Szövetségben Istennel

Tudatosan nem használom azokat a kifejezéseket az igehirdetés címében, mint „válási krízis” (pedig van benne igazság) vagy a „válás bűne” (pedig van benne igazság). Szakmailag, azaz pszichológiai/lelkigondozói és teológiai oldalról ezek a helytálló szakkifejezések a helyzet megragadására, de nekünk most, mint keresztyén gyülekezet, Isten népe úgy kell, hogy előttünk legyen a válás, mint ami nem egy lelkigondozói vagy teológiai kérdés csupán, hanem bennünket érintő, velünk és közöttünk megtörténő TRAGÉDIA. Mert valóban, a válás nem kisebb dolog, mint tragédia. Amit túl lehet élni, amiből lehet újat kezdeni… de amit kezeljünk annak, ami: tragikus esemény, amit senki sem kíván, és amit együtt kell hordozni… nem zárható ki. A tragédiában talán a legfontosabb az okok megtalálása és a kért vagy kéretlen segítségnyújtás mellett hogy sorsközösséget kell vállalnunk egymással!
Mi akadályozza ennek a sorsközösségnek a létrejöttét? Alapvetően az, hogy kizárjuk, akár démonizáljuk az ilyen történéseket. Öt lehetséges útja van a kizárásnak:
1. A közöny, azaz annak az elfogadása és a beletörődés abba, hogy nem lehet mit tenni, ez megtörténik, kivédhetetlen.
2. Igazolás: lehet találni egy okot, egy racionális, alátámasztható magyarázatot arra, miért történhet meg egy válás, miért van ilyen egyáltalán.
3. Ítélkezés: ez talán a legegyszerűbb: ítéletet alkotni (akár a helyzet megismerése, megértése nélkül) arról, hogy ki a bűnös, miért bűn az, ami történt és mi az igazság.
4. Tabu, azaz nem beszélünk róla, kerüljük kínosan a témát, azt is, akit érint, úgy teszünk, mintha az, aki elvált, az meghalt volna – lehet, hogy tényleg halott is a számunkra.
5. Távolságtartás: ha nem velem történik meg, nem is kell foglalkoznom vele, így nem vagyok feltétlen közönyös, de megfelelő távolságot tartok az egész kérdéstől.
Mi hát a követendő hozzáállás? Isten arra hív minket, hogy elfogadjuk: Őelőtte senki sem különb! Nem általános értelemben, hanem konkrétan: aki érintett, aki büszke magára, aki közönyös… senki. Nem az elvált fél az elveszett: mindenki! Akkor is, ha van felelőssége, következménye annak, ha valaki rálép erre az útra.
Álljon most itt az istentiszteleten előttünk a fókuszban a felolvasott Igeszakasz 10-11. verse: „10 A házasoknak pedig nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy az asszony ne váljon el a férjétől. 11 Ha azonban elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön ki férjével! A férj se bocsássa el feleségét!”
Rendhagyó módon most nem hagyományos módon fogom kifejteni az üzenetet, hanem 7 állítást fogalmazok meg, ezt adom át nektek.
1. Az egész családi kapcsolatrendszer nem könnyű! Erre az állításra, ha olyan gyülekezet lennénk, nagy „ámen”-eket lehetne mondani. Mert bizony erről beszél ez az egész szakasz. Kereteket kell tartani, jelezni kell dolgokat, emlékeztetni kell a gyülekezetet, foglalkozni kell vele, mert magától nem működik jól. Családban élni (az ember bűnös természete és Istentől való alapvető elszakadtsága miatt) nem könnyű, kihívással teli. Senkinek nem az, annak sem, akin nem látszik. Mindenkinek roppant nagy kihívás és mégis, Isten ebben akarja megmutatni az Ő dicsőségét és szeretetét. Közöttünk, a kihívásainkkal való küzdelem közepette is. Ezt mondjuk ki, hogy helyén kezelhessük a dolgokat!
2. A Biblia egyértelmű útmutatást ad a válás kérdésében. Persze lehet csűrni-csavarni a dolgot, lehet vitatkozni, érvelni, teologizálni, de a Szentírásban elég sok helyen elég világosan előttünk van, hogy a válás nem az az út, amit Isten szán az embernek. Kereshetjük és meg is fogjuk találni, ahogy Isten elmondja: ne tedd. Ne tegyétek! Nem jó út ez. Nem oldja meg a dolgokat. A lekcióban is hallottunk egy ilyet, itt van előttünk az igehirdetés alapigéjében, és abban is, amikor Jézus mondja az őt kérdezőknek: „Mózes szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy válólevelet adjon egyik a másiknak.”
És lehet, hogy felháborodsz (akár elváltként), hogy dehogynem oldja meg: nem kell szenvednem többet tőle. Esetleg bántalmazó kapcsolatban éltél (amit egyébként nem bántalmazó kapcsolatokban is „jól” lehet használni magyarázatként) és azt mondod: akkor Isten azt akarja, hogy szenvedjek? Lehet addig-addig keresni, míg található egy olyan magyarázat vagy legalább egy olyan lelkipásztor, aki ebben megengedő és kimondja: a Biblia alapján nem bűn a válás, el lehet válni, légy szabad…
Érdekes kérdés, hogy miért fontos valakinek az, hogy mit mond a Biblia erről? Miért fontos egy igazolást, megerősítést találni akkor, hogyha például eldöntötte már, mit szeretne… sokszor találkozom azzal, hogy kell egy kis megerősítés, ezért pontszerűen egy-egy kérdésre nézve keressük: na, erről mit mond a Biblia (mint valami törvénykönyv, ahol paragrafusokba szedve van az igazság). Ehelyett a Szentírás történeteket mond, Isten igazságát sok oldalról világítja meg és leginkább nemcsak megmondani akar dolgokat, hanem az Istennel való élő kapcsolatba hív.
3. A házassági elválás kérdése sajnos tökéletes eszköze a szinteződésnek a gyülekezetben. Maga a korinthusi gyülekezet nagyon jó volt abban, hogyan lehet egymáshoz képest jobbnak, rosszabbnak lenni, lehet versengeni („Én Pálé vagyok, én Apollósé…” vagy a kegyelmi ajándékok kérdése). Feltételezem, hogy a válás kérdése is kiváló lehetőséget adott a további szinteződésre, versengésre… ugyancsak a gyermeki magatartásra.
Értetlenül állhatunk ezelőtt, de ezen a ponton tekintsünk a szívünkbe: hogyan tesszük mi ugyanezt? Hogyan húzzuk ki akár magunkat és nyerünk némi visszaigazolást arról, hogy nem vagyunk mi annyira rosszak, hiszen legalább nem váltunk el… És így alakul közösségen vagy akár családon belül is ki a jók és rosszak világa, a szentek és a hitetlenek és sorolhatnám. Nem akarom elvenni ezzel annak a jelentőségét, hogy milyen jó a házassági szövetségben maradni, de hangsúlyozom, hogy semmiféle szinteződésre nem adhat ez okot.
4. Isten arra hív, hogy alázattal vállaljuk a küzdelmet és építsük egymást. Amikor az Igében azt olvassuk, hogy „az Úr parancsol”, akkor azt vehetjük egészen konkrétan. Akkor is, ha nem vagyunk hozzászokva a parancsszóhoz. Aki azonban katonai berendezkedésű szervezetnél valaha dolgozott, tudja, hogy a parancsszónak mi a jelentősége. Nem kérdés, hogy ki mit érez a paranccsal kapcsolatban, hanem azt meg kell tenni, mert a feljebbvaló felhatalmazottságából fakadóan azt mondja. Gondoljunk bele: Isten egy olyan autoritás, egy olyan feljebbvaló, aki ráadásul tévedhetetlen, mennyire érdemes rá figyelni és elfogadni az Ő szavát. Ráadásul ez az Isten a mi Mennyei Atyánk, aki hív, aki a szívünkre is beszél, nemcsak ridegen parancsol, hanem bátorít is. És ugyanúgy, ahogy a 10 parancsolattal vagyunk: ez kötelez, ez hív minket, ez jó irányban tartja az életünket. És nem vagyunk farizeusok, nem gondoljuk, hogy be tudjuk tartani teljesen a törvényt, de a döntéseinket meghatározhatja és hívhat arra: kövessük ebben is Istent.
Ha pedig egy válás vagy válás közeli helyzetben vállaljuk ezt, akkor alázattal felvesszük a küzdelmet. Nem a másikkal, hanem magunkkal. Isten előtt. És kérjük és várjuk az Ő gyógyítását, jelenlétét az életünkbe. És rádöbbenhetünk, hogy igazából a társunk, aki ellen harcoltunk, őt nekünk építeni kellene. És ez kijózanító és megrendítő is: lehet, hogy aki egyébként is gyenge, sérült, azt mi tovább gyengítettük… Bűnbánat, Isten előtti megállás, testvéreim atekintetben, hogy mit tettünk, teszünk a másikkal, ha nem követjük Isten parancsát.
5. A felnőtté válás egyéni felelősségünk: kellemetlen, de nem lehetetlen dolog. Egy fontos kérdés az, hogy vajon miért szükséges, hogy más mondja meg azt, mi a helyes? Az apostol itt megmondja a gyülekezetnek, mi a helyes és azt gondolom, ez nem a kívánt állapot. Emlékezteti, tanítja őket, mert, ahogy megismerhetjük a korinthusi gyülekezetet, gyermekek, kiskorúak sok tekintetben. Nem nőttek fel, nem vállalnak felelősséget. Nem azt jelenti a felnőttség, hogy tökéletessé válik valaki, hanem hogy nem szorul rá folyamatosan, hogy más mondja meg neki, mi a helyes. Egy referenciaszemély, egy gyülekezet, a törvény, a lelkész. Az egyéni felelősség vállalása a felnőtté válás nagyon fontos következménye, amibe segíteni kell megérkezni egymást. Ezzel is sokszor találkozom a válásoknál: az egyik vagy mindkét fél gyermeki helyzetben van, úgy viselkedik, és ez vezet a kapcsolat menthetetlen megromlásához. És ennek a nem felnőtt viselkedésnek a része, hogy a felelősségvállalást szívesen hárítja másra (mert ha ő azt mondja, nem lehet elválni, de én elválok, akkor van okom megsértődni, távol maradni, hibáztatni, hogy ő nem elfogadó…). Persze parancsszóra nem lehet felnőtté válni – és bizony a gyülekezeti megítélése és kezelése sokszor eddig terjed ennek a kérdésnek: „Ne válj el! Nőj fel! Vállalj felelősséget!” De gondoljunk bele, ha valaki felnőtt létére nem ment végig egy ilyen érési folyamaton, akkor parancsszóra, külső nyomásra ez meg fog történni?
6. Gyülekezetként vállaljuk a felelősségünket úgy, hogy segítjük felnőtté válni, felelősséget vállalni Isten népét.                 Szeretnék most a gyülekezeti felelősségről beszélni, ami az előzőekhez hasonlóan rendkívül fontos és sarkallatos kérdés. Pál nem egy embernek vagy egy házaspárnak írja a levelét, hanem egy gyülekezeti közösségnek. Ahol a válás, a rendezetlenség, a káosz, a pártoskodás mind mind csak tünet. A fő probléma azonban a kiskorúság, a felnőttség, az érettség hiánya. Egy keresztyén gyülekezet felelőssége (vezetőké és tagoké egyaránt), hogy mennyire segíti a tagjait felelősséget vállalni, felnőtté válni? Minden értelemben. Felnőtté, azaz önállóan gondolkodóvá, Krisztust elkötelezetten követővé, a hibáit beismerővé, olyanná, aki felelősséget tud vállalni, aki formálható, aki tud ember maradni, miközben keresztyén, aki nem szorul rá sem folyamatosan mások megerősítésére, de nem is önhitt és fölényes, aki nem bántódik meg állandóan… nem is sorolom inkább. A Gazdagréti Református Gyülekezet közösségében igyekszünk tenni ezért, együtt növekedni a hit útján. Ezért is vannak a különböző alkalmaink, a Tanítványság Iskolája belső képzési rendszerünk, a házicsoportok, a hétvégék, a nyári tábor és sorolhatnám. Mindez ezt szolgálja.
Hat kérdést kell mindenképpen feltennünk gyülekezetként a felnőtté válás segítésének témakörében:
6.1. Mit teszünk az egészséges közösségi működésért? – Lehet-e a közösségünk olyan hely, ahol lehet őszintén megosztani, támogatni egymást… - ahol lehet nem állandóan mosolyogni vagy szenvedni azért, hogy odafigyeljenek rám…
6.2. Milyen alkalmakat kínálunk a felnövekedésre a lelki és mentális értelemben vett felnőtté válásra?
6.3. Mennyire segítjük a házasságra készülőket? – A jegyesoktatás, a párok gondozása mennyire mutatja fel az evangéliumi értékrendet és segíti az érett elköteleződés felé a párokat?
6.4. Mennyire kísérjük a házasságokat, mennyiben segítjük a prevenciót, házassággondozást? (házas kurzus, házas kör, házicsoportok, női/férfi kör…)
6.5. Mennyire képviseljük Isten igazságát, a Biblia kijelentése alapján arra nézve, hogy nem a válás az út – szemben a kulturális narratívával, ahol ez egy teljesen természetes opció.
6.6. Mennyire képviseljük az evangéliumot azok felé, akiket fájdalmasan érint ez a téma, hogy van gyógyulás Krisztusban: helyreállás, újrakezdés…
7. Legyünk együttérzők a válás, a tragédia idején
Végül pedig arról szeretnék beszélni, hogy mit tegyünk akkor, ha megtörténik, aminek nem kellene, ami fájdalmas és nehéz. Mit tegyen, aki már elvált, vagy akit elhagytak? És mit tegyen ilyenkor Isten népe? Jussanak eszünkbe Jeremiás siralmai, amikor az elpusztult Jeruzsálem felett sír (JSir 1): Jaj, de magára maradt az egykor oly népes város! Olyanná lett, mint az özvegy. Nagy volt a népek között, úrnő a tartományok között, de kényszermunkássá lett! Sírva sír az éjszakában, könny áztatja arcát. Senki sem vigasztalja azok közül, akik szerették, barátai mind hűtlenné lettek, ellenségeivé váltak. A nyomorúság és terhes szolgálat után fogságba került Júda. Ott lakik a népek között, de nem talál magának nyugalmat: üldözői mind utolérik nyomorúságában. Gyászolnak a Sion útjai, nincs, aki ünnepekre járjon. Kapui mind elpusztultak, papjai sóhajtoznak. Szüzei szomorkodnak, ő maga csupa keserűség! (…)Sokat vétkezett Jeruzsálem, beszennyezte magát. Korábbi tisztelői mind lenézik, mert látták gyalázatát. Ő maga is sóhajtozott, és elfordult. Ruhája szegélye piszkos; nem gondolt a jövendőre. Szörnyű mélyre süllyedt, nincs vigasztalója. Nézd, Uram, milyen nyomorult vagyok, ellenségem pedig milyen fölfuvalkodott! Rátette kezét az ellenség Sion valamennyi kincsére. Végig kellett néznie, amint bementek szentélyébe azok a népek, akikről megparancsoltad, hogy nem tartozhatnak a te gyülekezetedhez! (…)Vétkeim igáját hordozom, köteleit az ő keze fonta. Mióta felkerült nyakamra, megtört az erőm. Olyanok kezébe adott az Úr, akikkel nem tudok szembeszállni. (…)Ezek miatt sírok én, szemem könnybe lábadt, mert messze van vigasztalóm, aki erőt önthetne belém. Fiaim odalettek, oly erős volt az ellenség. Sion kinyújtja a kezét, de nincs vigasztalója. Elnyomókat rendelt az Úr Jákób ellen körös-körül: tisztátalan lett közöttük Jeruzsálem. Igazságos velem az Úr, mert szembeszálltam parancsával. Halljátok meg mind, ti, népek, és lássátok fájdalmamat: szüzeim és ifjaim fogságba mentek. (…)Nézd, Uram, milyen nyomorult vagyok! Háborog a bensőm, vergődik bennem a szívem, mert nagyon engedetlen voltam.
Sirató ének, fájdalom, gyász hangzott fel benne. Közös gyász: ez, amire Isten ilyenkor hív. Együtt sírni a sírókkal. Együtt érezni, együtt lenni a bajban. Nem felhánytorgatni, hogy „hát te is biztos hibáztál… mindig kettőn áll a vásár…”. Hanem csak ott lenni. Mikor felfordul minden, biztos pontnak lenni. Azért, hogy aztán legyen tere az újrakezdésről való bizonyságtételnek: Isten felépít! Isten helyreállít. Mindez nem feltétlenül jelent új társat… de Isten megadhat egy új kezdetet, amire számtalan szép példát láthatunk… a gyülekezetben is!
Kedves Testvéreim, őrizzen meg bennünket az Úr! Minden tekintetben! Az Ő kegyelmébe ajánljuk magunkat! Ne felejtsük el, hogy Istennél minden lehetséges. Válások bizony lesznek, ne legyenek illúzióink. Ne mondd: velünk ez nem történhet meg! Azt mondd: Isten jelenlétét keresem! A kezébe teszem le az életemet, életünket! Járjunk a szövetségben, Ő hűséges és megtart! Hordozzuk közösen az érintetteket és reménykedjünk abban, hogy Isten dicsősége megmutatkozhat rajtunk és közöttünk, ha Őt keressük!
Ámen!
(Thoma László)

Ez a téma, miközben nem mindenki él házasságban (egyáltalán vagy éppen most), mindenkit érint. Hiszen a közösségünket, a mindennapjainkat mindenképp érinti, állásfoglalásra késztet, és akkor is mindannyiunk ügye, hogyha éppen mi magunk kívül esünk az érvényességi körén. Hadd kezdjem azzal a képpel, milyen felemelő a házasságkötési szertartás! Eltekintve a vele járó stressztől, az előtte lévő sok szervezéstől, vagy az utána következő időszaktól való szorongástól… nagyon szép tud lenni egy esküvő. Remények, ragyogás, csillogás vagy épp egyszerű, természetes szépség lengi be az ifjú párt és valahogy ez átterjed a násznépre is. Érdekes látni az ifjú pár arcát és a násznépét is. Főleg, ha háttal vannak a násznépnek: gyakran van kontraszt, éles kontraszt a kettő között. Az ifjú pár tényleg ragyog inkább, a násznép pedig vagy mosolyog, nosztalgiázik vagy fájdalmas, keserű, esetleg kemény, hideg vagy cinikus. Velük sem lesz ez másként. Nekik sem fog működni, mert senkinek sem működik. Ők reménykednek, hogy őket nem érheti baj, ők majd jól fogják csinálni, hiszen ez egyszerű. Tanulnak a szüleik hibájából, sosem fogják úgy végezni, mint ők, vagy a szomszéd. A mai igehirdetésben nem általánosságban szeretnék beszélni a házasság jelentőségéről, hanem a szövetségről szóló igehirdetésben arra helyezem a hangsúlyt, hogy mit jelent a házasság megbecsülése annak, akik magát Isten szövetségében élő embernek vallja. Lehet persze fontos mindez annak is, aki még nem él ebben a szövetségben, aki keres, aki vágyódik ebbe.
1. Házassági szövetségben élni = a házasság megbecsülése
„Legyen megbecsült a házasság mindenki előtt, és a házasélet legyen tiszta, mert a paráznákat és a házasságtörőket ítéletével sújtja Isten.” – olvastuk a Zsidókhoz írt levélben. Kicsit ijesztően hat elsőre, Isten ítéletéről olvasunk, amit nem szoktunk szeretni. Fogadjuk ezt most úgy, mint világos, tiszta kijelentés, üzenet: ez van, ez a helyzet, Isten igénye: a házasság legyen megbecsült és a házasélet tiszta: ez Isten akarata, útja. Mint elv, mint irány, mint igazság lehet, hogy bólogatsz, ez így igaz! Szép kis igazság… és sorolod is, kinek kellene ezt meghallani vagy megérteni, betartani végre! Házasként ha azt gondolod most: rendben vagyok e tekintetben, igen, én így élek és kihúzod magad… akkor nem ismered Istent és önmagadat eléggé (elégséges módon). De ha azt gondolod: semmi remény, teljesen elveszett és menthetetlen vagyok/vagyunk… akkor nem ismered Istent és önmagadat eléggé (elégséges módon).
