Járjatok világosságban!

1 Miután ezeket mondta Jézus, tekintetét az égre emelve így szólt: Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, 2 mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. 3 Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust. 4 Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem: 5 és most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett. 6 Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból. A tieid voltak, és nekem adtad őket, és ők megtartották a te igédet. 7 Most már tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál, tőled van; 8 mert azokat a beszédeket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik, ők pedig befogadták azokat, és valóban felismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél el engem. 9 Én őértük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid, 10 és ami az enyém, az mind a tied, és ami a tied, az az enyém, és én megdicsőíttetem őbennük. 11 Többé nem vagyok a világban, de ők a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi! 12 Amikor velük voltam, én megtartottam őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, és megőriztem őket, és senki sem kárhozott el közülük, csak a kárhozat fia, hogy beteljesedjék az Írás. 13 Most pedig hozzád megyek, és ezeket elmondom a világban, hogy az én örömöm teljes legyen bennük. 14 Én nekik adtam igédet, és a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. 15 Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. 16 Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. 17 Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság. 18 Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba: 19 én őértük odaszentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek az igazsággal. 20 De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; 21 hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. 22 Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: 23 én őbennük és te énbennem, hogy teljesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél. 24 Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem már a világ kezdete előtt. 25 Igazságos Atyám, a világ nem ismert meg téged, de én megismertelek, és ők is felismerték, hogy te küldtél el engem. 26 És megismertettem velük a te nevedet, és ezután is megismertetem, hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én is őbennük.
Kedves Testvérek!
Jézus imádkozik. Gondolkodtál már azon, milyen lehetett ez, mennyire intenzív, különleges és megrendítő? Az ember, az Isten Fia könyörög az Atyához: a rábízottakért és mindazokért, akik utána jönnek és hinni fognak majd Benne. Jézus, a tökéletes főpap maga mutatja be az áldozatot önmaga odaadásával a bűnök bocsánatáért, de imádkozik és közben is jár. Sok mindent kér. Ömlenek belőle a szavak. És mint minden ima, nem arra való, hogy elemezzük, hanem hogy kapcsolódjunk hozzá és minket is imára sarkalljon. És életre.
1. "...hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk..." (22. vers)
Egységért kiált az Atyához, aki maga is egy, oszthatatlan, akkor is, ha személyében három, lényegében egy.
Látja a Mester a nagyon különböző tanítványokat, ezt a sokféle, széthúzó és értetlen népet és a lehetetlent kéri: Atyám, add, hogy egyek legyenek. Mert ez a Te akaratod! Oda küldi az Isten az élet áldását, ahol az atyafiak egységben vannak, mondta már a 133. zsoltár szerzője is.
Annyira tud fájni, ha nincs egység, ha széthúzás van, vagy kérdések, értetlenségek. És küzdünk az egységért és elnémítjuk a másként gondolkozót és akár bűntudatot keltünk, hogy az egység érdekében gondold meg, mit mondasz – vagy magunk némulunk el: mert az egység az mindennél fontosabb… Pedig az egység azt jelenti, hogy sok részből együtt adunk ki egyet, egy egészet. Mozaik a létünk, és mi magunk vagyunk a mozaik darabok. Egység akkor van s akkor lesz, ha önmagadat adod és kapcsolódsz. A másikhoz, elfogadva, hogy ő lehet, hogy más, mint te.
Az egységet nem építhetjük elsősorban, hanem könyöröghetünk érte és kiálthatunk: Atyánk, add meg nekünk, amiért Jézus is imádkozott! Hogy egyek legyünk Tebenned, Teveled és egymással. És ami széttört, álljon össze újra!
Ezért könyörögjünk, ezért kiáltsunk! Hogy meglássa a világ, mert ez jel. És hogy téged dicsőíthessünk ezzel is!
2. "...nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból..." (15.vers)
„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.”
Különös kérés és egyszerre gondoskodó is. Nem lehet elmenni mellette… a Mi Atyánkban is ezt kéri: szabadíts meg a gonosztól!
Hányszor vágyunk elszakadni, kimenekülni a világból, amire talán ellenséges helyként gondolunk. Vagy épp fordítva. Az egyházból, egyházi intézményekből, megbetegítő, kiskorúsító, bigott, fullasztó levegőjű közegekből.
Mert a világ nem a külvilág. Nem a templomokon kívüli részek. Hanem az élő, szerető, igazságos és kegyelmes Istentől, Jézus Krisztus Atyjától elszakadt lelkület, szív, gondolkozás és abból fakadó cselekedetek. A világ mindenütt ott van, a világ mindenhol jelen van. Mint a konkoly a búza közt a példázat szerint. Nem lehet elválasztani, nem lehet kigyomlálni jelenleg, mert akkor elveszne minden jó is.
Jézus bizalommal imádkozik és hittel: Atyám, tudom, hogy nem megoldás kiemelni, kimenteni a tieidet egyszerűen ebből az életből. Nem, nem ez az út, hanem ha megőrzöd őket. Attól, hogy a szívük elszakadjon Tőled. Hogy akár a látszat megtartásával is, de nagyon messze járjanak valójában, szív szerint. Így lehetünk só és világosság, jel ebben a világban. Kovász, ami megkeleszti a tésztát.
Tudjuk, Urunk, hogy velünk vagy, lehajolsz, megmentesz, megőrzöl, kimentesz és megadod, hogy a Te népedként hű tanúid legyünk az egész világon. Kérünk különösen is azokért a testvéreinkért, akik ezért a tanulságért a világ különböző részein az életükkel fizetnek. Hadd tapasztaljuk meg, hogy együtt és egyenként is megőrzöl a gonosztól és lehajolsz, felemelsz és velünk vagy.
3. "A szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen..." (26. vers)
Tudod, Jézus, ha eddig lehetetlent kértél, ez a legnagyobb lehetetlenség Tőled… De hátha meghallgat az Atya! Mert tudjuk, hogy Ő mindenható és neki minden lehetséges. De mégis. Mi az, hogy ugyanaz a szeretet?! Hogy lehetne az a miénk?
És tudod, fáj is, nagyon fáj, mikor megízleljük azt az agapét, az isteni szeretetet, aztán mintha elillanna. Megérezzük a mennyország előízét, aztán tovatűnik. Mert próbálkozunk, de lehetetlenség. Mert megbántjuk egymást és sebzünk és sebződünk.
Megrendítő, ahogy Te szeretsz és olyankor, mikor ebbe belelátunk, mikor megérezzük, egészen kicsinek érezzük magunkat és világosság válik: ez nekünk sohasem fog menni.
A szeretetet csodáljuk, a szeretetet irigyeljük, a szeretetre vágyunk… de bénultságunkban nem tudunk a szeretet mellett dönteni.
Jézus, könyörülj rajtunk és változtass meg: a gondolkozásunk, az értelmünk, az akaratunk formáld és indíts fel, hogy döntsünk és kiáltsunk: akarjuk, vágyjuk a Te szeretetedet! Ahogy az Atyával Te egy voltál, úgy mi is! Hadd legyünk ebben a szeretetközösségben és kapcsolatban!
Tudjuk, Jézus, hogy a Te példád tanít még hűségesebben imádkozni, de ennél sokkal többet is. Miközben Hozzád kiáltunk, aközben belépünk abba a kapcsolatba, amiért könyörögtél, és amibe folyamatosan hívsz minket! Urunk, add, hogy felismerjük, hogy a Te imádságod a mi életünkön keresztül akar beteljesülni ebben a világban!
Köszönjük Jézus, hogy értünk könyörögtél, már ott, akkor, mikor ezt mondatd!
„De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.”

János evangéliuma, a világosságban járás témája van előttünk január óta hétről hétre az istentiszteleteken. János evangéliuma azzal kezdődik, hogy az Ige testté lett, eljött a világba, Jézus személyében köztünk lakott, megmutatta az ő dicsőségét és hatalmát. János evangéliumának a szerkesztése eltér a többi evangéliumétól, és így az utolsó vacsora eseményei már majdnem a könyv közepén elkezdődnek. Múlt héten a lábmosás története volt velünk, a 14. fejezet pedig, amit ma elkezdünk, és az ezt követő részek Jézus ún. búcsúbeszédei. Búcsúzik az Övéitől, és mintegy örökséget hagy rájuk. Elmondja nekik, mi az, amit semmiképpen nem szabad elfelejteniük. Tanít arról, hogyan kell kapcsolódni, mit jelent összetartozni, elmenni, visszatérni, örökre otthon lenni.
Nagyon izgalmas látni a búcsúbeszédeket formai szempontból is. Jézus oly módon tanítja az Övéit, hogy folyamatosan párbeszédben van velük, kérdéseket tehetnek fel és Ő válaszol azokra. Nem arról van szó, hogy kiáll, és lediktál nekik valamilyen testamentumot, hanem beszélget a tanítványaival. Beszélgetés közben egyértelművé válik, hogy nagyon sok kérdés még nincs bennük a helyén, és nagyon szép az a szabadság, kapcsolódás, törődés, ahogyan Jézus figyel arra, hogy az Övéi megértsék Őt.  
Jézus búcsúbeszédei így kezdődnek el: „ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben, higgyetek énbennem!” Ebben a mondatban Jézus újra bejelenti azt az igényt, amit messiási munkája kezdetétől hangsúlyozott: higgyetek! Tömör összefoglalás ez a búcsú pillanatában, amihez könnyű kapcsolódnunk. Szívesen vesszük ezt a mondatot, akár ha egy igés kártyán megkapjuk: „ne nyugtalankodjon a te szíved, higgyél Istenben, bízzál!” – mennyi bátorítást nyerhet ebből bárki, kultúrától, életkortól teljesen függetlenül! Annyira tiszta, annyira világos, annyira egyetemes! Mégis nagyon könnyen félreérthető. Ezért három dolgot fogunk megvizsgálni a mai igehirdetésben Jézusnak ezzel a könnyen megragadható, de könnyen félreérthető bátorításával kapcsolatban:
1. Miért van szüksége az embernek vigasztalásra?
Nagyon könnyű belátni, hogy az embernek, neked és nekem újra és újra szükségünk van a vigasztalásra. Életkortól függ, hogy miért. A legkisebbek akkor szorulnak leginkább vigasztalásra, ha kikerül az édesanyjuk a látómezejükből: abban a pillanatban sírva fakadnak, és ha megjelenik, azonnal megvigasztalódnak. A kicsit nagyobbak akkor szorulnak vigasztalásra, ha valami baj történik a játékaikkal, vagy ha nem tehetik azt, amit szeretnének. Ez az utóbbi később is velünk marad persze, de később szélesebbé válik a paletta, kinek-kinek mi miatt van szüksége vigasztalásra. Gimnazista korú fiataloknak most leginkább azért, mert holnap magyar írásbelit fognak írni. Ha végeznénk egy gyors felmérést, alighanem a szokásosnál több imádság száll most felfelé ennek a korosztálynak a szívéből, és ez így természetes. Más azért szorul vigasztalásra, mert szerelmes; vagy éppen azért, mert nem szerelmes. Lehet, hogy valaki nem tudja elérni azt a célt, amit kitűzött maga elé; nagyon szomorú, mert nem sikerült nyerni azon a versenyen, amin nagyon szeretett volna; nem sikerült megvásárolni azt a terméket, amelyikre régóta vágyik; vagy nem kapta meg a hőn áhított előléptetést, és így tovább. Aztán vannak komolyabb helyzetek: betegség, bántások, sérelmek, veszteségek, gyász - mindenkinek az életébe elérkeznek ezek a helyzetek, amikor vigasztalásra szorul.
Talán ennek kapcsán rálátunk arra is, hogy a vigaszra szoruló állapot nem csak egyénileg, alkalmanként, nehéz történések kapcsán jellemez bennünket, hanem ez egy általános nagy emberi tapasztalat. Az ember léte, a te léted és az én létem is alapvetően vigasztalásra szorul. Van ugyanis a létünknek egy olyan árnyoldala, amivel nem szeretünk a mindennapokban szembesülni, amit a világ a bűn következményeként hordoz magán: ez pedig a mulandósság. Az általános érvényű nagy és egyetemes fájdalmas tapasztalat, hogy a dolgokat előbb-utóbb el kell engedni; amit megszerzünk, azt nem lehet megtartani; hogy mi magunk is elmúlunk, és igen: végül egy nap majd meg fogunk halni. A létünk végessége, értelmetlensége az az árnyék, ami minden veszteséghelyzetben visszaköszön, és ami általános érvényűvé teszi azt, hogy vigasztalásra szorulunk.
A tanítványok ugyanolyan emberek voltak, mint mi; de amiért Jézus itt őket vigasztalja, az nem csak ennyire általános. Nem azért vigasztalja őket, mert mint emberek múlandóak; hanem azért, mert az az állapot, amiben éppen vannak, nagyon nyugtalanító, és Jézus tudja ezt. A tanítványok nem teljesen értik ugyanis, hogy mi fog most történni. Nem teljesen világos a számukra, hogyan állítja helyre Jézus a királyságot, hogyan tölti be az ő küldetését. Itt marad velük vagy nem? Olyanokat is mond, hogy közülük valaki el fogja árulni őt, valakik majd elviszik őt, meg fog halni, de fel fog támadni - nagyon sok bizonytalanság, kérdés van bennük. Mikor Jézus ebben a helyzetben azt mondja nekik: „ne nyugtalankodjék a ti szívetek!”, azt leginkább így lehetne visszaadni: „ne legyetek összezavarodottak!” A nyugtalanság szó itt zűrzavart, felkavarodottságot, felizgatottságot jelent. Gyakran használja ezt a kifejezést a Szentírás, amikor pl. egy tömeg feldühödik, egy nagyobb csoportban valami zavar támad, s annak a következménye bizonytalanság és félelem. Jézus pontosan ismeri a tanítványait, szeretné megszüntetni a bennük lévő bizonytalanságot, félelmet, de nem úgy, hogy csak a tünetet orvosolja, hanem úgy, hogy a lényegére tapint rá, a mélyére megy annak.
2. Miért teljesen más az a vigasztalás, amivel Jézus vigasztal?
2.1. Nem kulturális narratíva szerinti vigasztalás.
Jézus vigasztalása teljesen más, mint amit az emberek egymásnak adni tudnak, vagy mint amire úgy gondolunk, hogy szükségünk van rá. A kultúra, amiben élünk, kínál alternatívákat arra, hogyan vigasztaljuk meg magunkat, és mit kezdjünk a lelkünkben dúló nyugtalansággal, félelmekkel, frusztrációkkal. A világ négy ilyen népszerű javaslatát emelném ki:
- A mai kultúra legegyszerűbb válasza: ne nyugtalankodj, hanem fogyassz! Szerezz meg mindent, amire lehetőséged adódik! Élj a terápiás vásárlás nagy lehetőségével: ha problémáid vannak, menj, szerezz meg valamit, amitől egy kicsit megnyugszol. Mindig lesz valami, aminek a birtoklása egy időre lecsendesíti a háborgásodat.  
- A következő népszerű megoldási javaslat: ne nyugtalankodj, hanem találj magadnak egy társat, aki megvigasztal! Találd meg azt az embert, akire számíthatsz, aki támogat a bajban. Ezt a javaslatot még bibliai igékkel is alá lehet támasztani. Ne nyugtalankodj, majd a másik ember megvigasztal! Ha pedig ezt jól és kölcsönösen végzitek, akkor már igazán csak arra kell, figyeljetek, hogy az egyiknek mindig kicsit jobban kell lennie, mint a másiknak, és akkor innentől ez rendben lesz.
- Szintén a kultúránkból jön az a válasz, hogy ne nyugtalankodj, hanem járj terápiára! A benned lévő zavarral, félelmekkel, aggodalmakkal lehet kezdeni valamit, egy életen keresztül válogathatsz az óriási terápiás piaci kínálatból, mi az, amivel magadat nyugtatod. Félre ne értsük, nem azt akarom mondani, hogy ha valaki tényleg bajban van, ne kérjen szakembertől segítséget! De nagyon gyakran látom, és nagyon ijesztő, amikor valaki emberről emberre, terapeutáról terapeutára, módszerről módszerre, csoportról csoportra száll, és végül ez adja meg azt az állandósságot, ami végső soron megnyugtatja őt.
- Még egy, a mai kultúránkból érkező válasz: ne nyugtalankodj, hiszen képes vagy magadat megnyugtatni, stabilizálni, ott van az erőforrás benned!  
Sok egyebet lehetne említeni még, de minden, amit eddig felsoroltam, egészen távol van attól, ahogyan Jézus vigasztal, ahogyan Ő mellénk áll, amit Ő cselekszik velünk.
