Lovas András Dr.

A múlt vasárnap bevezetett igehirdetés-sorozatban a missziói egyházról beszélünk. Missziói egyház alatt azt a gyülekezetet értjük, amely úgy értelmezi önmagát, mint Isten eszközét mindarra nézve, amit Isten a teremtett világban végig akar vinni. Isten ugyanis azt a kinyilvánított szándékát, mely szerint helyre akarja állítani a népek között az Ő ismeretét, az Ő uralmát, egy közösség által akarja véghezvinni. Ez a közösség Isten népe. Hallottunk erről múlt héten: Isten azért hívja el Izraelt, azért nevezi őket saját népének, mert egy megbízatása van számukra: legyenek papok királysága, közvetítsenek Isten és a világ népei között. Az előttünk álló vasárnapokon gyülekezetünk öt pontját, öt alappillérét szeretnénk áttekinteni, melyeket még a múltban fogalmaztunk meg azzal kapcsolatban, milyen gyülekezet szeretnénk lenni, milyen módon szeretnénk a küldetést, hogy missziói gyülekezet legyünk, betölteni. Ez az öt alappillér: tanítványság, dicsőítés, közösség, szolgálat és misszió. Ezek közül ma a tanítványságról lesz szó. Így fogalmaztuk meg akkoriban, mit értünk ez alatt: a gyülekezetünk tagjai olyan újjászületett emberek legyenek, akik tudatosan követik Jézus Krisztust mindennapi életükben, és növekednek Benne. (Mt 28,19.)
Isten népe tanítványi közösség, mindenkor. Ugyanakkor úgy szeretnék beszélni erről az Ige alapján, hogy kifejezzem: ma, amikor járványveszélyben éljük a mindennapjainkat, különösen is erős üzenete, erős kihívása van annak, mit jelent tanítványi közösségnek lenni. Lehet egyetérteni vagy egyet nem érteni, de kimondom: a járványhelyzet komoly és súlyos, olyan időszakot élünk, ami az egész globális világot megmozdítja, megrendíti. Pontosan tudjuk, ha kicsit is követjük a híradásokat, hogy a járványnak az emberéleteken túl milyen gazdasági következményei vannak. A mi életünk sem múlik el úgy, hogy a járvány valamiképpen nyomot ne hagyna rajta, senki nem marad érintetlen. Törődnünk kell ezzel, és azt gondolom, pontosan a hitünk tesz bennünket szabaddá arra, hogy bátran és józanul rátekintsünk erre a témára.
Arról szeretnék beszélni, hogy mit jelent tanítványi közösségnek lenni kritikus időben.
Három pontban szeretném ezt végigtekinteni a textusunk alapján.
1. Isten személyes kapcsolatra váltotta meg népét
A felolvasott textus azzal kezdődik, hogy azt kérdezi az ÚR: „Hol van anyátok válólevele, amellyel elküldtem őt? Van-e hitelezőm, akinek titeket eladtalak?” Ezt így nagyon nehéz egyből értelmezni, ezért szükséges néhány szót beszélnem a történeti háttérről.
A próféta ezen szavai mögött egy kérdés feszül, mégpedig  hogy miért van Izrael, Isten népe fogságban?
Izrael Isten szövetséges népe. Isten arra váltotta meg őket, azért szabadította ki őket évszázadokkal korábban Egyiptomból, arra kötött velük szövetséget, hogy ez a nép, mint az Ő tulajdon népe „papok királysága” (Ex.19.6.) legyen; bemutassa a többi népnek, mit jelent Istenhez tartozni. Ez a küldetése. Isten azt mondta Izraelnek: azért vagytok az enyémek, azért választottalak ki, azért hívtalak el, azért áldottalak meg, azért ajándékoztalak meg az én ismeretemmel és önmagammal, hogy amint együtt élünk a szövetségben, a ti életetek a többi nép között rólam beszéljen! A megváltó, a szabadító Istenről.
Isten szándéka ugyanis az, hogy az egész teremtett világra eljusson az Ő ismerete, és minden nép ismerje és imádja Őt, a világ Urát és teremtőjét. Ez meghiúsult akkor, amikor az ember fellázadt Isten ellen, de Isten nem mondott le a tervéről: formált magának egy népet, és arra hívta el őket, hogy amint Őt szolgálják és egész életükben az Ő rendelkezései szerint élnek, általuk a föld népei megismerhessék az Urat. Ez a nép Izrael, királyi papságra elhívva. Papságra, mert a pap az, aki közvetít. Ez az elhívásuk: közvetíteni Isten és a világ Istentől elszakadt népei között.
Látjuk később, hogy Izrael kudarcot vall ebben a küldetésben. Alapvetően azért vall benne kudarcot, mert végső értelemben nem hallgatja Istent, nem engedelmeskedik. Az Ószövetségben ez a két fogalom ugyanaz: hallgatni Istent és engedelmeskedni Neki, ugyanaz a szó, ugyanaz az ige. Izrael végső értelemben ezt nem teszi. Időnként a történelme során más isteneknek áldoz, más isteneket keres. Máskor ahelyett, hogy Istenben bízna, pogány népekkel köt szövetséget, így akarja megmenteni az életét. Megint máskor, amikor Isten azt mondja ennek a népnek: ne legyen köztetek szegény, a könyörületesség és az irgalmasság működjön, akkor ez a nép mégis ugyanúgy él, mint azóta is a népek mind: a gazdagok kifosztják a szegényeket, az özvegyeket és árvákat.
Sok száz év után azonban eljön az a pont, amikor Isten azt mondja: elég! Eljön az ítélet, ami nem más, mint a babiloni fogság. A Kr.e. 6. században a babiloni birodalom elpusztítja az országot, lerombolja a szent várost, Jeruzsálemet; lerombolja a templomot, Isten szent helyét; és a kor politikai logikája szerint a nép jelentős részét deportálja Babilonba, és ott letelepíti őket. A fogság nem azt jelenti tehát, hogy börtönben ülnek, hanem idegen földre letelepítve élni hagyják őket, elsődlegesen azzal a céllal, hogy asszimilálódjanak a babiloni hatalomba. Ez lényegében azt jelenti egy nép életében, hogy a történelmüknek vége van.
Isten azonban korábban megmondta, hogy nem lesz végük, hetven évig fog tartani a babiloni fogság. Most, hetven év után ígérete szerint megjelenik a próféta, és arról beszél ezekben a fejezetekben, hogy Isten újat kezd. Ki fogja szabadítani Izraelt, vissza fogja vinni a földjükre, visszatelepedhetnek az országba, mert Isten a szövetségét nem tagadja meg. Ez a történeti háttere ennek az igének.
Izrael hetven éve Babilonba deportálva él, és ott feszül bennük a kérdés: miért vagyunk fogságban? Izrael úgy gondolkodott Isten és a nép kapcsolatáról, mint hitves és hitvestárs kapcsolatáról. Most rátekintenek Istenre, és szemrehányóan azt mondják neki: „azért vagyunk fogságban, mert elváltál tőlünk!” A válólevél egy ószövetségi törvényre való utalás: ha egy férfi elküldte a feleségét, a mózesi törvények értelmében válólevelet kellett adnia, hogy vége van a kapcsolatnak. (Deut.24.1kk) Izrael így értelmezi a történteket: azért vagyunk fogságban, mert Isten, mint férj megunt bennünket, elvált tőlünk, magunkra hagyott minket! Ebben a szituációban hangzik feléjük Isten kérdése: „Hol van anyátok válólevele, amellyel elküldtem őt? Van-e hitelezőm, akinek titeket eladtalak?” Isten kérdezi őket: tényleg ezért vagytok fogságban? Hol a bizonyíték, hol van anyátok válólevele, az előző generációké, amely bizonyítaná, hogy én váltam volna el tőletek? A másik kérdés ugyanilyen: „van-e hitelezőm, akinek titeket eladtalak?” Tényleg azt gondolja a nép, hogy Isten eladta az ő hitvesét, feleségét, Izraelt, hogy törlessze a hitelt? (Mert van, aki ma is eladja a feleségét.) Isten szembesíti őket szívük vádjaival: tényleg azért vagytok a fogságban, mert én, Isten eladtalak titeket? Kiadtam az utatokat? Nem! Isten így folytatja: „csak a bűneitek miatt adtalak el, vétkeitek miatt küldtem el az anyátokat.” Azaz egyetlen oka van a fogságnak, amiért Isten mégis „eladta” Izraelt, amiért mégis elbocsátotta hitvesét: mindez Izrael bűnei, hűtlensége miatt történt. Nem Isten hűtlensége, nem Isten hibája a fogság!
És ha azt kérdezitek, folytatja az Úr, hogy mi volt ez a bűn, miben állt Izrael hűtlensége, akkor figyeljetek, mert ez a tanítványság szíve: „Miért nem volt ott senki, amikor hozzátok mentem? Miért nem válaszolt senki, amikor szólítottalak?”  Ezt mondja nekik Isten: Én népem! Szövetségben vagyunk! Megesküdtünk egymásnak! Elköteleztük egymásnak magunkat! Ti azt ígértétek, hogy hallgattok rám és engedelmeskedtek nekem. Én azt ígértem, hogy veletek leszek, és megáldottalak titeket. És aztán amikor jöttem, nem nyitott ajtót senki! Ott sem voltatok! Amikor szóltam hozzátok, nem válaszolt senki! - Isten népe nem hallgat, nem figyel. Pedig Isten személyes kapcsolatot akar a népével. Ez a tanítványság szíve: hallgatni, engedelmeskedni, követni Őt; azt tenni, amit Ő mond; abban élni, amit Ő akar.
Isten látja, mit gondol róla a fogságban élő nép. Azt gondolják: Isten olyanná lett, mint egy elgyengült öregember. Ezért így folytatja a szembesítést: „Olyan rövid már a kezem, hogy nem tud megváltani? Nincs már annyi erőm, hogy megmentselek?” Azt gondoljátok rólam, hogy egy öreg, reszkető kezű vénember vagyok, aki nem képes semmire? Íme – folytatja – „dorgáló szavammal kiszárítom a tengert. Pusztává teszem a folyókat, bűzlenek a halak, mert nem lesz víz, elpusztulnak a szomjúságtól. Feketébe öltöztetem az eget, és zsákruhát adok rá.” Nem tudok semmit tenni? Dehogynem! Értitek? Én vagyok Isten! Én vagyok Isten!
Személyes kapcsolat, tanítványság, hallgatás, engedelmesség, követés – ez az, amire Isten elhívott bennünket. A tanítványi közösség olykor válságos időkbe jut. Isten kegyelmes, mindig újat kezd, de előtte tisztázni kell: mi a válság oka. Miért van a fogság? Hogy kerültünk ide? Isten népének mindig fel kell tennie a kérdést: miért vannak csapások, miért történik minden? Amikor itt van előttünk a járvány okozta komoly és súlyos helyzet, amire utaltam, és amit a legtöbben érzékelünk, fel kell tennünk ezeket a kérdéseket. Mit kezdünk a világban körülöttünk zajló eseményekkel? A vélemények és reakciók nagyon polarizáltak. Tíz napja, amikor még a mostaninál messze kisebb volt a riadalom országszerte, felhívott valaki a gyülekezetből, és elmondta, hogy retteg. Nem bír megbirkózni a gondolattal, hogy elveszítheti a gyermekét. Mi lesz, ha baja esik? Nekünk pedig, ha egy közösségbe tartozunk, ha gyülekezet vagyunk, észre kell vennünk ezeket a jelzéseket, tisztelettel és figyelemmel lenni egymás iránt. Még ha magad szempontjából csak legyintesz is: ó, ez csak egy influenza, vedd észre: ez a mély félelem valóságos tapasztalata sokaknak. Sok kereszténynek megrendül a hite: hol van Isten? Ennyire gyenge? Kiadott minket? Mi történik a világunkkal?
Mi keresztények azt valljuk, hogy Jézus Krisztus nem csak a szívünknek az Ura, nemcsak személyes belső megoldás személyes belső problémáinkra, hanem hisszük és valljuk, hogy Jézus Krisztus a történelemnek, az egész teremtett világnak az Ura, a mindenséget Ő uralja. S amikor rátekintünk a világban zajló eseményekre, talán most itt a pillanat, hogy észrevegyük, mi Isten vágya velünk, az Ő elhívott tanítványi népével kapcsolatban, hogyan keresi a személyes kapcsolatot. Mert lehet, hogy tőlünk kérdezi most: „miért nem volt ott senki, amikor hozzátok mentem? Miért nem hallottátok, hogy miről beszélek veletek? Az elmúlt hetekben, hónapokban, években miért nem válaszolt senki, amikor szólítottalak?” Arra hív bennünket, hogy megvizsgáljuk magunkat! A nem keresztényektől nem várhatjuk el, hogy ilyen kérdéseket tegyenek fel. Nem is akarunk kioktatni senkit ebben a kérdésben, mert a kérdés nekünk magunknak szól. Hogyan tekintünk a járványra a bibliai világnézet felől? Nem a véletlennel, nem csak a biológiával, az egészségüggyel, a járványüggyel van dolgunk, hanem mi tudjuk, hogy végső értelemben nekünk és a világnak Istennel van dolgunk. Ez a tanítványok közösségének, Isten papi népének a küldetése: hallgatni Istent, és Tőle kérni el, hogyan lépjünk tovább.
2. A tanítványi közösség feladata: hallgatni Istenre
A tanítványi közösségnek az a hivatása, hogy hallgassa az Urat. De ez nem magától értetődő, nem mindenki hallgat. A babiloni fogság idején is nagyon megosztott és nagyon bizonytalan volt Isten népe. Egy része már asszimilálódott Babilonba, egyre jobban megtalálta a számításait; másik része pedig inkább keserűségben meg reménytelenségben volt a jövőre nézve. És akkor a fejezet 4. versétől kezdve egyszer csak arról olvasunk, hogy megjelenik egy ember, egy igazi tanítvány, az Úr szolgája, és azt mondja: „Az én uram, az Úr, megtanított engem, mint tanítványát beszélni, hogy tudjam szólni Igéjét az elfáradtaknak. Minden reggel felébreszt engem, hogy hallgassam tanítványként. Az én uram, az Úr, megnyitotta a fülemet, én pedig nem voltam engedetlen és nem hátráltam meg.” Előáll valaki, aki újra és újra bizonyságát adja Istennel való mély személyes kapcsolatának. Négyszer mondja a felolvasott szakaszban: „az én Uram, az Úr”. Az Úr, Jahve, Isten neve. Mikor azt mondja: „az én Uram, Jahve”, abban érezhetően ott van a személyesség. „Az én Uram, az Úr felébreszt engem minden reggel.” „Az én Uram, az Úr megtanít engem beszélni.” Aztán később kétszer: „az én Uram, az Úr megsegít engem.” Ez a mindenen átragyogó, tapasztalható mély személyesség, bizonyosság, biztonság Isten és az őt hallgató személy vagy közösség kapcsolatában: ez a tanítványság!
A szolga azt teszi, amire Isten az egész népét hívta. „Minden reggel felébreszt, minden reggel hallgatom, megtanít, mint tanítványát beszélni, hogy legyen mit továbbadnom a népeknek, a megfáradtaknak.” Közvetít, betölti papi hivatását. Ha azt kérdezitek, ki ez a szolga, azt kell mondanom, pontosan nem tudom. Ézsaiás könyvében négy alkalommal is hosszabb szakaszokban megjelenik „az Úr szolgája”, de hogy pontosan ki ő, arról nincs teljes bizonyosság a bibliamagyarázók között. Talán a próféta maga, aki hirdeti az örömhírt? Vagy egy másik tanítvány, aki megjelenik és hallgatja az Urat? Vagy esetleg egy tanítványi közösség, akik keresik az Urat, szólják az Ő szavát a babiloni fogságban részben elcsüggedt, elfáradt, részben asszimilálódott zsidó közösségnek? Pontosan nem tudjuk, de az egyértelmű, és most nekünk ennyi elég, hogy Isten bennünket is ugyanerre hív: hallgatni Őt. És ezen a ponton szeretném feltenni a kérdést: vajon mire hív Isten bennünket, az Ő tanítványi közösségét most, egy kritikus időben? Hogyan hallgatjuk Őt?
Jézus beszél az idők jeleiről. Ki az, aki hallgatja Őt? Ki az, aki értelmezi? Ki az, aki bízik az Úrban közben? Hogyan hallgatjuk Istent? Ezek a jelek a közelünkbe érkeznek, vajon halljuk, mit mond Isten? Hogyan ismerjük fel közösen az Ő szavát? Hogyan keres Isten népe eligazodást? Hogyan lesz jellé, áldássá a gyülekezetünk a népünknek? Ez mindig a közösségek feladata: együtt hallgatni, együtt keresni Istent.
Szeretnék elétek tárni négy vagy öt dolgot, amit én hallottam Istentől ebben a kérdésben. Nem valami különleges extatikus élményen keresztül, hanem ahogy élem a mindennapjaimat, ahogy imádkozom. A múlt héten összeírtam fontos dolgokat, amelyeket megértettem imádságban azzal kapcsolatban, mit jelent most keresztény embernek lenni, Krisztust követni. Összehívtam a családomat, és nekik is elmondtam mindezt. Titeket is erre bátorítalak: családjaitokban, baráti közösségeitekben, a házicsoportokban érezzétek fontosnak és legyen bátorságotok beszélni erről! Amit elétek tárok, azt lehet továbbgondolni, közösségileg megmérni, kiigazítani, hozzátenni – de én a következőket hallottam, és fontosnak érzem továbbadni nektek:
I. Az első, hogy mondjuk ki (újra), hogy mindenestül Jézus Krisztus tulajdona vagyunk. Megváltott emberek. És ezért erősítsük meg magunkat abban, hogy nem félünk. Még ha néha aggódunk, meg néha-néha félünk is, persze, de újra és újra abba kapaszkodunk, az az alapja az életünknek, hogy Jézus krisztus tulajdona vagyunk, és az üdvösségünket semmisem veheti el. Ebben megerősítjük magunkat, családunkat, testvéreinket, és ezzel bátorítjuk egymást.Másrészt a gyülekezet életében, és mindannyiunk személyes életében is a válsághelyzet mindig lehetőséget ad arra, hogy Isten mélyebben megvizsgálhasson, mi is az életünk középpontja. Mert amikor úgy vagyunk, vagy úgy gondoljuk, hogy lettünk Krisztus követői, olyan időszakban találkoztunk Istennel és csatlakoztunk a gyülekezethez, amikor teljes nyugalom, béke és bőség vesz körül bennünket, nincs semmi fenyegetettség, akkor sokkal nehezebb felismerni, hogy a szívünk középpontjában voltaképpen mi született meg. Milyen mélyen ragadott meg, mennyire járt át bennünket az örömhír, igaz-e, hogy Krisztus evangéliuma a halálon is átvivő erővel és biztonsággal uralja a szívünket – ez csak kritikus időkben tud valóságosan megmérettetni és felszínre kerülni.
Utaltam nektek valakire a gyülekezetből, minden kritika és ítélkezés nélkül, aki felhívott és elém tárta a rettegését a gyermekével kapcsolatban. Mi történik ebben az emberben? Eljött egy olyan pont az életében, amikor megvizsgáltatik, hogy mi az ő végső bizalma, végső reménysége, valójában mennyit ér a hit. Eszembe jut (elmondhatom, mert már tizenöt éve elhunyt) a gyülekezetnek egy nagyon régi, kezdetektől jelen lévő tagja. Mindig itt volt, mindig úrvacsorázott. Eljött az idő, amikor készült elmenni az életből 85 évesen. Ott voltam a betegágyánál, meglátogattam, és mondtam neki: „Lajos bácsi, úrvacsorázott egész életében, minden alkalommal megvallotta, hogy hiszi a test feltámadását. Most tehát, amikor el kell menni, hisszük Krisztusban az örök életet.” De Lajos bácsi azt mondta: „senki nem jött még onnan vissza” Egész életében úgymond hitt. De amikor ott volt azon a ponton, hogy átmenjen az életből a halálba, akkor úgy tűnt, hogy nem tudja megtartani ez a hit.
A válság tehát nagy lehetőség, hogy Isten megvizsgáljon bennünket. Bele tudunk-e kapaszkodni a nagy vigasztalásba, amit reformátusok lévén mind megtanultunk a konfirmációra, amire a Heidelbergi Káté első kérdése rákérdez: „Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?” Ez a kérdés most relevánssá válhat sokunknak. A válasz: „az, hogy testestől, lelkestől, akár élek, akár halok, nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.” Vizsgáljátok ezt meg a szívetekben! Isten kegyelme, hogy mélyebbre vihet, megvizsgálhat, hogy valójában mi az, amiben reménykedem. Lehet, hogy felismerem, hogy azt hittem, Jézusban reménykedem, de úgy tűnik, hogy mégsem.  Akkor azonban ez a megvizsgálás meghívássá lesz, hogy még mélyebben tárjam oda, engedjem oda az életemet Jézus Krisztusnak, a Megváltónak a kezébe, aki „az Ő drága vérével minden bűnömért maradéktalanul megfizetett, az ördög hatalmából megszabadított, és úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem hullhat le a fejemről, sőt mindennek üdvösségemre kell szolgálnia.  Ezért Szentlelkével bizonyosságot ad örök életemről, és szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy ezentúl csak neki éljek.”
II. A második dolog, amit hallottam, a tanítványságról szól. Az első is a tanítványságról szól, emlékeztek, mit mondtunk, mit értünk tanítványság alatt a gyülekezetünkben? Hogy a gyülekezet tagjai olyan újjászületett emberek legyenek, akik tudatosan követik Jézus Krisztust mindennapi életükben, és növekednek Benne. Ez az újjászületés, hogy tudom, hogy új életem van Krisztusban, és ezt a halál sem veszi el. Ha ez nincs, akkor nincs tanítványság. Lehet gyülekezeti tagság, csak tanítványság nincs. Mit jelent tudatosan követni Krisztust egy kritikus időben? Nagy alázattal mondom, mert nem tudom, mit tudunk ebből megélni, ha eljön, de most azt értettem meg, ennek akarok engedni, ezt vallom: akármilyen helyzet van, Isten országát helyezzük az első helyre, Krisztust mutatjuk be, és Őt magasztaljuk fel. Irgalmasságot, emberséget, testvérszeretetet gyakorlunk, és szolgálni fogjuk Istent és az embereket, odaadjuk magunkat másokért. Ha megbolondulnak mások körülöttünk, ha önzés és gonoszság jön, mi Krisztus szolgái akarunk maradni, akik nem sodródunk az áradattal, hanem éppen azért, mert van egy első pontunk: Jézus Krisztus megváltottja és tulajdona vagyok, ezért a második pont működhet: az Isten országát és uralmát keressük minden helyzetben, amibe csak kerülünk.
III. A tanítványi közösségnek, mint Isten papi népének klasszikus feladata a közbenjáró imádság.Legalább két dologra hív ez most bennünket.Az imádság egyik iránya, és én azt fogadtam a böjti időszakra, hogy hűséges és kitartó leszek ebben: bűnbánatért és megtérésért, lelki megújulásért való könyörgés a népünknek, a nemzeteknek, a közösségeinknek. Amikor az emberek életét megrázzák a mostani történések, amikor megrendül az, ami eddig stabilan tartotta őket, akkor vajon ebből ki tudja-e munkálni Isten, hogy elkezdjék Őt keresni?  Én imádkozni akarok, és Isten népének imádkozni kell ezért, hogy az emberek jelentős része jusson bűnbánatra, forduljon Istenhez, ismerje fel Isten szeretetét és hatalmát.
Másrészt az a dolgunk, hogy imádkozzunk azért, hogy Isten szabjon határt a járványnak! Az Ószövetségben olyan erősen benne van ez a kép! Van, amikor igenis Isten ítélete Izraelen a járvány, és van egy pont, amikor Isten ítélete, a pusztító angyal megáll, mert Isten határt szab. Nekünk, mint Isten papi népének, akik tudjuk, hogy van miért ítéletet kapni ebben a világban, az a dolgunk, hogy ott álljunk és könyörögjünk, hogy „szabj határt, Uram! Kímélj meg bennünket, az egész népet, az egész világot, minél többeket!”
Ezzel együtt szabad lelkiismerettel imádkozzunk az egészségügyben dolgozókért, a politikai döntéshozókért, és a kutatókért, akik azon dolgoznak, hogy megfelelő ellenszert találjanak. Nem az a feladatunk, hogy bíráljuk és kritizáljuk ezeket az embereket, hanem hogy Isten papi népeként közbenjárjunk értük, kitartóan, hűségesen kérve Istent, hogy áldja meg az erőfeszítéseiket, ruházza fel őket erővel és bölcsességgel!
IV. Családjainkban bölcs előrelátással és józansággal hozzuk meg a szükséges döntéseket, amelyek mindannyiunkra nézve kötelezőek. Ha bekövetkezik, hogy el kell zárkózni egy időre, akkor megpróbálunk fegyelmezetten, bölcsen élni az elzártságban. Mivel már formálisan is bejelentették, hogy bölcs dolog tartalékolni; ezért nem pánikszerűen, nem telhetetlenül, de be kell vásárolni dolgokat. Nem fanatikusak vagyunk. Krisztust magasztaljuk fel, de bölcs előrelátással meghozzuk azokat a döntéseket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy kellő módon felkészüljünk az előttünk álló időszakra.
Szóval ezeket hallottam én. Gondolkozzatok! Imádkozzatok! Mit mond Isten? Hogyan formál minket, hogy Isten tanítványi népe legyünk, hogy hallgassuk Őt, hogy figyeljünk Rá?
3. A tanítványság ára
A szolga hűséges, engedelmes, hallgatja az Urat, de ez nem visz békességes és nyugodt életre. Azt mondja: „az én Uram, az Úr megnyitotta a fülemet, én pedig nem voltam engedetlen, nem hátráltam meg, hagytam, hogy verjék a hátamat és tépjék a szakállamat. Arcomat nem takartam el a gyalázkodás és a köpködés elől. De az én uram, az Úr megsegít engem, ezért nem maradok gyalázatban. Olyanná tettem az arcomat, mint a kovakő, mert tudom, hogy nem vallok szégyent.”
Ez a szolga valóban szolga. Kész megfizetni az engedelmesség és a tanítványság árát. Mert mindig van a tanítványságnak ára. A babiloni fogságban ez nagyon könnyen megragadható: a zsidóság egy része letelepült, asszimilálódott, kialakította az életformáját a fogságban. Amikor a próféta, Isten szolgája arról beszél nekik, hogy Isten újat kezd és kihívja őket Babilonból, akkor először is ezt bolondságnak tartják. Isten? Elfelejtett minket! Eladott minket! Kiadta az utunkat! Elvált tőlünk! Hetven éve hozzánk se szólt - hol van az Isten? Amikor egy ilyen közvéleménnyel szembehelyezkedve valaki azt mondja: „de az Isten jó, szeret minket, újat kezd!” - Mit kap az ilyen? Bolond vagy! Ráadásul, amikor érdekeket sért, amit mond, akkor ellene fordulnak. Szembe megy az üzenete sokak érdekével, a birodalmi politikával, és világos, hogy ebből ellenségesség és üldözés lesz, gyalázat és gyalázkodás. Isten tanítványi népének erre is fel kell készülnie.
Ha az Isten tanítványi, papi népeként elkezdjük megélni a kapcsolatainkban azt, amiről beszéltem; ha elkezdünk a válság kapcsán arról beszélni, hogy a krízis megméri, mibe vetjük igazán a reménységünket, valószínűleg lehurrognak. Ha elkezdesz arról beszélni, hogy te tudod, hogy az életed Isten kezében van, akkor lehet, hogy nagyon furcsán fognak rád nézni. És ez még a kisebbik dolog. Ha bárhol azt mondod egy klasszikusan szekuláris vagy ateista közegben, hogy mi, mint Isten népe azért imádkozunk, hogy Isten szabjon határt az ítéletének, akkor neked fognak támadni. Mert ez egy elviselhetetlen ideológia nekik. Azt fogják mondani, hogy vallásos szédelgők vagyunk, sőt tudatlan és ártalmas emberek. Mert az ilyen emberek sokszor azt gondolják, hogy ha ilyeneket mondasz, akkor te vallásos fanatikus vagy, nem hiszel a tudományban, nem érted, hogy hogy működik a vírus, stb. De mégis, ez egy nagy lehetőség a bizonyságtételre. Azt mondja Péter apostol, hogy mindig készek legyetek számot adni a bennetek lévő reménységről! Készek vagyunk-e beállni ebbe a helyzetbe, mint tanítványok, akik hallgatják Istent, még akkor is, hogyha nem mindenki fog tapsolni? Készek vagyunk-e megfizetni a tanítványság árát? Most ennek súlya van. Mert mások pedig reménységet fognak találni a bizonyságtételünkön keresztül.
Istent hallgatni, és az Ő szavát szólni veszélyes. Isten népe Krisztus bolondja, minden körülmények között. A szolga gúnyt, kárhoztatást, ítéletet kap, de van mivel erősítenie magát. Azt mondja: „Az én Uram, az Úr megsegít engem, ezért nem maradok gyalázatban. Közel van, aki igazságot szolgáltat. Ki mer perbe szállni velem? Álljon elő! Kik az én vádlóim? Kik gúnyolnak? Lépjen ide! Íme, az én uram, az Úr megsegít engem.” Ha gyalázzák is, ő biztosan áll. Ha vádolják, biztosan áll. Ha bolondnak tartják, mert Isten népéhez tartozik, és megvallja Istent ebben a helyzetben is, ő biztosan áll! És közben ez a szolga nem védi meg magát, mert tudja, hogy az Úr védi meg őt. Hagyja, hogy verjék a hátát. Hagyja, hogy tépjék a szakállát. Az arcát nem rejti el a köpködés és a gyalázkodás elől. És nem omlik össze.
A keresztény egyház, és Isten népe ma is és kétezer éve mindig ebben a szolgában Jézust látták, Jézust látjuk, aki nem mentette meg magát, aki hagyta, hogy a szakállát tépjék, a hátát üssék. Aki nem rejtette el az arcát a gyalázkodás elől. Aki végigélte a gyalázatot és a kínokat a halálában a kereszten. Az a Jézus, aki mint szolga, letette az életét, aki mindig az Atyát hallgatta, mindig az Atyának engedelmeskedett, ezért volt ott a kereszten. Aki nem mondott ellen a vádlóinak, aki nem mondott ellen a kárhoztatóinak, hanem hagyta, hogy mindez zúduljon rá; és az Atya nem volt hűtlen az ígéretéhez. Jézus, a szolga nem vallott szégyent végül, mert a harmadik napon feltámadt a halálból. Felkelt, a vádlói és az ellenségei legnagyobb meglepetésére, és legnagyobb bánatára. Győzelmet vett a sötétség erői fölött. Győzelmet vett a halál erői fölött. És mi azt mondjuk, hogy Ő a mi Istenünk.
Isten népe, mint Jézus tanítványi közössége a válság idején: imádjátok ezt a Krisztust! Boruljatok le Előtte! Újítsátok meg Vele a szövetségeteket! Ha bizonytalanok vagytok, hogy az Övéi vagytok-e, mondjátok ki ezt és tegyétek a kezébe az életeteket! Ha a félelem szorítja össze a szíveteket, hívjátok oda be Krisztust! Ha azt mondod, hogy ez az egész felhajtás felesleges, és nincs itt semmiféle veszély ás válság, tedd fel magadnak a kérdést: nem azért mondod-e, mert annyira félsz, hogy szembe sem mersz nézni a valósággal? Ha azt mondod, hogy téged ez nem érdekel, mert fiatal vagy, akkor nézz szembe vele: miért ilyen kemény a szíved és miért nem érdekel az a sok százezer nagyon idős ember, aki itt él ebben az országban és most bajba kerülhet? Olyan sok ponton érint ez minket, olyan sok ponton imádhatjuk Krisztust, kérhetjük, hogy jöjjön az életünkbe, erősítsen meg és készítsen fel. Kérjük Őt, hallgassuk és kövessük Őt, áldjuk s magasztaljuk Őt! Ámen!

Istentiszteleteinken egy olyan igehirdetés-sorozatban vagyunk együtt hétről hétre, amelyben újra és újra azt a kérdést tesszük fel: hogyan változtatja meg a keresztény örömhír, az Evangélium azt, ahogy Isten népe egy-egy dologhoz, pl. családhoz, énképhez, szexualitáshoz, humorhoz viszonyul. A mai téma: hogyan alakítja át az Evangélium üzenete azt, ahogy mi, mint Isten népe a társadalmi különbségekhez viszonyulunk. A tőlünk különbözőhöz, a szegényhez, az idegenhez, azokhoz, akik nagyon mások, mint mi.
Van most ebben személyes érintettségem is. Az elmúlt héten minden nap kolozsvári hatodéves teológus gyakornokoknak tartottam órákat a nagyvárosi misszió témájában. Sok budapesti helyszínt meg is látogattunk. Voltunk a Te+Én cigány-magyar közösségben, abban a józsefvárosi református gyülekezetplántálásban, ahol azon dolgoznak, hogyan tudnak az Evangélium köré összegyűlni cigányok és magyarok együtt. Voltunk a Golgota Gyülekezetnek a hajléktalan ellátójában, ahol túl azon, amit a városi nappali melegedők is nyújtanak, azzal szolgálnak, hogy krisztusi szeretettel és az Evangéliummal vannak jelen. Volt közöttünk egy előadó a Névtelen Utak Alapítványtól, aki arról tett bizonyságot, hogyan hívta őt Isten arra, hogy prostituáltakat keressenek meg az utcán, és hogyan nőtt ki ebből egy program, amely az emberkereskedelembe került prostituáltak gyógyulásával, rehabilitációjával, a társadalomba való integrációjával foglalkozik. Hallottunk más valakitől arról, mi történik Budapesten a muszlimok között; milyen népek, nemzetek élnek itt; milyen lehetősége van a gyülekezeteknek arra, hogy olyan népeket érjenek el az Evangéliummal itt Budapesten, akiket a saját országukban lehetetlen lenne elérni, mert keresztények be sem léphetnek oda.