2. A Zsidókhoz írt levél dinamikája
A Zsidók hoz írt levél menetében a felolvasott Ige előtt beszél arról a szentíró, hogy mit jelent megállni, megmaradni a hitben, bíztatja a 12. fejezet második felében az olvasóit, hogy senki ne távolodjon el Isten kegyelmétől. Belőle élünk, Tőle függünk, a Vele való szövetség az életterünk, a közegünk, ne vessük ezt meg. Ezután buzdítja a gyülekezetet tiszta életre és szeretetre. Kiemeli a testvéri szeretet fontosságát, a vendégszeretet jelentőségét, a foglyokról, gyötrődőkről való gondoskodást. Ezután beszél a házasság megbecsüléséről, a házasság tisztaságának megőrzéséről valamint arról, hogy ne legyünk pénzsóvárak, legyünk elégedettek. s végül hozzáteszi: „…Ő mondta: „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.” Ezért bizakodva mondjuk: „Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?” Ezek a szavak Isten szövetségi hűségére mutatnak! Nem arról van szó, hogy saját erőből kellene jobbá, hűségesebbé, igazabbá válni, hanem meg kell maradni a szövetségben, vissza kell térni abba. Ne távolodjunk el Isten kegyelmétől – ahogy felvezette a levél írója. Itt van a lényeg, ez a magja a házasság megbecsülésének is. Nézzük most meg, mit jelent egyáltalán valakit megbecsülni, utána azt, mik a megbecsülés elmulasztásának, megvetésének megnyilvánulásai, mit jelent a házassági szövetséget megbecsülni és mi a gyógyulás, helyreállás útja?
3. Mit jelent megbecsülni valamit/valakit?
a. Azt becsüljük meg, aki, vagy ami értékes, fontos a számunkra. Aki, vagy ami nélkül kevesebbek lennénk. Ez azonban még kevés valaminek a tartós megbecsüléséhez, hisz ha egyedül mi döntjük el, mi értékes a számunkra, akkor mindig éppen aktuálisan azt fogjuk megbecsülni, amit épp a legértékesebbnek érzünk, vélünk. Az individualizmus ezért egy örvénylő, szédítő bizonytalanság és labilitás a kapcsolatokra nézve. Jó tehát, ha a megbecsülés mögött olyan értékeket, olyan referenciapontokat keresünk, amelyek állandóak és tőlünk függetlenül mérvadóak nekünk és másoknak. Így van ez saját önbecsülésünkkel, azaz a saját magunkhoz fűződő érzelmi viszonnyal is. Ha nincs külső referenciapont, ami alapján lehet egy alaptapasztalatunk, hogy szerethetők, értékesek, megbecsültek vagyunk, akkor elvesztünk, hiszen önmagunkban sosem találhatunk objektív viszonyítási keretet, egyensúlyt.
b. A megbecsülésre nézve- és ez igaz a házasságunkra nézve is – az istenképűségünk az, ami a bibliai teológiai alapja lehet mindennek. A sajátunk és a másiké is. Mindketten Isten teremtményei vagyunk, az Ő alkotása, értékesek, különlegesek, mely nem a posztmodern konyhapszichológia üres frázisai, hanem Isten igazsága, Igéje állítja ezt. Az Ő tulajdonai vagyunk, mélyen Hozzá tartozunk. Az emberi élet értékes Isten számára, és úgy ismerhetjük meg Istent a kijelentéséből, mint aki az életet értékesnek tartja és védi. Az istenképűség viszonyítási pont lehet az ember számára, ami önbecsülését megalapozza, erősíti. Az az ember, aki tisztában van istenképűségével, Istenben való megalapozottságával, a Hozzá tartozással, az a kritikát képes helyén kezelni. A kritika értékességét nem ingatja meg, mert annak alapja Isten szeretete.
c. Mi az akadály, kihívás ebben? Kulcsfontosságú, hogy milyen forrásokat használsz, honnan szorulsz megerősítésre. Honnan meríted nemcsak saját magad folyamatos meghatározást, hanem a másikét is. A megbecsülés sokkal inkább az ember saját döntésének, saját érdekeinek, vágyainak kérdése, privát ügy, nem Isten iránti engedelmességből fakad, hanem abból, hogy nekem hogy jó, vagy a másik szerintem mennyire érdemli meg. Isten Igéje mást tanít, másra hív, még akkor is, ha ez roppant nehéz.
4.  A megbecsülése elmulasztása, megvetése – a kapcsolatban
Sokszor találkozunk azzal, vagy kerülünk mi magunk is abba a helyzetbe, hogy a megbecsülés nem történik meg, elmulasztjuk, megvetjük, vagy velünk szemben teszik ezt. Három területen történhet ez meg.
a. Megbecsülés szavakban. Aki a szavaival nem becsüli meg a házasságát, a házastársát, az nem úgy beszél egyrészt mások előtt róla, ahogy az helyes lenne, ahogy ő szeretné hallani, hogy róla beszélnek. Munkahelyi helyzetben, a haverokkal, a barátnőkkel… Talán el tudjuk képzelni, milyen ez. Ide tartozik az is, ha a házastársunkat szavakkal nem bátorítjuk, nem ismerjük el, nem szeretjük eléggé. A megbecsülés szavai, a köszönöm, a hálás vagyok érte, stb. Ezek elmulasztása is hiányt teremt. Ha természetesnek veszünk dolgokat… Vagy épp fordítva, ha állandóan becsmérlünk, kritizálunk a szavainkkal. Bűn, rombolja a bizalmat és a másik önértékelését, önbecsülését is. Felelősek vagyunk akkor, ha ilyen hatást váltunk ki.
b. Megbecsülés tettekben. A tettekben való megbecsülés elmaradása az, amikor nem teszünk a társunkért, a házasságunkért. Mikor általában kényelmesek vagy lusták vagyunk, esetleg túl kemények ahhoz, hogy dolgozzunk a házasságunkért, vagy a kapcsolatunkon. Amikor nem fordítunk elég időt rá, mikor nem küzdünk érte. Az is, mikor tettekkel nem védjük meg a házastársunkat másokkal szemben – akár a saját családtagjainkkal szemben. A határok védelme a legtöbb országnak áldozatokkal jár – így van ez a házassággal is. A tettekben való megbecsülés a tudatos építés és az áldozatvállalás, enélkül nincs növekedés és élet. Férfiként talán többet tehetünk a család biztonságáért, nőként az érzelmi melegségéért, kiegyensúlyozottságáért, de ezek bizonyos helyzetekben máshogy is alakulhatnak.
c. Megbecsülés hűségben. Talán ez a legegyszerűbb, legvilágosabb kérdés: aki hűségben becsüli a kapcsolatát, a házasságát, az konkrétan nem flörtöl, nem hoz létre és tart fent szerelmi vagy csupán szexuális viszonyt mással. Nem önti ki a lelkét egy másiknak állandóan, nem csodálja a főnökét, munkatársát, szomszédját vagy akárkit a társa helyett. Vagy ha megtörtént, megosztja, bocsánatot kér és megpróbálja újra építeni az összetört bizalmat a társával. Minderre pedig azért van lehetőség és azért hív erre Isten, mert Ő hűséges és Belőle meríthetünk, aki megbecsül minket. Hogyan történhet mindez?
5. A házassági szövetség megbecsülése: a szövetségben élés komolyan vétele
Hadd idézzek most egy keresztyén szerzőtől, aki a házasság és szövetség, a házasság megbecsülésének kérdéseiről gondolkozik:
„A szövetségi kapcsolat a Biblia szerint tehát életre szóló kötést jelent, ez Isten beszéde szerint változatlan, örök időkre megfogalmazott isteni törvény, és ez a nyugati kultúrában élő, 21. századi emberekre is vonatkozik, akár tudomásul veszik, akár nem. A szövetség egyúttal szellemi erőt közvetít, amely a házasságkötés alkalmával rászáll a házasságba lépő pár kapcsolatára, és erőteljes szellemi köteléket, összekötő kapcsot hoz létre közöttük. Ez az a „hármas kötél” , amely Salamon szavai szerint „nem hamar szakad el” (Préd 4:12b). A „hármas kötél” értelemszerűen három szereplőt feltételez. A hármas kötél a szakemberek véleménye szerint is a legerősebben font kötélváltozat, amelyben a kötél egyes tagjai a lehető legnagyobb felülettel tapadnak egymáshoz, s ez azt eredményezi, hogy az ellenerőnek ez a kötéltípus tud a legsikeresebben ellenállni, azaz szinte semmilyen feszítőerő nem tudja szétszakítani. Ezt nem lehet tehát könnyen szétbontani; bár az igeversben figyelmeztetésül azért ott van az „egyhamar”, s ez azt jelenti, hogy azért ne kísérletezzünk – mondja Salamon –, hogy meddig mehetünk el. (…) A szövetségi viszony ennek a szöges ellentéte: itt az egyik személy állandóan figyel a másikra, számításba veszi, hogy neki (is) mi a jó, mit lehet neki adni, mivel lehet építeni, mi okoz neki örömöt… Kulcsszavai a figyelés, a törődés, a gondoskodás, az adás. És az adás – egyesek számára talán meglepő módon – meghozza a vágyott boldogságot, mert az Úr szavai szerint: „jobb adni, mint venni” . (ApCsel 20:35b) (…) A szövetségben éppen ez a nagyszerű, ez ad biztonságot: nevezetesen az, hogy a házasság nem érzelmeken, hangulatokon áll, nem függ attól, fiatalok-e még a házastársak vagy már idősebbek, változott-e a külsejük az évek során, egészségesek-e vagy betegek; gazdagabbak lettek-e közben, vagy anyagi nehézségekbe kerültek; van-e gyermekük vagy nincs – a szövetség ereje megmarad, az összetartozás változatlanul fennáll, bármilyen külső-belső folyamatok zajlanak is bennük vagy körülöttük: ez olyan fundamentumát jelenti az életnek, amelyre két ember együtt mindennél inkább tud építeni, amely biztos kiindulópont az új generáció számára, s amely felszabadítja az ember teljesítőképességét, alkotó fantáziáját, emellett biztonságérzést és háborítatlan békét nyújt neki a legviharosabb külső körülmények között is… Erre az állapotra is vonatkoztatható Jézus példázata a kősziklára épített házról: ugyanis a szövetségre épített család olyan, mint az erős alapzatra helyezett ház: nem dönti össze semmilyen szélvihar, árvíz vagy esőzés – mert az Igére, Isten erős beszédére lett építve, s ezért rendületlenül fennmarad a földi sorssal elkerülhetetlenül vele járó hányattatások, sőt háborúságok közepette.(…) A házasság szövetsége tehát megteremti a férfi-nő kapcsolat szikla-fundamentumát, és az ember számára megadja azt a nélkülözhetetlen biztonságot, amely egyebek mellett ahhoz is szükséges, hogy egyáltalán reális, értelmes terveket tudjon szőni a jövőjére vonatkozóan; s amint már említettük, a szellemvilágban ilyen módon megpecsételt és legalizált viszony erős stabilitást ad a család, a gyermekek gondozása, nevelése, védelme szempontjából is.”
Mit jelent mindez? A házasság legyen megbecsült és tiszta, azaz küzdeni kell érte, foglalkozni kell vele, dolgozni kell rajta. Kellenek nagytakarítások is néha és szükséges a személyes és kapcsolati érés.
6. Gyógyulás és helyreállás
Mit kezdjünk most, miközben halljuk ezt és látjuk saját vagy mások küzdelmeit? Az evangélium, hogy van gyógyulás és helyreállás Krisztusban, van újrakezdés és van vigasztalás, együttérző közösség akkor is, ha valami már visszafordíthatatlanul megromlott.
De mi a helyreállás útja és módja pontosan? Van ennek egy lelki, spirituális része, bűnbánatot tartani, Isten elé menni, lerendezni, amit kell, bocsánatot kérni, a másiktól is, stb. Mit lehet még tenni?
a. Két véglet. Először talán a két végletet kell elengedni itt is, Az egyik, hogy engem mindez nem érint, a másik, hogy nekem már mindegy. Ez menekülés. Ez egy póz. Felejtsd el, nincs szükséged arra, hogy az önsajnálatból és önmagad reménytelennek látásából merítsd a környezeted figyelmét, sajnálatát!
b. Mit tehetnek a nők és mit a férfiak? Szeretném most kiemelni és még egyszer hangsúlyozni mindkét fél felelősségét. A nők számára ezek leginkább a romantika, az álmodozás, a tetszelgés (például a főnök előtt), az ábrándok, flörtök formájában valósulhat meg. Főleg, ha a férjed mellett nem érzed nőnek magad, mert a férjed olyan, mintha egy nagyra nőtt gyerek lenne… Így fordul elő, hogy női társaságban könnyen kibeszéled, becsméreled… és valójában nem teszel semmit egy idő után, hogy ő felnőjön, férfivá váljon és magad is konzerválod ezt a helyzetet. Férfiként pedig… talán jobban fenyeget a veszély, hogy valóban ne nőjünk fel, ne vállaljunk igazán felelősséget. A férfiakat szólítom meg, hogy vajon nem kellene-e tényleg felnőni és férfiként viselkedni a kapcsolatban és megbecsülni a melletted élő nőt? És elengedni a pótszereket, az álmodozást, a pornót, a hódítgatásokat, mellyel bizonyítod magadnak, hogy azért legény vagy a javából… Vagy épp a függetlenség csapdájába esel, hogy téged aztán nem lehet kertek közé zárni, neked egy nő sose mondja meg, mit tegyél… A szabadságigényed mindig újabb nőt igényel, aki tényleg csodál és kielégíti az igényeidet.
c. A jó gyümölcs, hogy jól bánunk egymással. A jó gyümölcse a szövetségben való élésünknek, az Istentől való elfogadottság, megbecsültség átélésének az, hogy megbecsüljük egymást attól akár függetlenül is, hogy éppen milyen állapotban van a másik, mit tesz vagy sem értem és a kapcsolatunk érdekében. Pál Feri atya így fogalmaz a házasságok kapcsán: „…előbb-utóbb hosszan tartó, krónikus, vagy szinte föloldhatatlan problémáink lesznek. 15-20 év együtt élés után a családoknak 90%-a megoldhatatlan vagy krónikus problémákkal fog együtt élni. (…) Ezért fontos tudnunk, hogy éppen, amikor a szinte megoldhatatlan, krónikus vagy ellehetetlenítő problémáinkhoz érünk, akkor tudjuk, hogy nem a probléma az, ami miatt ennyire pocsékul vagyunk, hanem azok miatt a megoldási kísérletek miatt vagyunk pocsékul, amelyek a problémára adott válaszként születnek belőlünk. Nem azért vagyunk rosszul és elégedetlenek egymással, mert nehéz problémáink vannak, hanem azért, ahogyan bánunk egymással, amikor nehéz problémáink vannak.” A jó gyümölcs tehát a megbecsülés, ami a gyakorlatra, hétköznapi tettekre és szavakra lefordított elkötelezett szeretet. Ez a felnőtt működés, amire Isten hív minket!
d. A szövetség megerősíthető, megújítható! Hirdetem az evangéliumot: a bűnbánattal való közeledésünket örömmel fogadja a mi mennyei Atyánk! Megújítható Vele és egymással is a szövetség! Isten adja meg a házasságban élőknek, hogy megélhessék önmaguk megbecsültségét, saját önbecsülésük mélyen gyógyuljon, és ezáltal tudják megbecsülni házastársukat, házassági szövetségüket, hogy legyen a gyógyulás, az Isten jelenlétéről, igazságáról való bizonyságtétel… nem a tökéletes házasságok kirakata a gyülekezetben… hanem a kegyelemre szorult emberek életén megmutatkozó kegyelem bizonysága az életünk. Ezért könyörögjünk és kérjük Isten Lelkét, hogy áradjon ránk és közénk minden nap!
Ámen
(Thoma László)

Nem sok idő választ már el bennünket az év végétől. Nagyon sokan ilyenkor visszatekintenek, számot adnak, mi is történt velük az elmúlt évben, miért lehetnek hálásak, hogyan is állnak Isten előtt. Nem fog ez a visszatekintés közösségi szinten sem elmaradni, holnap érdemes eljönni az óévi istentiszteletre, de ma nem erről lesz szó, hanem a szövetségről szóló sorozatban lépünk egyet tovább. Szeptember óta azt vizsgáljuk, mit jelent Isten szövetségében élni, hol van ennek jelentősége a hitünkben, az Istennel való kapcsolatunkban. Beszéltünk arról először, hogy mi ennek a teológiai üzenete, mit tanít a Szentírás az Isten és ember közötti szövetségi kapcsolatról. A második nagy blokkban lineárisan végigmentünk azokon a szentírási történeteken, amelyeken keresztül kibontakozik Isten szövetsége: hogyan köti meg a szövetséget már az első emberpárral, és aztán hogyan megy tovább Noén, Ábrahámon keresztül egészen az Újszövetségig. Ez a második egység is véget ért, és most még néhány vasárnapon azt fogjuk vizsgálni, hogyan jelenik meg a szövetség kérdése az emberi kapcsolatainkban. Aki itt volt az eddigi istentiszteleteken, vagy hallgatta azokat a honlapon, az tudja, hogy esett már szó erről. Néha utaltunk rá, hogy kapcsolatainkra hogyan hat az Isten szövetsége. De most minősítetten és különös figyelemmel ezek a területek lesznek előttünk. Ma elsőként a barátságra nézünk így rá: mit jelent az, hogy Isten barátként egymásnak adott bennünket. Jövő vasárnap a házasság megbecsülése lesz a témánk, azután a házassági elválásnak a kérdése, végül pedig az egyedülállóknak, özvegyeknek a helyzete, hogyan jelenik meg Isten szövetsége, mikor valaki ilyen élethelyzetben van.
A bibliaolvasó ember, ha meghallja ezt a szót, hogy „barátság”, akkor nagy eséllyel először az az ige jut eszébe, amit most a textusban felolvastam: Dávid és Jonatán barátsága. Teljesen archetipikus, teljesen tökéletes, példaként lehet állítani: íme, meglátják egymást, barátság születik első látásra, mégpedig egy nagyon nehéz élethelyzetben. Itt van Jonatán, aki Saul után a trónörökös lenne, és a felfelé ívelő, Isten által nagyon megáldott Dávid. Ők ketten barátok lesznek, pedig éppen nekik kellene a legnagyobb ellenségnek lenniük, hiszen Dávid arra a helyre kerül, ami elvileg Jonatánt illette volna. Szép történet ez így, ideálként állhat előttünk. Milyen jó volna megélni ilyen történeteket, ilyen barátságokat! Közben pedig itt van az élethelyzetünk, amelyben élünk; az emberi kapcsolataink, amikor próbálunk barátságokat kialakítani, közelséget teremteni vagy távolságot tartani, és valljuk meg őszintén: nagyon sokszor szenvedünk és kudarcosak vagyunk ebben! Azért, mert vannak ismétlődések, amelyek újra és újra megtörténnek velünk. Megbízunk valakiben, építjük a kapcsolatot, aztán becsapnak minket. Van egy szomszédi, ismerősi kapcsolat, ami úgy tűnik, hogy számíthatunk egymásra, és aztán amikor a legnagyobb szükségem lenne rá, akkor cserben hagynak. Vagy fordítva: utólag valaki azt mondja: „én azt hittem, hogy mi barátok vagyunk” - te pedig csak nézel tágra nyílt szemekkel, és azt gondolod: „dehogyis, sosem voltunk azok! Maximum ismerősök, csak távolról.”
Mi köze egyáltalán a szövetség témájának a barátsághoz? Az elején szeretném elmondani, hogy ha hisszük, hogy Isten országa közöttünk van, és ha az Isten szövetségében élő ember életének minden területére ez hatással van, akkor meg kell, hogy jelenjen az önálló választáson alapuló mellérendelő kapcsolatainkban is! És ez az egyik legnehezebb dolog. Már eleve azt is nehéz definiálni, hogy ki az a „barát”? Merthogy ez jelentheti azt az egyetlen egyet, mint amiről a felolvasott ószövetségi történet beszél: Dávidnak Jonatán volt a legjobb barátja, és viszont. De jelentheti ez a szó a teljes mellérendelő kapcsolatrendszerünket is. Rögtön belekeveredünk egy ilyen fogalmi dilemmába: barát, ismerős, testvér a gyülekezetben, felebarát – végül is ki kicsoda? Ráadásul az sem könnyíti meg a helyzetünket, hogy a Szentírás is több szót használ erre, főleg az újszövetségi rész. Ezért szeretnék most egy meghatározást adni: amikor ebben az igehirdetésben a barátságról van szó, akkor ne feltétlenül csak az egyetlen legjobb barátra gondolj, hanem értsd úgy: a barát az az ember, akiért felelős vagy, és aki felelős érted. Akkor is, hogyha nem a családtagod, nem köt benneteket össze semmilyen vérségi kötelék. 
