Lovas András Dr.

Január eleje óta június végéig minden vasárnap egy-egy zsoltárt olvasunk. Rendszeresen beszéltünk arról, hogy a Zsoltárok könyve az egyház imádságos könyve, a zsoltárokon keresztül imádkozni tanulunk. Azt is mondtuk, hogy csak akkor van értelme ennek, csak akkor ismertetik meg velünk a zsoltárok az imádság anyanyelvét, ha gyakoroljuk a zsoltár-imádságokat: naponta elővesszük, elolvassuk azt a zsoltárt, ami azon a héten éppen velünk van. Ha ezt következetesen megtesszük, az át fog minket formálni. Azért mondom most el mindezt újra ilyen részletesen, mert kb. a kétharmadánál tartunk ennek az időszaknak. Nem tudom, hogyan gyakorolja a gyülekezet a zsoltáros imádságot, de nagyon nem mindegy, hogyan állunk ebben. Lehet, hogy elkezdted rendszeresen imádkozni a zsoltárokat, s azt tapasztalod, hogy gazdagodik az imádságaid nyelvezete, mélysége, és ezáltal formálódik, mélyül az Istennel való kapcsolatod is. Nem tudom, van-e, aki minden nap hűségesen gyakorolja ezt? Talán valószínűbb, hogy a többségünk küszködik vele, de gyakorolja: kimarad egy-egy nap, de újra erőt veszünk magunkon és újra belépünk – azt gondolom, ez így normális. Azokat szeretném most leginkább megszólítani, akik valamiért úgy érzik: leszakadtak erről az egészről. Nem megy, nem akarjátok, feladtátok – szeretnélek biztatni és vigasztalni benneteket: még érdemes belépni! Hosszú még ez a két hónap, és nem nehéz dolog ez, csak vágjatok bele! Csak olvassátok el naponként a soron lévő zsoltárt, és higgyétek el: Isten hűséges lesz, jönni fog azon keresztül hozzánk, és formálni fog! Arra valók a zsoltárok, hogy imádkozzuk azokat!
A mai, 17. zsoltár arra tanít bennünket, hogyan imádkozzunk, amikor ránk támadnak ellenségeink, pedig mi ártatlanok vagyunk. Amikor megvádolnak, neked mennek, fenyegetnek valamiért, amit nem is követtél el. Hogyan imádkozzunk ilyenkor? Imádkozunk-e egyáltalán?
A 17. zsoltár az ún. panasz-zsoltárok közé tartozik. Olyan imádságok ezek, melyekben a mélységből, a sötétségből imádkozik Isten embere, egyénileg vagy közösségileg. A mélység, amelyben a panasz-imádság megszületik, nagyon sokféle lehet. Lehet ellenség, mint ebben a zsoltárban. Lehet betegség, amikor a halál közelébe kerül a zsoltáros. Lehet gyász, fájdalom, amikor elvesztettünk valakit. Lehet csalódás, amikor hűtlen lett valaki hozzánk. Lehet egy válásnak a fájdalma, amikor otthagytak, magunkra hagytak. Lehet a munkának az elvesztése, amikor hihetetlen anyagi gondokba kerültünk. Nagyon sokféle élethelyzet van, mind a miénk.
A panasz-zsoltárok ugyanakkor, köztük a mai is, nagyon bensőséges, személyes hangú imádságok. Ez nagyon fontos! Különösen, mivel éppen amikor sötétség, mélység, nehézség, küzdelem van az életünkben, akkor szoktuk azt érezni, hogy valami hihetetlen messzeségben vagyunk Istentől. És ha nagyon messze vagyunk Tőle, akkor nagyon nehéz imádkozni Hozzá. De a panasz-zsoltárok éppen ilyen, mély küzdelmek idején született bensőséges imádságokat tárnak elénk! 
Hogyan imádkozzunk tehát, amikor ránk támadnak az ellenségeink? Öt dolgot mond el a zsoltár erről:
1. Forduljunk Istenhez!
Két alapvető szempontból van annak jelentősége, hogy egy keresztény gyülekezet tudja-e imádkozni a panasz-zsoltárokat, vagy akár saját szavaival Isten elé tudja-e tárni a küzdelmeit, a sötétségeit.
Az első kérdés az, hogy el tudjuk-e ismerni, ami valóságosan bennünk van: a fájdalmat, sötétséget, bűnt, nyomorúságot, üldöztetést? Magunkhoz tudjuk-e ölelni mindennek a valóságát? Mert amennyiben nem, akkor azt tagadjuk és hárítjuk, ami valóságosan körülvesz minket – de ebben a hárításban és tagadásban képtelenek leszünk a szívünk valóságában, mélységében találkozni Istennel. A mai kultúra nem igazán tudja elismerni, elfogadni, ha valami súlyos sötétség vagy nehézség van az életünkben. Ezt maximum a családunkkal, vagy a legjobb barátunkkal tudjuk megosztani, különben senki nem akar erről hallani. Ez ki van téve az életből. Másrészt nagyon sok keresztényben működik egy reflex, mely szerint ha nyomorúságban vagyok, akkor bűnös vagyok, bűnösként pedig távol vagyok Istentől, nem jöhetek elé. De Isten – ez alapvető! – ott tud és ott szeretne velünk találkozni, ahol valójában vagyunk, és nem ott, ahol lenni szeretnénk, vagy ahol szerintünk lenni kellene. Nem úgy van, hogy ha elég jó keresztény lennék, ami most nem vagyok, akkor tudnék találkozni Istennel. Nem! Ott, ahol vagyunk, akar velünk találkozni! Ez (mint ahogy a zsoltárok általában), annak is segítség, akinek még kérdései vannak, aki még csak keresi az Istennel való kapcsolatot: nem kell valahova elfejlődnöd ahhoz, hogy találkozhass Vele! Ott, ahol vagy: ha sötétségben, akkor a sötétségben; ha nyomorúságban, akkor a nyomorúságban – amiben vagy, ott keres, ott akar Isten találkozni veled.
A panasz-imádság első jelentősége tehát az, hogy el tudod-e ismerni a benned levő valóságot? Második viszont, miután elismerted: mi alapján döntöd el, hogy az elismert valóságod Isten elé tárható-e? Lehet, hogy azt mondod: igen, tudom, miben vagyok, de úgy érzem, Isten elé ez nem való, nem mondható el, nem tartozik Rá. Inkább elnémulsz és elfordulsz Tőle, nem is biztos, hogy ez tudatos döntés, egyszerűen csak azt érzed, ebben a helyzetben nem tudsz imádkozni.
Fontos mindkét valóságot tudatosan szem előtt tartanunk: egyrészt Isten mindig a valóságban akar velünk találkozni, másrészt minden, ami velünk van, Őelé való. A panasz-zsoltárok Isten ajándékai számunkra: azért adja, hogy ha nincsenek szavaid, nincsenek kifejezhető érzéseid; amikor fogalmad nincs, hogyan mehetnél Istenhez; akkor Ő ezekben a zsoltárokban odalép melléd és szavakat ad a szádba. Meghív, hogy beszélj vele. Meghív, hogy kinyisd a szívedet neki. Azt mondja: eléd tárom ezeket a szavakat, hogy ezekkel mondd el nekem, ami benned van! Erre valók a panasz-zsoltárok: abban segítenek, hogy kitartóan Isten elé tárjuk nyomorúságainkat, sötétségeinket; és ott tartsuk azokat egészen addig, amíg Isten megoldást nem ad. Ugyanakkor a zsoltár struktúrát, rendet is ad, éppen akkor, amikor széthullik körülötted minden.
Hogyan imádkozzunk tehát, amikor ellenség támad ránk? Nézzünk rá az ellenség-kérdésre! Ellenség: nehezen mondjuk ki ezt a szót, pedig sokféle embert jelenthet. Ellenség lehet az ellened áskálódó munkatársad, főnököd vagy beosztottad. Ellenséggé válhat a barátod, aki ellened fordul. Hányan szenvednek attól, hogy egy-egy megromlott kapcsolatban egymás ellenségeivé válnak a házastársak! Nem mondod ki, nem nevezed annak, de állandóan harcoltok egymással. Nagyon sokféle módon ott lehet tehát  az ellenség az életünkben. Kérdés, hogyan imádkozzunk velük kapcsolatban?
Az első az, hogy egyáltalán imádkozzunk! Forduljunk Istenhez! Hogyan teszi ezt a zsoltáros? Az első két versben ezt mondja: „Uram, hallgasd meg igaz ügyemet! Figyelj esedezésemre! Ügyelj imádságomra!” Halljátok ebben a felsorolásban, mennyire bensőséges, személyes és konkrét ez az imádság? Mi nagyon gyakran azért nem éljük meg Isten jelenlétét a nyomorúságainkban, mert vagy elnémulunk ilyenkor, vagy olyan általánosságban imádkozunk csak, ami minden személyességet és konkrétumot nélkülöz. Nem is ismerjük talán ennek a személyes kiáltásnak a valóságát – de ha belépünk a zsoltár-imádságba, az megtanít rá, kialakítja! Szavakat ad a szánkba és meghív erre a személyes, konkrét jelenlétre Isten előtt. Bárcsak zsigeri reakciónkká válhatna, hogy a nyomorúságban sötétségben Hozzá, Istenhez menekülünk!  
2. Kérjük, hogy vizsgáljon meg!
A zsoltáros ismeri az Istennel való kapcsolat alapvető dinamikáját: mikor Isten elé járulunk, akkor Ő megvizsgál bennünket. Ezt tudnunk kell és oda is kell rá szánnunk magunkat. Nem is lehet másként! Nem mehetünk úgy a Mindenható Isten elé, hogy rá se nézzünk magunkra! De ez az átvizsgálás egy személyes és szeretetteljes légkörben zajlik, nem egy rideg mennyei röntgen világít át, hanem az Atyánk vizsgál meg bennünket. Azért teszi, mert komolyan érdekli, mindig kíváncsi rá, hogy mi van velünk, mi van bennünk.
Ebben a zsoltárban úgy tűnik, ez a megvizsgálás éjszaka történt, és nem annyira Dávid kérésére, inkább Isten kezdeményezte: odalépett hozzá és Ő hozta el ennek a vizsgálatnak az idejét. Ezt mondja Dávid: „megvizsgáltad a szívemet, meglátogattál éjjel, próbára tettél.” Miről van szó? A legtöbbünknek talán van olyan tapasztalata az életben, hogy amikor nagyon súlyos helyzet áll elő, akkor nem tudunk aludni, felébredünk éjszaka, pörögnek bennünk az emlékek, gondolatok, érzések. Vajon erről beszél a zsoltáros? Azt gondolom, hogy igen, erről a tapasztalatról. De akkor miért mondja erről az általánosan ismert gyötrődésről, hogy őt abban Isten látogatta meg, Isten vizsgálta meg a szívét, Isten tette próbára? Ez a kép a próbáról azt idézi, ahogyan a megtisztítandó nemesfémet izzítják. Amikor már egészen izzó és folyékony a nemesfém, akkor az értéktelen, könnyű salak feljön a felszínére, és azt leszedik onnan – agy zajlik a tisztítás, ez a próba. Azt mondja a zsoltáros: ahogyan éjjel felébredek, és küszködök a nehezeimmel, forgatom magamban a nyomorúságaimat, abban Isten látogat meg, és Isten az, aki próbára tesz. Miért? Azért, mert Isten jelenlétében él. Amikor felteszi a kérdéseket, visszanéz a helyzetre: mit tettem rosszul, mit mondhattam volna másképpen, miért történik ez velem, mi történik, ha mindent elveszítek? – akkor ezeket a kínzó gondolatokat nem egyedül éli meg, hanem felismeri, hogy Isten jelenlétében van. Isten látogatta meg ebben, talán nem is lett volna Vele ilyen valóságos találkozása a nyomorúságok nélkül.
Ha továbbmegyünk ebben a zsoltárban, van ennek a megpróbálásnak egy nagyon meglepő dimenziója: a zsoltáros ártatlannak mondja magát. Talán meglepő számunkra, de ő azt vallja: ezt hozta eredményül a vizsgálat. Megvizsgáltál, megpróbáltál – és én ártatlan vagyok. „Próbára tettél, nem találsz bennem álnokságot, nem jött ki ilyen a számon; bármit tettek az emberek, én a Te beszédedre figyelve őrizkedtem az erőszakosak útjától.” Lehetséges ez? Isten megvizsgálta és nem talált benne álnokságot? Nagyon fontos ez akkor, amikor az ellenségeinkre nézve imádkozunk! Mert nem azt vallja meg itt Dávid, hogy őbenne nincsen álnokság, vagy hogy ő soha nem vétkezett volna – ilyet csak képmutató, önigazoló keresztények lépesek mondani. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy az adott konkrét helyzetre nézve, amiben az ellenségei támadják, amivel vádolják - ebben a konkrét helyzetben nem volt hűtlen, nem volt álnok, és nem volt csalárd! Érted, mennyire fontos, hogy amikor rád támadnak emberek, akkor lehetőséged van Isten előtt megvizsgálni magad, és amennyiben ez a helyzet, akkor jogod van kimondani: ebben a dologban ártatlan vagyok ?! Micsoda szabadsága van így a keresztény embernek! Mert törvényszerű, hogy a kritika, a támadás mélyre megy és a lényünk legmélyén sebez, és hosszan hordozzuk a terhét. Isten nélkül két megoldási lehetőség kínálkozik. Az emberek egy része vizsgálat nélkül hárít el minden kritikát: azért támad a másik, mert benne van a hiba, én erről nem tehetek, nem az én ügyem, nem érdekel! Ez azonban semmi más, mint küzdelmes védekezés, nincs benne a szívnek szabadsága. Sokan mások pedig mindig magukban keresik a hibát: megint én csináltam valamit rosszul, megint én vagyok rossz, mindent én rontok el. Gyakran pedig az önvizsgálat nélküli hárítás és a az állandósuló bűntudat között ingadozunk. Mint Isten emberének azonban az Atyával való személyes és bensőséges kapcsolatban megvan ez az óriási ajándékunk: áttekinthetjük Istennel együtt, amit tettünk, vagy nem tettünk; amit mondtunk, vagy amit nem mondtunk; és ha úgy van, kimondhatjuk: meglátogattál, megpróbáltál, megvizsgáltál, Uram, és konkrétan erre a dologra nézve nem volt bennem álnokság, nem volt bennem gyűlölet, nem volt bennem rosszindulat. Bizalommal állok Előtted. Micsoda szabadság!
Joggal kérdezhetitek persze, mi van, ha nem ezzel az eredménnyel zárul a vizsgálat? Mert többnyire nem ezzel az eredménnyel zárul. Többnyire az derül ki, hogy mi is sárosak vagyunk, mi is vétkeztünk. Mi történik ilyenkor? Erre is van példa bőségesen a panasz- zsoltárokban (a maiban nem erről van szó, ezért ma nem erről beszélünk). De erre is egyértelmű a válasz: ha a vizsgálat során isten bűnösnek talál, akkor a  bűnvallás a megoldás, az előttünk megnyíló út. Akkor felismerjük és elismerjük, hogy megvizsgáltál, Uram, és igen: itt és itt vétkeztem, álnok voltam, rosszindulatúan beszéltem, megrövidítettem az üzleti partnert, irigy voltam azokra, akiknek minden jól megy; büszke volt a szívem; kevély volt a tekintetem – bocsáss meg! De akkor is: kérd, hogy vizsgáljon meg! Állj elé, hogy megpróbáljon, és ha kell, megtisztítson! Ez a második lépés.
3. Könyörgés védelemért és oltalomért
A panasz-zsoltárok központi eleme a kérés: a zsoltáros szabadulást, helyzetében változást kér az Úrtól.  Hozzá fordult, bemutatta ártatlanságát, és most KÉR. És nem is arról szeretnék beszélni most, ami a kérésének a tárgya: megőriztetést, védelmet, szabadítást, ellenségei elnémítását kéri. Sokkal inkább a kérés mikéntjére figyeljünk! Hogyan kér a zsoltáros? Milyen alapon áll panaszában az ő Ura elé? Ez a legszebb része ennek a zsoltárnak. Azt olvassuk: „tégy csodát híveddel, mert te megszabadítod azokat, akik jobbodhoz menekülnek támadóik elől. Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába a bűnösök elől!” Tégy csodát híveddel – ezt Károlyi úgy fordítja: „mutasd meg csodálatosan a te kegyelmedet!” Ezt a szót, ami a kegyelmet jelenti, érdemes héber nyelven is megjegyezni: „heszed” - azt jelenti: Isten szövetségi hűsége, szeretete. Az újfordítású Biblia az imádkozóra vonatkoztatja ezt, de számos fordítás nem az ember, hanem az Úr szövetségi hűségét látja itt. Isten és az Ő népe szövetséget kötöttek, és amikor a zsoltáros védelmet, csodát, kegyelmet kér, akkor Isten hűséges szeretetére nézve teszi mindezt. Veszélyes ez a mondat, de értsük jól: ebben a szövetséges kapcsolatban jár neki ez a közbeavatkozás. A bajban így imádkozik: Uram, tégy csodát! Mert beléptem a szövetsége, amelybe meghívtál. Te ígérted a védelmedet, az oltalmadat; most erre a szeretetre, hűségre apellálva kérlek: szabadíts meg! Ez egy együttműködés, egy partneri kapcsolat. Nem bizonytalanul járulsz az Úr elé: „Uram, nem tudom, segítesz-e vagy nem, nem érdemlem meg, de kicsit reménykedem.” Nem úgy jössz, mint egy koldus, egy alattvaló, hanem mint szövetséges társ, mint akinek partnere az Úr. Értitek, milyen ereje van, amikor ebből a kapcsolatból tárod Elé a kérést? Ennek mélységét gyönyörűségesen ragadja meg a zsoltáros, és ezt szeretném most megmutatni.
Két képet használ Dávid abban, ahogy Isten előtt látja önmagát, azt mondja: „őrizz meg, mint a szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába!” Ezek a képek meghatározóak Isten és az Ő népe, Izrael kapcsolatában. A lekcióban Mózes énekében ezt olvastuk: „Mikor a Felséges kiosztotta a népek örökségét, népekre osztva az emberek fiait, mikor kijelölte a nemzetek hazáját, kik annyian vannak, mint Izrael fiai, akkor az Ő népe maradt az Úr része, Jákob lett az Ő kimért öröksége. Puszta földön talált rá, kietlen, vad sivatagban. Körülvette, gondja volt rá, óvta, mint a szeme fényét, ahogy a sas, röptetve fészekalját, fiókái fölött repdes, úgy vette őt kiterjesztett szárnyaira, evezőtollán hordozva őt.”
Ezt a képet, ahogy Isten megfogja ezt a népet, mint egy elveszett, semmi, kitett gyereket, aki pusztulásra van ítélve a sivatagban, magához öleli; óvja, mint a szeme fényét; és mint a sas, elrejti a szárnyai árnyékába – ezt Izraelről, Isten népéről mondja a Biblia. De ebben az imádságban a zsoltáros egészen személyesen ebből él. Őrizz meg engem, mint a szemed fényét! És rejts el engem a szárnyaid árnyékába!
Minket is egészen személyesen kell hogy érintsen mindez! Te és én is Isten szövetségének, az úrvacsorázó közösségnek a részei vagyunk. Ez nagyon fontos! Szövetségben lenni Istennel, azt jelenti: Ő elkötelezte magát irántunk, mi elköteleztük magunkat Iránta. Isten megpecsételte ezt a szövetséget Jézus Krisztusban, az Ő halálában, értünk hozott áldozatában. Azok a nagy igazságok, amelyeket agyban jól ismersz Isten szövetségéről, népének adott ígéreteiről - vajon tudnak-e egészen személyessé lenni számodra a sötétségben, ellenségeid közepette? Oda tudsz-e állni evvel az őszinte kéréssel: „őrizz meg, mint a szemed fényét!” Micsoda értékességet tükröz ez számunkra! Azt mondhatod Istennek: én vagyok a te szemed fénye! Te mondtad! Gyöngéd szeretetedre apellálok, ebben a nagy mély bizonyosságban, hogy oltalmazóan mellettem állsz.
4. Nézzünk rá az ellenségeinkre!
Amikor ellenségünk van, akkor ellenségünk van – ennek a realitását segít elismerni a zsoltár. Nem szoktuk használni ezt a kifejezést, de megéljük az ellenségességet mindazokban az élethelyzetekben, amelyeket korábban felsoroltam. Ez nem jelenti azt, hogy legalizálni szeretnénk mások gyűlöletét, utálatát, félreértés ne essék! De el kell ismernünk önmagunk előtt is, ha van olyan, aki akár részben joggal, akár teljesen jogtalanul rátör az életünkre, rosszat akar nekünk, rosszat tesz velünk, rosszakat beszél rólunk; azt várja, hogy összeomoljunk, hogy eltűnjünk a színről. Lehet, hogy az van benned: keresztény vagyok, nem lehetnek ellenségeim! De tényleg nincsenek? Soha nincsenek? Nem volt még olyan, hogy este azt mondtad: utálom ezt az embert? Dávid kemény, bezárt szívű embereket említ, akik körbeveszik őt, rá támadnak és a vesztét kívánják. Saul konkrétan az életére tör. Nagyon keményen imádkozik ebben a helyzetben. Azt kéri Istentől: „Lépj elő, Uram, szállj szembe vele, és terítsd le! Ments meg engem kardoddal a bűnösöktől, ments meg kezeddel az emberektől, a világ nagy embereitől, Uram, akik kiveszik részüket az életből, jól élnek; töltsd meg hasukat azzal, amit nekik tartogatsz; lakjanak jól vele a fiaik is, és ami megmarad, hagyják a gyermekeikre!” Értitek ezt a képet? „Töltsd meg a hasukat azzal, amit nekik tartogatsz” – ez nem a kenyér! Ez az ítélet! Döbbenetes, hogy ezt a nagyon szép áldást: töltsd meg a hasát, ne éhezzen, lakjon jól, a gyerekei, fiai, leszármazottai is; ezt a gyönyörű képet ilyen hihetetlen cinizmussal megfordítva azt mondja: töltsd meg a hasukat az ítélettel! Lakjanak jól vele a fiaik is! És ami megmarad, azt hagyják a gyermekeikre! Érted ennek a súlyát? Átkot mond az ellenségeire. Igen, ez a keserűségnek, a bosszúnak a hangja. Beszélnünk kell erről, mert találkozunk ezzel, része az életünknek.
