Ünnepek

Mi van a halál után? Mit kezdjünk a halállal, ami előbb vagy utóbb, kétségen kívül, elnyeli mindannyiunk életét? Ha valami biztos: az a halál. Holtbiztos… Beszélhetünk erről ma? Van bátorságunk szembenézni az elkerülhetetlennel? Készek vagyunk őszintén szembenézni a nagy kihívással, amit az elmúlás valósága jelent mindannyiunknak?
Jézus, aki a halálból támadt fel, azt mondja: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön.” Ha Jézus szava igaz, akkor nem a halál a legnagyobb hatalom. Igen, mindannyiunkat elemészt, igen, kíméletlenül elválasztja tőlünk szeretteinket, de mégsem az övé az utolsó szó. A halál a legfőbb erőként mutatkozik meg az ember életében. Úgy tűnik, ő beszél, ő cselekszik utoljára, mert utána már nincsen beszéd, nincsen érzékelés, nincsenek tettek. Ő az utolsó, ő a végső. És ezért ő a legnagyobb, a leghatalmasabb. De ha Jézus szava igaz, „nekem adatott minden hatalom”, akkor a „minden”-ben a halál felett való hatalom is benne van. Márpedig Jézus szava igaz, ha ő valóban feltámadt. Mert Jézus legyőzetett a kereszten a halál által. Néma volt, hideg, érzéketlen, halott, eltemették. De ha feltámadt, akkor nem rajta győzött a halál, hanem ő aratott győzelmet a halál felett. Akkor – váratlanul, meglepetésszerűen - mégis Jézusé lett az utolsó szó, Jézusé, aki a halál után újra beszél, újra cselekszik, újra él. A kérdés, amiről szó van, nem elméleti. Mi van a halál után? A szeretteim halála után? A halálom után?
A kérdés ugyanakkor nagyon nehéz. Hogyan lehet ezekről meggyőződni? Nem pusztán „elhinni” akarunk valamit, mert az ilyen fajta hit kevés, erőtlen. Hogyan lehet belső bizonyosságra jutni? Hogyan lehet bennem valósággá, hogy Jézus szava az utolsó szó – felettem is? Mert a halál hatalma valóság bennem – nem kérdés, belénk van írva. Az életünket féltjük, óvjuk, a halált, ha egészségesek vagyunk, nem vágyjuk. De tudjuk, hogy övé a hatalom. Érezzük, mert törékenyek vagyunk, mert elmúlnak mellőlünk mások, mert elmúlunk. Lehet ilyen, sőt, ezt legyőző bizonyossággá, hogy Jézusé minden hatalom? Hogy ő fog szólni utoljára sírom felett, és én újra beszélni, érezni, cselekedni fogok? Mi van a halál után?
A ma olvasott történet azt mutatja be, hogy hozzánk hasonló hús-vér emberek hogyan jutnak el erre a bizonyosságra. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez a beszámoló az egyike azon nagyon keveseknek, amelyekben szemtanúk szólalnak meg. Ha Jézus feltámadt a halálból, és legyőzte a halált, ez a világtörténelem legjelentősebb eseménye. Ha voltak ennek tanúi, ha megmaradt számunkra a hozzájuk kötődő beszámoló, ez a világirodalom legfontosabb dokumentuma. Ez, és nem más adatott számunkra a halál legyőzésével kapcsolatosan. Sok ősi iratot tartanak ma nagy becsben. Ősi bölcsességek, ősi tapasztalatok a szexualitásról, ősi történetírások, politikai vagy tudományos művek. Mindezek az emberiség közös kincsei. Amennyiben valami új kézirat kerül elő, az azonnal újsághírré lesz. Itt van előttünk egy hasonló beszámoló, ami – tárgyánál fogva – mindennél fontosabb. Hogyan viszonyulsz hozzá? Meggondolod-e, hogy rólad is szól, hiszen a halál kérdésében, fájdalom, érintett vagy? Mielőtt belesüppednél a „Húsvét - ünnep van - most templomba megyünk - és tudjuk, mi vár ránk - és nem várunk semmi különlegest” szokásos menetébe, légy kész feltenni a kérdést: mi van a halál után? Kié az utolsó szó? Kié a végső hatalom? Milyen meggyőződés él bennem?
Mielőtt a bibliai történetre térnék, vizsgáljuk meg egyéb lehetőségeinket. Mit tudhatunk arról, mi van a halál után? Hogyan keresi az emberiség erre a kérdésre a választ? Milyen válaszok születtek?
I. Keresések
Ha 100 évvel ezelőtt ugyanennyi embernek feltették volna a kérdést, hogy mi van a halál után, a jelenlévők nagy része azt válaszolta volna, hogy vagy mennyország, vagy pokol (kárhozat). Az emberek jelentős részében élénk képek éltek e két végállomásról: a mennyországban folyamatosan énekelni fogunk (márpedig ez nem túl vonzó számunkra. David Lloyd George egykori brit miniszterelnök: "Amikor gyerek voltam, a mennyország gondolata jobban rémisztett, mint a pokolé. Úgy képzeltem el a mennyet, mint ahol örökös vasárnapok lesznek örökös istentiszteletekkel, amelyekről lehetetlen megszökni, hiszen a Mindenható, az angyali seregek közreműködésével, állandóan azokat vadássza, akinek nincsenek ott." (Alison Morgan, What Happens when we Die? Published by Kingsway 1995. 210. o.), a pokolban pedig - azoknak, akik odakerülnek - igen melegük lesz, borzalmas szenvedéseknek és kínoknak lesznek kitéve (Ezt pedig nem igazán hisszük). Arra a kérdésre, hogy ki hova kerül, a legtöbben azt válaszolták volna, hogy a jók a mennyországba, a bűnösök a pokolba.
Ha valaki ma felteszi ezt a kérdést, ha egyáltalán választ kap, az annyi: ki tudja, onnan még senki sem jött vissza. Fontos áttekintenünk azokat a tényezőket, amelyek következtében ez a bizonytalanság kialakult.
