaljuk egymást, imádkozunk egymásért. De ez nem könnyű, mert sokan addig élünk a közösséggel, (nézz szembe ezzel, ha vonatkozik rád!), amíg az nekünk ad valamit, amíg hasznunkra van. Amikor pedig a közösség nem olyan, amilyennek azt látni szeretnénk, amikor meglátjuk a közösség éretlenségeit, bűnös voltát (mert bűnös emberekből áll), amikor már nem adja azt, amit várunk tőle, akkor elkezdjük kritizálni, vagy lelépünk, otthagyjuk. De ez így nem a közösségnek, hanem a kőkemény individualizmusunknak a megélése. Ugyanakkor gyönyörű példái vannak a gyülekezetben a közösség gyakorlásának: ahogy hordozzátok egymást nehéz helyzetben, ahogy bátorítjátok, vigasztaljátok, szeretetben intitek egymást, hogy Isten útján járjunk.
A dilemma egyén és közösség összekapcsolódásáról velünk van, és a zsoltár egészen konkrétan egy kérdéssel szembesít minket: mit tesz velünk egy másik ember ünnepe? Mit tesz velünk, amikor halljuk valakinek az ünnepét, Istenről szóló magasztalását? Mit tesz veled, ha eléd áll valaki, és mint itt a zsoltáros, arról kezd áradozni, hogy „nyomorúságomban segítségül hívtam az Urat, Ő megszabadított, és tágas térre vitt ki engem”? Mit tesz veled? Mit érzel, mire gondolsz, mi születik meg a szívedben, amikor ezt hallod? Légy őszinte! Lehet, hogy irigység? (És én, Uram? Velem már sosem? Velem miért nem történik ez? Miért nem velem cselekszed ezt?) Lehet, hogy távolságtartás, kívülállás. (Oké, ez a te történeted. A te átélésed, a te dolgod. Nincs részem benne, nincs közöm hozzá. Engem ez nem érint. - Egy individualista világban ez a természetes reakció, de a közösségben nem!) Lehet, hogy a cinizmus születik meg benned? Mennyi cinizmus van az Isten népében! (A kis naiv! Ez még ezt gondolja? Még elhiszi, még beveszi ezt?) Vagy pedig azt teszi veled a másik ember ünnepe, amiről ez a zsoltár szól, és amiről az Isten népe életének szólnia kell: hogy épülünk egymás hite által? Hogyan fogadhatom be valakinek az örömét és a szabadításról szóló énekét? Ez a zsoltár ma erre hív meg bennünket. Ez a zsoltár meghív téged az Isten népe közösségébe, ebben a pillanatban, itt és most, ahol valaki Isten szeretetéről tesz bizonyságot; és együtt örül a gyülekezet közösségével. A zsoltár meghív téged, hogy lépj be, akármilyen állapotban is vagy, annak az embernek az örömébe, aki szabadulást hirdet, és magasztalja Istent a jóságáért és a szeretetéért, amely az egész teremtett világnak a lénye. Rajtad múlik, mit válaszolsz! Belépsz ebbe a valóságba, Isten örömébe, szeretetébe és dicsőítésébe – vagy pedig kívül maradsz sértettségből, haragból, önsajnálatból, fásultságból, vagy abból a cinizmusból fakadóan, hogy te már rég nem remélsz semmit. A belépés vagy kívülmaradás akarat kérdése, nem az érzéseiden, nem az aktuális állapotodon múlik. Ez nem azt jelenti, hogy tagadd le, ha te nem a hálaadás és ujjongó öröm állapotában vagy – de az, hogy a közösség részeként belépsz-e Isten magasztalásába, az mégis a te döntésed. Azért ma, függetlenül attól, hogy személyesen hol vagy, egy meghívást kaptál: lépj be az Isten népe közösségében egy egyén hálaadásába, Isten iránti magasztalásába és ünnepébe! Mi a válaszod? Hogyan mész tovább? Érted ennek a tétjét?
2.Milyen történet hirdeti isten jóságát és szeretetét?
A középső részben, az 5-től a 18. versig a zsoltáros beszámol saját átéléseiről, tapasztalatairól. Nem túl részletes ez a beszámoló, avval foglalja össze, hogy „nyomorúságomban az Urat hívtam segítségül, az Úr meghallgatott, és tágas térre vitt engem.” A későbbiekben azért kiderül néhány részlet: „megvetéssel nézek a gyűlölőimre”, „jobb az Úrban bízni, mint más emberben keresni a bizalmat”, „körülvettek, rám támadtak, durván eltaszítottak, hogy elessem:” A vége mégis győzelem, ujjongás, szabadulás! Felemelte az Úr a jobbját. Nem részletezi, de megvallja Isten jóságát, megvallja azokat a felismeréseket, amelyekre Isten szabadító cselekvésének átélése közben jutott.
Ezen a ponton, mint igehirdető, két irányba mehetek. Az egyik az, ha kifejtem a zsoltárverseket: mi az pontosan, amit a zsoltáros megvall – és ez nagyon fontos! Ha otthon előveszed és imádkozod a zsoltárt, akkor nagyon nagy kincseket találsz majd ebben a részben. Olvasd, fogadd magadba! Mit vall meg, mit látott meg, mit tanult meg a zsoltáros a nyomorúságban? De erre most nem lesz időnk. Mert a másik lehetőség, hogy ezt az igét úgy próbálom meg megeleveníteni közöttetek, hogy nem arról beszélek, amit a zsoltáros mond, hanem megteszem magam is azt, amit a zsoltáros tesz. Azaz belépek a saját történetemmel Isten gyülekezetébe, hogy együtt magasztaljuk az Urat. Isten jóságát és szeretetét hirdetem a saját történetem alapján a gyülekezet közösségében. Amikor ugyanis azt mondom most a zsoltárossal együtt: „adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart a szeretete”, akkor ebben a pillanatban valóságosan Istent akarom dicsőíteni és magasztalni az Ő szeretetéért, mert jót tett velem!