Szerintem néha még a házassági kapcsolatnál is nehezebb dolog a barátság. Azért, mert jó esetben ez a kapcsolat teljesen mellérendelő, vagy legalábbis úgy tűnik, és nagyon-nagyon nehéz ilyen kapcsolatokat ápolni és fenntartani. Sokkal egyszerűbb az embernek, ha megvan egy keret, amihez alkalmazkodni kell. A szülő-gyerek, Főnök-beosztott viszonyban persze sokat küzdünk, de ezekben mégis sokkal egyszerűbb megtalálnunk a helyünket, a dolgunkat.  
Nagyon sokszor az a barátságoknak és a mellérendelő kapcsolatoknak a nehézsége, hogy egy idő után nem szimmetrikusak, hanem aszimmetrikussá válnak. Ez azt jelenti, hogy az egyik fél többet tesz bele, vagy többet vesz ki belőle. S miközben valószínűleg nincsenek teljesen szimmetrikusan mellérendelő kapcsolatok, de ez egyfajta folyamatos egyensúly-keresés. És ebben az egyensúlyozásban könnyen meg lehet fáradni. Fárasztó dolog folyamatosan újra megtalálni, hogy egyensúlyban legyünk, és meglegyen a kölcsönösség. Hogyan mutatkozhat meg mindebben Isten terve és akarata? Szerintem elsősorban abban, hogyha bennünket Isten helyreállít, ha az Ő újjászületett gyermekei vagyunk, akkor Neki gondja van arra, hogy legyenek körülöttünk olyan emberek, akikre számíthatunk, és legyenek olyanok, akik ránk számítanak.
Kicsit visszafordulva a szentírási háttérhez szeretnék néhány dolgot elmondani azzal kapcsolatban, hogyan szerepel a barátság, a barát kifejezés, gondolat a Szentírásban? Az Ószövetségben több helyen találkozunk vele, hármat szeretnék ebből kiemelni. Az egyik, nagyon érdekes, és ezt a szövetségről szóló sorozat elején mondtuk is, amikor Ábrahámot Isten az Ő barátjának nevezi. Ez azt jelenti, hogy Isten beavatta őt a terveibe, feltárta előtte, hogy mit akar, és nagyon közel vonta őt magához. Egyébként a legtöbbet a bölcsesség-irodalom foglalkozik a barátság kérdésével, a Példabeszédekről szóló korábbi sorozatban volt is egy igehirdetés, ami a barátságról szólt. A honlapon meg lehet keresni. Csokorba van gyűjtve az összes olyan ige a Példabeszédek könyvéből, ami jó tanács arra, hogy hogyan kell a baráttal bánni. Pl. „ritkán tedd lábadat a felebarátod házába, nehogy meggyűlöljön téged!” – csak mondom így ünnepek után. A harmadik pedig, ami érdekes, Jób barátainak a történte, amelyből nagyon világosan felsejlik előttünk, milyen az, amikor nagyon jót akarnak a barátok, de csak a saját olvasatukat hozzák. Csak mondják és mondják, ami szerintük helyes, de képtelenek meghallgatni és együtt érezni. Jób összetörve, elhagyatva, a legnagyobb próbái között, mindenféle testi-lelki nyomorúságokban ül a földön (képletesen, meg gyakorlatilag is), a barátai pedig odamennek vigasztalni őt. De tudjuk, mi lesz ebből - elkezdik őt osztani. Elkezdik tanácsolni, mit kellene tennie, elkezdik mondogatni neki, hogy bűnös vagy, lásd már be végre, és így tovább, és így tovább… És nem ügyelnek arra, hogy az ő barátjuk, még akkor is, ha bűnös – szenved, és együttérzésre lenne szüksége.
Az Újszövetségben Lukács evangéliumában találkozunk legtöbbször a barát kifejezéssel. Lukács, a szentíró, szociálisan nagyon érzékeny ember volt, aki úgy festette le az Evangéliumot és Jézus jelenlétét, hogy a leginkább figyelemmel volt az emberi kapcsolatrendszerekre. Lukács evangéliumában szerepelnek legtöbbször nők és gyerekek. 
A barátságban bizalomra épülő kapcsolatról van szó, ahol nagyon-nagyon fontos mégis egymás határainak a tiszteletben tartása.
Mit kezdjünk Dávid és Jonatán barátságával, ami itt van előttünk a Szentírásban? A kritikus ember, amikor ezt elolvassa, arra gondolhat: ki írta ezt a könyvet? Nyilván Dávid. Így aztán kérdéses, valóban így történt-e minden. Túl szép, hogy igaz legyen! sok vélekedést hallottam már arról, hogy valószínűleg nem is voltak ők jó barátok igazából, csak hát így lehetett valahogy a történetírásban helyre rakni azt a kellemetlen kérdést, hogyan is került Dávid a trónra? Ez jó magyarázat: jó barátok voltak Jonatánnal, ezért engedte át neki a hatalmat, közben meg a valóságban ki tudja, mi történt? De azt gondolom, mi nyugodtan elhihetjük azt, ami itt áll előttünk a Szentírásban. Ez lehet igaz. Hiszen Istennek minden lehetséges. Ha Isten képes volt megtartani Dávidot Saul udvarában, és a gyűlölködő Saul nem pusztította el őt, pedig próbálta; ha Isten felemelte Dávidot abból a sorból, ahonnan ő jött, akkor miért ne lett volna lehetséges, hogy támasztott neki egy olyan társat, aki ebben ott állt mellette? Aki ott volt vele, amikor veszélyben volt, aki kiállt érte, aki harcolt érte?
A felolvasott történetben Jonatán odaadja a fegyvereit és ruhát cserélnek. Ez olyan, mint egy szövetségkötés két ember között. Egyébként ez szerintem a mi kultúránkban is benne van, hogy a jó barátok néha kicserélik bizonyos tárgyaikat, emléket adnak egymásnak, ami távollétükben is jelzi a másikhoz kötődő hűséges ragaszkodást. Dávid úgy áll itt ezen a helyen, hogy nem tudja még, mi vár rá, és ebben a helyzetben Isten ad mellé egy embert. Ezen a ponton könnyen kapcsolódhatunk Dávidhoz. Van úgy, hogy bizonyos életszakaszokban mi is kapunk Istentől olyan embereket, társakat, barátokat, testvéreket, akik ott vannak mellettünk, aztán egy idő után meg már nem. Valószínűleg azért, mert akkor volt szükségünk rájuk, és nekik szükségük ránk. Megélhetjük azt, hogy végső soron egyikünk sem tökéletes, de Isten egymásnak adott bennünket, és ezen az Ő áldása volt. Isten egyébként Jonatán személyében megmutat valamit abból, amilyennek Saulnak kellett volna lennie. Saul fiaként benne ábrázolódik ki az a fajta alázat, Istenre tekintés, ami sajnos Saulban, a királyban nem volt meg. Jonatán és Dávid próféta lelkek voltak, akik egymásra találtak, és így átélhették azt, hogy Isten támogatja őket.
Mindketten komoly kockázatot vállaltak ezzel a barátsággal. Dávid azzal, hogy közel maradt Saul házához, miközben Saul már vadul üldözte őt. Nem csak a közelség direkt veszélye volt ebben benne, hanem annak a rizikója is, hogy Jonatán esetleg egy nap azt mondja: elárullak, feldoblak az apámnak, és mégis én leszek a király. Dávid vállalta ezt a kockázatot. Jonatán pedig azt a kockázatot vállalta, hogy akár az apjával is szembe kell fordulnia. A barátság kockázatvállalás. És végső soron semmi más nem marad, mint az, hogy meg kell bízni a másikban. Bízom Istenben, és bízom abban, hogy a másik hűséges lesz, és tényleg bebizonyosodik az, hogy számíthatok rá. Mindig így van ez? Mindig beigazolódik, hogy érdemes volt bízni? Dehogyis! De ha sohasem bízunk, akkor sohasem élhetjük át, hogy van, aki méltó a bizalomra.  
Jonatán sokat tett ezért a barátságért. Lemondott a trónról, a királyi tisztségéről, elfogadta, hogy nem ő követi Sault az uralkodásban. Dávid pedig, Jonatán halála után szintén tesz egy gesztust régi barátja felé. Gondoskodik Jonatán családjáról, a gyermekkora óta béna Méfibósetről, és felemeli őt. Mindkét oldalról megjelenik egyfajta kiegyensúlyozottság. Egy olyan korszakban, amikor nagyon sok volt a cselszövés, a bizonytalanság, akkor Isten ajándékul adta Jonatánt és Dávidot egymásnak. Nem látunk bele, hogy ez a bizalom és a kételkedés hogyan változott az ő kapcsolatukban, de a barátságuk tartósnak bizonyult. Kiálltak egymás mellett és küzdöttek egymásért.
Hogyan jelenik meg mindebben a szövetség motívuma? Mert ez egy jó barátság. De tényleg szövetség ez? Igen! Négy dolog van, amiben ez megjelenik, és ami nekünk is tanulság lehet.
1. Az Istennel való szövetségünk az nem magánügy, azaz nem csak arról szól, hogy az én lelkem üdvössége rendben van Istennél. Szövetségben vagyok Vele, az Ő népének a tagja vagyok, innentől megvan a beszállókártyám a Mennybe, a kapcsolataimat pedig élem és menedzselem úgy, ahogy tudom. Az Istennel való szövetségi létemnek, ennek az áldásának ki kell terjednie a kapcsolataimra. Ha ebben a szövetségben élek, akkor meg kell, hogy jelenjenek a megharcolt, megérlelt mellérendelő testvéri, baráti kapcsolataim. És ez nem azért van, mert én vagy a másik alkalmasak lennénk rá, hanem azért, mert ez az Isten hűsége, és ez is bele tartozik az Ő szövetségébe.
2. A második, ahogy a szövetéghez kapcsolódik a barátság és a mellérendelő kapcsolatoknak a családja, az az, hogy meg kell tanulnunk, és Isten meg is tanít bennünket arra, hogy ebben a szövetségben elkötelezősünk vele. Tanít minket elköteleződni, hűségesnek lenni, és tanít bennünket arra, hogy ezt az emberi kapcsolatainkban is gyakoroljuk. Rendkívül közhelyes, de valóban igaz, hogy elköteleződés és hűség nélkül nem lehet hosszú távon mély, gyümölcsöző kapcsolatokat építeni. Ha körülnézünk magunk körül, vagy a saját élettörténetünkben, hányszor volt már az, hogy egy ponton feladtuk. és igazából nem tudtunk, vagy nem akartunk hűségesek lenni! Nem tudtunk, vagy nem akartunk elköteleződni, mert korábban túl sokat bántottak, és mi azt mondtuk: nem akarom már, hogy bántsanak, inkább építek egy falat, és ne köteleződök el. Lehet, pontosan ebben a helyzetben vagy, és azt mondod: jó ez a barátság téma, de én annyit sérültem, hogy köszönöm, jól megvagyok már egyedül és nem nagyon akarok igazán közel engedni magamhoz senkit. Adj esélyt annak, hátha Isten meg akarja újítani ezt? Talán azt akarja, hogy újra köteleződjél el, újra legyél hűséges, újra szavazz bizalmat.
3. Rendkívüli mértékben veszélyeztet bennünket a fogyasztói mentalitás. Nekünk, ma élő embereknek nehéz ezt hallani, hogy „elköteleződés”, hiszen mindent fogyasztunk, használat után pedig eldobunk, és ez a kapcsolatainkra is hatással van. Ha valamivel gond van, azt lecseréljük, eszünk ágában sincs semmit újraépíteni, megjavítani, vagy ha néha meg is próbáljuk, semmiképpen nem teszünk annyit érte, amennyit lehetne. Milyen egyszerű egy ismerőst törölni a közösségi médiából! Letiltjuk a kommentjeit, töröljük, nem kívánt személy, aztán kész! Ennyi, volt és nincs. Ilyen világban élünk. Ezzel szemben van az, hogy ha szövetségben élek Istennel, akkor elköteleződhetek, és hűséges lehetek a kapcsolataimban, miközben ez a nehezebb út.
4. Isten azért adta a testvéreket, a barátokat, a felebarátokat, hogy támogassuk egymást az úton. Nem vagy egyedül! Még akkor sem, hogyha sokszor ezt érzed. Van még mit tenni ezért, persze, akár a gyülekezetben is. De nem vagy egyedül, és Isten terve nem az, hogy magányos hősökként szaladjunk át az életen, és egyedül harcoljuk meg a harcainkat. Nagyon vigyázzatok, nagyon romantikus, és a hiúságunkat simogató dolog, hogy én egyedül is megállom a helyemet, és majd egy nap elmondom, hogy csak magamra számíthattam, és senki nem volt mellettem. De ha beismerjük azt, hogy szükségünk van másokra, akkor meg fogjuk látni, hogy ott vannak körülöttünk. Isten terve, hogy egymást támogassuk.
Mire hív bennünket mindez, mint Isten népe?
A gyülekezetben, ha Isten országa közöttünk van, lehetünk egy olyan hely, ahol az emberi kapcsolatok helyreállhatnak; ahol gyógyulhat az, ami sebződött; ahol hálaadással lehetünk egymásnak a testvérei, barátai. Ha hiányokkal küzdesz, ha azzal küzdesz, ami nincs, akkor azzal is jöhetsz, és a gyülekezeti közösségben megélheted azt, hogy van. De vigyázz, nem biztos, hogy tökéletes lesz! Nem biztos, hogy azt adja Isten, amire te leginkább vágynál. Hanem azt adja, amire szükséged van. És lehet, hogy meg kell érte harcolni. Hív minket Isten elengedésre is. hiszen lehet, hogy a túlzott elvárásainkat kell elengedni. El kell engednünk azt, hogy azonnal bezárunk, ha valami nem úgy van, ahogyan azt mi szeretnénk.  Jöhetünk Isten elé bűnbánattal, vizsgálva azokat a barátságainkat és kapcsolatainkat, amelyek aszimmetrikusak lettek azért, mert mi azzá tettük, mert inkább kihasználtuk a másikat. Elvártuk, hogy nekünk segítsenek. Elkezdtünk uralkodni valakin, amikor ezt nem kellett volna. Nem tartottuk tiszteletben a határait.
Igen, tükör számunkra ez az ige, és tükör számunkra az, hogy Isten szövetségi kapcsolatra hív. Mennyire vagyok én hűséges társ és barát? Mennyire vagyok hűséges testvér? Önvizsgálatra hív bennünket. Mennyire tartom tiszteletben a határokat, és mennyire hozok áldozatot másokért?
Befejezésül: Jézus azt mondja a tanítványainak: „ti az én barátaim vagytok.” Ez a második, ami a barátról a legtöbbünknek eszébe szokott jutni Dávid és Jonatán után. Innentől kezdve meg is tudunk nyugodni: milyen jó, hogy mi Jézus barátai vagyunk! Nem nagyon vannak földi barátaink, de Jézus a barátom! Ez is egy jó dolog! És valóban kapcsolódik ez az ünnepi üzenethez. Karácsony első napján azt hallhattuk: Immanuel, velünk az Isten! Erről szólt a karácsonyi igehirdetés: Jézus velünk van, Ő a mi barátunk. És gondoljátok el, hogy mennyire nem szimmetrikus ez a kapcsolat. Kiről van itt szó? A menny és föld Uráról, a Királyok Királyáról, akinek a legkevésbé van szüksége ilyen értelemben barátokra. És azt mondja, hogy „ti az én barátaim vagytok.” Ő emel fel. Nem mi mondjuk róla, hanem ő mondja rólunk, hogy mi a barátai vagyunk. Micsoda méltóság ez: követni Őt, tanítványának lenni! De vajon része-e ez a mindennapunknak, hogy Jézus valóban ott van velünk? Amikor a legfájdalmasabb csalódás ér, emberileg a leginkább magunkra hagynak, akkor Ő ott van, és megvigasztal, fordulhatunk Hozzá. Őt elárulták és elhagyták a tanítványai, ezért pontosan érti azt, hogy mi történik velünk, ha ilyet élünk át. Azt mondja a zsidókhoz írt levél, hogy „meg tud indulni az erőtlenségeinken.” Mivel kísértést szenvedett, emberré lett, pontosan érti, mit jelent embernek lenni. Jézus lehet számunkra végső értelemben barát, akire számíthatunk.
Hadd olvassak most fel végül egy részletet egy írásból, ami a barátságról szól, és arról, hogy mit jelent, hogy Jézus a mi barátunkká lett.
Barát a bajban. Lehet számítani rá jóban, rosszban. Vágyunk mindannyian egy ilyenre. Arra is, hogy nekünk legyen, és arra is, hogy mi legyünk másoknak baráttá. Olyan barátra vágyunk, aki egy úton mellénk szegődik, és csak úgy jön velünk. Ha szomorúak vagyunk, nem kérdez, csak hallgat, mert tapintatos. Felveszi lépésünk ritmusát. Együtt lélegzik velünk. Aztán szól, és akár felfedi az Írásokat is. Beszél, de nem fecseg, nem kíváncsiskodik. S mindeközben nem biztos, hogy felismerjük, hogy most igaz barátot kaptunk. Lehet, hogy annyira önmagunkkal vagyunk elfoglalva, de ő azért ott van. És amikor kell, háttérbe vonul, és eltűnik csendesen. Olyan barátra vágyunk, aki megosztja magát, és mindent elmond, amit ő tud. Nem titkolózik, és jókor mond jó dolgokat. Megmutatja, milyen a világ, milyenek az emberek. Tükröt tart, amiben magunkat és másokat is megláthatjuk. Megmutatja, mi a jó és a rossz. Megtanít megkülönböztetni a hamisat a valóditól. Nem titkol el semmit, és elfogadja, ha nem feltétlenül értjük meg, amit mond. Olyan barátra vágyunk talán, aki kimondja, ha dühös, ha elkeseredett, vagy ha csalódást okoztunk. Aki nem bonyolódik játszmákba, aki elmondja, hogy fáj neki az értetlenségünk. Aki szeret velünk lenni, de néha magányra van szüksége, lakatlan helyre vonul el imádkozni. Olyan barátra vágyunk, aki törődik velünk. Aki akkor is figyel, amikor nem gondolnánk, a viharos tengeren is, a hajó hátuljában alszik, akkor is, amikor nem törődünk vele, ha csak újra magunkkal és a saját terheinkkel foglalkozunk. Olyan az igaz barát, aki maga is barátjának mond minket mások előtt. Akkor is ezt gondolja, ha mi megtagadjuk, és legvégső elkeseredettségünkben azt mondjuk: nem is ismerem ezt az embert. Olyan az igaz barát, aki önzetlen, és talán önmagánál is jobban szeret, még a saját életénél is. Aki tudja, hogy nincs nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja a barátaiért. Kell egy ilyen barát, aki nem csak a bajban elérhető. Azért kell, hogy emberek lehessünk, és megtanulhassuk tőle, mit jelent igaz barátaivá válni egymásnak.
Isten adja meg, hogy ebben a közösségben tudjunk élni, megújulni, és így újuljanak meg az emberi kapcsolataink is!
Ámen

Ha léteznek bennünk az istentisztelethez kapcsolt pavlovi reflexek, akkor ennek az igének a felolvasása után némi hiányérzettel tekinthetünk körbe: hol a gyermek, hol a víz? Merthogy ez a keresztség sákramentumának a szereztetési igéje. Ma azonban nem egy gyermek megkeresztelése kapcsán, hanem a szövetségről szóló igehirdetés-sorozat részeként hangzik fel ez az ige. Isten szövetségére tekintve, annak részeként szeretnénk a keresztséggel foglalkozni.
A két kisebbik gyermekünk jelenleg bárányhimlős. Ezért most mindenkit, aki hozzánk látogatóba készül, megkérdezünk, átesett-e már a betegségen. Különböző válaszokat kapunk: „igen”, „nem”, „nem tudom”, „nem voltam beteg, de kaptam ellene oltást.” A közös ezekben a válaszokban az, hogy valami olyat mondanak magukról az emberek, ami vagy megtörtént velük vagy nem (betegség); vagy megtették velük mások vagy nem (védőoltás) – de ez nem rajtuk állt. Nagyon sokszor így találkozom a keresztség kérdésével. Nekiszegezik egymásnak olykor a kérdést az emberek: te meg vagy keresztelve? Van ez az „oltásod”, amit gyerekkorodban megkaptál azért, hogy…? És sokan nem tudják befejezni a mondatot. Miért is? Miért, mi ellen kaptuk ezt? Néha pedig egészen különös ötletek születnek azzal kapcsolatban, mire is jó a keresztség. Kárpátalján szolgáló lelkész kollégánk megosztott velünk egy történetet, amikor azzal az indokkal vittek hozzá egy csecsemőt megkeresztelni, hogy „nagyon sírós, már mindent megpróbáltunk, talán még ha megkeresztelné, attól elmúlhatna ez a dolog:” Nos, sokan tanúsíthatjuk itt szülők, akiknek a gyermekeink meg vannak keresztelve, hogy történetesen erre a problémára nem válasz a keresztelés. De ha nem is ennyire megmosolyogtató módon, mégis az emberek jó részében, ha szülőkké, nagyszülőkké lesznek, megjelenik egy hasonló bizonytalan elképzelés, és egy ebből fakadó erős kényszer, mely szerint a gyermeket mindenképpen meg kell keresztelni, mert az egyfajta védettséget ad.