A halál tagadása. Elizabeth Kübler-Ross a halálról és haldoklásról írott könyvében sorra veszi, hogyan reagál az ember, amikor ráébred a halál elkerülhetetlenségére. Az általa leírt 5 reakció közül az első a tagadás. Nem vesz róla tudomást, elutasítja, tagadja. (Biztos összekeverték a leleteket, stb...) A XXI. sz.-i társadalomban ugyanez megfigyelhető. A halállal nem igazán törődünk. Hiába tudjuk, hogy 100-ból 100-an meghalunk, azaz kb. 100%-os az esélyünk a halálra, ezzel nem sokat foglalkozunk. A legtöbben minden nap úgy élünk, mintha halhatatlanok lennénk. Gyakran a halálos beteggel beszélgetve sem említjük meg a halál lehetőségét. Az emberek jelentős része tőlünk távol, kórházakban hal meg. A hamvasztással együtt járó búcsúzás 15 perc... Ha barátunk gyászol, inkább elkerüljük. Mit mondanánk neki? Nincs válaszunk a kérdésre: Mi van a halál után? - ezért nem beszélünk a halálról, megpróbáljuk kiiktatni életünkből. Amíg korábban a keresztyének vigasztalást találtak a halál utáni élet, a menny bizonyosságában, ma sokkal nehezebb a halál gondolatával megbirkózni. Ezért is válik tabu témává...
A halál megszépítése. A halál megszépítése egy másik elkerülő stratégia, amellyel az ember a halál visszavonhatatlan, pusztító valóságát próbálja elviselhetővé tenni. Ha kikerülhetetlen, hát szelídítsük meg, barátkozzunk össze a nagy ellenféllel! Ezt az általános hozzáállást, amely koronként, helyenként számtalan formát ölt (pl. olyan szektás tömeges öngyilkosságok, amelyek valamiféle üdvösséget ígérnek ilyen módon) két területen szeretném nyomon követni.
Reinkarnáció. A reinkarnáció gondolata egyre népszerűbb a nyugati világban (1979-ben a brit lakosság 28%-a, Alison Morgan, 109.). Ahogyan 100 évvel ezelőtt kérdésünkre - Mi van a halál után? - hívők, nem hívők mennyről és pokolról szóltak volna, ma úgy válaszolnának nem kevesen, hogy egy újabb élet. Nyilvánvaló, hogy ezt az egyre népszerűbbé váló gondolatot miért nevezem a halál megszépítésének. Ha a lelkem visszatér a földre egy újabb testben, lényegében azt jelenti, hogy van egy újabb dobásom. Több életem van, mint a Nintendoban is. Lelőnek, de visszajövök. Ez a reinkarnáció lényege sok felületes, nyugati embernek. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a reinkarnáció és a lélekvándorlás cseppet sem ezt jelenti a hinduizmusban, vagy buddhizmusban (ahonnan modernkori nyugati elterjedése kiindult, bár az ókori Görögországban sem ismeretlen, ahonnan tovaterjedt a római gondolkodásba, ugyanakkor nem lett domináns; Alison Morgan 110-111.)
A hinduizmus és buddhizmus (nem egyező) gondolkodása szerint a lélek halál utáni újra testet öltése nem jó hír. Az újraszületés az újrameghalást hordozza magában. A megváltás lényege éppen a kiszabadulás az élet-halál-újabb élet elkeserítő köreiből. Az élettel szenvedés jár, a szabadság az élettől való megszűnés. Az újratestetöltés tehát nem más, mint annak a bizonyítéka, hogy az illető még nem jutott el a szenvedés és illúzió végtelennek tűnő köreiből való kiszabadulásra.
Milyen visszás ez a halált megszépítő stratégia. Ami kényelmesnek tűnik, azt felvette a nyugati emberek egy része, úgy, ahogy neki tetszik. Gyakran megpróbálja mindezt összekötni a keresztyénséggel is. A Bibliában homályos helyekre támaszkodva próbálnak érvelni azzal kapcsolatban, hogy a Biblia is tanítja a lélekvándorlást. Most többre nincs lehetőségem, mint arra rámutatni, hogy a bibliai vallások (zsidó, keresztyénség) tanítása a halál utáni eseményekről összeegyeztethetetlen a lélekvándorlással. Hiheti ma valaki ez utóbbit, csak egyet ne állítson: Jézus Krisztus is ezt tanította.
Halálközeli élmények. A halál megszelídítésének egy másik formája. Nyilvánvaló, hogy itt nem tudatos programról van szó, hiszen a HKÉ-et senki sem maga választja. Mintegy összefoglalásként a következőket kell megemlíteni erről a tapasztalatról.
Az élmény összetevői így írhatók le: "Meghallják a halál hírét, áthaladnak egy sötét alagúton, miközben furcsa zajt, vagy zenét hallanak. Az alagút végén a testükön kívül érzik magukat, találkoznak halott rokonaikkal, majd látnak egy nagy fényességet. Sokan ezt valami magasabbrendű lénynek tartják, amit később a saját vallásuk szerint azonosítanak, ez a fénylő lény rendkívüli szeretetet áraszt. Kérdéseket kapnak, újra látják az életüket, és a végén a lény visszaküldi őket." (Az alagút végén a testükön kívül érzik magukat, Magyar Nemzet, 1999. ápr. 8.)
Ma már tudományosan elfogadott, hogy a HKÉ nem nevezhető álomnak, hallucinációnak, és teljességében nem magyarázható a tudomány eszközeivel. Ugyanakkor az is bizonyított, hogy nem függ össze az előzetes vallásosság meglétével, vagy hiányával, általános tapasztalat, azaz előfordult az ókorban is, és nem csak a nyugati világra korlátozódik. (Az alagút...; Morgan, 75-82).
A HKÉ következményeit is vizsgálják. Ezeket az alábbiakban foglalhatjuk össze: megváltozott énkép (küldetéstudat), és megváltozott istenkép (létezik!, szerető fénylény), legfőképpen: megváltozott hozzáállás a halálhoz.