Ennek a zsoltárnak a kapcsán visszatekintettem az elmúlt három évemre. Visszaemlékeztem olyan időszakra ennek a három évnek a kezdetén, amit a sötétség és a fájdalom határozott meg. Ebben az időszakban Isten iránti engedelmességből Isten szeretetét és jóságát hirdettem, de nem tapasztaltam abból semmit. Tudtam, hogy van; de nem éltem, és nem tapasztaltam. Hónapokon, majdnem egy éven keresztül tartott mindez. Olyan időszak volt, amikor körbenéztem, és bűnt, fájdalmat, betegséget és pusztulást láttam magam körül. A Gonosznak a nyílt munkáját, meg a Gonosznak a rejtett munkáját. Ezzel találtam magam szembe Isten népében, és a házam népében is. Bűnnel, ami pusztít. Láttam, amint nekem drága és szeretett emberek Istentől elfordulnak, és az önpusztítás útját járják, mert inkább hallgattak a saját sebzett, bűnös szívükre, mint Isten útmutatására, Isten törvényére. Ezekben a hónapokban alapvetően tehetetlenség és fájdalom váltotta egymást a szívemben. Éjszakai gyötrelmek, amikor nem tudtam aludni, vagy a fájdalom miatt, vagy a félelem miatt. Barátokat láttam, akik ellenségesek lettek. Akik csendesen suttogtak a hátam mögött. S miközben mindez zajlott, és a sötétség egyre inkább rám nehezedett, közben egyre mélyebben szembesültem önmagammal. Körülvett mások bűne, körülvett az, amit a világban láttam, amit magam körül tapasztaltam; elborított emiatt a fájdalom, és közben mégis, egyre mélyebben magamra láttam rá. Bűnös a szívem a gyökeréig. Mennyire ragaszkodok a kicsi, semmi hatalomhoz, és milyen nehéz elengedni! Milyen apró dolgok milyen sokat tudnak jelenteni nekem! Mennyire kritikus és ítélkező vagyok! Mások szemében látom a szálkát, a magaméban kevésbé a gerendát.
Nem úgy volt, hogy megláttam ezt, és akkor elindult volna az út felfelé. Ellenkezőleg: az út egyre mélyebbre, egyre nagyobb sötétségbe vezetett. Van úgy, hogy egy ilyen úton azt reméled, vége ennek a sötét időszaknak, fellélegezhetsz – de akkor az következik, hogy nincsen vége, sőt még nagyobb lesz a mélység. Egészen addig, amíg tudod, hogy most itt van mindennek a vége. Bizonyos értelemben meghaltál. Két hétig vége minden reménységnek. És nem tudod, hogy lesz-e még élet, vagy pedig végleg elnyelt a sötétség. Ott vagy ebben a sötétségben, várod a feltámadást, a reménységet, de nem vagy benne biztos, hogy elérkezik. Mert amikor Jézust megfeszítik Nagypénteken, eljön az a nap: Nagyszombat, amikor az Isten halott. Amikor Jézus a sírban van. Amikor sötétség borít el mindent. Amikor nincsen fény, és nincsen reménység, csak egy várakozás, hogy lesz-e harmadik nap? Lesz-e feltámadás? Lesz-e még bocsánat? Lesz-e kegyelem? Lesz-e reménység? De nem vagy benne biztos, hogy lesz. Mert Nagyszombat természete az, hogy semmi nincs, csak sötétség. A halál és a reménytelenség hosszú napokig. Megmarad az imádság, a várakozás – de minden kérdéses. Be vagy zárva!
És azután csendben, nagyon csendben, nagyon finoman, talán valahogy úgy, mint a hajnalnak az első sugara, valami elérkezik. Törékeny reménysugár. Az igazi szabadulás nagyon törékenyen érkezik, nagyon finoman. Megjelenik a reménysugár; nem tudod, hogy megmarad-e, vagy nem – de nem tűnik el, hanem lassan erősödik. A szabadulás, a kegyelem, a reménység gyakran így érkezik: finoman. Egy finom gondolat, ami az Isten szeretetéről és jóságáról beszél. Egy finom érzés a szívedben, hogy az Isten kegyelmes, jó, és szerető hozzád. Ami elindít.  És aztán ahogy lassan növekszik, azt tudod mondani, amit a zsoltáros: „Nem halok meg, hanem élek. Hirdetem az Úr tetteit. Keményen megfedett engem az Úr, de nem adott át a halálnak!” És akkor tudod, hogy élsz, és csak azért élsz, mert Ő kegyelmes. De élsz! És eltelik egy év, vagy eltelik két év, és zajlik a gyógyulás. Folyamatosan, kitartóan, lassan – de zajlik. És eljön annak a napja, valamiért kapsz egy ilyen zsoltárt, és azt kell mondanod, hogy a gyülekezet közösségében bizonyságot teszek, és megvallom: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, és mert örökkévaló a szeretete!” Akármi is van.