2.2. Közösségi vigasztalás
Egyik legfontosabb különbség arra nézve, ahogyan Jézus vigasztal az, hogy Ő ezt nem egyéni, hanem közösségi módon teszi. Amikor a tanítványaihoz szól, azt nem csak azért teszi többes számban, mert fárasztó lenne neki egyenként elmondani a tanítványoknak, hogy „ne nyugtalankodj!”, hanem azért, mert egy közösségként tekint rájuk. Az Istentől jövő vigasztalás mindig a közösséget célozza. Nem egyéni lelki-gondozói helyzet csupán, nem egyéni elsősegély-tapasz, hogy én aggodalmamban Istenhez megyek, és Isten megnyugtat engem személyesen, hanem ez mindig egy közösségi kérdés. Ez a vigasztalás közösségi vigasztalás, és hiszem azt, hogy a közösségen kívül igazán nem is élhető meg.
Jézus nem csak a léte miatt aggódó egyes embereket látja maga előtt a tanítványi körben, hanem azt a kört, aki nemsokára szenvedni fog az Evangéliumért. Isten népe, a keresztény közösség mindig egy konfrontálódó, a kultúrával ütköző, a hitéért hátratételeket szenvedő közösség. A történelem folyamán vannak időszakok és vannak helyei a világnak, ahol nincsen látható ütközés, de ha összetartozunk világszerte a Krisztus testével, a Benne hívőkkel, akkor bizony ez ma is közös tapasztalat. Ezért azt kell mondjam: akkor lehet részed neked ebben a közösségi vigasztalásban, ha első lépésként te magad Krisztus testéhez tartozol. Látod-e, érzed-e magad körül, tudatában vagy-e annak, hogy Krisztus testét ma is üldözik? Együtt tudsz-e érezni azokkal a testvérekkel, akiket akár ebben a pillanatban is bántanak a hitükért? A két héttel ezelőtti Srí-Lankai robbantás kapcsán, azon kívül, hogy szörnyülködtél vagy felháborodtál, megérezte-e a szíved, hogy ez alapvetően velünk történik? Tudom, hogy nem a rokonaink vér szerint, de a testvéreink Krisztusban! Jó, hogy nekünk nem azzal a rettegéssel kell felébrednünk reggelente, hogy vajon aznap mi történik velünk a hitünk miatt. De ha nem engedjük közel magunkhoz, hogy a világ távolabbi pontjain Krisztus teste üldözést szenved, ha közönyösek maradunk ez iránt a szenvedés iránt, akkor komolyan el kell gondolkodnunk, hogy valójában van-e közünk a Krisztus-testhez, van-e jogos részünk abban a vigasztalásban, amit Isten közösségi vigasztalásként kínál az ő népének.  
3. Hogyan vigasztal Jézus?
Nagyon szép ebben az igében az, hogy Jézus megmondja, mit tegyünk; egészen konkrét dolgokkal vigasztal; és ad egy kulcsot is, amikor elmondja magáról, hogy ő az út, az igazság és az élet.
3.1. Megmondja, mit tegyünk
A vigasztalás tartalma ez: „ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben, higgyetek énbennem!” Annyira egyszerű! De annyira bonyolult is! Mert, hogy mit jelent hinni Jézusban, azt nagyon sokan nagyon különbözőképpen értik. Jézus első sorban arra buzdítja a tanítványait: higgyék el, hogy mindaz, amit Ő mond és tesz, az az Istentől van. Ő maga az Isten Fia, aki él és cselekszik, aki Úr, akkor is, ha ennek az uralkodásnak nincsenek látható jelei az adott pillanatban. Az a hit, amire Jézus hív, nem valamiféle spirituális érdeklődés, hanem teljes önátadás, és ez áldozatokat jelent. Azt jelenti, hogy másképp fogok gondolkozni ezután. Ez az a hit, ami megszabadít a szorongástól, a félelmektől, a nyugtalanságtól. Ha te nem az ÚR Jézus Krisztusban hiszel, aki tényleg Úr, és aki igényt tart az életedre, akkor az a hit nem fog téged hosszú távon megnyugtatni. Nagyon megdöbbentő, nagyon nagy kihívás. Annyira szeretnénk valami egyszerűbb megoldást, nem? „Uram, nyugtass meg! De azért nehogy felfordítsd az életemet! Mit gondolsz? 21. századi ember vagyok. Szeretnék élni, szeretném magam kitalálni, hogy ki is vagyok én.” Jézus pedig azt mondja: „ha Úrnak vallasz engem, akkor lesz a tiéd az igazi vigasztalás!” Ez óv meg a nyugtalanságtól, és ez adja meg, hogy ne a közönybe, vagy a fásultságba forduljon az életed.
3.2. Konkrét dolgokkal vigasztal.
Jézus azt mondja az övéinek: „az én Atyám házában sok lakóhely van.” Ahova én megyek, amit elkészítettem nektek, ott van hely a számotokra! A „sok lakóhely van” azt jelenti, hogy ott mindenkinek a számára van hely. Hogy ott nem leszel egyedül! Milyen érdekes: nem egyéni személyes mennyországok vannak, hanem közösség itt a földön és közösség a mennyben! Aki nem annyira szereti az embereket, annak ez rossz hír: ott sokan lesznek, és lehet, hogy ott lesznek azok is, akiket nem kedvelsz annyira (bár akkor ez reménység szerint már nem fog számítani). Jézus az ember legmélyebb félelmére reagál, amikor azt mondja: „van hely; a mennyben, ahol én ott leszek, ti is ott lesztek, és biztonságban lesztek.” Lássuk meg ismét: azoknak a tanítványoknak mondja ezt, akiknek hamarosan sokat kell majd szenvedni, menekülni a hitük miatt, akiknek a legalapvetőbb dolgokat fogják kirántani a lába alól. Az üldözések során az identitásukat veszik el azzal, hogy nem tekintenek a jogaikra, a római állampolgárságukra, nem hagyják őket a szülőföldjükön megmaradni, hanem mindent fel kell adniuk. Erre válaszul mondja Jézus a vigasztalást, hogy van egy lakóhely, amit senki nem vehet el tőled. Van örökséged a mennyben, ahol majd velem leszel a legteljesebb biztonságban. Ez erős vigasztalás, reményteljes, igaz valóság – és ez mindazoké, akik bizalmukat valóban az Úr jézus Krisztusba vetik. Jézus elmenetele ezt a helykészítést szolgálja, és az Atyánál mindenki otthonra talál.
 „Igazat mondok” –erősíti meg Jézus a tanítványokat, és annyira kedves a szívemnek ez a rész! Azt mondja nekik: „ha nem így volna, megmondtam volna nektek!” Azaz: igazat mondok nektek azért, hogy ne kelljen hiábavaló módon álmodoznotok. A mennynek a reménysége nem csupán arról beszél, hogy minden vallás megpróbál valamiféle földön túli vigasztalást ígérni a benne hívőknek, hogy jobban kibírjuk a szenvedést. Nem erről van szó! Jézus igazságot beszél. Elmondja konkrétan, mi várható: „én most elmegyek, hogy helyet készítsek, de majd visszajövök!” Ez a leggyönyörűbb, legőszintébb rész ebben a vigasztalásban. Világosan eléjük tárja, hogy egy ideig lesz távolság. Lesz egy olyan rész, amikor engem nem fogtok látni. Majd elküldöm a Szentlelket, és Ő veletek lesz, de lesz egy hiány. Nem rögtön most mentek a mennybe, hanem végig kell járni egy utat, tele szenvedéssel, egyedülléttel, hiánnyal.
Olyan ez, mint amikor a kicsi gyereknek mondja az édesanyja, hogy „elmegyek, de visszajövök.” Nálunk is így működik ez, a kis Fülöppel is. Amikor anya elmegy, és azt mondja neki: elmegyek, de visszajövök - ő már érti ezt, és megnyugszik. Mert amikor anya visszajön, újra és újra megerősíti: látod elmentem, de visszajöttem. Ebből tanulja meg a kicsi azt, hogy biztonságban van akkor is, amikor nem látja az édesanyját. Mennyire kedves Jézus részéről, amikor ugyanezt ugyanígy elmondja az övéinek: „elmegyek, de vissza fogok jönni értetek, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek!”  
Megrendítő számomra, hogy nem csak arról van szó, hogy Jézus kiment bennünket ebből az életből, hanem Ő velünk akar lenni. Nem azt mondja, hogy készít nekünk egy helyet, ahol majd elleszünk, Ő pedig elvonul a mennynek egy nyugalmasabb részébe, ahol az Atyával lehet közösségben. Nincs ilyen szinteződés, nincs ilyen elválasztás, hanem azt mondja: visszajövök értetek, hogy majd együtt lehessünk. Mert az Isten legmélyebb vágya, és ez szinte érthetetlen, hogy velünk, teremtményeivel, akik Benne hiszünk, együtt legyen, és együtt töltse velünk az örökkévalóságot.
3.3. Kulcsot ad
Ahhoz, hogy ezt a hiányokkal teli időszakot, amelyben rászorulunk a vigasztalásra, kibírjuk, és el ne felejtsük, hogy kicsoda Jézus, ad végül egy kulcsot. Így is mondhatnánk: egy aranymondást, amit nagyon könnyen megtanítunk a gyermekeknek is. „Én vagyok az út, az igazság és az élet: senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” Ez az a kulcs, ami egyedül nyitja azt az ajtót, amit nagyon sokféle kulccsal szeretnénk kinyitni: az örök életnek az ajtaját. Talán felháborító ez számodra, ha nem vagy Krisztus tanítványa, és azt mondhatod: ez rendkívül exkluzív, miért van ez így? „Csak énáltalam!” A régebbi fordítás így mondja: „csakis énáltalam!” Azért van ez így, mert Isten így rendelte. Református keresztényként vallhatjuk: van isteni kiválasztás, és az isteni kiválasztásnak a lényege, hogy ő választotta ki, mi az az út, ami a mennybe vezet. Nem mi határozhatjuk meg. Isten így döntött.
Nagyon érdekes ez a kép. Az evangélium bevezetőjében, beszéltünk erről, János apostol úgy fogalmazza meg az üzenet lényegét, hogy az érthető, megragadható legyen a korabeli görög, hellenista gondolkodásmódban élő emberek számára. Az ő nyelvükön beszél. Ezek az emberek ugyanis, a vallási misztikusok a világosság és a sötétség harcában képzelték el a világot, és azt mondták: a lélek hosszú úton keresztül jut el ebből a földi életből a mennybe. Ezen az úton nagyon fontos, hogy minél több igazságot megértsen, megtanuljon, befogadjon, és mintegy ezek teszik majd őt képessé arra, hogy belépjen az örök életbe, ami a nagy világlélekkel való egyesülést jelenti. Amikor tehát itt Jézus azt mondja, hogy „én vagyok az út, és én vagyok az igazság, és én vagyok az élet”, akkor nem csak a tanítványaihoz szól, hanem azokhoz is, akik majd hallani fogják az Evangéliumot, milliókhoz: nem másban, bennem találod meg az örök életet, én vagyok az út! Nem más igazságok megtanulása, emberi igazságok megértése fogja az életet szolgálni neked, hanem ha bennem hiszel. És végül az örök életben velem fogsz találkozni.
Minden az Ő személye felé irányít és vezet bennünket.
Befejezésül: mit jelent hát ez a mi számunkra?
Mit jelent nekünk kapcsolódni ehhez a nagy vigasztaláshoz? Hogy lehet részünk mindebben? Nagyon egyszerű lenne csak annyit mondani: higgy Jézus Krisztusban! Nagyon sokszor elmondjuk ezt, itt nálunk az istentiszteleten is: higgy! Fogadd el, hogy ő a te személyes megváltód, hogy eljött az Isten országa általa. Ez azonban ennél sokkal nagyobb kihívás. Hinni Jézusban azt jelenti, hogy komolyan vesszük Őt, és megpróbáljuk elengedni a saját képünket Őróla. Azért járunk istentiszteletre, azért olvassuk Isten Igéjét, és azért hívjuk a Szentlelket, hogy világosítson meg bennünket, mert ha nem tesszük mindezt, akkor a hitünkkel és a jézushoz fűződő kapcsolatunkkal az történik, hogy akaratlanul is átformáljuk Jézust, olyanná, amilyenné csak szeretnénk. Ha újra és újra nem tesszük ki magunkat Isten Igéjének, Isten jelenlétének, ha nem szembesülünk azzal, hogy mit mond Róla a Szentírás, hogy kicsoda Ő valójában, akkor észrevétlenül megalkotjuk a saját Jézusunkat. Nagyon furán hangozhat ez, de találkozom emberekkel, akik mondják, hogy hisznek Istenben. Mindig megkérdezem, hogy melyikben, milyenben? Mondják, hogy hisznek Jézusban, és megkérdezem: milyen az a Jézus, akiben hiszel? Válaszul erre a kérdésre gyakran elkezdenek beszélni egy Jézusról, akinek semmi köze nincs a bibliai Jézushoz, ahhoz, akiről az Ige tesz bizonyságot! ! Csak egyetlenegy példát hadd mondjak: sokan szívesen hangoztatják, hogy a „mi Jézusunk egy rendkívül kedves személyiség. Amikor rosszat teszünk, vétkezünk, ő soha nem ítél el, soha! Egy rossz szava nincs!” Ha ilyennek ismered Őt, akkor nem ismered Őt igazán. És ez mindannyiunkat fenyeget. Nagyon könnyen a saját képünkre formáljuk Jézust, olcsó bálvánnyá silányítjuk őt, aminek az egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy nem szabadít meg semmiből. Ha tehát azt éled meg, hogy hiszel egy Istenben, aki téged nem szabadít meg, és nem hallgat meg, akkor könnyen lehet, hogy a saját képedre formáltad Őt - aki egyébként az ő saját képére akar formálni téged
Mit tehetünk hát? Isten elé állunk, őszintén, és ezt kérjük Tőle: „Uram, akár megértem, akár nem, de szeretném, ha az a kép, ami bennem él Rólad, és a Veled való kapcsolatról, az olyan lenne, amilyennek te adod. Formálj, igazítsd ezt a dolgot! Segíts elengedni azt, amit én raktam rá, meggyőztem magam, hogy ugye te ilyen vagy? Együtt kiáltunk hát: Urunk, szeretnénk, ha részünk lenne együtt a te vigasztalásodban. Ehhez formáld azt, amit Rólad gondolunk!”
Ha valóban az ÚR Jézus Krisztusban hiszünk, akiről a Szentírás beszél, akkor az azt jelenti, hogy újra meg újra az Ő uralma alá hajtjuk az életünket. A Heidelbergi Káté első kérdés-feleletével valljuk: „nem a magamé, hanem az én Uramnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.” És ha az Ő tulajdona vagyok, akkor Ő engem megőriz. Isten jelenlétében, a benne való hitben vállalható az élettel járó mindenfajta felkavarodottság, nyugtalanság. Sőt nem csak vállalható, hanem szükséges is, hogy legyen. Mert ha egyáltalán nincs nyugtalanság, ha soha nincs ütközés, ha mindig csak békesség van, és minden nagyon szép, akkor nem éljük a valóság egyik felét. De Isten az, aki megadhatja, hogy ne is csak egyoldalúan az állandó felkavarodottság, nyugtalanság és zűrzavar uralja az életünket, hanem mindezek között békességet nyerjünk.
Isten adja meg, hogy a Vele való kapcsolatban helyre kerülhessenek ezek a dolgok bennünk! Ő munkálja bennünk a hitet, és adja meg, hogy megtehessük ebben az első lépést, vagy tehessünk újra egy lépést, és csatlakozhassunk, tartozhassunk hűségesen Isten népéhez, Krisztus testéhez, és így részünk legyen az igazi vigasztalásban!

János evangéliuma 5. fejezete tartalmazza a Bethesda-tavi gyógyítást, a zsidók abból következő reakcióját és Jézus ebből a helyzetből fakadó tanítását, amiben az Atyával való kapcsolatról mond el. Benne vagyunk a sűrűjében: Jézus az Isten Fia, aki gyógyít, ott van és cselekszik, ahol kell. Ez azonban nem töretlen népszerűséggel jár, hanem azzal, hogy nyíltan lehet támadni. Fellép bátran és hirdeti és cselekszi is Isten országát. Gyógyít és előízét adja mindannak, ami Isten uralma és jelenléte. Csak hát ott van az adott kornak nemcsak a kulturális meghatározottsága, hanem az uralkodó vallásosság, ezzel pedig (és az ideológiákkal, a kulturális spiritualitással stb.) mindig ütközik az élő Isten. És SÚLYOS ÜTKÖZÉS az, amivel dolgunk van. Így van ez ma is. Ha nem ütközik az evangélium, az igehirdetés, a bizonyságtétel, az nem jó jel. Ahogy az sem, ha mindig mindenkivel ütközöl… a kérdés ugyanis az ütközés tartalmában van: mire mutat mindez? Figyeljünk most ennek az ütközésnek 5 felvillanó motívumára!