Ez utóbbi az, amire szeretném felhívni a figyelmet. A HKÉ-ek népszerűsítése kapcsán kialakul egy kép sokakban: a halál valami csodálatos, a halál jóbarát, hiszen sokkal jobb volt "odaát". A HKÉ-t átélt emberek elmondják, hogy milyen rossz volt, amikor visszatértek testükbe. Többé nem félnek a haláltól. Mire következtessünk ebből? Ne féljünk a haláltól, hiszen tudjuk, hogy jóbarát, megszelídítettük. De két kérdést kell feltenni ezen a ponton:
Mi van azon - kevesek - élményével, aki a HKÉ-ben nem pozitívat, csodálatosat éltek meg, hanem valami félelmeteset és borzalmasat? Kétségen kívül vannak olyan dokumentált esetek is, amelyekben a sötétség, üresség, magány, félelem képei dominálnak (Morgan, 78.). Ha a pozitív élményeket átélt beszámolókra úgy tekint valaki, mint amelyek tényleg elmondanak valamit arról, hogy mi van a halál után, ezeket indokolatlan - és ostobaság - lenne figyelmen kívül hagyni.
Ugyanakkor mennyire tekinthetjük valóságos híradásnak a túlvilágról a HKÉ-t? Halálközeli élményről beszélünk. Bizonyos, hogy a valóságot írják le (nem az élmény valóságát kérdőjelezem meg, hanem azt, hogy ez az élmény a halál utáni realitást foglalja magában)? És vajon adhat-e mások halálközeli élménye bizonyosságot nekünk a halál utáni léttel kapcsolatban? Könnyebb-e az ő beszámolóikra támaszkodnunk, amikor saját meggyőződésünket alakítjuk ki, mint valaki más szavaira? Tovább jutunk-e ezekkel a próbálkozásokkal, mint a feltámadt Jézusról szóló beszámolókkal?
Az a benyomásom, hogy mindazok, akik a halál tagadásának vagy a halál megszépítésének valamely módját választják, soha nem jutnak el arra a bizonyosságra, amelyről a húsvéti evangéliumban olvastunk. Keresésük, vagy éppen menekülésük érthető, még talán nem is megvetendő, de mégis kevés, hiábavaló. Az elbizonytalanodásban, a halál tagadása vagy éppen megszépítése közepette, egy harmadik alternatívára szeretnék mutatni. Ez a halál legyőzésének bizonyossága, amely egy történelmi személyhez, a Názáreti Jézushoz kapcsolódik.
II. Meggyőződésre jutás
A résztvevők nem vártak semmit. A bibliai beszámolók kiindulópontja az, hogy az események résztvevői, Jézus kivételével, nem vártak semmit, ami a feltámadás csodáját csak meg is közelítette volna. Az asszonyok, akik jelen voltak Jézus kivégzésénél, majd sírba helyezésénél is, azért mennek vasárnap hajnalban, az ünnep elmúltával, a sírhoz, hogy megkenjék Jézus testét (Mk. 16.1, Lk. 24.1). Erre ugyanis a pénteken beálló ünnep miatt már nem volt lehetőségük, de fontosnak tartják, hogy megadják a halottnak a végtisztességet. A tanítványok szintén nem vártak arra, hogy valami történni fog, és az események egészen más fordulatot vesznek. A bibliai beszámolók félelemmel teli és elcsüggedt, reményvesztett, megtépázott és szétzilált csapatként mutatják be őket. A vallásos vezetők, akik Jézus kivégzését levezényelték, utaltak arra, hogy „ez a csaló még életében azt mondta: Három nap múlva feltámadok” (Mt. 27.63kk), de ez csak arra késztette őket, hogy őriztessék a sírt, „nehogy tanítványai odamenjenek és ellopják őt, aztán azt mondják a népnek: feltámadt a halottak közül.” Csalásra gyanakodtak, de az, hogy Jézus, akit eredményesen eltettek láb alól visszajön, meg sem fordult a fejükben. A halottak nem szoktak feltámadni.
A sír üres – a holttest eltűnt. Az egész feltámadási történetnek ez az egyik kulcspontja. Hol van a halott? Az őrök jelentik a történteket a főpapoknak, amiben nyilvánvalóan nem csak az hangzott el, hogy a sír üres, hanem az is, hogy egy félelmetes jelenés történt, amit a szentíró úgy fogalmaz, hogy az Úr angyala jelent meg. Mindenesetre a barlangsír ajtaja kitárult, és bent nem volt sem halott, sem élő. A vezetőség összegyűlt tanácskozni, és úgy határoztak, lefizetik az őröket, hogy azt hazudják, elaludtak, és közben a tanítványok ellopták a testet. Inkább vállalják a felelősséget, hogy éjjel elaludtak, - de majd mi segítünk! – mint hogy bármi kiszűrődhessen az igazságból. Figyeljük meg: akik az imént csalást kiáltottak, és óvintézkedéseket tettek, azok most maguk csalnak. Rabjai félelmüknek, rabjai érdekeiknek, hatalmuknak, befolyásuknak, és inkább engedik el a fülük mellett az őrök beszámolóját egy csodáról, semmint készek lennének megnyílni az igazság előtt. Inkább figyelmen kívül hagyják az őket elérő jelet a halál legyőzéséről, semmint feláldoznák meglévő pozíciójukat, vagy szembenéznének önmagukkal. Ebben az erőlködésben fel sem tűnik nekik a hazugság nevetséges volta: ha az őrök aludtak, honnan tudták volna, hogy hogyan tűnt el a holttest? És tényleg nem ébredtek volna fel, amikor a mázsás követ a sírfosztogató kommandó félrehengeríti? A sír üres, a jel valóságos, de ők nem indulnak el abba az irányba, amerre az mutat.
A feltámadott megjelent. Ha senki nem lopta el a testet, és az nincsen a sírban, akkor nem marad más lehetőség, mint hogy váratlan esemény, csoda történt: Jézus feltámadt. De egy ilyen logikai levezetés a legtöbbünknek – akkor is, ma is – kevés a meggyőződéshez. Figyeljük meg, mit történt az asszonyokkal, és mi játszódott le a tanítványokban.