Próbáljuk megérteni, mi történik! Amikor minden összeomlik a zsoltáros körül, akkor a korábbi gátak is átszakadnak, nem? Gondold végig: amikor ott kiabálsz este magadban, hogy „utálom”! Vagy ennél sokkal keményebbeket is gondolsz, mert tönkretette az életedet. Mindent lerombolt véglegesen a lépésével. Ebben a helyzetben nem szoktuk jó keresztény módjára azzal visszafogni magunkat, hogy nem illik ilyeneket mondani a másik emberről. Mert tele vagyunk az indulattal ellene, és ez valóság, ez van bennünk. Akkor is, ha nem mondjuk ki, vagy nem Istennek mondjuk ki. A zsoltáros, Dávid Istennek mondja, szabadon engedi az indulatait Isten előtt. Miért? Mert őszinte, és mert akkor ez van a szívében. Érdemes ezt megtanulnunk tőle: Isten felé robban, és nem emberek felé. Dávid, amikor „helyzetben volt”, ott volt előtte Saul a barlangban védtelenül, megölhette volna, akkor nem tette, nem állt bosszút. Nem emelt kezet Isten felkentjére, aki ellen pedig korábban ezzel az indulattal imádkozott.
Ez nagyon fontos! Mit kezdesz az indulataiddal? Mert amikor indulattal vagy tele, amikor elborítanak a negatív, ellenséges érzések, akkor imádságban is csak ezt tudod Isten elé tárni. Fontos tudnod, hogy szabad, hogy ennek helye van. Sőt: itt van a helye. Ezért adja nekünk maga Isten a panasz-zsoltárokat, hogy ezekben tárd Elé őszintén, mondd el Neki az indulataidat!
Keresztényként biztosan felmerül benned az ellenvetés: hát Jézus nem azt tanítja, hogy imádkozzunk az ellenségeinkért, és áldjuk azokat, akik átkoznak minket? De igen, azt tanítja! És pontosan a Krisztussal való közösségünk révén; pontosan ezért, mert az Ő Lelke él és munkálkodik bennünk; pontosan azért, mert Ő maga is imádkozik értünk; ebben a közösségben, a Vele közösségben megélt imádságos jelenlétben el is jutunk odáig, hogy el tudjuk hordozni szeretetben az ellenségeinket – de nem innen indulunk. Ez az út vége valóban – de az út eleje ott van, hogy kimondjuk Neki őszintén azt, ami bennünk van.
Azt mondja egy teológus, Eugene Peterson: „Könnyű őszintének lenni Isten előtt a hallelujáinkkal. Kissé nehezebb őszintének lennünk a fájdalmainkkal. Majdnem lehetetlen őszintének lennünk Isten előtt gyűlöletünk sötét érzéseivel.” Majdnem lehetetlen! De hova kerül a gyűlöletünk, ha nem kerül Isten elé? Mert ne mondd, hogy nincs! Munkálnak bennünk sötét indulatok. Ha elnyomjuk ezeket, vagy Isten jelenlététől távol, Tőle függetlenül fejezzük ki azokat, akkor hihetetlen mértékű rombolást tudnak elvégezni. Ha azonban imádkozzuk a zsoltárokat, akkor formálódunk, és azt fogjuk találni, hogy nem tehetjük mindazt, amit az indulatok Isten elé tárása nélkül megtennénk. Peterson így folytatja. „Az imádság útja nem az, hogy elleplezzük sötét indulatainkat, hogy tiszteletre érdemesnek látszódjunk, hanem hogy napvilágra hozzuk, hogy Isten országának munkájába vonjanak be.”
5. Bízzunk a szabadulásban!
A legtöbb panasz-zsoltár a könyörgéstől a dicsőítés felé tart. Hálaadás, dicsőítés azért, hogy Isten meghallgatott, akár még úgy is, hogy nem múlt el fejünk fölül a baj. A zsoltár evvel a mondattal végződik, ez az utolsó sor az átok-mondás után: „én pedig meglátom orcádat, mint igaz ember, öröm tölt el, ha meglátlak, amikor fölébredek!” Az imádság titka és csodája, hogy a panaszból dicsőítés lesz. Mikor? Mikor látja meg a panaszban, a sötétségben az ellenségek által körülvett ember Istent? Lehet, hogy már másnap meglátja? Lehet, hogy egyetlen éjszaka alatt lezajlik benne minden, és reggelre már betölti őt Istennek a nyugalma és a békessége? Lehet! Vagy lehet, hogy majd csak a harmadik napon? Lehet! Lehet, hogy csak három hónap múlva? Lehet! Lehet, hogy három év múlva? Lehet! Meddig tarthat ki a zsoltáros, meddig tarthatunk ki te meg én Isten szeretetében, hűségében bízva a könyörgésben? Meddig tarthat a panasznak az időszaka? Meddig képes megtartani engem és téged Isten heszed-je, szövetséges hűsége? Meddig vagyunk képesek azt mondani, hogy ha nem holnap, akkor majd talán a következő nap; vagy az azt követő napon, vagy jövőre jön el a szabadítás? Meddig nem adjuk fel?
„Én meglátom orcádat, mint igaz ember; öröm tölt el, ha meglátlak, amikor fölébredek.” Nem tudjuk nem Jézusban hallani és olvasni ezt. Nem tudjuk nem Jézus Krisztusra vonatkoztatni a sötétség, majd a felkelő hajnali fény valóságát. Sötétség, kiáltás, elveszés Nagypénteken a kereszten, leszállás a pokolba. Majd a szombat. Szombat a panasz-imádság ideje. Halál után, sötétségben, feltámadás előtt: szombat. Várod, mikor jön el a hajnal. Mikor robban be Jézus világossága az életembe? Mikor jön el a feltámadás? Mikor mutatja meg Isten a szabadítását? Meddig tudok várni bizalommal ebben a szombatban? Mert egy nap eljön! S a végső érv: ha nem előbb, hát eljön akkor, amikor majd a halál valóságos sötétsége után fölébredünk egy örök nappalra, egy örök hajnalra. Dicsőítsük Őt ezért! Ámen

Nyolcadik hete a zsoltárokról szólnak az igehirdetések; azt keressük, a zsoltárokon keresztül hogyan tanít minket Isten imádkozni. A bevezetőkben újra és újra hangsúlyozzuk, hogy a Zsoltárok könyve imádságos könyv; nem arra való, hogy magyarázatokat, igehirdetéseket hallgassunk róla, hanem arra, hogy kezdjük el imádkozni. Annyira így van ez, hogy ha meghallgattuk, miről szólnak a zsoltárok, de nem kezdtük el imádkozni, akkor az ellentétét tesszük annak, amire a zsoltárok hívnak, és ez semmiképpen nem bölcs dolog, nem fog jót tenni se a gyülekezetnek, se az egyéni életünknek.
Folyamatosan arra kérjük, hívjuk a gyülekezetet, hogy lépjetek be ebbe, és naponta olvassátok, imádkozzátok a zsoltárokat. Ennek a hívásnak, kérésnek a mentén kell most egy rövid kitérőt tartanom az igehirdetés előtt, mert előjött egy beszélgetésben ma reggel, hogy nem mindenki számára érthető, hogyan történik ez. Mit jelent, amikor azt mondjuk, hogy naponta 10-15-20 percet tölts imádsággal, imádkozd a zsoltárokat?
Vannak olyan zsoltárok, amelyekben a zsoltáros Istent szólítja meg – ezeket bizonyos értelemben talán könnyebb imádkozni. Mert ha nincsenek szavaid, akkor megállsz, csendben vagy, majd elkezded a zsoltárt úgy olvasni, hogy közben Istennek mondod, imádkozod. Vannak azonban olyan zsoltárok is, köztük a mai, ami formailag nem is imádság, nem az Istenhez intézett szava az embernek. Így akkor még nehezebb: hogyan imádkozzam én egy zsoltárt, ami nem imádság? Nincs most elegendő időnk arra, hogy ezt itt közösen gyakoroljuk, pedig gyakorolnunk kell ahhoz, hogy működjön, de segítséget szeretnék adni ahhoz, hogy aki akar, beléphessen és gyakorolhassa a zsoltár-imádságokat. Ez a gyakorlat egy körkörös folyamat: olvasod a zsoltárt, gondolkozol rajta, imádkozol. Valószínűleg nem lesz egész héten keresztül minden nap időd arra, hogy leülj 20-25 perc csendre. De arra azért a legtöbb napon lesz időd, hogy reggel vagy este, vagy reggel és este elolvasd – ráadásul a mai zsoltár kb. 20 másodperc alatt elolvasható. S ha csak minden nap elolvasod, ez már, hidd el, nagyon sokat számít. Túl ezen: ha egy héten kétszer-háromszor le tudsz ülni hosszabb időre, akkor tarts egy kis csendet, érkezz meg Istenhez, aztán olvasd a zsoltárt a csendben, figyelj rá. Olvasod, és ha valami megfog, akkor nem kell tovább rohanni. Akkor olvasd azt újra, forgasd a szívedben azt a sort, azt a képet, azt a gondolatot, ami megérintett. Ahogy forgatod a szívedben, tapasztalni fogod, hogy egyre mélyebbre megy. Megérted, mit mond neked abban a témában Isten, vagy mit tudsz te Neki elmondani azzal a képpel, gondolattal. Kicsit ezt így forgatod, aztán lehet, hogy továbbmész, és megint találsz valamit, ami megérint. De az is lehet, hogy nem lépsz tovább, hanem egy kép, egy zsoltárvers lesz annyira fontos, hogy egész héten veled marad.
A zsoltár tehát úgy tanít minket imádkozni, úgy adja nekünk az imádság nyelvét, hogy egy-egy képpel, egy-egy kifejezéssel ott marad velünk, megszólít, azt forgatjuk a szívünkben, elmondjuk Istennek.  Legyetek nagyon szabadok és kreatívak ebben, hogy a zsoltárt imádkozni mit jelent! Higgyétek el, nagyon sok minden meg fog változni, ha belépünk ebbe a gyakorlatba.
A Szentlélek tanít bennünket imádkozni, és meg akar minket formálni. Ez a formálódás, ami történik, ha gyakoroljuk az imádságot, nem arról szól végső értelemben, hogy nekünk hogy lesz jobb. Persze jobb lesz, de végső értelemben Isten, mint az Ö népét akar megformálni minket; erősíteni a hűségben; úgy alakítani bennünket, hogy Öt dicsőítsük, és sokkal inkább betöltsük a küldetésünket, mint Jézus tanúi. Az imádkozó gyülekezet élete nem a maga jóságáról vagy kényelméről szól, hanem Isten dicsőítéséről és Isten missziójáról.
A 133. zsoltár egy nagyon rövid ének a testvéri közösség szépségéről. Mit tesz velünk? Hogyan formál ez bennünket, mint gyülekezetet? Mi történik velünk, ha a szívünkbe zárjuk a testvérek közötti szeretet énekét? Mit várhatunk? Négy dolgot szeretnék kifejteni:
 1. Segít meglátni a szépet
A zsoltár egy örömteli felkiáltással, boldog elismeréssel kezdődik: „ó mily szép, és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek!” Ha vannak testvéreid, vagy gyermekeid, akkor tudod, hogy ez tényleg így van: tényleg gyönyörűség megélni az ilyen egységet. És tudod azt is, hogy ez nem mindig van meg. Nincs mindig egység – és ez nagyon fontos megállapítás, mert ezzel húzzuk ki a méregfogát a frusztrációnak, ami egyébként felfakadna a szívünkben, amikor a testvéri egységre gondolunk. Megnyitja az utat az örömnek és a hálaadásnak. Igen, nincs mindig egység, de mily gyönyörűséges, amikor van!  
Az egész ének ebben a szépségben, gyönyörködésben marad. Ez az egészen rövid kis zsoltár egy felkiáltással indul: milyen szép, és milyen gyönyörűséges, amikor a testvérek egyetértésben élnek! A közepén két képet kapcsol a testvéri közösséghez, melyek szerint az egység olyan szép, mint az olaj, ami lefolyik Áron szakállán (érdekes); meg mint a Hermon harmatja, amely leszáll egy másik hegyre, a Sionra, amely nem ott van (ez is érdekes). A végén pedig egy egyszerű záró sorban megerősítve: Isten oda küld áldást és életet, ahol ez a testvéri szeretet megvalósul.
Ha már beléptél abba, hogy olvasod, imádkozod a zsoltárokat, akkor itt lehet, hogy hiányérzeted támad. Ez így túl rövid, túl egyszerű, nem sok minden történik. Korábban azzal találkoztál, amikor a zsoltáros a mélységből kiált Istenhez: körbevettek a sötétség erői, a pusztulás erői, és könyörög Istenhez, hogy szabadítsa meg. Olvastunk, imádkoztunk olyan zsoltárokat, amelyekben a zsoltáros átéli, hogy megszabadította őt Isten, és kitörő örömmel dicsőíti és magasztalja Őt. Olvastunk, imádkoztunk zsoltárokat, amelyekben Isten népe ellenséggel találja magát szemben, és ebben történtek hatalmas találkozások Istennel. De ebben a zsoltárban semmi nincs, csak az, hogy milyen boldog és gyönyörűséges és szép, amikor a testvérek egyetértésben laknak. Nincs benne küzdelem. Nincs benne mozgás. Nincs benne fent és lent. Olyan ez, mint amikor egy kora reggelen teljesen egyedül ott ülsz egy tónak a partján: teljes szélcsend, sima víztükör, szellő sem mozdul. Megéled a pillanat szépségét, és közben tudod, hogy hamarosan történni fog valami: feltámad a szél, meg fognak mozdulni a falevelek, elkezd fodrozódni a víz, arra repül egy madár, vagy jönnek majd emberek, és a csend pillanata megszűnik, nem fog így maradni. Ilyen ez a zsoltár: egy pillanatképet énekel meg. Annak a pillanatát, amikor a testvérek, akármilyen közösségről beszélünk, ebben a gyönyörű szép egyetértésben vannak. Pillanatkép, mert tudjuk, hogy ez nem marad így sokáig. Általánosan, folyamatosan nem tapasztaljuk az egységet ebben a megtört világban, amelyben élünk. Azt hiszem, nem tévedek, ha a 133. zsoltárt, a közösségi egység gyönyörűségének a megélését egy ilyen kimerevített képhez hasonlítom. Valóságos kép, valóságosan átélt helyzet, de nem állandó. Közel sem állandó. A zsoltárok eléggé realisták: nem ilyen képekkel van tele a Biblia. Sokkal több szó esik harcról, háborúról, panaszról, küzdelemről. De ilyen is van! Isten evvel is akar valamit tenni, ezáltali is akar bennünket formálni.
Segít bennünket a megértésben az is, ha a kontextusra tekintünk. A 133. zsoltár a zarándokénekek közé tartozik. Izrael fiai akkor éneklik ezeket, amikor mennek Jeruzsálembe, a Sion hegyére, a templomhegyre, hogy találkozzanak Istennel egy nagy ünnep alkalmával. Különböző helyekről, nagyon távolról jönnek, arra készülnek, hogy Istennel találkozzanak a Sionon, közben énekelnek és imádkoznak. Vagy már megérkeztek a templomba, és az istentisztelet közösségében megélik ezt a gyönyörű, áldott pillanatot, hogy annyira jó együtt lenni Isten jelenlétében, egységben lenni és Őt magasztalni! Ez egy más valóság, mint amit a mindennapi munka világában megélnek, és ez a valóság csak pillanatokra a mienk. Akármilyen közösségben vagy, tudod, hogy ezek nagyon drága, nagyon értékes, és nagyon ritka pillanatok. Sokkal többször harcolunk egymással, semmint szeretetben élvezzük az életet. Sokkal többször fordulunk magunkba elszigetelten, mint amennyiszer örömteli és felszabadult közösségben élünk.
Mit tesz tehát ez a zsoltár velünk? Mi történik, ha elkezded rendszeresen imádkozni, a szívedben forgatni? Lelassít, megállít, és fókuszál. Megtanít értékelni azokat a pillanatokat, amelyek egyébként jelen vannak az élet mindennapjaiban, de nem vesszük észre azokat, mert végigrohanunk rajtuk. A zsoltár, ha elkezdjük olvasni, imádkozni, kiélezi a figyelmünket, a készségünket arra, hogy észrevegyük, megéljük ezeket a pillanatokat. Forgatod a szívedben a zsoltárt, és rájössz, hogy tényleg volt ma egy ilyen pillanat. Igen, a gyerekek gyilkolták egymást, de a házastársammal volt egy meghitt pillanat, amiben megjelent ez a testvéri közösség, egység. Igen, lehet, hogy otthon feszültség volt, áll a bál, de elmentem, és a barátaimmal együtt átéltünk valamit egy hétvégén, egy kiránduláson, egy közös élményben, ami megragadóan jó volt. Lehet, hogy eszedbe jut, hogy a munkahelyeden, ahol egy csapatban végzed a munkádat, valami nagyon-nagyon jól sikerült, együtt meg tudtatok oldali valamit, éreztétek az összehangolt munka sodrását, erejét, energiáját. Lehet, hogy tanárként visszatekintesz, és rájössz arra, hogy volt egy pillanat az osztályban, amikor együtt voltatok, amikor valami megcsillant ebből a gyönyörű egységből.  Lehet, hogy kutatóként azt látod, hogy végigvittetek egy kutatást, mindenki a helyén volt, mindenki beleadta magát, és mennyire jó volt együtt megélni, ahogyan feltárultak és kikristályosodtak dolgok. Sokáig folytathatnánk a sort.  
Ebben a zsoltárban nem jelenik meg Isten cselekvő módon. A 133. zsoltár azokhoz a bibliai szakaszokhoz kapcsolódik, amelyeket együttesen úgy nevezünk: bölcsesség-irodalom, ami arról beszél, hogy Isten rendje megmutatkozik a világban. Nem avatkozik be, nem jelenik meg döntésekben és cselekedetekben, de a mély isteni rend, egy teremtési szándék, hogy mi emberek együtt legyünk, a közösségben érezzük és kiegészítsük egymást, és szeressük mindezt, ez megszólal. És ez felvillan, ott van, megjelenik az élet pillanataiban – a zsoltár pedig, ha imádkozzuk, érzékennyé tesz ezekre a pillanatokra. Elkezded olvasni, lelassít, és meg fogod látni azokat a nagyon drága, nagyon értékes pillanatokat, ahol valami ebből a mély isteni rendből átsugárzik. Megérted a barátságnak, a meghittségnek, az egyetértésnek az értékét, ajándék voltát, és elkezd gazdagodni az élet, ami egyébként annyira sivárrá válik az érzéketlen rohanásban.
Hozzáteszem: azért nagyon jó ez, mert ezen a ponton egységben lehetünk mindannyian, azok is, akik régóta keresztények, meg azok is, aki még nem is keresztények. Merthogy alapvető értékeket Isten beleteremtett a világba; és akár hiszi valaki a világ teremtését, akár nem; ez egy közös platform, közös alap mindenki számára. Az egység, a testvéri közösségnek, a szeretetnek a megélése minden embernek érték. Bármit is tartasz arról, hol vagy te az Istennel való kapcsolatban, arra mindenképpen képes vagy, hogy elkezd ezt olvasni, és elkezdj ebből valamit megélni. A zsoltár mindenkit meghív erre.
2. Meghív arra, hogy a fontosat helyezzük az előtérbe.
Ha elkezdesz pillanatokra gyönyörködni a testvéri közösségben, akkor az, közben egyre inkább értékké is lesz számodra; és egyre inkább arra fogsz vágyni, törekedni, hogy amennyire csak lehet, munkáld annak a létrehozását. Ez így logikus. Ha egyre nagyobb az egységnek, a közösségnek az értéke a szívemben, és egyre többször belegyönyörködöm, hogy „olyan szép pillanatok vannak az életben”, akkor az azt munkálja: „és annyira szeretném, ha még több ilyen lenne!” Ez mindenkiben így működik, akár hiszünk, akár nem. Egyre jobban fog növekedni benned a vágy, hogy ezt munkáljad. Hogy valósuljon meg közöttünk, bennünk Isten közösség-teremtő szándéka. Hogy valóban egyetértés legyen. Hogy ott, ahol jelen vagy: az egyetemen, a munkahelyen, a családban tényleg szülessen egyre mélyebb közösség. Ahogy ezt imádkozod, az imádság egyre inkább felbátorít és erőt ad, hogy tegyél érte, munkáljad. Az imádság cselekedet lesz. Az igazi imádság nem arról szól, hogy ájtatosan mondogatunk valamit, az igazi imádság mindig tetté, cselekedetté, életté lesz.