1. VÁGY – VALÓSÁG: „Nincs emberem…” – a kiveszett lojalitás
Jeruzsálemben vagyunk, ahol, van egy hely, ahol lehetne gyógyulni, de nincs ember. A Juh-kapunál lévő tóról van szó. A tó vizének gyógyító erőt tulajdonítottak. A tény az, hogy a víz melletti csarnokokban betegek sokasága feküdt, várva a gyógyulásra. A víznek csak akkor tulajdonítottak gyógyító erőt, amikor az időközi forrás megmozdult. A népi hagyomány, illetve a néphit szerint időnként angyal szállt le a tóra, az megmozgatta, gyógyító erőt kölcsönözve annak. A vízben olyan ásványanyagok voltak, amelyek gyógyító hatással bírtak, ez fokozódott fel akkor, amikor a forrás legerősebb volt. Bizonyos feltételezések szerint Aszklépiosz tisztelete is folyhatott is… így e szokás nem biztos, hogy tiszta forrásból származott (felkavarodó víz…). Jézus egy olyan beteg mellett állt meg, aki már 38 éve ott feküdt. A betegségről itt semmi közelebbit nem mond a szöveg, de a későbbiek során az összefüggésből nyilvánvaló, hogy bénaságról van szó. Valaki, aki elképzelhetetlen reménytelenségben van. Ennyi idő alatt ehhez az állapothoz alkalmazkodni kellett, hozzá kellett szokni. Máshogy nem lehetett kibírni. Túl keveset, de túl sokat sem lehetett reménykedni. Mindkettő veszélyes, nem élhető.
Három dolog döbbent meg ebben,
Az egyik, hogy minek volt ott még ez az ember? 38 év? Ha ennyi idő alatt nem történt semmi, minek akar meggyógyulni? Miért nem fogadta el az állapottát és törődött bele? Ez majdnem egy élet ideje, elképzelhetetlenül sok. Vagy már mindegy volt neki és megpróbálta az esélytelenek nyugalmával. A lényeg, hogy mindenek ellenére ott van. A másik dolog, hogy Jézus egy idült, hosszan tartó beteg mellett sem megy el. Ez a motívum azt jelzi, hogy Jézus a súlyos, reménytelen helyzetben lévő ember mellé áll. Jézus tudott az állapotáról. Lehet, hogy a környezetétől hallott róla, hiszen az ilyen hosszan tartó, súlyos állapotban lévő betegről az ott fekvő többi beteg is nyilván tudott. Ő azonban anélkül is ismerte az embert, tudott róla, hogy bárkitől érdeklődnie kellett volna, hiszen ő átlátja az embert, tudja, mi van az emberben, mi van az emberrel. Kérdésével a gyógyulás reménységét ébreszti fel a betegben. Más alkalommal először a gyógyítást kérik Jézustól, és azután kérdez –itt ő a kezdeményező. A harmadik megdöbbentő dolog a beteg válasza: a beteg helyzete kilátástalanságáról tájékoztatja Jézust. Hosszan tartó betegségének, a gyógyulás kilátástalanságának oka az, hogy nincs egy ember, aki a gyógyulás helyéhez eljuttassa. A beteg nem tudja, kivel beszél, csak a gyógyulást jelentő tó vizével, az emberi lehetőségekkel számol. Az emberből nem a gyógyulás iránti vágy hiányzott az eddig eltelt évek során, hanem a gyógyuláshoz odasegítő, eljuttató ember. Azért volt ott a betegek közt, mert meg akart gyógyulni, azonban ehhez kevés volt az ő akarata. Míg a gutaütöttnek voltak barátai (Mk 2:1–12), addig ez az ember egyedül maradt, nincs, aki mellé álljon, nincs, aki segítsen rajta. Az elbeszélésből úgy tűnik, hogy a víz áramlása rövid ideig tartott, és az a hely, ahol a víz felbuzgott, nagyon kicsi volt.
Jézus szava váratlan fordulatot hoz. Ez a szó egyszerre parancs és ajándék közvetítője, emlékeztet a Mk 2:11-re. A 38 éven át tehetetlen ember enged Jézus felszólításának, megpróbál felkelni és megtapasztalja, hogy Jézus parancsa teljesítéséhez biztosította a feltételt, a lehetőséget. Van ebben valami egészen megdöbbentő. Azt mondani egy bénának, hogy vedd az ágyad és járj… Aktivitás: pont a hiány felé mozdítja. Arra, ami hihetetlen volt és egyben lehetetlen. Jézus ezt mondja ezzel: nézz szembe a lehetetlennel! Arra mozdulj, ahol nincs semmi! Aktivitás és döntés, akaraterő: aminek alapja a Jézusnak való engedelmesség. Nincs ebben semmi lelkizés, semmi szellemieskedés, hanem ennyi: fogd magad és kelj fel! Az én szavamra. Ami az élet beszéde… Lehet szomorkodni azon, miért nem volt embere itt ennek az embernek. De a lényeg nem ez. Ha lett volna, sosem tapasztalhatta volna meg, milyen az, amikor Jézus szavára ő áll fel és indul el.
2. A TÖRVÉNY MAGYARÁZATA – AZ ÉLET „Szombat van!” – a kiüresedett törvény
Ünnep van és szombatnap. Jézus részt vett ezeken az ünnepeken, nagy sokaság előtt jelentette ki magát és jelezte az ünnepek új tartalmát. A beteg egészséges lett. Jézus szavát megfogadta. Jézus szava szerint cselekedett. Az ágy egy könnyen hordozható gyékényfonat, amelyet könnyen felvehetett a meggyógyított ember. Az ágy felvétele és elvitele a csodát demonstrálja. Van azonban itt egy probléma, mégpedig az időzítés. Nem lett volna szabad ennek megtörténnie. Mármint a gyógyításnak, aminek eredménye a törvényszegés volt: az ágyat nem lehetett cipelni, pláne nem ilyen hosszan. Először a meggyógyult, aztán Jézus is megkapja a magáét.
Kiüresedett törvénykezés arról, mit szabad és nem úgy, hogy nem veszi észre a lényeget: itt a Messiás és meggyógyult egy béna! Mennyiszer átéltem ezt, Testvérek! Persze más horderejű dolgokban, de hasonlóan. Vagy egy nagy szabadulás, gyógyulás után kapunk egy értékelést arról, mit miért nem tettünk jól. És emögött az a tragikus félreértés és sötétség van, hogy a törvényre azért van szükség (legyen szó akár Isten törvényéről vagy az emberi együttélés törvényeiről), mert azok adják a biztonságot és a megnyugvást, hogy rendben vagyunk. Vagy az önigazolás és tisztaság illúzióját. Miközben Isten világosságul adta a törvényt, ami áldás és élet fakad belőle. Mert a szombat törvény az életet szolgálta eredetileg… Itt pedig szembe megy az élettel. Jegyezzük meg: amikor Isten törvényére hivatkozva életellenes, sőt gyakran istenellenes dolgok történnek, akkor ott emberi elhajlással, hatalommal való visszaéléssel, sötétséggel van dolgunk. Fontos, hogy a történetben szereplő „zsidók” megjelölés nem azonosítható a zsidóság általános ellenállásával. A helyzet sokkal tragikusabb: ez a megjelölés a mindenkori egyházat, az uralkodó vallásosságot jelenti. Az intézményesült, a törvényeket jól ismerő és betartani akaró, dogmatikai rendszereket és hagyományokat kiépítő, fenntartó rendszereket ítél itt meg Jézus: Ő él, abszolút értelemben a „vagyok”, aki szétfeszíti ezeket a vallásos kereteket. Igazából minket is fenyeget a veszély, hogy megkövüljünk és fenntartsunk, éltessünk élettelen vallásos rendszereket. Az élő Isten azonban, a „vagyok” életet hoz, életet lehel belénk és közösségeinkbe és meg akar újítani, amelynek egyik jele lehet a keretek szétfeszítése, megváltoztatása is.
3. LEHETSÉGES – LEHETETLEN: „az nem lehet, hogy egyenlő Istennel…!”
Jézus megvilágítja üldözői számára tette hátterét. Szóba áll velük és magyarázatát adja tettének, annak ellenére, hogy ellenséges indulattal léptek fel ellene. Jézus ellenségei gesztusára, ki nem mondott szavaikra válaszol. Tettét az Atya tettére való hivatkozással indokolja meg. Az Atya munkája a jelenig tart. Isten tevékeny, folyamatosan végezte a maga munkáját: a világ megváltását. A szombattörvény lényege nem a tétlenség, hanem az Atyával való közösség és egymás javának szolgálata. A szombattörvény nem megkötözni akarja az embert, hanem áldásban részesíteni. A szombat az emberért van, és nem az ember a szombatért (Mk 2:27). A szombat nem akadálya az üdvözítő Isten munkájának, hanem keretévé lehet annak. Jézus, mint aki egy a törvényadó Istennel, felette van a szombattörvénynek. Ha a szombat alá van vetve az embernek is, mennyivel inkább a Fiúnak. A Fiú tetteinek nem lehet akadálya az a törvény, amely az emberi tettek normája. A 18. versben nyilvánvalóvá válik, hogy a 16. versben jelzett üldözés célja Jézus megölése. A szombatnap miatti konfliktus mellett Jézus önkijelentése szerepel. Jézus az Atyával való páratlan kapcsolatáról szól: ő személyes viszonyban van az élő Istennel. Kijelentését istenkáromlásnak fogja fel környezete, legalábbis annak a tekintélyes része. Az, hogy Jézus egyenlő Istennel, teljesen „kiverte a biztosítékot” a korabeli zsidóságnál, de igazából a korabeli nyugati görög-római világban sem volt befogadható ez. Valaki emberként egyszerre nem lehet egyenlő Istennel. Ez a kijelentése Jézusnak igazán nekünk is a szenvedés és feltámadás történetétől visszafelé érthető meg. Ilyen szempontból könnyebb helyzetben vagyunk, mint Jézus kortársai: nyilvánvaló a számunkra, hogy ki Ő és mit tett. Jézus ezekben az Igékben nem annyit mond csak el, hogy Ő egyenlő Istennel valamilyen általános minőség tekintetében, hanem azt jelenti, hogy szereti Őt és engedelmeskedik Neki. Nem egyenlőség, hanem egység jellemzi az Atyával való kapcsolatát. Az egyenlőség (még ha Jézus Isteni természetére nézve igaz is volt) nem volt érthető az emberek számára: hogy lehet egy teremtett ember egyenlő Jahwe-val. Ezért Jézus az „egység” kifejezést használja: egységben vagyok Vele, az Övé vagyok teljesen. Ez különösen fontos, hiszen az Atyával való „egyenlőség” a függetlenséget eredményezi, de az Atyával való egység, a bensőséges kapcsolat a Tőle való függést.
Mindezzel Jézus azt is tanítja, hogy mi az ember, a Krisztusban hívő, Benne élő, Vele járó ember útja: Hozzá hasonlóan nem egyenlőek leszünk Istennel (s ezáltal Tőle függetlenek), hanem egységbe, bensőséges kapcsolatba kerülünk Vele, ami a Tőle való függést, a Rá hagyatkozást, Benne való bízást jelenti sokkal inkább.
4. VÉLT – VALÓS SZÁNDÉK közötti különbség és A LEGFONTOSABB KÉRDÉS: „Miért nem akartok Hozzám jönni?”
Jézus ott áll az őt vádolók és támadók előtt és azt mondja nekik: miért nem akartok hozzám jönni? Miért fontosabb a törvény? Miért teszitek ezt? „Kutatjátok az Írásokat…!” és ez jó! De az a baj, hogy azt gondoljátok, hogy a mélység, a kutatás, az elmélyülés hoz automatikus „eredményt”… pedig ez nincs így.
De miért nem jöttök hozzám? Valószínűleg az élő Istennel való találkozás, a világosságra lépés rendkívül félelmetes. És itt van az igehirdetés sorozatunk címének, fő témájának („Járjatok a világosságban!”) egyik kulcsa: ez sokkal félelmetesebb, mint gondolnánk. Leginkább azért, mert ez egy valódi találkozás: félelmetes! Mert akkor el kell engedni a biztonságos kereteket, a szokásokat, a hiedelmeket, a saját narratívát arról, hogy is működik ez a világ… És akkor mi marad? Ne félj, nem hogy az a kérdés, hogy „mi marad”, hanem rájössz majd, hogy mennyivel több lesz, összehasonlíthatatlan minden…
5. DUPLACSAVAR: saját kereteink, szavaink ítélnek el…:
A súlyos ütközésben van egy duplacsavar a végére. Ha nincs meg bennünk az Isten szeretete, akkor nagy a baj. A Mózesre és a törvényre hivatkozókat maga Mózes, azaz a törvény szava ítéli el, hiszen, ahogy Jézus mondja, az Róla tesz bizonyságot. Így van ez ma is. A Bibliával, amire hivatkoznak annyian… A mindenkori hatalmasok, az állam, az egyház, mint szervezet is így van és így lesz ezzel. Ítélet alatt van, ha Isten ellenes, életellenes dolgokat teszünk. Ha az élet, Istentől való gyógyulás, Isten országa jelenlétére úgy reagál a rendszer, ahogy itt reagáltak. Könyörüljön rajtunk az Úr, hogy ne így legyen! Gyülekezet, Isten népe, örüljünk az életnek, a kereteket szétfeszítő életnek és a jelen lévő, cselekvő szuverén Istennek! Családok, ahol él a tradíció és a szigorú belső törvények: örülj, ha Isten cselekszik és kiálts ezért! A világosságért ezt teheted, így jön el: hogy te kilépsz és szüntelenül imádkozol és kiáltasz!
Higgyünk Neki, aki az élet fejedelme és kiáltsunk: életnek és halálnak dicsőséges fejedelme, Jézus Krisztus: hiszek, hiszek, légy segítségül a hitetlenségemben! Felveszem az ágyamat, ha arra hívsz, kilépek, aktív leszek és cselekvő, döntést hozok és teszem, amire hívsz. Kiáltsunk, hogy áradjon az élet és feszítse szét a kereteket, hogy épülhessen Isten országa közöttünk, ahogy Ő akarja! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Milyen a valódi újjászületés? Elképzelted-e valaha, hogy milyen is a valódi újjászületés. Ezen a reggelen próbáld ezt elképzelni, beleengedni magad ebbe a kedves és édes ábrándba. Milyen lenne, ha tényleg újjászülethetnél? Ha valaki más emberként újra kezdhetnéd, jobb kondíciók közt, a jelenlegi tapasztalataiddal? Ki lennél, mi lennél, hol lennél és mire használnád ezt az újjászületett életedet? Aztán kinyitjuk a szemünket, körülnézünk és rájövünk, hogy nem változott meg semmi, nem reális a nagy változás, ezért lehet, hogy csak beérnénk egy jó kis wellness hétvégével, vagy életmódváltással. Új célok, netán új párkapcsolat? Új ország, új név vagy identitás? Esetleg egy új isten? Valójában persze elképzelhetetlen, hogy az ember kibújjon a bőréből és valóban, igazán, lényegileg újjászülessen. És mégis. A Lélek valahogy el tudja végezni, csak nem akkor és úgy, ahogyan és amikor képzeljük. Hiszen fúj, ahová akar. Jézus azt mondja az előző fejezet végén, tudja, mi lakik az emberben, kicsoda az ember. Nincsenek illúziói, ezért jött megmenteni és megváltani őt: így szereti és adja magát neki. János evangéliuma fő kérdése a „Kicsoda Jézus”, hogyan jött el a világosság és mindennek milyen hatása van a világra? A kánai csoda és a templom megtisztítása után most az van előttünk, hogy az egyénre hogyan vonatkozhat mindez: mit jelent az egyes embernek a világosság, Jézus eljövetele? Nézzük hát meg azt a dialógust, ami itt formálódik, ahogyan kibomlik valami nagyon fontos igazság Isten országáról és arról, hogyan lehet részünk mindebben.
I. NIKODÉMUS: „Rabbi…”
Párbeszédben találjuk Jézust Nikodémussal, Izrael tanítójával, aki éjszaka jön hozzá, titokban. Bár az, hogy éjszaka kereste fel Jézust, nem csupán a zsidóktól való félelem miatt történt (Jn 19:38), hanem azért is, mert a zsidó írástudók igen szívesen tanítottak és beszélgettek a késő éjszakába nyúló órákban. Nikodémus azokkal a szavakkal kezdi a beszélgetést, amelyek arról tesznek bizonyságot, hogy ő elismeri Jézust rabbinak, olyan tanítónak, akinek tekintélye nem azon alapszik, hogy odatartozik valamelyik nagy törvénytanító iskolájához, hanem azon, hogy közvetlenül Istentől kapta a küldetést és a meghatalmazást. Nikodémus Jézusban azt a tanítót látja, aki páratlan módon az, vagyis az egyedüli, a minden tanító fölötti tanítómester. A farizeus szavaiból azt látjuk, elfogadja, elismeri Jézust, mikor a jelekre hivatkozva tanítónak, rabbinak nevezi őt. Ez lehet egyszerűen tisztelet, vagy akár hódolat, de hízelgés is. Nem derül ki a szövegből.