Még egy dolog bevezetőként: nagy meglepetést szoktam kiváltani keresztény körökben, különösen lelkésztársaim között, amikor református lelkész létemre elmondom, hogy három hónapos koromben engem is megkereszteltek – római katolikus templomban, katolikus szertartás szerint. Összefér ez? Mindenkit megnyugtatok: összefér, a református egyház tökéletesen elfogadja a katolikus keresztséget is. Lényegi kérdés nem az, hogy milyen felekezeti rendtartás szerint kereszteltek meg bennünket, hanem hogy a konfirmációnk alkalmával megerősítjük-e immár saját elhatározásunk alapján a keresztségben felkínált szövetséget.
1. Mi köze a keresztségnek a szövetséghez?
Szeptember óta foglalkozunk azzal, mit jelent Isten szövetségében élni. Végigjártuk az utat, mit jelentett a szövetség Isten népe életében az Ószövetség idején. Múlt vasárnap értünk ennek a résznek a végéhez, amikor Ezékiel könyvében azt olvastuk, hogy Isten örök szövetséget köt Izrael népével, és megígéri, hogy ez a szövetség ki fog terjedni más népekre is. Most pedig az Újszövetségben találjuk magunkat. Ezékiel kora és a felolvasott újszövetségi ige elhangzása között sok idő, kb. ötszáz év telt el, de bár ez időben nagy ugrást jelent, logikailag nem annyira. Helyesebb is lenne az Újszövetséget megújított szövetségnek nevezni. Ugyanis nem egy teljesen új dologról van szó, hanem arról, hogy Isten megújította és kiszélesítette az Ő szövetségét. Eljött a Megváltó, Jézus krisztus, akiben Isten kiterjeszti az Ő ígéreteit mindenkire, aki hisz és bízik Benne.  
Az Újszövetség, a megújított szövetség két nagyon fontos eleme lesz velünk: ma a keresztség, jövő vasárnap az úrvacsora szereztetési igéje. Mindkettővel gyakran találkozunk, ha gyülekezetbe járó emberek vagyunk. Látunk gyakran keresztelést, részt veszünk az úrvacsorában.  Szeretném hangsúlyozni, hogy ezekről a kérdésekről nem teológiai előadást szeretnék tartani. Nagyon sok jó, érdekes könyv van ebben a témában, ajánlom is mindenkinek szeretettel Czövek Tamás könyvét a keresztségről, ami kapható az iratterjesztésben, nagyon jól körüljárja ezt a témát. Az igehirdetésben nem fogok belemenni olyan sokat vitatott kérdésekbe, mint pl. hogy melyik jobb: a gyermek- vagy a felnőttkorban végzett keresztség, vagy milyen formában helyesebb a víznek megjelennie a keresztelési szertartáson. Sokkal inkább az igének szeretnék a mélyére hatolni, és ez nem egyszerű feladat, amikor egy ilyen nagyon ismert, nagyon sokszor idézett és hallott szakaszról van szó. De bízom abban, hogy Isten Szentlelke felfedi nekünk a keresztség titkát, és valamennyiünket megszólít ez az üzenet.  
2. Miért nehéz ez a téma?
Történetileg rendkívül terhelt a keresztség kérdése. Sok protestáns közösség ez alapján határozza meg magát. Sokszor kapcsolódik hozzá egyfajta felsőbbrendűség is. Kölcsönösen az egyes formák hitvallói, a felnőtt- vagy a gyermekkeresztséget gyakorló közösségek, ha kívülről mutatnak is megértést egymás felé, valójában a többségnek az a meggyőződése, hogy az a jó, érett hitgyakorlat, amit ő képvisel, és a többiek tévednek. Hosszantartó meddő viták forrása ez.
3. Mi történik ott és akkor?
Fordítsuk figyelmünket a felolvasott igére! Hol járunk, mit mond magáról Jézus, mit parancsol a tanítványainak?
Hol vagyunk?
Azt olvassuk, hogy Jézus feltámadása után még néhány napig a földön maradt. Azt a parancsot adta a tanítványainak, hogy menjenek Galileába, egy pontosan megadott helyre. Találkozóra hívja őket. A tanítványok oda is mennek, már az a tizenegy, aki megmaradt Júdás öngyilkossága után, és ott találkoznak a Mesterrel. Látják Őt, leborulnak előtte, elmondják, hogy „te vagy a Mester, hiszünk benned!” De némelyek kételkedtek. Amikor az igehirdetésre készülve ezzel az egyébként nagyon sokszor olvasott, nagyon ismert résszel találkoztam, megszületett bennem valami, ami korábban nem ragadott meg ennyire.  Amikor a tanítványok találkoznak a feltámadt Jézussal, mindennek annyira egyértelműnek kellene lennie! Vitathatatlanul Ő az, akinek mondja magát, saját szemeikkel látják Őt. Némelyek mégis kételkednek. Én pedig ekkor egy furcsa megnyugvást éreztem. Nem jó dolog persze sokat kételkedni, de ha azok, akik látták Jézust, testi valójukban részesei voltak ennek a történetnek, mégis kételkednek, akkor mit várok attól, aki kétezer évvel később nem látja, csak keresi őt? Az ember szíve ilyen, az ember így működik: kételkedik akkor is, amikor egyértelműen láthatna.
A tanítványok úgy vannak jelen a történetben, hogy fogalmuk sincs, mi fog történni. A mennybemenetel történetéből tudjuk, hogy azt hiszik: Jézus valami földi uralmat itt most rögtön létrehoz. Sokat hallottak Tőle Isten országáról, Isten királyságáról, most tehát ugrásra készek. Valami történni fog, eltűnnek a rómaiak, létrejön egy szabad ország, egy territórium, ahol talán nekik is adatik valami lehetőség. De Jézus, amikor beszélni kezd, valami olyat mond, amire nem számítottak.
Mit mond magáról itt a feltámadott Jézus?
A Biblia nagy történetének az a bizonyos ötödik szakasza, amiről sokat beszéltünk, amiben mi is élünk, az egyház korszaka tulajdonképpen úgy kezdődik el, hogy Jézus kihirdeti az Ő teljhatalmát. Azt mondja a tanítványainak: „nekem adatott minden hatalom!” Nekem adatott: ez azt jelenti: nem én szereztem magamnak, hanem ajándékba kaptam az Atyától. Adatott. Az Atya úgy döntött, hogy nekem ad minden hatalmat.  Minden hatalom – olyan ijesztő ez! A görög „teljhatalom” szó, ami itt szerepel, még ijesztőbb, mint amit a fordítás vissza tud adni. Olvassuk az apostoli levelekben, hogy ez a hatalom azt jelenti: őelőtte hajol majd meg minden térd. Sok mindent látunk, tudunk a kijelentésből, ami valóban arra mutat, hogy Jézusé minden hatalom. Nem véletlenül használja Jézus Krisztus személyére a korabeli kultúra az akkori legnagyobb uralkodónak, a római császárnak a méltóságjelzőit. Ami egyébként nem kis veszéllyel járt. Amiért is üldözték aztán a keresztényeket.
Innen indul minden. Jézus meghirdeti Isten országát, Isten uralmát. Amíg a földön járt, addig is erről beszélt: „elközelített az Isten országa.” Gyakran úgy gondolkodunk erről, mintha ez azt jelentené, hogy Jézus létrehoz egy mikro-közösséget, egy privát városállam-félét, egy oázist, ami a gyülekezet, vagy kiterjedtebben a keresztények közössége. Ez az elkülönített tér az Isten országa. De ez nem így van! Az, hogy Jézus meghirdeti: elérkezett Isten országa, azt jelenti, hogy az egész világra nézve elkezdődött Isten uralmának a megjelenése. Ami teljességében majd csak a végidőben lesz látható, de attól, hogy valami nem látható, attól még létezhet. Erről beszél Jézus, ezt erősíti meg: „enyém minden hatalom! Minden uralom nekem adatott!”
Mit parancsol Jézus a tanítványoknak?
Nem azt mondja nekik, hogy „tartsatok egy megbeszélést, mérlegeljétek előnyök - hátrányok, kockázatok - nyereségek, siker - kudarc, erőforrások alapján; és ha úgy gondoljátok, akkor menjetek el, és tegyetek tanítvánnyá minden népeket! De csak ha azokat az embereket ez nem zavarja, és ha ők is egyetértenek.” Hanem azt mondja nekik: „Menjetek el! Tegyetek tanítványokká minden népeket! Kereszteljétek meg őket! Tanítsátok őket!”
Nagyon sokszor Jézusra úgy gondolunk, mint a szerető Fiúra, egy mennyei jó barátra, aki velünk van, meghalt értünk. És ez mind igaz. Ezen a ponton azonban megcsillan valami abból, amit gyakran elfelejtünk: Jézusban a leghatalmasabb uralkodóval van dolgunk, aki szeretettel ugyan, de parancsol. Teljesen autoriter módon, amit a mai ember nehezen fogad el, pedig hatalmas szükségünk van erre.
Mit jelent ez most nekünk? Gondolhatnánk, hogy mivel Jézus a tizenegy tanítványhoz intézte ezt a parancsot, akkor tehát ez az apostoloknak szól. Az akkoriaknak és a maiaknak, a „hivatásosakra”: lelkészeknek, misszionáriusoknak. Sokszor találkozom ezzel a válasszal, amikor szószékről arra biztatjuk a gyülekezetet: menjetek, hirdessétek Isten igéjét a munkahelyeken, végezzétek a missziót a családjaitokban – hogy ez a hivatásosak dolga, az egyház feladata. A parancs azonban félreérthetetlenül minden tanítványnak szól.
Három dolgot szeretnék azzal kapcsolatban elmondani, mire hív ez a parancs bennünket, akik Isten szövetséges népe tagjainak valljuk magunkat. Ha te Krisztus tanítványa vagy, akkor ez a parancs neked szól. Mozdulatba hoz, lépésre hív. Elképzelhetetlen, hogy amikor egy teljhatalmú uralkodó azt mondja: „menj!” – akkor te ott maradj a helyeden! Mert lehet, hogy az indító szóra inkább hátrálni kezdesz, de mindenképpen valamelyik irányba kimozdulsz.
4. A TITOK: megkeresztelkedve az Atya, Fiú, Szentlélek nevébe
Azt olvassuk a missziói parancsban: „megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe.” Mi ez a titok, mit jelent az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek a nevébe keresztelni? Meg szoktam kérdezni a keresztelési beszélgetésben, értik-e, tudják-e, mit jelent ez? A legtöbben azt gondolják, hogy ez egy megszokott szófordulat, egy régtől fennmaradt hagyomány, talán régen keresztet is vetettek volna az elhangzásakor, tradicionális népnyelvi formula, mint az hogy „Isten áldjon!” - semmi különösebb jelentősége nincs.  Pedig van! Három képet szeretnék átadni, ami ennek a titkát felfedi előttünk. Mit jelent az, hogy mi az Atya, Fiú, Szentlélek isten nevébe (hangsúlyozottan nevébe, nem nevében) vagyunk megkeresztelve.
 5. A név, amire a kapcsolat mutat
A tanítványi lét, az Istenhez való fordulás hit által történik, döntés kérdése. A kulcs pedig ebben a névben ragadható meg. A név, amibe kereszteltetünk, Isten neve. Isten nevének a lényege az, hogy Ő van, hogy Ő létezik. Ő az örök Létező. És bár egy, de háromféle személyben létezik. Így ismerhetjük meg Őt. Úgy mint Atya, az egyetlenegy. Úgy, mint Fiú, a Szabadító, Jézus, és az életet adó, vigasztaló Szentlélek.
Nagyon gyakran válogatnak a keresztények. „Nekem a kedvencem a Szentlélek, mert Ő megtapasztalható – de nem tudom, mit kezdjek a szenvedő Jézussal.” „Nekem a kedvencem Jézus, mert Ő emberré lett, ki lehet ábrázolni.” Másvalaki azt mondja: „sose volt egy rendes apám, ezért a kedvencem az Atya, ő majd biztosan kárpótol azért, amit nem kaptam meg a földi apámtól.” De rossz hírem van az így vélekedők felé: nem lehet válogatni, mert Isten ebben a háromban egy. Természetes, hogy valamelyik irányból könnyebb nekünk megragadni Őt, máshol meg nehezebb, de az Atya, Fiú, Szentlélek Isten hív bennünket az Ő szövetségébe. A keresztség, a tanítvánnyá lét jelenti a szövetsége való belépést, erre küldi ki Jézus a tanítványait. Azokat is, akik az Újszövetség idejében éltek, és minket is, akik az Újszövetség népe vagyunk. Nem kellett beleszületnünk Izrael népébe, nem kellett az ábraháméhoz hasonló szövetségkötési rítusokat megtennünk kettéhasított áldozati állatokkal. Hanem hit által lehet Isten szövetségébe lépni. Ebbe az éltető közegbe, ebbe az élő kapcsolatba, ami, ahogy Péternél olvastuk: a megmentő keresztség. Olyan, mint a Noé bárkája, ami átvisz bennünket az özönvízen, ebben a világban.
Milyen szeretetteljes dolog ez Isten részéről, hogy ilyen egyszerűvé, könnyen elérhetővé, megragadhatóvá tette! De pontosan amiért ilyen egyszerű, ezért nagyon veszélyes, ha nem vesszük komolyan.
6. Befejezésül: mire hív bennünket Isten itt és most?
Először arra, hogy ebbe a közegbe, ebbe a kapcsolatba lépj bele, és újítsd ezt meg! Megpróbálhatod minél jobban megérteni, de nem ettől lesz jobb! Ha nem érted meg teljesen, akkor is beleléphetsz hit által. Nagyon sokszor abban a téveszmében élünk, hogy ha majd teljesen megértjük, akkor majd meg tudjuk ragadni. Hit által kell megragadni! A lényeg a közösség. Mert valahol az Újszövetség népe is egy közösség, ez nem változott. Nem úgy van, hogy az Ószövetségben Isten egy néppel kötött szövetséget, utána pedig jött ez az individualista korszak, amiben mi is élünk. Hanem az az igazság, hogy bár fontos az egyéni létünk, de az Újszövetségben, Jézus Krisztusban is a keresztség megmarad közösségi elemnek. Hiszen a keresztség, a tanítványi lét valójában a közösségbe kapcsol. Összetartozol azokkal, akik hasonlóan Krisztust követik. Ebben a közösségben való élés lesz az összetartozásnak az alapja, és ebben mutatkozik meg az Isten országa. „Isten országa közöttetek van!- így mondja ezt Pál - hiszen egy Lélek által mi is mindannyian egy testté kereszteltettünk. Akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.” (1kor 12,13) Erre hív bennünket Isten.
Másodszor: ez az üzenet legyen vigasztalássá számunkra! „Bárcsak Isten megváltoztatná a körülményeinket!” – mondjuk sokszor. Én is szoktam ezt kérni Tőle. Van is, hogy megteszi. Gyakran pedig másként dönt, és a körülmények megváltoztatása helyett a meglevő körülmények között ölel át az Ő jelenlétével. Így őriz meg, így visz ki, így tart meg. Lehet, hogy rögtön nem változik semmi, de az Ő vigasztaló jelenléte kíséri az életünket.
Harmadszor, végső soron, amikor adventben vagyunk, akkor örülhetünk, és magasztalhatjuk Istent Krisztus eljövendő uralmáért. Mert az Ő uralma nyilvánvalóvá lesz egy nap, és adventben erre is gondolunk, ezt is várjuk. Jézus Krisztus uralma kiábrázolódhat itt, a gyülekezet közösségében, és egy nap majd a világban is látható módon.
Isten adja meg nekünk, hogy ebbe a közösségbe be tudjunk lépni, ebben az értelemben meg legyünk keresztelve, így legyünk keresztyének, Krisztushoz tartozóak, és hogy készek és képesek legyünk az örömhírt megosztani, tanítványként tanítvánnyá tenni mást is!
Ámen
(Thoma László)

AZ ISTENNEL VALÓ KAPCSOLAT kerete a SZÖVETSÉG. Ez az, ami összekapcsol, ami a „szerződés” Isten és közöttünk. Az előző igehirdetéshez, ami a szövetség természetéről szólt, kapcsolódunk egy konkrét ponton. Beszéltem arról, hogy milyen képekkel bátorítja Isten az Ő népét emlékezésre? A harmadik út volt ezek közül az emlékeztetésnek még ősibb: képek, szimbólumok, jelek. Jelek: a testeden, ajtófélfán, kapun.
Mondjuk ki még a bevezetőben, hogy maga a kép, a körülmetélkedés sokféle érzést kiválthat belőlünk: vicces, kínos, undorító, esetleg közönséges, barbár dolog. Amúgy Pál is ezt mondja: „A körülmetélkedés semmi, a körülmetéletlenség is semmi, egyedül Isten parancsolatainak a megtartása fontos.” (1Kor 7,19) Mi dolgunk hát ezek fényében ezzel a témával, miért nem kerültük ki ezt az Igét?
1. Mi szükség a jelekre, hogyan működnek a jelek? A legkézenfekvőbb válasz, hogy azért nem, mert ez Isten szövetségének a jele az Ószövetségben, ezt bízza Ábrahámra és ez lesz, ami emlékezteti a választottakat az Istennel kötött szövetségre. Nyolcnapos korban körül kell metélni a fiú gyermekeket, ez a program, nincs kivétel. Beleszületnek a gyermekek a szövetségbe, mivel a választott nép tagjai. Magukon viselik a jelet. De mi a jel? Valami, ami túlmutat önmagán. Ami nem önmagáról szól. Mindegy igazából, milyen a forma, a lényeg, amire mutat. A lényeg, hogy mennyire jól funkcionál Isten dicsőségére. Jelek, szimbólumok. Itt tudunk talán a legkönnyebben kapcsolódni: igen, ezek a mi életünk részei is. Kitöltik az életünket, a kommunikációnk nélkülözhetetlen részei. Elementarizálják az összetett jelentéseket, sűrítik az igazságot, emlékeztetnek a lényegre. Elmondják, ami (röviden) el nem mondható. Jelek az életünkben például a karikagyűrű, a hal az autón, de ott van a tettekben, viselkedésben is (például az étkezés előtti imádság, aminek tartalmát nem biztos, hogy mindig 100%-osan átéljük, de gyakoroljuk, mert rítus és ezzel is kifejezzük, hogy Istennek vagyunk hálásak, hogy Hozzá tartozunk). Az Isten szövetségére való emlékezéskor is számolnunk kell a jelekkel, a jelképes cselekedetekkel. Az Ószövetségben ez a körülmetélkedés volt Izrael népe számára. Emlékeztető jel.
2. A körülmetélkedés dimenziói. A körülmetélkedés legősibb, vallástörténetileg nagyon távolra mutató értelmezése az, hogy ez a szertartás egy „védő varázslat” démoni hatalmak ellen, a szaporodást gátló rosszindulatú szellemi erők ellen. A legtöbb kultikus vallási cselekedetnek, jelnek megvan ez az ősi, primitív gyökere. Itt azonban nem ezt jelenti, hanem a távlatok és emlékezés dimenziójába kerül mindez, a „nemzedékről-nemzedékre” emlékezés ívébe, az isteni rend szem előtt tartására való emlékezésre. Megváltoztathatatlan jel, amit minden izraeli férfinek, a választott néphez tartozónak viselnie kellett magán.
A jelnek tehát meg kell határoznia a működést és nem lehet, hogy az ember lényét, útját, döntéseit, identitását nem befolyásolja az Istennel való kapcsolata!
A testi körülmetélkedés nem lett az ÚSZ-i gyülekezet istentiszteleti kultuszának részévé
3. AMIRE A JEL MUTAT: Kötődés a szövetségi kapcsolatban. Mindezt áttekintve, megértve arra is juthatunk, hogy nincs is szükség jelekre, mert kiüresednek, félreérti őket az ember és úgyis feledékeny… Igen, igaz, hogy nem a jel tart meg, de ne vessük el mindezt, hanem lássunk a mélyére, miért ennyire fontos az emlékezés. Az Isten ugyanis azt szeretné, ha emlékeznénk arra, amire a jel mutat. Nem a jel a lényeg ugyanis, hanem a kapcsolat! Ahhoz pedig kötődni kell! Ez a szövetség egyik legfontosabb kérdése: képes vagyok-e igazán kapcsolódni, kötődni Istenhez? Az ember alapvetően úgy kötődik Istenhez is, mint az emberi kapcsolataiban.