Abban a pillanatban, amikor elkezded ezt komolyan venni, és elkezd veled történni, ott fogod magad találni, hogy az egyéni érdeked és a közösségi érdek összeütközik. Eddig is összeütközött, csak eddig nem vetted észre.  Ott fogod magad találni abban a helyzetben, amikor meglátod, hogy valami, ami neked jó lenne; szemben áll más valamivel, amit eddig nem vettél észre, de most már érzékeny vagy rá, ami segítené, hogy a testvéri közösség, szeretet, egység, békesség megszülessen, vagy megmaradjon egy adott helyzetben. Benne leszel ebben a feszültségben. Észreveszed, amit korábban nem láttál, hogy a közösségben is mennyiszer választottad önmagadat. Mennyiszer választjuk saját magunkat! Én sem kívülállóként beszélek erről, engem is leleplez. Összefeszül az egyéni önző létem, meg az, hogy hogyan működik a közösség. De ez jó! Nem kellemesen jó, hanem célravezetően jó. Mert ha ezt a feszültséget érzékelem, és a szívemben tartom, hogy „ó mily gyönyörűséges, mily szép, ha a testvérek egyetértésben élnek”, akkor egy adott pillanatban azt is megértem: lehet, hogy több egyetértés születhet, ha én most egy kicsit hátrébb lépek; ha elengedek valamilyen lehetőséget, amit megragadhatnék magamért; ha lemondok valami előjogomról, vagy feláldozom valamilyen ambíciómat. Ez a lépés teret ad a közösség kibontakozásának. A zsoltáros imádság tehát cselekedetre hív, megmutatja, hogy mi az értékes.
Más módon is megmutatja. Lehet, hogy te olyan ember vagy, aki inkább elkerülöd a közösséget. Nem is tudod, hogy kerültél ide ma, de arra vigyázol, hogy úgy gyere be és úgy menj el, hogy senki ne szóljon hozzád – amit különben tiszteletben tartunk. Ilyen ember lévén azt mondod: nem érzed jól magam az emberek között; vagy azért, mert sok a rossz tapasztalatod, és már nem is hiszed, hogy létezik olyan testbéri közösség, amire a szívedben vágysz; vagy azt mondod: már nem is vágyok rá. Én pedig elhiszem, hogy azt érzed: nem vágysz semmiféle igazi mély testvéri, baráti közösségre; de mégis azt mondom: igenis vágysz rá a szíved mélyén, csak annyi benned a csalódás, a félelem, olyan mélyen eltemetted a vágyat, hogy azt mondod, hogy nem vágysz. Isten az embert közösségre teremtette, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem, szükségünk van rá és vágyunk rá. Amikor elszigetelt, tudatosan vagy védekezésképp másoktól elzárt valódban úgy döntesz: próbáljuk meg, és elkezded imádkozni: „mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben laknak”, forgatod a szívedben, és evvel belépsz az Isten teremtési rendjébe, Isten igazságába – idővel fel fog fakadni a szívedben a vágy: igen, szükségem van rá. Meg fogod látni a félelmet, a csalódottságot a saját szívedben, és Isten elkezdi azt kimosni onnan.  Az is lehet, hogy nagyon is közösségi ember vagy, ellentéte az előzőnek. Elkezded imádkozni magabiztosan ezt a zsoltárt: én vagyok a közösség-szervező, mindenhol én hozom létre a közösségeket. De minél jobban imádkozod, annál jobban meglátod, hogy mindez csak rólad szól. A közösséget csak használod. Létrehozod, mert használod, élvezed, hogy irányítod. Ó, Isten nagyon mélyen megvizsgál, megtisztít, meggyógyít bennünket, ahogyan ezt imádkozzuk.
3. Megvizsgál, hogy mi a végső reménységünk.
Mi a végső reménységünk? Ez egy veszélyes történet. Lelassulunk, gyönyörködünk – rendben. Megerősödünk, munkáljuk az igazat, ára van – rendben. De a zsoltár még mélyebbre fog hasítani a szívünkben, és le fogja leplezni azt, hogy mi a végső elgondolásunk az életről, a világról, a létről; és mi a végső reménységünk. Mert minden ember vágyik erre a szeretetteljes egységre, erre a mély közösségre, amiről a zsoltáros beszél. Nem ezt akarja mindenki? Legyen béke, legyen világbéke, legyen már vége a háborúknak, legyen már egység az emberiségben! Ez minden emberben ott van. A kérdés, hogy mit tartunk arról, mi az a végső valóság, ami létrehozhatja, létre hívhatja ezt a nagy szeretet-egységet az egész világon, amire annyira vágyunk? Mi hozhat el egy olyan világot, ahol nincs ennyi gyűlölködés, nincs ennyi rivalizálás, nincs ennyi versengés, nincs ennyi erőszak? Hogyan születik egy világ, amiben békesség uralkodik?
Nos, hadd beszéljek először arról, hogy mit mond a mi társadalmunk erre, utána pedig arról, mit mond a Biblia.
A mi társadalmunk azt mondja, és ezért mi is azt mondjuk valahol mélyen, hogy akkor születik meg az igazi egység, ha maximálisan toleránssá és befogadóvá válunk. Akkor lesz békesség, ha megszűnnek végre pl. a vallások. Mert a vallások, mondja ez a gondolat, mindig valamilyen igazsághoz ragaszkodnak, és evvel az igazsággal kizárják a többit. A történelem során mennyi háború volt a vallások miatt! Mi következik ebből? Az a látomás, mely szerint akkor lesz békesség, ha nem lesznek vallások, vagy ha lesznek is, mindenki szabadon, kötöttségek és közös alapvetések nélkül gyakorolja azokat. „Neked az a legjobb, amiben te hiszel, neki az a legjobb, amiben ő hisz.” Ne legyen semmi társadalmi konvenció! Akkor lesz békesség, ha annyira toleránsak leszünk, hogy teljesen el tudjuk fogadni, ki hogy él, ki mit kezd az életével. Ki-ki lehet döntése szerint férfi vagy nő, vagy szexualitás tekintetében nagyon-nagyon sok minden e kettő között és mellett. Ha mindannyian elfogadjuk a másikat; ha nem lesz vallás meg ideológia, ami előbbre való, mint a másik; akkor végre egység, szeretet, békesség lesz a földön. Ez a mai kornak a szívdobbanása.
Miközben abszolút tiszteletre méltó az egységre törekvő vágy, és miközben igaz, hogy valóban annyi fájdalom, harc, háború volt a vallások mentén is, és nekünk magunkra kell venni ezt a valóságot; mégis megláthatjuk, mennyire gyenge lábakon áll ez a társadalmi törekvés! Gondolj arra: minél inkább igaz, hogy mindenki maga választja az életmódját, a vallását, az értékeit, bármit, ami meghatározza őt – annál kevesebb dolog marad, ami bármilyen módon is még összeköt bennünket! Sokak alapérzése ma, különösen a fiataloké, hogy miközben névleg befogadást, toleranciát, elfogadást hirdet a világ; minden életstílus, minden vallás, minden szemlélet elfogadható, hogy egység legyen – mégis az a tapasztalatod, hogy közben egyre magányosabb vagy, egyre jobban egyedül vagy, és egyre távolabb vagy a többi embertől. Észre kell venni a valóságot, ami a világ gondolkodásáról kiderül: hiszel valamit, hogy mi hozza létre az igazi közösséget; és tapasztalsz valamit: hogy közben ez nem történik. És ha ez így van, akkor szembe kell nézni vele: ez a gondolkodásmód ígért valamit, amit nem adott meg. Egységet, szeretet, közösséget, befogadást ígért, de nem tudja megadni, hiszen az alapján ígéri a befogadást, hogy légy egyedül önmagadban, valósítsd meg önmagad! Ha pedig az a fő kérdés, hogyan valósítom meg, hozom létre önmagam, akkor keresztül fogok menni a többiek érdekén, keresztül fogok menni a közösség érdekén. Ily módon a radikális szabadságunk végül útjába fog állni a közösség iránti vágyunknak. Nem adja meg azt, amit ígért.  Ha őszinte vagy, ezt a saját bőrödön érzed. Ha nem vagy is keresztény, ezen a ponton becsületesen szembe kell, nézz ezzel a valósággal: a mai világ ideológiája nem adja meg azt, amit ígért.
Mi a bibliai történet? Mi a másik út? Ha a zsoltárt egyre mélyebben forgatod a szívedben, meg fogod látni, hogy mégis van benne mozgás, legalábbis van benne egy irány. A két középső kép: felülről lefelé. Nézd meg ezt a két képet! Az első: „olyan ez – a közösség – mint amikor a drága olaj a fejről lecsordul a szakállra, Áron szakállára, mely leér köntöse peremére.” Ez a kép utalás a főpap, Áron felkenetésére. Áron és utódai töltik be Izraelben Isten rendelése alapján a papi szolgálatot. A pap Istent képviseli a nép előtt, és a népet képviseli Isten előtt – ez egy nagyon-nagyon szent dolog. A tökéletes, bibliai értelemben szent, igaz Istent köti össze egy olyan néppel, amely nem tökéletes, amely tisztátalan sokszor. A főpap az, akit Isten arra hív, arra rendel, arra hatalmaz fel a felkenetéssel, hogy beálljon közvetítőnek. Nem állhat be akárki, erre a szerepre nem lehet önként jelentkezni. Akit Isten kiválasztott, Lelke által felhatalmazott, az kapta a felkenetést erre a szent szolgálatra, s a felkenetésnek a külső megjelenítése volt az, hogy drága olajat öntöttek a fejére, bőségesen, ami végigfolyt, illatos, lágy, finom volt. Gondolj bele, mit jelentett ez Izrael számára! Isten népe, aki vágyokozott Istenre, de tudta jól, hogy bűnei miatt el van szakítva Tőle; ebben az Istentől rendelt szertartásban láthatja a főpapot, aki a kapocs lesz, aki bemutatja az áldozatot, látja a felkenetést jelképező olajat lecsorogni a főpap fején. Megvan a felhatalmazás, ő odaállhat Isten elé a népért. Mindez arról beszél, hogy isten ki akarja munkálni ezt az egységet, közösséget. Ahogy felülről folyik le az olaj, úgy a felülről leszálló Szentlélek kimunkálja azt, hogy összekösse a népet Istennel, és összekösse a népet egymással.  
Nézd meg a másik képet! Olyan ez a közösség, „mint a Hermon harmatja, amely leszáll a Sion hegyére.” Ugyanaz: felülről jön valami le, ami közösséget munkál. A Hermon a környék legmagasabb hegye, 2800 méter körüli, és mint mindenhol az ilyen magas hegységekben, nyilván nagyon vastag, nagyon gazdag harmat hull ezen a helyen. Ez a gazdag harmat, ez a nedvesség éltető vegetációt hoz létre, életet ad. Ráadásul a Közel-Keleten vagyunk, ahol nem önmagától értetődő az élet. A Hermon hegye nem Izrael területéhez tartozik, hanem Libanonhoz, legalább száz km-es távolságban van Jeruzsálemtől, a Sion hegyétől, ahol a templom áll. Érdekes tehát a kép, amit a zsoltáros mond: a Hermon harmatja leszáll a Sion hegyére. Ilyen nincs, földrajzi értelemben lehetetlenség, hogy a magashegyi harmat száz kilométerrel lejjebb megérkezzen a júdeai sivataghoz tartozó Jeruzsálemben. Miről van szó tehát? Arról, hogy a zsoltár szerint a közösség, ami születik Isten jelenlétében, az úgy virágzik, úgy gazdagodik, úgy növekszik, mint a vegetáció a gazdagon érkező harmat hatására. A száraz, sivár világban kibontakozik a közösség, amit Isten éltet evvel a felülről alászálló, éltető vízzel. Ebben a kibontakozó, közösségben pedig mindenki megtalálja a helyét, új lappal indulhat mindenki.
Ebben a két képben mutatja meg a zsoltár, mi hozza létre a közösséget a világban. Így vizsgálja meg a legmélyebb reménységünket. Mi lesz a világ végső reménysége? Mi ad választ arra a vágyra, hogy legyen egység és békesség a földön – vagy csak legalább a családomban? Valami, ami tőlem jön; valahogy mi érjük el – vagy valami, ami felülről. mint egy ajándékként leszáll? S a zsoltáros azt mondja, hogy ami leszáll. Mert ami felülről száll le, az tőlünk kívülről érkezik. Nem mi hozzuk létre. Nem mi váltjuk meg magunkat. Nem mi gyógyítjuk meg magunkat. Nem mi gyógyítjuk meg a közösségeinket. Nem tudod megcsinálni. Felülről száll le, Isten ajándékaként.
A lekcióban olvastuk, ahogyan Pál apostol a Filippibeli gyülekezethez írott levelében a közösségről beszél. Azt mondja az apostol: az munkálja a közösséget, hogy „az az indulat legyen bennetek, ami Jézusban is volt”. És elmondja, hogy Jézus hogyan szállt le fölülről. Nem tekintette zsákmánynak, megragadni való kincsnek, hogy ő az Atyával egyenlő, hanem alászállt, megüresítette magát, megalázta magát, emberré lett. Emberként nem a legnagyobbak között volt, hanem alászállt, lejjebb ment, egészen megalázta magát halálig a kereszten. Az igazi főpap felülről szállt le. Belépett a nép és Isten közé. Odaáldozta az életét, hogy közösséget teremtsen köztünk. Emlékszel: amikor ki akarom munkálni a közösséget, akkor nekem kell hátrébb lépnem. Nekem kell lemondanom, nekem kell a másikat előtérbe helyeznem, nekem kell a másikat különbnek tartani magamnál. Képes vagyok rá? Önmagunkban nem, de Jézusban igen.  Ha az ő indulata születik meg bennünk, akkor igen.
Mi a végső reménység? Ha őszinte vagy, még ha Krisztuson kívül vagy is, ezen a ponton komolyan szembesülnöd kell. Amit ez a világ most ideológiának ad, akármilyen tetszetős is neked, a saját bőrödön érzed, hogy nem működik! Vagy-e annyira becsületes és őszinte, hogy ezt kimondod? Ez a kimondás pedig elvisz téged oda, hogy egy másik alternatíva felnyíljon előtted. Hogy az igazi és a végső megoldás, a reménység ennek a világnak minden fájdalmára, meghasonlottságára, gyűlöletére, haragjára, erőszakosságára, ellenségességére maga Krisztus, aki felülről száll alá. A Szentlélek ereje, akiben Jézus képes alászállni annyira, hogy beléd költözzön és téged bevonjon az Isten népének a közösségébe.
4. Eligazít a gyülekezeti életre nézve.
A zsoltár imádkozása, immáron így, Jézusra nézve, eligazít bennünket a gyülekezeti életre nézve.
Először erőteljes meghívás lesz: lépj be a közösségi életbe!  Jézusban tégy egy lépést! Ha az elhangzottakat komolyan veszed, tégy egy lépést, ami közelebb visz a közösséghez, akármilyen ember vagy! Ha alkalmanként jártál istentiszteletre, tégy egy lépést: rendszeresebbé teszem, szükségem van erre a közösségre. Ha rendszeresen jársz istentiszteletre, tégy egy lépést: ismerj meg valakit! Emberek vannak melletted ugyanolyan történetekkel, mint a tiéd meg az enyém. Szólíts meg valakit, egy gyülekezeti tagot, akit korábban nem ismertél! Ha ismersz már sokakat, tégy egy lépést: „evezz a mélyre”! A nap, amit ezzel a címmel újra és újra meghirdetünk, arról szól, hogy ismerd meg a gyülekezetet! Tégy egy lépést a karzatról lefelé! Tégy egy lépést, hogy meg akarod ismerni, hogy mi is ez a közösség! Szedd össze a bátorságodat, ismerd meg! Kik ezek? Mik ezek? Mit hisznek? Mit gondolnak? Ha ide jársz már hosszabb ideje, tégy egy lépést: kapcsolódj be egy házicsoportba! Miért nem tartozol egyikbe sem? Miért nem lépsz be a megosztott életbe? Miért nem lépsz be a közösségbe? Milyen indokokkal tartod magadat távol, hogy neked nincs erre szükséged? Lépj egyet! Nem azért, mert neked jobb lesz, (jobb lesz, de nem azért), mert ez én-központú gondolkodás. Nem azért, mert ez az elvárás lelkésztől, gyülekezettől, mert ez törvény. Hanem Jézus szépsége miatt!  Jézus szeretete miatt. Jézus köztünk élő valósága miatt.
Másodszor: maradjunk meg és munkáljuk ezt az egységet megbocsájtással, bocsánatkéréssel, bátorítással. Úgy, ahogyan Pál apostol ír erről: „Ha tehát van vigasztalás, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok; ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek! Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál, és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt…” (Fil.2.1-4.)
Keresd a szépet, munkáld a fontosat, dicsőítsd Jézust! Ámen
(Lovas András)

Hogyan tanít minket Isten imádkozni? Ez annak az igehirdetés-sorozatnak az összefoglaló címe, amelynek alapján januártól júniusig minden vasárnap egy-egy zsoltárról szólnak az igehirdetések. Néhány elöljáró gondolatot szeretnék ehhez fűzni:  
A 96. zsoltár egy Istent magasztaló ének. Kitörő öröm és hála, ünnep és Isten dicsőítése. Ráadásul az a fajta öröm, amikor a szívünkből felfakadó és túlcsorduló hála mások felé fordul. Ebben a zsoltárban az imádkozó ember, az imádkozó közösség nem Istent szólítja meg a magasztalással, hanem azzal dicsőíti Istent, hogy másokat szólít fel az Előtte való hódolásra: „Énekelj új éneket az Úrnak! Énekelj az Úrnak, te egész föld!” Megszólítja a földet, megszólítja az eget: „Örüljön az ég és örvendezzen a föld! Zúgjon a tenger a benne lévőkkel! Ujjongjon a mező, és minden, ami rajta van!” Mi ez? Ha voltál már szerelmes, pontosan tudod, hogy mi ez. Idézd fel, milyen volt! Mikor érezted ezt utoljára? Amikor minden csak róla, a szeretett személyről szól. Amikor a szerelemnek ez az érzése megragad, látod a természetet, és minden más: más a fénye, más a színe a dolgoknak, máshogy süt a Nap, más a felhő, más a levegő! Minden olyan szép, mert a szerelem betölti a szívet! Ilyenkor az egész világ a szerelemről beszél! Valami hasonló ez a kitörő öröm.
Megszólítja, magasztalásra hívja a zsoltáros nem csak a természeti világot, hanem a népeket is, akik még nem az úréi, akik még nem ismerik Istent: „Népek törzsei, magasztaljátok az Urat! Boruljatok le az Úr előtt! Mondjátok el a népeknek, hogy uralkodik az Úr!”
Érezzük tehát ennek az imádságnak a lüktetését, energiáját, sodrását, erejét. A mai igehirdetésben az a kérdés, hogyan juthatunk a magasztalástól a magasztalásig? Egy magasztaló zsoltártól, amit olvasunk, hogyan juthatunk a magasztaló szívig, a magasztaló közösségig?
Három pontban szeretnék erről beszélni:
1. Magasztalásra lettünk alkotva.
Hadd térjek vissza a szerelem képéhez! Az igaz szerelem, amire az előbb utaltam, hogy ismerjük a szívünkben – halvány analógia az Istent magasztaló szívre. Minden igaz szerelem a szeretetnek a nagy titkát hordozza. Az a pillanat, amikor a szerelem még teljesen tiszta és teljesen igaz; amikor még mentes minden félelemtől, még mentes a másik feletti uralom vágyától; amikor nincs még benne, hogy ki akarom használni a másikat, amikor nincs még benne egymás bántása. Minden szeretet-kapcsolatban megjelenik mindez, mert ez a lényünkből fakad. De ott él a szívünkben, emlékszünk rá, ismerjük azt a pillanatot, amikor megadatik a szeretetnek ez a rendkívüli élménye, amikor túlcsordul, amikor örömmel és énekkel teljes. El tudjátok képzelni, hogy a szeretetnek ez a rendkívüli tiszta megtapasztalása csak halvány árnyéka annak, amire Isten minket alkotott? Az Önmagával való olyan élő szeretetkapcsolatra, amelyben imádjuk, magasztaljuk és dicsőítjük Őt. Mert a magasztalás, amiről beszélünk, nem valami templomi liturgiához kapcsolódó vallásos dolog: belecsapunk a húrok közé az istentiszteleten és énekelünk. Nem! A magasztalás, Isten tisztelete, az egy mély szeretetkapcsolat, amelyben hódolunk, leborulunk az Alkotónk előtt, imádjuk Őt, miközben ránk árad a szeretete, jósága. Ez a szeretetkapcsolat a zsoltáros szívdobbanása. Ezért énekel, kiált a földnek, kiált az Istent nem ismerő népeknek. Erre a magasztalásra lettünk alkotva. Ez volt a normális állapotunk. Ez lenne a normális állapotunk. És akár régóta hívő vagy, akár nem vagy az, ebben a pillanatban a szíved mélyén valamit sejtesz, valamit érzékelsz ebből, mert ennek a lenyomata ott van az emberi szívben. Tudod jól, hogy amire a legmélyebben vágysz, az ez a szeretet-tapasztalat. A zsoltár, valamint Isten egész kijelentése, a Biblia arra mutat, hogy ez a minden ember szívében ott élő erős vágy nem más, mint hogy magasztalja Istenét, Alkotóját, találkozzon Vele, örvendezzen Benne, magasztalja Őt, túlcsorduljon rajta az Istentől jövő és Felé visszatérő szeretet.  