II.  JÉZUS: „Ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát.”
Jézus azonban rögtön a lényegre tér: újonnan kell születni. Érdekes, hogy nem a törvényről kezd el beszélgetni egy farizeussal, aki nem oly fontos volt Isten törvénye. Isten országára, Isten királyságára irányítja a figyelmet, ahová minden ember valójában vágyik, ahol teljesség van, és azzá lehet az ember, akivé Isten teremtette. Egészen kategorikus, egészen konkrét. Ez van. Nincs más út. Olyan, mint egy feltétel, mert az is. Miért is gondolnánk, hogy nincsenek feltételek akár az Istennel való kapcsolatban. A teljes elfogadásról sokszor úgy gondolunk, mint feltétel nélküliségről, amiben nincsenek elvárások. Ez az állapot a káosz, a nihil… A teljes elfogadás és isteni szeretet, elfogadás megmentő szeretet, ahol elég őszinte Isten ahhoz, hogy elmondja: vannak keretek, van egy állapot, amiben vagyunk, és van egy út, amit be kell járnunk. A szeretet abban nyilvánul meg, ahogy Ő ebben velünk van, és feltétel nélkül kínálja a kegyelmet, a segítséget hozzá. De az út ez: újonnan kell születnetek…!
III. NIKODÉMUS: „Hogyan, ha vén?”
Nikodémus a saját emberi gondolkodása szerint vallja: nem születhetek újra az ember, nem mehet vissza anyja méhébe. Ez lehetetlen. Nem ez a biológiai rend, az élettől ez idegen. Születésünktől meghatározott, kik vagyunk és azok is maradunk! Az ember alapvetően ezt vallja: az vagyok, aki, nem lehetek más ember, nem bújhatok ki a bőrömből. És ez sok mindenre kifogásként, önigazolásként is szolgálhat, valóban igaz, hogy a változásnak emberi korlátai vannak, amin nem tudunk túllépni. Ráadásul idős korára egy megtett életúttal hogyan is változhatna ténylegesen az ember?!
IV. JÉZUS: Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.
IV.1. Jézus ehhez képest azt állítja, hogy de igen, lehetséges, csak másként. Miközben megmarad a test, a lélek alapstruktúrái, az újjászületés Isten életet teremtő munkája bennünk, ami új identitást, újfajta létet eredményez bennünk. Lehet, hogy lehetetlen, hogy nem logikus, de ez történik: Isten szétfeszíti a létezés és a logika egyébként által alkotott kereteit – mint teremtő és alkotó ezt bármikor megteheti! Meg is teszi! Mégpedig a Lélek által.
IV.2. Mit értünk a Test és a Lélek alatt?
Ezen a ponton nagyon fontos, hogy értsük, és jól értsük, mit ért pontosan itt Jézus test és lélek alatt. A dialógusban ugyanis a testtől születés és a Lélektől születés szemben állnak egymással. A test az Istentől elszakadt alapállapot, nem csupán létezési állapot. A Lélek pedig egy személy, Isten Lelke… (nem az emberi lélek)
A test és lélek két világ megkülönböztetése ebben a szakaszban: a transzcendens és a látható világé. Ahogy Jézus is testet öltött: ebbe a világba született, így érintkezik e két dimenzió.
IV.3. Az újjászületés. Jézus pedig ebben a párbeszédben elkezdi tanítani Nikodémust arról, amiért igazából jött. A lényegről, ami valahol az ő legnagyobb vágya és szüksége is. három rövid állítást fogalmazzunk meg ezzel kapcsolatban
1. Fontos, hogy az újjászületés nem mentális evolúció: a Lélek általi esemény, Ő végzi, hit által ragadható meg! A folyamat a megszentelődés lesz: ahogy Istent dicsőítve élünk. Ebben jelenik meg a fejlődés. De az Isten országába tartozás feltétele az újjászületés, ami hit által ragadható meg az ember számára.
2. Az újjászületés a víz és Lélek által történik, ami a keresztségre utaló forma: Isten úgy rendelte, hogy a Lélek belső, megfoghatatlan munkájának legyen látható, külső szimbóluma, jele is, hogy az embert erősítheti.
3. Érdekes, ahogy Jézus a Szentlélekről beszél: Lélek fúj, ahol akar – ez azt jelenti, Ő személy és hordozza az isteni autonómiát: akarata, szándéka van, nem személytelen erő.
V. NIKODÉMUS: Hogyan?
De hogyan történik mindez, kérdezi Nikodémus… Mert jó lenne ez, szép lenne, de hogyan lehetséges ez? Nikodémus vagy többet akar tudni erről, vagy nem érti, minden esetre újra megkérdezi: hogyan? Elég ismerős lehet a számunkra is, vagy ha nem, most bátran magunkra ismerhetünk: hogyan? Hogyan csináljam, Uram? Jó kérdés, de a kultúránkból fakad, ami a módszereket isteníti. Ez ugyanolyan beteg dolog, mint a módszerek teljes elvetése. Az is benne van ebben a kérdésben, sóhajtásban, hogy én annyi mindent tudok már… mi kell még…?! Mikor lehet végre elég, mikor lehet azt mondani, hogy már nem kell több.
Azt is tapasztalom, hogy ez sokszor lehet hárítás, vagy a kontroll: ha tudom, hogyan, tudom, irányítani a dolgokat… de a LÉNYEGE, hogy nem tudod irányítani. Mert a Lélek fúj, ahová akar! Ezért nincs értelme a „hogyan” kérdésnek.
VI. JÉZUS: Nem érted… hogy-hogy nem érted?
Jézus azonban nem adja fel, nem zár le Nikodémus felé, hanem kihasználja a nyitottságot, a kapcsolatot és tanít. Tanítja azt, akinek tanítani kellett az embereket.
VI.1. ALÁSSZÁLLT. Így indul a történet. Testté lett. Erről beszélt az 1. fejezet is. Erről szól a Krisztus himnusz is. Eljött. Enélkül nem működhetne az egész. Azt még nem tudja Nikodémus, hogy ez az alászállás még tart, és igazán csak most kezdődött el: az emberi gonoszság és megvetés bugyrait fogja megjárni a Megváltó, aztán pedig a halál, a teljes elvetettség állapota után a poklokra is alászáll. Mindezt az emberért, akit megmenteni jött…
VI.2. FELEMELTETIK (rézkígyó - 4Móz 21, 1-9) De dicsőség legyen Istennek, nem ér itt véget a történet. Mert fel is emeltetik. Az Emberfia felemeltetésére egy képet használ: mint a rézkígyó a pusztában, Mózes idején. (történet röviden…) Beszél arról, ami lesz: kereszthalála, feltámadás, mennybemenetel, Krisztus méltósága, felmagasztalása (a Krisztus himnusz értelmében).
VI.3. MIÉRT IS TÖRTÉNIK MINDEZ? Azért, mert úgy szerette… szereti Isten a világot. És ez ezen a ponton megrendítő. Máshol azt mondja János (a leveleiben), hogy ne szeressétek a világot: Isten pedig „úgy szerette…” hogy van ez? Úgy, hogy Isten a szeretetében magához ölelte a világot és a benne lévő sötétséget világossággá szereti! Ahogy Jézus nem félt tisztátalanhoz érni, mert a tisztátalan tisztává változott általa… A világot szeretni Benne és Által nekünk is lehetséges olyan értelemben, hogy nem tartjuk Isten előtt valónak a világ szerinti gondolkodást, hanem Isten szemével nézzük és szeretjük azt, amiért Ő önmagát adta. Annyira csodálatos, hogy Isten szeretete (nem úgy, mint más vallásokban): megismerhető: tudunk róla. Személyes (nemcsak általános). Cselekvő, cselekvésre hív. Megdöbbentően hat ez is: nem ítélni jött, hanem utat készíteni (azaz üdvösséget adni). Az üdvösségbe hit által jutsz be Nikodémus: ezt próbálja elmagyarázni Jézus, hátha megérti, befogadja…
VI.4. EGY KÉRDÉS MARAD: Miért nem üdvözül mindenki, ha ez ilyen egyszerű? Mert a sötétség nem fogadja be a világosságot… Azért, mert az emberek jobban szeretik a sötétséget… - HISZEN NEM AKAR LELEPLEZŐDNI. Ez a 20. vers: a „bűn pszichológiája”. Lesújtó vélemény, miszerint az emberek jobban szeretik a sötétséget.
VII. MIT TEGYÜNK?
Csodálkozz bele ebbe az ívbe, gyönyörködj ebben az igazságban! Tegyük azt, ami nehéz: gyere a világosságra! Ismerve a természetedet, belátva a korlátaidat… gyere! Ki megy a világosságra? (Mindezt éjszaka mondja Nikodémusnak, aki éjszaka ment hozzá…) Aki nem fél a lelepleződésről (szerintem ilyen nincs) – vagy aki bízik abban a Jézusban, aki bár lelepleződik, de ezért nem megbünteti, hanem szereti, elfogadja… s bár lelepleződik, de ennek a gyümölcse a gyógyulás!
Befejezés
Isten óvjon bennünket attól, hogy individualista módon kizárólag magunkkal foglalkozzunk. Az újjászületés a Lélek ajándéka, egyéni tapasztalat, de közösségi kérdés. Legyen imádság közöttünk is ez! Nem azt teheted a testvéredért, hogy győzködöd, térítgeted, fedded, kritizálod: szüless már újjá… hanem imádkozol és esedezel érte: a Lélek áradjon ki, fújjon és végezze el azt a munkát, amit más ember nem, tehet meg!
A megrázó számomra ebben a történetben is, hogy nincs lezárva, nem tudjuk, mi történt, hová futott ki ez az egész. Csak annyit, hogy elhangzott a hívás. Mint az idősebb fiúnak a tékozlóról szóló történetben. „Gyere be. Vigadhatsz és örülhetsz! Ne sértődj meg! Ne zárj be! Ne vessz el! A buli készen áll és vár rád is. Hazajött, akiről azt hittük, hogy meghalt. Ilyen közelről ne maradj kint.”
Azért imádkozunk, hogy a Lélek fújjon át ma is, most is! És ragadjuk meg hit által: az Övé vagyok! Az Övéi vagyunk! Örökségünk van a mennyben! És az Ő országa addig is, annak előízeként köztünk van.
Ámen!
(Thoma László)

Eljött a világosság. Erről beszéltünk az elmúlt vasárnap és örvendeztünk is: Jézus emberré lett, testté lett, köztünk van, testté lesz ma is. Innen indul a történet. Az evangélium nyitánya után János apostol az evangélium meghatározó szereplőinek bemutatásával folytatja a tanúságtételt és történetiségében a nagy távlatokat felvillantó bevezetés után a konkrét történésekre tér. Bemutatja a szereplőket: Keresztelő Jánost, Jézust és a tanítványokat. Feltűnnek a papok, léviták, farizeusok is, de inkább mint mellékszereplői a történetnek. A történetben gyönyörűen jelennek meg az első dialógusok. Keresztelő Jánosnál, de a tanítványok elhívásánál is. Az Ige testté lett és kapcsolatba akar lépni az emberrel, Isten terve ez: párbeszédben bomlik ki az igazság, a kegyelem, Isten valósága. Három fontos karakterre fókuszálunk most a történetből.
I. KERESZTELŐ JÁNOS
Az evangélium, mint örömhír bemutatása úgy kezdődik, hogy megjelenik egy alak. Formát ölt, testet, hangot ölt a hírnök, aki meghirdeti, hogy valami nagyon fontos dolog történik. Nem olyan, ami egy marketingfogás, egy új tavaszi kollekció, egy kis facelift-tel ellátott autó, egy picit fejlesztett telefon új verziója… hanem valami megrendítően új. Ehhez pedig valahogy viszonyulni kell, még befogadni, megérteni is nehéz. Ha valami újjal van dolgunk, akkor általában a megértéshez, megismeréshez a meglévő kereteinket, fogalmi rendszerünket próbáljuk használni – vélekedik Leslie Newbigin teológus is a János evangéliuma kommentárjában. Az újat integrálni kell vagy elvetni, elutasítani, ehhez azonban meg kell érteni valahogy.
Megdöbbentő tapasztalat ebből a szempontból az „Érkezés” című film, ami arról szól, hogy egy idegen civilizáció megpróbálja felvenni a kapcsolatot az emberiséggel, de nem lehet tudni, milyen céllal. Nem értik egymást, használnak egy nyelvet, ami egészen más, mint az emberé. Egy nyelvész professzort hívnak segítségül, hogy ez a kapcsolat létrejöhessen. Ő azonban hamar rájön, hogy a gondolkozást kell megérteni ahhoz, hogy a nyelvet lefordíthassuk. A film nagy csavarja, hogy a másik gondolkozásának megértése, befogadása először észrevétlenül, majd egészen nyilvánvalóan lesz hatással a befogadó életére, gondolkodására. Igazán megérteni, meghallani egymást… ez még akár „veszélyes” is lehet a számunkra, mert nem várt változásokat eredményezhet bennünk…
Megérteni Keresztelő Jánost: ez a papok és léviták célja, akik kérdésekkel bombázzák, hogy határozza meg magát, küldetését és céljait. Keresztelő János pedig két dolgot állít magáról: kiáltó hang vagyok, azaz a küldetésem vagyok. Az ézsaiási próféciára alapozva állítja ezt magáról: a dolgom, hogy hang legyek, aki által eljut az üzenet az emberekhez. Az evangélium ugyanis formát ölt és az emberi érzékelés és megértés, megismerés keretei közé jön azért, hogy ténylegesen befogadható és megragadható legyen mindenki számára. Keresztelő elmondja magáról, hogy ő nem a megígért Messiás, sem Illés, akinek eljövetele a Messiás előtt várható volt, sem a próféta olyan értelemben, mint Mózes, aki közvetlenül beszélt Istennel és közvetítette az embereknek Isten szavát. Keresztelő János a hang. Megrendítő bizonyságtétel. Nem számít a személye, csak az üzenet. Ott és akkor nagy jelentősége volt ennek. A személy definiálása, meghatározása segítette volna a hallgatókat abban, hogy valahová tegyék az üzenetet. Keresztelő János azonban nem megfogható ebben az értelemben. Az üzenet a lényeg, ami nem kontrollálható. A léte, ahogy a pusztában élt, kívül a társadalmon, a megszokott kereteken mind efelé mutat: a lényeg az, ami jön, akire/amire mutat.
A második dolog ugyanis, amit megtudhatunk róla, hogy ő rabszolga, sőt annál is kevesebb. A Messiás saruja szíját sem méltó megoldani, ami a ház rabszolgájának feladata volt a vendég érkezésekor. János ezt mondja magáról, amikor meglát valamit abból, kicsoda a Messiás, mennyire hatalmas és dicsőséges. Így pozícionálja saját magát. Ez nem emberi alárendelés, kisebbrendűség, hanem az ember megrendítő találkozása az istenivel. „Nem vagyunk egy kategória, nem is hasonlíthatom hozzá magamat.” És ez nagyon érdekes lehet a számunkra. Lehet, hogy nincsenek szavak, hiszen valami teljesen más az Isten. És nem vagyunk egy kategória akkor sem, ha emberré lett. És az alapvető helyes hozzáállás a hódolat, az alázat Isten előtt. Amiből ha akar, Ő felemel minket.
Ezeket hallva felsóhajt az ember és megkérdezi: jó-jó, de hol van ebben Keresztelő János? A személyisége, az ő lénye? Ő maga. Ő nem számít tényleg, csak a küldetése, a feladata? Nagyon fontos kimondani, hogy ha a mindennapokban csak a feladatom és a küldetésem vagyok, az egy megbetegítő állapot, aggasztó tünet, akárcsak az, ha nincs más meghatározó kérdésem, mint hogy állandóan akörül pörgök, hogy ki vagyok én… De a lényeg itt, hogy az üdvtörténet e pontján, itt a kijelentésben tényleg nem az a lényeg, hogy kicsoda Keresztelő János. Az emberek kérdése ez, hogy be tudják azonosítani, de a lényeg az, hogy mire mutat Ő és miért teszi, azt, amit tesz.
II. A MESSIÁS
Jézus, a világ világossága eljött és most már János apostol szeretné konkrétan bemutatni őt, megosztani azt, mit tett és hogy ki volt ő? Személy volt, aki emberi testet, személyiséget öltött, az ember lét látható és mentális struktúráit is magára öltötte. Kicsoda Jézus? Ebben a szakaszban Jézusra nézve is kibomlanak az első meghatározások: a Messiás, az Isten Fia, az Isten Báránya, rabbi (mester). Mindegyik kép rendkívül beszédes és sokrétű. Messiás, azaz felkent, felhatalmazott, Isten uralmának képviselője, aki magában hordozza az isteni teljességet. Az Isten Fia, aki a legmélyebb kapcsolatban létezik Istennel, Tőle származik, hozzá tartozik. Az Isten Báránya, aki az áldozat, aki elhordozza majd a világ bűneit és helyettes áldozatként belép az Isten-ember kapcsolatba. És eközben rabbi, mester, tanító, aki tudása és tapasztalata legjavát adja át azoknak, akik kíváncsiak rá, akik követni akarják.