A 4 alapvető kötődési típus a következő:
1. Biztonságosan kötődő: "Viszonylag könnyen tudok közel kerülni másokhoz érzelmileg. Nem okoz gondot másokban megbíznom és az sem okoz gondot, ha mások támaszkodnak rám. Nem aggaszt az egyedüllét, vagy, hogy mások nem fogadnak el."
2. Szorongó-aggodalmaskodó: "Teljes érzelmi intimitást akarok kialakítani másokkal, de gyakran tapasztalom azt, hogy mások vonakodnak olyan közel kerülni hozzám, mint amennyire én szeretnék közel kerülni hozzájuk." és "Nem érzem jól magam szoros kapcsolat nélkül, de néha aggódom, hogy mások nem látnak engem olyan értékesnek, mint amennyire én értékesnek látom őket."
3. Elutasító-elkerülő: "Jól érzem magam szoros érzelmi kapcsolatok nélkül. Fontos számomra a függetlenség és az önállóság. Nem szívesen függök másoktól és nem szeretem, ha mások függnek tőlem."
4. Bizalmatlan-elkerülő: "Általában kényelmetlen számomra másokhoz közel kerülni. Szeretnék érzelmileg szoros kapcsolatokat, de nehezen tudok teljesen megbízni másokban vagy másokra támaszkodni. Néha aggódom, hogy megbántanak, ha túl közel engedek másokat."
Talán ismerősek ezek a mondatok. És eljutunk oda, hogy bármennyire szeretnénk, de egyikünknek sem problémamentes a kötődési mintázata. Szükségünk van a jelekre, az emlékeztetésre és arra a kapcsolatra, amire a jel mutat. Így, ebben folyamatosan megújulva maradhatunk meg a megtartó, életet jelentő kapcsolatban az élő Istennel.
BEFEJEZÉS
1. Mi tehát a jel? Valami, ami túlmutat önmagán. Ami nem önmagáról szól. Mindegy igazából, milyen a forma, a lényeg, amire mutat. A lényeg, hogy mennyire jól funkcionál Isten dicsőségére. Kedves gyülekezet, azt kell, hogy mondjam, hogy a mai világban te vagy a jel. Ti vagytok a jel. Mi vagyunk a jel, ami Krisztusra mutathat, az Ő munkájára és dicsőségére! Ezért vagyunk a világban, hogy emlékeztessünk: Isten nem hagyta el a világot, hűséges és magához hív, kapcsolatra hív.
2. Mit kezdjünk hát a körülmetélkedéssel, mint a szövetség jelével? Ragadjuk meg a prófétai igehirdetés valóságát, hogy a szívetek… a fületek… a szemetek… legyen körülmetélve, azaz Istennek szentelve.
3. Vegyük észre, hogy az úrvacsora, mint sákramentum maga is jel, mely az Isten irántunk való szenvedélyére mutat. „Mert nem az a zsidó, aki külsőleg az, sem nem az a körülmetélkedés, amely a testen, külsőleg látszik; hanem az a zsidó, aki belsőleg az, és az a körülmetélkedés, amely a szívben van, Lélek szerint és nem betű szerint.” Róm 2,28-29
Ámen!
(Thoma László)

Emberek vagyunk. Isten képmása. Teremtmények. Nagyon hasonlóak és hihetetlen különbözőek. Más-más ízléssel, más vágyakkal és egyszerre nagyon hasonlókkal. A szükségeink, a hiányaink szinte teljesen ugyanazok, csak az arány különbözik. A történeteink vége, ahová a küzdelmeink vezetnek, ahol a gyökereket találjuk mindenhol szinte ugyanaz: nem szerettek, elhanyagoltak, bántottak, elhagytak, kihasználtak, feltételeket szabtak, megkérdőjelezték a létjogosultságomat. És minderre olyan egyszerű és szép lenne itt azt a választ hallani, hogy mindaz, ami hiányzott, ami fáj, ami nincs és nem is lesz a földi életben soha, azt majd megadja az Isten, azt majd visszakapjuk, majd kárpótol mindenért és minden körülbelül tökéletes lesz.
Kedves Testvérek, a helyzet az, hogy Isten nem a hiányaink betöltője. Bármennyire fájdalmas és nehéz ezt hallani! Istennek nem dolga, hogy az éppen általunk érzékelt hiányokat betöltse az életünkben. Isten gondviselő Atyánk, ami azt jelenti, hogy megtart minket és kegyelmesen gondoskodik létezésünkről, gyógyít és szeret. Ezzel együtt a Biblia Istene nem egy folyamatosan minket kényeztető nagyszülő, akihez menekülhetünk, aki kívánságainkat lesve tölti be vágyainkat (szigorú, korlátozó szüleink helyett). Nem is a tökéletes apa, aki majd megvéd és oltalmaz elhanyagoló és önző apáink és tétova, bizonytalan manipulatív anyáink helyett. A keresztyének jó része emiatt csalódik Istenben: nem akkor, nem úgy adja meg azt, amire vágyunk vagy szükségünk van, ahogy gondoljuk. Nincs tekintettel ránk, nem azt teszi, ami kellene, néha engedi mélyülni a fájdalmat vagy megismétlődni a traumát. És ez HOGYAN LEHETSÉGES? Mert hát ha valaki szeret, hogy lehet, hogy nem adja meg azt, ami nekünk jó, ha megteheti?
Az előttünk lévő igehirdetés sorozatban Isten lényének, természetének titka, titkának egy meghatározó része lesz előttünk, amit próbálunk megérteni hétről hétre a Szentírásból. Hátha Isten felfedi előttünk magát, felfedi lényét, szeretetét és a kapcsolat mélységét, amit velünk épít és fenn akar tartani, meg akar újítani.
AZ ISTENNEL VALÓ KAPCSOLAT (amiben az előzőekben felvázolt módon nagyon sokszor tévesen kapcsolódunk Istenhez és várjuk a hiányaink betöltését) kerete a SZÖVETSÉG. Ez az, ami összekapcsol, ami a „szerződés” Isten és közöttünk. Lehet, hogy két mondatban össze tudnád foglalni, mi a szövetség, lehetnek hozzá asszociációid, de azért ez nem csak ennyi. Rendkívül összetett dologról beszélünk, amiről sokat beszél a Szentírás, amiről sok történetet mesél el és aminek megértésében legyünk türelmesek. Nem véletlenül foglalkozunk hónapokon keresztül vele.
Ma a szövetség természetének megértésekor 3 alapvető teológiai állításból kell kiindulnunk, amit a témához értenünk kell.
A felolvasott Ige Mózes 5. könyvéből, a Jézus által legtöbbet idézett ószövetségi könyvből áll előttünk. És bevezet bennünket a szövetség természetének megértésébe. Valaminek a természetét megérteni, megismerni hosszabb idő, folyamat. Ezért is olvastam fel hosszabb szakaszt. Mózes 5. könyve a törvény megismétlése, Isten népének emlékeztetése Isten lényéről, szándékáról és a néppel való kapcsolatáról. Gyönyörű a ritmusa, a lüktetése, melyben felsejlik valami Isten titkáról, a szövetség természetéről.
A szövetség itt Istennek a népével való kapcsolatról szól, ami a megújított szövetség keretében, Krisztusban bennünket is érint, mint Isten népét. Így tekinthetünk rá, így érthetjük meg a bennünket is kereső Istent.
I. A szövetség: az élet, a fennmaradás feltétele. Az Igéből világos, hogy Isten hosszú távon tervez az Ő népével. Az élethez, a léthez pedig biztonságra van szükség. Mi adja a biztonságot, az élettér határait, állandóságát mi garantálja? Maga az ember, a család, a nemzet összetartása? Vagy az egész csak illúzió?
Mindenképp fel kell ismerni hozzá a gyengeséget, kiszolgáltatottságot, a szükségét az erősebbel való szövetségre és összetartozásra. És ezt kínálja az életre hívó Isten: szövetségi kapcsolatot, melyben van olyan múlt, amiben van miért hálát adni, amiben van élvezhető, élhető jelen és reményteli jövő. Izrael kiválasztásakor fontos látni, hogy eléggé esélytelen volt a fennmaradásuk azon a területen, abban a korban. A fennmaradás a szövetségi kereten kívül esélytelen volt. Nagyon erős szövetségesre volt szükség, hogy ott meg lehessen maradni. Ezt kínálta Isten az Övéinek. Egyébként mindannyian szövetségeket építünk és megpróbáljuk bebiztosítani magunkat. Biztos ismersz ugyanakkor te is példákat, mikor betonbiztos életek roppantak össze, gyülekezetek mentek szét, rendszerek, birodalmak omlottak le. Alázattal és bizalommal kell Isten felé lennünk minden felől, amiben nagyon biztosak vagyunk.
III. Emlékezz! A szövetségben élés ellensége első körben nem a szövetség áthágása, a lázadás, az ellenszegülés, hanem a felejtés. A feledékenység. Konkrét és átvitt értelemben is. Megrázó és megdöbbentő, ahogy ez a szakasz többféle módon megragadja: ne feletsd el! Mit tett az Isten! Ő megszabadított! Kicsoda Ő és mennyire szeret Téged! A feledékenység táptalaja az Ige szerint a teli has, a jólét. Elég egyszerű képlet ez. Ezért téves Istent a hiányaink betöltőjévé csökevényesíteni, mert a hiányaink betöltése után egyszerűen nem lesz szükségünk rá. Isten azonban jóval több ennél! Milyen képekkel bátorítja Isten népét emlékezésre Isten?
Mekkora felelősség ez és egyben mekkora lehetőség is. Emlékezhetünk. És itt szeretnék utalni, kedves gyülekezet az úrvacsorai közösség jelentőségére és súlyára. És szeretném megszólítani azokat, akik talán könnyedén veszik, akár opcionálisnak, természetesnek, vagy alapvető, hogy úgyis mindig késünk az istentiszteletről, miért lenne baj, ha az úrvacsorás alkalom elejéről, a bűnbánati részről lemaradunk, majd a nagy körben rendezzük, amit kell… Az úrvacsorai közösség és az egész istentisztelet a közösségi emlékezés színtere. És ha Isten komolyan veszi a szövetséget, márpedig elég komolyan veszi azt, mi ne vegyük könnyelműen és lazán az erre való emlékezést, az istentiszteletet, az úrvacsorai közösséget!
IV. A szövetség a történeted része. Az utolsó üzenet a szövetség természetéről, hogy az életünk, a történetünk része akar lenni Isten a szövetség által. A közösségi történetünk részévé és az egyéni életünk történetének részévé. Isten előre látja Izrael történetét, látja az útjukat és ezért figyelmezteti őket: vigyázzatok, ne feledkezzetek el róla, ne imádjátok a bálványokat! Isten ugyanis féltőn, azaz féltékenyen szerető Isten. És ez jó hír! Nem cserél le, nem állít félre, nem lesz hűtlen, hanem ragaszkodik. A szövetség természetének lényege ugyanis, hogy ISTEN HŰSÉGES!
Kedves Testvérem: itt ér össze az egyéni és közösségi sorsunk. Itt a válasz a legmélyebb kérdéseinkre és hiányainkra. Isten nem a hiányaink betöltője, de gondviselő Atyánk és bízhatunk benne! Mert Ő HŰSÉGES! És a szövetségben követésre hív, bizalomra, Vele járásra.
A Mindenható Isten a mi kis töredékes életünk, történetünk része is akar lenni és azzá lesz. Mindezt Ő úgy tette, hogy betöltötte helyettünk a törvényt, mikor elküldte értünk az Ő szent Fiát. Általa van szabad utunk az Atyához és lehetünk, maradhatunk meg a szövetségben. Hálából lehet ez a mi utunk is. Induljunk el most először vagy újra és újítsuk meg Vele a szövetségünket!
Ámen
(Thoma László)

Megrázó élmény lehetett Ezékiel prófétának, amikor egy látomásban Isten elvitte őt erre a temetői sétára. Különösen megrázó lehetett azért, mert ez nem olyan temetői séta volt, mint amit mi megtehetünk itt Farkasréten. Képzeljétek el, milyen lehet sétálni egy völgyben, ahol a tetemek lebomlott maradványai, kiszáradt csontok hevernek a felszínen mindenfelé; koponyák, lábszárcsontok, bordák, csigolyák! Ezek között a kiszáradt csontok között kezd el a látomásban beszélni Isten a prófétával. Faladatot ad neki. Majd láthatja, amint a csontok megelevenednek, és élet születik a halál völgyében.
A prófétai látomást Izrael történelmének egy konkrét pontján adja Isten, a babiloni fogság idején. Ez a fogság egyfajta lelki, spirituális halál a nép számára. De a látomás a megelevenedésről előre vetíti azt az ígéretet, amit már nem olvastam fel a textusban, de itt van a fejezet legvégén. Azt ígéri Isten ennek a fogságba hurcolt népnek, hogy újra ott lakhatnak majd Izraelben, a földön, „amelyet szolgámnak, Jákobnak adtam, amelyben őseitek is laktak. Ott laknak ők, fiaik, unokáik örökre, és szolgám, Dávid lesz a fejedelmük örökre. És szövetséget kötök velük, hogy békében éljenek. Örök szövetség lesz az.” Ez az ígéret kapcsolja a mai igénket abba a sorozatba, ami hetek óta velünk van, amelyben Isten szövetséges hűségét ismerjük meg egyre mélyebben.
S a kérdés ma is, mint minden vasárnap az, hogy a Szentlélek Isten hogyan akarja ezt az igét, ezt a történetet használni abban, ahogy minket, mint az Ő szövetséges népét formál. Hónapok óta, így ma is arról szól az igehirdetés, mit is jelent a szövetség, Isten és az Ő népe közötti elkötelezett, hűséges kapcsolat; és ez milyen dimenziókat jelent az élet különböző területeire nézve. A mai bibliai képen keresztül három dologról szeretnék beszélni:
1. Az örök szövetség és Isten hűsége
A próféta látomása nem más, mint Isten hatalmas ígérete Izraelnek egy konkrét történelmi helyzetében, a babiloni fogság idején: „bár olyanok vagytok, mint a holtak, de én újra életet fogok adni nektek!” Én azonban ennél nagyobb ívben is szeretnék előttetek Isten szövetségéről, szeretetéről, szövetséges hűségéről beszélni.
Ahhoz, hogy valakit igazán és mélyen megismerjünk, nem elég egy pillanat. Mert lehet, hogy találkozol valahol egy rendkívül kedves, megnyerő emberrel, és a pillanat benyomása alatt, ahogyan rövid ideig látod őt, azt érzed: megrendítően jó, nagyszerű ember. Aztán ha megadatik, hogy később sok időt tölthetsz a közelében és az élet különböző helyzeteiben láthatod őt, akkor ez a kép vagy megerősödik benned, vagy a kép összetörik, és azt mondod: igen, az első pillanatban úgy tűnt, de hosszabban szemlélve ő minden, csak nem egy jó és nagyszerű ember. Mert a történetben ismerjük meg egymást. Ezért szeretnék most nektek Isten történetéről beszélni, hogy láthassuk Őt nem csak egy villanás erejéig, hanem a Biblia nagy történetében mindvégig fantasztikusan szerető szövetséges és hűséges Istennek!
Csak felvillantok képeket a nagy történetből. Első alkalommal Istennek ez a hűsége, szeretete, örök szövetsége, ahogy odaköti magát a népéhez, a teremtéstörténetben jelenik meg. A keresztény és a zsidó hit alapján a mindenségnek, a látható és a láthatatlan világnak a kiindulópontja nem más, mint Istennek ez a hihetetlen hűsége, szeretete, ahogy létre hívja a világot. Gyönyörű a leírás, ahogyan Isten létre hívja a világot, megformázza ez embert a föld porából, majd rátekint, az élet leheletét leheli belé, és az ember megelevenedik. Élhet az Isten által alkotott gyönyörű világban. Aztán megkapja a leggyönyörűbb nőt, akit lehetséges, Évát (nem is volt ott több) – s az egész képet átszövi Isten mélységes szeretete, elköteleződése: „létre hívom az életet magamon túl, és gyönyörködöm benne.”
Hadd tegyek itt egy rövid kitérőt! Nagyon sok múlik azon, hogy ebből a bibliai kiindulópontból szemléljük-e a világot. Ez minden további kérdésnek, döntésnek és a dolgokhoz való hozzáállásunknak a kulcsa. Mert vannak mások, akik másféle kiindulópontot fogalmaznak meg.
Ezt ismerjük mindannyian, különösen ismerik azok, akik nem az Isten népének a tagjaiként, nem hívő emberként vannak itt közöttünk; de akik annak valljuk magunkat, ránk is hat, minket is formál az a világ, amiben élünk, és ami egészen máshonnan eredeztet mindent. A Harward egyetemnek egy tudósát megkérdezték az élet értelméről, és ő a következő választ adta: „azért vagyunk itt, mert egy különös halfajnak olyan sajátos uszonya volt, amely képes volt lábbá alakulni, hogy szárazföldi életre is alkalmas legyen. Hiába vágyunk ennél elegánsabb válaszra, nem létezik. Ez a válasz azonban, bár felszínesen nézve egy kissé nyugtalanító, végső soron felszabadít: magunknak kell megfogalmaznunk ezeket a válaszokat.” A kiindulópontban, mindenek gyökerénél keresztény hitvallásunk szerint Isten szövetséges hűsége és mindent átjáró szeretete áll. A modern kultúra hitvallása szerint pedig mindennek a kiindulópontján a véletlen áll: egy halnak véletlenül lett egy különös uszonya. Innentől fogva viszont egyedül vagyunk a világban, és nekünk kell kitalálni, hogy mire van a világ, mire van az élet, mire is vagyunk mi itt.
Második kép a Biblia nagy történetében: katasztrófa történik. Az ember fellázad Isten ellen, ledobja magáról az Istennel való kapcsolatot., elutasítja Isten szeretetteljes uralmát az élete fölött. Az ember öntörvényűvé, autonómmá lett, és ezzel megtört a szeretetnek, a hűségnek a mindent átjáró harmóniája. Nem szűnt meg teljesen: Isten odamegy az Ellene fordult emberhez, felöltözteti, gondoskodik róla. Sok dolog megmarad a teremtési rendből: megmarad férfi és nő, megmarad a gyerekszületés, megmarad a család – de közben mégis minden összetörik, töredékessé és tökéletlenné lesz. Isten szeretete még egyben tartja a világot, de minden megromlik, nincs már meg az a szeretet, az a harmónia, az az egység, ami korábban volt. És az ember innentől éhezi a szeretetet, vágyik rá; de nem tudja, hogy lesz-e, nem tudja, hogy kap-e. Az egész életünk ebben áll: sebeket kapunk, mert nem szeretnek minket, sebeket ejtünk, mert nem szeretünk eléggé másokat. Részesei vagyunk ennek, és mindent átjár az életnek ez a megtörtsége.
A következő, a katasztrófa utáni kép az, hogy Isten rátekint erre a világra, ami mégiscsak az Övé, Ő hozta létre szeretettel, és ezért azt mondja: annyira szeretem; szövetséges hűségemmel annyira elkötelezett vagyok iránta, hogy helyre fogom állítani! Elkezdi a helyreállítást egyetlen emberrel: Ábrahámmal. Megszólítja, elhívja őt. Nézd meg, milyen embert választ ki Isten: olyat, aki maga vén, a felesége meddő; tehát számukra az életnek már semmi lehetősége nincsen. Nem véletlen ez a választás! Isten azt mondja ennek az embernek: „hagyd el az otthonodat, kövessél engem, és én azt fogom tenni veled, hogy megáldalak téged, nagy néppé leszel. Te, a meddő! Földet fogok adni ennek a népnek. Te most egy nomád vándor leszel, ha engedelmeskedsz nekem, de a tőled leszármazó népben megáldom a föld minden nemzetségét.”
Az Ábrahámnak adott ígéretben Isten pontosan arról beszél, hogy Ő véghez viszi ezt a hatalmas műveletet, és helyre fogja állítani az egész teremtett világot. Erre nézve köt szövetséget Ábrahámmal, és Ábrahám engedelmeskedik Istennek (úgy, ahogy mi is szoktunk: néha sikerül, néha nem), de Isten jó terve a világgal halad előre.