Miközben ezeket együtt megéltük, beszélgettünk, reflektáltunk, tanultunk, megfogalmazódott bennem: a nagyváros az a hely, ahol különösen is kritikus, hogy az Isten népe az irgalmasság közössége lesz-e.  Ebben hív bennünket Isten a maga színe elé ezzel a példázattal.
Három pontban szeretném ezt a kérdést áttekinteni.
1. Mi a gazdagság problémája, veszélye?
Szeretném, hogy lássuk, hol mondja el Jézus ezt a példázatot! Az, hogy egy történetet hol mond el Jézus, kiknek és miért, meghatározza, hogy mi Jézus szándéka ott és akkor az adott szituációban; és azt is, mit akar ma elvégezni ezzel a történettel közöttünk.
Lukács evangéliuma 15-16. fejezetének az összefüggése az, hogy a kivetettek, a lenézettek, a semmik mennek Jézushoz, aki az Isten országának a jó hírét hirdeti. Jézus azt mondja: Isten uralma Benne jelen van, elérhető; mindazok, akik bűnbánattal fordulnak Istenhez, elfogadhatják a bűnbocsánatot, Isten kegyelmét; átélhetik azt, hogy ők Isten szeretett gyermekei, Isten népének tagjai. Ez az üzenet, a kegyelemnek ez a meghirdetése elsősorban a kicsiket, a semmiket érinti meg: a paráznákat, a bűnösöket, a vámszedőket (akik nem a szegénység, hanem a rómaiakkal való kollaboráció miatt kerültek a társadalom kivetettjei közé). A társadalom alja megy Jézushoz. Velük szemben pedig ott állnak a vallási vezetők, a farizeusok, a megbecsültek; akik pedig növekvő ellenállással vannak Jézus felé. Teljesen érthető az ellenállásuk. A fő kérdés vitathatatlanul az: hogyan valósul meg Isten uralma? Hogyan uralkodik Isten itt és most rajtunk, és hogyan fog majd ez az uralom egy napon az egész teremtett világra kiteljesedni? A farizeusok azt mondták: ennek az útja az, hogy Isten rendjét, Isten törvényét annak minden magyarázatával nagyon pontosan, minden részletre kínosan ügyelve meg kell tartani. Egész életükben valóban komoly erőfeszítésekkel törekedtek arra, hogy életük minden részlete megfeleljen annak, amit Isten a törvényben követel, és ahogy azt vallási vezetők magyarázták. Azt mondták, ha majd minden ember pontosan megtartja Isten törvényét, akkor végre rend lesz a világban, eljön Isten országa, itt lesz Isten köztünk, megváltozik a társadalom, nem lesz már sem szegény, sem bűn. Akkor végre minden rendben lesz. Akik ezt vallják, azoknak felfoghatatlan, amit Jézus hirdet. Ott vannak ezek az ő oldalukról nézve legtávolabb álló emberek, a bűnösök, jönnek Jézushoz, és csak egy bűnbánat, csak egy bűnbocsánat, csak kegyelem – és Jézus azt mondja: benne vagytok Isten országában! Miért törekedtünk egész életünkben a törvény megtartására, ha ilyen olcsón adatik a kegyelem?! A két csoport között szakadék van; a jómódúak, a vallásosan tanultak, igazak és tiszták – a szegények, a vallásilag tisztátalanok, a megvetettek.
A 16. fejezetben a pénz, ill. a pénzzel való élés kerül a középpontba. Amint olvastuk is, Jézus ennek a fényében tesz egy kijelentést, amikor azt mondja: „nem szolgálhattok egyszerre két úrnak!” Nem lehet két végső erő, valóság, ami a szíveteket irányítja; Isten is, meg a Mammon is, ami a pénz hatalma. Ezzel a kijelentésével szembe megy azzal a korabeli felfogással, mely szerint annak van sok, az a gazdag, akit Isten megáld. A társadalomnak nagyon szűk része gazdag: pontosan ezek a vallási vezetők, a Heródes körüli politika vezetők, esetleg egy-két kereskedő. Ők azt mondják: alapvetően a gazdagság Isten áldása. Jézus azt mondja: nem így van! Nem szolgálhattok egyszerre két úrnak. A 14. vers szerint a farizeusok erre kigúnyolják Jézust, azt mondják a szemébe: bolondságokat beszélsz! Jézus azt mondja, nem az a baj, ha valaki relatíve gazdag; az a baj, ha pénzsóvár. Ez a kettő gyakran (nem feltétlenül) együtt jár, és ez a gazdagság veszélye.
Ez az a helyzet, amikor Jézus elmondja a gazdag és Lázár történetét. Képzeljétek el ezt a helyzetet! Jézus elkezd mondani ezeknek a gazdag embereknek egy ismert népmesét a gazdagról, aki mesés keleti kényelemben él, patyolatban és bíborban, és észre sem veszi Lázárt, a koldust, aki már annak is örülne, ha az asztaláról lehulló morzsákból jóllakhatna, s akinek a fekélyeit kutyák nyaldossák, gyötrődik a gazdag ember házának a küszöbén. Aztán meghal mind a kettő, ahogy a mese történni szokott, és a helyzet pontosan az ellenkezőjére fordul. A gazdag erre egyáltalán nem számított. Teljes döbbenet! Megfordul a lent és a fent.  Annyira képletes, ahogy a történet elénk adja: Lázárt felvitték az angyalok a mennybe, a gazdagot pedig eltemették. Lent és fent. A gazdag felnéz Ábrahámra, és a kebelén lévő Lázárra. Itt már észreveszi Lázárt, a saját szolgálatába állítaná, de szembesülnie kell vele, hogy ez nem megy. A történetben megjelenik egy tükörpont, ahonnan minden az ellenkezőjére fordul: a fent és a lent, a gazdag és a szegény, a jutalom és a szenvedés. Azt mondja Ábrahám a gazdagnak: neked megvolt a jutalmad a földön, most megkapod a rosszat; Lázárnak megvolt a rossz a földön, most megkapja a jót. Teljes a szimmetria, minden a másik oldalra kerül. Miről szól ez? Miről szól az ilyen történet? Egyetlenegy dologról: kiegyenlítődésről, más szóval: igazságosságról.
NT Wright szerint egy jól ismert népmese van ennek a történetnek a hátterében. Mi is jól ismerjük ezt a motívumot, mely számos kultúrában, vallásban jelen van. Az összes ilyen mese egy mélyen bennünk élő, morális igazság utáni vágyat fogalmaz meg: valahol lennie kell egy végső igazságosságnak. Valahol lennie kell egyenlőségnek. A történet nem új, nem ismeretlen tehát! Állj meg most egy pillanatra, ahogy hallod ezt a történetet, figyelj befelé! Milyen húrokat pendít ez meg benned? Valamiféle félelem, kínlódás, lelkiismeret-furdalás, hárítás születik? Azt kívánod: hagyjanak már engem ezzel! Vagy esetleg harag, düh, megvetés: igen, ilyenek a gazdagok! Hiszem, hogy mindannyiunkat érint ez a történet valamelyik oldalon. Egy pillanatra azonosítsd magadban: téged először hol érint?  Inkább a gazdagságodban, vagy inkább a szegénységedben? Mit hoz ki belőled?
Jézus a történet végén elhelyez egy csavart. NT Wright szerint ezekben a történetekben a szegény rendszerint visszamegy és figyelmezteti a gazdagokat. De a történet, ahogy Jézus mondja el, odaérkezik, hogy Ábrahám (ezáltal Jézus) azt mondja: nem mehet vissza Lázár, nincs visszaút, nagy a szakadék, a közbevettetés. Ezt olvassuk: „ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül!”
Miért így fejezi be Jézus a történetet? Mi az üzenete ezzel a példázattal? Nos, azért így fejezi be, mert Ő az, akiben Isten uralma, Isten országa, az isteni igazságosság, amire a példázat mutat, jelen van. Őbenne jelen van az a végső igazságosság, ami oly mélyen be van írva az ember szívébe, benne van minden vallásban és kultúrában: hogy egy nap lesz egyenlőség. Ez az egyetemesen ismert, vágyott isteni igazságosság Jézusban jelenik meg, Jézusban jön el. Oly mértékben jelen van ez az Ő személyében, hogy ennek a valósága ott jelent meg a szemeik előtt! Amikor Isten uralmába fogadja a kivetetteket, a szegényeket, a megvetetteket, a névteleneket, a semmiket. Ott történik a farizeusok, a vallási vezetők szeme előtt! Itt és most jelen van! Jézus nem azt mondja ezzel a példázattal, hogy majd lesz egy ilyen történet, a végén vigyázzatok, hogy viselkedtek! Nem, Ő azt mondja: már most jelen van Isten igazságossága bennem! Ez a hihetetlen kegyelem! Ezzel azt mondja Jézus: nem más történik itt és most, mint amiről az egész Szentírás, Mózes és a próféták, az Ószövetség beszél. Benne, Jézusban jelenik meg mindaz az irgalmasság, amit Isten az Ő népétől megkíván! Minden farizeus, minden bibliaolvasó ember a korban tudta, hogy Isten az Ő népétől irgalmasságot kér a szegények felé - és Jézus egyszer csak azt mondja: itt van, itt történik a szemeitek előtt! A Te+Énben, a Névtelen utakban.
Azt is mondja Jézus: ha bennem nem ismerik fel a vallásos vezetők, akik éppen gúnyolódnak rajtam, ezt az isteni igazságosságot, akkor semmi sem segíthet rajtuk. Semmi! Van ebben egy félelmetes figyelmeztetés: akkor nekik (nekünk?) hasonlóan szembe kell találni magukat (magunkat?) kemény és irgalmatlan szívükkel, (szívünkkel), és az ebből fakadó cselekedetek és mulasztások örök következményeivel. Ami ennek a gazdag embernek a története a mesében, az a farizeusokat fenyegető valóság. Ők a legkevésbé gondolják, hogy amikor Isten színe elé állnak, ítéletet kaphatnak.  Mint ahogyan a gazdag megdöbben a történetben: hogyan fordulhat meg a világ? Hogyan találhatom magam a gyötrelemben, az ítéletben, amikor annyira vallásos voltam egész életemben?! Értitek, hogy mi a gazdagság veszélye? Amennyiben ők, ott és akkor, vagy mi, itt és most, nem nyílunk meg együttérzéssel, irgalmassággal a rászorulók iránt, az nem valami morális gyengeség, hanem arról beszél, hogy Isten Igéje nem érte el a szívünket; hogy Isten, aki irgalmas, nem lakik a szívünkben, mert ha ott lakna és uralkodna, akkor irgalmasak lennénk! Nem a cselekedeteinkkel van baj, a hitünkkel, az Isten-kapcsolattal van baj. Pontosan tudják a farizeusok a törvényt, pontosan tudják, amit az az irgalmasságról mond, csak éppen a szívük nem lett irgalmas. Az a hitetlenség, az a keménység, ami a mesében, a példázatban a gazdagot a kárhozatba viszi, és ami a farizeusokat távol tartja a Jézus által befogadott semmiktől és az Isten országától, az téged is fenyeget! Ez az egész gyülekezetünket fenyegeti. Mert gazdag gyülekezet vagyunk.
2. Miért legyünk irgalmasak?
Miért legyünk irgalmasak a mában, és milyen összefüggések közepette kell evvel a kérdéssel megbirkóznunk?
A bibliai meggyőződés, a keresztény világkép azt mondja: van igazság, a történelmen túl. Isten egy napon igazságot fog tenni, és ez a végső igazságosság a világ történelmén túl van. De ez irgalmasságra hív bennünket itt a jelenben! Ez válasz arra az idealizmusra, ami azt gondolja, hogy a történelmen innen létre lehet hozni egy világot, amiben teljes igazságosság van. Minden olyan ember, mozgalom, irányzat, aki egyébként jótékony cselekedeteket végezve azt hiszi, hogy el lehet érni a teljes igazságosságot, és ezért forradalmat kiált, vagy megváltoztatja a nyelvet, át akarja írni a társadalmi rendszereke – idealizmus! A Biblia azt mondja: nem fogjuk elérni a végső igazságot soha ebben a világban, az a történelmen túl van! A Mindenható Isten kezében van. De a másik oldalról ez válasz a közömbösségre, közönyre és önelégültségre is. Az egyház nem mondhatja azt az irgalmatlan és igazságtalan világra, hogy „ilyen, amilyen, de lesz majd jobb!” Nem lehet az eljövendő isteni igazságosság nevében konzerválni a status quo-t. Isten népének az irgalmasságot itt kell megélni maximális mértékben. Az igazságosság mindenen túl – ezt a modern világ letörölte, mert ő már nem hisz a „mindenen túl”-ban.  Az irgalmasság itt az Isten népének a dolga, épp azért, mert hisz abban, hogy Isten igazságos Isten.
Amikor rátekintünk a társadalmi különbözőségekre, a szegényekre, hajléktalanokra, cigányokra, prostituáltakra, idegenekre, menekültekre, mindenféle más névtelen emberekre, és a példázat irgalmasságra hív bennünket, akkor számos gondolat, érzés születik bennünk.
     „Nem az én dolgom!”
A gazdag ember ránéz Lázárra, miközben hallja ezt az igehirdetést, (össze bírjátok rakni, remélem), és azt mondja: nekem nem kell irgalmasságot gyakorolnom, mert vannak szervezetek, akiknek ez a feladatuk, ráadásul az én adómból tartják fenn őket. Különben is, mit tudok én tenni? Nem tudom megoldani az összes koldus baját, nem tudom ezeket a borzalmas élethelyzeteket elrendezni. És mivel nem tudom megoldani, természetes, hogy távol tartom magamtól az összes ilyen helyzetet, és inkább észre sem veszem ezeket a csoportokat, névtelen tömegeket. - Nem vesszük észre, hogy amikor így gondolkodunk, akkor ezek a mondataink a példázatbeli gazdag szerepébe fagyasztanak bele bennünket! Lehet, hogy ő is így gondolkodott. Nem olvasunk arról, hogy neki milyen érvei voltak, miért nem vette észre a háza küszöbén gyötrődő Lázárt, de hidd el: voltak érvei!
     „Maga tehet róla”
Álljunk meg egy szóra, András, mondod most: „ezek az emberek maguk választották a maguk baját.” Lehet tanulni, lehet dolgozni; én is onnan jöttem, onnan álltam fel, így értem el, amit elértem. De ő elissza, megeszi, szétszórja! Igaz? Részben igaz. De amikor ezeket mondod, akkor nem részben adsz ezeknek a mondatoknak igazságot, hanem teljesen el akarod távolítani magadtól az ilyen embereket. Nem veszed észre, hogy a példázatbeli gazdag is mondhatta ugyanezt. Talán mondta is. Talán ez jut eszébe, amikor arra kéri Ábrahámot, küldje el Lázárt a családtagjaihoz, akik valószínűleg ugyanezt mondják. Ott az örök gyötrelemben, amikor kiáltozik Ábrahámhoz, hogy „küldd már el, mert nem bírom tovább!” (még itt is használni szeretné Lázárt) – ekkor érti csak meg, hogy a keményszívűség, a közömbösség, az elemi irgalmasság hiánya tényleg brutális örökkévaló következményekkel jár.
     „Én irgalmas vagyok…”
Egy másik csoport azt bizonygatja: én irgalmas vagyok! Vagy ha nem, mostantól az leszek, mert rám ijesztett a történet. Felejtsd el! Mi ennek az ún. „irgalmasságnak” a mozgatórugója? Félelem, vagy büszkeség. Játsszunk el gondolatban a történettel! A gazdag családjához visszamegy Lázár, és a gazdag öt testvérének életszerűen ecseteli, milyen gyötrődéseket él át a testvérük a kínok kínjai között. Azok megrettennek, és azt mondják: ezt jó lenne elkerülni, és ezért elkezdik etetni a többi koldust a házuk előtt. Közben pedig folyamatosan rettegnek, hogy vajon eleget adtak-e? Vajon elég irgalmasak-e? Vajon elég lesz-e ez ahhoz, hogy ne kerüljenek a gyötrődés helyére? - Irgalmasság ez? Nem! Szeretet? Nem! Ez csak annyi, hogy használják a koldust reménybeli jövőjük érdekében, mert megijedtek. Ne legyetek félelemből, rossz lelkiismeretből irgalmasok, mert az nem irgalmasság, nem szeretet, csak a másik ember használata! Ha ez motivál, akkor csak használod azt, akivel irgalmas vagy, azért, hogy te jobb ember légy, és elszámolj Istennel. A nem vallásos emberekben ugyanígy működik lélektanilag: hogy jobb embernek tarthasd, kihúzhasd magad, büszke lehess. Nézzünk rá így a példázatra! Visszamegy Lázár, elmondja a történetét, a gazdag testvére ad az ő koldusának, és közben büszkén néz végig a többi gazdagon: „figyelitek, azért én csinálom! Azért csak irgalmasabb vagyok, mint a többi! Ezzel csak megszerzem az örökkévaló jutalmam!” Vagy a nem vallásos változatban: „csak jobb ember vagyok másoknál, csak megszerzek valami jutalmat! Legalább azt a jutalmat, hogy úgy tekinthetek magamra, mint erkölcsös, jóravaló emberre.” Ebben az esetben sem szereted azt, aki felé odafordulsz, csak használod, hogy jobban érezd magad. Ezért nem érdemes irgalmasnak lenni!
     „A politikai csapda”
Mindig el kell magunkat helyezni abban a társadalomban, ahol éppen élünk. Ezért végül szólnom kell arról, hogy az irgalmasság és igazságosság kérdése ma kiélezetten megjelenik a politikai közéletben, a nyilvános beszédben. S lehet, hogy azt mondjátok, hogy egy kicsit leegyszerűsítem, de alapvetően két irány létezik. Az egyik inkább hangsúlyozza az egyéni felelősséget abban, hogy valaki elesett helyzetben van. Ebben, amint szó is volt már róla, tényleg van igazság, sokszor a bolond döntéseink miatt leszünk nyomorultak. A másik irány inkább hangsúlyozza a társadalmi rendszerek igazságtalanságát, és azt, hogy vannak, akik generációkon keresztül szegénységben és bűnözésben élnek, és rájuk tekintve nem olyan egyszerű azt mondani, hogy ez az életmód az ő egyéni választásuk, mert soha nem volt választásuk. Ebben is nagyon sok igazság van. Mind a kettőben. A Biblia tud az egyéni bűnről, és tud a társadalmi rendszerben meglévő bűnről is.
Ez a két megközelítés egyre jobban kiéleződött az elmúlt időszakban, egészen kritikusan pedig az utóbbi hetekben, napokban, és politikai formákat vett fel. Leegyszerűsítve: a társadalmi rendszerek bűnös voltát hangsúlyozókat nevezzük most egyszerűen csak jogvédőknek, míg a másik oldalon ma a kormányt és az üzeneteit látjuk. Ez a két politikai és ideológiai oldal csap össze az igazság kérdésében pl. a fogvatartottak kártérítése ügyében. „Nehogy már egy bűnöző akarjon jól járni! Maga választotta, amiben van!” Igazság van ebben? Igen, igazság van benne. „Nem kapta meg azt, amit a törvények garantálnak, ezért kártérítés illeti.” Van ebben igazság? Van! Börtön-biznisz vagy igazságtalanság? Másik nagy téma a gyöngyöspatai szegregált oktatásban részt vett romák kártalanításának az ügye. Két politika és ideológia csap össze az igazságosság kérdésében. Benne élünk ezekben a vitákban, narratívákban, mert olvassuk, látjuk, beszélgetünk róla.
Ezért szeretném, ha két dolgot látna a keresztény gyülekezet, amelyik irgalmasságot akar élni.
Az egyik: az igazságosság kérdése mindig összetettebb, mint hogy társadalmi rendszernek vagy egyéni felelősségnek lássuk. Másrészt pedig, ami még fontosabb: kérlek benneteket, egyik oldalnak se legyetek végső elkötelezettjei! Legyen véleményetek! Kell, hogy a keresztény ember véleményt formáljon az aktuális kérdésekben. De ne legyen ez a végső harcod! Ne állj be egyik oldalra, egyik ideológiába se, és ne tüzeld a másik oldalon lévőket; mert az igazság az, hogy egy ponton túl már mindkét oldal csak hatalmi harcot játszik az igazságosság árán. Megvan ennek a politikai logikája, és én nem is kritizálom ezt. De ti, mint Isten népe testesítsétek meg a szavaitokkal, az életetekkel, a gondolataitokkal Krisztus Evangéliumát ebben a szétfeszített helyzetben! Ez a küldetésünk, a missziónk, hogy az irgalmasság népe legyünk!
3. Hogyan gyakorolhatjuk az irgalmasságot?
A példázat szakadékról szól. Át nem hatolt szakadékról a gazdag és Lázár között itt, valamint áthatolhatatlan szakadékról Lázár és a gazdag között ott. Amit a gazdag nem tett meg itt, bár megtehetett volna, az már visszafordíthatatlanná lett ott. Hogyan gyakoroljuk az irgalmasságot? Ha csak ennyit megjegyzel ma, elég: menj át a szakadék másik oldalára!
Menj át a szakadék másik oldalára! Mit jelent? Hogyan viszonyulunk más társadalmi osztályokhoz? Kik mellett megyünk el nap mint nap úgy, hogy nem vesszük emberszámba? A portás, aki mellett naponta elmész. A takarító, aki senki ott, ahol dolgozol. A balhés tinédzser, aki ott ül mindig a padon, amikor arra jársz. A szegény, a koldus, a migráns, folytathatjuk. Van ebben a példázatban valami hihetetlen, különös dolog. Nem tudom, észrevettétek-e. Kinek van neve? A gazdagnak nincs. A koldusnak van: Lázár. A főnökeidnek tudod a nevét, a takarítónak meg a portásnak nem. A szakadékon átmenni, lehet, hogy csak annyit jelent, hogy akit eddig semmibe vettél, annak most megkérdezed a nevét – és átmentél a szakadékon, irgalmas vagy. Nem kell megmentened Budapest hajléktalanjait, de ha naponta elmész egy mellett, lehet, hogy megkérdezheted a nevét. Van neve! És ha naponta ott kell elmenned, akkor lehet, hogy elkezdhetsz egy idő után imádkozni érte. Ki tudja, mi lesz! Nem kell hősnek lenned, csak légy emberséges, irgalmas! Ha direkt más úton mész haza, hogy kikerüld – mostantól menjél arra, ahol ott van! Menj át a szakadékon! Emberséget és irgalmat élhetünk meg ott, ahol naponta járunk, és ez nem más, mint szándékos és tudatos átlépése azoknak a szakadékoknak, amelyek annyira természetes módon vannak jelen.
Hol és hogyan lehet gyülekezetünk az irgalmasság megtestesítője? Gondold meg, hogyan kapcsolódhatsz azok szolgálatába az időddel, a képességeiddel, a pénzeddel, az imádságoddal, akik a legkisebbekhez fordulnak? Utaltam a Te+Én-re. Partneri kapcsolatban vagyunk velük, többen rendszeresen járnak a gyülekezetből hozzájuk és cigánygyerekekkel találkoznak hetente a tanoda programban.  Az ő életük tényleg más! A tavalyi nyári táborban erről volt szó. Aki tud angolul, lehet segíteni. Többen vannak a gyülekezetben, akik a Névtelen Utak Alapítvánnyal szolgálva a prostituáltak rehabilitációjában vesznek rést. És ennél sokkal több dolog történik, amiről nem is tudok. De a legtöbben mégsem vagyunk részese egyiknek sem! Büszke vagyok azokra, akik részesei, de a legtöbben nem vagyunk! Persze ehet, hogy egy beteget ápolsz otthon, vagy három-négy-öt kisgyerekre viselsz gondot, és esélyed sincs most bekapcsolódni – rendben! Ne legyen rossz lelkiismereted! De ha van időd, ha van szíved, ha van energiád, ha van lehetőséged, menj át a szakadék másik oldalára!
Tudod, miért? Mert Jézus átjött értünk a szakadék másik oldalára! Más okból nem indulnék el.
Jézus átlépte a szakadékot. A példázatban azt mondja Ábrahám Lázárnak, a koldusnak a mennyben: „hatalmas közbevettetés van közted és közte, aki a pokolban van, és senki nem jár ezen az úton se fel, se le!” Ez a mondat Jézus szájából megrázó, hiszen Ő egyedül megjárta az utat. Olyan Megváltónk, olyan Istenünk van, Jézus, az egyszülött Fiú, aki ott volt az Atya kebelén bíborban és patyolatban, keleti kényelemben (dogmatikusok értsék jól!) Ott volt, ahol Lázár, Ő maga volt Lázár, és lement a mennyből a pokolba. Amikor Jézus meghalt a kereszten, magára véve minden keményszívűségünk, minden irgalmatlanságunk, minden társadalmi bűn, minden személyes bűn minden büntetését és terhét, Isten ítélete alatt, akkor Jézus megkóstolta értünk és helyettünk azt, ahol a gazdag van a mesében: a poklot, a kárhozatot. Tette ezt azért, hogy ha Őbenne vagyunk, akkor életünk legyen. Ha képesek vagyunk a gondolatainkat ehhez a Jézushoz kötni, Róla elmélkedni, Vele kapcsolatban lenni imádságban, abban gyönyörködni, hogy Ő a legnagyobb gazdagságból bement a legnagyobb kínba, szenvedésbe, pusztulásba, kárhozatba; ha ez valóban megragadja a szívemet (ez a kereszténység!), akkor ebből fakadóan elkezd az irgalmasság növekedni bennünk. Akkor elkezdjük Őt kérni, hogy formálja irgalmassá a szívünket. Akkor elkezdjük keresni magunk körül azokat, akiknek adhatunk irgalmasságból akár csak egy keveset is. Ha velem ilyen irgalmas, ha engem ennyire szeretett Isten, akkor azt a pici morzsát, hogy átmegyek a szakadék másik oldalára, miért ne adnám oda, Vele és Érte hálából? Ámen!

Isten hívja az ő népét. Nem felszínes csevejre, könnyed randira, hanem komoly találkozásra, amelyen maga elé állítja szövetségesét. Hiszen Isten népe nem független. Amikor Isten bejelenti az ő igényét az ő népére, amikor megjelenik hatalommal, szentséggel és dicsőséggel, amikor meghívja az eget és a földet mint amelyek tanúi annak, ami Isten és az ő népe között zajlik, akkor Isten népe nem mondhatja azt, ki vagy te és miért kérsz számon engem. Nem mondhatja, mert pontosan tudja, hogy ki az Úr: az, aki kiszabadította őket a halálból, a szolgaságból, aki szövetséget ajánlott nekik, és azt mondta, hogy ti az én népem lesztek, és én a ti Istenetek leszek, és amely szövetségbe Isten népe belépett. Nem úgy vannak tehát, hogy „te miért szólsz bele az én életembe”? Nem mondhatja Izrael azt, hogy miért hívsz a magad színe elé, miért akarsz megvizsgálni bennünket, és miért úgy jelensz meg, mint aki most azt mondod: "hallgass népem most én beszélek!" Mint ahogy Isten sem mondhatja, amikor a szövetséges népe hozzá fordul és megszólítja őt, hogy miért is keresgéltek engem, nincs közöm hozzátok. Hiszen hűséges jelenlétet ígért annak a közösségnek, amelyik elfogadta az ő hívását a szövetséges kapcsolatra. Olyan ez, mint a házasság: amikor a férj, vagy a feleség számonkéri hűtlen házastársát, az utóbbi nem mondhatja azt, mi közöd neked ehhez? Ha nem lennének szövetségesek, ha nem lenne közöttük ígéret, ha nem kötelezték volna el magukat egymás mellett, ha függetlenek maradtak volna, akkor mondhatná az egyik a másiknak: mi közöd van ehhez? Miért szólsz bele az életembe? De ahol a felek között szövetség van, ott ez a szabadság már nincs. Ott szeretetben való elköteleződés jött létre.
Ebben a zsoltárban a szövetséges Isten elsöprő erővel jelenik meg. Izrael nem beszél, nem szól Istenhez, Isten az, aki beszél az ő népével. A zsoltár középső részében, amelyre most figyelni fogunk, az áldozat kérdése áll. Isten népe Isten rendelése folytán a szövetséges életben úgynevezett véres- és égőáldozatokat mutat be Istennek. Ezekről, valamint az Istennel való közösség, szövetséges élet szívéről szól Isten a 7-15 versekben. Ennek fényében a mai napon - amely minden évben az a vasárnap, amikor a pénzügyi beszámolóval együtt az igehirdetés az adakozásról szól - arról fogok beszélni: miért ne adakozzunk?
Három gondolatban fejtem ki azt, ahogy Isten az igéből megszólít bennünket ma:
1. Miért ne adakozzunk?
Mert Istennek nincs rá szüksége.
Isten éles kérdést tesz fel, amely legalább annyira ironikus is: „Eszem-e bikák húsát, iszom-e bakok vérét?” Én népem, mit gondolsz, szükségem van nekem a te áldozataidra? Talán éhes vagyok, ha te nem etetsz engem? Gondolod, hogy megéhezem, és azt lesem, hogy mikor fogsz végre nekem élelmet hozni? Úgy látsz engem, én népem, mint aki csak arra vár, hogy áldozataiddal, adományaiddal táplálj engem? Eszem a húst, iszom a vért, költöm a pénzt… és mindennek híjával vagyok, ha ti nem hozzátok? Mit gondolsz te, ki vagyok én? Elfogadom az áldozataidat, de nincsen szükségem rá. “Hiszen enyém az erdő minden vadja, és ezernyi hegynek minden állata. Ismerem a hegyek minden madarát, enyém a mező vadja is.” Egyen-egyenként ismerem mind. Az enyém mind, nekem bőg vagy énekel mind, rajtam múlik mindnek az élete, a lehellete… Kedves népem! Nem halok éhen, ha nem áldozol nekem…
Amilyen világos ez, olyan alattomosan hálózza be szívünket a hazugság: mi tartjuk fent Isten ügyét a világban. Ha mi nem fizetjük, ha mi nem tesszük, ha mi nem hozzuk áldozataink, ha mi nem szolgálunk - Ó! vigyázz! - oda lesz Isten ügye. De mintha Isten azt mondaná: Hallgassatok, figyeljetek. Én Isten vagyok, ti meg nem vagytok Isten…. Neked szükséged van ételre és italra, ruházatra és házra, melegre vagy éppen hűvösre… De ébredj fel, én nem te vagyok!
Szóval ébresztő: Ne adakozz, mert Istennek nincs rá szüksége!
Másodszor: ne adakozz,
Mert ezzel becsapod önmagad
Átírod az Istennel való kapcsolat lényegét. Tudniillik, ha neki szüksége van a te adományaidra, áldozatodra, akkor kettőtök kapcsolata egyenrangú felek üzleti jellegű kapcsolata. Olyan kapcsolat, amelybe mindenki beadja a magáét. És természetesen azért teszi, mert ez megéri; egy igazi win-win helyzet, amiből mindketten jól jöttök ki. Isten megkapja tőled, tőlünk, amire neki szüksége van, és mi is megkapjuk tőle, cserébe, ami nekünk kell.
Mi is ez? Pl. lelki béke. Ha én ennyi mindennel áldozok az Úrnak, akkor biztosan elfogad, akkor végre békességre lelhetek magamban. Ó, persze, tiltakozunk, hogy nem így van, és a fejünkben (talán) nem is így van, de a szívünk gyakran másképpen működik, mint a fejünk. Vagy megnyerhetem így, hogy igazán hűséges tagja vagyok Isten népének, hiszen oly sokat áldozom. Megnyerhetem, hogy elkerüljön a baj, a nehézség, hiszen érte teszek annyi mindent. Vagy önmagam igazolása. Tudom, hogy egy életem egy területén átírom Isten rendjét, törvényét, de az áldozatommal, adakozással a lelkem mélyén kompenzálom ezt. És beláthatatlan a sor…
Ne adakozz, mert végtelen mód becsapod magad. Ne adakozz, mert az hihetetlenül veszélyes, számontartod, amit teszel, és ezzel járulsz Isten elé. Vagy magabiztos leszel, vagy rettegni fogsz, hogy mégsem elég; így is, úgy is pusztító a kapcsolatra nézve. Istennek semmi szüksége az adományaidra… Ő valami mást akar.
2. Mire hív Isten?
Hát akkor mire hívja Isten ebben az elsöprő erejű kijelentésben az ő népét?
"Hálaadásodat áldozd az Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat! Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem."
A vele való kapcsolat radikálisan más, mint win-win. A vele való kapcsolat nem szimmetrikus, nem egyenlőségre épült. Isten megtartja azt, hogy ő Isten. Igen, szövetséges kapcsolat, de nem, nem egyenlő üzletfelek kapcsolata.
Mindez pedig iszonyúan nehéz nekünk. A mi világunk nem hierarchikus.  Számunkra a kapcsolatok az egyenlőségről, az egyenlő jogokról, az egyenlő méltóságról szólnak. Ezt képviselik a demokratikus intézmények, a modern nyugati kultúra, és természetesen mindennek gyökerében a kereszténység van, azzal, hogy Isten minden egyes embert a maga képére és hasonlatosságára teremtett, és ebből fakad az ember elidegeníthetetlen méltósága és értéke.