Tudnunk kell, hogy nem neki (Jézusnak) van szüksége az önmeghatározásra, hanem a környezetének, hogy meg tudják érteni, ki ő. Használja azt a fogalmi rendszert, amiben megismerik, megértik őt. Ki kell emelnünk, hogy itt János apostol olyan képeket használ, amik az ószövetségi kapcsolódást is jelzik, a korabeli hallgatóságnak egyértelművé tették, kivel is van dolguk. Hiába görög az olvasók, a nyelvüket beszéli az apostol, de ezeket az ószövetségi képeket, szimbólumokat, méltóságjelzőket nem kerüli meg az apostol. Érdekes, hogy mennyire különböző funkciókat hordoznak ezek a nevek, mégis Jézusban egyek, integrálódnak és egyként vannak jelen. És mindeközben ő ember is: Isten Fia, de ember teljesen.
Nehéz hová tenni, hogy Jézus nem „egyféle”, azaz többféle képpel is meghatározható, többféle módon írja le magát. Mindez azért van így, mert az Isten sokféle módon el akarja mondani, meg akarja értetni, ki Ő és miért is jött. Hogy az ember vele szemben még rabszolga sem lehet, nem érhet hozzá, hiszen szent, de Ő mégis érte jön. Érdemtelenül, egyedül az Ő döntéséből, de kapcsolatra híja az embert, aki erre teljességgel méltatlan. Valószínűleg sokat hallhattál Jézusról (vagy épp még semmit), de mindenképp tiéd is lehet a kérdés: ki vagy Te, Jézus? Tényleg ki vagy és mit szeretnél tőlem? Tényleg nem csak általában a nagyvilágba jöttél el, hanem az én világomba is? Minden egzisztencialista filozófus alap kiindulópontja, hogy igazából mindenki egyedül van (sőt az a felnőtt ember, aki tud egyedül lenni…). Komolyan Jézus a társammá lesz, mellém lép, a Szentlélek által velem van? Ez a nagyon egyszerű kérdés, amiben ma megerősödhetünk: igen: veled van, velünk van, velem van. És belép a világodba. Úgy, hogy közben nem határozható meg csak egyféleképpen, ki is Ő. Ő az, aki nem ismerhető és érthető meg teljesen, mégsem egy idegen lesz a világod része a személyében. Hanem a társé, akire valóban szükséged van.
 III. A TANÍTVÁNYOK
A történetben világos, hogy Jézus ebben a kapcsolati keretben szeretne a tanítványokkal együtt lenni, így akarja tanítani őket: Mester és tanítvány. Ez egy ismert és elfogadott keret volt az akkori emberek között, ezt a keretet választja Jézus. Ebbe a relációba hívja a tanítványait. Többféle módon történik ez. E sokszínűséget látva emlékeztethetjük magunkat és egymás arra, mennyire sokszínűen éri el, hívja el Jézus az embereket, nincsenek kész receptek és formák. Miközben az ember folyamatosan próbálja keretek közé szorítani Isten munkáját és megmondani főleg másoknak, hogyan kellene Isten megismerni, hogyan szokott munkálkodni Isten, stb.
Amire szeretnék most fókuszálni itt, az az, ami Péterrel történt. András a Jézussal való találkozáskor elkezdi követni Őt, utána megy, az első tanítványok egyike, aki elmegy a Mesterhez, időt tölt nála. Akkora hatással lesz ez rá, hogy rögtön a testvérének, Simonnak is elmondja: megtaláltuk a Messiást! De nemcsak elmondja, hanem a testvérét odaviszi, ahol ő is megtalálhatja ezt a Jézust. Ezt olvassuk: „Odavitte Jézushoz, aki rátekintve így szólt: Te Simon vagy, Jóna fia: téged Kéfásnak fognak hívni – ami azt jelenti: Kőszikla.” (Jn 1, 42) Mennyire egyszerű és állandó ez, az egyik ember odaviszi a másikat, mert tudja, hogy ebben van az élet. Később Fülöp is ezt mondja Nátánelnek: Jöjj és lásd meg…” – hiszen eljött a világosság és ténylegesen látható, megismerhető! És ezek a valódi kapcsolódások valódi változást hoznak. A Jézussal való találkozás dialógusba hívja az embert, és ez a kapcsolat megmarad később is (tehát nem egy egyszeri élmény csupán).
Péter új nevet kap: Jézus tudja, hogy ki ő: kinek fia (tehát honnan ered, mit hordoz magában, mit hoz otthonról), mi a neve most (Simon, aki lobbanékony, aki harcos, aki szenvedélyes, de sokszor ingatag) és mivé formálja Őt Jézust követve Isten (Péter, kőszikla). Nagyon szép ez a kép így egyben és magában hordozza azt, hogyan formál át Isten és mit jelent tanítványnak lenni?
Mindezek alapján tanítványnak lenni azt jelenti, hogy Jézus tudja, ismeri, kik vagyunk, honnan jövünk, mi a hátterünk, kinek a „fiai” vagyunk. Jézus tudja, milyen a természetünk, mik az erősségeink, mi a lényünk árnyéka, mik a bűneink. És ad új nevet, azt, akivé formál, amivé tesz. A csodálatos, hogy mindez egy marad, nem hasad szét, hanem úgy formál Jézus, hogy közben épít. Van, amit meg kell tagadni, amitől el kell fordulni, mindeközben ő maga bontja ki a tanítványa számára.
De hogyan lesz az egyes emberekből, az önálló individuumokból egy közösség, Isten népe, az egyház? A lekcióban azt olvastuk: „csak fű a nép”. És a messiási korban ez a nép nyájjá lesz, ami ott állt Ézsaiásnál. Észrevettük, hogy ez lényegi, identitásbeli változás? Ez a kép mennyire szemléletes? Nyáj, ami szintén sok kis részből áll, de nem szárad el hirtelen. Múlandó, de van pásztora, gazdája. Mozgásban van és eléri célját, a füves legelőt és a csendes vizet. Micsoda változás az identitásban: így valahová tartozni, számítani! Ez az, amit bemutat az evangélium: hogyan változik, mivé válik az ember. Fűszálból, ami valóban (egzisztencialista értelemben is) egyedül van nyájjá, néppé, ami egyének, individuumok összessége, de mégis egy. Közösség, akinek Pásztora, gazdája van. Jézus azt mondja a szakasz végén a tanítványainak, hogy sok mindent, nagyon sok mindent fognak még látni. Annál többet, mint amit el tudnának képzelni. A megnyílt eget, Isten angyalait. Mert ha eljön a világosság a világba, akkor lehet látni, akkor hihetetlen dolgok tárulnak fel. Isten végezze el, hogy mindez történjen itt és most közöttünk is! Jöjjetek, Járjunk az Úr világosságában! Ámen!
(Thoma László)

Minden családnak vannak történetei, amelyeket újra és újra elmondanak. Gyülekezetünk családjának egy ilyen alaptörténete 1997-ből vagy 1998-ból való, amikor amerikai lelkipásztor barátom, akit sokan Pásztor Steve néven ismernek, (többször szolgált közöttünk, és július 23-án újra itt lesz és prédikál), meglátogatott bennünket. Akkoriban ez a telek, ahol a templomot építettük, még nem volt a mienk, de sokat imádkoz­tunk érte, és már tárgyalások folytak a megvásárlásáról. Több gyümölcsfa volt a telken, közöttük az a két cseresznyefa, ami most is látható. Június volt, és ahogy megnéztük a telket, Pásztor Steve leszakított egy érett cseresznyét, és azt mondta: „egy fa sem azért terem gyümölcsöt, hogy maga egye meg, hanem azért, hogy mások szakítsanak róla, és élvezzék azt.” Ez alapvetően velünk maradt a János evangéliuma 15. részének, különösen a 16. versnek a fényében, ami meghatározó alapigéje a gyülekezetünknek, kint is van a kis réztáblán az előtérben. Azt mondja ott Jézus: „nem ti választottatok ki engem, hanem én válasz­tottalak ki titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök meg­maradjon; hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” Mikor nekiálltunk a temp­lomépítésnek, és később is, ahogyan éltük az életünket, mindvégig ez volt bennünk: mint gyülekezet, nem magunkért vagyunk. A templomot sem magunkért építjük, hanem arra választott ki bennünket Isten, hogy itt a lakótelepen gyümölcsöt teremjünk, és az Úrral közösségben megélt életünkön keresztül a körülöttünk levők meggazdagodjanak.
A bibliai kép természetesen messze túlmutat a gyülekezetünk alaptörténetén. A kép, amelyben Jézus gyü­mölcstermésről, szőlőtőről, szőlővesszőkről és a gazdáról, az Atyáról beszél, egy nagyon erőteljes és meg­határozó kép. Ez Izraelről szól, mint az Úr szőlőjéről; és ez a kép az egész Ószövetségben végigvonul. A lekcióban is ezzel találkoztunk. A Biblia gyakran úgy mondja el Isten népének a történetét, hogy az Atya készí­tett egy gyönyörű kertet, amibe elültetett egy szőlőt, az ő népét, Izraelt, azért, hogy gyümölcsöt teremjen. Isten azért választotta ki tehát Izraelt a magáénak, azért szabadította meg őket a rabszolgaságból, azért hozta ki őket Egyiptomból, azért kötött velük szövetséget, azért adta nekik a Tórát, a törvényt, hogy Izrael az Úrral való hűséges közösségben élve gyümölcsöket teremjen. Olyan életet éljen, amelyet ha látnak a pogányok, az Istent nem ismerő népek, megkívánják ezt a gyümölcsöt, eljöjjenek és leboruljanak az élő, a világot teremtő Isten előtt. Ez volt Izrael küldetése. Ez Isten népének a küldetése ma is. De Izrael újra és új­ra kudarcot vallott ebben a küldetésben, nem teremte meg ezeket a gyümölcsöket, mert nem Istent kö­vette, hanem bálványok után ment. Aztán eljött az igazi, a hűséges izraelita: Jézus, aki betöltötte ezt a kül­detést. Azt mondta: „én vagyok az igazi szőlőtő.” A tanítványainak pedig ezt mondta: „ti vagytok a szőlő­vesszők, akik be vagytok oltva a szőlőtőbe, hogy gyümölcsöt teremjetek.” Ez Isten népe ma. Ez vagyunk mi, mint gyülekezet, és ezek vagyunk egyénenként is.  És olyan nincs, hogy Jézus, az igazi szőlőtő ne te­remjen gyümölcsöt! Miközben azonban a szőlőtő soha ki nem hal; soha nem lesz olyan, hogy Jézus ne te­remne gyümölcsöt, az Ő népe soha nem fog megszűnni a világon; ugyanakkor az egyes szőlővesszőre ez így nem igaz! A mai ige komoly figyelmeztetés arra nézve, hogy a szőlővesszőket, ha azok nem teremnek gyümölcsöt, a gazda levágja!
Azért, hogy érezzük ennek a súlyát, hadd térjek vissza az előző történetünkhöz! Két cseresznyefa tehát megmaradt, de tavaly az egyik fának a nagy része elszáradt. Nem volt mit tenni: jött a kertész, levágta, összedarabolta és elégette. Egy ág viszont megmaradt, és most is zöldül. Hetek óta figyelem azonban, hogy a második cseresznyefa is elszáradt, a teljes fa! Nézzétek meg, ez döbbenetes! Itt van egy gyönyörű kert, tele virággal, tele illattal; és áll benne egy fa, amelyben elindultak a rügyek, de nem lett belőle élet és gyümölcs, mert az egész valahol megállt, a fa elszáradt, és ott áll kopáron, szárazan, terméketlenül. Nincs olyan bolond gyülekezet, nincs olyan kertész, aki így hagyja a fát. Mi történik? Ki fogjuk vágatni, el fog tűn­ni! Azért mondom ezt, hogy érezzük annak a súlyát, amiről Jézus beszél: milyen az, amikor van egy szőlő­vessző beoltva a szőlőtőbe, de nem terem gyümölcsöt! Milyen az a gyülekezet, milyen az a keresztény em­ber, akinek az élete ugyanígy kopár és száraz, miközben körülötte élet van! A szőlősgazda gyümölcsöt vár. Ezért mondja Jézus a tanítványoknak ebben a példázatban, és az Ő népének azóta is: ahhoz, hogy gyümöl­csöt teremhessen, a szőlővesszőnek meg kell maradnia a szőlőtőn. Mert az az élet a szőlőtőből árad a sző­lővesszőbe. Krisztus népének meg kell maradnia Krisztusban! Ha Belé oltattunk, és Benne maradunk, akkor a Belőle áradó élet meg fogja teremni rajtunka gyümölcsöt. Viszont ha nem maradunk meg Benne, mond­ja Jézus, akkor nem fogunk gyümölcsöt teremni, és akkor ki leszünk vágva, mint a terméketlen cseresznye­fa a templomkertből.
Arról szeretnék ma beszélni a 9-11. versek alapján, mit jelent megmaradni Jézusban.
Ezek az igeversek három gondolatot tárnak elénk: 
Ez a három gondolat lesz tehát velünk. De még mielőtt belemennénk ebbe részletesen, tartozom egy val­lomással: az igehirdetés, amit ennek alapján most el fogok mondani, 2008-ban már elhangzott itt a gyüle­kezetben. Gondoltam arra, hogy szóról szóra felolvasom az akkori prédikációt, de különböző okok miatt ezt nem tehetem. Mégis: vannak alapvető üzenetek egy gyülekezet életében, amelyeket jó újra hallani. Jó rátekinteni arra, ami tizenegy éve elhangzott; és rátekinteni a mostani életünkre: hol állunk most ennek a fényében? Mi maradt releváns, mi változott és mi maradt mozdulatlan? A jézusi kép ez: visszajön a szőlős­gazda, rátekint a szőlővesszőkre és keresi a gyümölcsöt.
Elmondom, hogyan érkeztem el tizenegy éve ehhez a három vershez. Abban az időben, (itt már a 2008-as prédikációt idézem): a gyülekezetünk egyik legnagyobb kihívása a házastársak közötti megromlott kapcso­lat terén tapasztalható. Sokan felnőttként találtak Krisztusra, és hasonlóan mindannyiunkhoz, magukkal hozták a régi sérelmeket, fájdalmakat és bűnöket. Ezekkel együtt érkezünk Krisztushoz. Ennek következté­ben nagyon sok nehézség van a személyes kapcsolatokban, a házasságokban. Mindannyian ismerjük en­nek az életszakasznak a küzdelmeit: megszületnek a gyerekek, a munkahely nagyon sokat kivesz az ember­ből, a lakásvásárlás nagy anyagi teher és sok stressz forrása, a szerelem romantikus napjai pedig már rég tovatűntek. A házastársak hozzák egymás felé való elvárásaikat, és ha ezek nem teljesülnek, akkor fruszt­ráltak, keserűek lesznek; bezárkóznak vagy nyíltan konfrontálódnak. - Ezek a küzdelmek súlyként, teher­ként velünk voltak tizenegy éve a gyülekezetben.
Annak az évnek májusában egyik lelki vezetője voltam a Cursillónak, egy három napon intenzív evangelizációs tanfolyamnak, ahol a gyülekezetünkből és máshonnan is sok résztvevő volt. Van egy olyan része en­nek az alkalomnak, amikor a résztvevők személyes lelki beszélgetést kérhetnek. Ebben voltam, órákon ke­resztül zsinórban jöttek az emberek és tárták fel életük még gondjait, fájdalmait. Nagyon intenzív szolgálat volt ez. Amikor vége volt, mentem haza, kimerülten ültem az autóban, és rám nehezedett mindennek a súlya. Látva ezeket az embereket, a megromlott, sérült kapcsolatokat, a széthulló családokat, az autóban menet imádkoztam és sírtam. „Uram, hol van a gyógyulás ezeknek az embereknek? Az Evangéliumban benne kell, hogy legyen a kapcsolatok gyógyulása. Az Evangéliumban benne kell, hogy legyen a mélyebb gyógyulásunk bűnből, fájdalomból, az elhordozott sebzettségeinkből, amelyek miatt nem működnek, tönkremennek a kapcsolataink. Benne kell, hogy legyen az Evangéliumban! Benne kell, hogy legyen Krisz­tusban, de nem látjuk úgy, ahogy látni szeretnénk! Hol van a gyógyulás?” Ahogy imádkoztam, Istennel be­szélgettem, egyszer csak elkezdtem mondogatni magamban Jézusnak ezeket a szavait. Elém jöttek ezek az igék, és megértettem, hogy valamit itt az Úr elrejtett arról, hogy mit jelent sebekből gyógyulni, kapcsola­tokban rendeződni. Megértettem, hogy Urunk hogyan von be minket az Ő szeretetébe, hogyan adja köz­ben a mások szeretetére való képességet, és mi módon hoz ez kegyelmet és gyógyulást. Erről szeretnék beszélni.