Egy következő képben néhány száz évvel később beteljesedik Isten ígérete: Ábrahám leszármazottai valóban nagy nép lesznek. Csakhogy ez a nagy nép Egyiptomban rabszolgaságban él, lényegében halálra ítélve. Ott a pusztulás küszöbén emlékeznek egy páran az atyák ígéreteire, és azt olvassuk, hogy kiáltanak Istenhez, Isten pedig emlékezik a szövetségre, az Ő ígéreteire, és cselekszik. Miért? Mert nem mondhatja Isten azt, hogy „elfelejtettem”, köti a szövetség, köti az Ábrahámnak tett ígéret, amely ígéret az egész teremtett világnak szólt: „helyreállítom!” Ismét elhív valakit, egy szabadítót, Mózest. Vezetővé teszi őt, aki kiszabadítja a népet a halálból. Majd ott áll az egész nép a Hóreb hegyen, a pusztában, és Isten megújítja a szövetséget evvel a néppel. Azt mondja: „ti az én népem lesztek, én pedig a ti Istenetek leszek!” Elkötelezik magukat egymásnak. Mind a két fél azt mondja: ez így lesz. Élet-halál kérdése ez. Isten vezeti őket tovább, és nem könnyen bár, de végül csak megérkeznek a megígért földre, Kánaánba. Letelepednek, és íme, Isten népe már. Kezd tehát kibontakozni a nagy mű, Isten láthatja kibomlani a nagy hadművelet, mert már megvan a nép, megvan a föld, szövetséget kötöttek velem, tudják, hogyan kell élni az én uralmam alatt, mert én váltottam meg őket. És majd ahogy élni fognak, azon keresztül megismernek engem a népek, imádni fognak, megtérnek hozzám, és helyreáll mindaz, ami a katasztrófa alatt összetört.
Így lehetne. Csak ezután az Ószövetségben több száz oldalon, a történelemben több száz éven keresztül azt látjuk, hogy mégsem megy ez az isteni hadművelet Izraelnek. Annyira nem megy, hogy mindig más istenekhez fordul. Mindig arra jutnak: olyan fura Isten ez a mi Istenünk, Jahve! Nekünk úgy tűnik, sokkal eredményesebb az élet, ha úgy élünk, mint a környező népek, és az ő isteneik szerint rendezzük be az életünket. A szívük újra és újra más istenek felé csábul el. Isten hűségesen prófétákat küld: térjetek vissza! Vagy visszatérnek, vagy nem térnek vissza, változó. Egészen addig, amíg eljön a katasztrófa újra: a babiloni fogság. Itt érkezünk meg a mai történetünkhöz. Ismert világpolitikai események: Babilon átveszi Asszíria helyét, óriáshatalommá nő, terjeszkedik. Megérkezik Jeruzsálemhez, ostromolja, beveszi, elpusztítja a várost, lerombolja a templomot, a helyet, ahol Isten ígérete szerint ott lakott a népe között. A zsidó nép nagyobb részét, az elitet elviszik Babilonba. Ez volt az akkori nagyhatalmi politika. Néhányan ott maradtak ugyan Jeruzsálemben, de mindenki látja: vége az Isten munkájának Izraellel.
Babilonban ott él a zsidó diaszpóra fogságban, ott van Ezékiel próféta is közöttük, és ott feszül a kérdés: mi lett az Isten tervével? Mi lett az Isten ígéreteivel? Mi lett az Isten szövetségével? Mi lesz most? Van-e élet a szövetségtörés után? Izrael biológiailag létezik ugyan, idegen országban, idegen nyelvű, idegen kultúrájú és vallású idegen nép között; de a küldetésre nézve pontosan olyanok, mint a prófétai látomásban a csontok a temetőben. Vége a küldetésüknek! Nincs meg a föld, amit Isten nekik adott. Nincsen szentély, templom, ahol Isten közöttük lakna. Már nem zajlik az áldozat, ami része volt annak, ahogy Istennel éltek. Már csak idő kérdése, hogy mikor fognak asszimilálódni és végleg elveszni. De ha ez megtörténik, akkor Isten nem maradt hű a szövetségéhez? Akkor Isten terve, amelyet az első katasztrófától kezdődően meghirdetett, hogy Ábrahámban helyreállítja az egész világot, teljesen lenullázódik?
Amikor Isten megfogja a prófétát és elviszi erre a temető-sétára, a halál völgyébe – akkor megértjük tehát, miről szól a látomás. Arról, hogy Isten továbbra is hűséges szövetséges, továbbra is szereti, és nem fogja halálban hagyni az Ő népét. Nem fogja veszni hagyni az egész teremtett világot! Nem fogja engedni, hogy az Ő terve kudarcot valljon! Ez a szövetséges hűség. Az Isten örök szövetsége.
Közeledjünk rövid ideig a textushoz! Ott van Ezékiel ebben a látomásban, és azt kérdezi tőle Isten: „emberfia, most, hogy bejártad ezt a temetőt, vajon életre kelnek-e még ezek a csontok?” A próféta azt mondja: „te tudod, Uram!” Te tudod! Én nem tudom! Nem láttam még halálból feltámadást. Isten ezt parancsolja: „mondd nekik: ti száraz csontok, halljátok az Úr igéjét! Mondjad! Beszélj! Prófétálj! Hirdesd ki a szót!” És amikor elkezdi a látomásban Ezékiel hirdetni az Úr igéjét a száraz csontoknak, akkor a prófétai szó elkezd történni. Szemléletes és meglehetősen bizarr ez a leírás: elkezd minden zörögni, ahogyan a csontok megremegnek, mocorognak, megmozdulnak, egymáshoz illeszkednek. Aztán látja a próféta, hogy inak kerülnek rá, meg hús, meg bőr. Ott vannak már az emberek, de élet még nincs bennük. Isten azt mondja: „akkor prófétálj, emberfia! Jöjj, Lélek! Jöjj a négy szelek felől, és szállj ezekbe a csontokba!” Ezékiel prófétál, és az élet lehelete eljön. (Emlékeztek a teremtéstörténetre?) A próféta látja, hogy egy élő hatalmas sereg áll előtte, feltámad a halálból Isten népe! S amit Isten a látomásban meghirdet, az hamarosan a történelemben is valóssággá válik: a fogságból megszületik a visszatérés, helyreáll a nép, újjáépül Jeruzsálem, helyre áll a szentély.
Megtörténik – de valami mégsem teljes. A nép a következő évszázadokban idegenek uralma alatt megalázottságban él. Nem jött el még az a dávidi király, akiről Ezékiel is beszélt, az uralkodó, aki által Isten örökké ott lakna közöttük. És ebben a néhány száz évben, amikor bálványimádó népek uralkodnak Isten népe fölött, egyre erősebbé válik bennük a vágy, hogy el kell jönnie a szabadítónak; el kell érkeznie az időnek, amikor betölthetjük a küldetésünket.
A következő képben a Római Birodalomban találjuk magunkat, a Biblia nagy történetében ez már az Újszövetség hajnala. Megjelenik a Názáreti Jézus, és meghirdeti: „elközelített az Isten uralma. Térjetek meg! Forduljatok az Úrhoz!” Ez az örömhír: Isten uralkodik! Jézus a király, aki azt mondja: eljött az Isten uralma. De nem csak mondja, hanem cselekszi is Isten országának cselekedeteit. A vakok látnak, a sánták járnak. Jézusban jelen van Isten Szentlelkének az ereje. Ugyanaz a Lélek, Akiről láttuk, hogy életet ad Ezékiel látomásában a népnek. Ott van rajta a Lélek, hirdeti, hogy ő a Király; ő az, akiben az Isten uralma megjelenik, aki megszabadítja, helyreállítja, meggyógyítja az embereket. Hirdeti és valóságosan elhozza Isten uralmát. Jézus összegyűjt tizenkét tanítványt, akik Izrael tizenkét törzsét jelképezik. Ott van az új Izrael Jézus körül, a Király körül. Kiküldi őket, hogy ők is hirdessék az Isten országát. És történik! Megy tovább a nagy hadművelet, amit Isten kezdettől akart Izraelen keresztül végezni azért, hogy megismerjék Őt a népek.
Amikor azonban elkezd mozgolódni a világosság, akkor elkezdenek mozgolódni a sötétség erői is, és ezek nem más erők, mint a vallásos sötétségnek az erői. A vallásos hatalmak, farizeusok, főpapok, az egész vallásos hatalmi rendszer azt mondja: „ki ez a Názáreti Jézus? Mit képzel, hogy maga köré gyűjti az embereket? Mi van itt, hogy tömegek követik? Hogy van az, hogy az ő szavára Isten ereje megjelenik? Hogyan lehet, hogy másként értelmezi a törvényt, mint ahogy mi értelmezzük?” Ezek a vallásos erők hamar szövetségest találnak az elnyomó római hatalomban, és Pilátussal összefogva sikerül Jézust halálra juttatniuk.
A Biblia nagy történetében újra ott vagyunk, hogy katasztrófa van megint! Mert ha valóban Jézus volt az a dávidi király, akiről Isten beszélt, és ha őt valóban kivégezték a kereszten és meghalt, akkor megint itt a sötétség, a reménytelenség, akkor megint, és most már végleg oda az élet és a küldetés, és nem fog helyreállni Isten terve szerint a teremtett világ! Mi lesz Isten tervével? Temető, reménytelenség, csontok!
De tudjuk jól, hogy mindez nem sokáig van így. Annyi idő sincs, hogy lerohadjon a hús a csontokról, mert a harmadik nap hajnalán Isten feltámasztja Jézust, és Jézusban Izrael küldetését. Azt mondja: „az én munkámon a sötétségnek semmi ereje sem diadalmaskodhat!” Fontos ezt érteni: ami kezdettől fogva történt, az megy tovább, amikor Jézus feltámad, és visszatér az övéihez. Persze jelent az övéinek egy kisebb bonyodalmat, hogy most akkor mi is történt, szellemet vagy lidércnyomást látnak-e, de mégis van annyi ereje ennek, hogy kiküldi őket újra. S az övéi emlékeznek arra, hogy a halála előtti éjszakán Jézus beszélt az Isten örök szövetségéről. Amikor együtt ettek vele a halála előtti éjszakán, és visszaemlékeztek a zsidó szertartás szerint az Egyiptomból, a fogságból, a halálból való szabadulásra, és Jézus ott azt mondta: „ez az én testem, mely tiértetek megtöretik; ez az én vérem, mely tiértetek kiontatik. Az én halálom által fogtok ti az igazi rabszolgaságból, a bűn, az istentelenség rabszolgaságából megszabadulni.” S amikor feltámad a halálból, akkor megértik, mit jelent mindez. Hamarosan adja nekik a Szentlelket, leszáll rájuk a Lélek, és onnantól már nem csak Izraelen belül, hanem minden népnek hirdettetik az Evangélium. Ugyanabban a nagy történetben vagyunk: áldássá kell lenni minden nép számára, és megy előre Isten uralma, megmaradt Isten szövetséges hűsége.
Milyen az az Isten, akit ti ebben a történetben láttok? Nem egy pillanat erejéig tűnik jónak, hanem az egész nagy történeten át hihetetlen kitartással, szövetséges hűséggel, szeretettel, elköteleződéssel munkálja a világ helyreállítását, megáldását. Viszi előre a történetet, munkálja folyamatosan, hogy a népek megismerjék Őt, és egy nap majd Jézusban visszajön, és akkor ez be fog teljesedni. Ő a te Istened? Ez van a szívedben, hogy ennyire hűséges, ennyire szerető Isten, aki ilyen végletesen mindenen át kitart mellettünk?
2. Az örök szövetség és Isten népének a hűtlensége
Ilyen Isten az örök szövetség fényében, és most szeretnék ugyanennek az örök szövetségnek a fényében Isten népe hűtlenségéről beszélni. De nem történetileg. A történelmi valóságot láttuk eddig a nagy történetben. De ez a történet közöttünk zajlik. Köztünk van Krisztus a maga valóságában, mint ahogy egykor ott lakott a szentélyben. A Szentlélek által a keresztény gyülekezet az a hely, ahol a megfeszített és feltámadott Jézus újra és újra megjelenik. Ez az ő élete. Ez az a közösség, amely az Isten szeretetéről, irgalmáról és uralmáról újra és újra tanúságot kell, hogy tegyen mások előtt. Csak ez nem mindig van így. Mert mi sem vagyunk jobbak, nem vagyunk hűségesebbek a küldetésben, mint Izrael
A felolvasott lekcióban Jézus megszólít egy gyülekezetet, amely hatvan-hetven évvel Jézus feltámadása után élt. Az első század legvégén vagyunk, Kis-Ázsiában. Szárdisz: konkrét város, ahol él egy gyülekezet. János apostolon keresztül Isten üzenetet küld ennek a gyülekezetnek, és hat másiknak is a Jelenések könyve elején. A szárdiszinak ezt mondja, figyeljünk erre az előzőeknek, meg a temető-sétáról szóló prófétai látomásnak a fényében! Azt mondja nekik: „Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halódófélben vannak, mert nem találtam a cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt. Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad! Tartsd meg azt, és térj meg! Ha tehát nem ébredsz fel, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád.” Él, de halott a gyülekezet - mint Izrael Babilonban. Él biológiailag, de halott a küldetésére nézve.
Vajon a gazdagréti gyülekezetnek mit mond ez a textus? Mindig ez a kérdés. Él vagy nem él? Pislákol benne az élet? Félig él, félig halott? Élet felé tart, halál felé csúszik? Hogyan lássuk magunkat? Két téves értelmezéstől kell magunkat elszakítani. Az egyik, amit az elégedetlen gyülekezeti tagok mondanak: „hát persze, teljesen halott!” A másik, amit a magabiztos gyülekezeti tagok éreznek: „keresnünk kellene egy másik textust, mert ez nem vonatkozik ránk, mert mi élünk!” Magabiztosság egyik oldalon, bolond keserűség a másikon: de mindkettő téves. Egyetlenegy bölcs és hűséges magatartás az, ha belenézünk a Biblia tükrébe, és megkérdezzük az egyház Urát: „Te hogyan látsz most bennünket ezeknek a fényében?
Arról szeretnék beszélni ennek kapcsán, milyen is egy halott gyülekezet, és akkor láthatjuk, ehhez képest hol helyezzük el magunkat. A halál felé mozduló gyülekezet elkezd spirituális értelemben elaludni. Az elalvás azt jelenti, hogy Jézus Krisztus Evangéliumától, ahogy Krisztuson keresztül a Lélek által jelen van Isten és éberek – ettől lassan, szinte láthatatlanul elsodródik egy közösség. Az elsodródásnak pedig két lehetséges iránya van, és mind a kettőt látnunk kell. A következő képet egy amerikai lelkipásztortól, Timothy Kellertől hallottam ebben a formában. Azt mondja: gondolj úgy az Evangéliumra, mint egy hegyre! A hegy csúcsán, ahol valószínűleg teljesen és tökéletesen soha nem vagyunk ott, sem egyénileg, sem gyülekezetileg; de a hegy csúcsán ott van az Evangélium. Az élet, ahol Krisztus köztünk él, és ennek valóságát megtapasztaljuk. Két irányba lehet lecsúszni a hegyről: az önigazolás és törvénykezés lejtőjén, az egyik oldalon, az önmegvalósítás és szabadosság lejtőjén a másikon. 
A hegy csúcsán, a középpontban a kereszt áll, az Evangélium szíve, Jézus halála és feltámadása. A Biblia nagy története végig elénk tárja, milyen hűséges és szerető, ugyanakkor szent és igaz az Isten. Szeretete annyira hatalmas, hogy az ellene dühösen lázadó világ bűne miatt feltámadt jogos haragját nem fordította ellenünk. Nem írta le Izraelt és nem írt le bennünket félúton a hűtlenségünk miatt. Nem mondta, hogy ezt tettétek, hát végetek van! Nem! Annyira szerető, hogy nem fordította az Ő igazságából és szentségéből fakadó jogos haragját ellenünk, hanem azt Jézus Krisztus, az Ő Fia hordozta el helyettünk a kereszten azért, hogy Őbenne Isten megbékéljen velünk, és mi Krisztusban megbékélhessünk Ővele! Az Evangélium szívében egyszerre van jelen Istennek ez a felénk mutatott végtelen szeretete, szövetsége, hogy akar bennünket a Magáénak; és az Ő szentsége és igazsága (mert milyen Isten lenne, ha nem lenne szent, meg igaz?) ott van az, hogy gyűlöli a lázadást, az istentelenséget, a bűnt; úgy Izrael életében, mint az egész emberiségében, meg a mi szívünkben! A bűn elleni gyűlölet együtt van jelen a felénk való szeretetével, és ennek feloldására történik a csoda, az Evangélium titka, hogy az Ő Fiát adja oda értünk. Isten Fiában egyrészt megjelenik annak valósága, hogy valakinek el kell hordoznia a bűn ítéletét, Isten igazsága követeli, hogy a bűnért eleget kell tenni, mert különben nem lenne igazságos. De mivel nem akarja ezt rád és rám helyezni, nem akar minket elítélni, nem akar egyszer s mindenkorra elvetni a szemei elől, nem akar lemondani rólunk, ezért Krisztusra helyezi minden bűnünk büntetését, és ebből fakadóan mi fellélegezhetünk, odafordulhatunk Hozzá, bocsánatot kaphatunk: ez a kegyelem! Nemrég úgy mondta ezt egy ember, amikor rálátott egy bűnére: „olyan, mintha én ütném bele a szöget, s Jézus némán tűri.” De ez nem az önvádnak a hangja, hanem a hálának, hogy ennyire szeret engem Isten.
Ez van tehát a csúcson: az Evangélium, a kettő együtt, Isten szeretete és igazsága. S ha ez a kettő így együtt van a mi szívünkben is, egyénileg az én bensőmben, meg a tiedben, akkor jól vagyunk. De a hegycsúcsok olyanok, hogy kevés ideig tudunk ott megmaradni, általában egyik irányba csúszni kezdünk lefelé. Vagy szem elől tévesztjük Isten szentségét és csúszunk a szabadosság lejtőjén, vagy elfelejtjük szeretetét és csúszunk a törvénykezés lejtőjén. Ha egy gyülekezet bármelyik irányban elkezd lecsúszni, akkor beszélünk arról, hogy a gyülekezet elkezd meghalni lelkileg, mert mindkét csúszásban elveszíti ezt a gyönyörű, kegyelemből fakadó életet.
Egyik irány tehát a törvénykezés, a vallásos önigazolás lejtője. Amikor az történik, hogy elpárolog a szívünkből az Isten szeretetének és irgalmának a nagysága. Elfelejtjük, hogy kegyelemből élünk, kegyelemből lettünk az Övéi, de megmarad bennünk az Isten igazsága. Elkezdjük magunkat jó keresztény, jó vallásos, jó református embereknek tartani. Ahogy elkezd eltávolodni belőlünk a kegyelemnek a jó íze, a szeretetnek a valósága, egyre erősebb lesz az, hogy a törvényekhez márpedig ragaszkodni kell! A törvényekhez egyébként tényleg ragaszkodni kell! A bűnt Isten utálja – valóban! Az igaz tan megtartása fontos – valóban! De ha a szívben az történik, hogy egyre jobban az igaz ismeretbe kapaszkodunk, közben pedig egyre inkább megvetjük és lenézzük azokat, akik nem igazak, akik bűnösök; ha nem vesszük észre, milyen pusztító ereje van annak, ha a gyülekezetben egyik ember jobbnak gondolja magát a másiknál, ha elkezd szétrágni bennünket ez a betegség, ha megjelenik és átjárja a gyülekezetet az összehasonlítgatás, a kritika, az ítélkezés – akkor elindul az elalvás, a halál. Ha egy gyülekezet egyre inkább csúszik le a lejtőnek ezen az oldalán és ebben él évekig, évtizedekig, akkor a végén egy nagyon rideg, hűvös, törvénykező közösségé lesz, aki abszolút nem tölti be a küldetését. Ha valaki bejön egy ilyen közösségbe, az azt érzi, hogy ez a vallás taszító, nekem nem kell. A legtöbb nem keresztény ember ma azt gondolja, hogy a kereszténység ez: törvénykezés, vallásosság, önigazság Krisztus igazsága helyett.