Miért mondtam ezt el? Miért mondja ezt el a zsoltáros? Miért hozzuk be a hálaadást és az örömöt a gyülekezet közösségébe? Sok oka van, kettő bizonyosan…
Az egyik: mert Isten ezt érdemli. Isten azt érdemli, hogy megvalljuk, hogy Ő jó, hogy Ö szerető. A felséges Isten azt érdemli, hogy kinyissuk a szívünket, kinyissuk a szánkat, és szemben bármilyen cinizmussal, önsajnálattal, ördögi munkával, szemben bármilyen jövőnkre mutató félelemmel azt mondjuk: „Uram, Te jó vagy. Uram, Te szerető Isten vagy!” A gyülekezet a közös magasztalás helye. Hallanunk kell, hogy Isten jó, és szeretete örökkévaló. Hallanunk kell, mert a nyomorúság, a mélység, a sötétség, amin keresztülmegyünk az életünk különböző szakaszaiban, (mert keresztülmegyünk mindannyian!), megtöri a bizalmat a szívünkben Isten jóságára és szeretetére vonatkozóan.
Egyszer beszélgettem valakivel, aki éveken keresztül hihetetlen mélységeken ment keresztül. Ezekben a mélységekben tudtam róla, vele voltam. A beszélgetésünk alkalmával később úgy tűnt, minden jóra fordul az életében, rendeződik a család, a munka kérdése. Mindezt megélve, ahogy körbenézett, finom félelemmel ezt mondta: „de nem tudom, elhiggyem-e, hogy most tényleg minden rendben lesz.” Ahogy beszélgettünk, kicsit még visszanézve a mélységre, egyszer csak nagyon hirtelen azt mondta, ő nem haragszik Istenre azért, ami történt! De a következő mondatban kiderült: „de bízni azért abban, hogy jó hozzám, már nagyon nehéz!” Bízni abban, hogy jó hozzánk, az nagyon nehéz - mert ha megégettük magunkat, akkor nagyon nehéz a bizalomban helyreállni. Az élet pedig mindannyiunkat megéget. Sokszor az történik, hogy helyreállunk, mert Isten elhoz egy másik, egy kegyelmes időszakot – de a szívünk mélyén ott marad ez a mély megtörtsége a bizalomnak. Nem merjük már felhőtlenül bízni abban, hogy Isten tényleg jó, tényleg szerető; és nem hisszük már, hogy ez a jóság és szeretet mindennek az alapja.  Ezért kell a gyülekezetbe behozni a hálaadásnak és örömnek, a szabadulásnak a történeteit! Mert oly sokatok szívében megtört ez a bizalom, ahogy az enyémben is. De így gyógyulunk, így épít fel, így hordoz Krisztus bennünket.
A második ok, ami a hálaadás közösségi megélésére indít, az, hogy a közös hálaadás közös reménységet szül, közösen vigasztal. „Örüljetek az örülőkkel és sírjatok a sírókkal!” - szólítja fel isten igéje a gyülekezetet. Ez Isten népének a természete. Ha együtt ünnepel Isten népe Isten színe előtt, abban benne van az is, aki éppen nyomorúságot tapasztal és mélységben van – de itt vigasztalást és reménységet nyer. A szabadulás történetének a jelentősége, hogy a történet mindig befejezett. Amíg benne vagyunk, nem látjuk a végét, és nem hisszük, hogy egyszer vége lesz. Amikor benne vagyunk, azt éljük meg, mint a zsoltáros: majdnem meghaltam. Ez lehet fizikai betegség, érzelmi fájdalom, bűn vagy erőszak átélése, megcsalatás. Akár ezek közül egyszerre több. De a zsoltáros éneke egyértelműen elénk adja: ennek egyszer vége lesz.  Ha elolvasol egy ilyen részt, mint itt a zsoltár az 5-től a 18. versig; ha engeded, hogy átjárja a szívedet, milyen sötétségen ment keresztül a zsoltáros, és most mégis magasztalja az Urat; ha ezt imádkozod – akkor, még ha te magad nyomorúságban vagy is, rá fogsz jönni: a gonosz, a rossz, a sötétség nem végtelen. Isten határt szabott a rossznak. Ő abszolút jó, abszolút szerető. S ha ez így van, s ha ez a legvégsőbb valóság, amiben benne létezünk, akkor ez azt jelenti, hogy Isten a te életedben is határt szabott a rossznak. Ez hihetetlen vigasztalás forrása.
3. Hogyan mutat rá a zsoltáros Isten szeretetének legmélyebb titkára?
Azt mondja magáról a zsoltáros: „durván eltaszítottak, hogy elessem, de az Úr megsegített engem.” Azaz a nyomorúságban elutasították, ellenségei megvetették őt. Itt jelenik meg Isten szeretetének és jóságának a titka: ezt a megvetett, félredobott, elutasított embert Isten kézbe veszi, felemeli és megdicsőíti. Amikor a templomban a gyülekezet közösségében van, és azt mondja: „hálát adok Neked, Uram, hogy meghallgattál, és megszabadítottál” – erre a papok kórusa válaszol: „az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő. Az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben!” Közmondás ez, ami leírja Isten jóságát. Egy képből indul ki. Az építők válogatják a köveket, amiből építeni fognak. Van egy kő, amit megnéznek, s azt mondják: ez olcsó, szemét! Gyenge!  Semmire sem jó! Dobjuk el! S akkor jön a Nagy Építő, és azt mondja: amit ti eldobtatok, megvetettetek, lenéztetek – az lesz a sarokkő! Az lesz az alap! Arra épül minden. A zsoltáros ebben a képben látja önmagát: akit mások megvetettek és elutasítottak, ahhoz Isten odament, és azt mondta: nekem kellesz! Nekem értékes vagy! Isten szeretete és szabadítása, megváltásának hatalma ez: a sötétségből áldás lesz. Amit mindenki lenéz, megvet, ami semmi, kicsi, gyenge, erőtlen – az Ő kezében sarokkő, alapkő lesz.