Az életünk nagyon sok fájdalom, félelem és kényszer közt zajlik, ma ugyanúgy, mint 2008-ban. Gondoljuk csak el, hogy ez a három dolog hogyan van jelen a mindennapjainkban és hogyan hat a kapcsolatainkra! Először is: a fájdalom. A visszautasítás, az ellenünk elkövetett múltbeli sérelmek következtében nagyon sok ember mély fájdalmakat, megbántottságot hordoz a szívében. Sokakkal rosszul, igazságtalanul bántak. Az átélt, éveken át hordozott fájdalom azt munkálja az emberben, különösen, ha már elkötelezett kapcso­latban, családban, házasságban él, hogy védeni akarja magát és azt, ami az övé. Ha belül fájdalom van, azt kívülről félelem takarja. Mert nem akarja még egyszer átélni ugyanazt a fájdalmat, ugyanazt a bántást, elutasítást. Ezért az ember falakat épít, hárít, mélybe temet. Ez az állapot pedig szülőágya a kényszernek. Abban a pillanatban ugyanis, amikor félünk őszintének és ezáltal sebezhetőnek lenni, félünk nyíltan és szabadon szeretni a másik embert, akkor kényszerpályára kerülünk. A múltban ellenünk és általunk elkö­vetett bűnök, körbe bástyázva a félelemből épített falainkkal, ráállítanak bennünket egy olyan útra, amikor nem szabadon, Isten szeretetéből éljük az életünket, hanem állandóan kényszerek irányítanak minket. A félelem, fájdalom és a kényszer, belső életünk megrontói, mint bennünk élősködő undorító és halálos fér­gek, megfosztanak attól, hogy Krisztus gazdagsága, szépsége, ereje, az Evangélium hatalma átáradjon raj­tunk és meghatározza, megformálja az életünket.
Ezért annyira fontos ez a három mondata Jézusnak: mit jelent megmaradni Benne? Mi kell ahhoz, hogy megmaradjunk, hogy gyümölcsöt teremjünk? Három dolog tehát: először annak az újra és újra történő átélése, hogy Jézus az Atya szeretetével szeret minket. Másodszor annak a megragadása, hogy ebben a szeretetben engedelmesség által maradunk meg. Harmadszor pedig annak a megélése, hogy ebben az engedelmességben jézusi örömöt, gyógyulást és helyreállást találunk. Így nézzük ezt a hármat!
1. Jézus az Atya szeretetével szeret minket
Az utolsó éjszakán vagyunk Jézussal és a tanítványokkal, amikor Jézus elmondja ezeket a beszédeket. Még ezen az éjszakán elfogják, majd kihallgatják, másnap pedig elítélik és kivégzik Őt. Ezen az utolsó éjszakán Jézus tesz egy döbbenetes kijelentést. Azt mondja a tanítványainak: „amiképpen az Atya szeretett engem, én is úgy szeretlek titeket.” Mi olyan olcsóvá, olyan könnyűvé tudjuk silányítani eze­ket a mondatokat! Hát persze: Jézus szeret. De próbáld lassan ízlelni, a szíved mélyéig átérezni ennek a kijelentésnek a teljes súlyát! Hogyan szerethette az Atya Jézust? Hogyan szerethette az örökkévaló Atya az örökkévaló Fiút a Szentháromság szeretetkapcsolatában? Mi mindent élt meg ebből a Fiú, aki emberré lett, testté lett, és végig az Atyával való kapcsolatban élt? Mit gondol Jézus, amikor arról be­szél, hogy ez a tökéletes egység és harmónia, ami az Atya és Közte van; az a teljes szeretet, ami az Atyától árad Őfelé – ez ugyanaz a szeretet, amivel Ő szeret bennünket? Milyen felfoghatatlan, amiről Jézus beszél! De azt gondolom, hogy ebben a felfoghatatlan mély szeretetben, ha ezt megsejtjük és megragadjuk, ebben kezd elindulni valami, ami kiűzi a szívünkből a bensőnket pusztító férgeket. 
Amikor arról beszélek a következő néhány pontban, hogyan szerette az Atya Jézust, tartsátok mind­végig magatok előtt azt a kijelentését Jézusnak, hogy azt mondja: Ő ugyanezzel a szeretettel szeret minket, az Ő népét, gyülekezetét.
1. Az Atya kezdetektől fogva szerette Jézust, nem pedig cselekedetiért. Az Atya nem azért szerette a Fiút, mert a Fiú mindenben, amit mondott és cselekedett itt a földön, tökéletesen engedelmes és az Atya akaratához hűséges volt. (Az volt, de az Atya nem ezért szerette őt!) Az Atya még csak nem is azért szerette a Fiút, Jézust, mert Jézus az iránta való hűségből, engedelmességből, szeretetből vállal­ta a kereszthalált és tökéletesen betöltötte küldetését. Nem az történt, hogy az Atya szemlélte Jézust, és ahogy egyre inkább megmutatkozott a Fiú hűsége, ahogy tökéletes engedelmességgel megvalósí­totta az Atya akaratát (úgy, ahogyan soha egyikünk sem fogja), úgy egyre kedvesebbé, egyre szere­tettebbé vált az Atya szemében, a keresztfán elszenvedett kínhalálban pedig végképp egészen meg­szerette Őt. Nem! Jézus nem a tökéletessége révén részesült az Atya szeretetében, hanem egyszerű­en kezdettől része volt az Atyával való szeretetközösségnek. Jézus ugyanezt mondja az Övéinek azon az éjszakán: „úgy szeretlek titeket, ahogy az Atya szeretett engem.” Mit tesznek ezek a tanítványok néhány óra múlva? Szétfutnak, elárulják, megtagadják, sehol nincsenek. De Jézus nem a tetteikért szereti őket, és nem a tetteinkért szeret bennünket. Meg vagyok győződve, hogy Jézus a küldetése során tudatában volt az Atya feltétlen szeretetének, ismerte azt, és ennek a szeretetnek a bizonyos tudata éltette Őt - és azt szeretné, ha mi is így lennénk: a szívünk legmélyén bizonyosan ismernénk az Ő feltétel nélküli, nem tetteinkért való, hanem kezdettől nekünk adott szeretetét. Azt a szeretetet, amiről János apostol azt mondja egy másik helyen: az a szeretet kiűzi a szívünkből a félelmet; szaba­dulás, gyógyulás és kegyelem forrása a számunkra.
2. Az Atya kijelentette a szeretetét Jézus szívébe. Ez nem egy dogmatikai, hitvallásos igazság volt szá­mára csupán. Jézus tapasztalta az Atya szeretetét. Nyilvános szolgálatának az elején, amikor Keresz­telő János megkeresztelte őt, feljött a vízből, megnyílt az ég, leszállt rá a Szentlélek, és egy hang hal­latszott, ami azt mondta: „te vagy az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm!” Mikor leszáll Jézusra a Szentlélek, az Atyának a Lelke, aki felkészítő őt az előtte álló küzdelmes szolgálatra; ahogy Jézus hallja az Atya szavait, a szíve megtelik Isten Lelkével. Nemcsak hallja, nemcsak értelmével érti, hogy az Atya az ő szeretetéről tesz bizonyságot; hanem a szíve túlcsordul a Lélek jelenlététől, és szívében a Lélek tesz bizonyságot arról, hogy ő az Atya szeretett gyermeke, akiben az Atya örömét leli és gyö­nyörködik. Jézus célja velünk ugyanez. Ma is, amint Isten szeretetének igéje hirdettetik neked, nem csak az a cél, hogy ezt értsed, hanem hogy közben Isten Lelke munkálkodjon benned és jelentse ki a szívedbe mindent elsöprő bizonyossággal az Atya irántad való mély szeretetét.
Megmaradni Jézusban, megmaradni a szőlővesszőnek a szőlőtőn nem más, mint újra és újra felidézni, újra és újra odahelyezni magamat, ahol Krisztusban az Atya azt mondja nekem: „te vagy az én szere­tett gyermekem!” Ha keresztény vagy, pontosan tudod, hogy miről beszélek. Ha keresztény vagy, ak­kor át kellett már élned ezt a szívedbe áradó atyai szeretetet. Lehet, hogy szem elől tévesztetted már, lehet, hogy elfelejtetted; de tudod, hogy miről beszélek; és tudod, hogy erre van szükséged; és ez most erősít téged. Ha pedig nem tudod, miről van szó; nincs mit felidézni magadban; te nem tu­dod, milyen az, amikor a Szentlélek a szíved mélyén kiönti az Atyának ezt a szeretetét, amit kiöntött Jézusra is – akkor nem ítélkezve, hanem a legnagyobb alázattal és szeretettel azt mondom neked: ez azért van, mert nem vagy még az Övé. Mert nem vagy még az Övé! Azért nagyon fontos megmutat­nom ezt, hogy utána hamarosan arra mutathassak rá, hogy akkor hogyan lehetsz azzá! De a keresz­tény gyülekezetnek az alapvető tapasztalata az kell, hogy legyen, hogy az Ige által, az úrvacsora által a Szentlélek újra és újra elpecsételi a szívünkben, hogy mi az Ő szeretett népe, megváltott gyermekei vagyunk. Ha ebbe nem merülnénk bele újra és újra, mi másból tudnánk meríteni? Miből tudnánk gyü­mölcsöt termő életet élni?
3. Ez a szeretet Jézust szabaddá és magabiztossá tette. Jézus nem kényszerek mentén élte az életét. Nem azt nézte, mit fognak róla gondolni mások, ha valamit mond; hanem arra figyelt, mit kíván Tőle az Atya, mit kell mondania. Jézus nem sakkozott, nem számítgatta a lépéseket: ha majd ő ezt fogja tenni, akkor abból ez fog következni, és akkor én inkább így lépek, hogy elkerüljek dolgokat és meg­védjem magamat. Nem! Hanem szabadon, mivel az Atya szeretete magabiztossá és erőssé tette, ment oda, ahova az Atya küldte. Akkor is, ha ez azt jelentette, hogy összeütközésbe került a családjá­val, (egy alkalommal a családja őrültnek nyilvánította őt, meg akarták fogni); vagy a tanítványaival, akik nem értették őt; végül egész Izrael vallásos vezetőségével, aminek a következménye a keresztha­lál lett. De Jézus az Atyától kapott szeretettel és szabadsággal járta ezt az utat. Erre nézve is mondja nekünk Jézus: „én úgy szeretlek titeket, ahogy az Atya szeretett engem.”
4. Van még itt egy nagy titok, amiről nem is tudom, hogyan kellene szólnom, mert nem is értem iga­zán. Jézus a következő versekben azt mondja a tanítványainak: „senkiben sincs nagyobb szeretet an­nál, mint amikor valaki életét adja a barátaiért.” Az Evangélium történetéből tudjuk, hogy alig né­hány órával ezután a beszéd után Jézus valóban úgy fejezi ki szeretetét a tanítványai és az egész világ felé, hogy mint Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit, életét adja az övéiért. Jézus úgy szeret, hogy az életét adja értünk - de nem tudom, hogyan vihetem át ezt arra, ahogyan az Atya szerette Jézust. Nem tudom, de mégis tudom. Ezt a fájdalmas odaadást, veszteséget nagyon jól ábrázolta egy pantomim, ahogyan egyszer valakik az Evangéliumot előadták. Mélyen belém vésődött, hogy a ke­resztre feszítés jelenetében, amikor a színpad elején a szögeket verték a fára feszített Jézus kezébe és lábába, a háttérben ott állt a színész, aki mindvégig az Atyát jelenítette meg, és minden kalapácsütés­re görcsös fájdalommal összerándult. Ez hatalmas, mély valóság, és hűen elmond valamit arról, mit jelentett abban a pillanatban az Atyának a Fiú iránt érzett szeretete, amikor halálba kellett adnia őt. Mert amikor az Atya elgondolása szerint az idő egy pontján az örökkévaló Fiú, a Szentháromság má­sodik személye emberré lett, ott az Atyának hatalmas vesztesége volt. Amikor ez a Fiú a kereszten meghalt és letette az életét, nem tudom másként elképzelni, mint hogy a Mennyei Atya szíve mélysé­gesen összetört. Közben nemet kellett mondania Jézusra az ember szívében lévő lázadás miatt, amit Jézus magára vett ott a kereszten – hogy Jézusban igent mondhasson rád és rám, és a gyülekezetünk­re. 
Az a pont, ahol Jézus odaáldozza a kereszten az életét az egész világ bűneiért, ez az a pont, és nincs más, ahol beáradhat a szívedbe, a lelkedbe az Atya szeretete. Nincs más. Ezen a ponton, ebben a pil­lanatban beáradhat. Ha csak annyit tudsz mondani, mert tudod, hogy nem vagy még az övé, hogy „rád nézek, Krisztus, aki így szeretsz engem, hogy odaadtad értem a kereszten az életedet; aki ma­gadra veszed az én elveszettségemet, fájdalmamat, lázadásomat, istentelenségemet, mind felviszed a fára; és ezt azért teszed, hogy én felemelhessem a fejem, én ezt a szeretetet elfogadom, magamhoz ölelem és az Atya gyermekévé leszek” - ha csak ennyit mondasz, akkor ez ebben a pillanatban, itt és most megtörténik! A Szentlélek betölti a szívedet, újjáteremt, újjászül! Kérlek! Kérlek! Egy ember ne legyen közöttünk ma, aki úgy megy el ebből a templomból, hogy nem mond igent Krisztusra, és nem borul le, és nem hívja meg a szívébe! Ne akarjatok vallásosak maradni! Ne elégedjetek meg azzal, hogy csupán itt ültök minden vasárnap, hanem álljatok bele az Atyának a szeretetébe, a világ megvál­tásába, abba, amit Krisztus értetek tett! Fogadjátok Őt be, boruljatok le Előtte, valljátok meg a bűnei­teket, és örömmel és hálával áldjátok a kegyelmét! Ne menjetek el ma enélkül! „Mert ahogy az Atya szerette Jézust - mondja Ő - úgy szeretlek én is titeket!” Így történik az összeköttetés. Így oltatik bele a szőlővessző a szőlőtőbe. Innen meríti folyamatosan az életet. Ha ez nincs, akkor nincs gyümölcs! Ne akard úgy végezni, mint az a fa, ami ott áll terméketlenül, kiszáradva, de ki fogják vágni, és el fogják takarítani ebből a kertből!
2. Mit jelent megmaradni ebben a szeretetben?
„Ha az én parancsolataimat megtartjátok, akkor megmaradtok az én szeretetemben, amiképpen én is megtartottam az én Atyám parancsolatait és megmaradok az Ő szeretetében.” Jézus tovább viszi a párhu­zamot, csak most a másik irányból tekint a kapcsolatra. Ahogyan az Atyától Jézusra áradó szeretet valósá­ga tovább árad ránk; ebben a mondatban azt mondja, irányunkból pedig az engedelmesség valóságát várja ugyanúgy, ahogyan Ő engedelmeskedett mindvégig az Atyának, mert ez az engedelmesség tart benne a szeretetben, így lehet megmaradni abban.
Ezen a ponton sokan azt gondoljátok: szeretet és parancsolatok, szeretet és törvény, hogy fér meg a kettő egymás mellett? A parancsolat és a törvény kötelezettséget jelent, a szeretetre pedig úgy gondolunk, mint egy kellemes, meleg jó érzésre. Miközben nagyon biztató és megnyugtató tudni, hogy az Atya szeret min­ket, közben ugyanannyira nyugtalanító, hogy azt mondja: csak úgy tudok megmaradni ebben a szeretet­ben, ha alárendelem az életemet és mindenben engedelmeskedek Neki, bármit parancsol is. Félreértés ne essék: nem tudunk engedelmesek lenni! Teljesen sohasem, de addig meg se próbálj engedelmeskedni Krisztusnak, amíg nem fogadtad be Őt, Aki éppen az engedetlenségünk miatt halt meg a kereszten! Amíg nem árad be a szívedbe a kegyelem, az Atya szeretete, az Isten kegyelme; amíg nem élted át, hogy elve­szett, teljes mértékben érdemtelen vagy, de Ő mégis felemel, és a magáénak mond; addig ne lépj tovább a második pontra, mert addig lehetetlen engedelmeskedni. Ha viszont Krisztusban vagy, az Isten népének és egy gyülekezetnek a tagja vagy, nem papíron, hanem a Szentlélek újjáteremtő hatalma által, akkor ez az ige arra hív, hogy az engedelmesség által maradhatsz meg Krisztus szeretetében.
Mit jelent engedelmeskedni Neki? Jézus ezekben a fejezetekben azt mondja: „új parancsolatot adok nek­tek, hogy egymást szeressétek!” Ha az a kérdés, hogy az a sok-sok kapcsolat, amelyekről az elején beszél­tem, miért nem működik, és hogyan gyógyulhatna meg; hogyan ad ez a szakasz kulcsot a kapcsolatokban végbemenő gyógyulásra, akkor a válasz: úgy, hogy elkezdjük a másik embert szeretni. Elkezdjük cselekedni a szeretet cselekedeteit. Mert a szeretet nem érzés, hanem döntés. Amikor már semmi szeretetet nem érzel a másik ember felé, tele vagy fájdalommal és frusztrációval; még mindig dönthetsz úgy, hogy hűségesen szeretni akarod őt.