Amennyiben pedig olyan élethelyzetben vagyunk, hogy valaki úgy van felettünk, hogy uralkodik rajtunk, hogy visszaél a hatalmával, hogy sakkban tart vele, és akár el is fogadjuk ezt, mert gyengék vagyunk, vagy mert nem akarjuk elveszíteni az állásunkat, akkor is ezt az alávetettséget, ezt a hierarchikus kapcsolatot utáljuk. A mi világunkban elképzelhetetlen jónak tartani a hierarchikus viszonyt. Az ember értéke és méltósága szempontjából ez jól van így.
Ugyanakkor ezt nagyon könnyen átvisszük Istenre is. Annyira, hogy megalázónak tartjuk, hogy valaki Urunk legyen, és mi engedelmességet ígérjünk neki. Ezen az alapvető keresztény hozzáálláson sokak úgy gúnyolódnak, hogy a keresztények gyengék, gyámoltalanok, és ezért kell nekik, hogy valaki nagyobb legyen az életükben. Emögött a kritika mögött is az az alapvető hozzáállás húzódik meg, hogy én önmagam ura vagyok, és senki sincs fellettem.
És igen, ki kell mondanunk, hogy az Istennel való kapcsolat, ahogy Isten népe Istennel szövetségben él, az felforgató és kritikus e beállítottsággal szemben. Nem hagyja érintetlenül, nem tartja mindenek felett való jónak, hanem vissza akar vinni egy nagyon alapvető valósághoz: hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítalak téged.   A zsoltárban megjelenő isteni ígéret pontosan kijelenti a felek helyét. Mi vagyunk, akik segítségre szorulunk nyomorúságunkban, mi vagyunk azok, akiket ő arra hív, kiáltsunk hozzá, és ő az, aki eljön, meghallgatja népe kiáltását, és megszabadítja őket. Nem az a kérdés hát, hogy mi mit adunk Istennek, hanem az, hogy ő szabadító Isten.
Ez a mai kultúra előfeltevéseivel, sőt, dogmáival szembemenő üzenet kétszeresen is felforgató. Egyrészt, megaláz bennünket, kicsivé tesz bennünket, mert szembesít azzal, hogy az ember segítségre szorul. Akármennyire is magabiztosak vagyunk, nehéz ez ellen tiltakozni. Azt mondhatod, hogy nem hívod segítségül Istent, mert ennél büszkébb vagy, de azt nem mondhatod, hogy te magad, a családod, a nagyobb közösséged, az országunk, Európa, és az egész világ nem szorul segítségre és szabadulásra. Sőt, ma mintha - sajnos - egyre valószínűbbé lenne, hogy a világunkat nem tudjuk megmenteni…
Másrészt azonban óriási távlatokat nyit meg, egy olyan Istennek a távlatát, aki meghallja. amikor kiáltunk, akit nem hagy hidegen a nyomorúságunk, aki eljön az övéihez, aki megszabadítja az övéit, aki mindvégig hűséggel és szeretettel van irántunk. Isten szabad és hatalmas, nem szorul ránk, mégis szerető együttérző és irgalmas, aki leszáll, közel jön a bajhoz, és szabadulást munkál.
Hívj segítségül – és én megszabadítalak – te pedig dicsőítesz engem. Az Istennel való kapcsolat e formája, alapvető természete hol ragyoghatna fel világosabban, mint amikor az Úr egészen közel jött a nyomorúsághoz. Annyira közel, hogy ő maga lépett be oda, ahol nincs már segítség. A názáreti Jézus, Isten Fia kereszten a legelesettebb, legelveszettebb helyzetben van. És tudja, hogy kiálthatna segítségért, és Isten meg tudná őt szabadítani, de mégsem teszi. Amint halálára készülve  mondja: “Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet?” (Mt 26.53) Vagy amint a kereszten gúnyolják: "Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne! Bízott az Istenben, szabadítsa meg most, ha kedveli őt; hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok." (Mt. 27.42-43) Ő nem hívta Istent segítségül a nyomorúság idején, de nem hitetlenségből és nem büszkeségből. Ő, az Isten Fia azért nem kiáltott szabadításért, hogy halála mint engesztelő áldozat árán bennünket szabadítson meg. Megmutatkozik ebben a nagy szabadításban az Atya irántunk való szeretete, amelyben mindent odaad értünk. Megmutatkozik ebben, hogy itt nekünk nincs mit adnunk azért, hogy ő elfogadjon minket. Amikor rátekintesz Jézusra, Isten Fiára, aki bűneidet vitte fel a keresztfára, mit szeretnél te még ehhez hozzátenni? "Hallgass én népem…"  "Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem."
Ahol dicsőítés van, ahol hála van, ott öröm van. Isten a win-win helyett ilyen hálával és örömmel teli népet formál magának.
3. Kinek van szüksége az adakozásra?
Istennek nem. Neked sem, annyira nem, hogy még veszélyes is az adakozás, ha ezzel Istennél szeretnénk jobbak lenni.
A gyülekezetnek - igen. Ezért először ma így gondoljuk ezt meg: ha azt akarod, hogy ez a gyülekezet fennmaradjon, hogy betöltse a küldetését, és ehhez legyen a templomban fűtés, világítás, legyen a lelkipásztoroknak és alkalmazottaknak jövedelme, amiből élnek, legyen gondoskodás a rászorulókról, tudjuk karbantartani, fenntartani azt, amink van, akkor ehhez pénz kell. Ha a gyülekezet nem adakozik, akkor ez nem fog így megmaradni. Ezt minden felnőtt ember végig tudja gondolni.
Hogy van hát akkor? Akkor mégsem Istennek adunk? Nem az Isten ügyét támogatjuk? Nos, amennyiben a gyülekezet, a lelkipásztorok, a templom, a gyülekezeti programok Istent szolgálják, az ő nevére hoznak dicsőséget, az ő szeretetét közvetítik az emberek felé, annyiban igen. De csak annyiban igen. És ezt a különbségtételt azért volt nagyon fontos ma megtennünk, hogy véletlenül se próbáld saját lelki békességed megnyerni az adakozással. És véletlenül se gondold, hogy Istennek szüksége van erre. Én azt hiszem, még azt is kimondhatjuk, sőt ki kell mondanunk, hogy Isten véghezviszi a maga tervét és a maga céljait még nélkülünk is. Még a Gazdagréti Gyülekezet nélkül is. Isten nem lesz szegényebb, ha mi szegényebbek leszünk, Isten hatalma, Isten dicsősége, sokkal-sokkal nagyobb, mint a mi pénzünk, a mi adakozásuk.
És végül mégis nem marad más csak a hálaáldozat: "Aki há­la­adás­sal ál­do­zik, az di­cső­ít en­gem, és aki ilyen úton jár, an­nak mu­ta­tom meg Is­ten sza­ba­dí­tá­sát." Mert így, és csak így lesz az adakozásunk hálaáldozattá, a gyülekezet fenntartása Isten dicsőítése. De ne feledd el: ez az Isten hatalmas Úr, aki erővel és fenséggel jelenik meg, és állít maga elé bennünket, mint az ő népét. És pontosan tudja, mi van a szívünkben, és a szívünk szándékai szerint akar és fog velük bánni. Ámen!

A karácsony előtt időszak Isten népében szerte a világon az advent időszaka, olyan időszak a keresztény gyülekezetek életében, amely Isten hűségére és megbízhatóságára irányítja a figyelmünket.
Amikor halljuk ennek a zsoltárosnak a panaszát, fájdalmát, ahogy gúnyolják, hogy „hol van az Isten?”- pontosan érezzük, hogyan kapcsolódik ez a mély fájdalom adventnek ahhoz az üzenetéhez, hogy Isten hűséges, megbízható, minden szavát, ígéretét beteljesíti. Az Ószövetségben sok fejezeten, hosszú évszázadokon át Isten arról beszél Izraelnek, hogy el fog jönni egy uralkodó, akinek az uralma alatt Isten helyreállítja Izraelt, aztán akinek örökkévaló uralma alatt egy napon majd helyreállítja az egész teremtett világot. Izrael, aki benne él ebben a történetben, újra és újra várja, vágyja azt, amit Isten megígért. Mikor, hogyan fog beteljesedni? Hogyan jön el, milyen lesz Isten szabadítása? Feszült várakozás jellemzi Isten népét kétezer évvel ezelőtt ebben a kérdésben. És a szabadítás úgy jön el, ahogyan senki nem várta: egy gyermek születésében. Ezt ünnepeljük karácsonykor.
Mire jó az örömhír? Mire elégséges az Evangélium? Mennyiben praktikus? Ez a kérdése sokszor a nem keresztényeknek: mire jó valójában a keresztény hit? De nagyon sokszor ez a kérdése a keresztényeknek is. Mert tudunk az Evangéliumról, előttünk van, de hogy hogyan kapcsolódik a szívünkhöz, az életünkhöz egészen praktikus módon, azt sokszor nem tudjuk. Keresztények gyakran úgy tekintünk az Evangéliumra, hogy az olyan, mint amikor a kicsi gyerekek megtanulnak az iskolában az első évben írni és olvasni. Az ábécé az alap, de amikor eljutunk abba a korba, ahol most vagyunk, bárhol is legyünk, akkor sokkal bonyolultabb dolgokra van szükség, hogy megoldjuk az életünket. Sokan keresztények, akik már megismertétek és magatokhoz öleltétek Krisztust, hasonlóan tekintetek rá. Megismertétek az Evangéliumot a kereszténységetek kezdetén, bármikor is lett légyen az az életetekben, de most már annyira bonyolult problémáitok vannak, annyira nehéz és összetett az élet, hogy most már valami más, érettebb megoldás kell. Merthogy az Evangélium, az alapüzenet, amire adventkor is tekintünk, hogy Isten hűséges és megbízható, és hogy mindaz, amit megígért Isten népének az Ószövetségben, az Jézus eljövetelében beteljesedett; hogy Isten Jézusban valóban emberré lett, odaadta az életét, hogy megváltsa a világot; hogy ezt személyesen, aki már kereszténynek vallja magát, átélte az élete egy pontján – nagyon sokan erre az egész valóságra  azt mondjátok: ez egyszer megvolt, ezen már túlvagyunk, lépjünk egy felsőbb iskolába! De nem! Az Evangélium, Jézus nem ábécé, hanem A-tól Z-ig, alfa és omega, kezdet és vég. Nincsen olyan élethelyzet bármelyikünk életében, akár keresztények vagyunk, akár nem; ahova az Evangélium egy nagyon valóságos, megfogható, gyakorlati módon ne tudna belépni, először vagy újra! A lelki csüggedésre, a lelki depresszióra is az Evangélium a válasz. Ezért szeretném, ha most rátekintenénk erre: milyen módon lesz egészen megfogható és gyakorlati a Jézus Krisztusról szóló keresztény örömhír a csüggedésben! Három pontban szeretném ezt végigvenni:
- Mi a lelki depresszió, csüggedés gyökere?
- Mi az Evangélium válasza?
- A zsoltár alapján hogyan munkálhatjuk ezt ki, hogyan lesz ez egészen gyakorlati élet az ember számára?
Adja Isten Szentlelke, hogy akármilyen utat is járjunk éppen, akár gyászban legyünk is, tudjon ez nekünk erőforrássá, vigasztalás forrásává lenni!
1. A lelki csüggedés gyökere.
A zsoltáros mély lelki csüggedést és kétségbeesést él meg. Mindjárt egy képpel kezdi, amit tisztázni is kell. „A hogyan a szarvas kívánkozik a folyó vizéhez, úgy kívánkozik az én lelkem Istenhez.” Számunkra református keresztények számára, akik ebben nőttünk fel, a zsoltár népszerűsége okán ez egy idilli, romantikus kép. Sok helyen fali szőtteseken is látni lehet ezt: ott van a szarvas, a gyönyörű folyóvíz, dúslombú erdő, alatta az ige. De ez egy teljesen hamis kép, és fontos, hogy ezt a képet megmentsük a maga valóságának! Mert a valóság az, hogy ez a kép egy végletesen kimerült, a víz hiányában teljesen kiszáradt, legyengült, kétségbeesett állatról szól, akinek élet és halál kérdése, hogy fog-e vizet találni. Az a szó, hogy „csüggedés”, ami a mai nyelvben könnyed jelentéssel bír, a héberben komoly lelki depressziót, súlyos mélységet és sötétséget jelent. Ez a zsoltáros lelkiállapota: komoly kétségbeesés és mély reménytelenség, teljes elveszettség, kimerültség, kifáradtság. Ezt ábrázolja a pusztulás szélére sodródott szarvas képével. Azt mondja: ebben a mélységben a lényem úgy vágyik Istenre; annyira élet-halál kérdés, hogy találkozzak vele, amilyen élet-halál kérdés ennek az állatnak ebben a helyzetben a folyóvíz.
Ezt az állapotot több dolog könnyen elő is hozza bennünk az adventi időszakban. Egyrészt egyre sötétebb, szürkébb az idő november óta, és ez az ólmos szürkeség ki tud alakítani bennünk egy szomorú, borongós alaphangulatot. Másrészt karácsonyra készülve a legtöbb ember akarva-akaratlanul találkozik a szívében mélyen megbújó hiányokkal, beteljesületlen vágyakkal. Többféle módon megjelenik ez. Megjelenik anyagi értelemben, hiszen az élet ilyenkor a vásárlásról szól, amiben nagyon könnyen elérkezünk a korlátainkig. Nincs annyink, amennyi másnak van. Szeretnénk valamit, de lehet, hogy az meddő vágy, mert soha nem engedhetjük meg magunknak. Találkozunk mély vágyakkal a családunkkal kapcsolatban is, hiszen a közelgő karácsony még mindig a legtöbb ember számára családi ünnep, és ezért nagyon erősen megjelenik, hogy mi az, ami nem úgy van a családunkban, ahogy szeretnénk. Mennyi feszültség tud megjelenni ilyenkor! Aztán találkozunk mély vágyakkal a munka világában. Értékelések, előléptetések, prémiumosztás év végén. Kapunk? Nem kapunk? Mennyit kapunk? Ki kap? Ki nem kap? Hogyan ismerik el a munkámat az év végi hajtásban? Ott van bennünk az értékesség, megbecsültség, eredményesség iránti mély vágyakozás.
Azért beszélek erről, mert ha ezek a vágyak beteljesületlenek, vagy akár meddők, elérhetetlenek, az nagyon könnyen - akár anélkül, hogy tudatosulna - behúz bennünket ebbe a mély lelki depresszióba. Abba az életérzésbe, amit a zsoltáros így ír le: „örvény örvényt hív elő zuhatagjaid hangjára, minden vízáradásod és hullámod átcsapott fölöttem.” Elborít a sötétség. „Mintha a csontjaimat tördelnék” – micsoda megfogalmazása ez a fájdalomnak! Ezek a képek nagyon pontosan leírják azt, ami az ember lelkében ilyenkor végigmegy. Ezt értem én a lelki, spirituális eredetű depresszió alatt.
Egyetlen mondat erejéig álljunk meg ezen a ponton! Igen, a depresszió mögött állhatnak fiziológiai, testi okok, amikor nagyon is indokolt szakembernek, pszichiáternek a segítsége. Ugyanakkor a különféle mértékű és intenzitású reménytelenség, a napokig tartó depresszió mögött, ami akár testi tünetekhez is vezethet, nagyon gyakran spirituális okok állnak. Ezekről a lelki okokról beszélünk ma a zsoltár alapján.
Arról beszélek továbbra is, hogy mi lehet ennek a depressziós állapotnak a gyökere. Hadd hozzak két nagyon régi, de mégis nagyon mai példát! Nagyon régi, mert ószövetségi, több ezer éves történetek. És nagyon mai, mert itt zajlanak közöttünk, bennünk. Két különféle tárgya a vágynak.
Az egyik a vagyon, a birtoklás. Az Ószövetségben olvasunk Izraelnek egy igen hűtlen és Isten iránt engedetlen királyáról, Áhábról. Áhábnak, mint királynak mindene megvan, de ő szemet vet egy Nábót nevű embernek a szőlőbirtokára. Megkívánja, gyönyörűnek tartja azt a kertet, minden áron meg akarja szerezni. Elmegy Nábóthoz, felkínál jobb szőlőt a sajátjáért cserébe, mert neki az kell. Fizetséget kínál érte, de Nábót hajthatatlan, mert azt mondja: „az atyáim örökségét nem adom el!” Ezután azt olvassuk: „Áháb elkeseredve és haragosan ment haza a válasz miatt, lefeküdt az ágyára, a falnak fordult és nem evett semmit.” Klasszikus depresszió, nem? S mi az oka? Miért haragszik a király? Mert nem teljesült be, amire annyira vágyott. Aztán a falnak fordult, depressziós állapotban tovább dolgoznak a gondolatok: hogyan lehetséges, hogy neki bárki ellentmondjon? Miért nem tisztelik őt eléggé? Miért nem szeretik őt eléggé? A beteljesületlen vágy teljesen irracionális elkeseredést és haragot munkál a szívében. Úgy gondolja, hogy neki erre a kertre minden áron szüksége van. Pedig nincs. (Nézz a szívedre! Bármit behelyettesíthetsz Nábát szőlője helyére, amiről azt gondolod, hogy ez neked jár, arra neked feltétlenül, elengedhetetlenül szükséged van!) A történetben a következő lépés az lesz, hogy pogány felesége tanácsára hamis tanúkkal beperelik Nábótot, majd kivégzik, és Áháb megszerzi azt, amire vágyik. Hogy a depresszióból kijött-e ezután, azt nem tudom, de hogy Isten ítéletét magára hozta, az biztos.
A másik régi-új történet szintén az Ószövetségben Amnon nevéhez kapcsolódik. Dávid királynak a sok feleségétől született sok fia közül az egyik Amnon, aki beleszeret a féltestvérébe, Támárba. Azt olvassuk, hogy Amnon annyira epekedett a húgáért, Támárért, hogy szinte belebetegedett. Aztán mivel nem lehetett az övé, Amnon napról napra egyre levertebbé vált. A történet kimenetele hasonló az előzőhöz, ez is erőszakkal ér véget. Egy jó barát ajánl neki egy jó trükköt, amivel magához vezetteti és megerőszakolja Támárt.
A két történet rámutat arra, milyen pusztító hatalma van a szívünkben a rendezetlen vágyaknak. Lehet, hogy azt mondod: te nem vágyakozol a szomszéd telkére, vagy házastársára, és ha vágyakoznál sem gázolnál keresztül embereken. Mégis nagyon sokféle módon rámutat ez arra, milyen pusztító ereje van a szívünkben a rendezetlen vágyaknak, amelyekre nem látunk rá, amelyeket nem tisztázunk, és amelyek mégis mint az örvény húznak le bennünket az önsajnálatba, kétségbeesésbe, reménytelenségbe, depresszióba.
Ne értsük félre! Nem rossz dolog egy jó és szép birtokra vágyni. Az a rossz, ha ez mindenné válik. Az a rossz, hogy Áháb teljes letargiába esik, mert nem kapja meg, és erőszakkal megszerzi. Nem rossz dolog egy szép nőre vágyni. Az a rossz, ha valaki, aki nem kapja meg, mert törvénytelen lenne az az út, mély depresszióba és letargiába esik emiatt, vagy akár erőszakkal megszerzi.
Kérdezhetné valaki (kérdezte is): de mi van akkor, amikor jogos a vágy? Mi van, amikor egy házasságban az egyik fél jogosan vágyik a másiknak az intimitására, közelségére, barátságára, szexualitására, bármire, de nem kaja meg? A két ószövetségi történet jogtalan és törvénytelen vizekre evez, de itt a jogos vágyakozás területén jelenik meg a beteljesületlenség. Bármilyen fájdalmas is, a válasz az, hogy ezekben a jogos, de beteljesületlen vágyakozásainkban a szív működése nem különbözik az előzőektől. Mert amikor a jogos vágyat teszem mindenek felé a szívemben, ami nem tud beteljesülni, és emiatt teljes levertségbe, kezelhetetlen mélységbe, áttörhetetlen depresszióba zuhanok, akkor az ugyanúgy rendezetlen vágy, és ugyanúgy pusztít, még akkor is, ha a vágyam a házasságon belül van, jogos, törvényes és tisztességes. Ha amiatt esek teljes kétségbeesésbe, csüggedésbe, akkor az ugyanarról beszél: hamis módon ragaszkodom hozzá.
A 42. zsoltár szerzője Istennel beszélget a szívének a vágyairól ebben a depressziós állapotban. Arról, hogy ellenségei annak, gyalázzák, gúnyolják őt Isten miatt. Nem mondanám, hogy az ő szíve is helytelenül ragaszkodik valamihez, de nála is kiderül, hogy elveszített valamit, ami korábban megvolt. Azt mondja egy ponton, ahogy ott áll Isten előtt: „kiöntöm lelkemet, és arra emlékezem, hogy milyen tömeggel vonultam, és hogyan vezettem Isten házához hangos ujjongással és hálaénekkel az ünneplő sokaságot.” Elveszítettem azt a helyzetet, amikor az Isten népének az élén vezettem őket örömmel, ujjongással Isten jelenlétébe. A korábbi hatalom, a népszerűség elvesztése szintén betaszíthatja az embert egy mély csüggedésbe. Számos ember, amikor nyugdíjas lesz, azért kezd el lefelé zuhanni nagyon keményen, mert elveszít valamiféle hatalmat, népszerűséget, pozíciót – és miközben ezeket tényleg mindenkinek nehéz elengedni, mégis, ha valaki túlzottan, hamis módon ragaszkodott ehhez, akkor amikor ennek vége van, értelmetlenné és üressé válik minden. Ez a helytelen viszonyulás, helytelen ragaszkodás a hatalomhoz, a népszerűséghez, a birtokláshoz, egy másik személyhez. Ezek a hamis ragaszkodások vezetnek gyakran a lelki csüggedésbe, itt van a gyökere sokszor a depressziónak.
Nem kell mindenkinek az életében ilyen nagyon durva dolgokat látni, mint Áháb meg Amnon története. Sokszor jóval finomabb, árnyaltabb módon jelennek meg ezek a hamis ragaszkodások. De ha Krisztussal jársz, akkor most engedd, hogy a Lélek megmutassa neked, nincs-e egy kemény kéreg a szíveden, a lelkedben Isten felé, merthogy valamilyen vágyat Ő úgy tűnik, nem teljesített be? Nem telepedett rád emiatt keserűség, önsajnálat, harag, neheztelés, csüggedés? Nem úgy vagy haragos, hogy tombolsz, csak a szíved mélyét üli meg a csendes harag, és emiatt vagy keresztény létedre egész személyiségedben egy csalódott ember. És ugyanígy, ha még nem vagy keresztény, csak egyszerűen próbálod valahogy élni, vezetni az életed, neked is érdemes rátekinteni: amennyiben ott találod magad most, hogy nem működik az élet, mit kezdesz ezzel a kérdéssel? Merthogy bizonyos vágyaid nem teljesülnek. Ezután fogsz tudni azon gondolkodni, vajon mi lehet a keresztény válasz, miért örömhír az Evangélium egy ilyen helyzetben?
2. Az Evangélium válasza
Ahol a probléma gyökere van, ott kell megszületnie a válasznak.
Két dologról sokat beszéltünk az elmúlt hetekben, röviden szeretnék erre emlékeztetni. Az Evangélium mindig válaszol az életünk problémáira, de van két álcázott módja az Evangéliumnak, és ezek hamis válaszokat adnak. Az egyiket úgy neveztük, hogy a törvénykezés, moralizálás, a másokat úgy, hogy szabadosság, relativizmus. Mit jelentenek ezek? Mit mond a moralista, törvénykező ember, aki azt gondolja, hogy ő azért keresztény, mert engedelmes Istennek, jól csinálja a dolgokat, és Isten őt ezért elfogadja – mit mond a jajongó, kétségbeesett, önsajnálatban vergődő másik embernek? Azt mondja: „Változz meg! Van egy bűn az életedben, hagyd azt abba! Nézzél fel az Istenre! Gyere ki ebből!” A moralista törvénykező keresztény a maga ereje alapján akarja a másik embert valami jóra indítani. Ha pedig egy nem keresztény ember életében találkozik ugyanevvel, azt mondja neki: „fordulj Istenhez! Ha Istennel járnál, nem lennének ezek a gondjaid!” De ez nem az Evangélium válasza a lelki csüggedésre, a reménytelenségre, az élet nehéz időszakaira! A moralista, törvénykező ember mindig csak a felszínt látja, és a saját szíve szeretetlen, ítélkező hozzáállásával viszonyul a másikhoz. Tud Isten igazságáról, és ez fontos. Tud Isten rendjéről, amiről annyira kevesen tudnak a mai világban. De nem éli meg, nem hordozza a szívében Isten irgalmát, együttérzését, aláhajló szeretetét. Nem is sejti, hogy amikor Isten lenéz erre a csüggedő emberre, akkor pontosan tudja, mint az ő Teremtője, hogy porból van, porszemnyi léte van csupán, de szereti, fontos neki, függetlenül attól, hogy hívő-e vagy sem - no ezt a moralista nem tudja! Csekkoljátok magatokban, testvérek, nem vagytok-e túlzottan moralisták? Nem ítélkezően állunk-e más emberekhez? Nem akarunk-e mindig mindenkit kiigazítani, nem tudjuk-e mindig jobban a dolgokat? Vedd észre, hogy ez nem az Isten szeretete! Sokan azt gondolják, nem keresztények, hogy ez a kereszténység. De nem ez a kereszténység! Ha azt mondod, hogy te ilyen kereszténységgel találkoztál, akkor azt mondom, hogy igen, sokszor belecsúszunk ebbe, de nem ez a kereszténység! Ez vallásosság, moralizmus, ítélkezés, törvénykezés – nem ez az, amit mi az Evangéliumnak nevezünk!
A másik tévút, álcázott, hamis válasz, ami nem Evangélium, azt úgy neveztük, hogy szabadosság, relativizmus. Amikor nem számít Isten, nem számít az Ő törvénye, akarata, az számít csak, hogy én hogyan leszek boldog. A saját utunkat kell megvalósítani és aszerint kell menni, ami belőlünk fakad. A szabados hozzáállás a csüggedőhöz segítőkész, bátorító, ítéletmentes. A relativista megérti az érzéseidet. A szabados, relativista keresztény odamenne Amnonhoz a maga levertségében, megsimogatná és azt mondaná: „Amnon, megértem az érzéseidet, én is így vagyok ezzel. Különben ezek a nők mind ilyenek. És apádra is, Dávidra, aki nem adja őt neked, megértem, hogy neheztelsz!” – és így együttérzően lehetne őt szidni, vagy hárítani kifelé a felelősséget. Az ember szívének nagyon jól tud esni, ha valaki így mellénk áll, megerősít, bátorít, megért, együtt érez. De ha a keresztény jelenlét csak eddig jut, akkor hol van ebben a szeretet? Ez az együttérzés otthagy téged a nyomorúságodban. Vagy ha te vagy szabados, ha most azt mutatja neked Isten, hogy keresztényként efelé hajolsz, akkor barátom: te vagy az, aki mély együttérzéssel otthagyod a másikat a bajban, nem segítesz neki, nem szereted őt jól. Ha nem vagy hajlandó felvállalni az igazságot szeretettel, és a szívéhez eljuttatni az Evangélium szavát, akkor nem segítesz neki! Ha nem tudod azt mondani a mindenkori Amnonnak vagy Áhábnak, aki a testvéred, hogy az igazság az, hogy a szívedet hamis vágy uralta el, és az, amire vágysz, túlságosan fontos lett neked, és ezért amikor nem kapod meg, vagy elérhetetlennek tűnik, vagy megkapod ugyan, de csalódtál benne, akkor teljesen üres és értelmetlen lett az életed, és ez a csüggedésed, kétségbeesésed, a reménytelenséged és depressziód igazi oka – ha nem tudod, nem mered ezt az igazságot felvállalni, nem segítesz neki, cserben hagyod! Pedig ezt az igazságot, ha látjuk, a legnagyobb szeretettel tehetjük oda önmagunk és egymás elé.
Mi tehát az Evangélium? Mit tesz a zsoltáros, ha ezt a kettőt nem teszi? A zsoltáros Istenhez fordul, mint szabadítóhoz. Szorult és nyomorult helyzetében az egész imádsága arról beszél, hogy bizalma van afelé az Isten felé, aki jó, aki ismeri és meghallgatja őt. Így biztatja magát: „bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!” Azt mondja önmagának: Isten szabadító Isten, és el fog jönni a nap az életemben, amikor ez újra meg fog valósulni. Miért mondja ezt a zsoltáros? Azért, mert Izraelnek, az ő népének az egész hitvallása az, hogy Isten szabadító Isten. Ez a nép, Izrael tudja, hogy azért létezik, mert a zsoltáros előtt, évszázadokkal korábban Isten kiszabadította az őseiket, az atyáikat a rabszolgaságból, a halálból, Egyiptomból. Ez a nép évről évre ezt ünnepli legnagyobb ünnepén, a Páska ünnepen. A zsoltáros benne él népének ebben a hitvallásában, és ezért a saját személyes életére nézve is pontosan tudja, hogy Isten szabadító Isten. Ezért tudja ebben az egyéni lelki csüggedésben ezt kimondani és megvallani: Isten megszabadít.
Itt vagyunk három héttel karácsony előtt, amikor azt ünnepeljük, hogy megszületik Jézus. Pontosan tudjátok a legtöbben, akik hosszú ideje keresztények vagytok, hogy Jézus neve azt jelenti: „Isten szabadító”, „az Úr megszabadít”. Azt mondtam korábban, hogy az Evangélium nem a keresztény élet ábécéje, hanem A-tól Z-je, és nagyon gyakorlati, ezért tegyük fel a kérdést: ha ez így van, akkor hogyan szabadít meg Jézus és hogyan lesz az Evangélium válasz a szívünk hamis ragaszkodásaira? Hogyan hoz ki Jézus a csüggedésből? Mert hiába mondja azt valaki Áhábnak moralista módon: „Áháb, Áháb, ne kívánd te azt a szőlőt!” Nem tudja nem kívánni. „De ha kívánod is, hát légy férfi és szabj határt a kívánságaidnak!” Igen, ez igaz! A moralistának igaza van. De ettől még Áháb nem lesz szabad. Lehet, hogy fegyelmezi magát és azt mondja: „jó, nem kívánom.” Vagy „rendben, határt szabok.” De ettől még mélyen nem változik. Ugyanígy hiába mondja valaki Amnonnak, hogy „Amnon. Amnon, felejtsd már el ezt a Támárt! Királyfi vagy, bőven találsz mást.” Nem, ettől még nem szabad ő sem. Betege ennek a vágynak, és ez pusztítja őt. Az Evangélim, az örömhír nem annyi, hogy „hamis vágy van a szívedben? Felismerted most? Szabj neki határt!” Mert határt szabunk, és egyre keserűbbek leszünk, határt szabunk, de utáljuk magunkat, a helyzetet, az érintetteket. Nem! Az Evangélium (történetileg lehetetlen, de mégis) olyan módon jelenik meg Áhábnak, Amnonnak vagy akárkinek az életében, hogy megváltoztatja, szabaddá teszi a szívet. Lehullik róla a hiábavalóság! Hogyan munkálja ezt a keresztény Evangélium?
Az Evangélium átrendezi a szívednek a vágyait és a viszonyulásit. Az alapelv: egyetlenegy dolog tudja kiűzni a szívedből a hamis vágyat, és ez nem a tiltás, hogy ne legyen ott, hanem az, hogy Krisztus valami sokkal igazibbat, sokkal szebbet, sokkal hatalmasabbat beleplántál oda. Csak egy dolog tud megszabadítani a hamis vágytól, hamis ragaszkodástól, ami miatt csüggedésben, elkeseredésben, haragban, önsajnálatban éled az életed: egy sokkal erősebb, igazabb és tisztább vágy.
Gondold át! Hogyan születik az erősebb vágy? Hogyan lesz szabad a szív? Hogyan teszi ezt Jézus?
Nézd Jézust! Az advent és a közelgő karácsony üzenete: kicsoda Jézus? Jézus az, aki az Atyával és a Szentlélekkel együtt isteni gazdagságban van kezdettől fogva, Ő az Isten Igéje, a Szentháromság második személye, akit Fiúnak neveznek a teológusok, telve a menny minden gazdagságával, dicsőségével. Van egy ragyogó szeretet az Isten személyén belül, a Szentháromságban, ami ragyogó szeretetből ez az egész teremtett világ lett. Ebben a ragyogó szeretetben Jézus pontosan látja, mi van az Atya szívén. Látja, hogy az a vágya az Atyának, hogy megváltsa mindazt, ami tőle elszakadt; hogy helyreállítsa azt, ami tönkrement; hogy beragyogja a világosság mindazt, ahol sötétség van. És a világtörténelem egy pontján, amikor betelik az idő, eljön az advent vége, akkor az Atya ránéz a Fiúra, a Fiú ránéz az Atyára, és tudjátok, hogy mit mond a Fiú? Azt mondja: „Atyám, én annyira szeretlek téged, hogy a te bölcs tanácsvégzésed szerint elengedem ezt az isteni dicsőséget, gazdagságot, és elmegyek abba a világba, ami összetört és elszakadt, és olyan leszek, mint a Te porszemjeid közül egy. Én magam is emberré leszek, testté leszek, csecsemő leszek.” Annyira szereti az Atyát Jézus, hogy elengedi a mennyei gazdagságot, emberré lesz, felveszi magára ezt a porszem létet, ami a tiéd meg az enyém, belép a világunkba, ennek a világnak minden fájdalmába és nehézségébe. Aki erre képes, az hős! Megszületik karácsonykor, és úgy éli az életét, amikor felnő, úgy szolgál, hogy közben mindig az Atyára tekint, hozzá fordul. Azt mondja: teljes szívemmel vágyom mindenben az Atya akaratát teljesíteni. Vágyom arra, hogy az embereket az Ő szeretetével szeressem, az Isten uralmát elhozzam az életükbe, ezáltal megváltsam, megmentsem a világot. És amikor az Atya szeretetét, irgalmát, kegyelmét hozza és hirdeti és cselekszi, közben mivel az emberiség nem fogadja be Őt, lépésről lépésre halad a látszólagos bukás, a halál, a pusztulás felé. S amikor ott van azon a ponton, hogy még felállhatna akár és visszafordulhatna, menthetné magát, Ő újra ránéz az Atyára meg ránéz az emberekre, és azt mondja: megyek, megyek, még akkor is, amikor látom, hogy ez az életembe fog kerülni. És amikor másnap ott van a kereszten, ahol minden lázadásunk, hamis vágyaink következményeként minden erőszakunk, minden istentelenségünk ott van rajta, halálig hordozza ezeket, akkor nem átkozódik, nem káromkodik vagy gyűlölködik, nem vádol minket, hogy mit tettünk vele; hanem azt mondja az Atyának: „bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!”