Sokan ismerik a 4. században született Augustinus (Szent Ágoston) szavait: „Magadnak teremtettél minket, és nyughatatlan a mi szívünk, amíg Benned meg nem nyugszik.” És ez a nyugtalanság, ez a nyughatatlanság keres. Vágyik a végsőre, a szeretetre. De mivel nem találja, és amíg nem találja, amíg nem nyugszik meg Isten magasztalásában a szívünk, addig elhajlik másfelé, odafordul máshoz. Ezért mondja a zsoltáros ebben a dicsőítő imában: „A népek istenei csak bálványok!” Istent magasztalja, és ennek fényében látja, hogy mindaz, amitől a bensőnk, lényünk végső megelégedését várjuk, üres bálvány. Mindig bálványok születnek, amikor nem Istenben nyugszik meg a lélek, hanem fog valamit ebből a világból, ami teremtett, ami jó: szerelem, hatalom, pozíció, vagyon, megélhetés – és megpróbál végsőt csinálni belőle. „A szerelemért élek, a szexualitásért élek, a hatalomért élek, a munkámért élek.” Ezek a népek bálványai. Ezek a mi bálványaink. Mindennek a mozgatórugója pedig az, hogy a szívünk legmélyéről vágyjuk ezt a mély tapasztalatot, az Istennel való közösséget - mert Isten magának teremtett minket. A magasztalásra lettünk alkotva. Nem tehetünk mást, ilyen lények vagyunk, belénk van írva: a magasztalásra lettünk teremtve. De ez nem magtól értetődő
2. A magasztalás lehetetlensége
Itt van előttünk a 96. zsoltár, amely megénekli egy ember, egy közösség szíve mélyéről felfakadó ujjongó, túlcsorduló örömöt. Mi történik velünk, amikor ezt halljuk? Mi történik velünk, amikor kézbe vesszük ezt a zsoltárt hétfőn – kedden – szerdán – csütörtökön, és elkezdjük olvasni? Mi történik, ha megpróbáljuk imádkozni? Erre hívtalak benneteket – mi történik? Amennyiben nem éppen ez a kitörő öröm van benned, (és mint keresztény emberrel is, könnyen előfordulhat, hogy éppen nem ez van benned); vagy ha esetleg soha nem is tapasztaltad ezt (a szerelemben talán igen, hála érte, de Istennel kapcsolatban sohasem), akkor az történik, azt fogod érezni, miközben olvasod vagy hallgatod ezt, hogy nem tudsz közösséget vállalni ezzel az ujjongással. Úgy érzed, semmi közöd nincs ehhez. Benned más érzések vannak! Nem ott vagy, ahol ez a zsoltár. És még jó, ha csak ennyit érzel: idegen, távoli, közömbös. A zsoltáros így érezte magát, de én nem – mit kezdjek vele? Lehet, hogy rosszabb érzések születnek benned, mert alapvetően mélyen átjár, hogy vágyakozol rá, de reménytelenül, mert úgysincs ilyen! Gyakran pedig ennél is rosszabb történik velünk, itt a gyülekezetben, velünk, Isten gyermekeivel: mert gyakran úgy vagyunk, hogy a zsoltáros öröme bosszant és frusztrál, és ezért el akarjuk tolni magunktól.
És ez nem csak érzés kérdése, hanem tartalom kérdése is, legyünk őszinték! A zsoltáros állításokat tesz: „Uralkodik az Úr!” Ránézel az életedre: tényleg uralkodik? Ránézel erre a világra: tényleg uralkodik? „Szilárdan áll a világ, nem inog!” Tényleg nem inog? Éppen összeomlik körülöttem minden. „Igazságosan ítéli a népeket!” Igazságosan!? Igazságtalan velem a főnököm, a házastársam és általában, az egész világ igazságtalan. Olvasod a zsoltárt, és a szíved kiabál, tiltakozik: én nem így élem, nem így látom!
Két lehetőség van. Az egyik: akkor nem imádkozom, ennyi volt! Bibliát félreteszem, rádiót kikapcsolom, ez nem az enyém! Eltolom magamtól. Imádságnak vége. Ki lehet lépni. Találkoztál a magasztalással, szembe kerültél vele, kész, vége! Ha azonban igaz mindaz, amit Ágoston mond: hogy arra lettünk teremtve, hogy Istent magasztaljuk, akkor, ha kilépünk a magasztaló imádságból, a létünk alapját tesszük félre! Csak azért, mert nem úgy érzem magam, félreteszem azt, ami a létem alapja!
De van egy másik lehetőség, és én ezt javaslom: vedd elő újra! Dühít, bosszant? Nem baj, vedd elő! Ismerd el, hogy közömbös vagy, vagy vágyódsz, vagy bosszant, de légy bátor és tarts ki! Olvasd és imádkozd! Sóhajts fel! Engedd bele magad! Engedd bele a szíved! Engedd, hogy ahogy olvasod, a zsoltár szavai megvizsgáljanak téged! Ne te vizsgáld meg a zsoltár szövegét, és ne te vizsgáld magadat sem, ahogy állandóan vizsgálgatjuk magunkat: mi van bennünk, milyenek vagyunk, mit érzünk. Nem! Engedd, hogy a zsoltár szava, igéje vizsgáljon meg téged! És akkor elkezd felszínre jönni, hogy mi van valójában a szíved mélyén. Akkor őszintén ki tudod mondani: „én nem úgy látlak, Istenem, mint aki most uralkodnál. Én nem úgy látom, mint hogyha a világ nem inogna. Én nem ujjongom a teremtett világgal együtt Előtted. Engem nem érdekel, hogy mások, a népek ismernek-e, szeretnek-e, imádnak-e Téged vagy nem, nem érdekel!” ÉS amikor ez rád szakad, meg fogod látni a magasztalás lehetetlenségét. Be vagyunk zárva önmagunkba! Elém jönnek Babits Mihály sorai: „vad dióként dióba zárva lenni, vagy a vers elején: „Csak én bírok versemnek hőse lenni, első és utolsó mindenik dalomban”. Meg fogjuk látni, milyen távol vagyunk attól, amire Isten alkotott. Milyen távol vagyunk attól, ami egyedül megelégítené a szívünket! Milyen távol vagyok attól, ahol megtalálhatnám magunkat, meg Istent, meg az életet!
Közben esetleg rájövök, hogy a gyülekezet tagjai velem együtt imádkozzák ezt, és nem csak háromezer éve volt egy ember, egy közösség, aki átélte ezt az örömöt, és szívből hálát adott Istennek, hanem most is vannak ilyenek, és ezek az én testvéreim. Egy részük örül, a másik részük sír, mert az élet ilyen. De egy részüknek a szívét betölti az, ami z enyémet nem, és akkor egyre mélyebben feltárul: el vagyok veszve. A magasztalás lehetetlen, be vagyok zárva önmagamba, nem tudok kitörni! Olvasod a dicsőítő zsoltárt, és találkozol ezzel a valósággal. Ez nehéz. De ha az első pontnál kilépsz belőle és félreteszed, soha nem találkozol azzal, hogy mi van igazán benned. Kérdezheted: és miért kellene ezzel találkozni? Miért jó ide jutni? Miért jó ezt átélni? Azért, mert itt születik meg a csoda. Itt a mélységben születik meg az igazi magasztalás. 
3. A magasztalás csodája
A zsoltár első sora azt mondja: „énekeljetek új éneket az Úrnak!” Az új ének a zsoltárok könyvében mindig azért új, mert egy szabadulásnak az átéléséből születik. Az új ének azért új ének, mert olyan tapasztalat áll mögötte, olyan átélése egy nagy szabadulásnak, isteni közbeavatkozásnak, amelyet a régi, szokásos énekek nem tudnak megragadni. Annyira frissen élte át a zsoltáros, az imádkozó ember, vagy közösség Isten szabadító hatalmát a sötétségből, a mélységből, hogy a régi énekek nem adekvátak ahhoz, hogy ezt az új tapasztalatot el tudják mondani. Ezért születnek az új énekek. Minden új ének mögött mélység és sötétség húzódik: amikor teljes volt a bezártság, a reménytelenség, és amikor egyszer csak minden magyarázat nélkül, minden emberi erőfeszítés nélkül, minden emberi lehetőség végénél, amikor már nem volt út kifelé, nem volt bölcsesség, nem volt lehetőség, Isten beavatkozott és újat kezdett! S a zsoltáros átéli ezt, és azt mondja: „uralkodik az Úr!” Ő az Úr! A halálos betegségből, a vesztésre álló háborúból (Izrael), ellenségek gyűlölségéből (Izrael és mis is), a depresszió és a reménytelenség éjsötétjéből – egyszer csak megjelenik az Úr, és kihoz. És senki nem írhatja le, hogy mi történt. Semmi régi ének nem alkalmas, hogy ezt a csodát befogadja, és ezt az örömöt kifejezze! „Énekeljetek új éneket az Úrnak!” Uralkodik az Úr! Mégis uralkodik az Úr! A sötétségben azt hittem, hogy nem uralkodik többé. De az Úr uralkodik, helyreállt az isteni rend. Elhozta az Ő országát, elhozta az Ő uralmát, közbeavatkozott, és szabadulást szerzett. Uralkodik az Úr, beszéljétek el a népeknek! Boruljanak le a népek előtte! Örüljön az ég, ujjongjon a mező, kiáltson a föld! Helyreállt a rend. Isten uralkodik.
Tehát a magasztalás a mélységben születik. Mert a mélységben, amikor rájössz, hogy mennyire be vagy zárva magadba, mennyire képtelen vagy arra, hogy odafordulj az Alkotódhoz; hogy micsoda falak vannak közted meg Közte; hogy mennyire távoli, hogy ebben a szeretetkapcsolatban dicsőítsd, magasztald Őt, örömed legyen Benne – akkor rájössz, hogy milyen nagy sötétségben vagy! De ott, ott születik az új ének! Ott avatkozik be Isten!
Ez történt Jézus tanítványaival is, akikről a lekcióban olvastunk. A mélységben, elveszettségben találták magukat: a tó közepén a bárkában, viharban. Itt az élet vége, nincs emberi megoldás. Rettegve kiáltanak. Felébresztik az alvó Jézust. És Jézus ráparancsol a szélre, a tengerre, és elcsendesedik a szél, és elnémul a tenger. Ez egy új tapasztalat, amit soha nem láttak. Ezért így kiáltanak fel: ki ez? Kicsoda ez a Jézus? Ki ez, hogy a szél és a tenger is engedelmeskedik neki? A válasz: Ő az Úr! Uralkodik az Úr. Jézus Krisztus az Úr! Húsvét után pedig: Jézus feltámadt, Ő az Úr! Örülj, te föld! Boruljatok le Előtte, ti népek!
Hogyan lett Jézus Úrrá? Úgy, hogy Isten Fia belépett velünk együtt ebbe az életbe, ennek az életnek minden sötétségébe, fájdalmába, minden mélységébe. Belépett velünk együtt, sőt előttünk ment a halálba, a keresztfára, a sötétség legmélyére. Isten büntetését elhordozva, helyettünk és értünk kilehelte a lelkét. És ebből a sötétségből született az új! Ahogy a zsoltárban is, csak még nagyobb sötétségből, még nagyobb elveszettségből, Isten Fia halálából! Mert feltámasztotta Őt az Atya. Mert meghirdette Jézus, hogy „én vagyok az Úr, és nekem adatott minden hatalom mennyen és földön”. Ahol már senki semmit nem remélt, ott cselekedett Isten. Azt jelenti ez számunkra, hogy mivel Jézus megjárta ezt az utat a sötétségen és a mélységen keresztül, és mivel Ő az Úr – Ö bármikor ki tud téged ragadni, és magával tud vinni a sötétségedből, a reménytelenségedből, és el tud juttatni oda, hogy meglásd, hogy Ő az Úr! S nem csak meg tudja csinálni, hanem meg is fogja tenni! Mert hűséges. Mert szeret. Mert valóban győzött a sötétség minden ereje felett. Mert Jézus Krisztus valóban uralkodik.
És igen, a keresztény gyülekezetnek az a tapasztalata, hogy néha látjuk, hogy Isten uralkodik, és a kezében van az egész teremtett világ; máskor pedig azt látjuk, hogy meginog a föld, és összeomlik körülöttünk minden. Előfordul, hogy nem látjuk, hogy uralkodik; és nincs bennünk, hogy „ujjongj erdő, és ujjongj, mező”; és nincs bennünk, hogy Isten igazságosan ítéli a népeket. De megvan a lehetőségünk, hogy rögzítsük magunkat az igazsághoz azzal, hogy hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön elővesszük és kitartóan imádkozzuk a dicsőítés és a magasztalás zsoltárát. Ezzel a tekintetünket, a figyelmünket az igazságon tartjuk. Azon az igazságon, ami aztán egy nap teljessé lesz, amikor Jézus Krisztus uralmában Isten új eget és új földet teremt. Amikor egyértelmű lesz, hogy csak Ő uralkodik. Amikor ismerete és szeretete betölti az egész földet. Amikor eljönnek a népek, és leborulnak Előtte. Amikor mindenki az ajándékait tárja Őelé. Amikor Isten népe magasztalja és látja Őt.
Ha imádkozzuk a magasztalás zsoltárát az összeomlás idején, Isten népével, a gyülekezet közösségével együtt, akkor a tapasztalt nyomorúság ellenére is meg fogjuk látni, hogy uralkodik az Úr, hogy a föld nem inog meg, és új ének születik a szívünkben. Uralkodik az Úr! Örvendezzetek, ti népek! Ujjongjatok fák, füvek és mezők! Mert ez az Evangélium igazsága: Jézus Krisztus az Úr! Boruljunk le most Előtte! Magasztaljuk Őt! Dicsőítsük Őt! Akármi is legyen az életünkben. Ámen
Imádkozzunk!Urunk, azzal a szóval kezdtük ezt az istentiszteletet Feléd fordulva, hogy ki vagy Te? És hogy vajon törődsz-e velünk? És azt látjuk, hogy felfoghatatlanul több vagy, mint bármikor ki tudjuk mondani, el tudjuk képzelni, vagy meg tudjuk tapasztalni, és ebben a hatalmasságodban mégsem távoli vagy, idegen; hanem egészen szerető, egészen közel való, aki a Te Fiadban, Jézus Krisztusban beléptél a mi életünkbe, ennek a világnak minden háborúságába, minden küzdelmébe. S talán úgy vagyunk Előtted, hogy sok mindent nem tudnánk elmondani arról, hogy ki vagy; de egyet tudunk most: hogy vágyunk Rád, vágyunk sokkal inkább Veled lenni, Veled élni, és nem tudjuk, hogy ez hogyan valósulhat meg. Ezért kérünk, hogy Szentlelked által most tedd valóságossá azt, ahogy Te magadhoz tudsz ölelni, és be tudsz úgy lépni az életünkbe, hogy most Veled együtt mondjuk ki, ha eddig nem is így volt, de mostantól Jézus Krisztus az Úr! Te vagy az Úr az én életemben. És jó nekünk Előtted leborulni, Teeléd ajándékokat hozni, hálaáldozatunkat. Levesszük mindazt, amire büszkék voltunk, amit bálványoztunk, legyen az a munkánk, az eredményességünk, a pénzünk, a szépségünk, a vonzerőnk, a hatalmunk, a népszerűségünk. Nem uralkodnak többé rajtunk a bálványok, hanem letesszük mindezeket Teeléd. Tőled kaptuk, és Téged szeretnénk mindezen keresztül szolgálni, melyek jó dolgok, de nem végsők. Mert azt szeretnénk, hogy végső csak egyetlen legyen: Te Magad, Akit egész lényünkkel, minden porcikánkkal imádunk és keresünk, Akit dicsőítünk és magasztalunk, és Akiben akkor is bízunk, amikor a halál árnyékának völgyén járunk. Imádkozunk, Urunk, nem csak magunkért, hanem a környezetünkért, a barátainkért, a családunkért, a lakótelepen élőkért. Magyarországért, hogy eljusson a te uralmadnak jó híre minden néphez, minden szívbe. Különösen is imádkozunk most azokért, akik gyászban vannak, akik elvesztették szerettüket, hogy jöjj és lépj melléjük, mint vigasztaló, szerető Isten! Könyörgünk a betegekért, a kórházakban lévőkért, Te állj melléjük gyógyító szavaddal, felerősítve és kihozva őket onnan! Imádkozunk azokért, akiket elhagytak, akiket megaláztak, hogy ne önmaguk fájdalmát lássák, hanem a Te uralmadat, ahogy Krisztusban eljössz, é ahogy gyógyítod az ő sebeiket. Imádkozunk, Urunk, hazánkért, hogy Te adj békességet és igazságot a népnek. Imádkozunk, Urunk azért, hogy minden vezetőnek, bármilyen poszton is legyen, Te adj bölcsességet, alázatot és igazságosságot, hogy a Tőled kapott hatalommal Neked elszámolva élhessenek! Köszönjük, Urunk, hogy meghallgatsz bennünket, ezért jövünk most Eléd, és mondjuk el együtt a Tőled tanult imádságot.
Mi Atyánk, Aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved. Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, miként a mennyben, úgy a földön is! Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma! És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. Mindörökké. Ámen!
(Lovas András)

A zsoltárok imádságok. Éppen ezért talán a legjobb az lenne, ha csendben ülnénk itt egy órát, mindenki elővenne egy Bibliát, és elkezdené ezt a zsoltárt olvasni és imádkozni. Van valami visszás abban, hogy egy imádságról beszélni fogok, ti pedig hallgatni fogjátok. Ha ez történik, abban ott van a nagy kísértés, hogy mindezek után hazamegyünk, és alapvetően semmi nem változik. Egy igehirdetés sorozat van előttünk, a Zsoltárok könyvét fogjuk olvasni hétről hétre, minden vasárnap egy-egy zsoltárt. A sorozat címe: „Hogyan tanít minket Isten imádkozni?” Ha azonban csak igehirdetések hangzanak el, ha csak elmondjuk, és ti csak meghallgatjátok a zsoltárokról szóló beszédeket, és nem kezdjük el ezeket a zsoltárokat imádkozni - teljesen feleslegesen beszélünk róluk. A házicsoportokban hétről hétre halljátok majd, melyik soron következő zsoltárral szeretnénk éppen azon a héten foglalkozni, imádkozni. Most a sorozat elején kérlek, gondold át: mi lenne, ha azt a döntést hoznád, hogy házicsoporttól házicsoportig az éppen soron levő zsoltárt minden nap elimádkozod? Előveszed, elolvasod, imádkozod – naponta öt-tizenöt percet igényel. Aki pedig nem jár házicsoportba – nem teszi jól, de ez egy másik téma – és itt az istentiszteleten találkozik először az alapigével, az tegye ugyanezt vasárnaptól vasárnapig! Ha véletlenül nem jönnél a következő vasárnap istentiszteletre, akkor két hétig. Ha másodszor se jönnél, akkor három hétig. Aztán ha már meguntad és szeretnél egy újat, akkor el fogsz jönni istentiszteletre – ez így működik. Ha komolyan vesszük és komolyan gyakoroljuk ezt az egyszerű igazságot, mely szerint a zsoltárok imádságok, ezért kitartóan imádkozhatjuk őket, sőt dolgunk is, hogy ezt tegyük – ennek a gyakorlása mélyre ható változást fog hozni a szívünkben.
A második bevezető megjegyzésem: a zsoltárok adják nekünk az imádság anyanyelvét. Lehet, hogy először furcsa lesz neked ízlelni ezt a nyelvet. Elkezded olvasni és imádkozni a zsoltárokat, mert hűséges vagy, és megteszed, amit most kértem – és lehet, hogy először nagyon idegen lesz, és azt mondod, hogy ez minden, csak nem az én anyanyelvem. Ez nekem idegen nyelv, idegen világ. De tudjátok, minden nyelvet meg kell tanulni, és ez mindig idő, ameddig eljutunk oda, hogy folyékonyan tudjuk beszélni. Nyilván nem azért kell a zsoltárok nyelvén imádkozni, mert Isten más nyelvet nem ismer, mert csak ezt érti. Hanem azért kell a zsoltárok nyelvén megtanulni imádkozni, mert ez fog minket átformálni egyre jobban Isten népévé. Ha nem csak hallgatjuk, meg érteni akarjuk a dolgokat, hanem belépünk abba, hogy evvel a bibliai nyelvvel, amit Isten adott nekünk, imádkozzunk - az egész gondolkodásmódunkat, az egész lényünket elkezdi megformálni Isten Lelke maga. A képek, a ritmus, a logika, a szófordulatok mind-mind az imádkozó ember részévé válnak. A gondolkodásunk, a szívünk a biblikus világképre alakul át. Ez gyönyörű! Mert ha csak a saját szavainkkal imádkozunk - nyilván a saját szavainkkal imádkozunk a zsoltár-imádságokban is – de ha nem tanuljuk meg ezt az anyanyelvet, és mindig csak a saját gondolatainkkal imádkozunk, akkor úgy fogunk maradni az imádságban, mint a két-három éves gyerekek. Mindig csak kérni fogunk, ami jön, és nem is tudjuk, hogy lehetne mélyebben, tartalmasabban imádkozni; hogyan lehetne olyan dolgokat imádságban Isten elé tárni, amit magunktól meg se tudnánk fogalmazni. De ez az anyanyelv megformál, Isten népévé formál minket.  