Amikor az asszonyok megjelentek a sírnál, „az Úr angyala leszállt a mennyből …Tekintete olyan volt, mint a villámlás, és ruhája fehér, mint a hó.” A látvány lehengerlő. Az isteni valóságból jelent meg valami, aminek az asszonyok tanúi voltak. A mennyei követ meg is szólal: „Ti ne féljetek! Mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg azt a helyet, ahol feküdt.” Mindezek után az asszonyok félelemmel és nagy örömmel futottak, hogy elmondják a hírt a tanítványoknak. A meggyőződésre jutás folyamatában figyeljünk az asszonyok érzéseire. Félelem és öröm. Amikor isteni kijelentés részesei lettek, elborította őket a félelem. Félelem nélkül hogyan lehetnének egy ilyen esemény részesei? Isteni követ szól hozzájuk, isteni erők szele suhintja meg őket. Ugyanakkor betelik a szívük örömmel: feltámadt az, akit szerettek, és akit siratni jöttek ide. Az isteni követ jó hírt hoz. Az mondja, hogy legyőzetett a halál. Hogy van valaki, akinek életében nem a halálé az utolsó szó. Félelem és öröm együtt – mert ez lehetetlen, de hasonlóan az is, ahogy szembetalálják magukat egy isteni dicsőséget hordozó, ragyogó fehérségű, villámló, égő tekintető angyallal. Igen, a halottak nem támadnak fel, ezt ők is tudják – de itt valami olyan történik, ami elől nem térhetnek ki.
Gondoljátok el, mi lett volna, ha egy temetési vállalkozó fogadja őket. Szürkébe felöltözve, a követ a megfelelő technikával elhengerítve, szenvtelen hangon közli ugyanezt a hírt. Mit éreztek volna az asszonyok? Félelem, öröm? Dehogyis! Harag, bosszankodás, undor, szomorúság. A hírt az esemény, az angyali jelenés igazolja. Betört a csoda, betört az e világon túli a szívükbe.
Amint szaladnak a tanítványokhoz, mintegy felvillanyozódva, szembejön velük Jézus. „Ők pedig odamentek hozzá, megragadták a lábát, és leborultak előtte.” Arcra borulva fekszenek az előtt, akinek néma és hideg testét ők kísérték a sírba. És íme, most él, beszél és cselekszik.
A húsvéti hitrejutás történetének ugyanezeket a titokzatos, rejtélyes és túláradó vonásait figyelhetjük meg a tanítványokkal kapcsolatosan is. Az asszonyok, Jézus rendelése szerint, hírül adják a tanítványoknak, hogy mit éltek át, valamint azt, hogy Jézus előttük megy Galileába, és ott fogják meglátni őt.
A tanítványok útjáról, reakcióiról Máté nem tudósít. Csak annyit olvasunk, hogy elmentek arra a helyre, amit Jézus parancsolt nekik. „Amikor meglátták őt, leborultak előtte, pedig kétségek fogták el őket.” Látták azt, aki meghalt – és ők is, hasonlóan az asszonyokhoz, úgy borultak elé a földre, mint Isten elé. Látták Jézust holtan, és most közeledik hozzájuk élve. Nem volt más lehetőségük, mind földrehullani az élet fejedelme előtt. Azért, mert ilyen nincs, és ha mégis van, az előtt csak meghajolni lehet. És ezzel együtt kétségek fogták el őket. Ha valamiért igaz ez a beszámoló, ezért a fél mondatért igaz. Ha valaki kitalálta volna, hogyan viselkedtek a tanítványok, amikor a feltámadott Jézussal találkoztak, ha valaki jóval később azért írta volna ezeket, hogy megtámogassa a terjedő kereszténységet, biztosan nem találja ki, hogy a döntő pillanatban azok, akik a hit továbbadói lesznek, kételkedtek. De az egész esemény olyan titokzatos, olyan felfoghatatlan, hogy az imádattal együtt megjelenő kételkedés teszi éppen hitelessé. A kételkedés nem azt jelentette, hogy egyesek nem hittek közülük, hanem azt, hogy bizonytalanság, hezitálás volt bennük, időre volt szükségük, hogy a feltámadás valóságát befogadják. És amikor ott vannak, Jézus előtt leborulva, öröm, hit, és kételkedés közepette, egyszer csak hallják: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön.” A bizonyosság pedig szétáradt és növekedett bennük, mígnem olyan hatalmassá vált, hogy később az életüket adták Jézusért.
Mi van a halál után? Ki mondja ki feletted az utolsó szót?
Ez a titok, félelem, kétség, öröm, aggodalom - itt van most benned, amikor Isten népe magasztalja Jézust, a feltámadottat. Nem egy száraz beszámolót hallottál. Nem egy halott tradíciót ápoló közösségben vagy. Ma többen átéreztétek, amit az első húsvét résztvevői is éreztek, mert különös módon, Jézus maga van itt. Jézus „suhintott meg” téged a halál legyőzésének valóságával, az ő halált legyőző erőivel. Mi van a halál után? Kié a legfőbb hatalom? Mire teszed le ma a voksodat? Mit és kit engedsz közel magadhoz?
A tanítványok „amikor meglátták őt, leborultak előtte, pedig kétségek fogták el őket.” Jézus hozzájuk lépett, és így szólt: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön.” És azon a napon minden újjá lett! Ámen!
Lovas András

Ma a Szenvedő Szolga énekét gondoljuk végig. Több száz évvel Jézus előtt íródott ez az ének, amit Jézus követői mindig úgy olvastak, mint ami Nagypénteken teljesedett be. Engedjük, hogy ez a költemény magával ragadjon bennünket, felmutassa előttünk az Úr szenvedő szolgáját, és beletekinthessünk abba a titokba, ami Isten Fia kínhalála.