Ha valami megolvasztja a szívünket, ha valami egy erősebb vágyat tud beleplántálni, mint a hamis ragaszkodásaink, az nem más, mint ha látjuk ezt a Jézust, aki értünk szenvedett. Ha Őt szemléljük, nem csak azt értjük meg, milyen hihetetlen és gyönyörű út az, amit végigjárt az Atyának engedelmeskedve az egész teremtett világnak a megváltásáért - hanem azt is meglátjuk, hogy amikor meghal a kereszten, akkor mindaz, ami a mi hamis vágyakozásainkból, rendezetlenségeinkből fakad, ott van rajta. És ha te egy Áháb vagy a szíved mélyén, és tudod, hogy valakit kiforgattál a vagyonából, erőszakos voltál és lenyomtad őt, és ebben a pillanatban rá tudsz tekinteni erre az elrendezetlen dologra a múltadban; akkor ezen a ponton leteheted ennek a súlyát. Elfogadhatod a bocsánatot, mert Krisztus felvitte a fára. Vagy ha egy Amnon vagy, és pontosan tudod, hogy a szexualitás területén milyen módon éltél vissza másokkal, mert követted a magad önző akaratát, hogyan hagytál ilyen értelemben romokat magad mögött, akár férfiakat, akár nőket, és ott van ennek a súlya a szíveden ebben a pillanatban; akkor ránézhetsz Krisztusra, aki így jött el, ott van a kereszten és azt mondja: figyelj, el van rendezve! Ha elfogadsz engem, abban a szabadságban élhetsz, hogy mindenek megbocsájtattak! Ez a keresztény Evangélium!
Egyedül Isten szeretete hódítja meg az ember szívét, nincs más út arra, hogy a hamis viszonyulások rendeződjenek! Amikor ez a nagyobb erő, ez a nagyobb vágy megjelenik; amikor valósággá lesz, hogy hálából szeretem Istent, és élem a Vele való közösséget; akkor ennek a fényében, ha újra Áhábbá vagy Amnonná válnék az életemben, mert nagyon vágyok egy előléptetésre, munkahelyi elismerésre, családi harmóniára, intim kapcsolatra; amikor mindez nem adatik meg és efölött fájdalmat érzek – akkor mégsem kell Amnonná ás Áhábbá válnom, mert már nem ez a vágy tartja az életemet. Nem omlok össze, nem lesz értelmetlen az életem csak azért, mert nem teljesedett be egy vágyam. Ha Áháb király ismerte volna az Atyának ezt a szeretetét Krisztusban, és ez betöltötte volna a szívét, akkor azt tudta volna mondani: én ugyan nagyon vágyom arra a birtokra, de mivel Nábót nem adja nekem, el tudom ezt úgy fogadni, hogy közben még vagyok valaki, értékes vagyok, nem üres és nem értelmetlen az életem. Nagyon vágysz arra a nőre, vagy arra a férfira, nagyon vágysz arra a munkahelyi elismerésre vagy eredményre, nagyon vágysz arra, aki már nincs itt – de azt tudod mondani, hogy „Uram, mégis az egész életem a kezedben van, szeretsz és megtartasz, és a szereteteddel meghódítod a szívemet.” Lehet gyászolni a veszteségeket, hiányokat; de ezek nem fognak lelki kétségbeesésbe, értelmetlenségbe és bűnbe dönteni, mert Isten szeretete tölti be a szívünket. Rendeződnek a dolgok! Helyére kerülnek a szívünk vágyai. Ez az Evangélium válasza. Tényleg meg tud változtatni, higgyétek el!
Arra megvan a szabadságod, hogy eldöntsd: hitelt adsz-e ennek a történetnek; elhiszed-e, hogy Krisztusnak ez az igazsága, az Evangélium valósága valóban meg tudja változtatni az életedet. De arra nincs lehetőséged, ha őszinte vagy ebben a kérdésben, hogy azt mondd, hogy a keresztény Evangélium nem halálosan gyakorlati arra nézve, hogyan éljük az életünket! Ma csak a csüggedésről, a lelki depresszióról volt szó, de jönnek majd témák a következő hetekben, amelyek mind arról beszélnek, hogyan lesz egészen gyakorlati az Evangélium a mai ember életében.
3. Hogyan segít a zsoltár kimunkálni az Evangélium áldásait a szívben?
Ha ez így is van, hogyan lesz ez ma, holnap, holnapután, adventben valóság? A zsoltáros megtanít bennünket a saját lelkünkhöz, szívünkhöz beszélni. Ez kulcs! Nagy művészet, ami először talán bolondságnak tűnik, de nem az! Martyn Lloyd-Jones, a 20. sz. egyik legmeghatározóbb brit igehirdetője mondja: „Bizonyos értelemben a legnagyobb probléma a lelki csüggedés tárgyában az, hogy engedjük, hogy az énünk beszéljen hozzánk, ahelyett hogy mi beszélnénk az énünkkel.” Mielőtt azt mondanád, hogy ez egy nagyon skizofrén dolog, hadd magyarázzam meg! Egészen gyakorlati dologról van szó. Reggel felébredsz, és abban a pillanatban megszólal az éned, elkezd beszélni, ha olyan időszak van, ezernyi negatív gondolattal. Nem mindig mindenkinek, de olykor többeknek. Ilyeneket mond neked: „Na ennek a napnak sincs semmi értelme! Ma sem fog történni semmi! Ma sem fog sikerülni semmi! Nem szeret senki! Nem tartozol senkihez!” Amikor ez megtörténik, vajon ránézel-e Isten igazságára, prédikálsz-e ennek a fecsegő-locsogó énednek, elmondod-e neki határozottan, hogy nincs igaza és mindez nem így van?
Az éned kéretlenül is beszél hozzád. A kérdés, hogy megtanulod-e, hogy te beszélj az énedhez. Nézd meg, mit tesz a zsoltáros visszatérően, refrénszerűen a 42. és a hozzá tartozó 43. zsoltárban!
- Mit beszél a lelke? „Semmi értelme semminek! Véged van!”
- Mit mond magának? „Miért csüggedsz el, én lelkem?”
- „De semmi nem lesz jó, semmi nem fog sikerülni, senki nem szeret, Isten elhagyott!”
- „Miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, és még hálát adok neki az ő szabadításáért!”
Ezt jelenti - szekulárisan fogalmazva - önmagunk vezetése. A legtöbb keserűség, csüggedés azokból a szavakból származik, amit az éned mond neked! Locsog és fecseg folyamatosan. Felébredsz és elindul. Történik valami, és már darálja is az éned: „nekem soha nem sikerül semmi, nekem ez nem fog soha megadatni, engem nem szeret senki, engem már Isten is elhagyott, nem törődik az én szükségeimmel, az igényeim és vágyaim senkinek sem fontosak…” Mindannyiunkban így működik ez. Nagyon divatos válasza a világnak erre ma a pozitív gondolkodás.  Mondj magadnak szép és pozitív dolgokat! Pszichológiailag működik is ez, lélektanilag, érzelmi szinten kicsit jobb lesz a helyzet. De vannak erős korlátai. Mert hiába mondogatom én magamnak pozitív üzenetként, hogy harminc éves, karcsú, kisportolt testalkatú férfi vagyok – ettől lehet, hogy átmenetileg jobban fogom magam érezni, de ettől még nem sok minden történik a valósággal. Amiről én beszélek, az nem azonos a pozitív gondolkodással. Mert a pozitív gondolkodás alapján a hamisságot mondogatod magadnak a valósággal szemben és ettől remélsz enyhülést. De amikor azt mondod a lelkednek: „bízzál Istenben, mert még hálát adok neki a szabadításáért” – akkor nem valótlanságot állítasz önmagadnak, hanem azt, ami tőled függetlenül igaz. Azt mondod, hogy Isten Krisztusban szabadítóvá lett, és az egész életedet a kezében tartja és rendezi. Azt, ahogy ezt egyszer, ha hívő vagy, magadhoz ölelted, és eggyé lettél evvel a Krisztussal. Azt a legvalóságosabb valóságot, igazságot, ami az Evangélium szíve minden keresztény embernek; arra állsz rá és azt mondogatod magadnak. Ennek a valóságnak a fényében szembe mehetsz a locsogással meg a fecsegéssel, ami a szívednek a hazugsága. „Miért csüggedsz el, én lelkem és miért háborogsz? Bízzál, és meglátod az Ő szabadítását!” Ez a valóság. Amikor magadnak prédikálod az Evangéliumot, akkor Krisztus tőled független igazságát mondod saját magadnak a szíved hazugságaival szemben. 
Befejezésül: ha pontosan tudod ebben a pillanatban, hogy Krisztus nem él a szívedben, nincs meg ez a különleges, titokzatos egység, akkor egy egyszerű imádsággal megnyithatod a szívedet ma: „jöjj, Jézus a szívembe! Egyszerűen csak légy bennem! Legyen ez a valóság az enyém!” És higgyétek el, hogy meg tudja változtatni a szíveteket, gondolkodásotokat! Ha pedig akár keresztényként, akár nem keresztényként felkavarodott benned valami, azt érzed: „olyan vagyok, mint Áháb: gyilkos indulatokkal valakit kicsináltam a hamis vágyaim miatt”, vagy: „olyan vagyok, mint Amnon. szabadjára eresztett szexuális indulatokkal visszaéltem emberekkel, kihasználtam őket”, és ez terhel, akkor hidd el: Krisztus keresztje, amiről beszéltem, azt jelenti, hogy van bocsánat! Mondd el neki, és fogadd el a bocsánatát! Engedd a kegyelmet áradni a szívedbe! Engedd a kegyelmet munkálkodni, hogy megmosson, megtisztítson, helyreállítson!
Avval kezdtem, hogy Advent Isten hűségére és megbízhatóságára irányítja a figyelmünket. Ez az Evangélium, hogy Isten megbízható és hűséges.  Evvel is zárom. Isten hűséges. Isten megbízható. Semmi nincs olyan, amit Ő kimondott volna, és nem gondolná komolyan; amit Ő megígért volna, és nem tartaná be. Ámen!
(Lovas András)

Arról szeretnék beszélni, hogyan lesznek áldássá a senkik a valakiknek. Úgy is feltehetjük a kérdést: miért van szükségük a valakiknek a senkikre.
Három pontban szeretnék beszélni erről.
Ha esetleg most még nem tudod elhelyezni magadat ebben a történetben: te inkább valaki vagy inkább senki vagy, figyelj! Menet közben bizonyosan fel fogod ismerni.
1. A valakik problémája: „ki a nagyobb?”
„Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: ki a nagyobb a mennyek országában?”
Jézus követői tudják már, hogy Isten országának eljövetele a küszöbön áll. Nem tudják, milyen módon fog eljönni, de azt tudják, hogy Jézus az Isten országát, Isten uralmát hirdeti. A zsidó gondolkodás, várakozás szerint ez az uralom egy teljesen megfogható földi valóság, ahol majd Isten uralkodik, és uralkodásába választott népét is bevonja. Ebben a helyzetben, a közelgő uralkodásra tekintve a tanítványok látni szeretnének egy pontos hierarchiát, hogy el tudják helyezni magukat a rangsorban. Ők valakik, vagy legalábbis valakik szeretnének lenni az Isten országában. Dolgoznak tehát az ügyön: ki a nagyobb; hol vagyok én; ki leszek én?
Amikor ezt olvassuk, könnyen levetjük magunkról: mi utoljára az óvodában vitatkoztunk ilyen stílusban arról, hogy ki a nagyobb, kinek erősebb az apukája. A mi szofisztikált köreinkben nem szokás odaállni a főnökünk elé ezzel a kérdéssel, hogy ki a nagyobb; azaz ki a jobb, az értékesebb munkaerő számodra, vagy ki a hűségesebb beosztott, a Józsi vagy én? Nem szoktunk odaállni egy nő elé, hogy ki a nagyobb, azaz ki a menőbb, ki az, aki jobban bejön, ki a dögösebb, a Feri vagy én? A barátnők sem állnak oda a férfiak elé, hogy ki a nagyobb, azaz ki a szexibb, a vonzóbb, a kedvesebb. - Vagy lehet, hogy mégis? Pontosan tudjuk, hogy ez a meccs nem zárult le, sőt soha nem is fog lezárulni, amíg világ a világ. Mert egy bírósági jelenet zajlik bennünk, amelyben folyamatosan megméretünk magunk és mások által. Epekedve várjuk azt a végső szót, a végső ítéletet, amikor valaki végül kimondja: „rendben vagy, győztél, nagyobb vagy; te vagy az, amire annyira szomjazom!” Csak az a nagy nehézség, hogy soha nem tudjuk, kinek kellene ezt a végső szót kimondania. Lehet, hogy a főnöködtől várod. Lehet, hogy meg is történt: kimondta, szárnyakat kaptál – de eltelt néhány nap, néhány hét, és ez a fantasztikus jó érzés elpárolgott. Lehet, hogy kimondta az a férfi, az a nő, az a barát, vagy az a fontos ember, akinek a szavára annyira vágyakozol; egy pillanatra megvolt, valakinek érezted magad, helyedre kerültél; de eztán a magabiztosságnak, az önbecsülésnek ez a csodálatos érzése oly gyorsan elkopott!
Ezeken az utakon hamar eljutunk oda, hogy nem vágyjuk már többé a főnök, a férfi, a nő, a barát szavát; nem akarjuk már másoktól kérdezgetni, ki a nagyobb. Áthelyezzük az egész kérdést egy sokkal biztonságosabbnak gondolt irányba: majd megmondom én magam, hogy ki vagyok. Belülről, a saját mércém alapján jön majd a felmentő ítélet ebben a nagy kérdésben, hogy vagyok-e valaki, ki vagyok, és hol állok a hierarchiában. Nem számít mostantól, más mit gondol! A magam ura vagyok, és csak magamnak akarok megfelelni.
Aki az előző küzdelemben töltötte élete nagy részét és mindig másoktól várta a felmentő végső szót, elérkezve erre a pontra, először fellélegzik, felszabadul egy nyomás alól. „Annyira jó, hogy végre nem függök senkitől, magam értékelem és magam mondom ki a dolgokat!” De telnek a napok, hetek, hónapok, és az egész újra nagyon kényelmetlenné válik. Mert az rendben, hogy nem más határozza meg, ki vagy és mennyit érsz; de vajon működik-e, hogy te magad mondod ezt meg magadnak? Vajon létezik-e egy megbízható, a külvilágtól független, fix belső mérce, amihez viszonyítva meg tudnánk fogalmazni, hogy amit elértünk, akik vagyunk, az rendben van-e? Hiszen végső soron a minket körbevevő világ, a minket érő hatások fényében fogjuk megfogalmazni, kivé kell lennünk ahhoz, hogy soha többé ne nyomasszon a kérdés: ki a nagyobb? Rá kell jönnünk, hogy nincsen fix, soha sem változó, csak belülről fakadó mérce. Akkor viszont a saját felmentő ítéletünk sem lehet a végső.  Nem tudjuk megtalálni magunkban a végső pontot. Ez egy nagyon fájdalmas és kimerítő utat sejtet, amelyen újra és újra meg kell találni, minek az alapján vagyok valaki, ki a nagyobb, azaz ki is vagyok valójában.
Azt hiszem, ha őszinték vagyunk, ezeket a dilemmákat egyikünk sem tagadhatja le. Teljesen mindegy, hogy valaki nagyon régóta kereszténynek mondja magát, vagy kereső, még csak gondolkodik; az emberi létünkhöz tartozik, hogy ez a harc ott zajlik bennünk. Valakinek meg kell már mondania, hogy ki a nagyobb a mennyek országában. Valakinek meg kell már mondania, hogyan leszek valaki. És nincs könnyű dolgunk. A nagyszüleink életében ezt a kérdést lerendezte az, hogy ha valaki családanya, családapa lett; tisztességes munkája volt, amiből eltartotta a családját, akkor legalább nagyjából el tudta helyezni magát a társadalomban, az értékrendben. Ma ez sokkal bonyolultabb. Ma ki kell találni magadat, meg kell valósítani az álmaidat; el kell érni azt, ami csak benned van, és akkor leszel valaki.  És miközben üdvözölhetünk egy olyan világot, ahol sokkal nagyobb lehetősége van az egyénnek, mint ötszáz éve, vagy a még régebbi társadalmakban, ahol az egyén semmit sem számított; és ebben sok jó és sok szép van; ugyanakkor ez óriási terhet is jelent a mai embereknek. Mert hogyan találjam ki, hogy hogyan találjam ki magam? Hogyan találjam ki, hogy hogyan találjam ki, hogy hogyan találjam ki magam? Ez egy feneketlen kút. Valakinek lennem kell, aki több, aki egyedibb, aki megismételhetetlen, de hogyan érem ezt el? Ki fogja kimondani a felszabadító szót, hogy vagyok valaki?
Ezért megy a fejünkben folyamatosan ez a lemez, néha ennyire egyszerűen: „ki a nagyobb?”
A dilemmát úgy is megfogalmazhatjuk: kire nézünk? Amíg a kérdés, hogy ki a nagyobb, bármilyen formában is, ott rág belül; nem tudom biztosan, ki vagyok, milyen vagyok; addig a másikra nézek, majd magamra, majd megint a másikra, és megint magamra. Egyetlen végső vágy mozgat: valakinek lenni kell, valaki meg kell mondja, hogy ki vagyok!
Jézus radikális gyógyírt ír elő a tanítványainak: ha valakik akartok lenni, akkor nézzetek a senkikre!
2. A senkik áldása a valakiknek
„Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és azt mondta: bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába!” Nem lesztek benne az Isten uralmában. Nem vagytok ott az Isten akaratában. „Aki tehát megalázza magát, és olyan lesz, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában.”
Ez egy nagyon-nagyon kemény lecke! Ők azon gondolkodnak, ki a nagyobb Isten országában, az Isten uralmában, Jézus pedig odahív egy gyermeket, és rá mutatva még azt is kérdésessé teszi, hogy egyáltalán bejutnak-e az Isten országába. Ez egy dupla pofon. Azt mondja Jézus: nem az a kérdés, hogy melyikőtök a nagyobb, hanem hogy egyáltalán részetek van-e az Isten uralmában. Miközben ti a nagyobbat keresitek, a kisebbre kellene figyelnetek! Alapjaiban fordítja meg a tanítványok gondolkodását. Frontális támadás ez a tanítványok gondolkodásmódja ellen, mert azt mondja a valakiknek (talán megtaláltad már, hogy hol vagy a történetben): ha meg nem tértek, ha meg nem fordultok, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, akkor nincs részetek Isten uralmában!
Hogyan segít a megfordulásban a kicsinyekhez való odafordulás?
Kik a kicsinyek?
Ebben a szakaszban először egy gyermekről olvasunk, akit Jézus odaállít; utána általánosítva azt mondja: olyanokká kell lennetek, mint a kisgyerekek; majd nagyon hamar már kicsinyekről beszél. Miért? Mi történik, amikor odaállítja Jézus ezt a kisgyermeket a tanítványok elé? Ebben a helyzetben a gyermeknek a társadalmi státusza a fókusz. Az a kultúra nem imádta úgy körbe a gyerekeket, mint mi. (Közben persze lehet, hogy mégis sokkal jobban gondoskodott róluk). A gyermek nem fontos a fontosoknak. A gyermek nem fontos azoknak, akik olyan fontos kérdésekről beszélgetnek, hogy ki lesz a nagyobb az Isten országában. Az ilyen komoly felnőtt körökben, a valakiknek a köreiben a kisgyermek senki, semmi. Nyilván ez a gyermek egyfajta megszeppentséggel áll ott a felnőttek világában, ami csak illusztrálja a társadalmi szerepét. Ne teológiai, vagy romantikus értelmet; lélektani, érzelmi kategóriákat (nyíltságot, ártatlanságot) keressünk tehát a gyermek képében; hanem azt lássuk, hogy társadalmi értelemben ő senki.
Miután odaállítja Jézus a gyermeket, és azt mondja: ha nem lesztek ilyenné, nem mentek be az Isten országába; átvált a kicsinyekre, majd az elveszettekre. A 10. versben ezt olvassuk: „vigyázzatok, nehogy egyet is megvessetek e kicsinyek közül, mert mondom nektek, hogy az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei Atyám arcát!” Ezután Jézus elmond egy példázatot egy emberről, akinek száz juha van. Bibliaolvasó keresztények általában külön szoktunk kezelni ezt a két történetet, de ezek összetartoznak! Jézus elmondja, hogy amikor egy juh eltéved, akkor a pásztor otthagyja a kilencvenkilencet, megkeresi az eltévedtet, és utána így foglalja össze a példázatot: „ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.” Itt már nem a kisgyerekekről van szó, hiszen a példázat arra mutat, hogy Jézus azért jött, hogy megmentse azt, aki elveszett. Pontosan tudjuk az Evangéliumból, hogy ezek az elveszettek nem mások, mint a társadalom megvetettjei, akiket a vallásos többség bűnösnek lát, és bűnösök is. A társadalomnak az a rétege, akiket klasszikusan ott találunk Jézus körül: a vámszedők, prostituáltak, akiket különben senki nem tart fontosnak, értékesnek, méltónak; akik a valakik szemében senkik. A „gyermek”, a „kicsiny”, akiről Jézus beszél; aki erőtlen, kiszolgáltatott; akin átnéznek, aki a fontosaknak nem fontos, az egy idő után nem csak a gyermekről szól, hanem tágabb értelemben a bűnösről, a szánalmasról, a mindenét elvesztőről, a kivetettről, az elhagyottról, a csúfos kudarcot vallottról, az idősről, a magányosról, a menekültről – mindenkiről, aki társadalmi értelemben semmi és senki a valakiknek. Ők a kicsinyek.
Miért fontos feléjük fordulni?
Nagyon egyszerű ennek a szakasznak az üzenete: azért mert akik nekünk, valakiknek senkik, azok Istennek valakik.
Ebben a szakaszban Jézus kétszer utal a mennyei Atyára, s mindkét helyen arra mutat, hogy Istennek fontosak a senkik.
Az első a száz juh példázata, amelynek a végén azt olvassuk: a pásztor jobban örül a megtalált egynek, mint a meglévő kilencvenkilencnek. Az Atya jobban örül egy megtalált eltévedtnek, egy senkinek, egy megmentett elveszettnek, mint kilencvenkilenc meglévőnek. Mert az az egy, az a kicsiny, az az elveszett, a fontosak által lenézett, az Neki fontos. Nézzünk szembe vele: egy csomó ember van, aki nekünk nem fontos! De aki nekünk nem fontos, az az Atyának fontos. Ezért ha feléjük fordulunk, oda fordulunk, ahova az Atya fordul.
A másik nagyon érdekes mondat még korábban hangzik el: „vigyázzatok, nehogy megvessetek egyet is e kicsinyek közül” vagy „nehogy megbotránkoztassatok egyet is e kicsinyek közül, mert mondom nektek, hogy az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei Atyám arcát!” A kicsinyek, a senkik angyalai a mennyekben látják a mennyei Atyám arcát. Aki ismeri a héber Szentírást, a zsidó gondolkodást, az pontosan tudja, hogy a mennyben az Isten trónusánál, amikor pl. egy látomásban belát oda Ézsaiás próféta, Isten jelenlétében még a szeráfok is szárnyaikkal takarják el az arcukat Isten előtt! Mert Isten dicsősége és szentsége olyan hatalmas, hogy még az angyaloknak is el kell rejteniük az orcájukat Isten előtt. Megdöbbentő a zsidó gondolkodás számára, amit Jézus mond: ezek a kicsinyek annyira fontosak Istennek, hogy az ő angyalaik mindenkor látják a mennyei Atya arcát. (Ószövetséges teológusok kedvéért: mondja ezt NT. Wright.)
Mindebből világos, miért mondja Jézus, hogy „ha nem tértek meg, ha nem fordultok meg, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” Akkor tértek az Atyához, akkor fordultok Isten felé, amikor képesek lesztek a semmiket, a senkiket fontosnak látni, ahogy a mennyei Atyátok is teszi. Képszerűen: ameddig azzal vagyunk elfoglalva, hogy felfele nézünk, ki a nagyobb; meg egymással méricskéljük össze magunkat és hol egymásra, hol önmagunkra tekintünk; addig biztos, hogy nem nézünk lefelé ezekre a senkikre. Legfeljebb addig, hogy azt mondjuk: na jó, azért olyan mégsem vagyok. Jézus azt mondja: ha radikálisan nem fordultok meg és nem kezdetek lefelé nézni kitartóan, akkor semmi közötök az Isten uralmához. Azért ez kemény!
Aki megalázza magát, és olyan lesz, mint a kisgyermek, az a nagyobb.
Hogyan fordulhatunk feléjük? Hogyan fordulhatnak a valakik a senkikhez?
Jézus pontosan tudja, hogy ez nagyon-nagyon nehéz, lehetetlen szinte. Mert mi a fontosságunk és nagyságunk keresése közben a kicsinyeket megvetjük, eltakarjuk az arcunkat előlük, rájuk se tekintünk. Jézus azt mondja, amikor ezt tesszük, ezzel megbotránkoztatjátok őket! A megbotránkoztatás azt jelenti, hogy amikor így viselkedünk, feléjük sem fordulunk, lenézzük és megvetjük őket; ami egyáltalán nem példa nélküli - ezzel megfosztjátok őket a hitüktől, vagy a hitük lehetőségétől. Mert ha mi vagyunk a fontosak, a valakik, Isten emberei, tanítványok; és ők hozzánk kötik, rajtunk mérik le, hogy milyen Isten; mi pedig lenézzük a gyengét, az utolsót, a senkit, a sebezhetőt, a kudarcot vallottat; akkor ezek a „kicsinyek” meg fognak erősödni abban, hogy ők Isten szemében is senkik. Mert lám Isten népe, Isten követői, Isten képviselői is minket senkinek tartanak. A „senkik” alapvetően azt gondolják, hogy ők senkik. A „senkik” alapvetően azt gondolják, hogy nekik nincs sok közük az Isten országához. Ezért Jézus nagyon keményen figyelmeztet: ha megbotránkoztatjátok a kicsinyeket, mert el vagytok azzal foglalva, hogy ki a nagyobb, és ha a ti nagyság-keresésetek miatt, jó keresztények, a kicsik, a semmik, a kigúnyoltak, a megvetettek, a menekültek, a mindenféle „futottak még kategóriások” abban erősödik meg, hogy nekik semmi közük nem lehet Istenhez – akkor jobban járnátok a nyakatokba kötött malomkővel és tengerbe vetéssel. Azt mondja Jézus: nem lehet megóvni a világot a megbotránkozásoktól, de jaj annak, aki megbotránkoztat!
Jézus pontosan tudja, hogy az a szívbeli változás, amit Ő magunk megalázásának és a kicsinyek befogadásának nevez, amelyben figyelemmel, szeretettel fordulunk a kicsinyekhez, számunkra egyáltalán nem automatikus és nem könnyű. Mivel pontosan tudja, hogy mi zsigerileg, a fontosságunk tudatában inkább elmegyünk a kicsinyek mellett, ezért drasztikus képet használ. „Ha a kezed vagy lábad botránkoztat meg, vágd le! Ha a szemed botránkoztat meg, vájd ki! Mert jobb lábak nélkül bemenni az Isten országába, vagy kéz nélkül, vagy szem nélkül, mint elveszni a gyehenna tüzében.” NT Wright szerint az öncsonkítás képeiben Jézus irodalmi eszközzel él. Ez azonban semmit nem von le szavainak a komolyságából! Mindenki tudja, aki valamilyen mélyen berögzött rossz beidegződésből akar változni, hogy az nem egyszerű. Olyan küzdelem ez sokszor, mint levágni a kezünket, vagy levágni a lábunkat, vagy kivájni a szemünket. Ezek a mély beidegződések, a „ki vagyok én? Hogyan leszek valaki? Ki a nagyobb?” üvöltő kérdései a szívben, amelyek miatt nem tudunk odafordulni a kicsinyekhez, egyáltalán nem könnyen változnak. Jézus azt mondja: inkább vágd le a kezedet, mert nem ad! Vágd le a lábadat, mert nem megy oda ezekhez! Vájd ki a szemedet, mert nem nézel rájuk! Képszerűen fogalmazza meg, milyen hihetetlenül nehéz, amit a tanítványok elé állít: Térjetek meg, mert ha nem változtok, nem mentek be a mennyek országába. Hihetetlenül nehéz!
A kérdés még mélyebbre visz. Hogyan tudnám Krisztust kereszthalálában szemlélni, ha nem bírok odafordulni a gyenge, a sebezhető, a kudarcot vallott, az elcsúfított felé, ha ezek elől elrejtem az arcom? Merthogy Jézus a legnagyobb Senki. A mi Istenünk, Jézus a legnagyobb Senki, aki átokká lett a kereszten, ahogy Pál mondja. Aki utolsó, aki senki. Hogyan tudna Isten népe ma ebben a Jézusban hinni, Őt követni, ha nem ismerjük Őt? De hogyan ismerhetjük meg Őt, miközben a legfőbb kérdésünk, hogy kik vagyunk, és hogyan lehetnénk nagyobbak? Mert ez biztosan nem fog odavinni a kereszten, Krisztus halálán való elmélkedéshez, gondolkodáshoz, meditáláshoz. Hogyan tudok én keresztényként ebben a Krisztusban növekedni, vagy nem keresztényként hogyan tudok közel kerülni egy ilyen Istenhez, aki utolsó és senki, ha ilyen erővel van velem az előző kérdés megoldatlanul?
Krisztus (először vagy egyre mélyebben történő) megismerésének, a názáreti Jézus halálán és feltámadásán való meditációnak két összetartozó oldala van.
Az egyik a tartalmi. Meg kell gondolnom újra és újra, hogy miért lett Ő egy a kicsinyek közül. És tudom, hogy tudjátok a választ, de felejtsétek el, amit rutinból tudtok, és tegyétek fel újra a kérdést! Uram, miért lettél Te egy a kicsinyek közül ott, és mit jelent ez most nekem? Ha száz éve tudod a választ, bármikor elmondod a négypontos evangéliumot, ha profi vagy benne, akkor is újra és újra tekints rá úgy erre a történetre, mintha először tennéd! Mi történt Jézussal? Hogyan kapcsolódik ez ahhoz, hogy Ő elmegy a századik, az elveszett, az eltévedt bárányért? Meg kell gondolni százszor és ezerszer: hogy lehet, hogy Ő azért lett elveszett, hogy engem megmentsen, és a világot megmentse? Hogy is van ez, hogy a halálában azért azonosul a megvetettekkel és a senkikkel, Ő maga azért lesz megvetett és senki, hogy én végre egyszer lehessek úgy igazán, de egészen máshogy: valaki? Ne hidd azt, hogy neked nincs szükséged erre a meditációra, mert te tudod az Evangélium történetét! Ne hidd azt, mert az Evangélium soha nem meríthető ki.
A meditációnak van egy másik, így mondom: esztétikai oldala. Szemléled Jézust a kereszten: kellemetlen, taszító, nem szeretem, nem akarom! És mégis! Hogyan tudnám szemlélni Jézust a kereszten, ha nem bírok odafordulni a kicsinyekhez – vagy másik oldalról: hogyan tudok odafordulni a kicsinyekhez, ha nem időzöm ennek a megfeszített Krisztusnak a jelenlétében? Ha nem fordulok oda a kicsinyekhez, elmegyek mellettük az aluljáróban, rájuk sem nézek, ez a lelkület abból fakad, hogy nagyon kevés időt töltök Jézussal, aki kicsiny, senki és megvetett. A szívbeli változás csak akkor fog megszületni, ha a szívünk a megfeszített Krisztus jelenlétében időzik.
Ha pedig a másik oldalról jössz, és azt mondod: te nem tudsz mit kezdeni Krisztussal, mert nem vagy hívő, nem találkoztál vele, vagy már olyan sokszor próbáltad megtalálni Őt, de nem ment - mi lenne, ha azt a gyakorlatot beépítenéd az életedbe, hogy elkezded figyelni körülötted a kicsinyeket, a senkiket, a megvetetteket, a lenézetteket? Kezdd el őket nézni! Kezdj el ne a nálad nagyobbra, meg magadra tekinteni, kezdd el azokat nézni, ahogy jössz-mész a városban, akik senkik és semmik! Nézd őket! És kérdezd: hol vagy te ezekben, Jézus? Milyen vagy Te, Jézus, ha ezekre nézek? Hogyan visz ez engem oda Hozzád, Jézus? Isten legyen irgalmas, hogy ne csak hallgassuk, hanem megtegyük mindezt!