Közeledve most a mai textushoz, a 80. zsoltárhoz: ez a zsoltár a megújulás imádsága, ebben Isten népe megújulásért könyörög. De ezen túl is minden zsoltárra igaz: ha elkezdjük imádkozni, akkor az ellenállhatatlanul megújulást fog jelenteni a gyülekezet életében. Mivel feltételezem, hogy többségetek (még) nem imádkozik rendszeresen naponta Isten nyelvén, ezért ha most azt mondjátok: belépünk ebbe – ez meg fogja változtatni, meg fogja újítani a gyülekezetünket. Nem csak ez a mai igehirdetés szól tehát a megújulás imádságáról, hanem az egész sorozat, higgyétek el, átformál minket, ha belépünk. Lehet, hogy lelki értelemben lemaradtál a nyári táborról, ahol az egyéni és közösségi megújulásról volt szó, mert azt tapasztalod: még sehol nem vagy ezen az úton, nem jött el a megújulás - akkor észreveheted, hogy itt a folytatás, az újabb lehetőség, itt van a kegyelem újra. Ugyanígy, ha lemaradtál lelki - spirituális értelemben az őszi igehirdetés-sorozatról, ami a reformációról, az átváltozásról, az Isten jelenlétében történő formálódásról szólt, és fogalmad sincs, hogy miről volt szó ősszel (nem azért, mert most vagy itt először, mert akkor rendben van, hanem most azokhoz szólok, akik régóta gyülekezeti tagok): itt a lehetőség, hogy belépj a megújulásba! Szóval megtennétek azt, hogy azt mondanátok: ismerve ugyan a magam erőtlenségét, gyengeségét és lustaságát, mégis az Isten kegyelmére nézve belépek ebbe és naponta elimádkozom azt a zsoltárt, ami éppen soron van. Megtennétek? Elhiszitek, hogy júliusra, amikor véget ér ez a sorozat, ez ténylegesen gyümölcsöket terem majd az életünkben? El tudjátok hinni, hogy ez valóság? El tudjátok hinni, hogy Isten komolyan vesz minket? El tudjuk hinni, hogy egy ilyen egyszerű gyakorlaton keresztül, hogy naponta néhány percre belépünk egy zsoltár imádságával Isten jelenlétébe - nem csak mi magunk fogunk formálódni, hanem a gyülekezetünk is formálódik? Ez a tét!
Három pontban szeretnék beszélni a 80. zsoltárról, a megújulásról.
1. Milyen megújulásért imádkozunk?
A 80. zsoltár egy imádság, könyörgés megújulásért. Háromszor is refrénszerűen visszatér ez a sor: „Istenünk, újíts meg bennünket, ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk!” Ennek alapján három nagy egysége van a zsoltárnak, és minden egység ezzel a refrénnel végződik. Isten népe tehát azért kiált, hogy jöjjön el Isten, szálljon le közéjük, mutassa meg a dicsőségét, a ragyogását, a hatalmát; hozza el újra ennek a népnek az életébe annak megélését, megtapasztalását, milyen az, amikor ő megjelenik, amikor kijelenti magát. Amennyiben szeretnénk belépni ennek az imádságnak az erejébe, a valóságába, fontos, hogy tisztázzuk: milyen természetű megújulásról beszél a Biblia? Mit értett és mit tapasztalt Isten népe (és Isten gyermeke) megújulás alatt az évezredek során? Ahhoz, hogy ezt megragadjuk, először járjunk körbe két egymással ellentétes meggyőződést. Két olyan utat, amelyek közül egyik sem a bibliai megújulás, legalábbis nem az, amiről itt szó van. Az egyik az önmegvalósítás, a másik pedig a vallásosság útján való megújulás. Ez a kettő szembe megy egymással, de egyben összekapcsolódnak: egyik sem az, amiről a zsoltár szól, és amiről Isten beszél.
A megújulás az önmegvalósítás útján arról szól, amire nekem szükségem van, és ebben van némi igazság, ez nem önmagában teljesen rossz. Rákerestem interneten, mit mondanak mások a megújulásról, így találtam egy pszichológus írására, aki azt mondja: „elképzelhető, hogy semmi komolyabb probléma nem merült fel, egyszerűen csak azt érezzük, hogy meguntuk, ami van; hogy olyan hétköznapi és átlagos, ami napról napra történik velünk. Ilyenkor a megújulás, az életünk valamelyik területének átalakítása mellett dönteni.” Ez így teljesen rendben is van. Ezt követően beszél a párkapcsolatról, s nagyon bölcsen azt mondja: lehet, hogy a párkapcsolatban azt érezzük, megfáradt az egész, meguntuk – erre azt tanácsolja, ilyenkor érdemes változtatni. Már csak azért is, mert az, hogy egy kicsit unalmas lett, ez egyben lehetőség arra, hogy megújuljunk, változzunk – mert más szintre jutott a kapcsolat. Bölcs tanácsokat ad, mi mindent változtathatunk meg. Miért nevezem ezt mégis az önmegvalósítás útjának? Azért, mert evvel fejezi be ezt a szakaszt: „természetesen az is előfordul, hogy a kapcsolat azért válik unalmassá, mert a felek érzelmileg eltávolodtak egymástól, és belül már nem közösen tervezik a jövőt. Előfordulhat az is, hogy nem a kapcsolat meghosszabbítása mellett döntünk, ez is lehet előrevivő, és ez is továbbvezet, ez is megújulással jár.” Tehát a lényeg a megújulás, a továbblépés: ha a kapcsolat az ára, akkor úgy is jó. A következő részekben beszél még a munkában és más területeken történő megújulásról. Van ebben egy nagy igazság. Istennek nem kedves a monotonitás, semmiben. Isten alkotó, teremtő, sokszínű, gazdag és változatos! Mégis van ebben az öncélú megújulásban egy nagy hamisság: végső értelemben énrólam szól ez a kérdés. Ha valamit meguntam, és ez lehet történetesen a párommal való kapcsolatom is, ha már nem tudjuk előremozdítani, az én egyéni megújulásom annyira fontos, hogy akkor el kell köszönni egymástól. Ez az önmegvalósítás útja.
Van egy második megközelítés ugyanebben a dimenzióban: a megújulás, mint rekreáció. A wikipedia szerint: „a rekreáció szabadidőben, a tevékeny pihenés érdekében végzett minden olyan kulturális, társas, játékos és mozgásos tevékenység, melyet a napi fő elfoglaltság által okozott fáradtság, feszültség feloldása, a testi-lelki-szellemi teljesítőképesség helyreállítása, fokozása érdekében tesz az ember.” Annyira valóságos ez: elfáradunk, szükségünk van a feltöltekezésre, felfrissülésre, megújulásra. Rekreáció lehetett volna, ha ma reggel úgy döntesz: végre itt a hó, elmész a gyerekekkel hógolyózni. De rekreáció lehet az is, hogy idejöttél, mert azt mondod: én jobban rekreálódok egy istentiszteleten, nekem erre van szükségem. És ez igaz. Úgy vagyunk megteremtve, hogy van egy ritmusa az életünknek: elfáradunk, pihenésre van szükségünk, rekreálódásra, újabb energiákat kell kapnunk. Folyamatos szükség ez, és ma különösen is tudatos számunkra. Egyre többet halljuk, mondjuk egymásnak is: pihenj, töltődj fel, rekreálódj! Egész ipar is segíti ezt az alapvető emberi szükséget Ha keresztény vagy, akkor Isten is (könnyen) ennek a részévé válhat. Lehet, hogy csak ennek a fényében látod az imádságot is: megújulást, felfrissülést hoz. Életerő. Neked ima, másnak valami más spirituális gyakorlat vagy módszer. És igen: Isten adta a testet, a nappalt és éjt, a munkát és pihenést, ő tette gazdaggá, sokszínűvé és változatossá a világot, és tőle van bennünk a megismerés, az új felfedezése, átélése vágya. De ez a zsoltár nem erről szól - és miközben ez igaz, mégis nagy a kísértés, hogy Isten végül nem más lesz, mint a wellness tanácsadónk. Amikor ma arról beszélünk, mit jelent nekünk, mint Isten népének megújulásért imádkozni, nehogy véletlenül az legyen a várakozásunk, hogy unalmas életünkbe majd Isten hoz valami kis változást! Vagy nehogy azt gondoljuk, hogy Isten az a rekreációs szakértő, aki majd belép, és segíteni fog a saját erőforrásainkban megújulni! – értitek? Ez az önmegvalósítás útja!
Tudom, sokan jó vallásos emberek vagytok, eszetekbe sem jut a fenti gondolatmenet. A megújulás a vallásosság útján azt jelenti, hogy valamiféle megerősödést, megfrissülést mind rituális, mind erkölcsi értelemben, a vallásos cselekedetek útján próbálunk elérni. Belátjuk: tényleg, az utóbbi időben már nem jártunk annyit istentiszteletre, nem olvastunk annyit Bibliát, eltávolodtunk Istentől. De most elhatározzuk, hogy összekapjuk magunkat, ezentúl akkor minden (második?) vasárnap járni fogunk templomba, minden nap zsoltárt fogok olvasni, sokkal inkább Isten rendjéhez, törvényéhez fogjuk igazítani az életünket. Ez nem más, mint vallásos színezetbe öltöztetett önmegvalósítás: Isten kicsit segíthet benne, de majd én magam, a vallásos teljesítményemmel meg fogom újítani az életemet. Nehogy így olvassátok ezt a zsoltárt, kérlek!
Mindkét út alapvető hiánya: Isten akár ki is hagyható; vagy ha mégsem (mert a vallásosság útján akarunk járni), akkor is csak eszköz. Újíts meg, mert unatkozom, vagy fáradt vagyok! Vagy újíts meg, hogy jó (jobb) keresztény legyek! Mindkettő rólam szól. Én akarok megújulni. Mindkettő a saját erőinkben való megújulást, felfrissülést kívánja. De a zsoltár nem erről beszél, Isten népe nem így könyörög!
Miről szól a bibliai értelemben vett megújulás? Mi a bibliai értelemben vett megújulás természete? Kapcsolat Istennel! Van egy nyomorúságos helyzet a zsoltárosnak, a népnek az életében, és ő változást akar. Ez eddig rendben van. De nem arról van szó, hogy Istennek be kell jönni, hogy az én nyomorúságos helyzetemben történjen valami változás, hogy jól legyek! Hanem a nyomorúságos helyzet maga beszél arról, hogy van valami mélyebb probléma köztem és Isten között! A nyomorúság nem független a kapcsolattól!  Nem arról van szó, hogy Isten az, aki pusztán csak azért van, hogy megújítsa az emberi erőforrásokat, vagy helyzeteket; hanem a sok megfáradt, nyomorúságos emberi helyzet, az emberi erőforrások kimerülése mutat rá arra, hogy az Istennel való kapcsolattal baj van, ott kell valaminek megváltoznia, megújulnia. Ez a bibliai megújulásért mondott imádság alaphelyzete. Ne lássátok úgy Istent, mint aki akár a vallásos úton, akár a másik úton azért van, hogy titeket megújítson, hanem lássátok az egész kérdést úgy - és eszerint megyünk tovább - mint hogy a megújulás bibliai értelemben az, hogy az élő Istennel való kapcsolatomnak kell megújulnia, ehhez kötődik minden más. S a zsoltárok nyelve, ha elkezdtek a zsoltárokkal imádkozni, ezt a kapcsolatot segít egyre jobban megélni. Ha belépsz ebbe, rájössz, hogy az imádság nem módszer, nem egy spirituális út száz másik között, ami azért van, hogy megújítson téged! Az imádság kapcsolat. Szerelmes kapcsolat az élő Istennel, aki veled szemben áll, aki ott van melletted, aki valóságos, aki élő, aki szeret, aki kapcsolatot akar. Ez a megújulás! Ha ebben a kapcsolatban megtörténik a változás, az a megújulás! Mit számít, hogy unalmas vagy nem az élet! Mit számít, hogy unalmas vagy nem a munka! Mit számít, hogy éppen elfáradtál vagy nem? Persze, számít, jó elmenni rekreálódni, Istennel megélni a pihenést is, de nem ez a végső kérdés. Az Istennel való kapcsolat, az a végső kérdés. A kapcsolat számít.
2. Miért van szüksége Isten népének a megújulásra?
Kinek van szüksége erre a bibliai értelemben vett megújulásra? Kettős háttérből közelíthetjük meg a megújulást. Az egyik, amit átélünk, ami a tapasztalat: általában valami rossz, valami kellemetlen, nevezzük most ezt nyomorúságnak; a másik pedig a mélyebben fekvő ok a kapcsolatban.
Az első tehát, a megélt nyomorúság tulajdonképpen csak egy következmény, de ezt tapasztaljuk először: valami nem stimmel, valami nincs jól. Ha elkezdjük ezt az imádságot olvasni, imádkozni, akkor olyan szavakat és képeket kapunk, amelyek valami nagy nehézséget, nagy nyomorúságot fejeznek ki Isten népe életében. „Kenyér helyett könnyel etetted őket, bőségesen adtál inni könnyeket. Te okoztad, hogy civakodnak velünk a szomszédaink, ellenségeink gúnyolnak.” Mi tehát az a nyomorúság, amit átél a zsoltáros, amit átél Isten népe? (Mert ez egy közösségi imádság.) Gyász, fájdalom, könnyek, szomorúság, keserűség. Ellenség, aki rájuk támad, és aki gúnyolódik a nyomorúságukon és az összetörtségükön. Később a zsoltár a szőlőtő és szőlőskert képével beszél Isten és a népe kapcsolatáról, és ez a képes beszéd érzékletesen leírja az állapotukat, a kapcsolat jelen helyzetét. „Miért romboltad le a kerítéseit, hogy szedhessen róla, aki csak arra jár, lerágja az erdei vadkan, abból legel a mezei vad.” Értjük ezt a képet: a pusztulásnak, a szétdúlásnak a képei jelennek meg ebben az imádságban.
Beszélhetnék most hosszasan arról, milyen történelmi helyzet van ezek mögött a képek mögött Izrael életében: a 8. század végén az asszír invázió, amikor az ország északi részét Asszíria elpusztította, fogságba vitte az embereket. Egy háborús invázió és pusztulás tehát. De nem ez a kérdés most, ha mi, mint Isten népe imádkozzuk ezt a zsoltárt, ahogyan zsidók és keresztények évezredek óta imádkozzák; hanem sokkal inkább az, hogy ezek a képek segítenek abban, hogy a saját nyomorúságainkat Isten elé tárjuk. A fájdalmat, a szomorúságot, a keserűséget, a sírást, amit tapasztalunk, az ellenséget, a gúnyt. Vagy akár ez a kép: olyanná lett az életünk, mint egy kert, aminek lerombolták a kerítéseit, bejöttek a vadállatok, és szétdúlták – akármit is jelentsen ez a te életedben, mikor belelépsz ebbe és elkezded imádkozni, a legvalóságosabb dolgodat tudod isten elé vinni; akkor is, ha különben, e nélkül a kép nélkül nem tudnád. Másrészt, ha ezt imádságosan olvasod, és első körön úgy érzed, nincs közöd hozzá, mégis a képek alapján egyszer csak fel fog jönni a lelkedben, mit is jelenthetnek ezek valójában neked. Milyen ellenségek tesznek tönkre, Mi miatt lesz kenyérré a könny? Milyen belső sírás, keserűség rág, amelyet forgatsz magadban folyamatosan, miközben a felszínen akár „normális életet” élsz? Milyen kerítések állnak lerombolva; lelked, szíved, életed mely területein garázdálkodik a vadkan? A zsoltárok így nyitják fel a szívünket, életünket Isten felé. Szavakat adnak, másrészt nagyon mély dolgok fognak így Isten jelenlétébe jönni.
A bibliai megújulás azonban nemcsak a körülményekről és a következményekről, a nyomorúságokról tud, hanem azok okáról is - és ez nem más, mint Isten népének a lázadása Isten ellen. „Uram, seregek Istene, meddig lángol még haragod néped imádsága ellenére?” Meddig lángol a haragod? Figyeljünk oda arra, amit olvastunk ugyan, de nem hangsúlyoztam ki! „Te etetted őket könnyekkel. Te okoztad, hogy az ellenség civakodik és gúnyolódik. Te romboltad le a kerítést.” Ez kapcsolati nyelv! Közted és köztem van valami. Istenünk, Veled van dolgunk. Összedőlt, vagy összedőlni készül körülöttünk az élet, de ez nem véletlen, hanem valami köze van az Úrnak ehhez. A Vele való kapcsolatban lépett fel válság. Mi imádkozunk, Te pedig haragszol. Hűtlenné lettünk, ezért jogosan haragszol ránk.
Sok embernek nehéz ma belépni egy olyan imádságba, ahol Isten haragjáról hall. Nem is akar belépni, merthogy Isten szerető Isten. Nem kívánok most belemenni mélyreható teológiai magyarázatba, hogy ez miért így van, és hogy Isten hogy lehet egyszerre szerető és haragvó Isten. Egyszerűen csak lépjél bele egy kapcsolati vakóságba! Gondolj bármelyik szeretet-kapcsolatodra! Nem igaz, hogy bárkivel, akit szeretsz, úgy tudod megélni ezt a kapcsolatot, hogy nincs benne harag. Nem igaz! Nem, mert a kapcsolatban ott van a harag is. A különbség nyilván az, hogy bárki, akit itt a földön szeretek, meg aki engem szeret, és akivel megélem ezt a haragot (vagy nem), az hozzám hasonlóan bűnös ember. Az Istennel való kapcsolatban a különbség az, hogy Ő nem bűnös, csak én. De a kapcsolathoz akkor is hozzá tartozik ez. És ha Isten népe Isten elé áll, hogy megújulásért könyörögjön, akkor fel kell ismernie, hogy a nyomorúságai mögött valamilyen módon az Istennel való kapcsolatban való krízis áll, ami nem feltétlenül mindig, de nagyon sokszor a lázadásunk, a hűtlenségünk, az engedetlenségünk. Izrael tudja, hogy az Úrral van dolga akkor, amikor pusztítja az ellenség, erőt vesz rajta a szomorúság, a gyász, a fájdalom. Amikor minden bezárulni látszik. Ezért, ebben az összefüggésben könyörög megújulásért: „Istenünk, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk!” Térj vissza! Gyógyíts meg! Téríts vissza magadhoz! Jelenj meg közöttünk! Ez a megújulásért való imádság.
Vizsgáljuk meg magunkat, hiszen a zsoltár megvizsgál. Amennyiben meglátjuk a nyomorúságunkat és meglátjuk a mélyebben lévő okot: a hűtlenséget, a bűnt, megelevenedhet az imádságunk. Addig nem fogsz imádkozni megújulásért, amíg nem látod, hogy milyen mértékben rászorulsz erre az imádságra: „Uram, segíts meg! Ragyogtasd rám az orcádat, hogy megszabaduljak!” Ezt csak akkor fogod imádkozni szívből, ha látod, hogy szükséged van rá. Viszont éppen erre vagyunk a leginkább vakok, hogy meglássuk ezt a szükséget. Gyakran láthatatlanná válik számunkra a valós állapot. Nem látunk rá a szívünkre. Ezért négy dologról szeretnék beszélni, ahol megláthatjuk, megtapasztalhatjuk mindezt.
I. A más istenek. Oh, hol vannak más istenek, nincsenek neked más isteneid – mondhatod. De nézzünk szembe ezzel! Szoktad-e azt gondolni, akár ki nem mondva, hogy ha Isten nem segít; nem adja meg azt, amire neked szükséged van; akkor keresel valaki vagy valami mást? Ismered-e ezt a suttogó hangot belül? „Ha te nem segítesz, Istenem, ha te ezt nem adod meg, akkor és tovább lépek és majd máshova megyek.” Lehet, hogy nem mondod így ki, de ott suttog a szíved mélyén. Számosan vagytok ebben: eltávolodtatok Istentől. Eltávolodtatok Isten népétől. Van egy nagy sértődöttség a szívetekben, nagy igazságotok tudatában duzzogva fordultok el Istentől, mert ő ezt vagy azt nem adta meg, pedig ez lett volna a dolga! Te ezért más megoldást kerestél, és most úgy érzed, ezt te megteheted, jogod van hozzá. Te jársz a sötétségben, te fordulsz ezotériához, mágiához, mindenféle önmegváltó módszerhez, a legújabb spirituális gurukhoz vagy eszközökhöz; mindenhez fordulsz, és közben nehezményezed, hogy Isten nem segít. Ha szolgáltatásról van szó, én is ugyanezt teszem különben: bemegyek a boltba, ha udvariatlanok, nem segítenek, nem megyek oda többet, megyek máshova. De ugyanezt tenni Istennel? Ugyanezt tesszük Istennel? Azokhoz szólok, akik beléptek a vele való szövetségbe, nem azokhoz, akik még nem. De ők is ráláthatnak, milyen ez az Istennel való kapcsolat. Úgy van, hogy kipróbálom, és amíg megy, addig jó, amikor nem, akkor megsértődök és megyek másfelé? Ráadásul még rá sem látok, hogy ezt teszem! Rá se látsz, hogy a szívedben ez működik. Kérdés még, hogy miért van szükség megújulásra? Kérdés, hogy miért kellene ezt imádkozni, hogy „Istenem újíts meg, ragyogtasd rám orcádat, szabadíts meg!”  Hát elmentem tőled.