De a kép messze túlmutat ezen. A 118. zsoltár egy nagyobb egységnek a része. A 113-tól a 118. zsoltárok a Zsoltárok könyvében az ún. Hallél-zsoltárok. Ezek azok az énekek, amelyeket Izrael akkor éneket és imádkozott, amikor megemlékezett az Egyiptomból való szabadulásról. Izrael életének legalapvetőbb szabadulás-élménye, hogy rabszolga-nép voltak Egyiptomban, lényegében halálra ítéltettek, de amikor kiáltottak Istenhez, akkor Ő szabadítót támasztott: Mózest, és kivezette őket Egyiptomból. Egyiptom királya, a fáraó nem akarta kiengedni őket, ezért Isten csapásokkal próbálta megpuhítani a fáraó szívét, de az egyre keményebb lett. Az utolsó csapás az volt, amikor Isten úgy döntött, hogy minden elsőszülött fiút elpusztít Egyiptom földjén. Minden zsidó családban le kellett ölni egy bárányt, amelynek a vérével meg kellett kenniük az ajtók szemöldökfáját. Ez volt a páska-bárány. Amikor a pusztító angyal jött, ahol látta a vért, ott nem hozott ítéletet, átment, elment mellettük. Így menekültek meg. Ennek emlékére ünnepli Izrael évről évre a páska-ünnepet. A hat Hallél-zsoltár ehhez az ünnephez kapcsolódik. A 118. zsoltár, az utolsó az, amit a páska-vacsora végén énekelnek. Tudjátok jól, hogy Jézus a tanítványaival elkölti ezt a páska-vacsorát. Ez az utolsó vacsora a halála előtti éjszakán. Arra is emlékeztek talán, hogy azt olvassuk az egyik evangéliumban: „utána pedig kimentek a Gecsemáné kertbe zsoltárokat énekelve.” A Gecsemáné kertbe, ahol aztán Jézust elfogják. Tehát Jézus énekli a 118. zsoltárt. Jézus azt énekli halála előtt közvetlenül, hogy a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő. Az Isten szeretetének a titka, hogy az Egyszülött Fiú, Jézus maga, a tökéletes, a gyönyörű, az isteni herceg, az isteni szépség, a tökéletesség, aki egyetlen igazi tökéletes és bűntelen emberként eljött ebbe a világba, itt járt közöttünk, az Atya szeretetét, irgalmát, jóságát közvetítette – ezt a Jézust megfogta a saját népe, és azt mondták neki: te vagy a semmirekellő kő, te vagy a szemét, az olcsó, a semmire nem jó, megvetünk és eldobunk téged! Keresztfára szegezték, kivégezték, és ott volt rajta az ige tanúsága szerint a gyalázat! Gyalázattá lett, világ söpredékévé, világ szemetjévé, akit mindenki eldobott, mindenki gyűlölt, mindenki utált. Ez a Jézus énekli a 118. zsoltárt aznap este, és tudja jól, hogy ez róla szól, benne teljesedik be. A kő, amelyet az építők megvetettek - Jézus maga! Megvetik ma is a népek, a nemzetek – de ez a kő lett a sarokkő, mindennek az alapja! A Megváltó, a Szabadító, a Gyógyító. Mert nem csak meghal, hanem feltámad.  Az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemeinkben!
Befejezésül: ha ez az isteni szeretetnek a titka, mire hív ez minket?
Vannak közöttünk, akik pontosan tudják, hogy igazán a szívük mélyén soha nem szolgáltatták ki magukat ennek a Jézusnak. Soha nem adták oda a szívüket Neki. De mi kell még? Mit tehet Isten még, hogy megnyerje és meghódítsa a bizalmadat? Mit tehet Isten még, mit vársz még Tőle, hogy azt mondd Neki ma: átadom az életemet Teneked, mert Te vagy az abszolút jóság, az abszolút szeretet, és egyedül Te tudod megtartani az életemet! Annyira jó lenne, ha senki nem menne úgy el ma innen, hogy nem omlik a szerető isten karjaiba, akármilyen sebei, bűnei, terhei lennének is!
A második dolgot, amire az Övéit, a keresztény gyülekezetet hívja Isten ezen a zsoltáron keresztül, nehezebb, fájdalmasabb kimondani. Olyan nehéz azt látni, hallani, mennyi panasz hangzik Isten népének az ajkáról! Istennek szabad panaszkodni, az elmúlt hónapokban nagyon sok panasz-zsoltárt imádkoztunk végig, amelyeket maga Isten ad az Ő népének, hogy elmondhassa fájdalmát, csalódottságát, haragját! Istennel lehet beszélni a sötétségben, Istennek el lehet mondani minden küzdelmünket, meg nem értésünket. De más dolog Isten előtt panaszban kiönteni a szívünket a sötétség idején - és egészen más dolog bezárkózva a szívünkbe panaszkodó, vádoló módon olyanokat mondogatni Róla, hogy az Isten nem ilyen, meg az Isten nem olyan, meg az Isten nem azt csinálja, ami a Bibliában van, meg nem segít ebben, meg nem segít abban! Ha ezt teszitek, ha ilyeneket mondtok, sugdostok Róla, akkor az történik veletek, hogy a sarokkövet, Jézust, Akire minden felépül, ti magatok is megvetitek! Mert amikor ti, akik keresztények vagytok, az Isten szövetségében éltek, arról beszéltek újra és újra, hogy Ő „nem olyan”, meg magatokat sajnáljátok, és elegetek van belőle – nem veszitek észre, hogy ezzel azt a drága követ, amit letett az Úr értetek, ezt vetitek, ezt gyalázzátok meg?
Ez a kő vagy megtart téged, vagy nekimész, beleütközöl, és összetör téged! Úgy tűnik, hogy a mai keresztények, mi magunk elfelejtettük, hogy Isten jó, Isten szerető, és Isten szent; és amit a szent Isten tesz, az nem játék. Amikor odaadja a Fiát értünk, az sem játék! És hogy milyen választ adunk erre, az sem játék!