3. Ahogyan a valakik igazi valakivé válnak
Hogyan szabadulunk meg a dilemmától? Azt már látjuk, hogyan lesznek a kicsinyek áldássá. Odavisznek Jézushoz. Jézus odavisz hozzájuk, mert Jézus maga is kicsiny és senki. De ez még nem ütötte ki a szívemből a dilemmát, hogy ki vagyok. Ki mondja ki a végső szót? Hogyan szűnik meg ez a hajsza a lelkemben, a szívemben, hogy valakinek lennem kell? Hogyan rendeződik le? Lerendeződhet-e egyáltalán?
Pál apostol igen releváns vallomást tesz a korinthusi gyülekezethez írt levélben, amit olvastunk a lekcióban, amikor azt mondja: „én magam a legkevésbé sem törődöm azzal, hogy ti hogyan ítélkeztek fölöttem, vagy más emberek hogyan ítélkeznek egy napon, sőt én magam sem ítélkezem önmagam felett.” (1.Kor.4.3) Ez szabadság! Nem azt jelenti, hogy nem tud kritikát meghallgatni. De nem az fogja megmondani, hogy ki vagyok, hogy ti mit mondtok rólam! Másodszor: nem azt jelenti, hogy nem tud önmagára reflektálni, nem tud önvizsgálatot, bűnbánatot tartani, de azt mondja: nem ítélkezem önmagam felett, nem én mondom ki magamról a végső szót. Szabad vagyok.
Hova tűnt a belső kérdés, hogy ki a nagyobb? Hova tűnt Pálból, ami ott van mindannyiunkban? Hogyan tűnhet el valami, ami ilyen szinten része az életünknek? Nem lehet, hogy csak úgy eltűnt! Valahonnan meg kellett kapnia a felmentő ítéletet. Meg kellett kapnia a helyes választ. Így folytatja: „mert semmi vádat nem tudok önmagamra mondani, de nem ez tesz igazzá, mert az Úr az, aki felettem ítélkezik.” Az Úr az! Egyetlenegy módon szabadulsz meg. Nem a másik ember mondja meg, nem te mondod meg magadnak, hanem Isten az, aki kimondhatja azt a szót, hogy vagyok valaki. Hogyan? Az apostol Isten előtt áll, aki kimondja a végső szót. Pál életében sok minden történt, amíg eddig eljutott. Pál a „ki a nagyobb” történetben a legnagyobbak közé tartozott, mint tanult zsidó ember, a farizeusok pártjának a tagja. Azt mondja: ha más valaki bizakodhat abban, ami neki van, én még inkább. Elmondja, hogy ő miért nagyobb: „Nyolcadik napon metéltek körül. Izrael népéből, Benjámin törzséből származom. Héber a héberek közül. Törvény szempontjából farizeus, buzgóság szempontjából az egyház üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam.” Ez az ember saját elmondása szerint is a legnagyobbak közül való! De valami történt, mert utána így folytatja: „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt – ami engem valakivé tett – kárnak és szemétnek ítéltem a Krisztusért. És most is kárnak és szemétnek ítélek mindent Krisztus Jézusnak, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért.” Mert a valaki, mindazzal, ami neki volt, Krisztussal találkozott. És ebben a találkozásban, amikor látta a Senkit, aki érte lett senkivé, fogta a csomagot, ami arról beszélt, hogy ő valaki, ezt az egészet letette és azt mondta rá: ez szemét. Szemét az, hogy mit gondolnak rólad mások! Szemét az, hogy abból akarsz élni, hogy ki mit mond rólad. Szemét az, mondja Pál, hogy abból akarsz létezni, hogy te majd megmondod, hogy kinek értékeled magad! Mindez szemét! Sehova nem visz! Nem hoz ki soha ebből a dilemmából, nem tesz soha valakivé! Hanem amikor ott vagy Krisztusnál az Ő keresztjénél, rájössz, hogy mindezt elengedheted. Miért? Mert ott Krisztusban, amikor mindezt elengeded, senkivé leszel, meghallod Jézus Krisztustól: „te vagy az én szeretett gyermekem. Te vagy az én teremtményem! Te vagy az igazán valaki az én kezemben! Te vagy a megismételhetetlen, egyetlen, akit az én Atyám teremtett, és akit én megváltottam. Te vagy valaki énbennem. Szabad vagy az összes többitől!”
Így lesz a valaki Krisztus előtt senkivé, hogy aztán a senki legyen Krisztus által egy egészen más valakivé.
Előttetek lehetnek emberek, akiknek a szavára vágytok. Kié az a szó, amire a szíved vágyik? Amitől, ha elhangozna, akkor úgy éreznéd, hogy valaki vagy? Lásd meg, hogy ezen a ponton egy bálványtól, egy nem Istentől várod, hogy megmondja, ki vagy. Ez lehet a felséged, a férjed, a barátod, az anyád, a gyereked. Kinek a szaváról hiszed ebben a pillanatban, hogy definiál téged, és megmondja, hogy ki vagy? Kinek a szavára vágysz mélyen? Tagadd meg azt, hogy ő határoz meg, ő mondja meg, hogy ki vagy! Szabadulj fel! Jöjj Krisztushoz! Mondd ki, hogy ez bűn! Mondd ki, hogy nem az ő szava az, hanem egyedül csak az Atya szava Krisztusban az, ami valóban megmondja, hogy ki vagy! Térj meg! Tarts bűnbánatot! Ha előtted van a saját gazdagságod, el tudod mondani, mi mindened van: a családod, a vallásod, a hited, a vagyonod, a munkád, a szép gyermekeid, ha ezek miatt vagy valaki; fogjad ezt a csomagot, ami gyönyörű, szép, ragaszkodsz hozzá; fogjad és tedd fel a keresztre! Hagyd elveszni, kárnak és szemétnek ítélni. Nem abban az értelemben, hogy mindez nem fontos, vagy rossz volna! Pál használta az ő zsidó tudását, és a csomagjából sok egyebet is később. De abban az értelemben kár és szemét, hogy nem ez mondja meg, ki vagy. De amíg te ebbe kapaszkodsz, addig te Krisztusba nem kapaszkodsz.
Csak akkor gyere ki ma úrvacsorázni, ha azt tudod mondani: Uram, tehetetlen vagyok. Semmi vagyok. Nem tudok magammal mit kezdeni. De mindent odaadok Neked, és nyitott vagyok arra, hogy Te betöltsél, hogy Te valakivé tegyél, hogy Te tápláljál, hogy Te életet adjál! Hogy történjen velem, ami egyedül Általad történhet velem. Ámen!

Isten sokkal jobb - mint gondolod; a te szíved pedig sokkal rosszabb, mint képzeled. Nos, tudom, hogy ez nem egy túl népszerű nyitás. Az, hogy Isten sokkal jobb, az lehet az igehirdető gondolata (ezért fizetik, nem?). Azt meghallgatom, és eldöntöm, igaza van-e. Nem fáj. De az, hogy alig érkeztem meg, és valaki a képembe löki, hogy sokkal gonoszabb vagyok, mint gondolom (kicsit sem gondolom különben), az legalábbis felháborító. - Igen, tudom, sikerült minden ellenszenvet megnyernem.
Miért kezdem mégis így? Ha ez nem kommunikációs siker recept; ha nem okoz mindennél nagyobb megelégedést nekem, hogy másokat nyilvánosan sértegetek (mert nem), akkor miért mondom ezt? Azért, mert így van. Azért, mert Jézus példázata ezt állítja elénk.
Nem ismerjük sem Isten gazdag, dicsőséges, nagylelkű jóságát - és nem ismerjük a magunk szívében lakó szűkkeblűséget, irigységet, elvetemültséget sem. Ezt mutatja meg Jézusnak ez az egyszerű története, aminek a kifutása közmondásszerű: "Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók. "
Isten sokkal jobb, mint gondoljuk
A példázat olyan sztori, ami egyetlen üzenetet szándékozik eljuttatni a hallgatókhoz. Gyakran él a képtelenség, és/vagy a humor eszközével. Így kell hallgatnunk Jézus történetét a "mennyek országáról", azaz Isten országáról, Isten jelenvaló uralmáról. Milyen Isten uralma? Mi az, ami megjelenik Jézusban? Milyen az Isten szerint való erőtér, a Szentlélek erőtere? Hogyan vannak a dolgok ezen isteni törvényszerűségek szerint? A válasz, amit a Mt. 19-20 fejezeteiben (a nagyobb kontextus) találunk: ez egy feje tetejére állított világ. Olyan világ, ahol az elsők utolsók, és az utolsók elsők lesznek. Olyan világ, ahol aki naggyá akar lenni, az legyen szolga; aki elsővé lett, szolgálja a többit ezzel a hatlommal. Olyan valóság, amelyben Isten teljesen más, mint a legtöbben - keresztények és nem keresztények - gondolják, és amely szerint az ember is teljesen más, mint ahogy azt mi szeretjük látni.
A sztori egyszerű, a pont annál erősebb. Olyan az Isten országa, mint a szőlősgazda, aki reggel 6-kor megállapodik a piacon néhány napszámossal, akik a szőlőjében dolgoznak egész nap. Majd 9 órakor is gyűjt még munkásokat, 12-kor is, 3-kor is, de még 5-kor is, miközben a munkaidő este 6-kor lejár. Ez nem túl életszerű döntés, de a példázat műfaja éppen attól óv bennünket, hogy életszerűséget keressünk minden ponton. Különben is azt mondtuk, hogy egy feje tetejére állított világban vagyunk, a történet Isten uralmáról szól, és nem a leghatékonyabb munkaerő hasznosításról.
Persze mindenki azt teszi a pénzével, amit akar, mondhatjuk, de a történet ennél jobban belénk vág. Furfangos a gazda (ill, Jézus pontosan tudja, mivel akarja szembesíteni a hallgatóit, és ezért alakítja így a sztorit), ezért a nap végén nem az elsőket fizetteti ki először, hanem az utolsókat. Azokat a munkaerőket, akiket senki nem bérelt fel a piacon, nyilván okkal. És amikor látják az elsők, hogy milyen jó fej a gazda, mert egynapi bért fizet e léhűtőknek (nem hiszem, hogy ennél jobb véleménnyel lettek volna irántuk), már dörzsölik a tenyerüket. Ha ez ennyire bőkezű ezekkel az utolsókkal, akkor ők, az elsők, ezen a napon biztosan megfogták az Isten lábát, és messze több pénz áll a házhoz, mint egy átlagos napi munkadíj. Ha azok az 5 órások a teljes napidíjat kapják, akkor nekik - egy kis matekkal - legalább tízszer annyi jár. De nem így történt, és ezen fel is húzzák - akarom mondani fel is húzzuk magunkat. Mert nem igazságos!
Ne feledjük, Jézus Isten országáról mond egy történetet, amelyben a szőlő nem más, mint Isten népe, Izrael, a gazda pedig Isten maga. Milyen ez az Isten? Nos, egészen más, mint a munkásai. Hiszen a munkásai a több munka több jutalom logikája szerint élnek. Ez az Isten pedig a "semmire kellőnek, az utolsónak is ugyanazt adom, mint az elsőnek" módban cselekszik. A munkásait nem zavarja, hogy az utolsók teljes bért kapnak - ha ők hasonlóan többet kapnak. Ezt az Istent nem zavarja, hogy azt amit az elsőknek ígért az egész napos munkáért teljes szabadsággal odaadja az utolsóknak.
Isten egészen más, mint te meg én. Ezért van, hogy a történetet hallva az első munkásokkal együtt mi is "zúgolódunk." Kényelmetlen, érthetetlen ez nekünk is. Piszkálja a történet az igazságérzetünket. De nem a történet piszkál minket, hanem ez az Isten piszkál minket. Mit gondol ez, miért melóztam, szolgáltam, hűségeskedtem, engedelmeskedtem, imádkoztam, adakoztam, jótékonykodtam hosszú éveken át? Mit gondol az Isten?
Vagy inkább: mit is gondolok róla? Igen, azt gondoljuk róla, hogy pont olyan, mint a főnököd (tanárod, …stb), aki megjutalmaz, ha jól teljesítesz, és elmarasztal, ha kevésbé. Vagy aki tartozik neked egy kis prémiummal, ha jól dolgoztál, és meg ne merje jutalmazni azt, aki most lépett be a cégbe. Patika mérlegen számolod ki nap-mint-nap, hogy kinek mi jár, pontosan beárazod magad a munkaerő piacon, a suliban, a társadalmi osztályok között, a kütyüid, ruháid, pihenési szokásaid alapján…És ezért így kell működnie Istennek is. Így látod Istent. Logikus, igazságos, jutalmazza a jót, az érdemest, megbünteti a semmirekellőt. Csak ez az Isten fittyet hány a matematikádra.
Mert ő jó. Mert ő gazdag, nagylelkű, kegyelmes. Annyit ad az utolsónak, mint az elsőnek. Igen, annak, akit "leárazol", ugyanannyit juttat, mint teneked. Mert neki így tetszik. Mert ő egy másik világból jött. Mert ő az Úr, az alkotó, a teremtő, akinek minden munkás fontos és értékes; és akinek ugyanolyan fontos és értékes az utolsó, mint az első.
És tudod, hogy ez mit jelent? Atz, hogy a zúgolódásunk pontosan leleplezi, hogy mennyire nem ismerjük ezt az Istent. Mennyire nem ismerjük a nagylelkűségét, a gazdagságát, a kegyelmét, az irgalmát… Mennyire nem ismerjük, hogy ugyanezzel van felénk is. Mi szorongunk, hogy elfogad-e, meg gyűjtjük a jó pontokat, ő pedig csak néz: hát nem érted, hogy mennyire szerető, nagylelkű, kegyelmes Isten vagyok? Nem érted, nem érzékeled, hogy én jó vagyok; tényleg jó…
Isten sokkal, sokkal, sokkal jobb, mint bármikor is elképzelted. Nem is tudod talán, de te másképpen gondolkodsz róla. Azt gondolod, hogy nem jó - és ezért meg kell szolgálnod a jóságát. Ez nevezük vallásosságnak. Vagy azt gondolod, hogy nem elég mindaz, ami nála van, amit ő ad. És ezért tőle elfordulva máshol keresed az örömöt, a beteljesülést, az életet. Ezt nevezzük szabadosságnak. Az egyik úgy nem hiszi Isten jóságát, hogy nagyon vallásos. A másik úgy nem hiszi Isten jóságát, hogy nyíltan ellenszegül. De Isten, Isten…. Ő messze, messze jobb, mint bármikor gondoltad volna.
Mi sokkal rosszabbak vagyunk, mint gondoljuk
Ahogy másokhoz viszonyulunk
Szóval a reggel 6 órás munkások zúgolódni kezdtek a gazda ellen: "Ezek az utolsók egyetlen órát dolgoztak, és egyenlővé tetted őket velünk, akik az egész nap terhét hordoztuk, és szenvedtünk a hőségtől." És mit válaszol a gazda: "Barátom, nem bánok veled igazságtalanul. Vajon nem egy dénárban egyeztél meg velem? Vedd, ami a tied, és menj! Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem tehetek azt a javaimmal, amit akarok? Vagy azért vagy irigy, mert én jó vagyok hozzájuk?" Vagy "azért gonosz a szemed", mert én jó vagyok? Nos, Isten jósága leleplezi a szívünket. Sokkal gonoszabb, mint gondolnánk. Hiszen amikor maximális igazunkat érezzük, amint ebben a történetben azonosulunk a kora reggel munkások méltatlankodásával, vagy amikor azt gondoljuk, hogy ez szükséges is, hogy így legyen, mert különben mindenféle léhűtők lesznek - akkor Isten az mondja: gonosz a szemed, elvetemült, irigy a szíved. -- Különben te kitől kaptál munkát? Neked miért van több vagy jobb lehetőséged? Miért gondolod, hogy az neked jár - de nekik nem jár….? Vajon milyen a szívünk?
Tim Keller írja Victor Frankl és Langdon Gilkey a második világháborús koncentrációs táborokat leíró műveire utalva:
Mindkét szerző fogolytársai mindaddig erkölcsös, „jó” tagjai voltak a társadalomnak, amíg ez kifizetődő, biztonságos és becsülendő volt. Ám olyan körülmények között, ahol az önzetlenségért komoly árat kellett fizetni, vagy akár halálos kimenetelű is lehetett, legtöbbjük önzővé, sőt egyenesen gonosszá vált, s saját túlélése érdekében minden erkölcsi szabályt megszegett. Frankl három embertípust figyelt meg a táborban: azokat, akik velejükig önzővé és kegyetlenné váltak; azokat, akik magukba fordultak, s összekuporodva várták a halált; és azon keveseket, akik megmaradtak önzetlennek, mindvégig törődve embertársaikkal. A felismerés mindkét szerzőt megrázta, hiszen liberálisabb felfogásukkal összhangban korábban azt vallották, hogy az ember természeténél fogva jó. A tábori körülmények között azonban sok – sőt a legtöbb – fogoly készségesen megfeledkezett mindenfajta erkölcsi érzékről. (Keller, Közerkölcs kontra igazi erény, kézirat)
A szívünk sokkal rosszabb, mint gondoljuk. Szeretünk magunkra úgy tekinteni, mint nagylelkű, önzetlen emberekre. De mi van akkor, amikor ez már nem éri meg? Amikor nem éri meg önzetlennek, nyitottnak, hűségesnek lenni… Amikor - talán éppen vélt nagylelkűségünk miatt - azt gondoljuk, nekünk több jár? Azt hiszem, a reggel 6 órás munkások megértően és jószándékúan bólogattak volna, amint a gazda kiosztja az este 5 órásoknak a teljes napi bért - ha előtte maguk megkapták volna annak tízszeresét. Telve lettek volna nagylelkűséggel az utolsók iránt. De az, hogy "egyenlővé tetted őket velünk", na ez felháborító! -- Ha annyira bizonyos vagy abban, hogy te igazából nagyon is rendes ember vagy, képzelj el bármilyen éles helyzetet; bármilyen veszélyt; megaláztatást, hátratételt; jogos jusstól való megfosztást…
Ahogy Istenhez viszonyulunk
A munkások azonban a gazda ellen zúgolódnak. A "zúgolódás" kifejezés, amit Jézus a példázatban használ, minden hallgatóját emlékeztette Izrael szomorú örökségére: zúgolódás a pusztában. Tudniillik miután Isten Mózes által szabadulást készített Izraelnek Egyiptomból, a rabszolgaságból, a biztos halálból (minden előszülött fiúgyermeket meg kell ölni), majd miután kivonultak Egyiptomból és a fáraó és csapatai utánuk szegődtek, Isten szabadulást készített a Vörös-tengeren át, Izrael ott találta magát a sivatagban. Sem föld, sem otthon, sem semmi biztos megélhetés… csak az ÚR, aki megszabadította őket. És ezen a ponton beindul az, amivel újra és újra ingerelték Istenüket (aki gondoskodott róluk): "Hát azért hoztál ki bennünket Egyiptomból, hogy szomjan pusztíts minket gyermekeinkkel és jószágainkkal együtt?"  Ezt Mózesnek mondják, de az Urat kísértik; Istent teszik próbára, újra és újra. Tudjátok miért? Mert nem hiszik, hogy Isten jó és jót tervez. Miért nem? Miért nem?
Nos, mert rosszabb a szívünk, mint gondolnánk, mit szeretnénk. Mert elsötétült a szívünk. Isten jóságát nem látjuk - de saját szívünk nyomorult és kicsiny volta miatt nem. Sötét szűrő van ott, és akárhogyan is okoskodunk, végül minden világosságra jön. És ennél még rosszabb a helyzet. Hiszen - a példázatnál maradva - nem arról van szó, hogy Istent másnak látjuk, mint amilyen ő, hanem nem is akarjuk, hogy más legyen, nem is tudjuk elviselni, hogy teljesen és igazán jó, nagylelkű és kegyelmes legyen. Jobban szeretnénk azt az Istent, akit kézben tarthatunk az érdemeinkkel. Aki tartozik nekünk, mert mi az ő szőlőjében "az egész nap terhét hordoztuk, és szenvedtünk a hőségtől." Mennyi szolgálat, mennyi engedelmesség. Mennyi adakozás, mennyi imádság, mennyi… és soroljuk. Soroljuk, mert ezzel kézben tartjuk Istent. Engedelmeskedünk, mert akkor ő majd megadja nekünk, ami jár. De ő nem…. Ő nem ilyen, láttuk. Ő egyszerűen csak jó. És ezt nem bírjuk. Fellázadunk, zúgolódunk, csapkolódunk, fenyegetődzünk. Igen, a szív lázad Isten ellen. Rosszabb, mint gondoltuk. Elveszett, menthetetlen, és ki az, aki meg tudja változtatni? Betegség ez a gonoszság; olyan kór, amit nem tudunk meggyógyítani.
Luther Márton így foglalja össze:
"Világosan látjuk tehát, ha a szívükbe tekintünk, hogy az utolsók nem számíthattak érdemeikre, egyedül a gazda jóságát élvezték, Az elsők azonban nem mérték fel a gazda jóságát, hanem saját érdemeikre néztek, és azt gondolták hogy jogaik vannak, ezért zúgolódtak." <http://www.lectionarycentral.com/septuag/Luthergospel.html>
Tényleg így van-e?
Tudom, hogy felháborítók, élesek ezek a kijelentések. Hogy annyi minden nehézzé teszi elfogadásukat, annyi minden küzd bennünk. A számos közül egyet néven kell neveznem. Sokakban ott van a kérdés, hogy ha valaki az emberi természet megromlott voltát hangsúlyozza, nem tesz-e vele lélektani értelemben rosszat. Nem bátorítani, kibontani kell a személyiséget?  Mi lesz abból, aki ilyen rossz hírt hall; aki ezen keresztül kezdi el mérni magát? Annyi ember van, akinek rossz az önértékelése; akit nem szerettek és értékeltek és nem képes szeretni és értékelni magát, hát azoknak mindenre van szüksége, csak erre nem…
Szeretném megválaszolni ezt a kérdést, amely azért sem meglepő, mert mindvégig hangsúlyoztam, hogy Isten országa egy feje tetejére állított világ.
És ezért először a következő kérdést tegyük fel: tényleg úgy van-e Isten és az ember, ahogy Jézus ebben a példázatban elénk adja? És ha igen, honnan tudhatjuk? Sztorikat bárki mondhat.
Nos, Máté evangélista evangéliumot ír. Jézus születésének, életének, szolgálatának, halálának és feltámadásának a történetét. Ebben a műben a 19-20 fejezet újra és újra arról szól, hogy az elsőkből utolsó lesz, és az utolsókból első. A tanítványok pedig azon szorgoskodnak, hogyan lesz majd jutalmuk Jézus országában, hogyan lesznek elsők, miközben Jézus arról beszél, hogyan lesz ő az első, a rabbi, a mester, a Messiás az utolsó… Az utolsó, mert keresztre fogják feszíteni.
Mindannyian érezzük, hogy egészen más annak a tanítása, aki az első pozícióját tartva figyelmeztet, tanuld meg az elsők és utolsók leckéjét, mint azé, aki úgy mondja ezt, hogy magától oda lép az utolsó helyére. Jézus az elsőből utolsó lett: azért fizet meg, amit nem követett el. Jézus halála a Biblia egészének fényében a megváltás ára; ő fizet a bűnért, amely a mi gonosz szívünkből nő ki… Miközben mi érdemeinket soroljuk, ő a mi bűnadósságunkért tesz eleget; maga fizeti azt ki. Ez Isten jósága. Mérhetetlen jósága irántad és irántam. Ezért nem a hibáinkat, a bűneinket, a sötét szívünket nézi. Tudja, ismeri mindazt, de Krisztusára, felkentjére helyezte, hogy rólad levegye. És ezért teljes jóságával fordul feléd.
Majd Jézus az utolsóból első lett: mert nem maradt a halálban, hanem Isten feltámasztotta a harmadik napon. Győzelme annak bizonyítéka, hogy halála valóban bűnért való áldozat volt, amit az Atya elfogadott. Ez Isten szeretetének jósága.
Nos, ha Isten így szeret - miközben a szívünk ennyire rossz, akkor ez nem tönkretesz, hanem helyretesz. Helyretesz: egyrészt józanná tesz, a szívünk annyira rossz, hogy nincs olcsóbb, egyszerűbb megoldás, mint Jézus Krisztus halála. Másrészt felemel, és azt mondja, hogy annyira szeretett és értékes vagy, hogy Isten nem hagyott elveszni, hanem a saját Fiát adta érted.  Minél mélyebben elismered szíved gonoszságát és Isten irántad való jóságát, annál hálásabb, örömtelibb, szabadabb ember leszel. Aki nem kínból, hanem örömmel munkálkodik az Úr szőlőjében… És aki tudja, hogy amikor ugyanez a jóság árad a hozzá képest utolsóra, ugyanaz az erő munkál, mint amely őt is meggyógyította. És ezért nem irigy már, nem gonosz szívű, hanem örvendező: milyen gyönyörű, hogy az Uram irgalmat gyakorol másokkal is!
Mi következik ebből?
Ha utolsó vagy: örülj! Fogadd magadba Isten jóságát! Öleld magadhoz a kegyelmet, öleld magadhoz Krisztust. Magasztald őt! Ha első vagy, ha régóta tanítvány vagy: tarts bűnbánatot a zúgolódás miatt. Légy olyan újra, mint amikor először ölelted magadhoz Krisztust. Ha nem megy, mert vastag kéreg borítja már szíved, kezdj el könyörögni. Uram, megváltóm, olvaszd meg szereteteddel, jóságoddal kemény szívemet…
Ha gyülekezeti vezető vagy (házicsoport vezető, szolgálati csoport vezető, presbiter, lelkész…) gondold végig, hogyan jelenik meg a vallásosság dinamikája (engedelmeskedem/szolgálok, hogy Isten elfogadjon) és az evangélium dinamikája (Isten jó, mindannyiunkat elfogadott a Krisztusban, ezért hálával szolgálom) abban a csoportban, amelyben Isten felelőssé tett. Hogy vannak ott "régiek" és "újak"; reggel 6 órások és este 5 órások, valamint mindenki a kettő között? Épül-e valamiféle hierarchia, valami "vallásos, hívő bennfentesség", ami arról beszél, hogy a szívünkben elhomályosult Isten abszolút jóságának érzete, a kegyelem mindenek előtti volta?
He nem vagy Krisztus követője, akár vallásosan nem, akár nyíltan elutasítva Istent, gondold meg, hol van az igazi, abszolút jóság? Gondolkozz sokat arról az Istenről, aki olyan, mint ez a gazda. Hátha egy napon megejti szíved jóságával… és nem leszel többet hitetlen, hanem leszel hívő. "Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók. "  ÁMEN!
(Lovas András)

Ebben a sorozatban arról beszélünk, mit jelent mélyen meggyökerezni Krisztusban. Mégpedig azért, mert a gyökérből fakad az élet; a termés. A kérdés a lelkipásztorok beszélgetéseiben, gondolkodásában a következőképpen vetődött fel: ha látunk a közösségünkben rossz gyümölcsöt, olyan gyümölcsöt, ami a mi kultúránkban teljesen elfogadott, de Isten népében bűn és nyomorúság, ez mire hív bennünket? Amennyiben azt tapasztaljuk, hogy a keresztény házasságból az egyik fél kilép, és ami a kultúrában teljesen elfogadott, az egyre jobban elterjed Isten népében is, miközben Isten előtt a szövetség szent, akkor mire hív ez bennünket? Ha a mai kultúra aláássa a hűség, kitartás, a nehézségek elszenvedése (állhatatosság), a küzdelmek közepette is megmaradó remény erényeit, és ezért mi is egyre több rossz gyümölcsöt termünk, akkor a válasz nem az, hogy "de legyünk jók", "legyünk különbek"; a motiváció nem lehet a félelem ("nem félsz, hogy mit gondol Isten? Nem fész, mit gondolnak mások?"), és nem lehet a büszkeségre való hivatkozás sem: "nem szégyelled magad, hogy ugyanolyan vagy, mint mások?", vagy: "Figyelj, tarts ki, és utána elmondhatod, hogy jobb vagy mint  a többi…" Mindezeket a megközelítéseket nevezzük vallásosságnak, ami a hitetlenség egy formája. A legtöbbször azt gondoljuk, hogy hitetlen, aki nem hisz Istenben, aki úgy él, ahogy neki tetszik, aki teljesen nyíltan elutasítja a kereszténységet. És ez nyilván valóban hitetlenség. De a vallásosság ennél sokkal alattomosabb, mert a hit álcájában jelentkezik. De ez álca, mert nem a gyökérben (a szívben) munkál igazi, evangélium, Krisztusi változást (ez az igazi hit), hanem csak kívül akar változást, miközben a szívben a félelem, a büszkeség, az önigazság, a mások lenézése… és mindezek ezerarcú undorító valósága uralkodik. Ma tehát azt fogjuk megvizsgálni Pál szavai alapján, hogyan történik az igazi, szívbeli változás, hogyan érkezünk el a gyökérig, hogy így jó gyümölcsöt teremhessünk. Ez keresztényeknek azért fontos, mert újra és újra a vallásosság erői kerekednek felül a szívünkben, ha tudatosan fordulunk újra és újra az igazi hit, az evangélium felé. Nem keresztényeknek meg azért lehet fontos, mert amit ők kereszténységnek gondolnak, az sokszor éppen ez a vallásosság.
Mielőtt erre rátérnék, még a bevezetés részeként, szeretnék még egy kérdést felvetni. Mégpedig azt, hogy miért legyünk mások/ vagy miért teremjünk gyümölcsöt? És erre a választ Jézus foglalja össze abban a részben, amit a lekcióban olvastunk:
Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. 1ámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. (Mt. 5.14-15)
Tehát ha az emberek látják a jó cselekedeteiteket (jó gyümölcsöt), dicsérik a ti mennyei atyátokat. Az az Isten népe küldetése hogy fény és világosság legyen, nem önmagáért, hanem azért, hogy az emberek megismerjék Istent, dicsőítsék és magasztalják őt, mert ez Isten terve/erre alkotta az embert, és ez a legjobb az embernek. A Biblia egészében Isten népének erről a küldetéséről gyakran olvasunk úgy mint egy hegyen épült városról, amely világít. Az Ószövetségben Jeruzsálem hegyen épült város, ahol ott lakozik Isten, és ahova majd egy nap eljönnek a népek és magasztalják őt. Az Újszövetségben Jézus felveszi ezt a képet, de a hegyen épült város már nem egy nép, Izrael, nem egy nemzet, nem egy hely, Jeruzsálem, hanem Istennek a népek között élő népe. És azért nagyon fontos, hogy ezt lássuk, mert amint a médiában mindannyian olvashattuk, bő egy héttel ezelőtt a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének kongresszusán Magyarország miniszterelnöke - a magyar kormány politikájára utalva - a következőt mondta:
„Ne féljünk kimondani, hiszen már mindenki látja: Magyarország a hegyen épült város, és köztudott, hogy azt nem lehet elrejteni. Nőjünk fel ehhez a küldetéshez, teremtsük meg magunknak és mutassuk meg a világnak, milyen is az igazi, mély és magasabb rendű élet, amelyet a keresztény szabadság eszményére építettünk”
https://demokrata.hu/magyarorszag/magyarorszag-a-hegyen-epult-varos-160…
Lehetséges, hogy egy állam az államok között valamit felismer és olyan következetességgel véghezvisz, hogy abból valóban utat mutat a többieknek, és így szimbolikusan talán használható rá a bibliai kép, hogy hegyen épült város. A demokráciában ki-ki eldöntheti, ill. a közösség meg kell hogy vitassa, hogyan értékeli egy kormányzat teljesítményét. Ehhez nem kell itt hozzászólnom. Azonban amikor egy politikus a Bibliára hivatkozó kijelentéseket tesz, amellyel gyülekezetünk tagjai is találkoznak, fontos arra rátekinteni, igen, itt, a szószéken is. Nekünk, Isten népének pontosan tudnunk kell, hogy egyetlenegy állam, egyetlen egy nemzet sem lesz soha azonos azzal, amiről az idézett sorokban Jézus beszél. Minden keresztény embernek fontos látni, hogy mi az, ami a bibliai valóság igazsága, és mi az, ami egy bibliai kép, szimbólum, amit egy politikus használ. És ezért hadd mondjam ki újra, és tegyük helyére a dolgokat: Soha egyetlen egy nemzet sem lesz, lehet hegyen épült város bibliai, jézusi értelemben, mert ez a kép egyedül Isten népére vonatkozik. És éppen ezért akkora felelősség rajtunk, hogy a mai Magyarországon hogyan leszünk mi Isten népe, ill. közelebbről Budapesten, mi a Gazdagréti gyülekezet olyan közösséggé, amely világít, vagy amely - a már használt képpel élve - jó gyümölcsöt terem. Hogyan éri el az evangélium ereje a gyökeret, a szívünket? Hogyan változunk az evangélium által?
1. Ahogy Isten szeretete Krisztusban egyre jobban átjár
2. Ahogy szabadon szembe merünk nézni életünk sötét oldalával
3. Ahogy egymásért is felelősséget vállalunk a változás útján
 
Amikor az apostol ezt írja: "legyetek tehát Isten követői mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul, Istennek kedves illatként" - akkor két kulcsfontosságú dologra mutat rá. Az egyik, hogy minden szívbeli (azaz belülről kifelé mutató) változás mögött szeretet áll; a másik, hogy a mi szeretetünk forrása Krisztus szeretete irántunk.