(1. A szenvedő szolga – a téma bevezetése)
„Eredményes lesz szolgám munkája, magasra emelkedik, igen hatalmas lesz. Sokan csak iszonyodtak tőle, annyira torz, nem emberi volt külseje, emberhez nem méltó volt alakja. De bámulatba ejt majd sok népet, királyok is befogják előtte szájukat, mert olyan dolgot látnak, amiről senki sem beszélt nekik, olyan dolgot tudnak meg, amiről addig nem hallottak.” (Ézs. 52.13-15)
Milyen az a te szolgád, Uram? Ki ez a te szolgád? Torz, nem emberi, emberhez nem méltó az alakja… Nem hogy nem vonzó, hanem egyenesen iszonyatot keltő. Eltorzult teste, kicsavarodott alakja, természetellenes kifeszítése – ijesztő és taszító. Ez az Úr szolgája? A te szolgád, Uram, mindenható Isten, ég és föld teremtője? Egy ilyen a te szolgád? Erre van neked szükséged? Miért ilyen? És hogyan mondhatod, hogy eredményes lesz? Sikeres, virágzó? Sikeres, virágzó a torz, az iszonyatos?
És hogyan lehetséges, hogy „bámulatba ejt majd sok népet”? Az uralkodók némulnak el szolgád előtt, és szemlélik őt félelemmel vegyes csodálattal? Hogyan lehet egyszerre taszító, és mégis megejtő? Hogyan lehet gyenge, megalázott, és mégis hatalmas, és fenséges?
A szentíróval együtt kérdezünk:
„Ki hitte volna el, amit hallottunk, ki előtt volt nyilvánvaló az Úr hatalma?”
Szeretnénk hinni, Urunk, amit emberi ész nem fogadhat be! Szeretnénk teljes szívvel bízni! Szeretnénk, ha nyilvánvalóvá lenne most is számunkra hatalmad – gyengeségedben! Kérünk, jelents ki nekünk szolgád titkát! Kérünk, hogy eltorzított voltában is ellenállhatatlanul vonzzon bennünket – magához, és te hozzád.
Ének: 225.4-7
(2. A szolga születése és növekedése - jelentéktelen)
„Mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna. Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele.” (53.2-3)
Ez a szakasz a szolga születéséről, növekedéséről szól. Hogyan is kezdődött a szolga élete? Mint vesszőszál, mint gyökér a szikkadt földből… Nem gyönyörűséges egzotikus virág, amely szépen illatozik… Nem drágafémekkel vetekedő értékű libanoni cédrus… Nem erős tölgy, vagy égbetörő jegenye… Csak egy vesszőcske. Egy átlagos, sőt, ványadt kis vesszőcske a száraz, szikkadt földben. Nincs semmi jelentőségteljes, semmi ígéretes ebben a külsőben. Nincs az Úr szolgájában semmi figyelemfelkeltő, semmi csodálatraméltó, semmi különösen értékes. Nem szép, nem vonzó. Sőt, megvetett volt, utált, akitől semmit sem vártunk. Észre sem vettük, de ha mégis, elfordítottuk az arcunkat. Eltakartuk az arcunkat, hogy ne is lássuk ezt a szánalmas vesszőcskét. Sokkal izgalmasabbakat láthattunk, sokkal kihívóbb személyek, vonzóbb lehetőségek ejtették fogva szemünk és szívünk. A szolga jelentéktelen. Nem beszéltek róla az utcán, nem szerepelt az újságokban, a TV-ben, nem nyilatkozott, amint mikrofon erdőt tolnak az orra alá, nem lesték szavait, mozdulatait, nem rohant utána lesifotósok hada. Ő egy kisember volt, jelentéktelen, szóra sem érdemes. Így született, így nőtt fel…
Ének: 296.1-3
(3. A szolga gyógyít meg minket)
„Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.” (53.4-6)
Pedig… pedig. Mennyi mindent jelent ez a szó. Senkinek tartottuk, semmibe vettük. Nem törődtünk vele, elfordítottuk arcunk, mást kerestünk. Pedig ami vele történt, értünk történt. Ez a kicsi, ez a jelentéktelen, ez a semmi lesz az alanya mindannak, ami történt, és ami igazán számít. Csodák történtek, és a csodákat a szolga vitte végbe – vagy inkább hordozta el.
Ez a torz, iszonyatos és jelentéktelen senki – ő tett mindent! A mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Azzal, hogy magára vette mindezeket, a szolga kapott sebeket, ő tört össze, őt büntették. Mi pedig meggyógyultunk sebei által.
Az ő sebei által gyógyultunk meg…
Hogyan, Uram? Sebek által gyógyulni? Más sebei, más összetörtsége, más iszonyata és kínjai – mit hoznak nekem? Mit kezdjek a szolga sebeivel? Legszívesebben kerülném a sebeket, kerülném a fájdalmakat. Ki akar beletekinteni a szolga összetöretésébe? Ki akarja, hogy valaki más sebe közel kerüljön hozzá, megérintse őt? Akarom-e én, Uram, hogy szolgád sebei közel kerüljenek hozzám, hogy kínjaival valóságos kapcsolatba kerüljek? És hiszem-e, hogy az ő sebeiben gyógyulás van? Hogyan gyógyíthat más sebe? Nem csak betegebb leszek tőle? Nem kapom el a baját, nem húz le, mint az örvény, fájdalma, nem veszek ezzel magamra újabb terheket? Hogyan hozhat gyógyulást a fájdalom, békességet a bűnhődés, életet a halál?
„Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.” Mi voltunk az akaratosak, a csökönyösek, az önfejűek, az ellenszegülők, a téged ellenzők. Hiába szóltál, szerettél, vezettél, mentünk a saját fejünk után. És mégis ő hordozta el a fájdalmat, ő vette magára a büntetést. Az ő sebeit én okoztam, az ő fájdalma az én fájdalmam, az ő büntetése az én büntetésem. Ezért kell látnom sebeidet, ezért kell azokat megérintenem, ezért kell összetörtségedet magamhoz ölelnem. Arcom nem akarom többé eltakarni előled, mert tudom, hogy sebeid árán gyógyultam meg, bűnhődésed árán nyertem békességet.
Ének: 342. 1-7
(4. A szolga alázata)
„Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját. Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?! A bűnösök közt adtak sírt neki, a gazdagok közé jutott halála után, bár nem követett el gonoszságot, és nem beszélt álnokul.” (Ézs. 53. 7-9)
Hogyan élted meg mindazt, ami veled történt? Páratlan alázatban. Halálod az igazságszolgáltatatás megcsúfolása. „Fogság és ítélet nélkül hurcolták el…” Kínoztak, büntettek, és mindeközben eltorzították az igazságot. Te vagy az igaz, aki igaztalanul szenvedett. Kiirtottak a földön élők közül, kiközösítettek népedből. A gonoszok, az istentelenek között temettek el. Nem volt helyed az igazak között – még halálodban sem! Nem volt helyed ott, ahol az igazak emlékét ápolják és megőrzik. Halálodban is megaláztak.