„Nyissátok ki előttem az igazság kapuit, bemegyek és hálát adok az Úrnak.”
Azt hiszem, hogy kinyitottam előttetek, veletek együtt, a gyülekezet közösségében az igazság kapuit. Jöjjetek be az Úrhoz, dicsőítsétek Őt, boruljatok le Előtte, ha kell bűnbánatban, ha kell, sírva, és adjatok hálát Neki! És Ő szeretettel ölel titeket magához.
Ámen
(Lovas András)

Walter Brueggemann, amerikai ószövetséges teológus a zsoltárokat 3 csoportra osztja: a meggyőződés imádságai; az elbizonytalanodás zsoltárai; és az új meggyőződés zsoltárai. Ez a séma (amely nem kizárólagos, és nem is szabad túl mereven kezelni, mondja) kapcsolódik az imádkozó ember/az imádkozó közösség élettapasztalatához.
A meggyőződés imádságai azok, amikor az életben (nagyjából) minden rendben van. Jólét, elégedettség és az áldásokért való hála jellemez ilyenkor bennünket. Ezek a zsoltárok örömről, boldogságról, Isten megbízhatóságáról szólnak. Ő tartja kézben a dolgokat, és azok jól vannak.
Az elbizonytalanodás zsoltárai azok a panasz énekek, amelyek közül többet olvastunk (és imádkoztunk) az elmúlt hetekben. Minden ember életében (akár hívő, akár nem hívő valaki) vannak időszakok, amelyeket a fájdalom, egyedüllét, szenvedés, halál, és az ezekből fakadó düh, harag, keserűség jellemez. A Zsoltárok könyvének egy jó része ezeknek az élethelyzeteknek ad hangot Isten jelenlétében. Bátran kimondja az érzéseket, akár a gyűlöletet, az ellenségek elvetemült voltát, a halál közelségét…
Az új meggyőződés zsoltárai Istent magasztaló hála- és dicsőítő énekek, amelyek azt ünneplik, hogy Isten közbeavatkozott és szabadulást hozott. Az életünkben vannak olyan szakaszok, amikor a sötétség és kétségbeesés ideje után, váratlanul, lassabban vagy éppen hirtelen változás áll be. Megjelenik az öröm, a béke. Isten uralkodik. (vö. Walter Brueggemann: A hit a Zsoltárok könyvében, 25. o.)
"Ezek a szakaszok fejlődés nélkül újra és újra ismétlődnek, átmeneteik sohasem nyilvánvalók, könnyedek vagy "természetesek". Mindig fájdalommal és meglepetéssel járnak, és bármilyen életkorban bekövetkezhetnek." (Brueggemmann, 26.)
Fájdalom szakaszai és a meglepetés szakaszai az életünkben. Egyetemes a tapasztalat, hadd hangsúlyozzam újra, akár hívőnek, akár nem hívőnek mondja magát valaki. Brueggemann rámutat, hogy ugyanakkor a mi kultúránk nem ad teret ezen tapasztalatok megélésének, kimondásának. Hova visszük a sötétséget, a fájdalmat, a kudarcot? Hiszen minden arról szól, hogyan kerüljük el ezeket az élethelyzeteket. És ha nem sikerül, akkor tartsd magadban, vagy max. menj szakemberhez. Ne terhelj másokat a bajoddal. De hasonlóan a meglepetéseket sem szeretjük. Az igazi, radikális változás, megújulás szintén ijesztő a mai kultúrában. Mert akkor sem mi irányítunk, nem a miénk a kontroll. A mi világunk pedig azt írta belénk, hogy az élet folyamatos, sikeres fejlődés. Mindezek miatt a zsoltárok sokkal közelebb segítenek a valóságunk megéléséhez (a legfőbb valóság, Isten jelenlétében), mint azt sokan az imádságról általánosságban gondolnák.
A 73. zsoltár azért különleges, mert ezt az egész ívet végig követhetjük benne (ez az egyetlen ilyen zsoltár). Mind a három szakaszra történik utalás, és különösen érdekes, hogyan történik az átmenet az egyikből a másikba. Ez a zsoltár ma a Szentlélek erejében megvizsgálja a szívünket (hol tartunk az úton), és Isten felé fordít, bárhol is legyünk. Arra hív, hogy álljunk bele az életünk valóságával Isten valóságába. Hogy lássuk őt szívünk szemeivel…
1. A meggyőződés és annak megrendülése; 2. Az elbizonytalanodás: alászállás a sötétségbe; 3. Az új meggyőződés: váratlan felemelkedés
1. A meggyőződés és annak megrendülése
A kiindulópontra csak rövid utalás történik: "Milyen jó az Isten Izráelhez, a tiszta szívűekhez!" Ez a közösség hitvallása. Isten jó az ő népéhez, a benne bízókhoz, azokhoz, akik megtartják szövetségét, a vele való élet kereteit, akik tisztán tartják a szívüket. Ezzel a gondolattal kezdődik az egész Zsoltárok könyve. A 1. zsoltár meghatározó képe,  hogy az Úrban bízók élete olyan, mint egy folyóvíz mellé ültetett fa, amely gyümölcsöt terem, míg az erőszakosok, istentelek olyanok lesznek, mint a pelyva, amit szétszór a szél. Az igazak célba érnek, de a gúnyolódók útja a semmibe vész. Isten igazsága rendben tartja a világot, és van mihez igazodni. Ez Izrael elsődleges hitvallása.