A legtöbben persze nem ilyenek vagytok. Egyénekben megjelenik ez, de a közösségünk, ha csúszik, akkor hajlamosabb a másik irányba csúszni. Az önmegvalósítás, szabadosság irányába. Erre sem kell büszkének lenni! Mert a hegy másik oldalán az csúszik lefelé, aki elkezdi elengedni Isten igazságát, a bűn felett való ítéletet, haragját és utálatát, és csak az Isten szeretetéről meg az elfogadásáról szeretne tudni. Ha az előző oldalon egy olyan Isten-kép jelenik meg, aki kegyetlen, rideg, távoli, szeretetlen; akkor itt pedig megjelenik az erőtelen, ámde nagyon jószándékú nagyapó, akinek minden úgy jó, ahogy van, mert se nem lát, se nem hall, de nagyon szeret. De a mi Istenünk nem ilyen Isten! Egy ilyen nagyapó-isten nem küzdött volna évezredeken keresztül szövetségi hűségével Izraelért, meg azért, hogy helyreállítsa ezt a világot! Ha egy gyülekezetben egyre több embernek a szíve tér el ebben az irányban a kegyelemtől, akkor könnyen lehet, hogy nagyon jó a hangulat és nagyon nagy az elfogadás, de mélyebb kérdésekről itt sem esik szó. A másik oldalon, a törvénykezésben azért nem esik szó mélyebb kérdésekről, mert mindenki képmutató lesz. Itt meg azért nem, mert mindenki attól fél, hogy „ki vagyok én, hogy beleszóljak a másiknak az életébe?” Mi van emögött? A kultúra, az önmegvalósítás szent és sérthetetlen bálványa, amitől annyira félünk, hogy nem mondunk ki igeneket és nemeket, nem szembesíthetünk a bűnnel és Istentől való elfordulással, mert mindenki úgy hisz, ahogy neki jó; és mindenki azt válogatja ki az Evangéliumból, ami neki tetszik. Ez a szabadosság.
A törvénykező gyülekezet nem tölti be a küldetését, mert teljesen elfordul a világtól, nincs köztük Krisztus, egyre halottabb az egész, nem vonzó. A szabadossá lett gyülekezet pedig lehet nagyon vonzó, de ez meg semmiben nem különbözik a világtól, mert ugyanúgy él, ugyanaz történik benne, mint a körülötte lévő világban. A lelki halál két oldala. Nincs küldetés.
3. Mire hív ez bennünket?
Először egyénileg. Mivel mindannyiunknál a személyiségünk, a neveltetésünk, sok egyéb dolog miatt van egy tendencia, hogy melyik irányba vagyunk hajlamosak lecsúszni a hegyről, pontosan tudnod kell, hogy téged személyesen inkább az önigazolás, vallásosság, képmutatás, kritika, ítélkezés; vagy pedig a szabadosság, a relativizmus, a „minden jó úgy, ahogy van” típusú lelki halál fenyeget. Ezt értened kell! Egészen konkrétan ez téged most egyénileg Isten előtti bűnbánatra hív! Valljad meg az önigazságod, ha ezen az oldalon vagy! Nézzél rá, hogy hogyan veted meg a többit a szívedben, és kérj bocsánatot! Nézz rá, hogy te már rég nem úgy gondolkozol magadról, mint aki kegyelemre szorulsz, mert te már önmagadban hiszel, és azt gondolod, hogy te már elég jó vagy avval, amivel vagy; és térj meg az igazságodból, térj meg a jóságodból, térj meg a vallásosságodból, mert ez megöl! Ha pedig a másik oldalon csúszol, és pontosan tudod, mely pontokon írod fölül Isten törvényét, mert ismered azt, csak nem akarsz úgy élni; és állandóan magadat biztatod, hogy az Isten szerető, elfogadó, mert az Isten (ezt nem mondod, de így gondolod) egy nagyapó; térj meg abból, amiben pontosan tudod, hogy nem az Isten törvénye szerint jársz, és térj meg abból, hogy egy olcsó és híg szeretettel az Isten igazságát eltörlöd! A bölcs ember tudja, hogy melyik ponton tér el a kegyelemtől.
Másodszor közösségileg. Mint gyülekezet nézzünk bele ebbe a képbe! Mondtam korábban: egyik véglet sem igaz. Nem az a cél, hogy azt mondjuk: nálunk minden halott, vagy azt: minden rendben van. Ehelyett keressük azt őszintén az ige tükrében, mire hív minket Isten! Azt gondolom, hogy jelenleg a gazdagréti gyülekezetet nem annyira a törvénykezés (egyéneket igen), de az egész gyülekezetet sokkal inkább a szabadosság és a relativizmus fenyegeti. Egy nagyvárosban élünk, és a városi kultúrában hihetetlen erőteljesen hat a relativizmus és a szabadosság. Mindannyiunkat erőteljesen formál és meghatároz a kultúra, és a jelen kultúra ilyen módon tart nyomás alatt bennünket. A mai kor alapvető üzenete, hogy az életed végső célja, hogy boldog légy, olyan módon, ahogyan azt te gondolod. Igazi záloga a boldogságodnak önmagad teljes felszabadítása, a tökéletes függetlenség. Nemrég fogalmazta ezt meg nagyon erőteljesen egy színésznő. Nem török pálcát fölötte, nem is mondom ki a nevét. A negyedik válása után nagyon pontosan fogalmazza meg a mai kornak ezt az üzenetet. A házassági elválásáról beszélve mondja: „a körülöttem élőknek ezt nem mindig könnyű elfogadni, de nekem nagyon fontos, hogy én független vagyok mindentől és mindenkitől. Egyedül a függetlenségtől vagyok függő. De ennek köszönhetően soha nem történt velem olyan az életemben, hogy benne kellett volna maradjak egy rossz élethelyzetben, mert függök valakitől.”
Miért mondom, hogy a szabadosság, az önigazság lejtője fenyeget bennünket? Azért, mert az Istennel való kapcsolatot nagyon sokan ma pontosan az abszolút boldogság keresésének, az abszolút függetlenségnek a fényében élik. „Isten azért van, hogy az én vágyaimat betöltse.” Ezért nagyon sokan közületek, amikor nehézségek jönnek, könnyen otthagyjátok Istent. Meghűl a szívetekben az Isten iránti szeretet. Nem küszködtök vele a nehézségekben, fel vagytok háborodva. Emögött ez az üzenet van, ami mindenhol körülvesz bennünket, a színésznő is ezt teszi elénk. De ez az üzenet kőkeményen rombolja az erőnket, állhatatosságunkat és a kitartásunkat, hogy megálljunk pl. a házasságban. Sokat beszélünk erről: a házassági szövetség az egyik olyan terület, ahol a szabadságnak, a függetlenségnek, mint végső életcélnak a megfogalmazása ilyen hamis módon megjelenik. A szabadságvágynak, a függetlenségnek, az önző boldogságvágynak ez a hamis üzenete, amit a világ diktál, kőkeményen rombolja a hűséget. Miért? Mert a rossz élethelyzetből ki fogok jönni. Nagyon nehéz megmondani, hogy mi az, hogy rossz élethelyzet. Ki mondja meg, ha nem az az Isten, aki szerető, szövetséges hűséggel hozta létre a világot, ebben hordoz bennünket, és ennek a jeleként alkotta a házasságot?
Mindez végül két dologra hív bennünket. Az első: ha úgy vagy itt, hogy tudod, hogy nem vagy még hívő, egészen mélyen tedd fel a kérdést a kiindulópontról! Szerinted miről szól az élet? Arról, hogy egyszer egy halnak véletlenül olyan uszonya lett, amely lábbá alakult? Ha valóban nincs egy felsőbb értelem, szeretet az élet mögött, akkor tényleg nem szól az egész másról, mint önmagam egyéni függetlenségéről és boldogságáról, ráadásul azt is nekem kell kitalálni és felépíteni, és akkor végleg egyedül maradtam a világmindenségben. Tekints rá: valóban azt gondolod-e, hogy ez az élet, és eszerint is akarod élni az életedet? Vagy pedig látva azt, hogy létezik egy egészen másféle magyarázat arra, miről szól és hogyan áll fel a világ, felteszed ezt a kérdést: „nem lehet ez az én történetem azáltal, hogy Isten Krisztusban magához hív? Nem ad ez sokkal inkább magyarázatot arra, miért is van bennem akkora vágy a szeretetre? Miért fáj, ha nem szeretnek? Honnan jön ez az egész szeretet-kérdés, ha minden csak kémia, és evolúció, és ha nincs mögötte semmi több?” Ez egy nagyon komoly meghívás. Gondolkozz el az életed alapjairól, tekints rá, hova juttat el téged a világ, és hová juttat el Krisztus ezen az úton!
Másodszor, mint a szárdiszi gyülekezethez, hozzánk is szól az üzenet: vannak közöttetek néhányan, akik tisztán tartották a ruhájukat. Ha ide tartozol, nem vagy jobb másoknál, hanem egyszerűen csak nagyobb a felelősséged, hogy Ezékielhez hasonlóan folyamatosan kérd Istent: „jöjj, Lélek, újíts meg! Jöjj Szentlélek, adj reménységet!” Pislákol a szívetekben ennek a tüze, parazsa? Tartsatok ki ebben az imádságban és kérjétek a Lelket, hogy leszálljon ránk, megúj

A szövetség az a forma, amelyben Isten és az Ő népe közötti kapcsolat megszületik és megáll.  A szövetségben egyszerre van jelen a mély szeretet (Isten szeretete a népe iránt, és a nép hálája, válasza, szeretete Isten iránt); és ugyanakkor az elköteleződés, a hűség, a kapcsolatnak az a törvényi oldala, hogy akármi történjen is, hűségesek maradunk. A mai világ ezt sokszor szétválasztja. Vagy szerződéseket írunk alá, ez az elköteleződés; vagy szerelmesek vagyunk, és a szeretet tart, ameddig tart. De az Isten rendjében, ahogy Ő a népével kapcsolatba lép, ez együtt van jelen, és a biblikus gondolkodás szerint ugyanez igaz minden szövetséges emberi kapcsolatra, mint házasságra, barátságra.
A szövetség témája áll tehát előttünk hétről hétre, és így érkezünk el most Mózes második könyvének a 19. fejezetéig, ahogyan nézzük, hogyan alakul ez a szövetség Isten népének, Izraelnek a története során. A lekcióban felolvasott igeszakasz egy szövetségkötés bevezetője, ezt követően hangzik el a tízparancsolat, amit most nem olvastunk ugyan fel, de ami az Isten és a népe közötti szövetségnek az alapdokumentuma.
Ahogyan olvastam ezt a bibliai szakaszt, és az a kérdés volt bennem, ami a mindenkori igének a kérdése hozzánk: mit akar a Szentlélek ezen keresztül velünk tenni, bennünk elvégezni; azt láttam meg, hogy a szövetségkötés, akármikor olvasunk róla, soha nem csak egy jogi aktus. Nem csak annyi történik, hogy a felek megállapodnak valamiben és arra kölcsönösen igent mondanak; hanem mindig van valami megrendítő. A szövetségkötés mindig egy isteni megjelenéssel (teofániával) jár, és ahol Isten megjelenik, ott a dolgok megmozdulnak és megrendülnek. Az isteni megjelenés mindig magával sodor, megérint, megrendít, megijeszt. Szó volt néhány héttel ezelőtt a Noéval kötött szövetségről, s ott is látjuk, hogy Isten nagyon személyes módon megjelenik Noénak, majd a történet végén felhelyez egy szivárványt az égre. Átélhető, tapasztalható módon jelzi Isten, hogy Ő ígéretet tett. Máskor pedig szó volt arról, hogy Isten szövetséget kötött egyetlenegy emberrel, Ábrahámmal, és őbenne kezdte el a helyreállítás nagy munkáját. Ábrahámmal Isten úgy kötött szövetséget, hogy állatokat vágtak félbe korabeli szokás szerint, és a földön felsorakoztatott véres állati tetemek között Isten maga, aki a szövetséget köti, átvonul; jelezve ezzel azt, hogy Ő annyira hűséges ehhez a szövetséghez, hogy az életét is kész odaáldozni annak megtartásáért. Közben azt olvassuk, hogy Ábrahám szívét mély rettenet tölti be megélve ezt a furcsa helyzetet.
Ahol Isten megjelenik, abba az ember belerendül. Hasonló módon látjuk most, amikor Izrael, mint Isten megígért nagy népe már megszületett és Isten szövetséget köt velük, leszáll a Sinai hegyre és a hegy félelmetes módon megrendül. Így szemlélhetjük tovább a Bibliában: amikor Isten megjelenik, és megerősíti ezt a szövetséget, az sohasem valami agymunka a nép számára, hanem mindig egészen mélyen megrendítő, megállító módon tapasztalja meg Istenét. Amikor jóval később, Krisztus halála és feltámadása után Isten megerősíti a Szentlélek által ezt a szövetséget, Krisztusban immár mindenkivel, aki az Övé, és Pünkösdkor leszáll a Szentlélek, akkor mintha valami tűznyelvek jelennének ott meg, valami szélzúgáshoz hasonló dolog történne - egészen hasonló megrendítő, szavakkal alig leírható tapasztalat.
Mindezek alapján azt gondolom, hogy amikor a mai ige előttünk áll, akkor nem elméletileg szeretnénk beszélni, okos dolgokat tanulni a szövetségről. Rendszeresen imádkozom azért, hogy az Isten dicsősége szálljon le Budapestre, ahogyan egykor leszállt a Sinai hegyre, és az Isten ismerete töltse be ezt a várost, Isten Szentlelke látogassa meg Budapestet, újítsa meg a gyülekezeteket; érje el az Evangélium, az Isten szeretete, megváltó, megváltoztató ereje és üzenete a tömegeket, akik nem ismerik Őt.
Olvasom ezt az igét, rátekintek a szövetségre, az isteni megjelenésekre a Bibliában, rátekintek a városért mondott imádságaimra, és felmerül a kérdés: tényleg ezt akarom? Tényleg? Amikor isten leszáll, ott megrendülnek a dolgok. Tényleg ezért könyörgöm? Hadd adjam tovább nektek is most ezt a kérdést! Ti mint gazdagréti gyülekezet tagjai, mit szeretnétek őszintén? Akarjátok, hogy Isten leszálljon közénk? Szeretnénk mi egy valóságos, dicsőséges, hatalmas és élő Istent úgy, ahogy itt megjelenik? Ó persze, először ezt mondjuk: hogyne szeretnénk, Isten jelenlétéért imádkozunk. De nem lehet, hogy ha ezt mondjuk is, a szívünk mélyén inkább azt szeretnénk, hogy minden maradjon úgy, ahogy van? Jó reformátusok, jó gazdagrétiek, jó hívők, jó gyülekezet vagyunk. Minden maradjon így, ahogyan van, mert ez sokkal biztonságosabb. A vallásosság, hogy megvannak a szófordulataink, a nyelvezetünk, az istentiszteleti ritmusunk, az életünk; ez a vallásosság az egyik legerősebb kapaszkodó, amibe bele tudunk kapaszkodni azért, hogy csak Isten meg ne látogasson minket! Mert nem a nem keresztény világgal, a bűnös világgal van a baj, hanem sokszor velünk, keresztényekkel. Gyakran arra használjuk az egész vallásos életünket, hogy csak meg ne látogasson bennünket az Úristen igazán és mélyen, mert akkor megrendül az ég, és megrendül a föld!
Mi történik, amikor az Úr jelenléte leszáll az Isten népére? Mit akar ez velünk tenni? Egy megelevenedés történik. Az a kép jött elém, hogy léteznek filmek, amelyek fekete-fehéren indulnak, majd egy ponton, vagy akár fokozatosan a film átvált színesbe. Lehet, hogy ezzel azt jelzi, hogy a fekete-fehér még egy korábbi része annak az élettörténetnek, amit a filmben látunk; és ahogy átvált a színesbe, az pedig már a ma, a jelen valóság. Azt gondolom, hogy a ma felolvasott igeszakasz által a Szentlélek ugyanezt akarja tenni velünk: amit tudunk Istenről vallásosságunkban fekete-fehéren, azt meg akarja eleveníteni, színessé, élővé akarja tenni. Emlékeztetni akar Isten, hogy mit jelent az Ő szövetséges népének lenni.
Három dologról szeretnék beszélni.
1. Emlékeztet az útra, a megváltásra
A történet azzal kezdődik, hogy Isten létre hívja a világot szeretetből, gazdagságból, s a teremtett világszínnel, élettel teli. Isten adja önmagát, adja az életet, elhelyezi a teremtett világban az embert, és azt mondja: éljetek benne, élvezzétek, és képviseljetek engem, Istent, ti emberek ebben a világban!
A történet azzal folytatódik, hogy az ember fellázad Isten ellen, és minden megromlik, megtör, összeomlik. Egy pillanat alatt semmi nem olyan már, mint volt. Valami megmarad az isteni jóból, de közben megromlik az ember kapcsolata Istennel és a másik emberrel. Ádám és Éva elkezdik egymást gyilkolni, ők még nem szó szerint, csak szóval, vádolással, de a gyerekeik életében már megjelenik a valóságos fizikai gyilkosság, és elterjed a gonoszság a földön.
Aztán Isten elhív egy embert, Ábrahámot, aki öreg, a felesége meddő, és azt mondja neki: „megáldalak téged és áldás leszel, nagy néppé teszlek.” Ez a nagy nép, amiről beszél, ez lesz majd Izrael. Isten azt mondja Ábrahámnak: „kiválasztalak, megáldalak téged, és áldás leszel a föld minden népének, minden nemzetségének.” Miről szól ez? Arról, hogy amit Isten létre hozott a teremtésben; ami megromlott, összetört akkor, amikor az ember fellázadt Isten ellen, arra nézve az Ábrahámnak tett ígéreten keresztül azt mondja Isten: én azt helyre fogom állítani!
Ábrahám leszármazottaiból tényleg nagy nép lesz, de ez a nagy nép ez Egyiptomban találja magát rabszolgaságban. Halálra vannak ítélve. A fáraó rendszere, amit fenntart, legalábbis Izrael oldaláról nézve a halál rendszere. Amikor visszaemlékszik ez a nép Istennek az ősatyák felé tett ígéreteire, hogy azt mondta: Ő a mi Istenünk, szövetséget kötött Ábrahámmal, hűséges hozzánk – akkor Hozzá kiáltanak: „szabadíts meg bennünket!” Isten akkor elhívja Mózest, és azt mondja neki: te leszel az, aki kivezeted Egyiptomból Izraelt.  Nem megy könnyen, Isten tíz csapással sújt le újra és újra a fáraóra, aki vacillál: elengedem – mégsem engedem – engedd el – elengedem – mégsem engedem - újabb csapás. Végül isten Mózes által kiszabadítja őket a halálból, átviszi őket a Vörös-tengeren, elvesznek az egyiptomi üldözők, akik le akarják mészárolni őket, és kiérnek a pusztába, a sivatagba, a Sinai hegyi félszigeten, és megérkeznek a Sinai pusztában a Sinai hegyhez. Ez a megváltás története, ami nem mást jelent, mint a kiváltást, a kiszabadítást, hogy „halottak voltatok, de én kimentettelek titeket.”
Isten újra közeledik, mert terve van evvel a néppel, akit Ő kiváltott a halálból, kimenekített a pusztulásból. De nem szemtől szembe jön. Ezen a ponton ott áll a nép a Sinai hegy előtt, és Mózes, a közbenjáró fel-le járkál. Nyilván nem azért, mert Isten mindig a hegyeken lakozik, de Isten mégis valamiért arra hívja, hogy menjen fel a hegyre, ott beszél Mózessel. Mózes hall valamit Istentől, lemegy, elmondja a népnek, a nép válaszol valamit, Mózes felmegy, és elmondja Istennek. Közbenjáró. S akkor azt mondja egy ilyen alkalommal Isten Mózesnek: „így szólj Jákob házához, ezt hirdesd Izrael fiainak: ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyon, és hogyan hoztalak ide benneteket.” Emlékeztet az útra. Azt mondja Isten: emlékezzetek, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyon! Ez a sasszárnyon való hordozás Isten törődésének és gondoskodásának az egyik legszebb és legerőteljesebb képe a Bibliában. Lássátok magatok előtt a képet a sasról, mint anyamadárról, aki mellett ott vannak a kirebbenő fiókák. Amikor jön valami ellenség, a fiókák bemenekülnek a sas szárnya alá, és ő megvési őket. Amikor pedig röpteti a fiókákat, hogy menjenek és éljenek, és a fiókák elfáradnak a repülésben, és elkezdenének zuhanni a mélységbe, akkor az anyamadár alájuk repül, felfogja őket a szárnyaival. Isten azt mondja: így hordoztalak benneteket! Evvel a törődéssel, evvel a gondoskodással! Ez a gyönyörű kép megjelenik később a zsoltárokban, megjelenik Izrael gondolkodásában, istenről alkotott képi világában: az Úr úgy hordozott bennünket, ahogyan az anyamadár hordozza a kicsinyeit. Gyönyörű!