Az elsőben a gyermek és a szerető apa képével találkozunk. "legyetek követői", szó szerint: utánzói. Persze az utánzás, imitálás lehet negatív előjelű is: gúnyból utánzom; vagy megpróbálom utánozni, de ez megint csak valami külső dolog lenne (vallásosság). És ezért fontos a szeretet: a szeretett (az apa szeretetét megélő) gyermek követi/utánozza az apját. Mielőtt még azt gondolnánk, hogy ez biztosan valami a feudális korból itt maradt hierarchikus gondolkodás, hadd mutassak valamire, ami azt hiszem mindannyiunk tapasztalata. Gondolj arra, amikor láttad, hogy egy apának a jó lelkülete (szelídség, meleg szívűség) átplántálódott a gyermekébe. Nem is annyira tudatos utánzás ez, mint amennyire a benne élés egy erőtérben, egy lelkületben, ami megformál. (És persze hasonlóan megformálja a gyermek lényét, lelkületét a félelem, az erőszak, a bizonytalanság is…). Az evangéliumi, szívbeli változás, amiről az apostol beszél, abban születik, hogy az apa szeretete átárad a fiúra, Isten atyai szeretete úgy tesz követővé, utánzóvá, imitátorrá, hogy a maga szeretetében tart minket. És ez úgyis jó hír, hogy amennyiben mi apáinktól mást örököltünk és másnak lettünk imitálói, ez az isteni szeretet újra programoz, újra formál bennünket. Az ő szeretetében elkezdődhet kitágulni a tér, az élet, és beléphetünk egyre inkább abba a szerető, irgalmas, nagylelkű valóságba, ami a mi mennyei atyánké… Ez növekedés, ez változás.
Az apostol azonban egyből e mellé helyez egy másik képet is: és éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul, Istennek kedves illatként.  Nem tud tehát úgy Isten szeretetéről beszélni, hogy ne jelenne meg mellette azonnal Krisztus, ahogy ő szeretett minket. És figyeljük meg, hogy itt is a hangsúly azon van, hogy bennünket szeretett Krisztus. Azaz minden változás válasz arra, hogy szeretettek vagyunk, és ezt átéljük.
Továbbá van ennek a szeretetnek valami drámai, sőt, durva oldala is, amit nem szabad elutasítanunk, nem szabad elhomályosítanunk, ami elől akármennyire is szeretnénk, nem menekülhetünk el. Mert ez a szeretet valami nagyon más, mint amit az ember ma elképzel. Krisztus  "önmagát adta értünk áldozati ajándékul, Istennek kedves illatként." Áldozati ajándék - kedves illat. Mindezek az ószövetségi áldozatok világába visznek bennünket vissza, ahol Isten rendelése szerint Izrael népében a pap feladata a bűnért való áldozat bemutatása. Ez véres, a mi számunkra durva esemény volt. Ki nézne ma végig egy ilyen áldozatot? Az állat, az ellenkezés, a leölés a vér, az áldozat elégetése (égőáldozat); a szagok, a hangok… ez volt a "kedves illat." Újra és újra olvassuk a Tórában: kedves illat az Úrnak. Miért kedves illat? Miért volt kedves az Úrnak az áldozat? Nyilván nem a szagáért, nem is magáért az állatért; hanem azért (és csak akkor!), amikor Izrael népe (ill. képviseletében a papság) ezt úgy és azért tette, ahogy és amiért Isten elrendelte: bűnért való áldozat. Amikor Isten népe igaz bűnbánattal odaállt az szent Isten elé, és "rátette a vétkeit" az áldozati állatra, amit feláldoztak az Úrnak, akkor két dolog is történt. Egyrészt mélyen beléjük ivódott, hogy nem állhatnak meg a szent Isten előtt "csak úgy", automatikusan, azaz nem bírhatják az ő elfogadását és szeretetét magától értetődően, mert ott van bennünk, közöttük mindaz, ami Isten rendje, élete ellen való. És Istennek kedves, amikor ezt az ember elismeri. Hiszen tudja, hiszen szeret. A  másik dolog, hogy az is mélyen velük való lett, hogy Isten szabadulást, megváltást készít; hogy valaki más bűnhődik helyettük; hogy valakinek el kell vinni a bűn terhét… És ebben azt ismerték fel, hogy Isten elkészíti a szabadulás, a megváltás útját. Gondoskodik népéről, közöttük lakik, amíg a népe engedelmes, és ameddig kész bűnbánatot gyakorolni, ha letért Isten útjáról.
Jézus Krisztus, az igazi és tökéletes áldozat, az utolsó és egyetlen, a megöletett bárány… Önmagát adta érettünk áldozati ajándékul, Istennek kedves illatként. Ez Isten szeretete, az Krisztus szeretete. Ebben a pillanatban ott van a lázadás talán a szívedben; ott van benned, hogy ezerszer hallottad ezt - és mi ez, ha nem éppen a lázadásod jele?! - és közben áll az áldozat, kedves az illat Istennek, és a részedről csak annak elismerése, hogy rászolgáltál az ítéletre, a rászorulsz a bocsánatra, ráteszed bűneid a keresztre, és engeded, hogy Isten kegyelme, szeretete átjárjon… Nem érdemled, és mégis a tiéd. Nem vagyunk jók, és mégis szeret; sőt, éppen itt szeret. És megtanulsz itt időzni, újra és újra a szívedben, az elmédben, a képzeletedben ide térni… és közben átalakulsz. Szeretett gyermekként iszod magadba a kegyelem szavait, a kegyelem valóságát: az egész univerzum végső valósága Isten Krisztusban testté lett szeretete, az ő kereszthalálában és feltámadásában!
 
Hogyan változunk az evangélium által? Lássuk, hogyan folytatja az apostol levelét:
"Ellenben paráznaság, bármiféle tisztátalanság vagy nyerészkedés még szóba se kerüljön közöttetek, ahogyan ez szentekhez méltó, se szemérmetlenség, se ostoba beszéd vagy kétértelműség, mert ez nem illik, hanem inkább a hálaadás. Hiszen jól tudjátok, hogy egyetlen paráznának, tisztátalannak vagy nyerészkedőnek, azaz bálványimádónak sincs öröksége Krisztus és Isten országában."
Amennyiben Isten szeretete él a szívünkben, és amennyiben szeretetben járunk, akkor az elkezdi kiűzni a szívünkből mindazt, ami Isten nélkül fogva tart. A klasszikus szex, pénz, hatalom - erők, amelyek megülik az ember szívét, ha egy nagyobb erő, Krisztus szeretete nem ragadja magával azt - közül Pál itt a szex témáját hozza fel. A paráznaság, görögül porneia minden olyan szexuális cselekedetre vonatkozik, amely kevesebb mint a férfi és nő szexuális közössége a házasság szövetségében. A "nyerészkedés" kívánságra vonatkozik; John Stott szerint itt a "ne kívánd a másik feleségét, férjét" értelmében. Hasonlóan, az ostoba vagy kétértelmű beszéd is a szexualitáshoz kapcsolódik, amit jól ismerünk a mocskos gondolatok, szexista utalgatások, flörtölgető beszólások, durva viccek formájában. Mivel Efézusban Artemisz istennő kultuszához hozzátartozott a kultikus prostitúció; valamint ilyen módon a szexualitás mint termékenység imádása, két dolog is világos. Az egyik, hogy miért ezt a témát emeli ki az apostol - azért, mert az isteni rendtől való elhajlás ezen a területen járta át a társadalmat. Azt is mondhatjuk, hogy Efézus nem pénzügyi központ, ahol az elsődleges bálvány a pénz; hanem a szex élvezetének és bálványozásának a központja. A másik dolog, hogy miért nevezi mindezt Pál bálványimádásnak. Nem a szex-szel van baj önmagában, hanem azzal, ahogy az mindent meghatározóvá válik egy város, egy közösség vagy egy egyén életében, azaz elfoglalja a szívet; és így irányítása alá veti az embert. A bálvány nem más, mint Istennek valami jó ajándéka, ami Istentől elszakadva istenné lesz bennünk és felettünk.
Mit mond mindez a szívbeli változásról? Azt, hogy - amint Pál a korábbi életformából és bálványimádásból Jézushoz tért efézusiakat is emlékezteti - újra és újra szabadon és őszintén vizsgáljuk meg magunkat Isten jelenlétében. Amennyiben az ő szeretete éltet; amennyiben Krisztus kegyelméből élünk nap mint nap, bátorságunk és szabadságunk van, hogy mindazt, amiben a régi valóság még (vagy újra) foglyul ejti a szívünk, a képzeletünk, a szavaink, vagy akár a tetteink, azt elismerjük és bűnnek nevezzük. Emlékeztetjük magunkat arra, hogy "ez nem méltó" illetve "nem illik", azaz nem passzol hozzánk, mert Isten uralmának vagyunk az örökösei, annak az országnak, amelynek erői, valósága itt vannak köztünk. Nem azért nem akarunk megmaradni a régiben, vagy visszatérni ahhoz, mert mégis csak az az igazi, jó konzervatív érték, és büszkék vagyunk erre, hanem azért, mert egy olyan új valóság _ Isten országa - ragadott meg bennünket Krisztusban és lett a miénk,  amit lényünk teljes valójával meg akarunk élni. Például nem azért nem akarunk paráznák lenni, mert ragaszkodunk a kereszténység régi értékeihez egy szabadosnak nevezett kultúrában, hanem azért, mert milyen gyönyörű küldetés, hogy hálából élhetünk egy olyan életet a mai világban, ami teljesen alternatív; ami felmutatja Isten szándékát az emberi szexualitással, ami bennünket mint közösséget egyre inkább megerősít abban, hogy hegyen épített város vagyunk. És miközben ezért sokan megvethetnek, vagy lenéznek, sokan mások meg fogják ismerni a mi mennyei atyánkat, és dicsőíteni fogják őt. Ezért nézhetünk szembe újra és újra a bűneinkkel, és gyakorolhatjuk újra és újra  a bűnbánatot és Istenhez fordulást.
 
Hogyan változunk az evangélium által? Az apostol a sötétség világosság képére vált:
Mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség. Ítéljétek meg tehát, mi az, ami kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket.
A változás Isten népe, és azon belül egy konkrét helyi gyülekezet, közösség felelőssége is. Nemrégiben egy ismerősömnek egy beszélgetés során feltettem a kérdést, hogy szerinte miért nem születik igazi önismeret egy keresztény gyülekezetben élve - miért szükséges külön, a gyülekezeten kívül álló, önismereti tréning. Azt válaszolta, hogy szerinte azért, mert nem vagyunk őszinték egymáshoz. Ha például, folytatta, egy gyülekezeti házicsoportban elhangzik valami nagy baromság, a testvérek csendben bólogatnak, majd összesúgnak az illető háta mögött, de nem fogják szeretettel kiigazítani.
Az apostol a gyülekezet közösségét szólítja meg: Ítéljétek meg tehát, mi az, ami kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket.
Mit jelent leleplezni a sötétség haszontalan cselekedeteit? Röviden: ítélkezés vagy kibeszélés helyett szeretettel teli figyelmeztetése egymásnak. Hangsúlyozom, egymásnak, azaz nekem ugyanúgy szükségem van arra, hogy a testvéreim rámutassanak, ha valami nem Isten szerint valót látnak az életemben, mint ahogy a felelősségem, hogy más életében rámutassak erre. Ez teljes mértékben ellenkulturális működés: az ilyen típusú felelősségvállalásnak  nincs helye a világban. "Mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy akarja…" - mondjuk néha. Nos igen, de nem az Isten népében, ahol Krisztus egymás testvérévé tett bennünket a megváltás által. Ha nem tart tükröt a testvérem, nem fogok változni…. Ha nem tartok neki tükröt, szeretettel és alázattal, nem fog változni. Ha a gyülekezetünk nem világít, nem hegyen épült város, nem tölti be a küldetését. Nem dicsőítjük az Urat úgy, ahogy egyedül ő érdemli; nem ismerik meg az emberek, és nem borulnak le előtte. És ez nekem fáj… és ezért az a vágyam, hogy meggyökerezzünk Krisztusban, hogy mélyen, belülről változzunk, és formálódjunk, mint Isten népe.
Ezért az apostollal együtt mondom:
„Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.”
ÁMEN!
(Lovas András)

Minden családnak vannak történetei, amelyeket újra és újra elmondanak. Gyülekezetünk családjának egy ilyen alaptörténete 1997-ből vagy 1998-ból való, amikor amerikai lelkipásztor barátom, akit sokan Pásztor Steve néven ismernek, (többször szolgált közöttünk, és július 23-án újra itt lesz és prédikál), meglátogatott bennünket. Akkoriban ez a telek, ahol a templomot építettük, még nem volt a mienk, de sokat imádkoz­tunk érte, és már tárgyalások folytak a megvásárlásáról. Több gyümölcsfa volt a telken, közöttük az a két cseresznyefa, ami most is látható. Június volt, és ahogy megnéztük a telket, Pásztor Steve leszakított egy érett cseresznyét, és azt mondta: „egy fa sem azért terem gyümölcsöt, hogy maga egye meg, hanem azért, hogy mások szakítsanak róla, és élvezzék azt.” Ez alapvetően velünk maradt a János evangéliuma 15. részének, különösen a 16. versnek a fényében, ami meghatározó alapigéje a gyülekezetünknek, kint is van a kis réztáblán az előtérben. Azt mondja ott Jézus: „nem ti választottatok ki engem, hanem én válasz­tottalak ki titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök meg­maradjon; hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” Mikor nekiálltunk a temp­lomépítésnek, és később is, ahogyan éltük az életünket, mindvégig ez volt bennünk: mint gyülekezet, nem magunkért vagyunk. A templomot sem magunkért építjük, hanem arra választott ki bennünket Isten, hogy itt a lakótelepen gyümölcsöt teremjünk, és az Úrral közösségben megélt életünkön keresztül a körülöttünk levők meggazdagodjanak.
A bibliai kép természetesen messze túlmutat a gyülekezetünk alaptörténetén. A kép, amelyben Jézus gyü­mölcstermésről, szőlőtőről, szőlővesszőkről és a gazdáról, az Atyáról beszél, egy nagyon erőteljes és meg­határozó kép. Ez Izraelről szól, mint az Úr szőlőjéről; és ez a kép az egész Ószövetségben végigvonul. A lekcióban is ezzel találkoztunk. A Biblia gyakran úgy mondja el Isten népének a történetét, hogy az Atya készí­tett egy gyönyörű kertet, amibe elültetett egy szőlőt, az ő népét, Izraelt, azért, hogy gyümölcsöt teremjen. Isten azért választotta ki tehát Izraelt a magáénak, azért szabadította meg őket a rabszolgaságból, azért hozta ki őket Egyiptomból, azért kötött velük szövetséget, azért adta nekik a Tórát, a törvényt, hogy Izrael az Úrral való hűséges közösségben élve gyümölcsöket teremjen. Olyan életet éljen, amelyet ha látnak a pogányok, az Istent nem ismerő népek, megkívánják ezt a gyümölcsöt, eljöjjenek és leboruljanak az élő, a világot teremtő Isten előtt. Ez volt Izrael küldetése. Ez Isten népének a küldetése ma is. De Izrael újra és új­ra kudarcot vallott ebben a küldetésben, nem teremte meg ezeket a gyümölcsöket, mert nem Istent kö­vette, hanem bálványok után ment. Aztán eljött az igazi, a hűséges izraelita: Jézus, aki betöltötte ezt a kül­detést. Azt mondta: „én vagyok az igazi szőlőtő.” A tanítványainak pedig ezt mondta: „ti vagytok a szőlő­vesszők, akik be vagytok oltva a szőlőtőbe, hogy gyümölcsöt teremjetek.” Ez Isten népe ma. Ez vagyunk mi, mint gyülekezet, és ezek vagyunk egyénenként is.  És olyan nincs, hogy Jézus, az igazi szőlőtő ne te­remjen gyümölcsöt! Miközben azonban a szőlőtő soha ki nem hal; soha nem lesz olyan, hogy Jézus ne te­remne gyümölcsöt, az Ő népe soha nem fog megszűnni a világon; ugyanakkor az egyes szőlővesszőre ez így nem igaz! A mai ige komoly figyelmeztetés arra nézve, hogy a szőlővesszőket, ha azok nem teremnek gyümölcsöt, a gazda levágja!
Azért, hogy érezzük ennek a súlyát, hadd térjek vissza az előző történetünkhöz! Két cseresznyefa tehát megmaradt, de tavaly az egyik fának a nagy része elszáradt. Nem volt mit tenni: jött a kertész, levágta, összedarabolta és elégette. Egy ág viszont megmaradt, és most is zöldül. Hetek óta figyelem azonban, hogy a második cseresznyefa is elszáradt, a teljes fa! Nézzétek meg, ez döbbenetes! Itt van egy gyönyörű kert, tele virággal, tele illattal; és áll benne egy fa, amelyben elindultak a rügyek, de nem lett belőle élet és gyümölcs, mert az egész valahol megállt, a fa elszáradt, és ott áll kopáron, szárazan, terméketlenül. Nincs olyan bolond gyülekezet, nincs olyan kertész, aki így hagyja a fát. Mi történik? Ki fogjuk vágatni, el fog tűn­ni! Azért mondom ezt, hogy érezzük annak a súlyát, amiről Jézus beszél: milyen az, amikor van egy szőlő­vessző beoltva a szőlőtőbe, de nem terem gyümölcsöt! Milyen az a gyülekezet, milyen az a keresztény em­ber, akinek az élete ugyanígy kopár és száraz, miközben körülötte élet van! A szőlősgazda gyümölcsöt vár. Ezért mondja Jézus a tanítványoknak ebben a példázatban, és az Ő népének azóta is: ahhoz, hogy gyümöl­csöt teremhessen, a szőlővesszőnek meg kell maradnia a szőlőtőn. Mert az az élet a szőlőtőből árad a sző­lővesszőbe. Krisztus népének meg kell maradnia Krisztusban! Ha Belé oltattunk, és Benne maradunk, akkor a Belőle áradó élet meg fogja teremni rajtunka gyümölcsöt. Viszont ha nem maradunk meg Benne, mond­ja Jézus, akkor nem fogunk gyümölcsöt teremni, és akkor ki leszünk vágva, mint a terméketlen cseresznye­fa a templomkertből.
Arról szeretnék ma beszélni a 9-11. versek alapján, mit jelent megmaradni Jézusban.
Ezek az igeversek három gondolatot tárnak elénk: 
Ez a három gondolat lesz tehát velünk. De még mielőtt belemennénk ebbe részletesen, tartozom egy val­lomással: az igehirdetés, amit ennek alapján most el fogok mondani, 2008-ban már elhangzott itt a gyüle­kezetben. Gondoltam arra, hogy szóról szóra felolvasom az akkori prédikációt, de különböző okok miatt ezt nem tehetem. Mégis: vannak alapvető üzenetek egy gyülekezet életében, amelyeket jó újra hallani. Jó rátekinteni arra, ami tizenegy éve elhangzott; és rátekinteni a mostani életünkre: hol állunk most ennek a fényében? Mi maradt releváns, mi változott és mi maradt mozdulatlan? A jézusi kép ez: visszajön a szőlős­gazda, rátekint a szőlővesszőkre és keresi a gyümölcsöt.
Elmondom, hogyan érkeztem el tizenegy éve ehhez a három vershez. Abban az időben, (itt már a 2008-as prédikációt idézem): a gyülekezetünk egyik legnagyobb kihívása a házastársak közötti megromlott kapcso­lat terén tapasztalható. Sokan felnőttként találtak Krisztusra, és hasonlóan mindannyiunkhoz, magukkal hozták a régi sérelmeket, fájdalmakat és bűnöket. Ezekkel együtt érkezünk Krisztushoz. Ennek következté­ben nagyon sok nehézség van a személyes kapcsolatokban, a házasságokban. Mindannyian ismerjük en­nek az életszakasznak a küzdelmeit: megszületnek a gyerekek, a munkahely nagyon sokat kivesz az ember­ből, a lakásvásárlás nagy anyagi teher és sok stressz forrása, a szerelem romantikus napjai pedig már rég tovatűntek. A házastársak hozzák egymás felé való elvárásaikat, és ha ezek nem teljesülnek, akkor fruszt­ráltak, keserűek lesznek; bezárkóznak vagy nyíltan konfrontálódnak. - Ezek a küzdelmek súlyként, teher­ként velünk voltak tizenegy éve a gyülekezetben.
Annak az évnek májusában egyik lelki vezetője voltam a Cursillónak, egy három napon intenzív evangelizációs tanfolyamnak, ahol a gyülekezetünkből és máshonnan is sok résztvevő volt. Van egy olyan része en­nek az alkalomnak, amikor a résztvevők személyes lelki beszélgetést kérhetnek. Ebben voltam, órákon ke­resztül zsinórban jöttek az emberek és tárták fel életük még gondjait, fájdalmait. Nagyon intenzív szolgálat volt ez. Amikor vége volt, mentem haza, kimerülten ültem az autóban, és rám nehezedett mindennek a súlya. Látva ezeket az embereket, a megromlott, sérült kapcsolatokat, a széthulló családokat, az autóban menet imádkoztam és sírtam. „Uram, hol van a gyógyulás ezeknek az embereknek? Az Evangéliumban benne kell, hogy legyen a kapcsolatok gyógyulása. Az Evangéliumban benne kell, hogy legyen a mélyebb gyógyulásunk bűnből, fájdalomból, az elhordozott sebzettségeinkből, amelyek miatt nem működnek, tönkremennek a kapcsolataink. Benne kell, hogy legyen az Evangéliumban! Benne kell, hogy legyen Krisz­tusban, de nem látjuk úgy, ahogy látni szeretnénk! Hol van a gyógyulás?” Ahogy imádkoztam, Istennel be­szélgettem, egyszer csak elkezdtem mondogatni magamban Jézusnak ezeket a szavait. Elém jöttek ezek az igék, és megértettem, hogy valamit itt az Úr elrejtett arról, hogy mit jelent sebekből gyógyulni, kapcsola­tokban rendeződni. Megértettem, hogy Urunk hogyan von be minket az Ő szeretetébe, hogyan adja köz­ben a mások szeretetére való képességet, és mi módon hoz ez kegyelmet és gyógyulást. Erről szeretnék beszélni.
Az életünk nagyon sok fájdalom, félelem és kényszer közt zajlik, ma ugyanúgy, mint 2008-ban. Gondoljuk csak el, hogy ez a három dolog hogyan van jelen a mindennapjainkban és hogyan hat a kapcsolatainkra! Először is: a fájdalom. A visszautasítás, az ellenünk elkövetett múltbeli sérelmek következtében nagyon sok ember mély fájdalmakat, megbántottságot hordoz a szívében. Sokakkal rosszul, igazságtalanul bántak. Az átélt, éveken át hordozott fájdalom azt munkálja az emberben, különösen, ha már elkötelezett kapcso­latban, családban, házasságban él, hogy védeni akarja magát és azt, ami az övé. Ha belül fájdalom van, azt kívülről félelem takarja. Mert nem akarja még egyszer átélni ugyanazt a fájdalmat, ugyanazt a bántást, elutasítást. Ezért az ember falakat épít, hárít, mélybe temet. Ez az állapot pedig szülőágya a kényszernek. Abban a pillanatban ugyanis, amikor félünk őszintének és ezáltal sebezhetőnek lenni, félünk nyíltan és szabadon szeretni a másik embert, akkor kényszerpályára kerülünk. A múltban ellenünk és általunk elkö­vetett bűnök, körbe bástyázva a félelemből épített falainkkal, ráállítanak bennünket egy olyan útra, amikor nem szabadon, Isten szeretetéből éljük az életünket, hanem állandóan kényszerek irányítanak minket. A félelem, fájdalom és a kényszer, belső életünk megrontói, mint bennünk élősködő undorító és halálos fér­gek, megfosztanak attól, hogy Krisztus gazdagsága, szépsége, ereje, az Evangélium hatalma átáradjon raj­tunk és meghatározza, megformálja az életünket.
Ezért annyira fontos ez a három mondata Jézusnak: mit jelent megmaradni Benne? Mi kell ahhoz, hogy megmaradjunk, hogy gyümölcsöt teremjünk? Három dolog tehát: először annak az újra és újra történő átélése, hogy Jézus az Atya szeretetével szeret minket. Másodszor annak a megragadása, hogy ebben a szeretetben engedelmesség által maradunk meg. Harmadszor pedig annak a megélése, hogy ebben az engedelmességben jézusi örömöt, gyógyulást és helyreállást találunk. Így nézzük ezt a hármat!
1. Jézus az Atya szeretetével szeret minket
Az utolsó éjszakán vagyunk Jézussal és a tanítványokkal, amikor Jézus elmondja ezeket a beszédeket. Még ezen az éjszakán elfogják, majd kihallgatják, másnap pedig elítélik és kivégzik Őt. Ezen az utolsó éjszakán Jézus tesz egy döbbenetes kijelentést. Azt mondja a tanítványainak: „amiképpen az Atya szeretett engem, én is úgy szeretlek titeket.” Mi olyan olcsóvá, olyan könnyűvé tudjuk silányítani eze­ket a mondatokat! Hát persze: Jézus szeret. De próbáld lassan ízlelni, a szíved mélyéig átérezni ennek a kijelentésnek a teljes súlyát! Hogyan szerethette az Atya Jézust? Hogyan szerethette az örökkévaló Atya az örökkévaló Fiút a Szentháromság szeretetkapcsolatában? Mi mindent élt meg ebből a Fiú, aki emberré lett, testté lett, és végig az Atyával való kapcsolatban élt? Mit gondol Jézus, amikor arról be­szél, hogy ez a tökéletes egység és harmónia, ami az Atya és Közte van; az a teljes szeretet, ami az Atyától árad Őfelé – ez ugyanaz a szeretet, amivel Ő szeret bennünket? Milyen felfoghatatlan, amiről Jézus beszél! De azt gondolom, hogy ebben a felfoghatatlan mély szeretetben, ha ezt megsejtjük és megragadjuk, ebben kezd elindulni valami, ami kiűzi a szívünkből a bensőnket pusztító férgeket. 
Amikor arról beszélek a következő néhány pontban, hogyan szerette az Atya Jézust, tartsátok mind­végig magatok előtt azt a kijelentését Jézusnak, hogy azt mondja: Ő ugyanezzel a szeretettel szeret minket, az Ő népét, gyülekezetét.
1. Az Atya kezdetektől fogva szerette Jézust, nem pedig cselekedetiért. Az Atya nem azért szerette a Fiút, mert a Fiú mindenben, amit mondott és cselekedett itt a földön, tökéletesen engedelmes és az Atya akaratához hűséges volt. (Az volt, de az Atya nem ezért szerette őt!) Az Atya még csak nem is azért szerette a Fiút, Jézust, mert Jézus az iránta való hűségből, engedelmességből, szeretetből vállal­ta a kereszthalált és tökéletesen betöltötte küldetését. Nem az történt, hogy az Atya szemlélte Jézust, és ahogy egyre inkább megmutatkozott a Fiú hűsége, ahogy tökéletes engedelmességgel megvalósí­totta az Atya akaratát (úgy, ahogyan soha egyikünk sem fogja), úgy egyre kedvesebbé, egyre szere­tettebbé vált az Atya szemében, a keresztfán elszenvedett kínhalálban pedig végképp egészen meg­szerette Őt. Nem! Jézus nem a tökéletessége révén részesült az Atya szeretetében, hanem egyszerű­en kezdettől része volt az Atyával való szeretetközösségnek. Jézus ugyanezt mondja az Övéinek azon az éjszakán: „úgy szeretlek titeket, ahogy az Atya szeretett engem.” Mit tesznek ezek a tanítványok néhány óra múlva? Szétfutnak, elárulják, megtagadják, sehol nincsenek. De Jézus nem a tetteikért szereti őket, és nem a tetteinkért szeret bennünket. Meg vagyok győződve, hogy Jézus a küldetése során tudatában volt az Atya feltétlen szeretetének, ismerte azt, és ennek a szeretetnek a bizonyos tudata éltette Őt - és azt szeretné, ha mi is így lennénk: a szívünk legmélyén bizonyosan ismernénk az Ő feltétel nélküli, nem tetteinkért való, hanem kezdettől nekünk adott szeretetét. Azt a szeretetet, amiről János apostol azt mondja egy másik helyen: az a szeretet kiűzi a szívünkből a félelmet; szaba­dulás, gyógyulás és kegyelem forrása a számunkra.
2. Az Atya kijelentette a szeretetét Jézus szívébe. Ez nem egy dogmatikai, hitvallásos igazság volt szá­mára csupán. Jézus tapasztalta az Atya szeretetét. Nyilvános szolgálatának az elején, amikor Keresz­telő János megkeresztelte őt, feljött a vízből, megnyílt az ég, leszállt rá a Szentlélek, és egy hang hal­latszott, ami azt mondta: „te vagy az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm!” Mikor leszáll Jézusra a Szentlélek, az Atyának a Lelke, aki felkészítő őt az előtte álló küzdelmes szolgálatra; ahogy Jézus hallja az Atya szavait, a szíve megtelik Isten Lelkével. Nemcsak hallja, nemcsak értelmével érti, hogy az Atya az ő szeretetéről tesz bizonyságot; hanem a szíve túlcsordul a Lélek jelenlététől, és szívében a Lélek tesz bizonyságot arról, hogy ő az Atya szeretett gyermeke, akiben az Atya örömét leli és gyö­nyörködik. Jézus célja velünk ugyanez. Ma is, amint Isten szeretetének igéje hirdettetik neked, nem csak az a cél, hogy ezt értsed, hanem hogy közben Isten Lelke munkálkodjon benned és jelentse ki a szívedbe mindent elsöprő bizonyossággal az Atya irántad való mély szeretetét.
Megmaradni Jézusban, megmaradni a szőlővesszőnek a szőlőtőn nem más, mint újra és újra felidézni, újra és újra odahelyezni magamat, ahol Krisztusban az Atya azt mondja nekem: „te vagy az én szere­tett gyermekem!” Ha keresztény vagy, pontosan tudod, hogy miről beszélek. Ha keresztény vagy, ak­kor át kellett már élned ezt a szívedbe áradó atyai szeretetet. Lehet, hogy szem elől tévesztetted már, lehet, hogy elfelejtetted; de tudod, hogy miről beszélek; és tudod, hogy erre van szükséged; és ez most erősít téged. Ha pedig nem tudod, miről van szó; nincs mit felidézni magadban; te nem tu­dod, milyen az, amikor a Szentlélek a szíved mélyén kiönti az Atyának ezt a szeretetét, amit kiöntött Jézusra is – akkor nem ítélkezve, hanem a legnagyobb alázattal és szeretettel azt mondom neked: ez azért van, mert nem vagy még az Övé. Mert nem vagy még az Övé! Azért nagyon fontos megmutat­nom ezt, hogy utána hamarosan arra mutathassak rá, hogy akkor hogyan lehetsz azzá! De a keresz­tény gyülekezetnek az alapvető tapasztalata az kell, hogy legyen, hogy az Ige által, az úrvacsora által a Szentlélek újra és újra elpecsételi a szívünkben, hogy mi az Ő szeretett népe, megváltott gyermekei vagyunk. Ha ebbe nem merülnénk bele újra és újra, mi másból tudnánk meríteni? Miből tudnánk gyü­mölcsöt termő életet élni?
3. Ez a szeretet Jézust szabaddá és magabiztossá tette. Jézus nem kényszerek mentén élte az életét. Nem azt nézte, mit fognak róla gondolni mások, ha valamit mond; hanem arra figyelt, mit kíván Tőle az Atya, mit kell mondania. Jézus nem sakkozott, nem számítgatta a lépéseket: ha majd ő ezt fogja tenni, akkor abból ez fog következni, és akkor én inkább így lépek, hogy elkerüljek dolgokat és meg­védjem magamat. Nem! Hanem szabadon, mivel az Atya szeretete magabiztossá és erőssé tette, ment oda, ahova az Atya küldte. Akkor is, ha ez azt jelentette, hogy összeütközésbe került a családjá­val, (egy alkalommal a családja őrültnek nyilvánította őt, meg akarták fogni); vagy a tanítványaival, akik nem értették őt; végül egész Izrael vallásos vezetőségével, aminek a következménye a keresztha­lál lett. De Jézus az Atyától kapott szeretettel és szabadsággal járta ezt az utat. Erre nézve is mondja nekünk Jézus: „én úgy szeretlek titeket, ahogy az Atya szeretett engem.”
4. Van még itt egy nagy titok, amiről nem is tudom, hogyan kellene szólnom, mert nem is értem iga­zán. Jézus a következő versekben azt mondja a tanítványainak: „senkiben sincs nagyobb szeretet an­nál, mint amikor valaki életét adja a barátaiért.” Az Evangélium történetéből tudjuk, hogy alig né­hány órával ezután a beszéd után Jézus valóban úgy fejezi ki szeretetét a tanítványai és az egész világ felé, hogy mint Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit, életét adja az övéiért. Jézus úgy szeret, hogy az életét adja értünk - de nem tudom, hogyan vihetem át ezt arra, ahogyan az Atya szerette Jézust. Nem tudom, de mégis tudom. Ezt a fájdalmas odaadást, veszteséget nagyon jól ábrázolta egy pantomim, ahogyan egyszer valakik az Evangéliumot előadták. Mélyen belém vésődött, hogy a ke­resztre feszítés jelenetében, amikor a színpad elején a szögeket verték a fára feszített Jézus kezébe és lábába, a háttérben ott állt a színész, aki mindvégig az Atyát jelenítette meg, és minden kalapácsütés­re görcsös fájdalommal összerándult. Ez hatalmas, mély valóság, és hűen elmond valamit arról, mit jelentett abban a pillanatban az Atyának a Fiú iránt érzett szeretete, amikor halálba kellett adnia őt. Mert amikor az Atya elgondolása szerint az idő egy pontján az örökkévaló Fiú, a Szentháromság má­sodik személye emberré lett, ott az Atyának hatalmas vesztesége volt. Amikor ez a Fiú a kereszten meghalt és letette az életét, nem tudom másként elképzelni, mint hogy a Mennyei Atya szíve mélysé­gesen összetört. Közben nemet kellett mondania Jézusra az ember szívében lévő lázadás miatt, amit Jézus magára vett ott a kereszten – hogy Jézusban igent mondhasson rád és rám, és a gyülekezetünk­re. 