Ez a kép nagyon erősen be van írva sokunk szívébe. Ha Isten van, uralkodik, akkor az egyfajta morális következetességet jelent: ő hűséges a hozzá hűségesekhez. Szeretném ezt a gondolatot megint kiterjeszteni azokra is, akik nem vallják magukat Jézus követőinek. Mindnyájunkban van elvárás Isten felé ezen a területen, hadd mutassam be, hogyan.
A legtisztább képlet azoké, akik keresztényként nőttek fel. Kezdettől ezt szívták magukba, hogy az Úrnak engedelmeskedni ( a szívet tisztán tartani) jó, és áldással jár. Mélyen beléjük van ez írva. Azután vannak többen, akik felnőtt fejjel találkoztak Isten szeretetével és megbocsátó, megtisztító erejével Jézusban, aki elhívta őket. Ők azt élték meg, hogy a káoszban megjelent az Úr, és kivette őket, újat kezdett bennünk. Azaz a keresztény életük egy "új meggyőződés" tapasztalattal kezdődött. De az új meggyőződés idővel "csak meggyőződéssé lesz." És bennünk is az van, a tapasztalatuk miatt is, hogy Isten rendet tart a világban. Most, hogy hozzá fordultam, nem érhet már baj.
De még azok is valami hasonlót várnak Istentől, akik még kívül állnak. Vagy nem éppen az vonz-e egyeseket Isten felé, hogy nála majd végre minden kiszámítható és átlátható lesz? Ha hűséges leszek - minden jóra fordul. Ennek oka egyrészt a keresztény kultúra, múlt még itt-ott fellelhető maradványaira vezethető vissza, másrészt pedig az emberi szív alapbeállítására is. Figyeljük meg, hogy ha valaki elutasítja a kereszténységet, ha el is utasítja Istent, ha végtelenül naivnak és butának tartja a keresztényeket, hogy hiszik ezt a világképet, akkor is így képzeli el Istent (akiben nem hisz). Azaz ki az, aki Istent nem úgy képzeli el, hogy a hűségesekhez, engedelmesekhez áldással, az gonosz, erőszakos emberekhez ítélettel közeledik? Ha elutasítod Isten létét, akkor is - feltételezem - ezt utasítod el. Ez gyakran abból fakad, hogy valamikor ezt hitted - de nem ez lett a tapasztalatod. És itt kapcsolódunk újra a zsoltároshoz.
"De az én lábam majdnem megcsúszott, kis híjám elestem jártamban. " Itt indul az első mozgás. Miközben Izrael/a közösség hite nem változik, az egyén életében valami megjelenik: De én… A közösség, a szövetséges nép hitében ott van mindez, de az én lábam majdnem megcsúszott. Érezzük ezt a képet; milyen, amikor váratlanul kicsúszik a lábunk alól a talaj. Amikor egyensúlyt vesztünk, és kontrollálatlanul megindulunk lefelé. Abban a pillanatban nem tudjuk hova jutunk. Megjelenik az örvény, a veszteség, a félelem. Itt állunk az elbizonytalanodás küszöbén.
2. Az elbizonytalanodás: alászállás a sötétségbe
A zsoltár első fele ezt az alászállást beszéli el. Nagyon erőteljes történés zajlik az imádkozó ember szívében, amibe betekintést nyerünk. Halljuk szívének gondolatait. Szinte érezzük - én leginkább ezzel a képpel tudom a történéseit megragadni - ahogy elsötétül a szíve, elsötétül a látása. Mert mindig a szívünkkel látunk. A szívünk állapota határozza meg, hogy valakiben a szépet vagy csúnyát látjuk; hogy a helyzetünket nehéznek, de tarhatónak vagy reménytelennek, kétségbeesettnek látjuk; hogy Istent hogyan látjuk. Néhány megjegyzést szeretnék tenni ahhoz, ahogy a zsoltáros ebben a részben először a bűnösökről beszél.
"Mert halálukig sincsenek kínjaik, és kövér a testük. Nincs részük az emberek gyötrelmében, nem érik őket csapások, mint más embereket. Ezért a kevélység nyakláncát hordják, és az erőszak köpenyébe burkolóznak. Jómódjukban kérkedve néznek szét, szívükben öntelt gondolatok járnak. Gúnyolódnak, gonoszul beszélnek, elnyomással fenyegetőznek dölyfösen. Az ég ellen is feltátják szájukat, nyelvükkel megszólják a földet. Ezért fordul feléjük a nép, és mohón isszák szavaikat, mint a vizet. Ezt mondják: Honnan tudná ezt az Isten? Lehet-e tudomása erről a Felségesnek? Íme, ilyenek a bűnösök! Háborítatlanul gyarapítják vagyonukat szüntelen. "
Mit és hogyan lát a zsoltáros? Mire néz, mire tekint? Nos, az egész részt uralja az "én és ők" szemlélete. Én igaz voltam, ők erőszakosok. Bőségük, ahogy az élet minden részét kiélvezik, ahogy luxusnyaralásokra járnak és sportautókat vezetnek, ahogy semminek nézik azokat, akiknek ebből semmi nincs, nem tehetségüknek, hanem erőszakosságuknak és gátlástalanságuknak köszönhető. Ezekre mondják, hogy nem ismernek sem Istent, sem embert. Ők vannak - és még sokan fel is néznek rájuk. Hosszan, részletesen sorolja ezeket a zsoltáros. Mit lát? Mire figyel? Érezzük, ahogy nem lát már mást, csak azt, hogy ezeknek az istenteleneknek milyen jól megy.