Isten azt kérdezi a népétől: ugye láttátok, hogy így hordoztalak titeket, és így hoztalak ide benneteket erre a helyre, eddig a pontig, ahol most vagytok? A válasz elkeserítő. Nem láttuk. Nem láttuk! Mert ez az isteni olvasat. De mi az ő olvasatuk? Még szinte ki se jöttek Egyiptomból, és már zúgolódnak Isten ellen. Azt mondják Mózesnek (II.Móz.17.3.): „hát azért hoztál ki te, Mózes, minket, hogy szomjan pusztíts gyermekeinkkel és jószágainkkal együtt?” Mindenki, aki ismeri a Bibliát, tudja, hogy az egész pusztai vándorlásnak meghatározó témája a zúgolódás. Hogy „miért hoztál ki”, meg „milyen rossz itt nekünk”, meg „éhen halunk”, meg „elegünk van a mannából”, „szomjan fogunk halni”, „sokkal jobb volt Egyiptomban.” Milyen naiv Isten, amikor azt kérdezi ettől az örökké zúgolódó néptől: „láttátok, hogyan hordoztalak benneteket szeretettel, együttérzéssel, törődéssel sasszárnyon?”
És ha téged kérdez? Mi van a szívedben, hogyan hordozott téged Isten az úton? Ebben a pillanatban te hogy állsz Isten előtt, mint az Ő gyermeke? Amikor Isten közeledik, és felmerül a megváltás, a megváltott élet értelmezésének a kérdése, hogyan értelmezed ezt az életet, Isten népe? Hogyan értelmezed te, ha Isten gyermekének mondod magadat, hogyan hordozott téged Isten? Panasz és keserűség van benned, mert nem azt adta, amit akartál, vagy nem adott eleget? Vagy pedig hordozás és szeretet, törődés? Izrael vitába száll t az Úrral: „nem, te nem hordoztál!” Az Úr azt mondja: „de igen, én hoztalak ide! Éltek, nem? Egyben vagytok, nem?” „Nem, mert szükséget láttam útközben. Ez nem történt, az nem történt. Ez sem, az sem kedvünk szerint volt.” Az Úr kérése: „lásd már, hogy hogyan hordoztalak sasszárnyakon!”
Két nézőpont. Melyik a tiéd, melyik az igaz?
Mi történne hát, ha az Isten Lelke, dicsősége leszállna az Ő népére? Mi történne veled, aki ezt a vitát folytatod a szívedben? Ha most egyszer csak megjelenne az Ő dicsősége, mi történne velünk? Akarod? Akarjuk? Talán jobb is, ha nem száll le az Ő dicsősége miránk, hanem nagyon finoman és óvatosan közeledik. Túl nehéz lenne nekünk! Lehet, hogy elsöpörne bennünket, a panaszaink, a keserűségeink, a zúgolódásaink, az önsajnálatunk miatt. De Isten csak csendben emlékeztet: „láttad, hogyan hordoztalak? Hogyan törődtem? Hogyan hoztalak eddig? Izrael, kész vagy látni a valóságot, vagy végérvényesen beburkolózol a haragodba, a keserűségedbe és a lázadásodba?”
2. Emlékeztet a küldetésre
A szövetségkötés kérdése mindig a kiválasztáshoz kapcsolódik. Kiválasztás és szövetség - furcsa szavak! Azt mindenki tudja, akár keresztény, akár nem keresztény, hogy Izraelről, a zsidókról úgy beszélünk, mint Isten választott népéről. Aki azonban csak egy kicsit is gondolkodik, az felkapja a fejét ezen és azt mondja: mi az, hogy az Isten kiválaszt valakit magának? Milyen igazságtalanság ez? Az a kérdés releváns azok számára is, akik egyáltalán nem hisznek abban, hogy bármilyen Isten kiválasztott volna magának bármilyen népet is. Mert aki azt mondja, hogy nincsen Isten, az is azt gondolja: ha lenne Isten, aki egyébként nincs, akkor sem tehetné meg, hogy valakiket kiválasszon magának, másokat meg nem. Sokakban kapcsolódik ehhez az a teljesen jogosnak tűnő felháborodás, hogy micsoda arrogancia ma, ha egy keresztény ember vagy keresztény gyülekezet azt meri mondani, hogy mi azok vagyunk, akiket isten a magáénak kiválasztott! Ennél megosztóbb dolgot aligha lehet mondani ma! Különösen azért, mert nagyon sokan azt is megtapasztalják, hogy a szemforgató vallásos közösségek lenézik a kívül valókat, a nem kiválasztottakat. (Ők akkor is ezt hallják, ha nem így vagyunk jelen, de sokszor meg tényleg így vagyunk jelen!) Milyen hiteltelen vallásosság az, ami nem törődik másokkal, csak a saját belterjes köreiben érzi jól magát? Ez sokaknak így bevehetetlen! Mert az Isten nevében történő önzés (mi, mint Isten választottai jobbak vagyunk másoknál,) sokkal rosszabb, mint a különben általánosan meglevő emberi önzés. Az Isten nevében történő megvetés vagy gyűlölködés, ha lenézzük azt, aki nem keresztény, sokkal gonoszabb, mint az általánosan az emberek szívében meglévő lenézés és megvetés.
A kiválasztás nehéz kérdés. Már akkor nehéz, ha oda vezet, hogy én meg az Isten, mi különbek vagyunk együtt, mint bárki más. Ez így tényleg elfogadhatatlan! De akkor a kiválasztás vagy nem valóság; vagy ha valóság, akkor jogosan taszít és tart távol embereket? Mert azt mondják: ha Isten tényleg önkényesen kiválaszt némelyeket, másokat meg nem, akkor nekem ehhez az Istenhez semmi közöm nincs! Kinek kellene már egy olyan Isten, aki egyeseket kiválaszt magának, akik ráadásul önzőek, befelé fordulóak, önmagukért élők, másokat lenéznek és megvetnek? Vagy igaz lehet mégis, hogy Isten kiválaszt egy népet, szövetséget köt velük, és mégsem személyválogató?
Ez a kérdés vezet el a szövetség lényegéhez. Azt mondja Isten: „most azért ha engedelmesen hallgattok a szavamra, és megtartjátok a szövetségemet, akkor, bár enyém az egész föld, valamennyi nép közül ti lesztek az én tulajdonom. Papok királysága és szent népem lesztek.”
Ebben egyértelműen benne van Isten egyetemes igénye az emberiségre. „Enyém az egész föld!” Nincs olyan, hogy Isten csak valakié! Isten mindenkié. isten mindenkinek a Teremtője. Nem mond le erről sehol a Bibliában. Milyen értelme lenne annak a szónak, hogy „Isten”, ha az csak egy népcsoporthoz kapcsolódna? Definíció szerint a szó: „Isten” mindennek létrehívója és éltetője, és ezt várja el ma mindenki. Még akkor is, ha esetleg azt mondja, hogy személyesen nem megismerhető, de akkor is azt várja el mindenki, hogy Isten mindenkié legyen. És ez igaz. Ő maga mondja: „enyém az egész föld.” Mégis azt is tudja mondani, hogy „valamennyi nép közül ti lesztek az én tulajdonom.” Igenis kiválaszt, szövetséget köt. Bár az egész föld az enyém, ti az én értékes, különleges tulajdonom lesztek a népek között – mondja Izraelnek. Miért? Mi ennek a magyarázata? Mi ennek az értelme? Hogyan lehetséges ez? A válasz itt van: „papok királysága, szent nép lesztek.” Ez a kulcs. Az egész kérdés megértésnek ez a két kifejezés a kulcsa. „Papok királysága, szent nép lesztek.” Erre választ ki. Mit jelent ez? Azt mondja: mint királyság, azaz mint nép, Izrael, mint ország, papjaim lesztek. Mi a papnak a dolga? Amit Mózes tesz: le-fel szaladgál Isten és a nép között, közvetít. Mire választotta ki Isten Izraelt? Arra, hogy rajtuk keresztül közvetítse önmagát, az Ő ismeretét és szeretetét az egész világgal.
A teremtésben azt mondja Isten: az egész világ az enyém, minden rendben van. A bűnesetben: az egész világ az enyém, de minden megromlott. Ábrahámnak azt mondja: rajtad, egy emberen keresztül elkezdem helyreállítani azt, ami összetört és megromlott. Megáldalak, Ábrahám, hogy áldás légy. Izraelnek az Ábrahámtól leszármazott népnek azt mondja: igen, hűséges vagyok a szövetséghez, megáldalak titeket, be foglak vinni a földre, nagy néppé lesztek! De miért? Azért, hogy áldássá legyetek! Hogy papok királysága legyetek! Hogy úgy éljetek velem, ezért van a Tízparancsolat, a Törvény, hogy bemutassátok a ti életeteken keresztül, milyen vagyok én, Isten. Milyennek terveztem én a világot. Mit gondolok én férfiról, nőről; mit gondolok én az anyagi dolgokról; mit gondolok én arról, hogyan lehet rendben élni ebben a világban; milyen lesz, amikor ezt a munkát, amit elkezdtem, a helyreállítást be fogom egy nap végezni?
A kiválasztás mindig specifikus, a horizont mindig egyetemes! És ha te bármikor azt mondod, hogy te az Isten népének a tagja vagy, mert a Szentlélek által megszólított, Krisztusban elhívott, kiválasztott magának, akkor ez mindig másra nézve történik. Nem érted! Megáldott az Isten? Igen, megáldott, hogy áldássá legyél. Elhívott az Isten? Igen, elhívott, hogy elküldjön! Kiváltságos vagy? Igen, kiváltságos vagy, hogy hordozd annak a felelősségét, hogy az Isten szeretetét, igazságát, szépségét megismerje minden nép!
Mi történik akkor, amikor az Isten dicsősége leszáll? Akarod-e ezt? Isten Lelke radikálisan kifelé, mások felé fordít és a szíved mélyébe írja: te azért vagy, hogy másoknak áldássá légy. Az Isten népe kifelé fordul és áldássá lesz. Nem kritizálja a környezetét, hanem szereti. A keresztény ember nem a maga érdekében használni, hanem szolgálni akarja a környezetét. A keresztények nem kivenni akarják a jót a társadalomból, hanem beleadni akarják azt a jót, azt az áldást, amit Istentől kaptak. S ehhez három dolog szükséges.
Irányultság: a másik felé, nem önmagam felé. Ez persze totálisan szembe megy a mai kultúrával, ahol minden arról szól, hogy én, én, én, én, én! A kereszténység arról szól, hogy mások számára szeretnék áldássá lenni, mert áldást kaptam. Azért lehetek a másikért, mert folyamatosan olyan sokat kapok az én Atyámtól; olyan sok kegyelmet, szeretetet áraszt rám; sasszárnyon hordoz; törődik, gondoskodik rólam; hogyne adnám tovább?
Tudatosság: hol és hogyan lettem áldássá? Ez megfogható.
Szándékosság: Nem csak az elém jövő helyzetekre reagálok, hanem keresem annak az útját, hogyan lehetek áldássá mások számára.
A presbitérium, legalábbis egy része már gyakorolja ezt. Van egy kurzus, a „Tanúim lesztek”, s a kurzus résztvevői kaptak egy feladatot, úgy nevezzük: áldás-ritmus. Hétről hétre gyakoroljuk magunkat ebben. Azt keressük, hogyan lehetünk áldássá megfogható, valóságos módon másoknak? Minden héten összejönnek a presbiterek, s akkor megkérdezzük egymástól: hogyan sikerült áldássá lenni? Támogatjuk egymást ebben és imádkozunk. Néha nagyon nehéz áldássá lenni, de néha Isten készít lehetőséget. Első héten jöttem lefelé autóval Dobogókőről. Bennem volt ez a gondolat: áldássá lenni, mások felé fordulni, tudatosan, szándékosan. Az út mellett stoppoltak. Ó, mondom, ti vagytok az enyéim! Gyönyörű beszélgetés született belőle! Egy másik alkalommal feküdtem egy ágyon, fáradtan, egy konferencia végén. Tudtam jól, mit kellene tennem, hogy áldás legyek, de úgy éreztem, ezt most nem tudom megtenni, nincs kedvem, nincs erőm hozzá. Végül a feleségemmel mégis megtettük, amire Isten késztetett minket, és annyi szépség született ebből! Szándékosság! Tudatosság! Figyelem. Arra lettünk kiválasztva, hogy áldássá legyünk.  Pörgesd végig magadban! Hogyan használ Isten? Hogyan lehetsz áldássá mások életében?
Isten tehát emlékeztet a küldetésre. kiválasztott, megáldott, elküldött, hogy áldássá legyünk.
3. Emlékeztet a szentségre.
A szövetség körülményeiről és formájáról van szó. Miután Mózes által Isten beszélt a néppel, eljött az a pont, amikor a nép azt mondta Istennek: igen, készek vagyunk belépni ebbe a szövetségbe, és vállaljuk ennek a felelősségét, hogy mi a Te néped, és papok királysága leszünk. Akkor Isten azt mondta: rendben, akkor most nem Mózes fog többé fel-le járkálni a hegyen, hanem alászállok a Sinaira, megérkezem közétek. És ez meg is történik. Körbe vonják a hegyet, hogy senki ne akarjon előre törni. Mert ahol Isten megjelenik, ott szentség van, s a szentség határokat szab. A megszentelt helyre nem lehet csak úgy beugrani, meg onnan kiugrani. (Isten szentsége miatt nem használunk pl. olyan kifejezéseket, hogy „dicsizünk”, meg „bocsika, Úristen!”, meg „köszike” – értitek? Az Isten szent!) Isten tehát leszáll a Sinai hegyre. Földrengés, villámlás, mennydörgés. (Szeretnétek, hogy leszálljon?) Mondhatod, hogy téged nem rémisztenek ezek a dolgok. De ha kint vagy a szabad ég alatt egy óriási viharban, bizony megijedsz. Még ha pontosan meg tudod is magyarázni a meteorológiai jelenségeket, akkor is Istennel találod ott magad szemben.
Kérdés, miért teszi ezt Isten? Miért kíséri a szövetségkötést itt a vihar, de máshol is a megrendítő isteni megjelenés? Miért nem csak egy dokumentum-aláírás történik, mint az ügyvédnél? Isten leküldené a Tízparancsolatot, Mózes lehozná, mi aláírnánk, ő visszavinné. Miért van ez az isteni megjelenés? A válasz az, hogy ma is az Istennel való kapcsolat alapvetően tapasztalat. Valami olyan valóság, amelyben átjár az Isten hatalma, dicsősége, szent és félelmetes volta, átjár az Isten szeretete. Isten népének meg kell tapasztalnia, át kell élnie újra és újra, hogy Isten fenséges, dicsőséges, hatalmas. Később, amikor Isten megjelenik, a nép azt mondja Mózesnek: beszélj vele inkább te, mi távol maradunk. Mózes pedig azt mondja egy helyen később a népnek: „ne féljetek, mert azért jött Isten, hogy próbára tegyen benneteket, és hogy Őt féljétek mindig, és ne vétkezzetek!” Hogyan függ össze az, hogy ne vétkezzenek, hogy az Isten szerint való életet éljenek azzal, hogy az Isten ilyen ijesztő, fenséges, szent dicsőséges formában megjelenik? Nagyon egyszerű! Ahhoz, hogy megváltozzon a szívünk, valami nagyobb erőnek kell lenyűgözni, mint ami éppen uralja. Nem elég tudni, hogy az Isten szent, és milyen életre hív, ettől nem fogok megváltozni. Kell valami olyan erő, ami lenyűgözi, megragadja a szívet. Ahhoz, hogy megváltozzunk, kell valami, ami a képzeletünket megragadja és átírja. Mert lehet, hogy azt mondod ebben a pillanatban, hogy Isten az Urad és te Őt akarod szolgálni, de amire a szíved vágyik, vagy amivel a képzeleted telve van, az irányít valójában. És ezért az Isten Szentlelke leszáll, hogy lenyűgözze a szívünket és megragadja a képzeletünket. Az Isten valósága adatik.
Mit tudunk kezdeni ezzel ma? A zsidókhoz írt levél szerzője évszázadokkal később prédikál erről a részről. Azt mondja a hallgatóinak erről a szakaszról: „ti ugyanis nem a tapintható hegyhez és a lángoló tűzhöz járultatok (ez utalás a Sinai hegyre), sem homályhoz, sötétséghez, szélvészhez. Akik ezt hallották, kérték, hogy ne szóljon többé hozzájuk, mert nem bírták elviselni a parancsot: még ha állat érinti is a hegyet, meg kell kövezni.” Még Mózes is így szól. „félelem fogott el és remegés.” Erről az ószövetségi élményről prédikál a szerző, és azt mondja: „de ti nem ehhez a hegyhez járultatok. Ti Sion hegyéhez járultatok, az élő Isten városához, Krisztusban a mennyei Jeruzsálemhez, angyalok ezreihez, az elsőszülöttek ünnepi seregéhez és gyülekezetéhez, akik fel vannak jegyezve a Mennyben, akik mártírhalált haltak, mindenek bírájához, Istenhez; az Újszövetség közbenjárójához, Jézushoz, és a meghintés véréhez, Jézus véréhez, ami hatalmasabban beszél, mint Ábel vére.”
Mi Krisztushoz járultunk, aki összehasonlíthatatlanul nagyobb a Sinai hegynél. Amikor isten Jézus Krisztusban alászállt ebbe a világba, nem egy hegy rendült meg, hanem maga Isten! Jézus Krisztus halálában nem egy hegy olvadt meg, hanem Isten Fia szakadt meg. Nem a hegyre leszálló Urat néztétek ti félve távolról, hanem a Krisztusban alászálló Istent láttátok a Szentlélek erejével, ha ti valóban az Övéi lettetek. Nem azt éltétek át, hogy nem szabad odamenni a hegyre, mert elvesztek, hanem az úrvacsorában az értetek megtört Krisztus testének és vérének jegyeit veszitek magatokhoz. Amikor a Lélek leszáll, amikor Isten meglátogat, akkor ennek a titka megelevenedik. Akkor Isten népének a szíve megolvad.
Két dolog történhet: a fekete-fehér és a színes.
A fekete-fehér, hogy tudod persze, hogy bűnös vagy – a színes meg az, hogy felismered újra, mennyire távol vagy Tőle, mennyire halott, mennyire önző vagy, mennyi bűnt és szennyet őrzöl kincsként a szívedben, mennyire közömbös és hideg a szíved, hogy milyen hálátlan és üres az életed.
Az is megelevenedik, amit szintén tudsz fekete-fehérben, hogy mennyire jó és mennyire szerető az Isten – de ez színes lesz: milyen gyönyörű, ahogy Ő Jézusban eljött! Milyen szép és egyszerű, ahogy Jézusban, az Ő halálában belépett a legrúttabba és leggonoszabba a kereszten. Mennyire jó az az Isten, aki valóban sasszárnyon hordozott téged. Felfakad ennek az igazsága. Mennyivel többet adott nekünk, mint amennyit érdemeltünk! Rád szakad, hogy „hogyan szerethetsz Te Uram engem ennyire? Hogyan szerethetsz engem még mindig, még így is, és hogyan lehetsz ilyen türelmes a Te népeddel?” Amikor leszáll, akkor megelevenedik Krisztus a szívedben. És amikor Istennek a szentsége és jelenléte leszáll ránk, és ez megtörténhet, és meg is történik most egy-egy emberrel. Ez bármikor megtörténhet egy egyénnel, nem kell hozzá az összes többnek a részvétele. Ha veled történik csak, eggyel, milyen áldás! Amikor az Isten szentsége és jelenléte leszáll ránk, akkor a szövetség nem szó vagy fogalom, nem csak teológiai tartalom már, hanem édes és fájdalmas odakötözöttség az Úrhoz. És akkor már nem tudsz nem áldássá lenni.
Befejezésül: mit tehetünk tehát? Az első: őszintén állj Isten elé! Tényleg szeretném én az Úr meglátogatását, alászállását a saját szívembe és a gyülekezetünkébe? Vagy igazából a szívem mélyén, főleg azután, amit most hallottam, azt szeretném, hogy minden maradjon úgy, ahogy van? Másodszor: kész vagy-e személyesen kérni, hogy Isten írja át az utat, ahogy látod azt; és kötelezzen el, hogy áldássá légy, és töltse be a szíved istenfélelemmel? Kész vagy-e ezért könyörögni? Harmadszor: Izrael igent mondott. És tudjátok, hogy meddig tartott? Fog-e ez nálad, nálam, még ha pozitívan válaszolunk is most, megmaradni imádságban, engedelmességben és várakozásban? Vajon eljön-e és meglátogat-e minket az Úr?