Az a pont, ahol Jézus odaáldozza a kereszten az életét az egész világ bűneiért, ez az a pont, és nincs más, ahol beáradhat a szívedbe, a lelkedbe az Atya szeretete. Nincs más. Ezen a ponton, ebben a pil­lanatban beáradhat. Ha csak annyit tudsz mondani, mert tudod, hogy nem vagy még az övé, hogy „rád nézek, Krisztus, aki így szeretsz engem, hogy odaadtad értem a kereszten az életedet; aki ma­gadra veszed az én elveszettségemet, fájdalmamat, lázadásomat, istentelenségemet, mind felviszed a fára; és ezt azért teszed, hogy én felemelhessem a fejem, én ezt a szeretetet elfogadom, magamhoz ölelem és az Atya gyermekévé leszek” - ha csak ennyit mondasz, akkor ez ebben a pillanatban, itt és most megtörténik! A Szentlélek betölti a szívedet, újjáteremt, újjászül! Kérlek! Kérlek! Egy ember ne legyen közöttünk ma, aki úgy megy el ebből a templomból, hogy nem mond igent Krisztusra, és nem borul le, és nem hívja meg a szívébe! Ne akarjatok vallásosak maradni! Ne elégedjetek meg azzal, hogy csupán itt ültök minden vasárnap, hanem álljatok bele az Atyának a szeretetébe, a világ megvál­tásába, abba, amit Krisztus értetek tett! Fogadjátok Őt be, boruljatok le Előtte, valljátok meg a bűnei­teket, és örömmel és hálával áldjátok a kegyelmét! Ne menjetek el ma enélkül! „Mert ahogy az Atya szerette Jézust - mondja Ő - úgy szeretlek én is titeket!” Így történik az összeköttetés. Így oltatik bele a szőlővessző a szőlőtőbe. Innen meríti folyamatosan az életet. Ha ez nincs, akkor nincs gyümölcs! Ne akard úgy végezni, mint az a fa, ami ott áll terméketlenül, kiszáradva, de ki fogják vágni, és el fogják takarítani ebből a kertből!
2. Mit jelent megmaradni ebben a szeretetben?
„Ha az én parancsolataimat megtartjátok, akkor megmaradtok az én szeretetemben, amiképpen én is megtartottam az én Atyám parancsolatait és megmaradok az Ő szeretetében.” Jézus tovább viszi a párhu­zamot, csak most a másik irányból tekint a kapcsolatra. Ahogyan az Atyától Jézusra áradó szeretet valósá­ga tovább árad ránk; ebben a mondatban azt mondja, irányunkból pedig az engedelmesség valóságát várja ugyanúgy, ahogyan Ő engedelmeskedett mindvégig az Atyának, mert ez az engedelmesség tart benne a szeretetben, így lehet megmaradni abban.
Ezen a ponton sokan azt gondoljátok: szeretet és parancsolatok, szeretet és törvény, hogy fér meg a kettő egymás mellett? A parancsolat és a törvény kötelezettséget jelent, a szeretetre pedig úgy gondolunk, mint egy kellemes, meleg jó érzésre. Miközben nagyon biztató és megnyugtató tudni, hogy az Atya szeret min­ket, közben ugyanannyira nyugtalanító, hogy azt mondja: csak úgy tudok megmaradni ebben a szeretet­ben, ha alárendelem az életemet és mindenben engedelmeskedek Neki, bármit parancsol is. Félreértés ne essék: nem tudunk engedelmesek lenni! Teljesen sohasem, de addig meg se próbálj engedelmeskedni Krisztusnak, amíg nem fogadtad be Őt, Aki éppen az engedetlenségünk miatt halt meg a kereszten! Amíg nem árad be a szívedbe a kegyelem, az Atya szeretete, az Isten kegyelme; amíg nem élted át, hogy elve­szett, teljes mértékben érdemtelen vagy, de Ő mégis felemel, és a magáénak mond; addig ne lépj tovább a második pontra, mert addig lehetetlen engedelmeskedni. Ha viszont Krisztusban vagy, az Isten népének és egy gyülekezetnek a tagja vagy, nem papíron, hanem a Szentlélek újjáteremtő hatalma által, akkor ez az ige arra hív, hogy az engedelmesség által maradhatsz meg Krisztus szeretetében.
Mit jelent engedelmeskedni Neki? Jézus ezekben a fejezetekben azt mondja: „új parancsolatot adok nek­tek, hogy egymást szeressétek!” Ha az a kérdés, hogy az a sok-sok kapcsolat, amelyekről az elején beszél­tem, miért nem működik, és hogyan gyógyulhatna meg; hogyan ad ez a szakasz kulcsot a kapcsolatokban végbemenő gyógyulásra, akkor a válasz: úgy, hogy elkezdjük a másik embert szeretni. Elkezdjük cselekedni a szeretet cselekedeteit. Mert a szeretet nem érzés, hanem döntés. Amikor már semmi szeretetet nem érzel a másik ember felé, tele vagy fájdalommal és frusztrációval; még mindig dönthetsz úgy, hogy hűségesen szeretni akarod őt.
Gondolhatsz most arra az emberre, aki megnehezíti az életedet, akivel küszködsz napi szinten; elutasítás, keserűség, megbántódás, harag, csalódottság, ami miatt épülnek a falak és távolodnak egymástól akár a házastársak is (2008-ban többen hallották ezt a prédikációt olyanok, akik azóta elváltak és elhagyták a gyü­lekezetet) – ha a számodra küzdelmes emberre gondolsz, akkor megjelenhet benned a harc: „Uram, ho­gyan szerethetném ezt az embert?” A fájdalom, a félelem és a kényszer férgei azonnal tiltakoznak: na ne már! Ahhoz az emberhez közeledjek, aki igazságtalan velem? Járjak annak a kedvében, aki semmit sem tett értem? Legyek sebezhető és gyenge azáltal, hogy megbocsájtok neki, és ezzel kockáztassam, hogy nem fog változni? Szeressem, aki nem szeret engem? Mi történik, ha én cselekszem a szeretet cselekede­teit, ő pedig észre sem veszi azokat? Mi történik, ha elkötelezem magam arra, hogy szeressem, de ő újra elutasít? Hol van az én igazságom? Hol van az önbecsülésem? Hol találom meg a biztonságom? Ki lesz az, aki megvéd?
Ezek a gondolatok helyénvalóak és normálisak. Tudjátok, kiknek a számára? Azok számára, akinek nem Krisztus az igazsága, nem Krisztus az önbecsülése, nem Krisztus a biztonsága, és nem Krisztus az, aki meg­védi őket! Azoknak kell ezeket a kérdéseket feltenni. De Jézus azt mondja: „ahogyan az Atya szeretett engem, én is úgy szeretlek téged.” Hol van az Evangélium történetében Krisztus igazsága, önbecsülése, biztonsága, védelme? Miért kell a saját igazságodért harcolni, ha Krisztus az igazságod? Miért kell olyan büszkének lenni, ha Krisztus előtt te különben alázatos vagy, és Ő a te önbecsülésed? Miért kell magadat megvédeni, ha Krisztus az, aki igazol és megvéd téged?
Értitek? Nincs más út, mint a szeretet útja, és tudom, hogy ez milyen út! Nehéz és fájdalmas, tele önfel­adással. Jézusnak is az volt. Ez az út Jézust ezen az éjszakán a magányba, elárult állapotba, elhagyatottság­ba, megalázottságba, a következő napon pedig a keresztre viszi, mert ez az út valóban mindig az önfeladás útja. A szeretet útja mindig a halál útja, mindig kereszt alakú út. És ha komolyan veszed, hogy a gyógyulás ebben az igében ott van a második mondatban: „ha a parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben,” ahogyan látod Jézust hűségesen engedelmeskedni az Atyának és látod Őt megmaradni az Atya szeretetében – akkor pontosan tudod, hogy a parancsolat megtartása, a Krisztus iránti engedelmes-ség tulajdonképpen a halálba fog téged vinni. Igen, oda! Ezt mondja Jézus egy másik helyen: „ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét és kövessen engem!” Nem ez az Evangélium szíve? Nem ennek kellene működni a kapcsolatokban, a házasságban, a családokban? Akár-milyen nehéz, amikor ezredszer futok neki fájdalmasan, csalódva, de mégis szeretni, mégis hűségesnek maradni, mégis tovább hordozni a terheket! A szeretet mindig kereszt alakú lesz! Mindig félelmetes lesz, mert a halál mindig félelmetes. De itt van az esély az új életre. Ha a szeretet útját választjátok bármi oknál fogva is – az egyedüli ok Jézus legyen! Azt mondja Jézus: „ha valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt; ha valaki elveszti az életét énértem és az Evangéliumért, megtalálja azt.” (Mk.8.34-35.) Ez azt jelenti, hogy a szeretet útja nem csak a kereszt útja, nem csak a magunk számára való meghalás útja, de az élet, a gyógyulás útja is.
3. A szeretet útja gyógyulást hoz.
Azon gondolkodtam ott az autóban imádkozva, hogy Jézus a felolvasott rész utolsó mondatában azt mondja: „ezt azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljes legyen.” 
Az én szeretetem, az én engedelmességem, az én örömöm – miről beszél Jézus? Megy a halálba! Megy le­felé a szeretetnek, az engedelmességnek, önmaga halálba adásának az útján (ami a mi utunk is, ha szere­tünk.) Van ebben öröme Jézusnak? Van! Valami nagyon mély, nagyon titokzatos, nagyon elrejtett, nagyon isteni, nagyon paradox, igazi evangéliumi öröm. Az öröm, hogy hűséges vagyok. Az öröm, hogy végigme­gyek az Atyának az útján. Az öröm, hogy szeretek. Az öröm, hogy ebből élet fakad. Az önmagának való meghalás és az élet megnyerésének az öröme. Jézus feltámadt a halálból, Ő az élet forrása, az élet erőit sugározza mindenkor. És Jézus azt ígéri, hogy ha Őbenne a szeretet útját járjuk, akkor az Ő öröme lesz a mienk, és ez az öröm kiteljesedik bennünk.
Amikor Jézus örömöt ígér, meggyőződésem szerint gyógyulást ígér. Ha elég bátrak vagyunk, hogy Jézus­ban megbízzunk, amikor az Ő szavára megbocsájtunk, újra elkezdünk szeretni valakit, áldással válaszolunk az átokra, szeretetet adunk - egy új és titokzatos erő birtokába jutunk. Megismerjük az Atya szeretetének, a feltámadásnak az erejét. Amikor ez az erő túlcsordul az életünkben, akkor fogjuk felismerni, hogy Isten szeretetének erejében élünk, és Jézus útját járjuk. A fájdalom, félelem és kényszer erői szűnni kezdenek, és Jézus öröme növekedni kezd bennünk. Kezdjük el!
Befejezésül: amit elmondtam, ez mind bolondság, ne hidd el! De tényleg! Az Evangélium bolondság, a hű­ség Isten iránt bolondság. Isten elhalmoz szeretetével végtelenül, ugyanakkor arra küld, hogy szeressünk másokat – de ez önfeladás, halál, és ezért bolondság! Ki az a bolond, aki elhiszi, hogy ebből mégis élet és öröm születik? Pál apostol pontosan erről beszél a korinthusi levélben: az Evangélium a görögöknek bo­londság, a zsidóknak megbotránkozás - de azt is mondja: nekünk, akik hiszünk benne, éppen ez a bolond­ság Istennek a bölcsessége, ez a botrány Istennek az ereje!
Kedves gazdagréti gyülekezet! Milyen utat jártunk be tizenegy év alatt? Milyen gyümölcsöket szed a mi Atyánk rajtunk? Mi az, ami miatt megtörik a szíve, ugyanúgy, mint ahogy megtört a szíve tizenegy éve? Hogyan hív ma bennünket hűségre, megmaradásra, a szeretet megtapasztalására mélyebben az úrvacso­rai közösségben, ugyanakkor az engedelmességben és az odaadásban? Mert erre hív ma is - közben ígéri a Benne kiteljesedő különleges mély örömöt, ez az Evangélium!
Ezért azt kérem, amikor kijöttök úrvacsorázni, nézzetek erre a Krisztusra, dicsőítsétek Őt a szívetekben! Tartsatok bűnbánatot, ha kell! Viszont aki úgy vagy itt most, hogy tudod, hogy nem vagy hűséges; nem is akarsz az lenni, nem akarod meghozni azt a döntést, hogy engedelmes leszel valamiben, amiről tudod, hogy nem az Isten parancsa szerint élsz – a magad érdekében kérlek: maradj távol az úrvacsorai közösségtől! De akkor lennék a legboldogabb, ha nem lenne ilyen közöttünk! Ámen!

Különös dolog Húsvét után visszalépni a Húsvét előtti időre ezzel a bibliai szakasszal. Jézus utolsó estéjén, a páska-ünnep éjszakáján vagyunk. Ennek a visszalépésnek az oka az, hogy januártól János evangéliumát vesszük vasárnapról vasárnapra, és most érkeztünk el ehhez a fejezethez. De talán nem véletlen az, hogy éppen ezt az Igét kaptuk mára Istentől. Hiszen érzékeljük annak a valóságát, a missziói hírekben és a saját személyes létünkben egyaránt, hogy bár Húsvét után élünk, mégis a Húsvét előtti erők markánsan jelen vannak a világunkban.
János evangéliumában a 12. fejezettel véget ér Jézus nyilvános szolgálata. Az eddigi rész arról szólt, hogy Jézus jeleket, csodákat tesz, és mindenkinek felkínálja a hitet. A 13. fejezet első versétől viszont már a tanítványi körben találjuk Jézust, (köztük az áruló Júdással), és a következő fejezetekben elhangzó tanítások mind ehhez a tanítványi körben eltöltött utolsó éjszakához kapcsolódnak. A prológban azt olvastuk, hogy Ő az élet, a világosság, aki eljött ebbe a világba. A saját világába jött, de a világ nem fogadta be, hanem elutasította őt. Ez az elutasítás, a saját világából való kivettetés, vagyis a legnagyobb sötétség bontakozik ki majd a köbvetkező órákban. Jézus tudja ezt. „Egyesek azonban befogadták őt” - olvassuk a prológban, és itt Jézus már csak ezeket az egyeseket nevezi az övéinek. Azokat, akik hittek benne, és ezáltal abban, aki elküldte őt. Róluk mondja, hogy „szerette őket a világban, szerette őket mindvégig.” Mindvégig: azaz időben eddig a legvégső pontig - és mindvégig: azaz a kereszthalálig, önmaga odaáldozásáig.
Ennek alapján ma Jézus szeretetét szeretném felmutatni, ezt a mindhalálig tartó szeretetet, kérve a Szentlelket, hogy árassza ki ezt a szívünkbe, és formáljon bennünket, mint az Ő népét.
Az lesz a kérdés előttünk, mit mond el a lábmosás története arról, ahogyan Jézus szereti az övéit, és mit jelent ez az övéi életére nézve? Három pontban szeretném ezt követni:
1. A lábmosás, mint annak a szimbóluma, ahogyan Jézus mindvégig szereti az övéit.
2. A lábmosás, mint annak a szimbóluma, hogy ebből a szeretetből fakadóan Jézus megtisztít.
3. A lábmosás, mint az átrendezett emberi kapcsolatok modellje.
 
1. A lábmosás, mint a szeretet szimbóluma
Az utolsó vacsorán vagyunk együtt. Vacsora közben egy ponton Jézus felkel. Szeretném, ha magatok elé képzelnétek ezt a történetet, belétek vésődne Jézus mozdulata: a tanítványok az oldalukon fekszenek az asztal körül, Jézus felkel, leveszi a felső ruháját, kendőt köt maga elé, és körbe menve elkezdi mosni a tanítványok lábát. Nyilván érzékeljük, hogy a lábmosás mennyire megalázó, szolgai cselekedet. De mivel a mi világunkban senki nem gyakorolja már ezt ilyen módon, ezért nehéz megragadnunk azt a mély döbbenetet, amit ott és akkor azok a tanítványok érezhettek, akiknek a világában a szolgák általi lábmosás mindennapos gyakorlat volt.
Próbáljuk másképp megragadni: a lábmosás olyan cselekedet, amelyet bármelyik tanítvány szívesen megtett volna Jézussal., mert Jézust szerették, tisztelték, a lehető legnagyobbnak, Messiásnak tartották. Olyannak, akinek a lábát megmosni, még ha ez egyébként szolgai, megalázó feladat is, mégis megtiszteltetés. Gondolj arra, hogy valakinek mondjuk a táskahordozója lennél! Ki az, akinek szívesen vinnéd a táskáját, örömöd lelnéd ebben? Valaki, aki nagyon fontos neked, nagyon felnézel rá, pl. hatalmas tekintély a szakterületeden, és azt mondod: nem nagyon vonzó dolog valaki után vinni a táskáját, de ha egy napig vele lehetnék ilyen szoros közösségben, szívesen megtenném. Talán látsz magad előtt ilyen embert.
Másik oldalról viszont a tanítványoknak esze ágában sem lett volna megmosni egymás lábát. És ez nem baj! A korabeli társadalomban ez annyira egyértelműen a rabszolga feladata volt, hogy lehetetlen lett volna elképzelni egymás között ennek a megtételét. Nem rosszallóan mondom tehát, nem arról van szó, hogy a tanítványok érezték ám, hogy meg kellene tenni valakinek, de hát senkinek sincs kedve - ez a cselekedet nem volt elvárás, a dolgok nem így működtek, fel sem merült. Mégis Jézus feláll, leveszi a ruháját. Ennek nem akkora súlya van, mint ha ma valaki leveszi a zakóját. Levette a felső ruháját, ez azt jelenti: mezítelenné tette a felsőtestét – csak a rabszolgák voltak mezítelen felsőtesttel a házban! Van ennek egy kínja, kényelmetlensége. A ruha, a felruházottság tartást ad. De Ő leveszi, elkezdi mosni a tanítványok lábát. Végez egy olyan cselekedetet, ami teljesen értelmetlen és értelmezhetetlen abban a világban.
Óriási nagyot tévednénk, ha most ebből a jelképes prófétai cselekedetből valamilyen direkt erkölcsi üzenetet próbálnánk kihozni. Mert a történet végül majd valóban kifut oda, hogy Jézus azt mondja: nektek is meg kell mosnotok egymás lábát, de hihetetlen méretű hiba lenne, ha egy hirtelen kapcsolással ehhez a felszólításhoz érkeznénk meg, és egyfajta példaadásként tekintenénk Jézus tettére. A lényeget veszítenénk el. Messze többről szól ez a történet, mint példaadásról. Merthogy az, hogy Jézus megmossa a tanítványok lábát az utolsó estén, az elfogatása, keresztre feszítése előtt, az nem csak kulturálisan felforgató, hanem a dolgok lényegét tekintve igazából szükségtelen is. A tanítványok feladata nem az lesz, hogy majd egymás lábát mosogassák, hanem az, hogy radikálisan átrendezett emberi kapcsolatokban éljenek. Látni kell: a lábmosás szolgai cselekedete nem más, mint szimbolikus kifejezése annak, ami a következő órákban valóságosan kibontakozik. Jézus meghal, mégpedig a lázadó rabszolgáknak fenntartott halálnem, a keresztre feszítés elszenvedése által. Az Isten Fia azért teszi ezt, hogy ezáltal szolgáljon az egész teremtett világnak, a tanítványoknak, neked és nekem. Egy percig sem szabad elválasztani a lábmosást, mint szimbolikus cselekedetet a kereszthaláltól, mint amiről mindez beszél! A kereszt elszenvedése az igazi nagy szolgai feladat! A kereszt, ahol megfosztják a ruháitól teljesen. Messze nem arról szól tehát a történet, hogy kinek a táskáját vinnénk lelkesen, hanem arról, hogyan szerette Jézus mindvégig az övéit. A lábmosás ennek a mindvégig tartó szeretetnek a jelképe.
Két mozzanatot hadd emeljek ki az Igéből, amelyben megmutatkozik Istennek ez a hihetetlen, odaáldozó szeretete!
Az egyik a kezdő mondat: „mivel Jézus jól tudta, hogy eljött az órája, amelyben át kellett mennie ebből a világból az Atyához.” Ez a kifejezés: „az ő órája” János evangéliumában nem mást jelent minden alkalommal, mint Jézus kivégzésének az óráját. Jézus pontosan tudja ezen az estén, hogy az események milyen módon fognak elvezetni oda, hogy Ő szembe megy a sötétséggel, az árulással, és leteszi az életét a kereszten; s miközben tudja ezt, mégsem önmagára tekint. A tanítványait nézi, nekik szolgál. Felfoghatatlan nekem: Jézus tudja, hogy közeleg a legsötétebb óra, és mégis szabad arra, hogy felálljon, levegye a felső ruháját, pedig az kínos és kellemetlen; szabad arra, hogy rabszolgaként ott térdeljen az övéi előtt! Hogyan lehet ilyen szabad önmagától?
És a kérdésre a válasz a másik mozzanatban rejlik: Jézus „tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, és hogy az Istentől jött és az Istenhez megy...” Tudja, hogy minden hatalom az övé. De a minden hatalom birtoklása nem azt jelenti számára, hogy leállítja az eseményeket, leleplezi Júdást, kiveti a tanítványi körből és megmenti magát. Hanem éppen azt jelent: teljesen szabad arra, hogy letegye az életét. Egy konferencián hallottam egyszer egy mondatot, ami belém égett, újra és újra elém jön, amikor szembe találom magam avval, mennyire nem vagyok szabad rá, hogy letegyem az életem. A mondat így szól: „soha senki nem adott fel semmilyen hatalmat, pozíciót, igazságot könnyen, szabadon - kivéve Jézust.” Csak Jézus képes erre a szeretetre. Leteszi a felsőruháját a lábmosáskor, leteszi az életét a kereszten.
Nem abban lesz tehát rabszolga és megalázott, hogy megmossa a tanítványok lábát, akármilyen döbbenetes is ez, hanem abban, hogy ezen az úton a kínhalál felé tart, és nem fordul vissza. A lábmosás a Jézus kereszten értünk elvégzett halálának a szimbóluma. Annak a kifejezése, hogy Isten úgy szereti ezt a világot, úgy szeret engem és téged, hogy nem marad meg magának, hanem addig száll alá, addig szeret minket, amíg a kereszt valóságában ott térdel a Mindenható Isten előttünk, és mossa a lábunkat! Mossa a lábát annak is, aki elárulja őt. Addig szeret, ameddig egyszer csak ott van teljesen lemeztelenítve, kifeszítve a kereszten, és még ott is az övéiért imádkozik. „Szerette az övéit a világban, szerette őket mindvégig.”
Akármit gondoljunk bármilyen vallásban vagy vallástalanságban, legyünk hívők, nem hívők, vagy keresők; akárhol a világ bármely pontján bármely időben szeretetről szó esik: minden szeretet forrása és mércéje csak ez az isteni szeretet lehet. Mert ha ez a történet igaz, akkor nem lehet olyan tapasztalat a világban igaz szeretetről, ami valamilyen módon ne innen forrásozna és ne ide mutatna; aminek valamilyen módon ne ez a jézusi, mindvégig tartó szeretet lenne a mércéje, amelyben Isten aláhajlik, a kereszten minden hatalomtól megfosztva teljes szeretettel ott térdel az övéi előtt, és rabszolgaként szolgálja őket, mossa a lábukat. „Szerette őket mindvégig.”
2. A lábmosás, mint a megtisztulás szimbóluma
A lábmosás eseményében eljutunk Jézus és Péter beszélgetéséhez, ami a szereteten túl egy még nagyobb mélységét fedi fel az utolsó vacsorán történteknek. Amikor Jézus elér Péterhez, ő felkiált: „az én lábamat nem mosod meg soha!” És pontosan értjük, hogy miért. Mert ilyen nincs! A teljesen feje tetejére állított társadalmi rend ellen tiltakozik Péter, és ez természetes. Mi is tiltakoznánk. Jézus azt mondja: „amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted.” Jézus tudja, hogy amit tesz most a tanítványaival, az számukra érthetetlen. Egyetlen módon fogják megérteni: amikor majd látják a kereszthalál és a feltámadás valóságát. De ez még előttük van, és ennek az átélésnek a hiányában értelmezhetetlen, ami itt történik. Nem lehet, hogy a Mester mossa a tanítvány lábát! Egy percig se ítéljük el Pétert, mert ő teljesen adekvát módon válaszol, amikor másodszor is tiltakozik. Nem, soha, márpedig nem! De Jézus Péter második tiltakozása után is ragaszkodik ahhoz, hogy megmossa a lábát. „Jézus így válaszolt neki: ha nem moslak meg, semmi közöd hozzám.” Ez a szó, a „semmi közöd” azt jelenti: „nem lesz részed bennem.”
„Péter, ha nem moslak meg, nincs részed bennem!” – mondja Jézus. Hadd hangsúlyozzam újra: teljesen értelmetlen lenne ez az egész beszélgetés, ha csak a lábmosásról szólna. Miről szól valójában? Miért akarja Jézus minden áron megmosni a tanítványok lábait? Mintha azt mondaná: „parancsolom nektek, hogy engedjétek, hogy alázatos legyek és megmossam a lábaitokat – különben vége köztünk mindennek!” Be akarja bizonyítani, hogy ő milyen szolgai, alázatos? Dehogy! Arról van szó, amit a lábmosás szimbolizál: a kereszthalálról. Ebben az összefüggésben kell hallanunk: „ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám!”
Ha Jézus az Ő halála által nem mosott meg a bűneidből, ha nagyon mélyen nem tudod ezt – semmi közöd Hozzá!
Fel mered tenni ebben a pillanatban Jézusnak ezt a kérdést, bárki vagy is: vajon megmosta-e már az én lábamat úgy igazán az Úr? Van nekem közöm ahhoz a Krisztushoz, aki a keresztre ment, és ezzel nem mást tett, mint hogy mossa a lábaimat, mint szolga, hogy megtisztítson? Mert amikor azzal találkozunk, és ez a keresztény Evangélium szíve, az Istennel való kapcsolat középpontja, hogy a Mindenható Isten rabszolgaként keresztre van feszítve előttünk; ez nem különbözik attól, mint amikor kulturálisan idegen módon valaki szolgai alázattal mosni akarja a lábunkat: a bensőnk minden erejével tiltakozik. Odamennék most, hogy meg akarom mosni a lábadat, mit tennél? Tiltakoznál: ne tedd meg, ez kulturálisan idegen! De lásd meg: ezerszer idegenebb avval szembesülni, hogy maga Isten a keresztre megy, mint egy szolga, hogy tisztára mosson téged! Ezerszer nagyobb tiltakozást vált ki belőlünk. A mi világunk az erőt, eredményességet, szépséget, hatalmat értékeli. Ha Isten melléd áll, és azt mondja: „fantasztikus vagy”, akkor örül a szíved. De ha Isten azt mondja: „nézd, itt vagyok alattad a kereszten meggyalázva, hogy megmossam a lábadat” – mit mondasz erre? Két világ értékrendje csap össze: a mi erőre, eredményességre törekvő világunk és Isten alászálló, alázatos, szolgáló szeretetének a világa. A tét ebben az összecsapásban hatalmas: engedem-e, hogy az Isten Fia megmossa az én lábamat? Elfogadom-e, hogy arra a keresztre miattam volt szükség? Nem csak elméletben, úgy könnyű, hanem azzal a nagyon mély bűnbánattal és megtörtséggel, ami akkor fakad fel, amikor rájövünk, hogy mit tett az univerzum Ura a világ megváltásáért, a mi megváltásunkért.
Mert ott lehetsz úgy az ő közösségében, hogy közben belül mégsem fogadtad ezt el. Ezt látjuk Júdásban. Júdás lábát ugyanúgy megmossa Jézus, mint a többi tanítványét. A szimbolikus tett ugyanúgy az övé, de annak a valósága nem az övé! Itt lehetsz úgy az Isten népében, hogy közben nem tudod elviselni, hogy maga az Úr a kereszten szolgáljon téged, mert a szíved minden büszkesége tiltakozik ez ellen. És értem én, miért olyan lehetetlen ezt elfogadni. Miért olyan nehéz nekünk újra és újra arra a pontra jutni, hogy szükségünk van valakire, aki azáltal vált meg, hogy kisebbé lesz és szolgál minket. Ebben a kultúrában minden arra tanít minket, hogyan öltöztessük fel magunkat, képletesen, az eredményeinkkel, az iskoláinkkal, a végzettségeinkkel, a tehetségünk által. Gondolj arra: írod az önéletrajzod, sorolod benne az összes iskoládat, az összes végzettségedet, összes munkahelyed, a referenciáidat, rajzolod szépen az ívet, ahogy haladt az utad előre, sorolod a tapasztalataidat, az egyesületi, tudományos és más szervezeti tagságaidat, a publikációkat, a nyelvtudásaidat. Lehet, hogy egyik-másik már alig-alig megy, de azért odaírod. Minden odaírhatót kicsavarsz magadból, mert csak így tudod eladni magad a munkaerő-piacon. Értem, hogy így van, és ez valóság, de tekints rá, mi történik közben! Nő a lista, és te újra és újra erre nézel. És idővel, mivel újra és újra erre nézel, egyre jobban elhiszed, amit az a lista tükröz. Nagyszerű ember vagyok, hogy ezt mind le tudom írni magamról. Láttatok már ilyen névtáblát, meg elektronikus névjegyet? Le van írva valakinek a neve, és utána az áradat: a címek, laudációk. És az mind valóság, az mind az övé, mind a tied! Nem mondom, hogy hazugságot állítasz magadról - de közben nem veszed észre, milyen módon azonosultál már ezzel a képpel. Nem érzékeled, mennyire elvárod, követeled, hogy ha ez vagy, akkor mindenki így tekintsen rád, így tiszteljen. Különösen az értékeljen és becsüljön meg, akinek nem olyan hosszú a listája, mint a tied. Felöltöztetted magadat gyönyörű ruhába, réteget rétegre helyeztél magadra, és elvárod mások dicséretét, nagyrabecsülését, tiszteletét, miközben talán csodaszépen tudsz bizonyságot tenni az alázatról. De nem veszed észre, mennyi büszkeséggel töltötte el a szívedet az a gazdagság, amit a lista tükröz. Vedd elő egy pillanatra azt a képzeletbeli önéletrajzot! Nem visszás, hogy nem szerepel benne semmi a gyengeségeidről? Nem írod bele, hogy „stresszhelyzetben lebénulok, és tehetetlen vagyok”, „ha a másiknak jobban megy, irigy vagyok és gyűlölöm”, „ha a főnököm nem dicsér meg, napokra depresszióba süllyedek.” Nem írod bele, hogy a kép, amit kifelé mutatsz, csak féligazság. Ne is írd bele! Nehogy nekem valamelyikőtök beadjon egy ilyen önéletrajzot állásinterjú előtt! De az a baj, hogy nem is látod már, hogy ez is te vagy. Nincsenek előtted a gyengeségeid, nyomorúságaid, jellemhibáid; és idővel el is hiszed, hogy ezek nincsenek, vagy nem számítanak.
És akkor jön Jézus, hogy megmossa a lábadat. Te pedig tiltakozol: „az én lábamat?” Ahhoz, hogy elfogadd Jézus halálának megváltó és bűntől megtisztító valóságát, a szíved mélyén el kell ismerned, hogy bűnös, nyomorult, és meztelen vagy. Mert ha a szíved mélyén nem ismered így önmagad, akkor neked a szíved mélyén nem lesz szükséged egy olyan Megváltóra, aki azért halt meg, hogy megtisztítson. És ha a szíved mélyén nincs szükséged egy olyan Megváltóra, aki azért halt meg, hogy téged megtisztítson, akkor bármilyen vallásos életet élsz is, nincsen közöd Hozzá! Mert akkor te így vagy úgy, de mégiscsak azt mondod: az én lábamat nem mosod meg soha!
Talán az van most benned: valami nem stimmel! Az Evangélium nem arról szól, hogy Isten felemel? Annyi bajunk van ebben a kultúrában az önértékeléssel, lassan építgetem, ide is eljövök, hogy Isten felemeljen, és akkor azt kell hallanom, hogy a keresztények a bűntudatba akarnak nyomni? Azt mondom neked erre, figyelj jól: Isten felemel, de felemelni csak azt lehet, aki lent van. Ha te már felemelted magadat; vagy ha mások úgy emelnek, fújnak és puffasztanak téged olcsón folyamatosan, hogy azt erősítik, milyen nagyszerű, milyen jó, milyen fantasztikus vagy, és féltenek téged attól, hogy ráláss a lista nem  publikus soraira - akkor téged az Evangélium, Jézus Krisztus nem tud honnan felemelni. Akkor nincs hova alászállni érted. Ha te a magad fenségéből nem zuhantál alá az elveszettséged mélységébe, akkor téged az elveszettség mélységéből ez a szolga Krisztus nem tud felemelni az isteni szeretet, dicsőség magasságába, ahol nem önmagad által felfújt önértékelés születik, hanem Isten szeretetének, befogadásának az átéléséből fakadó igazi gyógyuló, egészséges, alázatos önértékelés.