Közben betölti szívét az irigység: "Irigy lettem a kérkedőkre, látva a bűnösök jólétét." Elborítja a szívét az irigység. Akkor én miért tartottam a szívem tisztán, folytatja, miért tartom magam Isten igazságához, amikor nem azt látom, amit a közösségem, Izrael hisz? Hogyan történhet itt a szemünk láttára az ellenkezője annak, amit Isten mondott? Hogyan lehet, hogy azok gyarapodnak, pedig istentelenek, mások iránt kegyetlenek, én meg küszködök mindenféle hiányok között? - És talán érzed itt, mit jelent a szív elsötétülése. Nem lát mást, csak a gazdagok jólétét, a maga hiányait, és Isten irreleváns voltát. Ezért oda jut, hogy majdnem feladja a hitét: "Már arra gondoltam, hogy én is úgy beszélek, mint ők, de akkor megtagadtam volna fiaid nemzetségét. Elgondolkoztam rajta, meg akartam érteni, de túl nehéznek tűnt nekem. " Gyötrő gondolkozás, ami nem visz előre.
Ezen a ponton többen kiszállnak az Istennel való kapcsolatból. A zsoltárost tartja a közössége, érdekli, hogy mit gondolnak majd az utódai döntéséről. A mai ember ennél sokkal individualistább - a közösség sem térben (kikkel vagyok együtt), sem időben (kikhez tartozom a múltból és a jövőben) nem olyan érték. Többen vagytok akikben az irigységnek ugyanez a keserűsége vert gyökeret és nőtt fel. Ha nem gondolod, csak nézd meg, nem ugyanígy morgolódsz-e te is magadban: "De én hiába tartottam tisztán a szívemet…" Hiába vagyok Istennek engedelmes, nincs társam… beteg vagyok… rossz a munkám… kiszúrnak velem… Isten nem adja meg azt, amire vágyom! És igen, ott van a szívben a keserű irigység, és mint egy óriásira növekedő, mindent behálózó és végül elemésztő parazita növény, megfojtja az életet. Néha nekiveselkedsz, gondolkozol, gyötrődsz, keresed a megértést, de túl nehéz. Alászállás a fájdalomba, a sötétségbe, az értetlenségbe. Hol van Isten?
Ez a helyzet darálja, módszeresen darálja az ember hitét és elkötelezettségét az igazságos és tisztességes élet iránt. És nehéz megállni, hiszen korunk azt mondja, bolond vagy, ha bármilyen ideához ragaszkodsz. Halálosan cinikus emberek vesznek körül (vagy azzá lettünk mi is…?), akik ilyenkor gúnyolódóan válaszolnak vissza: tényleg hiába tartottad tisztán a szíved… mit képzeltél? De amilyen erősen jön szembe a cinizmus hangja, olyan hihetetlen űr búvik meg a magabiztosság mögött. A zsoltáros küzdelme azzal, hol van Isten, nem a cinikus ember hangja.
Mielőtt tovább lépünk, még egy fontos megfigyelést kell tennünk. A zsoltáros az új meggyőződés tapasztalatából tekint vissza erre az időszakra (irigy lettem a kérkedőkre - ilyet nem mond az ember, amikor benne van a küzdelemben; már arra gondoltam, hogy úgy beszélek, mint ők, de akkor megtagadtam volna fiaid nemzetségét - ez is visszatekintés.) Ami azt jelenti, hogy az elbizonytalanodás időszakának az imádságai nem ilyen közvetett, hanem közvetlen beszédet jelentenek. Nem udvariasan azt mondjuk, hogy irigy lettem, hanem Isten előtt küszködünk mindazzal az érzéssel és gondolattal, amit az vált ki bennünk, hogy nem látjuk Isten rendjét. Ez az időszak, életszakasz természetesen nem egy rövid imádság erejéig, hanem heteken, hónapokon át is tarthat.
Itt elértünk a következő mozgás kiindulópontjáig: "Végül elmentem Isten szentélyébe, és megértettem, hogy milyen végük lesz." Új látás születik.
3. Az új meggyőződés: váratlan felemelkedés
A zsoltár közepén fordulat következik be. Ennek következménye egy újfajta látás. A helyzet nem változik meg, semmiben!, de a zsoltárosban valami mélyen átalakul. Mintha új szemüvegen keresztül látná a világot; ugyanazt a világot látja, de nem ugyanaz az ember. Kivilágosodik a szíve, helyreáll benne a valóság igazi képe. Lássuk először, hogy mit lát az új meggyőződés tapasztalatában!
Azokkal kapcsolatban, akiket eddig csak a keserű irigység szemüvegén látott így szól: "Bizony, sikamlós talajra állítottad és pusztulásba döntöd őket! Hogy fognak elpusztulni egy pillanat alatt! Végük lesz, semmivé lesznek rémületükben. Mint ébredés után az álomkép, úgy tűnik el képük, ha fölserkensz, Uram!" Ezek nem a bosszú szavai (korábban beszéltünk arról, hogyan jelennek meg a bosszú szavai a panaszzsoltárokban). Itt azonban egyszerűen látásról van szó, amire megnyílt a szíve. Eddig csak a jólétet és kérkedést, erőszakot és gazdagságot látta, most azonban meglátott valami mást is. Azt a megfellebbezhetetlen valóságot, amiről Jézus beszél egy példázatában.