II. Harag és gyűlölet. Haragot, neheztelést, gyűlöletet hordozol a szívedben. Bele vagy betonozódva. Mint egy szikla. Ott ül. Dühös vagy, és úgy érzed, hogy jogod van hozzá. Megteheted. Utálod azt az embert. Kerülöd. Véletlenül sem akarsz vele találkozni. Különösen azoknak fontos ez, akik tudják, hogy ez az alapproblémájuk. (Kinek-kinek megvannak az alapproblémái.) Amikor megismerted Isten szeretetét Krisztusban, amikor megtértél, akkor éppen ebben tapasztaltad meg a hihetetlen szabadságot, Isten jelenlétét és ajándékát: megbékéltél. Megengedtél. Megbocsájtottál. Ez a tüskés, szúrós, állandóan megbántott, sebeket, tüskéket hordozó természet olyan csodálatos módon kinyílt, letisztult akkor! Aztán eltelt pár év - és ez normális, ezért van szükség újra és újra megújulásra - eltelt pár év, és azt érzed, hogy ugyanott tartasz. Hordozod a keserűséget. Odalett az örömöd. Harag, gyűlölet, keserűség – nem világít rá, hogy miért van szükséged megújulásra?
III. Vagyonhoz, pénzhez, hatalomhoz való viszony. Mielőtt Jézushoz fordultál, azért rettegtél, hogy lesz-e neked elég mindenből? Lesz-e hatalmad, lesz-e pénzed, lesz-e vagyonod, lesz-e befolyásod, hol lesz a biztonságod? Krisztushoz kötötted az életedet, felszabadultál, megélted, megtapasztaltad, hogy a biztonságodat Istenben van elrejtve, Belé helyezheted a bizalmadat, ő lett a kőszikla. De most újra az motivál, újra az mozgat, éltet, abba fekteted az erőidet, hogy valamiképpen pénzt, vagyont, hatalmat szerezz. Vagy ha nem tudsz, akkor újra az rágja a szívedet, hogy ezek miért nincsenek meg, és rettegésből irigy és szűkmarkú vagy. Miközben Isten nagylelkű és gazdag. De te ezt nem látod, ezért rálépsz akár a hazugság, csalás útjára is a biztonságért, a népszerűségért, önmagadért, magáért a hatalomért. Összeveszel a családoddal, a barátaiddal is, Isten pedig olyan távoli, és nem látod, miért. Ezt is megvizsgálhatod, mert lehet, hogy ezen a területen tévedtél el, és rá se jöttél még, hogy megújulásra van szükséged.
IV. Házasság és szexualitás. Ha azt kérdezzük, milyen ellenségek dúlják és fosztogatják Isten szőlőskertjét ma, akkor az egyik legelső válasz: van egy fertőző betegség, ami lassan olyan pusztítóvá válik az egyházban, a gyülekezetekben, mint a filoxéra-járvány a szőlészetben, lassan kiirt mindent: úgy hívják, hogy házassági elválás. Ez az egyik legádázabb vadkan, ami pusztítja, szétdúlja Isten szőlőskertjét. Hihetetlen, milyen könnyen felülemelkedik ma Isten népe a házassági ígéreten és hűségen, pedig az szövetség! Szövetséges ígéret Istennel és Isten előtt – az alapjaihoz tartozik az Istennel való kapcsolatunknak. Ez nem egy dolog az ezer között! Férfivé és nővé teremtett, szövetséget kötött, szövetségbe léptet minket is. Ma viszont az a látás uralkodik, hogy nem jó a házasság, mert nem megy nekünk, annyi mindent próbáltunk, mégsem működik! Nem hozza, amit vártam, küszködünk, bántjuk egymást, nem olyan, amit képzeltem, nem lehet így boldognak lenni. Emögött az van, hogy boldognak kell lenni, bármi áron. De biztos, hogy tényleg annyira boldognak kell lenni? És most kell boldognak lenni? Mi van, ha tíz év múlva lehetnék boldog ebben a kapcsolatban? Értitek, mennyire szűklátókörűen ragadjuk meg? Miért? Mert az egész kultúra az önmegvalósításról szól. Úgy hordozzátok többen magatokban, forgatjátok a szívetekben a válás lehetőségét ebben a pillanatban is most, itt, mint a menekülés és a megoldás útját. Ott van benned: küszködök, még küszködök, még benne vagyok, de tudom, hogy van egy megoldás, tudom, hogy van egy menekülésem, és ha eljön az idő, arra fogok lépni! - Abban a pillanatban, ha az elválást megoldásnak és menekülésnek tartod, ha akár csak elvben is lehetségesnek tartod – elvesztél! Elvesztetek! Így nem lehet harcolni, nem lehet megállni, ha azt mondod: Isten előtt ugyan kapcsolatban, szövetségben vagyok veled, de állandóan ott tartom ezt, hogy bármikor otthagyhatlak ám! Küszködök még veled, hűséges vagyok még egy ideig, de jobb, ha vigyázol, tudom én, hogy merre lehet kimenekülni! Ez így milyen szövetség, milyen hűség? Hol van a te hűséged? Mi a te megoldásod? Mi a te menekülésed? Hol van Krisztus? Kicsoda Krisztus? Kicsoda a Megváltó? Kicsoda Isten, mint Szabadító? Mi Istennek a hatalma? Miben hiszünk mi egyáltalán? Hiszünk mi bármiben? Ha ott tartod a menekülés és a megoldás útjának a válást, az azt jelenti, hogy alapvetően nem hiszel! Végső értelemben ez az egész kérdés egy spirituális kérdés, Istennel való kérdés. Ki Ő nekem? „Istenünk, újítsd meg bennünket, ragyogtasd ránk orcádat, mert elvesztünk!”
Nagyon sok területen láthatjuk, hogy mi a nyomorúság, amit tapasztalunk, és mi van annak a mélyén. Csak ha a mélyére tekintünk, csak ebből a mélységből szólalhat meg az imádság, hogy „segíts meg!”, hogy „szabadíts meg!”, hogy „ragyogtasd ránk az orcádat, mert különben valóban végünk van!”. Ez a megújulásért való imádság szüksége. Ha úgy imádkozom a megújulásért való imádságot, hogy közben van egy másik utam és lehetőségem, akkor nem imádkozom! Ha már az agyamban és a lelkemben félig kiléptem a szövetségből, akár az Istennel való szövetségből, akár a házassági szövetségből, akkor már nem tudok odaállni imádkozni, könyörögni és térden állva harcolni. Akkor már nem az a végső, hogy Istenem, csak te tudsz segíteni, és nincs más. De Istennel kapcsolatban: ha Ő nem a végső, akkor végül ki Ő az életemben? Na ezért van szüksége Isten népének megújulásra! Ezért kell a megújulás imádságát imádkozni! 
 3. Hogyan imádkozzunk megújulásért?
Először is: kitartóan! Állhatatosan! Jézus, amikor az imádságról tanít: állhatatosságról, kitartásról beszél, arról, hogy ne fáradjunk bele soha. Tudjátok, miért? Ezt írjátok a szívetekbe: mert az imádság munka. Az imádság munka! Ha neked olyan képed van az imádságról, hogy egy szép szombat vagy vasárnap reggelen, amikor semmi más dolgod nincs, besüt a nap, beülsz a kényelmes karosszékedbe egy kávéval - az lehet egy nagyon jó imádság. Nem azt mondom, hogy így nem lehet imádkozni. Lehet. Jó is. De ha azt gondolod, hogy csak ez az imádság, akkor nem fogsz tudni kitartóan, küszködve újra és újra könyörögni. Mert ez munka, az előbbi meg pihenés meg rekreáció. Az imádságról gondolkozz úgy, hogy munka! Odateszed magad kitartóan. Nem azért végzed, mert mindig jól esik, hanem azért, mert hűséges és engedelmes vagy. Még akkor is, ha ez fárasztó, ha nincs kedved hozzá! Tedd a megújulásért való imádságot az életed ritmusának a részévé!
Másodszor: közösen! Közösen a házastársaddal, közösen a házi csoportoddal. Fontos a közösség, ahol elmondhatod, hogy én ezzel küszködöm. Az előző négy terület bármelyikével küszködhetsz, az nem baj; az a baj, amikor már úgy küszködsz, hogy az már nincs Isten előtt, hanem már elhagytad Istent. Ha küszködsz velük, és Isten jelenlétében van, az rendben van. És ha küszködsz velük, azt mondhatod a testvérednek: imádkozz velem, hordozd ezt velem együtt! Nézd, haragom, keserűségem van evvel vagy evvel, szeretnék megbékélni, még nem tudom, hogyan, imádkozzatok értem! És a következő házcsooporton kérdezzétek meg, hogy van most te ezzel? Éljétek meg a közösséget imádságban is!  
Harmadszor, ez nagyon szép: emlékezve. Emlékezve arra, hogy milyen volt Istennel. Emlékezve az utadra és a történetedre. Gyönyörű, ahogy ebben a zsoltárban Izrael emlékezik, mit tett Isten. Hallgassátok meg! „Egy szőlőtőt hoztál el Egyiptomból” – ez arra utal, hogy Izraelt, Isten népét Egyiptomból váltotta ki, szabadította ki az Úr. Képes beszéd.  „Egy szőlőtőt hoztál el Egyiptomból, népeket űztél el, ezt meg elültetted, helyét elegyengetted, gyökeret vert és ellepte a földet.” Nagy néppé lett. „Árnyéka hegyeket borított be, vesszői vetekednek a hatalmas cédrusokkal. Indáit a tengerig növesztette.”  Nagy ország lett. Értitek, hogy mennyi szépség, gyönyörűség van ebben, ahogy elmondja a szőlőtő képében: mit tett velünk Isten? Kiszakítottál minket onnan, ahol halálra voltunk ítélve. Átültettél egy jó földbe. Elegyengetted a helyet. Mennyi gondoskodás, mennyi szeretet van ebben! Tekints a gyülekezetünkre: a szőlőtő, a gyümölcstermés a mi képünk! Mennyi jót tett velünk Isten! Elplántálta ezt a gyülekezetet itt a lakótelepen. Naggyá tette. S akkor erre jó emlékezni. Arra meg jó figyelni, hogy mi történik, ha lerombolja a kerítést, és beengedi a vadkant? Mi van, ha nem újulunk meg? Mi van, ha nem térünk Hozzá vissza a szívünkben? Mi van, ha elpusztít bennünket a filoxéria-járrvány? Mi van akkor? De egyénileg is emlékezhetsz, hogyan hordozott téged az Úr!
És végül, utoljára: a Fiúban reménykedve. Van egy nagyon érdekes rész ennek a zsoltárnak az utolsó egységében. Azt mondja itt a zsoltáros: „Seregek istene, fordulj hozzánk, tekints le az égből, lásd meg és gondozd ezt a szőlőt!” És megjelenik egy fiú: „Oltalmazd, amit jobboddal ültettél, és a fiút, akit magadnak neveltél! Legyen kezed azzal a férfival, jobbod azzal az emberrel, akit magadnak neveltél!” Ki ez a fiú? Nyilván a zsoltár kontextusában, összefüggésében ez a fiú, (a héber szövegben „embernek fia”) talán egy király, akiben reménykedik a zsoltáros, hogy rajta keresztül fog isten helyreállást hozni a népnek, az északi országrésznek, vagy a megmaradó déli országrésznek. De ebben a fiúban, vagy férfiben, az „embernek fiában” – már az ószövetségi zsidó kommentátorok is látják a Messiást, Isten Felkentjét, azt, akit Isten készít el, és amikor elküldi őt, amikor eljön ez a király, őbenne Isten megújítja, helyreállítja a népet, rájuk ragyogtatja orcája fényét. Nyilván ebben a szerepben, ebben a képben mi Jézust látjuk. Ki mást? Fontos, hogy a megújulásért való imádságban tekintsünk Jézusra, mert amikor a nyomorúságunkra és a bűneinkre tekintünk, amikor ennek a mélysége, hatalma megvilágosodik bennünk, amikor igazán szembesülünk azzal, hogy milyen súlyos és komoly nehezekben vagyunk, akkor teljesen el is bátortalanodhatunk. Úgy érezhetjük: vége! Kétség születhet bennünk, hogyan merjek én egyáltalán imádkozni? Hogyan lehet hitem abban, hogy ő eljön, és megújít? Mi van, ha már túl késő? Ebben a helyzetben a mélységnek ebben a megélésében annyira fontos felnézni erre a Fiúra, akit Isten magának nevelt, Jézusra!  Megérthetem azt, hogy ha látom Jézust; ha látom Jézus nyomorúágát és elhagyatottságát a kereszten; ha látom, hogy Istennek ez a Fia hogyan tört össze a kereszten; hogyan lett bűnné; hogyan lett olyan, mint egy lázadó; hogyan lett olyan, mint Isten ellensége; a halálával; és tudom, hogy ez azért történik, hogy bennünket váltson meg; ha megértem, hogy az Atya mi mindent tett ebben a Fiúban oda – akkor azt is megértem, hogy mennyire vágyik arra, hogy megújítson! Ez nem egy olcsó dolog neki! Ha ezt látjuk, akkor tudhatjuk, hogy akármilyen mélységben, akármilyen sötétségben vagyunk, Ő meg akar hallgatni. Aki az Ő Fiát adta oda értünk,

(Valószínűtlen történet…)
A karácsonyi örömhír így hangzik: fejedelem származik… uralkodó, király született. Megszületett a zsidók királya, aki a felkent, a Messiás, a Krisztus, akiről Izrael próféciái szóltak, akire Izrael reménységgel várt. Jézus Krisztus megszületett, örvendezzen az egész világ!
Tényleg? Valóban? Tényleg jobb hír ez ma reggel, mint hogy nem égett el az étel, mint hogy nem tört ki a háború Észak-Koreában, mint hogy mégis negatív az orvosi diagnózis, mint hogy jutalmat kaptunk a munkahelyen…
Azt hiszem, érezzük, milyen valószerűtlen ez az egész karácsonyi történet. Ma reggel felkeltél, egy konkrét helyen, reggeliztél, családdal vagy egyedül, busszal, autóval, gyalog eljöttél ide a templomba. Rajtad van valami kedves ruha, aminek talán története is van, mert emlékszel hol és hogyan vetted, vagy kitől kaptad, vagy mit éltél meg benne… Itt vagy a közeli és távoli emlékeiddel, a következő napok, órák terveivel. Jelen vagy, dobog a szíved, veszed a levegőt, működik a tested. Mindez a valóság itt és most. 2017. december 25. Most nem annyira ez foglalkoztat, de a valóságunkhoz tartoznak a mindennapi politikai küzdelmek, pártok és választás, ingerlékenység, kiábrándulás, harag - kinek, mi. Továbbá a főnököd, a munkád, a megrendelések, az egészség, a gyerek, a nagymama vagy az unoka…
És akkor hallasz egy nagyon valószerűtlen, nagyon távoli történetet. Amikor még királyok uralkodtak… Előttünk Jeruzsálemben egy Heródes, aki zseniális és kegyetlen, hatalmas építő és ugyanakkor beteges és vérszomjas diktátor. Megjelennek valamiféle bölcs és tanult emberek, messze keletről, akik egy csillag feltűnéséből azt olvassák ki, hogy megszületett a zsidók királya. Heródes idegeskedik, gyorsan összehívja a zsidó tudósokat, és elhangzik egy több száz éves prófécia Bethlehemről és a Messiás-király születéséről. A bölcsek a csillag vezetése alapján elérkeznek Bethlehembe, megtalálják a gyermeket, anyját, Máriát, és imádják a fiút. Majd álmot kapnak, nem mennek vissza Heródeshez. Mi ez a történet? Jó hír? Népmese?
Hogyan lehet ez örömhír? Húsba vágó, releváns, megfogható jó hír ma reggel, amikor a saját valóságunkkal vagyunk jelen?
Valószínűtlen… mondjuk ki őszintén.
(Válaszok…)
Ezért pedig az egyik válasz, amit erre mindazok adnak, akikkel egy városban élünk, egy munkahelyen dolgozunk, együtt sportolunk, vagy akikkel egy nagyobb családhoz tartozunk, hogy a karácsonyi történet (mint minden vallásos történet) nem igaz, illetve finoman fogalmazva bolondság. Talán meg tudjuk érteni őket: ők azok, akik azt mondják, hogy ha valami ennyire nem releváns, nem hasznos az itt és most szempontjából, ennyire távoli, akkor értelmes ember elfelejti azt. A mesékből kinőttünk, mondanák, és ezért az egész karácsony elveszítette a magját, az értelmét. Akkor meg minek tartsuk meg? Karácsony ünneplése helyett egyre több ember egyszerűen csak szabadságként tekint erre az időre: utazás, wellness, és a pihenés, kikapcsolódás egyéb formái. Ha az egész szíve irreleváns, mondják, minek tartsuk meg a külső kereteket. Meg tudom őket érteni.
Mások persze azt mondják, hogy a mesékre szükség van, akkor is, ha mesék… Mert szegényebb lenne az életünk, ha a gyermekeink nem ismernék meg Jézus születése, Heródes és a bölcsek történetét, ahogy azt talán mi is megismertük gyerekkorunkban. Mennyire sivárabb lenne a hagyományos ételek, énekek, szokások, istentisztelet (éjféli mise) helyett wellness szállóban üldögélni. Nekik (nektek…) fontos a tradíció, a megőrzés, a továbbadás. Szokták ezt "keresztény értékeknek" is nevezni… Szóval a történet lehet, hogy mese, de azért fontos. Milyen sivárok lennénk e nélkül…
Az első csoport kidobta a karácsonyi történetet, mert az a mai valóságában nem releváns, nem hasznos. A második csoport pedig bezárta az "karácsony ünnep" dobozba, mert ez a doboz fontos - miközben a karácsonyi történet továbbra sem jelent semmi igazán releváns, hasznos dolgot a mindennapi valóság szempontjából. Mi lenne más ünnep előtt és ünnep után a te életedben, ha a karácsonyi történet nem lenne? Mit számít neked ma reggel, hogy Jézus megszületett, azon túl, hogy ez a másfél óra része a karácsonyi ünnepi doboznak?
Lehet-e valóban örömhír nekünk ma ez a távoli és valószínűtlen történet a fejedelem születéséről?
(Hogyan lehet örömhír?)
Hogyan lehet örömhír, hogy "fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izraelt."? Hogyan jöhet ez közel, hogyan lehet releváns, hasznos a mi valóságunkban? Hogyan lehet több mint mese? - Először üdvtörténeti, majd egzisztenciális oldalról mutatom ezt be.
Egy nagyobb történet részeként…
Egy történet egyetlen eseménye értelmetlen és értelmezhetetlen, ha nem látjuk azt, hogy az az egy esemény milyen nagyobb történetnek a része. A nagyobb történet kötheti össze az egyetlen eseményt a történet egyéb mozzanataival. Például elmész, meghívnak egy futóversenyre valamilyen okból. A lényege már számodra lement, de még látod, hogy az utolsók közt bebiceg egy fiatalember. Nem túl dicsőséges csapat a vége, ők a "futottak még" kategória. Amikor ez a kissé bicegő fiatalember egyáltalán nem impozáns módon áthalad a célvonalon, óriási kiáltozás, ünneplés, gratulálás tör ki. A helyi televízió azonnal odalép hozzá, és interjúba kezd. Nem érted, hogy mi ez a felfordulás egy nagyon átlagos teljesítmény fényében. Majd kibontakozik előtted a történet: a fiatalembert másfél éve elütötte egy autó. A baleset következtében hónapokig kérdés volt, hogy egyáltalán fog-e tudni járni. Most pedig lefutott egy komoly távot, és mindenki örül. (Milyen vak voltam, hogy ezt nem láttam… milyen gáz, hogy magamban bosszankodtam a fiatalembert ért ünneplés felett…)
Nos, hogyan értelmezhetjük helyesen azt, hogy fejedelem, uralkodó született Izráelben? Milyen történet része ez az esemény?
A történet mindenek kezdetéhez vezet vissza. Olyan kérdésekhez, hogy honnan jöttünk, miért vagyunk? Miért van élet, miért van ember? Azután oda, hogy mi romlott el? Miért van annyi szomorú és fájdalmas dolog ebben az életben, amikor szép és jó is lehetne? Miért nem olyan, mint amilyennek mindannyian szeretnénk látni? Van-e, lesz-e megoldás, és ha igen, mikor, hogyan és mi lesz az? Milyen megoldásban reménykedhetünk? Hogyan jutunk el egy nap a győzelemre? - A válasz: a fejedelem, az uralkodó, Jézus az a király, akinek uralma alatt választ kapunk e kérdésekre.