Gondolhatsz most arra az emberre, aki megnehezíti az életedet, akivel küszködsz napi szinten; elutasítás, keserűség, megbántódás, harag, csalódottság, ami miatt épülnek a falak és távolodnak egymástól akár a házastársak is (2008-ban többen hallották ezt a prédikációt olyanok, akik azóta elváltak és elhagyták a gyü­lekezetet) – ha a számodra küzdelmes emberre gondolsz, akkor megjelenhet benned a harc: „Uram, ho­gyan szerethetném ezt az embert?” A fájdalom, a félelem és a kényszer férgei azonnal tiltakoznak: na ne már! Ahhoz az emberhez közeledjek, aki igazságtalan velem? Járjak annak a kedvében, aki semmit sem tett értem? Legyek sebezhető és gyenge azáltal, hogy megbocsájtok neki, és ezzel kockáztassam, hogy nem fog változni? Szeressem, aki nem szeret engem? Mi történik, ha én cselekszem a szeretet cselekede­teit, ő pedig észre sem veszi azokat? Mi történik, ha elkötelezem magam arra, hogy szeressem, de ő újra elutasít? Hol van az én igazságom? Hol van az önbecsülésem? Hol találom meg a biztonságom? Ki lesz az, aki megvéd?
Ezek a gondolatok helyénvalóak és normálisak. Tudjátok, kiknek a számára? Azok számára, akinek nem Krisztus az igazsága, nem Krisztus az önbecsülése, nem Krisztus a biztonsága, és nem Krisztus az, aki meg­védi őket! Azoknak kell ezeket a kérdéseket feltenni. De Jézus azt mondja: „ahogyan az Atya szeretett engem, én is úgy szeretlek téged.” Hol van az Evangélium történetében Krisztus igazsága, önbecsülése, biztonsága, védelme? Miért kell a saját igazságodért harcolni, ha Krisztus az igazságod? Miért kell olyan büszkének lenni, ha Krisztus előtt te különben alázatos vagy, és Ő a te önbecsülésed? Miért kell magadat megvédeni, ha Krisztus az, aki igazol és megvéd téged?
Értitek? Nincs más út, mint a szeretet útja, és tudom, hogy ez milyen út! Nehéz és fájdalmas, tele önfel­adással. Jézusnak is az volt. Ez az út Jézust ezen az éjszakán a magányba, elárult állapotba, elhagyatottság­ba, megalázottságba, a következő napon pedig a keresztre viszi, mert ez az út valóban mindig az önfeladás útja. A szeretet útja mindig a halál útja, mindig kereszt alakú út. És ha komolyan veszed, hogy a gyógyulás ebben az igében ott van a második mondatban: „ha a parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben,” ahogyan látod Jézust hűségesen engedelmeskedni az Atyának és látod Őt megmaradni az Atya szeretetében – akkor pontosan tudod, hogy a parancsolat megtartása, a Krisztus iránti engedelmes-ség tulajdonképpen a halálba fog téged vinni. Igen, oda! Ezt mondja Jézus egy másik helyen: „ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét és kövessen engem!” Nem ez az Evangélium szíve? Nem ennek kellene működni a kapcsolatokban, a házasságban, a családokban? Akár-milyen nehéz, amikor ezredszer futok neki fájdalmasan, csalódva, de mégis szeretni, mégis hűségesnek maradni, mégis tovább hordozni a terheket! A szeretet mindig kereszt alakú lesz! Mindig félelmetes lesz, mert a halál mindig félelmetes. De itt van az esély az új életre. Ha a szeretet útját választjátok bármi oknál fogva is – az egyedüli ok Jézus legyen! Azt mondja Jézus: „ha valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt; ha valaki elveszti az életét énértem és az Evangéliumért, megtalálja azt.” (Mk.8.34-35.) Ez azt jelenti, hogy a szeretet útja nem csak a kereszt útja, nem csak a magunk számára való meghalás útja, de az élet, a gyógyulás útja is.
3. A szeretet útja gyógyulást hoz.
Azon gondolkodtam ott az autóban imádkozva, hogy Jézus a felolvasott rész utolsó mondatában azt mondja: „ezt azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljes legyen.” 
Az én szeretetem, az én engedelmességem, az én örömöm – miről beszél Jézus? Megy a halálba! Megy le­felé a szeretetnek, az engedelmességnek, önmaga halálba adásának az útján (ami a mi utunk is, ha szere­tünk.) Van ebben öröme Jézusnak? Van! Valami nagyon mély, nagyon titokzatos, nagyon elrejtett, nagyon isteni, nagyon paradox, igazi evangéliumi öröm. Az öröm, hogy hűséges vagyok. Az öröm, hogy végigme­gyek az Atyának az útján. Az öröm, hogy szeretek. Az öröm, hogy ebből élet fakad. Az önmagának való meghalás és az élet megnyerésének az öröme. Jézus feltámadt a halálból, Ő az élet forrása, az élet erőit sugározza mindenkor. És Jézus azt ígéri, hogy ha Őbenne a szeretet útját járjuk, akkor az Ő öröme lesz a mienk, és ez az öröm kiteljesedik bennünk.
Amikor Jézus örömöt ígér, meggyőződésem szerint gyógyulást ígér. Ha elég bátrak vagyunk, hogy Jézus­ban megbízzunk, amikor az Ő szavára megbocsájtunk, újra elkezdünk szeretni valakit, áldással válaszolunk az átokra, szeretetet adunk - egy új és titokzatos erő birtokába jutunk. Megismerjük az Atya szeretetének, a feltámadásnak az erejét. Amikor ez az erő túlcsordul az életünkben, akkor fogjuk felismerni, hogy Isten szeretetének erejében élünk, és Jézus útját járjuk. A fájdalom, félelem és kényszer erői szűnni kezdenek, és Jézus öröme növekedni kezd bennünk. Kezdjük el!
Befejezésül: amit elmondtam, ez mind bolondság, ne hidd el! De tényleg! Az Evangélium bolondság, a hű­ség Isten iránt bolondság. Isten elhalmoz szeretetével végtelenül, ugyanakkor arra küld, hogy szeressünk másokat – de ez önfeladás, halál, és ezért bolondság! Ki az a bolond, aki elhiszi, hogy ebből mégis élet és öröm születik? Pál apostol pontosan erről beszél a korinthusi levélben: az Evangélium a görögöknek bo­londság, a zsidóknak megbotránkozás - de azt is mondja: nekünk, akik hiszünk benne, éppen ez a bolond­ság Istennek a bölcsessége, ez a botrány Istennek az ereje!
Kedves gazdagréti gyülekezet! Milyen utat jártunk be tizenegy év alatt? Milyen gyümölcsöket szed a mi Atyánk rajtunk? Mi az, ami miatt megtörik a szíve, ugyanúgy, mint ahogy megtört a szíve tizenegy éve? Hogyan hív ma bennünket hűségre, megmaradásra, a szeretet megtapasztalására mélyebben az úrvacso­rai közösségben, ugyanakkor az engedelmességben és az odaadásban? Mert erre hív ma is - közben ígéri a Benne kiteljesedő különleges mély örömöt, ez az Evangélium!
Ezért azt kérem, amikor kijöttök úrvacsorázni, nézzetek erre a Krisztusra, dicsőítsétek Őt a szívetekben! Tartsatok bűnbánatot, ha kell! Viszont aki úgy vagy itt most, hogy tudod, hogy nem vagy hűséges; nem is akarsz az lenni, nem akarod meghozni azt a döntést, hogy engedelmes leszel valamiben, amiről tudod, hogy nem az Isten parancsa szerint élsz – a magad érdekében kérlek: maradj távol az úrvacsorai közösségtől! De akkor lennék a legboldogabb, ha nem lenne ilyen közöttünk! Ámen!

Különös dolog Húsvét után visszalépni a Húsvét előtti időre ezzel a bibliai szakasszal. Jézus utolsó estéjén, a páska-ünnep éjszakáján vagyunk. Ennek a visszalépésnek az oka az, hogy januártól János evangéliumát vesszük vasárnapról vasárnapra, és most érkeztünk el ehhez a fejezethez. De talán nem véletlen az, hogy éppen ezt az Igét kaptuk mára Istentől. Hiszen érzékeljük annak a valóságát, a missziói hírekben és a saját személyes létünkben egyaránt, hogy bár Húsvét után élünk, mégis a Húsvét előtti erők markánsan jelen vannak a világunkban.
János evangéliumában a 12. fejezettel véget ér Jézus nyilvános szolgálata. Az eddigi rész arról szólt, hogy Jézus jeleket, csodákat tesz, és mindenkinek felkínálja a hitet. A 13. fejezet első versétől viszont már a tanítványi körben találjuk Jézust, (köztük az áruló Júdással), és a következő fejezetekben elhangzó tanítások mind ehhez a tanítványi körben eltöltött utolsó éjszakához kapcsolódnak. A prológban azt olvastuk, hogy Ő az élet, a világosság, aki eljött ebbe a világba. A saját világába jött, de a világ nem fogadta be, hanem elutasította őt. Ez az elutasítás, a saját világából való kivettetés, vagyis a legnagyobb sötétség bontakozik ki majd a köbvetkező órákban. Jézus tudja ezt. „Egyesek azonban befogadták őt” - olvassuk a prológban, és itt Jézus már csak ezeket az egyeseket nevezi az övéinek. Azokat, akik hittek benne, és ezáltal abban, aki elküldte őt. Róluk mondja, hogy „szerette őket a világban, szerette őket mindvégig.” Mindvégig: azaz időben eddig a legvégső pontig - és mindvégig: azaz a kereszthalálig, önmaga odaáldozásáig.
Ennek alapján ma Jézus szeretetét szeretném felmutatni, ezt a mindhalálig tartó szeretetet, kérve a Szentlelket, hogy árassza ki ezt a szívünkbe, és formáljon bennünket, mint az Ő népét.
Az lesz a kérdés előttünk, mit mond el a lábmosás története arról, ahogyan Jézus szereti az övéit, és mit jelent ez az övéi életére nézve? Három pontban szeretném ezt követni:
1. A lábmosás, mint annak a szimbóluma, ahogyan Jézus mindvégig szereti az övéit.
2. A lábmosás, mint annak a szimbóluma, hogy ebből a szeretetből fakadóan Jézus megtisztít.
3. A lábmosás, mint az átrendezett emberi kapcsolatok modellje.
 
1. A lábmosás, mint a szeretet szimbóluma
Az utolsó vacsorán vagyunk együtt. Vacsora közben egy ponton Jézus felkel. Szeretném, ha magatok elé képzelnétek ezt a történetet, belétek vésődne Jézus mozdulata: a tanítványok az oldalukon fekszenek az asztal körül, Jézus felkel, leveszi a felső ruháját, kendőt köt maga elé, és körbe menve elkezdi mosni a tanítványok lábát. Nyilván érzékeljük, hogy a lábmosás mennyire megalázó, szolgai cselekedet. De mivel a mi világunkban senki nem gyakorolja már ezt ilyen módon, ezért nehéz megragadnunk azt a mély döbbenetet, amit ott és akkor azok a tanítványok érezhettek, akiknek a világában a szolgák általi lábmosás mindennapos gyakorlat volt.
Próbáljuk másképp megragadni: a lábmosás olyan cselekedet, amelyet bármelyik tanítvány szívesen megtett volna Jézussal., mert Jézust szerették, tisztelték, a lehető legnagyobbnak, Messiásnak tartották. Olyannak, akinek a lábát megmosni, még ha ez egyébként szolgai, megalázó feladat is, mégis megtiszteltetés. Gondolj arra, hogy valakinek mondjuk a táskahordozója lennél! Ki az, akinek szívesen vinnéd a táskáját, örömöd lelnéd ebben? Valaki, aki nagyon fontos neked, nagyon felnézel rá, pl. hatalmas tekintély a szakterületeden, és azt mondod: nem nagyon vonzó dolog valaki után vinni a táskáját, de ha egy napig vele lehetnék ilyen szoros közösségben, szívesen megtenném. Talán látsz magad előtt ilyen embert.
Másik oldalról viszont a tanítványoknak esze ágában sem lett volna megmosni egymás lábát. És ez nem baj! A korabeli társadalomban ez annyira egyértelműen a rabszolga feladata volt, hogy lehetetlen lett volna elképzelni egymás között ennek a megtételét. Nem rosszallóan mondom tehát, nem arról van szó, hogy a tanítványok érezték ám, hogy meg kellene tenni valakinek, de hát senkinek sincs kedve - ez a cselekedet nem volt elvárás, a dolgok nem így működtek, fel sem merült. Mégis Jézus feláll, leveszi a ruháját. Ennek nem akkora súlya van, mint ha ma valaki leveszi a zakóját. Levette a felső ruháját, ez azt jelenti: mezítelenné tette a felsőtestét – csak a rabszolgák voltak mezítelen felsőtesttel a házban! Van ennek egy kínja, kényelmetlensége. A ruha, a felruházottság tartást ad. De Ő leveszi, elkezdi mosni a tanítványok lábát. Végez egy olyan cselekedetet, ami teljesen értelmetlen és értelmezhetetlen abban a világban.
Óriási nagyot tévednénk, ha most ebből a jelképes prófétai cselekedetből valamilyen direkt erkölcsi üzenetet próbálnánk kihozni. Mert a történet végül majd valóban kifut oda, hogy Jézus azt mondja: nektek is meg kell mosnotok egymás lábát, de hihetetlen méretű hiba lenne, ha egy hirtelen kapcsolással ehhez a felszólításhoz érkeznénk meg, és egyfajta példaadásként tekintenénk Jézus tettére. A lényeget veszítenénk el. Messze többről szól ez a történet, mint példaadásról. Merthogy az, hogy Jézus megmossa a tanítványok lábát az utolsó estén, az elfogatása, keresztre feszítése előtt, az nem csak kulturálisan felforgató, hanem a dolgok lényegét tekintve igazából szükségtelen is. A tanítványok feladata nem az lesz, hogy majd egymás lábát mosogassák, hanem az, hogy radikálisan átrendezett emberi kapcsolatokban éljenek. Látni kell: a lábmosás szolgai cselekedete nem más, mint szimbolikus kifejezése annak, ami a következő órákban valóságosan kibontakozik. Jézus meghal, mégpedig a lázadó rabszolgáknak fenntartott halálnem, a keresztre feszítés elszenvedése által. Az Isten Fia azért teszi ezt, hogy ezáltal szolgáljon az egész teremtett világnak, a tanítványoknak, neked és nekem. Egy percig sem szabad elválasztani a lábmosást, mint szimbolikus cselekedetet a kereszthaláltól, mint amiről mindez beszél! A kereszt elszenvedése az igazi nagy szolgai feladat! A kereszt, ahol megfosztják a ruháitól teljesen. Messze nem arról szól tehát a történet, hogy kinek a táskáját vinnénk lelkesen, hanem arról, hogyan szerette Jézus mindvégig az övéit. A lábmosás ennek a mindvégig tartó szeretetnek a jelképe.
Két mozzanatot hadd emeljek ki az Igéből, amelyben megmutatkozik Istennek ez a hihetetlen, odaáldozó szeretete!
Az egyik a kezdő mondat: „mivel Jézus jól tudta, hogy eljött az órája, amelyben át kellett mennie ebből a világból az Atyához.” Ez a kifejezés: „az ő órája” János evangéliumában nem mást jelent minden alkalommal, mint Jézus kivégzésének az óráját. Jézus pontosan tudja ezen az estén, hogy az események milyen módon fognak elvezetni oda, hogy Ő szembe megy a sötétséggel, az árulással, és leteszi az életét a kereszten; s miközben tudja ezt, mégsem önmagára tekint. A tanítványait nézi, nekik szolgál. Felfoghatatlan nekem: Jézus tudja, hogy közeleg a legsötétebb óra, és mégis szabad arra, hogy felálljon, levegye a felső ruháját, pedig az kínos és kellemetlen; szabad arra, hogy rabszolgaként ott térdeljen az övéi előtt! Hogyan lehet ilyen szabad önmagától?
És a kérdésre a válasz a másik mozzanatban rejlik: Jézus „tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, és hogy az Istentől jött és az Istenhez megy...” Tudja, hogy minden hatalom az övé. De a minden hatalom birtoklása nem azt jelenti számára, hogy leállítja az eseményeket, leleplezi Júdást, kiveti a tanítványi körből és megmenti magát. Hanem éppen azt jelent: teljesen szabad arra, hogy letegye az életét. Egy konferencián hallottam egyszer egy mondatot, ami belém égett, újra és újra elém jön, amikor szembe találom magam avval, mennyire nem vagyok szabad rá, hogy letegyem az életem. A mondat így szól: „soha senki nem adott fel semmilyen hatalmat, pozíciót, igazságot könnyen, szabadon - kivéve Jézust.” Csak Jézus képes erre a szeretetre. Leteszi a felsőruháját a lábmosáskor, leteszi az életét a kereszten.