Mit teszek én, amikor igazságtalanság ér? Amikor nem azt kapom, amit jogosnak vélek? Kire acsarkodom ma, mert jogtalanságot kellett elszenvednem? Hogyan harcolok valós, vagy vélt igazamért, kiken gázolok keresztül, kit és mit nem kímélek, csak azért, mert igazam van? Ismerem-e szavaim, cselekedeteim, indulataim ilyenkor?
„Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki….” A szolga nem szól egy szót sem, nem tiltakozik, nem méltatlankodik, nem fellebbez, nem gyaláz. Mint a bárány, amelyet a vágóhídra visznek, vagy mint a juh, amely némán tűri, hogy nyírják…
Íme az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit…
Erőszak, hatalom, akció nem győzheti le a gonoszság erőit. Sőt, az erőszak még több erőszakot szül. A szolga, ez a semmivel bíró senki, a halál és bűn és fájdalom erőit saját sebezhetőségével győzte le. Belépett az erőszakba, és véget vetett hatalmának. A szolga alázata ez…
Ének: 340.1-5
(5. A szolga sikere)
„Az Úr akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az Úr akarata célhoz jut vele. Lelki gyötrelmeitől megszabadulva látja őket, és megelégedett lesz. Igaz szolgám sokakat tesz igazzá ismeretével, és ő hordozza bűneiket. Ezért a nagyok között adok neki részt, a hatalmasokkal együtt részesül zsákmányban, hiszen önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért.” (Ézs. 53.10-12)
A szolga életének vége lett. Összetörték, összezúzták, és ő ezt némán tűrte. De a szenvedő szolga énekének nincs vége. Sőt, végtelen perspektívákat nyit. Az Úr akarata volt, hogy betegség törje össze. Az Úr akarata célhoz ér vele: meglátja utódait, sokáig él. Az Úr szolgája sikeres, eredményes, mert az Úr akaratát vitte véghez.
Íme, az Úr szolgája. Torz, iszonyatos – és mégis vonzó, megejtő. Megsebzett, összetört, és mégis ő a gyógyító, a szabadító. Megalázott, és kiirtott, és ugyanakkor megdicsőült és felemeltetett.
Vajon bennem célhoz ért-e az Úr akarata a szenvedő szolgával? „Lelki gyötrelmeitől megszabadulva látja őket, és megelégedett lesz.” Hogyan látsz, Uram, ha rám nézel? Elégedett vagy? Szabad vagyok? Gyógyult vagyok? Elhittem a hihetetlent? Nyilvánvalóvá lett előttem a te hatalmad? Bele tudok kapaszkodni mindenestől a szenvedő szolga diadalába? Rá merem-e bízni magamat, minden gyötrelmem, fájdalmam, elesettsége, bűnöm erre a szolgára?
Az Úr elkészítette számunkra a gyógyulást. Hittel vegyük magunkhoz, és magunkat ajánljuk fel újra őneki! Engedjük közel magunkhoz a sebzett gyógyítót az úrvacsora közösségben, arcunkat nem eltakarva gyötrelmei elől, hanem teljes lényünkkel odafordulva ahhoz, akit sokan megvetettek, és aki számunkra mégis a legnagyobb kincs!
Ének (úrvacsorára készülve): 344
Lovas András

Zakariás énekeként ismerjük a most olvasott sorokat. Keresztelő János édesapja Istent dicsőíti és magasztalja karácsony hajnalán. Énekében egy erőteljes képpel foglalja össze karácsony üzenetét: meglátogatott minket a felkelő fény a magasságból. Jézusban Isten világossága ragyogott fel azoknak, akik – az éjszakában, a sötétségben ülve –már régóta várták a hajnalt, a világosságot. Zakariás hasonlóan hirdeti Isten csodálatos dolgait, mint az angyalok, akik a szabad ég alatt tanyázó pásztoroknak zengik Istent magasztaló éneküket. Valójában a Szentírás nem mondja, sem Zakariásról, sem az angyalokról, hogy énekelnek, csak annyit, hogy áldják az Urat! Mégsem tudjuk másképpen elképzelni ezeket a szavakat, mint szívből fakadó, Istent dicsőítő és magasztaló éneklést. Elképzelhetetlen, hogy Zakariás száraz és unott hangon adta volna elő mindazt, amit elmondott. Senki sem gondolja, hogy az angyali seregek faarccal mondták volna fel a leckét karácsony éjjelén. És nem azért, mert jó színészek voltak, és Isten elvárta, hogy ha már Fiát elküldi ebbe a világba, akkor a hírnökök lelkesedjenek egy kicsit. A pásztorok sem pusztán illő tisztelettel és kellő vallásos áhítattal nézték végig a mennyei jelenést, hogy utána az ünnep elmúltával minden a régiek szerint menjen tovább. Mindezek részeseivé lettek a karácsonyi eseményeknek, és ennek következtében lettek Istent magasztaló, neki szívből éneklő teremtmények. Jézus születése körül mennyei és földi teremtmények szíve és szája nyílik meg Isten dicséretére.
Lássuk, hogyan lett a karácsonyi örömhír részese Zakariás, és hogyan lehetünk részeseivé mi is ezen a karácsonyon!
I. Résztvevők vagy szemlélők?
Zakariás tehát Istent magasztalja, mert ő meglátogatta népét. Részesévé lett Isten hatalmas tetteinek, felragyogott számára Isten világossága. Ez az, amire Isten bennünket a mai napon hív. Hogy a karácsonyi események hallgatóiból, szemlélőiből, közönségéből legyünk annak részesei. Isten be akar minket vezetni, be akar minket vonni abba, ami 2000 évvel ezelőtt történt, amint Zakariással is tette. Azt munkálja ma közöttünk, hogy a mi szívünkből is felfakadjon az őt magasztaló ének. Vajon ki az az ember, milyen az az ember, aki számára valóság, hogy Isten meglátogatta az ő népét?