Isten kezdetben szeretetből létrehozott egy gyönyörű világot. Ott éltünk benne, és nem volt betegség, meg gyűlölködés, meg civakodás, meg irigység… meg szegény és gazdag; és nem volt halál. Nem voltak mérgezett vizek, szennyezett föld és levegő. Isten szeretete és dicsősége mindent átjárt, átsugárzott, és az ember örömét lelte abban, ahogy Isten rábízta ezt a gyönyörű világot. Egészen addig a napig, amikor minden elromlott. Az ember nem bízott Istenben, nem élt szeretetében, és elhitte a gonosznak, hogy Isten egy szűkmarkú, irigy valaki, aki visszatartja az embertől azt, ami igazán jó. Az ember fellázadt Isten ellen… - és beszakadt a világ. Egy olyan sötét valóság nyílt meg előtte, sőt, inkább egy olyan sötét valóságban, mélységben találta magát az ember, ami elképzelhetetlen volt korábban. Rászakadt az emberre a magány, az elszigeteltség, a szégyen, az ellenségeskedés, a gyűlölködés, a halál. Megjelent az, ami ebben a pillanatban is ott húzódik a gondolatainkban, a szívünkben: a bizonytalanság, hogy Isten szeret-e, sőt, létezik-e egy szerető Isten; a fájdalom az elszúrt kapcsolatok miatt; a félelem attól, hogy valamit, ami most van, elveszítünk; az ellenségeskedés Isten iránt hogy nem adja, amit kellene… és így tovább, a végtelenségig.
És Isten lenézett erre az emberre, és az volt benne, hogy nem maradhat így se az ember, se a világ, amit alkotott. Vissza fogja hódítani a gonosz hatalmából, és vissza fogja állítani annak szépségét, amikor az ember Isten dicsőségét visszatükrözve egy szép világban él és alkot. Isten szembe fog menni a sötétség erőivel, és ki fogja szabadítani az embert és a világot ebből a sötétségből. Ki fogja váltani, meg fogja váltani. És ezért életre hív egy népet, Izraelt, akiben elkezdi ezt a munkát a világban. És megígéri, hogy el fog jönni az az uralkodó, az a fejedelem, a Messiás, a Felkent, akiben legyőzi, egy nap végleg legyőzi mindazt a sötétséget, ami megrontja az életünket. Annyira komolyan gondolja ezt Isten, hogy azt mondja, hogy ő maga fog eljönni ebben az uralkodóban, hogy helyreállítsa az uralmát a földön. Annyira valóságos a szándéka - amennyire valóságos a sötétség. Annyira konkrét és megfogható, hogy eljön és legyőzi a gonoszt, amilyen konkrétan és valóságosan itt ülsz ma reggel.
És az a nap eljött. Az ószövetségi ígéret, hogy "fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izraelt" beteljesedett. Az uralkodónak, aki eljött, éppen úgy dobogott a szíve és éppen úgy lélegzett, ahogy neked ebben a pillanatban dobog a szíved, és ahogy lélegzel. Van-e közöd ehhez a történethez? Jézus eljött, szembement a sötétség erőivel, halálában és feltámadásában végső győzelmet aratott a halál felett, és újjáteremti a világot. A jó hír, hogy az uralkodó eljött, aki újjáteremti a világot és legyőzi a sötétséget.
Valószínűtlen történet? Karácsonyi díszlet dobozban? Vagy válasz azokra a kérdésekre, amelyek legmélyebbről fakadnak fel bennünk: honnan jövünk? Miért vagyunk? Mi romlott el? Hol van megoldás? Mi lesz az emberi élet vége?
A Messiás fejedelem, Jézus az, aki uralkodik a teremtett világ felett. Értelmet, jelentést kap ebben az uralkodóban, a karácsonyi eseményekben az egész világ, a teljes történelem. Ez az egyik módja annak, ahogy valóban örömhír lesz nekünk ma ez a távoli és valószínűtlen történet a fejedelem születéséről.
Az egzisztenciális félelmeink fejedelem és szabadító után kiáltanak
A kérdés továbbra is: lehet-e valóban örömhír nekünk ma ez a távoli és valószínűtlen történet a fejedelem születéséről? Közelítsük meg ezt másodszor egzisztenciális oldalról.
Gyermekkorunktól azt tanuljuk, azt gyakoroljuk, hogyan tartsuk kézben és hogyan irányítsuk a dolgokat. Ebből az fakad, hogy elég nagynak, elég ügyesnek, elég erősnek, elég hatékonynak, elég szépnek, vonzónak stb. kell lennünk ahhoz, hogy uralni tudjunk minden helyzetet, és kézben tartsunk mindent eseményt. Hogy a dolgok úgy legyenek, ahogyan mi akarjuk.
Azonban bármilyen tehetségesek is legyünk a dolgok nem úgy alakulnak - mert nem mi uraljuk a valóságot. Nem uraljuk az egészségünket, nem uraljuk a világpolitikát és a világgazdaságot (ezért bármikor semmivé lehet az, ami most biztonságot jelent), nem mi uraljuk a gyerekeinket (ezért nem olyanok lesznek, amit mi gondolunk), de ha őszinték vagyunk, az érzelmeinket és hangulatainkat, de még sokszor a beszédünket sem uraljuk… Ez pedig mély félelemmel és aggodalommal jár, amelyet sokszor nem is nevezünk néven. Ebben a pillanatban is ott rág ez bennünk, ezer kérdéshez, eseményhez, reményhez, tervhez kapcsolódva: mi lesz, ha…? Sokkal kisebbek, tehetetlenebbek, törékenyebbek vagyunk, mint szeretnénk vagy hinnénk. Bármelyik pillanatban megállhat a szívünk, megszűnhet a légzésünk. Ez is a valósághoz tartozik.
Fejedelem született. Fejedelem, aki legeltet… Jézus, aki törődő módon vezet, gondoz, irányít. Úr, aki nem kifoszt, kisemmiz, hanem legeltet. A bibliai kép a pásztor-királyról a vezetés mellett a gondoskodást is magába foglalja. Messiás uralkodó született, ez a jó hír, aki az egész történelem értelme, végcélja és jelentése. Átadhatod neki ma az irányítást. Belé vetheted a bizalmad - ő tudja, hogy mi történik - amit te nem értesz. Kezébe teheted azt, amit nem tudsz kézben tartani - mert ő tudja. Ez a fejedelem, ez a Jézus, az egész világ Ura egészen személyesen lehet a te Urad is… Isten, aki eljött közénk. Kiléphet a karácsonyi díszdobozból, és beléphet az életed valóságába, az életed középpontjába, amit a Biblia szívnek nevez. Rábízhatod magad… ezért jó hír, valóságosan jó hír e látszólag távoli történet a fejedelem születéséről.
(Miért örömhír?)
Azt kérdeztük, hogyan lehet örömhírré számunkra, hogy uralkodó született, hogy Jézus eljött. Hogyan tudunk kapcsolódni ehhez a régi és távoli történethez. Végül egy utolsó kérdés: hogyan lesz Jézus uralkodóvá? A válasz, hogy nem az erő, a hatalom, az uralom általunk ismert módján.
Betlehemben, egy kicsiny városban születik. Nem előkelő és nem híres. Ugyanakkor pogány bölcsek jönnek el, borulnak le elé, és imádják őt. Hasonlóan Jézus élete végén is: az uralkodó nem hogy nem előkelő és híres, hanem megalázott, összetört, véres… majd halott. Mindeközben a kereszt mellett egy másik pogány, egy római százados vallja meg, hogy Ő az Úr: "Bizony, Isten Fia volt ez!" (Mt. 27. 54).
Valószínűtlen történet - mégis igaz. Szomorú, tragikus - mégis örömhír. Hihetetlen, felfoghatatlan - mégis hatalmas élet és erő van benne. Bárcsak meglátnád őt így ma, és leborulnál elé! Ámen!

Isten atyai szívéről fogok ma este beszélni (Ki ő? Milyen ő?) - és vallom, hogy nincsen szebb feladat annál, mint Isten atyai szívéről beszélni.
Bevezetésül két gondolatot szeretnék elmondani. Az első, hogy ha sokan nem is fogalmaznának így, de végső soron minden ember szívének legfőbb vágya ismerni, kóstolni, tapasztalni Isten atyai szeretetét.
Van, aki azért nem mondja ezt így ki, mert ha nem keresztény, akkor nem tud mit kezdeni ezekkel a fogalmakkal: „Isten”, „Atya” - ez idegen sokak számára. Másoknak pedig, akár keresztényeknek is, azért nehéz ezt kimondani, mert az apa-képhez sokakban nem valami bizalomra indító, meleg, szeretetteljes érzelem kapcsolódik, hanem fájdalmas, nehéz, rideg, bántó emlékek sokasága. Mégis azt mondom: minden ember, aki csak létezik a világon, a szíve legmélyén arra vágyik, hogy az élet forrása; az életnek az a kezdete, ahonnan jövünk; ez a legvégsőbb szeretet egészen beborítsa és mélyen átmossa a lelkét. Talán egy ilyen megfogalmazással mindenki egyet tud érteni, még az is, aki egyáltalán nem hívő. Lehet, hogy ez forrás nagyon mélyen be van már temetve sok ember lelkében. A cinizmusnak, a keserűségnek, a fájdalomnak, a haragnak, a szomorúságnak annyi rétege borítja, hogy időtlen idők óta kapcsolatba sem lehet már kerülni vele. Másokat annyira hajt valami, amit el kell érni, meg kell valósítani, ahova el kell jutni, hogy ebben a hajtásban és rohanásban nem jut idő és energia kapcsolatba kerülni a forrással. De higgyétek el: minden egyes teremtett ember (az is, aki nem tudja magáról, hogy ő teremtett ember), végső soron arra vágyik, hogy az élet forrása, a végső szeretet valamiképpen beborítsa és átmossa a lelkét.
A lekcióban felolvasott ézsaiási imádság is erről beszél: amikor egy konkrét történelmi helyzetben, egy konkrét korban Izrael népe Isten után kiált. Ők ismerték Istent, mint Atyát, és azt kérdezik ebben a panasz-imádságban: „hol van most Isten szeretete? Elment tőlünk! Hol van a jósága? Itt hagyott bennünket! Megvonta tőlünk irgalmát, jóságát. De mi újra és újra csak ezt mondhatjuk: Te vagy a mi Atyánk!” Bizonyára emlékeztek rá, milyen erős vágyakozással fejeződik be ez az imádság: „bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál!” A végső szeretet utáni epedő szomjúság formálja ezt az imádságot: Isten, ha Te ott fenn vagy a te országodban, távol tőlünk, bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál, hogy mint Atyát ismerjünk Téged! Hogy atyai szeretetedet újra vagy először megtapasztaljuk, és abban élhessünk! Ez egy adventi kiáltás. Az Ószövetségben, Jézus előtt ötszáz évvel elhangzik ez az imádság – és az advent, az első eljövetel, amikor Isten Jézusban eljön ebbe a világba, pontosan erről szól: igen, Isten szétszakította az eget és leszállt!
Aztán itt áll előttünk Jézus, és elmondja ezt a nagyon egyszerű történetet az apáról és a két fiáról. Engedd ezt először közel magadhoz: amikor a lelked arra vágyik, hogy jöjjön el, szakadjon rád, borítson el az élet forrása, a végső szeretet – akkor Jézus válaszul azt mondja: figyelj erre a történetre, ebben elmondom, milyen Isten atyai szíve, milyen Isten, milyen Atya ő!
A második bevezető gondolat az, hogy bár nyilván mindenkinek szól az, amit Jézus elmond, most mégis első sorban a férfiakat, az apákat szeretném megszólítani ezzel a történettel. Azokat a férfiakat is, akik nem apák, még nem azok, vagy már soha nem lehetnek azok, biológiai értelemben. Mert az apaság nem kizárólag, sőt: nem első sorban biológiai fogalom. A férfinek Istentől való rendeltetése, hogy életet fakasszon, életet adjon. (A nőé is az, a férfié másként.) Így nézzünk rá erre a történetre! Hogyan akarunk jelen lenni a világban, mint férfiak? Mint akik lelki értelemben atyaságra elhívottak? Akik maguk körül életet fakasztanak. Akik másokat életre segítenek, akik másokat életre hívnak. Akik nem önmaguk körül forgolódnak, hanem egy bűnös, megtört világban a mennyei atya akaratát, rendjét, életét akarják megélni, beleélni ebbe a világba. Ha életet fakasztó apa, férfi akarsz lenni, akkor olyanná kell lenned, mint a történetbeli atya – mert ezt a történetben szereplő atyát Jézus azért állítja elénk, hogy megismerjük, milyen Isten, mint Atya. Ha olyan szeretnél lenni, mint ő, nem elég a történetet másolni, ennél sokkal többre hív. Akkor lehetsz olyanná, mint ez az atya, ha a szíved lesz eggyé ővele. Mert a szívünk, az életünk, lényünk középpontja az, ami mindent maghatároz körülöttünk; a szívünk, ahonnan vagy életet fakasztó erők, vagy üres, sehova nem vezető erőtlenségek áradnak.
Lássuk hát a történet alapján, milyen az Atya szíve (és milyen szívet szeretne munkálni bennünk Szentlelke által)! Öt pontban szeretnék beszélni erről. S miközben ezt teszem, kérlek, legyen ott az imádság a szívetekben (nem csak a férfiakéban, hanem a nőkben is, de a férfiakban különösen), hogy „bárcsak szétszakítanád az eget és leszállnál!” Bárcsak leszállnál egészen az én szívembe! Bárcsak beleplántálnád a te szívedet az én szívembe! Bárcsak átformálnál engem a magad képére!
1. Az Atya megtört szíve.
Egy család története áll előttünk. Ezzel kezdi Jézus: egy apának volt két fia. Olyan egyszerű! Olyan hétköznapi! Ez bárhol lehet. Ez egy olyan család, amilyen a te családod, vagy az én családom. A család, ahol felnőttünk, a szomszédjaink, barátaink családja. Ugyanakkor persze Jézus ajkain ez a történet egy nagyobb család története is. Jézus Isten családjáról beszél. Az Apáról, mint Istenről; az egyik fiúról, aki jelenti mindazokat, akik távolra mentek Istentől; a másik fiúról, aki ott maradt ugyan a házban, de nem volt közelebb, és nem szerette jobban az apát, mint az, aki elment. Isten családját jól jellemzi ez a kép. És a történetben szereplő család széthullik - mint ahogy a te családod is széthullhat, vagy lehet, hogy abból jöttél, hogy szét is hullott már: valaki fogta magát, elment, lelépett, ott hagyott. Mindennapos történet, ahogy családok széthullnak. De te apa vagy. Hogyan vagy jelen ebben? Hogyan jelenti ki Isten az ő szívét? Milyen szív az, ami életet fakaszt a széthulló családokban és Isten széthulló családjában?
Megtört szív! Abban a kultúrában, amelyben Jézus elmondja ezt a történetet, az, hogy egy fiú így kikéri az örökséget az apjától, azt mondja: „oszd meg a vagyont, add el a földet és add nekem a rám eső részt” - gazdasági értelemben egyenes út volt az elszegényedés felé. Megosztani a vagyont – ez a legrosszabb dolog volt. A kisebbik fiú ezzel a kérésével a szegénység felé taszítja az egész családot. De ez a kisebbik rossz. A nagyobbik rossz, hogy ugyanebben a kultúrában ez a kérés semmi mást nem jelent, mint ha a fiú nyíltan azt mondaná: „apám, nem bírom már kivárni, hogy felfordulj, és enyém legyen az örökség. Apám, bárcsak meghalnál! Halj meg! Bárcsak véged lenne!” Mit mondanál erre te? Mit mondanék erre én? Mit teszünk, amikor ennél sokkal kevésbé bántó inzultusok érnek bennünket, akár a fiunk, a lányunk, a feleségünk, a férjünk, a beosztottunk, az apánk, az anyánk mond valami hasonlót? Mert mond! - És akkor találkozunk ezzel az apával a történetben. Milyennek jelenti ki benne Jézus az Atyát, Istent? Őszintén: én nem értem ezt az apát, akit itt látok, de vágyom rá. Vágyom erre a szívre! Mert szó nélkül megosztja a vagyont, és szó nélkül elengedi a fiút. Nincs botrány, nincs kitagadás, nincs elzavarás. Érezzük, hogy van fájdalom az apa szívében, hogyne lenne! Megtörik, összetörik a szíve.
Nézzük meg, milyen más lehetőségek lennének reagálni a fiú kérésére! Mondhatná az apa azt is: „hadd menjen a fiú! Felnőtt már, tegyen, amit akar! Ugyanígy elmentem én is annak idején, hadd menjen ő is, ez a dolga, hello!” –Ez egy laza elengedés lenne, esetleg egy kis szentimentalizmussal fűszerezve: „de szép is ez, hát lásson világot!” Az ilyen laza elengedésben nincsen fájdalom, de nincs benne szeretet sem. Vagy történhetne az is, hogy az apa az igazság és erő oldaláról ragadja meg a helyzetet, és azt mondja: „dehogy mész te el! Sehová!” Érthető lenne ez a reakció, ez a ragaszkodás, megkötés, hiszen amit a fiú kér, az tényleg lehetetlen, felháborító és bántó.
Az egyik görcsösen őrzi a meglevőt, a másikban nem számít semmi – de ezek közül egyik mögött sincs ott az, amit itt látunk: az Atya megtört szíve. A történetbeli atya is látja az igazságot, pontosan érzékeli, mit jelentenek a fiú mondatai, milyen érzelmek vannak mögötte: azt akarja, hogy haljak meg! Pontosan érzékeli a helyzet jelentőségét, abszurditását is. Nem lehet a fiút csak úgy lazán elengedni, nem lehet „csak úgy”, mellékesen szétzilálni egy családot és elmenni. De ott van benne a szeretet is: nem tudom visszatartani őt és nem akarok erőszakot alkalmazni vele szemben. Ahol ez a szeretet és az igazságnak, a másik ember valóságának ez a pontos érzékelése együtt van – ott hihetetlenül mély fájdalom munkál. Ott megtörtség van. De figyeljetek: az élet csak ott kezd el felfakadni ebben a világban, ahol a kegyelemnek, a szeretetnek ez a fájdalma, megtörtsége meg tud jelenni! Úgy látszik, ilyen az atya szíve. Ilyen Isten! Így jelenti ki Jézus. Amikor a fiú megteszi az első lépést a saját elveszettsége felé, az atya már akkor készül arra, hogy egy napon majd újra élet fakad. És ez csak egyetlen egy módon lehet: ha most közel engedi magához a fájdalmat. Nem balhézik vele, elengedi, és átéli ennek a fájdalmát, hogy elmegy, itt hagy és a halálomat akarja.
2. Az atya reménnyel teli szíve
Hány nap telhetett el onnan, hogy a fiú elköltözött, addig, hogy az atya újra találkozott vele? Érezzük a történetből, hogy nem kevés. Elment, felélte a vagyont, elérkezett a szolgaságba, disznópásztorként él – ez idő! Vajon mi volt az apa szívében ezen napok, hetek, hónapok és évek alatt? Elfelejtette? Lemondott róla? Ha megkérdezte valaki tőle: „hány fiad van?” – vajon mit válaszolt? Egy, mert a másik halott? Ismeritek ezt: kiírom magamból, letagadom, meghalt, vége, nincs! Vajon napról napra nőtt a szívében a keserűség? A történetből kiderül, hogy a fiú, amikor magába száll, elgondolja, hogy hazamegy, elkezdi „lejátszani magában”, hogyan lesz ez. Mit fogok mondani? „Apám, nem vagyok méltó, hogy a fiad legyek, hadd legyek olyan, mint a béreseid, a szolgáid közül egy!” A fiú így gyakorolja, mondogatja. Vajon az atya is lejátszotta ezt magában? Naponként ezerszer ő is mondogatta? „Ha majd egyszer hazajön ez a szemét, akkor majd…” Nem tudjuk pontosan, de a példázat tesz egy nagyon-nagyon finom jelzést, amikor Jézus így mondja: „még távol volt a fiú, amikor az apja meglátta őt, megszánta és elébe futott.” Még távol volt, amikor meglátta őt! Tudod, mit jelent ez? Azt, hogy ez az apa minden reggel ott állt a kapuban és várta, kémlelte, hogy mikor jön haza a fia! Ezért, csakis ezért láthatta meg, amikor az még távol volt. Az atya megtört szíve egy reménykedő, várakozó szív. Nyitott, reménnyel teli szív, amely nem zárt le, amely nem adta fel, amely minden nap remél, amely minden nap új esélyt ad. És ami avval, hogy minden nap remél, és minden nap új esélyt ad, ezáltal naponta újra és újra át is éli a megtörtséget, a fájdalmat. Sokkal könnyebb lezárni valamit, mint így naponta fájdalommal várni! De az atya szívét a megtörtség nem az önsajnálatba viszi, hanem hihetetlenül várakozóvá és nyitottá teszi. Várja, várja: mikor jön haza a fiú?