Nem abban lesz tehát rabszolga és megalázott, hogy megmossa a tanítványok lábát, akármilyen döbbenetes is ez, hanem abban, hogy ezen az úton a kínhalál felé tart, és nem fordul vissza. A lábmosás a Jézus kereszten értünk elvégzett halálának a szimbóluma. Annak a kifejezése, hogy Isten úgy szereti ezt a világot, úgy szeret engem és téged, hogy nem marad meg magának, hanem addig száll alá, addig szeret minket, amíg a kereszt valóságában ott térdel a Mindenható Isten előttünk, és mossa a lábunkat! Mossa a lábát annak is, aki elárulja őt. Addig szeret, ameddig egyszer csak ott van teljesen lemeztelenítve, kifeszítve a kereszten, és még ott is az övéiért imádkozik. „Szerette az övéit a világban, szerette őket mindvégig.”
Akármit gondoljunk bármilyen vallásban vagy vallástalanságban, legyünk hívők, nem hívők, vagy keresők; akárhol a világ bármely pontján bármely időben szeretetről szó esik: minden szeretet forrása és mércéje csak ez az isteni szeretet lehet. Mert ha ez a történet igaz, akkor nem lehet olyan tapasztalat a világban igaz szeretetről, ami valamilyen módon ne innen forrásozna és ne ide mutatna; aminek valamilyen módon ne ez a jézusi, mindvégig tartó szeretet lenne a mércéje, amelyben Isten aláhajlik, a kereszten minden hatalomtól megfosztva teljes szeretettel ott térdel az övéi előtt, és rabszolgaként szolgálja őket, mossa a lábukat. „Szerette őket mindvégig.”
2. A lábmosás, mint a megtisztulás szimbóluma
A lábmosás eseményében eljutunk Jézus és Péter beszélgetéséhez, ami a szereteten túl egy még nagyobb mélységét fedi fel az utolsó vacsorán történteknek. Amikor Jézus elér Péterhez, ő felkiált: „az én lábamat nem mosod meg soha!” És pontosan értjük, hogy miért. Mert ilyen nincs! A teljesen feje tetejére állított társadalmi rend ellen tiltakozik Péter, és ez természetes. Mi is tiltakoznánk. Jézus azt mondja: „amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted.” Jézus tudja, hogy amit tesz most a tanítványaival, az számukra érthetetlen. Egyetlen módon fogják megérteni: amikor majd látják a kereszthalál és a feltámadás valóságát. De ez még előttük van, és ennek az átélésnek a hiányában értelmezhetetlen, ami itt történik. Nem lehet, hogy a Mester mossa a tanítvány lábát! Egy percig se ítéljük el Pétert, mert ő teljesen adekvát módon válaszol, amikor másodszor is tiltakozik. Nem, soha, márpedig nem! De Jézus Péter második tiltakozása után is ragaszkodik ahhoz, hogy megmossa a lábát. „Jézus így válaszolt neki: ha nem moslak meg, semmi közöd hozzám.” Ez a szó, a „semmi közöd” azt jelenti: „nem lesz részed bennem.”
„Péter, ha nem moslak meg, nincs részed bennem!” – mondja Jézus. Hadd hangsúlyozzam újra: teljesen értelmetlen lenne ez az egész beszélgetés, ha csak a lábmosásról szólna. Miről szól valójában? Miért akarja Jézus minden áron megmosni a tanítványok lábait? Mintha azt mondaná: „parancsolom nektek, hogy engedjétek, hogy alázatos legyek és megmossam a lábaitokat – különben vége köztünk mindennek!” Be akarja bizonyítani, hogy ő milyen szolgai, alázatos? Dehogy! Arról van szó, amit a lábmosás szimbolizál: a kereszthalálról. Ebben az összefüggésben kell hallanunk: „ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám!”
Ha Jézus az Ő halála által nem mosott meg a bűneidből, ha nagyon mélyen nem tudod ezt – semmi közöd Hozzá!
Fel mered tenni ebben a pillanatban Jézusnak ezt a kérdést, bárki vagy is: vajon megmosta-e már az én lábamat úgy igazán az Úr? Van nekem közöm ahhoz a Krisztushoz, aki a keresztre ment, és ezzel nem mást tett, mint hogy mossa a lábaimat, mint szolga, hogy megtisztítson? Mert amikor azzal találkozunk, és ez a keresztény Evangélium szíve, az Istennel való kapcsolat középpontja, hogy a Mindenható Isten rabszolgaként keresztre van feszítve előttünk; ez nem különbözik attól, mint amikor kulturálisan idegen módon valaki szolgai alázattal mosni akarja a lábunkat: a bensőnk minden erejével tiltakozik. Odamennék most, hogy meg akarom mosni a lábadat, mit tennél? Tiltakoznál: ne tedd meg, ez kulturálisan idegen! De lásd meg: ezerszer idegenebb avval szembesülni, hogy maga Isten a keresztre megy, mint egy szolga, hogy tisztára mosson téged! Ezerszer nagyobb tiltakozást vált ki belőlünk. A mi világunk az erőt, eredményességet, szépséget, hatalmat értékeli. Ha Isten melléd áll, és azt mondja: „fantasztikus vagy”, akkor örül a szíved. De ha Isten azt mondja: „nézd, itt vagyok alattad a kereszten meggyalázva, hogy megmossam a lábadat” – mit mondasz erre? Két világ értékrendje csap össze: a mi erőre, eredményességre törekvő világunk és Isten alászálló, alázatos, szolgáló szeretetének a világa. A tét ebben az összecsapásban hatalmas: engedem-e, hogy az Isten Fia megmossa az én lábamat? Elfogadom-e, hogy arra a keresztre miattam volt szükség? Nem csak elméletben, úgy könnyű, hanem azzal a nagyon mély bűnbánattal és megtörtséggel, ami akkor fakad fel, amikor rájövünk, hogy mit tett az univerzum Ura a világ megváltásáért, a mi megváltásunkért.
Mert ott lehetsz úgy az ő közösségében, hogy közben belül mégsem fogadtad ezt el. Ezt látjuk Júdásban. Júdás lábát ugyanúgy megmossa Jézus, mint a többi tanítványét. A szimbolikus tett ugyanúgy az övé, de annak a valósága nem az övé! Itt lehetsz úgy az Isten népében, hogy közben nem tudod elviselni, hogy maga az Úr a kereszten szolgáljon téged, mert a szíved minden büszkesége tiltakozik ez ellen. És értem én, miért olyan lehetetlen ezt elfogadni. Miért olyan nehéz nekünk újra és újra arra a pontra jutni, hogy szükségünk van valakire, aki azáltal vált meg, hogy kisebbé lesz és szolgál minket. Ebben a kultúrában minden arra tanít minket, hogyan öltöztessük fel magunkat, képletesen, az eredményeinkkel, az iskoláinkkal, a végzettségeinkkel, a tehetségünk által. Gondolj arra: írod az önéletrajzod, sorolod benne az összes iskoládat, az összes végzettségedet, összes munkahelyed, a referenciáidat, rajzolod szépen az ívet, ahogy haladt az utad előre, sorolod a tapasztalataidat, az egyesületi, tudományos és más szervezeti tagságaidat, a publikációkat, a nyelvtudásaidat. Lehet, hogy egyik-másik már alig-alig megy, de azért odaírod. Minden odaírhatót kicsavarsz magadból, mert csak így tudod eladni magad a munkaerő-piacon. Értem, hogy így van, és ez valóság, de tekints rá, mi történik közben! Nő a lista, és te újra és újra erre nézel. És idővel, mivel újra és újra erre nézel, egyre jobban elhiszed, amit az a lista tükröz. Nagyszerű ember vagyok, hogy ezt mind le tudom írni magamról. Láttatok már ilyen névtáblát, meg elektronikus névjegyet? Le van írva valakinek a neve, és utána az áradat: a címek, laudációk. És az mind valóság, az mind az övé, mind a tied! Nem mondom, hogy hazugságot állítasz magadról - de közben nem veszed észre, milyen módon azonosultál már ezzel a képpel. Nem érzékeled, mennyire elvárod, követeled, hogy ha ez vagy, akkor mindenki így tekintsen rád, így tiszteljen. Különösen az értékeljen és becsüljön meg, akinek nem olyan hosszú a listája, mint a tied. Felöltöztetted magadat gyönyörű ruhába, réteget rétegre helyeztél magadra, és elvárod mások dicséretét, nagyrabecsülését, tiszteletét, miközben talán csodaszépen tudsz bizonyságot tenni az alázatról. De nem veszed észre, mennyi büszkeséggel töltötte el a szívedet az a gazdagság, amit a lista tükröz. Vedd elő egy pillanatra azt a képzeletbeli önéletrajzot! Nem visszás, hogy nem szerepel benne semmi a gyengeségeidről? Nem írod bele, hogy „stresszhelyzetben lebénulok, és tehetetlen vagyok”, „ha a másiknak jobban megy, irigy vagyok és gyűlölöm”, „ha a főnököm nem dicsér meg, napokra depresszióba süllyedek.” Nem írod bele, hogy a kép, amit kifelé mutatsz, csak féligazság. Ne is írd bele! Nehogy nekem valamelyikőtök beadjon egy ilyen önéletrajzot állásinterjú előtt! De az a baj, hogy nem is látod már, hogy ez is te vagy. Nincsenek előtted a gyengeségeid, nyomorúságaid, jellemhibáid; és idővel el is hiszed, hogy ezek nincsenek, vagy nem számítanak.
És akkor jön Jézus, hogy megmossa a lábadat. Te pedig tiltakozol: „az én lábamat?” Ahhoz, hogy elfogadd Jézus halálának megváltó és bűntől megtisztító valóságát, a szíved mélyén el kell ismerned, hogy bűnös, nyomorult, és meztelen vagy. Mert ha a szíved mélyén nem ismered így önmagad, akkor neked a szíved mélyén nem lesz szükséged egy olyan Megváltóra, aki azért halt meg, hogy megtisztítson. És ha a szíved mélyén nincs szükséged egy olyan Megváltóra, aki azért halt meg, hogy téged megtisztítson, akkor bármilyen vallásos életet élsz is, nincsen közöd Hozzá! Mert akkor te így vagy úgy, de mégiscsak azt mondod: az én lábamat nem mosod meg soha!
Talán az van most benned: valami nem stimmel! Az Evangélium nem arról szól, hogy Isten felemel? Annyi bajunk van ebben a kultúrában az önértékeléssel, lassan építgetem, ide is eljövök, hogy Isten felemeljen, és akkor azt kell hallanom, hogy a keresztények a bűntudatba akarnak nyomni? Azt mondom neked erre, figyelj jól: Isten felemel, de felemelni csak azt lehet, aki lent van. Ha te már felemelted magadat; vagy ha mások úgy emelnek, fújnak és puffasztanak téged olcsón folyamatosan, hogy azt erősítik, milyen nagyszerű, milyen jó, milyen fantasztikus vagy, és féltenek téged attól, hogy ráláss a lista nem  publikus soraira - akkor téged az Evangélium, Jézus Krisztus nem tud honnan felemelni. Akkor nincs hova alászállni érted. Ha te a magad fenségéből nem zuhantál alá az elveszettséged mélységébe, akkor téged az elveszettség mélységéből ez a szolga Krisztus nem tud felemelni az isteni szeretet, dicsőség magasságába, ahol nem önmagad által felfújt önértékelés születik, hanem Isten szeretetének, befogadásának az átéléséből fakadó igazi gyógyuló, egészséges, alázatos önértékelés.
Jézus kereszthalálában való részesedésünk egyszer s mindenkorra való megmosatásunk. Itt születik egy új élet, Isten előtti új valóság. Itt születik a tanítványi közösség. És ahogy Jézus mondja Péternek: „aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta” - így annak, aki részese lett Krisztus megváltásának, nincs szüksége újra és újra a teljes fürdőre, de szüksége van újra és újra arra, hogy a bűneit az Úr elé vigye.
3. A lábmosás, mint az átrendezett emberi kapcsolatok modellje
„Miután megmosta a lábukat és felvette a felsőruháját, ismét asztalhoz telepedett és azt mondta nekik: Értitek, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amit én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony, mondom nektek: a szolga nem nagyobb az uránál, és a küldött nem nagyobb annál, aki elküldte őt.”
Jézus a lábmosáshoz fűzött tanításában oda érkezik, hogy „nektek is meg kell mosnotok egymás lábát!” Ugye értitek, hogy ez mennyivel több, mint egyszerű példamutatás? Nem arról van szó, hogy mivel Jézus ezt tette, ezért tegyük ezt mi is. Arról van sokkal inkább szó, hogy ha Jézus felénk tett nagy szolgálata által megváltozunk belülről, akkor ez oda vezet majd, hogy másként fogunk viszonyulni egymáshoz is. Meg kell mosnunk egymás lábait – nem az Övét, hanem egymásét, bármennyire felforgató és megütközést keltő ez a mi kultúránkban is! Jézus ezzel az emberi kapcsolatok radikális átértékelésére hív. De hadd hangsúlyozzam újra: mindez csak akkor és annyiban történhet meg velünk, amikor és amennyiben abból a mély megtapasztalásból élünk, hogy a Mindenség Ura mossa a mi lábainkat. Ha tudjuk, hogy erre szorulunk minden pillanatban, ha éljük ezt az életközösséget Jézussal, akkor ez formál minket és képessé tesz egymás szolgálatára.
Nézzétek meg, mennyire más ez, mint a társadalom felfogása a hierarchiáról és a hatalomról. Ki szolgál kinek? Bizonyos társadalmak, ill. a mi világunkban is bizonyos emberek, családok, közösségek alapvetően a tekintély és a pozíció alapján működnek. Számukra a státusz határozza meg a szerepeket. A pozícióban alacsonyabb szolgál a nagyobbnak. A beosztott szolgál a főnöknek, a gyerek a szülőnek, a gyülekezeti tag a lelkésznek. Ez a hagyományos gondolkodás. Mások számára a modern társadalomban az eredmény számít. Mindegy, hogy mi a státuszod, arra nem tekintünk, a lényeg: mit tudsz felmutatni, mit tettél le az asztalra. Ha vannak eredményeid, a modern gondolkodás felemel, ha nincsenek, lenyom. A mi kultúránkban ez a kettő keveredik, de mindannyian hajlamosak vagyunk erre vagy arra az oldalra húzni inkább, család, neveltetés, személyiség stb. alapján. Az egyik oldalon ez a kritika szokott elhangozni: „szörnyű, mennyire nem tisztelik emberek a kort, a státuszt, a főnököt, a lelkészt!” A másik oldal azt szokta hangoztatni: „miért gondolja valaki, hogy azért, mert ő a főnök, tisztelnem kellene, amikor semmi érdeme nincs és semmit nem csinált?” Az utóbbi felfogás hívei általában előremutatóbbnak, modernebbnek és progresszívebbnek tekintik magukat, mint a hagyományos felfogás hívei. De igazából mindkettő ugyanazt teszi, csak az egyik az eredményre, a másik pedig a pozícióra építve emeli fel magát. Jézus pedig azt mondja: akár pozíciód van a tradicionális kontextus szerint, akár eredményed van a haladó kontextus szerint, minden pozíciódat és eredményedet használd arra, hogy szolgálj vele másoknak! Ez a harmadik, a legjobb út.
Néhány gyakorlati útmutatás végezetül. Gondold át: hol hív ez téged egészen konkrét életváltozásra? Persze csak az alapján, ha előtte mélyen, bűnbánatban Jézussal jársz, és engeded, hogy mossa a lábadat! Mit tehetnél másképp éppen Jézusért, Jézus miatt pl. a házasságodban? Mennyi házasság gyógyulna, ha krisztusi indulattal a házastársak elkezdenénk szolgálni egymást! Milyen konkrét szolgai cselekedetet végzel a családodban, a munkahelyeden; amit kényszerből, fogcsikorgatva megteszel ugyan, mert a főnököd vagy az apád rád nyomja, de belül lázadsz ellene? Mi történne, ha ránéznél Jézusra, és elkezdenél tudatosan szolgálni ugyanabban, amiből most csak kijönni akarsz? Ki az, akit akár a gyülekezetben éppen a viszálykodás és vetélkedés lelkülete miatt nem bírsz elviselni? Mert nem fogod alárendelni magad, nem fogsz neki, vele szolgálni. Mire hív ez az ige téged, ha őszintén hűséges akarsz lenni hozzá? Nemrég hallottam, hogy van valaki a gyülekezetben, aki rendszeresen visz be gyümölcsöt a munkahelyére. Csodálkoznak rajta, miért teszi ezt? Nem magyarázza túl, csak szolgál vele a többinek, egyszerűen. Ez valamit megjelenít abból, amit Jézus mond: nektek is meg kell mosni egymás lábát. Hogyan tudnál szolgálni, megjeleníteni, képviselni Jézust ezáltal?
Ha tudjátok ezeket, mondja Jézus, boldogok lesztek, ha meg is cselekszitek ezeket!