Kezdetben hasonlóan kívülálló, mint mi is. Lukács evangélista elénk adja, hogy Zakariás pap volt. Feleségével, Erzsébettel együtt istenfélő emberek, akik úgy öregedtek meg, hogy – minden imádságuk ellenére – nem született gyermekük. Egy alkalommal Zakariás a templomban mutatott be áldozatot, papi szolgálatát végezve, amikor Isten angyala megjelent neki. A megrettent Zakariást azzal szólította meg, hogy Isten meghallgatta imádságaikat és felesége fiút fog szülni, aki Istennek különleges eszköze lesz, sokakat fog az Úrhoz fordítani. Zakariás azonban nem hisz az angyal üzenetének. Kívülálló, más szóval hitetlen. Nem Isten létében kételkedik. Nem azt kérdőjelezi meg, hogy érdemes-e Istenhez imádkozni, azaz cselekszik-e Isten. Imádkozott hozzá éveken, évtizedeken keresztül Erzsébettel együtt gyerekért. Nem született gyermekük. Zakariás nem lett istentagadóvá életük fájdalma, szégyene miatt. Istenfélő és igaz emberként végzi a papi szolgálatot. De amit most mond az isteni hírnök, az elfogadhatatlan számára. Megöregedtek… hogyan lehetne hát gyermekük? Hisz ő Istenben – de abban, hogy Isten személyesen beavatkozik életükbe, hogy a természet normális folyamatait visszájára fordítja, hogy vénségükre szabadítást és új életet szerez nekik – azt nem képes hinni. Hisz Zakariás az Úrban, de azt, hogy Isten személyesen hozzá jöjjön, hogy nagy szabadításának részesévé tegye, hogy életét egészen mélyen érintse, hogy gyermektelen vénsége éjszakájában felragyogtassa világosságát, azt nem képes elfogadni. A hitetlensége miatt Zakariás néma lesz – egészen addig, amíg a gyermek meg nem születik. Amint megoldódik a hitetlen pap nyelve, azonnal Isten kezdi el dicsőíteni és magasztalni.
Ki az, aki részesévé lett Isten szabadításának, annak, amint a felkelő fény meglátogatta ezt a világot Jézus Krisztusban? Zakariás, Isten korábban hitetlen szolgája. Lehetünk, maradhatunk mi is kívülálló ünneplők, ha nem merjük életünk valódi kérdéseit elé vinni.
Zakariás, hozzánk hasonlóan, úgy lett a karácsonyi örömesemények részese, hogy nem volt jelen Jézus születésekor. Zakariás Jézus születése előtt magasztalja Istent azért, hogy meglátogatta népét, váltságot szerzett neki, erős üdvözítőt támasztott Dávid házából. Hogyan beszélhet múlt időben minderről, hogyan lelkendezhet, hogy a felkelő fény meglátogat minket a magasságból, amikor Jézus még nem született meg, amikor még csak egy életképtelen magzat akkor, amikor Zakariás mindezeket elmondja? Ennek csak egyetlen magyarázata lehet. Az, aki megtapasztalta, hogy Isten élő és ható, hiszen bezárta száját kilenc hónapra, majd csodálatos módon gyermeket ajándékozott nekik, azután megnyitotta száját és betöltötte Szentlelkével, hitben már érzi és megragadja Isten látogatásának világosságát. Fizikailag még nincs ott – de a Szentlélek által már valóság számára.
Sokaknak kérdés ma, hogyan lehetne ő részese annak a szabadításnak, örömnek, amit Jézus Krisztus elhozott ebbe a világba, ha 2000 évvel később él. Hogyan lehetne a miénk azoknak éneke, akik ott voltak, ahol mi nem voltunk? Hogyan férkőzhetnénk hozzá ahhoz a valósághoz, ami elmúlt, hogyan lehetne több a karácsony, mint hangulatok és emlékek felidézése, amely kellemes – de múlandó… Ami Zakariással történik Jézus születése előtt, rámutat Isten különleges munkájára, arra, hogy ő nem időhöz és térhez kötött. A Szentlélek ereje által Isten bárhol, bármikor és bárkit bevonhat és bevon mindabba, amit Jézus Krisztusban munkál. Azért vagyunk ma itt, hogy ez történjen mindannyiunkkal. Istentiszteletünkben, az éneklésben, imádságban, igehallgatásban, úrvacsorában ő akar belépni a mi életünkbe, Jézus, a felkelő fény a magasból érkezik a mi éjszakánkba. Mert nem elégszik meg azzal, hogy kívülálló szemlélődők legyünk, hanem a karácsonyi örömhír részeseivé tesz ma minket. Nézzük hát, mi ennek az örömhírnek a tartalma, mit énekel Zakariás!
II. Meglátogat minket a felkelő fény a magasból…
Amikor Zakariás a felkelő fény látogatásáról szól, nem valamiféle misztikus fényről, benső megvilágosodásról, ezoterikus erőről, hanem a názáreti Jézus Krisztusról tesz bizonyságot. Zakariás nem megvilágosodott meditáció közben, hanem megszólíttatott Isten által. Részesévé lett annak, akit Isten elküldött a világba. Az eljövetel okaként Isten könyörülő irgalmát nevezi meg. Azaz Isten irgalomra, könyörületességre indult látva mindazokat, akik a sötétségben és a halál árnyékának völgyében lakoznak. Zakariás, aki találkozott az Úrral, tudja, hogy egyedül Isten szeretete és jósága, hogy elküldi Jézust és ennek ő is részese lehet. Ő, akit Isten vénségében vígasztalt meg („Miért nem hallgattad meg egész életemben mondott imáimat?”) ismeri az Úr irgalmát és szeretetét.
Miért hasonlítja Jézus eljövetelét ahhoz, amikor egy hosszú éjszaka után végre felkel a nap és beragyog mindent?