Jézus kereszthalálában való részesedésünk egyszer s mindenkorra való megmosatásunk. Itt születik egy új élet, Isten előtti új valóság. Itt születik a tanítványi közösség. És ahogy Jézus mondja Péternek: „aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta” - így annak, aki részese lett Krisztus megváltásának, nincs szüksége újra és újra a teljes fürdőre, de szüksége van újra és újra arra, hogy a bűneit az Úr elé vigye.
3. A lábmosás, mint az átrendezett emberi kapcsolatok modellje
„Miután megmosta a lábukat és felvette a felsőruháját, ismét asztalhoz telepedett és azt mondta nekik: Értitek, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amit én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony, mondom nektek: a szolga nem nagyobb az uránál, és a küldött nem nagyobb annál, aki elküldte őt.”
Jézus a lábmosáshoz fűzött tanításában oda érkezik, hogy „nektek is meg kell mosnotok egymás lábát!” Ugye értitek, hogy ez mennyivel több, mint egyszerű példamutatás? Nem arról van szó, hogy mivel Jézus ezt tette, ezért tegyük ezt mi is. Arról van sokkal inkább szó, hogy ha Jézus felénk tett nagy szolgálata által megváltozunk belülről, akkor ez oda vezet majd, hogy másként fogunk viszonyulni egymáshoz is. Meg kell mosnunk egymás lábait – nem az Övét, hanem egymásét, bármennyire felforgató és megütközést keltő ez a mi kultúránkban is! Jézus ezzel az emberi kapcsolatok radikális átértékelésére hív. De hadd hangsúlyozzam újra: mindez csak akkor és annyiban történhet meg velünk, amikor és amennyiben abból a mély megtapasztalásból élünk, hogy a Mindenség Ura mossa a mi lábainkat. Ha tudjuk, hogy erre szorulunk minden pillanatban, ha éljük ezt az életközösséget Jézussal, akkor ez formál minket és képessé tesz egymás szolgálatára.
Nézzétek meg, mennyire más ez, mint a társadalom felfogása a hierarchiáról és a hatalomról. Ki szolgál kinek? Bizonyos társadalmak, ill. a mi világunkban is bizonyos emberek, családok, közösségek alapvetően a tekintély és a pozíció alapján működnek. Számukra a státusz határozza meg a szerepeket. A pozícióban alacsonyabb szolgál a nagyobbnak. A beosztott szolgál a főnöknek, a gyerek a szülőnek, a gyülekezeti tag a lelkésznek. Ez a hagyományos gondolkodás. Mások számára a modern társadalomban az eredmény számít. Mindegy, hogy mi a státuszod, arra nem tekintünk, a lényeg: mit tudsz felmutatni, mit tettél le az asztalra. Ha vannak eredményeid, a modern gondolkodás felemel, ha nincsenek, lenyom. A mi kultúránkban ez a kettő keveredik, de mindannyian hajlamosak vagyunk erre vagy arra az oldalra húzni inkább, család, neveltetés, személyiség stb. alapján. Az egyik oldalon ez a kritika szokott elhangozni: „szörnyű, mennyire nem tisztelik emberek a kort, a státuszt, a főnököt, a lelkészt!” A másik oldal azt szokta hangoztatni: „miért gondolja valaki, hogy azért, mert ő a főnök, tisztelnem kellene, amikor semmi érdeme nincs és semmit nem csinált?” Az utóbbi felfogás hívei általában előremutatóbbnak, modernebbnek és progresszívebbnek tekintik magukat, mint a hagyományos felfogás hívei. De igazából mindkettő ugyanazt teszi, csak az egyik az eredményre, a másik pedig a pozícióra építve emeli fel magát. Jézus pedig azt mondja: akár pozíciód van a tradicionális kontextus szerint, akár eredményed van a haladó kontextus szerint, minden pozíciódat és eredményedet használd arra, hogy szolgálj vele másoknak! Ez a harmadik, a legjobb út.
Néhány gyakorlati útmutatás végezetül. Gondold át: hol hív ez téged egészen konkrét életváltozásra? Persze csak az alapján, ha előtte mélyen, bűnbánatban Jézussal jársz, és engeded, hogy mossa a lábadat! Mit tehetnél másképp éppen Jézusért, Jézus miatt pl. a házasságodban? Mennyi házasság gyógyulna, ha krisztusi indulattal a házastársak elkezdenénk szolgálni egymást! Milyen konkrét szolgai cselekedetet végzel a családodban, a munkahelyeden; amit kényszerből, fogcsikorgatva megteszel ugyan, mert a főnököd vagy az apád rád nyomja, de belül lázadsz ellene? Mi történne, ha ránéznél Jézusra, és elkezdenél tudatosan szolgálni ugyanabban, amiből most csak kijönni akarsz? Ki az, akit akár a gyülekezetben éppen a viszálykodás és vetélkedés lelkülete miatt nem bírsz elviselni? Mert nem fogod alárendelni magad, nem fogsz neki, vele szolgálni. Mire hív ez az ige téged, ha őszintén hűséges akarsz lenni hozzá? Nemrég hallottam, hogy van valaki a gyülekezetben, aki rendszeresen visz be gyümölcsöt a munkahelyére. Csodálkoznak rajta, miért teszi ezt? Nem magyarázza túl, csak szolgál vele a többinek, egyszerűen. Ez valamit megjelenít abból, amit Jézus mond: nektek is meg kell mosni egymás lábát. Hogyan tudnál szolgálni, megjeleníteni, képviselni Jézust ezáltal?
Ha tudjátok ezeket, mondja Jézus, boldogok lesztek, ha meg is cselekszitek ezeket!

János apostol fő célja, hogy úgy állítsa a hallgatók elé Jézust, hogy aki csak hallja, olvassa az Evangéliumot,az végül higgyen Benne. A 20. fejezet utolsó versében ez az összefoglalás szerepel: „mindezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az Ő nevében!”
A hit nagyon szimplának és ismertnek tűnik ma. Ugyanakkor, ha csak a textusban felolvasott beszélgetésre tekintünk, ami olyan, mint egy modernkori vita hívők és nem hívők között, láthatjuk, hogy a hit nagyon is összetett dolog. Mégis mindannyiunkat érint a túlzott leegyszerűsítés veszélye. Aki hisz, annak az a kísértése, hogy azt mondja: én hiszek, ez nekem megvan, egyszerűen velem van. Esetleg megerősíti magát abban, hogy hisz. Ebből gyors út vezet egyfajta vallásos önigazoláshoz: hiszek, és ezáltal rendben vagyok. A következő lépés pedig már gyakran az, hogy közömbössé, akár lenézővé válunk afelé, aki nem hisz, mert ő meg nincs rendben. Ugyanakkor egyáltalán nem életszerű dolog azt feltételezni, hogy a hit ilyen statikus, egyszer megszerzett és utána konzekvensen meglévő valóság lenne, mert az élet sem statikus és egyszerű, hanem hullámzik, a fent és a lent állapota folyamatosan váltja egymást.  Sokszor éppen a keresztény vallásosság ilyen leegyszerűsítése miatt a másik oldalon a nem hívők pedig egyszerűen annyit mondanak: én meg nem hiszek! Ők is annyira egyszerűnek, világosnak, természetesnek, statikusnak, átláthatónak tartják a hitet; azt gondolják, pontosan tudják, mi az; amit különösebb gondolkodás nélkül utasítanak el. Mert engem nem így neveltek, nem ebben nőttem fel.  
A felolvasott igeszakaszban Jézus újra csodát tesz, amit János apostol jelnek nevez. A jel mindig valami önmagán túl levőre mutat, hitre hív. A jel maga a kenyérszaporítás, a sokaság megvendégelése, de – mint ahogyan az János evangéliumában egy visszatérő szerkesztési elv - a történet, a jel után egy hosszas tanítás, diszkusszió, vita következik. A vita során kiderül, hogy a hit közel nem olyan egyszerű és magától értetődő, mint ahogyan azt akár a magukat hívőknek vallók, akár a magukat nem hívőknek vallók gondolják. Sokkal összetettebb, bonyolultabb, sőt drámaibb ez a kérdés!
A történet elején ez emberek lelkesednek Jézusért, keresik Őt, sokakban megjelenik egyfajta hit, legalábbis vonzódás Jézus felé. Amikor azonban Jézus elkezdi önmagát kijelenteni, az ellenkezést, sőt haragot szül. Halad előre a beszélgetés; minél több a harag, a zúgolódás, annál többet mond el Jézus magáról; és minél többet jelent ki Jézus magáról, annál nagyobb az ellenkezés. Végül a történet oda torkollik, hogy elválnak az utak, és a jelenlévők egy jelentős része azt mondja: ez túl sok, túl kemény, és otthagyják Jézust. Egy kisebb rész pedig, a tanítványok igaz hitvallást tesznek Péteren keresztül.
Ezt az ívet szeretném ma bejárni, hogy közel engedjük magunkhoz a hitnek ezt a sokkal valósabb, sokkal összetettebb voltát.  Három pontban szeretnék arról beszélni, mit jelent hinni Jézusban:
1. A hit félreértése
A tömeg keresi Jézust. Ennek motivációjáról olvasunk a 15. versben. Miután megtörténik a kenyérszaporítás jele, a tömeg el akarja őt ragadni, hogy királlyá tegyék, hiszen a sokaság egyszer s mindenkorra meg akarja oldani a kenyér-kérdést. De ahogyan Jézus a megkeresésükre reagál, abból az derül ki: Ő nem azért jött, hogy állandóan kenyérrel táplálja a népet, hanem ez az esemény egy jel, ami sokkal többre mutat; arra, hogy Ő az örök táplálékot, az örök élet forrását hozza az emberek közé. A beszélgetésük a továbbiakban egy félreértett párhuzamban zajlik. Jézus beszél egy bizonyos szinten, a jelenlevők hallgatják, értik, válaszolnak egy másik szinten, és teljesen elmegy egymás mellett a kettő.
Nézzük egy kicsit közelebbről! A háttérben megjelenik Izrael története, a pusztai vándorlás, ahol Isten gondoskodott az Ő népéről, és mannával, azaz égi, felülről való kenyérrel táplálta őket. Jézus korában az emberek nem olyan biztonságos, kiszámítható bőségben éltek, amelyben mi élünk. Nekik a kenyér valóban kérdés volt. Számukra a kenyér-kérdésnek, az élelem gondjának a megoldása azt jelentené, hogy a létezésük, az egzisztenciájuk egyik legfeszítőbb kérdése nyerne megoldást egyszer és mindenkorra. Ez egy nagyon valós emberi szükség. Másrészt pontosan az ószövetségi párhuzam miatt fontos volna látniuk, hogy aki kenyeret ad fentről, az olyan, mint Mózes, az ősatya. Ha rátekintenének saját népük történetére, akkor fel kellene ismerniük, hogy itt nem csak a test jóllakásáról van szó, hanem arról, hogy Isten valamit mond, Isten valamit cselekszik, Isten valamit kijelent, Isten valamit adni akar. Fel kellene merüljön bennük, hogy ha itt ez az ember, Jézus csodát tett és megszaporította a kenyeret, ahogyan Isten csodát tett az őseik idejében, akkor talán ő az, akiben Isten eljön, és meglátogatja az Ő népét?
A beszélgetés menetéből azonban úgy tűnik, ez nem merül fel bennük. Mennek utána mindenhonnan, keresik őt, nem értik, hogy jutott át a túlpartra, és amikor megtalálják, megkérdezik: „hogy kerültél ide?” Figyeljetek Jézus válaszára! „Bizony, bizony, mondom nektek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok.” A válasz teljesen elmegy a feltett kérdés mellett, és beáll a törés a beszélgetésben. Jézus nem megy az általuk elképzelt úton. Hogyan fogunk belőled királyt tenni? Hogyan fogjuk biztosítani, hogy te mindig gondoskodj rólunk evvel a kenyérrel? Pedig mondhatnánk, hogy ezek az emberek bizonyos értelemben hittek benne, keresték, várták őt, vágyta újra találkozni vele, de Jézus szembe megy a vágyaikkal, elképzeléseikkel. Olyan ez, mintha Jézus azt mondaná: igen, vannak szükségeitek, és nekem azok fontosak! Én azokról gondoskodom. De észre kell vennetek, hogy valami sokkal többről van szó. „Nem azért kerestek, mert jeleket láttatok” – mondja nekik. Azaz nem ismertétek fel, hogy az, ahogyan a szükségeitekről gondoskodom, az csak egy jel, ami többre mutat. Ti csak annyit láttatok, hogy jóllaktatok, és újra jól akartok lakni. A szükségetek valóságos, de itt sokkal többről van szó. Feszültség keletkezik a kettő között.
Ez a feszültség ugyanígy megjelenik a mai ember életében is, amikor a hit kérdésével találkozik. Ma is a legtöbben valamilyen szükségből kiindulva indulnak Jézus felé, először vagy újra, akik már keresztények vagyunk. Nyilván ebben a bőségben, amiben mi élünk, ez a szükség nem a kenyérhez kapcsolódik, hanem az élet valamely területéhez, ahol nem úgy működnek a dolgok, ahogyan szerintünk működniük kellene - és ilyen terület mindannyiunk életében van! Ez nagyon sok minden lehet. Ez lehet valakinek a magány. Magamra maradtam, hogyan tudok végre benne lenni egy közösségben, ki segítene döntéseket hozni? De a „nem működik az élet” lehet másnak a számára a család is, annak egyben tartása, amikor szét akar feszülni, vagy akár szét is esett már. Lehet valami egyéb személyes nehézség, amiben segítséget vagy változást keresünk. Lehet egy krónikus betegség, akár fiatalon is, ami olyan szinten foszt meg valakit attól az élettől, amit a kortársai élnek, hogy ez elindítja őt Isten felé, egy mélyebb keresés felé. Lehet, hogy valakinek működik az élet különben, csak valahogy az nem működik, hogy ennek az egésznek mi az értelme, mi a célja? Működik, megy, tanulok, dolgozom - csak van valami mély hiány, üresség, értelmetlenség ebben. Mindez azért van így, mert egy megtört világban élünk, és ebben a töredezett világban természetes, hogy az élet bizonyos területeken nem működik. Van hiány! Nem a kenyérben van hiány a legtöbbünknek, de mindannyian hiányt szenvedünk valamibe.
Minden hiány valahol összefügg a teremtettségünkkel,. Azzal, amilyennek Isten megalkotott minket. Jézus nem lép el a valós szükségek mellől. Ott van azon a napon a tömeg, nincs mit enni, és Jézus nem mondja nekik azt, hogy „nem számít, hogy éhesek vagytok, foglalkozunk majd valami lelki, mennyei dologgal”, hanem megeteti őket, csodát, jelet tesz. De – és ez az a töréspont! - az a személyes szükség, ami elindít Jézus felé, nem maradhat meg a keresés végpontjának! Jézus túlhív ezen, akármilyen valós hiány és szükség van az életünkben! Mélyebbre akar vinni, az élet sokkal elemibb, lényegesebb kérdéseivel akar szembesíteni.
Figyeljük meg a beszélgetést Jézus és az emberek között! Jézus azt mondja: „ne a veszendő eledelért fáradozzatok! Ne ez érdekeljen csak! Hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek.” A tömeg kapcsol: ja, örök élet? Akkor ez más terület, ez Istenről szól. Van nekik kérdésük erről is. 28. vers: „Megkérdezték tőle, mit tegyünk, hogy az Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk?” Ma is ezt kérdezzük. Ja, örök élet, mit kell tennem? Hogyan kell jónak lennem? Jézus visszahozza őket (és minket is) a valóságba: „az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek! Higgyetek abban, akit ő küldött!” A hit az Istennek tetsző dolog. Nem az, hogy mit tegyél, nem: higgyél abban! De ők nem értik, megint ott vannak az ötezernél, a kenyérnél, a csodánál, a jelnél. Megkérdezik Jézustól: „Milyen jelet mutatsz nekünk, hogy miután láttuk, higgyünk neked?” Pedig éppen most tette a jelet! Előző napon tett közöttük csodát! Ez vonzza őket, ezért keresik! Mégis azt mondják: milyen jelt mutatsz nekünk? Azaz: ismételd már meg, légy szíves, még egyszer, hogy mi higgyünk benned! Mert mi úgy akarunk hinni benned, hogy te folyamatosan megadod azt, ahol nekünk hiányunk van, ahol nem működik az élet. Az atyáink a mannát ették a pusztában, mennyei kenyeret adott nekik Isten, hát te mit teszel, Jézus? Erre azt válaszolja Jézus: „bizony, bizony, mondom nektek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret, mert az igazi kenyér a mennyből száll le, és életet ad a világnak.” Ez egy más sík, Jézus valami mélyebbről beszél. A válasz: „Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Akkor jöhet! Ha te így megoldod ezt, akkor jöhet!
A hit félreértése ez, és oly sok más kereszténnyel együtt talán te magad is ugyanebben a félreértésben élsz, akár évek, vagy évtizedek óta! Jézus folyamatosan túl akar hívni a személyes szükségeiden, de te megragadtál abban, hogy itt nem működik az élet, meg ott nem működik az élet! Ez valós, reális, Isten számon tartja ezt és gondoskodik rólad! De te állandóan csak ezen a szinten maradsz, és amikor ő túlhív a sokkal mélyebb kérdések felé, az lepattan, mert nem működik, mert nem működik, mert nincs meg az, amit akarsz! Évtizedekig ott lehet ülni ebben a kettősségben, hogy Jézus egészen másról akar beszélni veled, mint amiről te hallani akarod Őt. Ez csapda, ez a hitnek a félreértése! Az igazi kérdések sokkal mélyebbre, sokkal messzebbre vezetnek.
2. Jézus önkijelentése, a hit valós természete
Lépjünk vissza a beszélgetésbe! Zseniális, ahogyan ezt János leírja! Eljutunk erre a pontra: „Uram, add nekünk azt a kenyeret mindig!” Mit mond erre Jézus? „Én vagyok az élet kenyere. És aki énhozzám jön, nem éhezik meg. És aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” Jézus kijelenti magát, és ez nagyon problematikus lesz a hallgatóknak. Érthető, hogy problematikus: ott áll előttük egy hús-vér ember, Jézus, és azt mondja: ez, amiről itt szó van, én vagyok! Én vagyok az élet kenyere, a hit, az élet, az örök élet, az örök valóság, az el nem múló valóság az nem más, mint részesedni bennem!
Három pontot szeretnék hangsúlyozni ezzel kapcsolatban.
1. „Az élet kenyere; a mennyei kenyér; a kenyér, ami a mennyből száll alá.” Azt mondja Jézus: amint Izrael pusztai vándorlásának idején a mennyből hullott le a manna, amivel Isten táplálta őket, most ugyanúgy én vagyok az élet kenyere, én vagyok a mennyből leszállt kenyér. Ez nagyon fontos! Nem Jézus által, hanem Őbenne kapjuk az élet kenyerét! Ennek a nyelvtanilag pici különbségnek óriási jelentősége van! Nem Ő adja nekünk a mennyei kenyeret valamilyen módon, hanem Ő maga az! Nem arról van szó, hogy itt van Jézus, és én várom azt: mit ad nekem, hogyan tölti be a szükségleteimet? Hanem arról van szó, hogy itt van Jézus, és Ő maga az, amire, akire nekem egyedül szükségem van! És ez az a pont, ahol nagyon-nagyon hűtlenek tudunk lenni. Nekünk az kell, amit Ő ad. De Ő önmagát adja – és ez nekünk felfoghatatlan!
2. Lépjünk vissza ismét Izrael történetéhez! Ott megszólal Isten, és azt mondja: „nem csak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal, ami az Úr szájából származik.”(V. Mózes 8.3.)” Azaz nem csak a fizikai kenyér éltet, hanem Isten szava, igéje, valósága, önközlése az, amely az életet táplálja. Amikor Jézus azt mondja: „én vagyok a mennyei kenyér, ami alászállt”, akkor ugyanerről beszél. „Én tartom fenn az életet!” - mondja magáról Jézus.
A bibliai gondolkodás szerint nem az a valóság, amit a nyugati kultúra gyakran elképzel, hogy Isten az Ő Igéjével létrehívta a világot, megformázta, aztán útjára engedte, és azóta az valahogy úgy magától működik. Nem! Hanem az a valóság, hogy Isten életet fakasztott az Ő szava, Igéje által , és Ő azóta is folyamatosan közli önmagát a világgal. Az, hogy működik a világ, feljön a Nap reggel és lemegy este, hogy működik a természet, ez a bibliai világkép szerint azért van, mert Isten az Ő szavával, az Ő éltető erejével folyamatosan fenntartja ezt. Jézus pedig beleáll ebbe, és azt mondja: nos, ez az életerő, ez az Ige, ez az isteni szó, ami folyamatosan fenntartja a világot meg az életet, no figyeljetek: ez én vagyok! Én vagyok a mennyei kenyér, én vagyok az életnek a kenyere!
Érezzük, mennyire megrendítő ez? Mennyivel többről szól, mint csak hogy bizonyos személyes pontokon milyen mértékben működik jól az életünk?  
3. Jézus ezt mondja még itt, háromszor egymás után: „aki az enyém, feltámasztom az utolsó napon!” Mert az a mi jól ismert realitásunk, hogy végül úgyis mindent, ami veszendő, elnyel a halál. De valahol itt az élet közepén az örök élet valósága, az isteni élet valósága jelenik meg Jézusban.
A nép pedig arra törekszik, hogy akkor most etessen meg minden héten kenyérrel! Mi is avval vagyunk elfoglalva, hogy hol működik, és hol nem működik az életünk!
A hit természetével, Jézus önkijelentésével kapcsolatban két súlyos kérdés áll előttünk.  
Az első: hogyan adhatná nekünk Jézus az Ő testét eledelül?
Elénk tárta az előző igékben, hogy Benne adatik az élet kenyere, az élet valósága. De hogyan részesedhetek én ebből? Hogyan lesz ez az enyém? A bibliai szó, amit Jézus válaszul használ erre, az a hit. „Aki hisz énbennem.” Később két-három alkalommal is azt a kifejezést mondja: „aki énhozzám jön.” Ezekben a szavakban benne van egy mozgás, személyesség. A hitben is, csak mi abba gyakran már nem halljuk, nem értjük ezt bele. Számunkra a hit dogmák elfogadását, igaznak tartását jelenti. De Jézus ezen messze túlvezet! Legsúlyosabb, legmegbotránkoztatóbb válasza ez: „aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne.” A hit nem más, azt mondja Jézus, mint enni az Ő testét és inni az Ő vérét. És most ne ugorj át gyorsan az úrvacsorára, ami jó keresztényként azonnal eléd jön ebben a képben! Inkább próbáld megérteni, hogyan hatottak ezek a szavak ott akkor a hallgatóságra! Mit jelent neked rátekinteni az előtted emberi testben jelen levő Jézusra, aki azt mondja: abban van a megtartatásod, ha eszed az én testemet és iszod az én véremet? Milyen drámai ez! Mennyire felfoghatatlan az igaz hit, amely egy ennyire valóságos közösséget feltételez!
Jézus azt mondja: ahogy az én eledelem az Atya akaratának a cselekvése, úgy semmi más nem lehet a ti eledeletek, mint hogy engem, a Krisztust fogadjátok be magatokba, és akkor élni fogtok! Enni és inni azt jelenti, hogy amint a fizikai kenyér, amit megeszünk, életté és energiává válik a testünkben; hasonló módon, azt mondja Krisztus, ebben a valóságos lelki közösségben, amelyet Ő kínál nekünk ebben a pillanatban is, Ő maga lesz életté bennünk. Egyedül az éltet minket valóságosan. Mi a félreértett, a mindig más síkon mozgó válasza a népnek erre? „Mi van? Hogyan mondhatja ő magáról, hogy a mennyből szállt le? Hát nem ő az, akinek ismerjük az apját, mega az anyját?” Felfoghatatlan, befogadhatatlan számukra, amit Jézus mond, nem érkeznek el arra a síkra, ahol Ő kijelenti magát.  
Ugyanígy van ma is. Amit eszel, amit szádba veszel, megrágsz, ízlelsz, lenyelsz, az energiává, életté lesz benned. Ha azt akarod, hogy bármilyen közöd legyen Krisztushoz, akkor olyan közösséged kell, legyen vele, amit csak az a kép ír le, hogy magadba veszed, ízleled, kóstolod, az egész valósága átjár téged. Akaratának alárendeled magad. Sőt azt mondod: az akaratod töltsön be engem! Itt már nem arról van szó, hogy mit ad neked Jézus, és te mit fogadsz el tőle, mit kértél, és abból mit kaptál, vagy mit nem kaptál meg. Felejtsd el! Arról van szó, hogy az egész életedet alárendeled az Ő akaratának, az Ő valóságának, és nap, mint nap csak ennyit kérsz: „legyen meg a te akaratod!” Ebben nyílik meg az élet számodra.  
Mit teszel ezen a ponton? Felállsz és elmész, mert ez már sok? Ott is sokan mondták ezt, sokan felálltak és elmentek. Jézus így kommentálja ezt: persze, akit az Atya nem vonz, az nem jön énhozzám!  Ez az igaz hit természete. Itt érkezünk el egy második súlyos kérdéshez. Hogyan lehetséges, hogy csak az hisz, akit az Atya vonz, az Atya választ? Jézus ezt mondja: „Akit nekem ad az Atya, az hozzám jön. Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya. Senki nem jöhet énhozzám, ha nem adta meg ezt neki az Atya.” Ha azt mondod, hogy ez neked sok, akkor Jézus nem kezd el simogatni, nem ütemezi át, nem értelmezi számodra újra a kijelentést. Hanem azt mondja: ez neked sok? Ezt te nem akarod? Ezt te elutasítod? Hát persze. Akit nem adott az Atya nekem, akit nem vonz az Atya, az nem jön énhozzám! Ettől persze még dühösebb vagy. Tudod miért? Mert az egész életünk arra épül, az egész mai kultúra narratívája arról szól, hogy az életem az én döntéseim következménye. Én döntök, én választok. Ragaszkodok a szabadsághoz, hogy döntsek és válasszak, mert pontosan tudom, hogy nekem mi a jó, hogy milyen ember akarok lenni, és merre akarok menni. Ha létezik dogma, akkor ez kőkeményen az, még ha oly sokan el is utasítják ezt. Ez a mai világ dogmája. Dogma, hogy te döntesz mindenről.
Jézus pedig szembe megy ezzel, és azt mondja: nem te döntesz, hanem az Atya! Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya. Pedig a mindennapi valóságod is ezernyi ponton szembesít ezzel a valósággal. Akár tetszik, akár nem, az az igazság, hogy a legalapvetőbb kérdésekben eddig sem te döntöttél! Nem te választottad az életedet. Még nem! Dolgozunk rajta, hogy ne így legyen, de még nem! Nem te választottad a kort, amelyben élsz, és születtél. Nem te választottad a génjeidet. Dolgozunk ezen is, de te még nem választhattad a tieidet. Nem te választottad a szüleidet. Lehet, hogy lassan nem lesznek szüleink, de neked még voltak, és nem te választottad őket. Nem te választottad a nemzetedet. Megváltoztathatod, elmehetsz, de akkor sem törölheted ki magadból. Nem te választottad az anyanyelvedet. Lecserélheted, de mégse cserélheted le. Nem tudod ezeket a dolgokat meg nem történtté tenni. Mert ez a valóság természete. Akkor miért bánt bennünket annyira, hogy Jézus az igaz hit természetéről ugyanezt mondja: nem a te döntésed, hanem az Atyáé?
3. Mi a válaszunk ma? Megbotránkozás, vagy hiszünk a megbotránkoztatóban?
Sokan közületek, ha azt hallják: „ez nem rajtad múlik”, megütköznek és megbotránkoznak. Sokan azt mondják: akkor ez nekem inkább nem kell. A keresztények trükkösebbek. Azt mondják: azért ezt nem kell ennyire komolyan venni! Egyszerűen átsiklunk az olyan kijelentések felett, amelyek nem illenek bele abba, ahogyan mi a világról meg önmagunkról gondolkodunk. Vagy elütjük egy poénnal.
De ez a belső tiltakozás, bármelyik módon gyakorlod is, pontosan arról szól, hogy kihívás érte azt a világképet, amelyben élsz. Amikor felháborodsz azon, hogy Jézus azt meri mondani: „senki sem jöhet énhozzám, hacsak az Atya nem vonzza őt”, akkor nem más történik, mint hogy összeütközik a két világ; Isten világa, ami szeretet, kegyelem, szuverenitás, hatalom; és az ember világa, ami autonómia, függetlenség és az „én döntök” dogmája. Amikor Jézus, az élet kenyere elérkezik hozzád, az nem hagy változás nélkül, nem kerülhető el a két világ ütközése. De ezen a ponton, ha az igaz hit válaszát akarod adni, akkor nem tehetsz mást, mint hogy azt mondod: „elfogadom!” Nem leszek büszke arra, hogy milyen szofisztikált gondolatmeneteim, milyen intellektuális képességeim vannak, hogy milyen felvilágosult és jól képzett vagyok, mennyiféle módon alá tudom támasztani, hogyan kell magamat felépíteni – mindezek helyett megalázom magam, mert az Ige leleplezett. Mert nincsen más.
János evangéliumában egy kozmikus drámában találjuk magunkat. Azon a ponton, ahol a lényegi dolgok eldőlnek, tényleg: itt és most. Ezért befejésül nincs mit mondani, nincs mit magyarázni, csak a történet álljon itt előttünk még egyszer! „Én vagyok az élő kenyér – mondja Jézus – amely a mennyből szállt le. Ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké. Mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem” Gondolj magad elé egy cipót, egy veknit! Mi kell ahhoz, hogy enni tudjál abból, vagy enni tudjunk belőle mindannyian? Meg kell törnöd. Ha mást nem, bele kell harapnod, máshogy nem tudod a magadévá tenni. Másként nem lesz belőle életerő és energia. Erről beszél Jézus. Ő az élet forrása, a mennyei kenyér, egyetlen módon lehet és lesz életté, örök életté, életerővé az egész világnak: ha megtörik a teste a kereszten. Senkit nem érdekel, hogy neked milyen filozófiáid vannak arról, hogy ki választ. Egyetlenegy dolog számít: hogy Krisztus teste a kereszten megtört az egész világ életéért. Jézus odaáldozta magát a kereszten, meghalt, összetört, szétszedték, azért, hogy evvel az egész teremtett világot táplálja. Hogy minden embert tápláljon. Hogy ezzel legyőzze a bűnt, a halált, és majd feltámadásával elkezdje azt az új életet, amelynek nyomán egy nap Isten majd újjáteremti ezt a világot.
A kérdés csak annyi, hogy azt mondod-e ma: „kemény beszéd ez, ki hallgathatja őt?” – vagy amikor Ő megkérdez, hogy „vajon ti is el akartok menni?”, esetleg azt tudod mondani: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad.” Az örök élet beszéde, Jézus szava, ami lélek és élet, ami valóban kemény beszéd – ez hozza el a Krisztusban való életet. Ő kijelentette magát. És te kimondhatod az elfogadó szót, ha az Atya kimunkálta a szívedben.
Ámen
Imádkozzunk!
Urunk, többen vannak közöttünk, akiket egyértelműen arra hívsz, hogy fogadják be az életnek a kenyerét az életükbe. Mondjanak igent a Te akaratodra, ami éltet és táplál, és ami összeütközik az énnel, a mi függetlenséget akaró, vallásosan vagy vallástalan módon Isten-ellenes akaratunkkal. De a te tested megtört, hogy evvel a hihetetlen szelídséggel, szeretettel és irgalommal kínáld fel az életet a világnak, és kínáld fel az életet most azoknak az embereknek, akik itt vannak. És miközben senki sem mondhat helyettük igent arra, amit te akarsz, mindannyian imádkozhatunk értük, hogy mondják ki azt az egyszer s mindenkori beleegyező nagy igent az életre, az igazi életre, a Veled való életre.
Köszönjük, hogy túlhívsz magunkon, és megmutatod, hogy az Evangélium az egész világ megújításáról szól. Tölts hát be és erősíts meg minket, hogy ahogyan Te adtad magad, Úr Jézus Krisztus az egész világért, mi a Te néped hadd adjuk magunkat a körülöttünk lévő emberekért! Hadd lássuk őket úgy, ahogy Te látod őket! Hadd érezzük a szívünkben, amit Te érzel irántuk! Hadd szóljunk, beszéljünk velük úgy, ahogy Te beszélnél velük! És hadd tegyük velük, nekik, értük azt, amit Te teszel általunk velük és bennük!
Mint gyülekezet, újra odaadjuk magunkat annak, hogy a Te mély munkádnak vagyunk a részesei, hogy a mindennapjainkban, a családunkban, a hivatásunk gyakorlásával, az összes köztes idővel áldássá legyünk másoknak. Kenyérré, amely táplál; kenyérré, amely Rád mutat; jellé, amely Rólad beszél. Készíts fel bennünket erre, küldj ki bennünket így, hogy amikor jövő vasárnap találkozunk, mély hála legyen bennünk látván, hogy Te nem hagytad el ezt a világot, hanem önmagadat folyamatosan adod ennek az egész teremtett világnak.
Adj hát ebben nekünk hűséget és kitartást, reménységet és bátorságot!
Az Úr Jézus Krisztus nevében