"Egy gazdag embernek bő termést hozott a földje. Így gondolkozott magában: Mit tegyek? Nincs hova betakarítanom a termésemet. Majd így szólt: Ezt teszem: lebontom a csűreimet, nagyobbakat építek, oda gyűjtöm be minden gabonámat és javamat, és ezt mondom a lelkemnek: Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál! Isten azonban azt mondta neki: Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?" (Lk. 12. 16-20)
Nem a gazdagsággal van baj önmagában, hanem azzal, ha valaki abban véli megtalálni a biztonságát. A zsoltáros ezt látja meg: mennyire törékeny ez a biztonság, mennyire gyenge lábakon áll ez az élvezet, mennyire tűnékeny azok hatalma, akikre korábban vágyakozva és irigysége nézett. Sokkal valóságosabb a kitettségünk, mint amennyire valóságos lenne a vagyonban való biztonságunk. Amíg ez erkölcsi prédikációként érkezik hozzánk, nem sokat ér. Ezer és ezer ellenérvünk van (ha elég idős vagy, látod, ahogy az elit örökíti magát generációkon keresztül; sokan mondják, hogy nem baj, azért csak jó jobban, mint szegényen élni; stb.). De itt nem arról van szó, hogy a régi meggyőződésbe valaki visszavezette ezt az embert, hanem az, hogy valami új született benne. Meglepetés, újdonság, radikálisan más, mint ahogy a többség lát. Éppen ezért új meggyőződés.
Másképpen látja magát is: "Ha keseregne a szívem, és sajogna a bensőm, akkor olyan ostoba és tudatlan volnék veled szemben, mint az állat." Ami korábban megváltozhatatlan adottság volt, a keserű irigység, ami hozzá nőtt, és amit úgy látott, mint akinek igaza van, most úgy tűnik fel előtte, mint állati ostobaság és tudatlanság. A "hogyan érezhettem így, hogyan gondolkozhattam így, el sem hiszem magamról" megvallása ez. Ami betonkemény valóságnak tűnt az elbizonytalanodás idején, az egyszer csak leszakad róla, eltávolodik tőle, erejét veszti, és úgy néz rá, hogy nem is érti, mi volt vele korábban. Ez az új, ez a meglepetés, ez a radikálisan más.
És végül minden, de minden megváltozik az Úrral való kapcsolatában: "De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet." De én… Egy újabb de én, egy újabb fordulat. "Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!" Ebben a kapcsolatban nincs már érdek. Nem arról van szó, hogy ha én hűséges vagyok, te megáldasz bőséggel. Nem, hiszen semmi nem változott meg a körülményekben. Hanem egy mélyebb szeretet és bizalom született Isten felé. Benned gyönyörködöm, önmagadért. Téged imádlak, mert jó vagy. Te vagy az, akiben örömöm találom. Te elégítesz meg. Te vagy velem, te vezetsz. Jobb nekem a veled való közösség, mint az az élvezet, amit téged elutasítók kapnak gazdagságukban. Egyszerűen csak szemléli Istent, gyönyörködik benne a szíve, feltöltődik vele a lénye, átjárja Isten szeretete és öröme. Kell-e ennél több?
Minden megváltozott tehát, de hogyan? Ezt mondja: "Végül elmentem Isten szentélyébe, és megértettem, hogy milyen végük lesz."  Isten szent helyén történt a fordulat. A templomban, az istentiszteletben egyszer csak találkozott az Úrral. Betöltötte őt Isten jelenléte - és minden mássá lett. Mert az új meggyőződés isteni ajándék. Valami olyan ajándék, amit az Úr egyszer csak rááraszott. Nem kigondolta, nem megmagyarázta magának, nem bebizonyították neki, hanem egyszer csak az övé lett. Van, amikor csendben, észrevétlenül jő ez el az életünkbe; a sötétség, a fájdalom, a keserűség lassan-lassan kezd kivonulni szívünkből, amint apálykor a tenger szinte láthatatlanul húzódik vissza. Van, amikor a Szentlélek leszáll, és minden megváltozik… váratlanul ott találjuk magunkat az Úr előtt és szabaddá leszünk. Történhet ez istentiszteleten, gyógyító imádságban, lelkigondozói beszélgetésben, házicsoportos közös imában, egy könyv olvasása közben, egyedül a természetben…  De megtörténik. Mert igen, egy nap eljön az Úr.
Hova hív mindez? Isten jelenlétébe, Isten különleges jelenlétébe, ahol minden megfordul. Ennek a Szentlélektől való meghívásnak a részeként hadd mutassam fel, hogyan tárul elénk Isten munkája. Két - párhuzamos - dologra mutatok rá.
Az első a Zsoltárok könyve egészének a szerkezete. Az 1. Zsoltárral indul, a meggyőződés megvallásával. A 150. zsoltárral zárul, ami színtiszta magasztalás; nem valamiért, amit Isten tett, hanem Istenért magáért. A kettő között nemcsak a Zsoltárok könyve, hanem az egész életünk ott van. Panasszal, küzdelemmel, szabadulással, új énekkel, újra panasszal. Mert ez ennek a világnak a természete. De minden az engedelmességtől a dicsőítés felé tart. Minden alászállást és sötétséget felemelkedés és dicsőítés követ. Nagyon mélyen vígasztalnak Eugene Peterson gondolatai, aki felhívja a figyelmet, hogy azzal, hogy a Zsoltárok könyve dicsőítéssel végződik (ráadásul 5 dicsőítő zsoltárral), azt is hirdeti, hogy egy nap minden imádságunk, miden sóhajunk, minden könnyünk magasztalássá lesz. Az alászállást Isten hűségéből mindig felemelkedés követi.
Honnan tudjuk? Azért, mert Isten maga ebbe az életbe lépett be. Jézus alászállt a sötétségbe, a fájdalomba és a halálba - hogy azután felemelkedjen az életbe, a világosságba. Ez az Úr útja velünk, ez az Úr útja értünk. Belép a mi alászállásainkba, hogy jelenlétét adja, velünk találkozzon, és magával emeljen bennünket az életbe.
Az élettapasztalatunk benne értelmet, célt, jelenlétet, erőt nyer. Ezért imádjuk és magasztaljuk ma őt! Ámen!