Mert nyilvánvalóvá lesz, hogy Isten beteljesíti ígéreteit. Nagyon hosszú idő telt el azóta, hogy a próféták először hirdették Isten ígéretét, hogy Isten esküvel kötött szövetséget Ábrahámmal. Zakariás kortársai, Izrael népe hitte, hogy – amint Malakiás próféta írja – „fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak.” (Mal. 3.20) De az éjszaka hosszúra nyúlt. Régóta nem volt Istennek prófétai szava, a szabad és független Izrael dicsősége is régóta a múlté. A pogányok, az Istent nem ismerők uralkodnak Izraelen. Vajon elfelejtette Isten az ő népét? Vajon a próféták szava arról, hogy Isten elküldi az ő felkentjét, szabadítót támaszt Dávid házából, pusztán emberi ábránd? Az a hit, amely nem valóságos, amely nem jelenik meg valóságosan nép életében, ami csak arra való, hogy legyen valamiben reménykedni, hiábavaló. Ha a sötét éjszakának valóságosan soha sem lesz vége, és a hit csak arra való, hogy valahogyan kibírjuk az éjszakát, akkor nincs megváltás, nincs szabadulás. Ha Isten ígéretei nem teljesednek be, ha ő nem jön el ebbe a zűrzavaros világba, ha nem tartja kezében ennek a világnak az életét, ha nem kormányozza azt célja felé, ha nincs más reménységünk, mint a népek és nemzetek politikusai, akkor elvesztünk. De Isten beteljesíti ígéreteit – és idén karácsonykor is ez az igazság ragyoghat fel közöttünk. Jézusban eljött és eljön újra, nem hagyta magára ezt a világot, amely – gyakran úgy látszik – hatalmas sebességgel száguld a sötétségben. Krisztus világossága felragyogott a történelemben, és azt hirdeti a kétségbeesés sötétségében, hogy Isten kezében vannak mindenek. Ő nem feledkezett meg ígéreteiről.
Mert Jézus szétfeszíti a félelem korlátait. A félelem sötétségét is Krisztus, a felkelő fény világossága oszlatja el. Arra a kérdésre, hogy mi az életünk célja, jelentése, az Istent dicsőítő Zakariás azt válaszolja, hogy „félelem nélkül szolgáljunk neki, szentségben és igazságban őelőtte életünk minden napján.” Az egzisztenciális homályban, hogy tudniillik mit kezdjünk az életünkkel azon túl, hogy megszületünk, felnövünk, tanulunk, dolgozunk, családot alapítunk, otthont teremtünk, megöregszünk és meghalunk, Zakariás bátran vallja meg: az életünk célja, hogy Isten előtt éljünk, őt szolgáljuk. Mindez pedig legyen – és lehet! – félelem nélkül. Mert nem az Istentől való félelemből fakad a szentségben és igazságban élt élet gyönyörű és megelégítő programja, hanem éppen a félelmektől való szabadságból. Amikor Krisztus fénye és melegsége beragyog az életünkbe, szétolvad bennünk a félelmek sötétsége és hidegsége. Leomlanak a legkülönbözőbb féle aggodalmak, rémképek, jogos vagy jogtalan szorongások bénító bilincsei. Zakariás azt hirdeti, hogy Jézus világossága felragyog azoknak, akik „a halál árnyékában lakoznak”. Azaz ő leoldja a halálfélelem kötelékeit is. A félelmektől felszabadult ember pedig bátran és örömmel adja oda magát arra, hogy Istent szolgálja. Ez a szolgálat nem azt jelenti, hogy lelkipásztorok, misszionáriusok leszünk, még csak nem is arról van itt szó, hogy milyen feladatokat, szolgálatokat látunk el a gyülekezetben. Zakariás arról beszél, hogy a félelmektől felszabadult ember egész életére úgy tekint, mint amit Istenért és Istennel szentségben és igazságban, tisztaságra és józanságra törekedve él.
Mert Jézus megbékít Istennel és egymással. Ha a félelem sötétség, amibe beleragyog Krisztus világossága, ugyanígy sötétség az elrontott kapcsolataink. Karácsonykor különösen is érezzük ezt. Jobban fáj valakinek a hiánya, mint bármikor máskor, és erősebben próbálkozunk a nem jól működő kapcsolatainkban is normalizálni a viszonyokat, mint egyébként. Mindeközben persze érezzük, hogy ami elromlott, az elromlott, ami fáj és csalódást okozott, az nem változott meg, és a keserűség és neheztelés is, még ha félre is tesszük egy kicsit, nem enged el. Ez, megtetézve azzal, hogy Istennel sem vagyunk rendben, mert nem ismerjük, nem keressük, nem szeretjük – sötétség. Zakariás azonban jó hírt hirdet, hiszen azért jelenik meg a felkelő fény a magasból, hogy „ráigazítsa lábunkat a békesség útjára.” Jézus tehát azért jött, hogy – képletesen szólva – lábainkat leemelje a harag és a viszály útjáról, és mintegy kézen fogva rávezessen arra az útra, amit nélküle nem találunk meg. Jézus Krisztus világossága éppen az, hogy ő békít meg Istennel és ő békít meg a másik emberrel. Ő a mi váltságunk, ő a mi szabadítónk, énekli Zakariás, a Szentlélektől megragadott ember, aki nem pusztán szemlélője, hanem részese a karácsonyi eseményeknek.
Hogyan lesz ez a miénk? Hogyan leszünk ma kívülálló szemlélőkből bent lévő részesek? János írja Jézus eljövetele kapcsán: „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be. … Akik pedig befogadták…” (Jn. 1.5, 12) A világosság, a felkelő fény felragyogott itt is, ma is, a mi sötétségünkben. Nem elégedjünk meg azzal, hogy ránk ragyogtatja fényét… Ne elégedjünk meg azzal, hogy megmelenget minket… Zárjuk szívünkbe ezt a világosságot, zárjuk szívünkbe ezt a melegséget, fogadjuk életünkbe az Úr Jézus Krisztust! Így leszünk kívülálló szemlélődőből résztvevők! Így tölt be a Szentlélek és fakad fel a dal, Isten nagyságos és csodálatos dolgainak hirdetése a mi szívünkben is. ÁMEN!