3. Az atya ölelő szíve.
„Még távol volt, amikor meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult és megcsókolta.” Kóstolgasd ezeket a szavakat, hogy érezd az atya szívének a dobbanását! Hogy meglátta… hogy megszánta… elébe futott… nyakába borult… és megcsókolta… Milyen lehetett ez? Milyen lehetett, amikor kinyúltak az atya ölelő karjai, és körbeölelte azt a fiút, aki összetörte a szívét? Milyen érzés lehetett az atyának magához ölelni azt, aki ölni tudott volna? Milyen lehetett az atyának a fiú testmelege? Ahogy megöleli, az illata? Vajon érzi még a fia ismerős illatát, vagy már csak a nyomor bűze jut el hozzá? Milyen lehetett a fiú testének a szilárdsága, rugalmassága?
Milyen ez a szív? Hogy lehet erre képes? Ölelni és csókolni a fiút, aki szinte köpött utána? Milyen ez az atya? Lépjél vissza egy pillanatra arra a vágyra, amiről az elején beszéltem, amit úgy fogalmaz meg az imádkozó ember: „bárcsak szétszakítanád az eget és leszállnál!” Ó, atyám, bárcsak megismernélek, bárcsak szétszakítanád az eget és leszállnál! Milyen lenne, ha Istennek ez az indulata, ez a szíve, amellyel öleli azt, aki elment - szétszakítaná az eget, és leszállna a szívünkbe?
Azt szokták mondani, hogy ez a tékozló fiú története, és ez igaz is, mert eltékozolt, szétszórt, elpazarolt mindent, amit otthonról kapott. Nem csak a vagyont, hanem minden értéket, minden igazságot, minden tisztaságot, minden magkapott szeretetet, minden erényt – szétszórt felelőtlenül a semmibe! De mi ez a tékozlás, a fiú felelőtlen tékozlása az atya tékozlásához képest? Mert ha itt valaki igazán mérlegelés és meggondolás nélkül, szertelenül, határtalanul tékozol – akkor az a tékozló atya, aki öleli ezt a gyereket! Szó nélkül elengedte, szó nélkül visszafogadja? Micsoda féktelen, óvatlan pazarlása ez a szeretetnek, a bizalomnak, a jóságnak, amit belé fektetett ebbe a gyerekbe! Milyen tékozló ez az ölelés! Legalább adagolná egy picit! Legalább megvárná, hogy végig mondja a monológot! Legalább egy „ejnye-ejnye! na jól van, gyere!” hangozna el felé! Legalább megígérné, hogy „többet nem csinálom ezt.” De nem! Semmi! Az atya szó nélkül megöleli, csak a szolgákhoz beszél, és nekik is arról: „hozzátok a borjút!” Értitek, hogy ebben az ölelő szívben mennyi pazarlás van? Az isteni szeretetnek a kiöntése, pazarlása, rá erre a fiúra!
Vágyom ezt a szívet, a saját szívembe! Vágyok ilyen szívű atyának lenni. Mert csak ez fakaszt életet.
4. Az atya ünneplő szíve
Ami a fiú megérkezése után történik, az talán minden eddiginél extravagánsabb, szertelenebb. Azt mondja az apa a szolgáinak: „hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, adjátok rá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára, aztán hozzátok a hízott borjút (ez vagyon!), és vágjátok le, és együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott, elveszett és megtaláltatott!” Látjátok, mi fakad az atya szívéből? Zene és tánc, ünnep és ritmus. Felfakad az atya szívéből az élet. Ünnepeljünk! Zenéljünk! Táncoljunk! Mert halott volt, és él! Mert elveszett, és meglett! Mert a halálból élet támadt! Az atya csupa öröm, csupa ritmus, csupa tánc, csupa élet, csupa teljesség, csupa megelégedés! Mert ami széthullott, az egybe lett szerkesztve!
Ez a ritmus, ami ott elindul, ez az atya szívének a ritmusa, amely nekünk is szól, és azt jelzi: az egész világ ide tart. Az egész teremtett világ ebben az adventben él, ebbe az ünnepbe tart, aminek ez a történet egy pici előíze. Minden oda tart, hogy eljön majd egy nap, ahogy Jézus máshol beszél erről, amikor egy nagy mennyei ünnepben, egy nagy mennyei lakomában realizálódik az atya szívének az öröme, hogy helyreállítja ezt a világot. Ez az örömhír! Hogy nem lesz halál. Meg nem lesznek elrohanó fiak, meg elrohanó apák, vagy elrohanó anyák! Öröm lesz! Gyógyulás lesz! Tánc lesz! Ez az örvendezés van ott az apa szívében. Ez az örvendezés van ott ma is az Isten népében, amikor valaki, aki meghalt, feltámad; aki élettelen volt Isten nélkül, élővé lesz; aki elment Istentől, hazamegy az atya ölelő karjaiba. Ez az ünnep már itt van velünk. Mennyire jó, amikor ez az ünnep itt dobog a szívünkben! És milyen jó, amikor tudunk olyan emberek lenni, akik együtt örülnek az Úrral! Amikor együtt dobban a szívünk! Annyira jó volna ilyen apáknak lenni, akinek a szívében ott van az öröm, az ünnep Isten végtelen jósága és irgalma, mindent egybegyűjtő és helyreállító munkája felett!
És akkor a történetnek itt van vége? Nem, nincs vége. A történetnek itt kellene, hogy vége legyen. És itt lesz majd vége a nagy történetnek egy napon, amiről beszélünk, amikor minden megtörtség, várakozás egyszer majd a mennyei örömbe és ünnepbe vezet – de az a nap még előttünk van! És talán ezért is igaz, hogy addig minden történet, a példázatbeli történet is tovább megy. Hiszen még mindig nem teljes a család, és ezért az atya ünneplő szíve újra úgy áll előttünk a történet végén, mint megtört szív.
5. Az atya megtört szíve - újra.
Figyeljetek egyetlen mozzanatra a történet végén: 2az apja kijött az idősebbik fiúhoz, és kérlelte”. Mert hazajön az idősebb fiú, aki mindig otthon volt, keményen dolgozott. Kiakad: hogyhogy visszafogadták ezt, hogyhogy ekkora buli van? És azt mondja: én nem megyek be! Az atya ekkor kijön a házból, kilép az örömből, kilép szeretete, gazdagsága, irgalma nagy ünnepéből, és utána megy ennek a másik fiúnak, aki másképpen elveszett, mint a kisebbik. A kisebbik úgy nem szerette az apját, hogy azt mondta: semmi nem érdekel, mindent a világra pazarlok, elmegyek; a nagyobbik meg úgy nem szerette az apját, hogy „rendes ember vagyok, jó keresztény vagyok, jó fiú vagyok, mindent megcsinálok – apámat azért nem szeretem!” És az apa jön, ehhez a szeretetlen szívű fiúhoz is. Otthagyja az ünnepet, kijön, és kérleli őt. Nem parancsol, nem rágalmaz, nem kioktat, nem kioszt, csak kérlel. Csendesen kér, és szemeiben meglátjuk újra megtört, összetört szívét.
Végül a történet nyitva marad, nem megy vissza a nagyfiú. Még nem áll helyre, nem gyógyul meg a család. Nem gyógyult még meg Isten családja! Mert még nincs itt a végső ünnep. Még nincs itt a nyugalom. Még nem ment be az összes gyermek. Egyrészt ünnep és öröm van, másrészt megtörtség és fájdalom. Lehet, hogy van most köztetek is olyan, aki azt mondja: „az én szívem ugyanígy háborog!” Mert nem tetszik ez, amiről hallottál. Nem tetszik ez a kegyelmes szívű, ölelő, szerető atya – nem tetszik! Mert te a nagyfiú vagy. Te igazságot akarsz! Te dühös vagy erre az atyára! De ha te ez a nagyfiú vagy, akkor a történeten keresztül jön ki hozzád most az atya, és kérlel: figyelj, engedd el, hogy milyen jó fiú vagy! Engedd el, hogy mennyi mindent tettél Istenért! Engedd el, hogy te mennyire hűséges voltál! Engedd el azt a haragot, hogy a másik, aki hűtlen volt, pogány, istentelen, az mennyire jó életet él; bezzeg te, aki hűséges vagy, és hiszel Istenben, párt se kaptál, meg a munkád se jó, meg nem is vagy te olyan okos és megajándékozott, mint szeretnél lenni! Engedd el! Mert amíg ez van benned, addig nem tudsz bemenni az atya örömébe, addig nem fog a szíved együtt dobbanni ővele!
Bárcsak szétszakítanád az eget és leszállnál!
Tényleg akarod különben? Ezek után tényleg akarjuk, hogy ez az Úr leszálljon a mi szívünkbe? Vagy csak akkor akarjuk, amikor nem látjuk, hogy mi a tétje? Pedig ez a tétje: bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállna a Szentlélek, és Krisztus által belénk plántálnád az életet! Hogyan akarunk életet fakasztani? Kivel akarunk eggyé lenni? A szívünk meg kell, hogy törjön, abból fakad a kegyelem. Mi inkább vágyunk a fájdalommentes szívre. A szívünk reménytelivé kell, hogy legyen. A kegyelem várakozóvá, türelmessé tesz – mi inkább lezárunk, amikor valaki vétkezett. A szívünk szerető, ölelő szív kell, hogy legyen, ez a kegyelem – mi inkább ridegen távol tartunk másokat. A szívünk örvendező és ünneplő lehet, a kegyelem nagy ünnepbe vezet – mi inkább félünk, meg inkább spórolunk ezzel az örömmel. És végül újra a megtörtség: nem kerülhetjük el, ha az atya szívét vágyjuk. Ha életet kívánunk fakasztani.
A legjobb az, hogy úgyse tudod ilyenné tenni a szívedet, mint ahogy én sem tudom. Amikor ez az imádság hallik, hogy „bárcsak leszállnál és belénk plántálnád, bárcsak eljönnél, atyánk!” – akkor erre az a válasz a fenti történet. Tudjátok, ebben a történetben ki az atya igazából? Jézus. Jézus! Jézus az, aki ott áll a fiatal fiúk között, akik otthagyták Istent, elmentek tőle messzire, bűnösökké lettek, és jönnek vissza, mert megtérnek. Jézus az, aki ott áll a „jó keresztények”, a farizeusok között, akik kemények, és utálják őt, és nem akarnak belépni az ő örömébe. Jézus az, akinek a szíve nem csak lelki, érzelmi értelemben törik meg, hanem aki egészen összetörik a kereszten azért, hogy a te kemény szíved, meg az én kemény szívem meglágyuljon, és akár egész távol vagyok tőle, akár közel, de elkezdjem szeretni az atyát, elkezdjem szeretni Jézust, és belém plántálódjon a Szentlélek által Jézusnak a szíve! Erre váltott meg. Ezt kínálja. Ez az örök élet ajándéka. Ez az isteni élet ajándéka. Ez az, amire minden ember a szíve legmélyén vágyik.

Szeptember óta a reformáció ünneplésével összekapcsolódva egy olyan sorozatban vagyunk együtt hétről hétre, amelyben Isten átformáló jelenlétével találkozhatunk. Láthattuk, hogy a reformáció nem más, mint Isten igéjének, az Evangéliumnak az erőteljes megelevenedése az emberek szívében. Ennek kapcsán elmélyül, megújul az Istennel való kapcsolata az egyes embereknek, a közösségeknek, s ennek igen komoly társadalom-formáló hatása van. Ebben az igehirdetés-sorozatban sok történet állt előttünk arról, hogyan munkálta Isten az ő népének a megújulását már az Ószövetségben; hogyan valósult meg Izrael életében egy-egy reformáció, lelki megelevenedés, lelki megújulás. Jobbára nagy ívű történetek voltak ezek. A ma felolvasott ige viszont egy nagyon konkrét eseményre irányítja a figyelmünket: arra a pontra, amikor Jézus elhívja első tanítványait.
Amikor az ember ennyire személyesen találkozik Jézussal, elhívást kap, akkor nyilván alapvető változás indul el az életében. Elhagyja a régit, és követni kezdi Jézust egy új életbe. Isten jelenléte radikálisan átformálja az embert. Ma azonban mégsem erről a nagy belső személyes átformálódásról akarok beszélni közöttetek, hanem arról a hatalmas, a világot átalakító forradalomról, amit Jézus végez, és amibe bele akar vonni bennünket, az ő népét. Nagyon fontos ezt kihangsúlyozni már itt az elején! Mert ha azt a kérdést tesszük fel ezen az istentiszteleten (ami általában a kérdésünk): hogy én hogyan formálódhatok át, akkor a történet megint csak rólunk szól. Arról, hogy mi szeretnénk valamit. Én szeretnék megváltozni. Talán mert nagyon meguntam a régit, talán mert egyébként is rosszul érzem már magam a bőrömben, talán mert kíváncsi természetű vagyok és mindig valami újra vágyom. Ha ebbe a megújulási törekvésembe Jézus beleáll és segít, nos: annál jobb! De ez a történet így csak rólam szól! Az Evangélium viszont arról beszél, hogy Isten Jézusban valami félelmetes, hatalmas munkát végez. Isten uralma elérkezik Jézusban; Isten cselekszik; egy forradalom van kibontakozóban; valami megállíthatatlan történik Isten tervei szerint - és Jézus meghív minket ebbe a hatalmas történésbe! Ha meghallom Jézus hívását és részesévé leszek ennek, akkor persze bizonyos, hogy közben átformálódok; mert ebben a hatalmas történetben nem maradhatok olyan, amilyen voltam – de ez itt már másodlagos, járulékos dolog. Ha belépsz ebbe a jézusi forradalomba, azt nem azért teszed, hogy egy kicsit (vagy akár nagyon) átformálódj, hanem azért fogsz beállni, mert elér Jézus ellenállhatatlan hívása.  
Ehhez három dolgot szükséges körbejárnunk:
A felolvasott igeszakasz is három részből áll. Az első pont az első rész: ki ez a Jézus, aki meghirdeti Isten országát? A második pont a harmadik rész: mit tesz Jézus azokkal, akiket elhívott Isten országába? És csak amikor ezt a kettőt már értjük, látjuk (Ki az, aki elhív? Mire hív el?) - akkor érdemes arról beszélnünk, amit a középső rész tár elénk: hogyan történik az elhívás és hogyan halljuk meg Jézus hívását. Csak így szakad ki az elhívás abból, hogy énrólam szóljon, és így kerül be abba a sokkal nagyobb történésbe, amit Isten tesz: hogy Jézusban az ő országa érkezik el közénk.
1. Tudnunk kell, kicsoda Jézus.
Máté evangéliuma legelejéről olvastuk az igét. Ezek a sorok Jézus nyilvános szolgálatának a kezdetét jelzik. Megjelenik, Keresztelő János megkereszteli, a Szentlélek elviszi a pusztába, megkísértetik – majd elkezdi szolgálatát a nép között.  A nyilvános működést közvetlenül megelőző történet az, ami a mai igében előttünk áll. Ez a beköszöntő, a nyitány, mai kifejezéssel élve Jézus küldetésnyilatkozata. A következőket olvassuk: amikor Jézus meghallotta, hogy Keresztelő Jánost fogságba vetették, visszatért Galileába a pusztából, a sivatagból, majd elhagyja Názáretet (a várost Galileában, ahol felnőtt); és letelepedett a tengerparti Kapernaumban (ami szintén egy város Galileában). Máté evangélista kiemeli, hogy mindez azért történt, hogy beteljesedjék, amit Ézsaiás prófétált hétszáz évvel korábban, amit hallottunk a lekcióban: „Zebulon földje, és Naftali földje, a tenger melléke, a pogányok Galileája: a nép, amely sötétségben él, nagy világosságot lát, és akik a halál árnyékának földjén élnek, azoknak világosság támad.”
Földrajzi nevek sorakoznak előttünk, talán meg is terhelnek bennünket: Galilea, Názáret, Kapernaum,  Naftali, Zebulon földje – olyan távoliak! Sok igeolvasó ember egyszerűen átugorja gondolatban ezeket – pedig látni fogjuk, mennyire fontosak! Máté szerint, ha meg akarjuk érteni, kicsoda valójában Jézus, akkor rá kell tekintenünk erre a több száz évvel korábbi próféciára, amit Isten Lelke által Ézsaiás próféta mondott.
Mikor valaki, akár napjainkban egy politikus elindul egy nyilvános feladatra, a legfontosabb információkat akarjuk tudni róla: valamit az életéről (honnan jött?), és valamit a terveiről (mit szeretne elérni, elvégezni?) Pontosan ezekre a kérdésekre kapunk itt választ Jézussal kapcsolatban, nyilvános működése kezdetén. Honnan jött Jézus? Galileából. Számít ez? Számít! Miért számít? Miért olyan fontos ez, hogy Galileából jött? Azért, mert Galilea egy lenézett, elmaradott, a jeruzsálemi zsidó vallásos elit szemében megvetett, pogány hely volt. Egyáltalán nem jó hely! Nyolcszáz évvel korábban ugyanis az asszír uralkodó hatalmas hadjáratot indított Izrael ellen, és az északi országrészt, benne Galileát elfoglalta. Deportálta a zsidókat, teljesen lerombolta a kultúrájukat. A fogságba hurcolt zsidók el is vesztek, elkeveredtek a népek közé, helyükre pedig mindenféle más népeket telepített be az uralkodó. Innentől kezdve Galilea már nem volt tiszta, nem volt kívánatos a megmaradt zsidóság szemében, akiknek alapvető identitása volt a tisztaság, a különállóság, a kiválasztottság, az elkülönülés. S ahogy az lenni szokott a történelemben, több száz évvel később is még ez munkál: Galilea egy keverék, gyülevész nép, „a pogányok Galileája”. Zavaros, tisztátalan. És itt jelenik meg Jézus! Értitek, mit jelent ez mai nyelven? Mintha Isten azt jelentené be itt a fővárosi gyülekezetben: nézzétek, a borsodi elcigányosodó kis faluban: ott érkezem! Ott kezdem el a munkámat. Őszintén: nem sok jót várunk arról a vidékről. Jobbára az útjainkat is úgy tervezzük, hogy autóval se kényszerüljünk áthajtani ezeket a falvakon. S akkor Isten azt mondja: ott indul az Evangélium! Egy ilyen helyen. Ahol sötétség van, mélység, szegénység, elveszettség – ott jelenik meg Jézus, ott kezdi a szolgálatát. Ott jelenik meg először a világosság, ahol senki nem várná.  
Mi ez a világosság? Mi Jézus programja? A következő szavakból ezt is megtudjuk: „ettől kezdve kezdte el Jézus hirdetni: térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa!” - A mennyek országa. Felejtsétek el azt a szót, hogy mennyország! Nincs mennyország – abban az értelemben, ahogyan naivan elképzelik sokan: egy hely a lelkek számára valahol ott fenn valami ködös magasságban. Nem! A mennyek országa az Isten országa. Isten uralma. Az, ahogyan Isten helyreállítja a teremtett világot. Csak azért nevezi Máté mennyek országának azt, amit a többi evangélista Isten országának nevez, mert a zsidók iránti érzékenysége miatt nem akarja kimondani azt a szót, hogy „Isten”. Amikor Jézus meghirdeti a mennyek országát, Isten országát, akkor nem egy spirituális égi magaslatról beszél, hanem arról, hogy a világ jogos királya: Isten bejelenti és visszaveszi uralmát attól, aki meglopta őt. Minden zsidó ember tisztában volt azzal, hogy Isten teremtette a világot, és ő a jogos uralkodó. Jézus arról beszél, amivel szintén tisztában voltak: hogy van egy trónbitorló, aki rávette az embert, hogy szakadjon el Istentől; aki behozta a világba a bűnt, a kárhozatot, a halált, a betegséget, a fájdalmat, a nyomorúságot, az erőszakot – mindazt a sötétséget, ami mindennapi életünk része. Jézusban azonban eljön Isten uralma; és Isten elkezdi visszakövetelni azt, ami az övé. Mert az egész teremtett világ az övé. Ezt hirdeti meg Jézus. Benne teljes erejével megjelenik Isten uralma, világosság gyúl – és minden korabeli zsidó tudta azt is, hogy ezt jelenti az Isten országa. A helyreállítást.
Ha  Isten uralma Isten Fiában, a Messiásban érkezik, ha Jézusban tényleg elérkezik ez az uralom, akkor jobban teszed, ha észnél vagy, és észreveszed, hogy jön: térj meg! Azt mondja egy biblia-tudós, NT. Wright: „olyan ez, mint amikor jön a szuper-expressz. Jobban teszed, ha észreveszed!” Ne úgy jöjjön el az Isten országa, Isten uralma, hogy te kívül maradsz, hogy te ragaszkodsz a sötétségedhez! Térj meg!  Azt jelenti: vedd észre, hogy jön az Isten uralma Jézusban! Vedd észre, hogy jön ez a világosság! Fordulj oda Isten uralma felé, és ebben az odafordulásban fordulj el a sötétségeidtől! Ezt jelentik Jézus szavai, mikor meghirdeti: „térjetek meg, mert eljött az Isten országa!” Jézus ezzel a felszólítással indít. Ez a program, a nyitány. Ezzel az igénnyel lép fel.   
Jézusban Isten uralma érkezik, és ebben az új uralomban minden a feje tetejére áll! Ezért forradalom. Megváltoztatja a hatalmi viszonyokat: nem a római császár az úr, a küriosz, ahogy akkoriban nevezték, hanem Jézus az úr, Isten az úr. Megváltoztatja az uralom beköszöntésének az eszközeit: nem fegyver és véres forradalom által jön el Isten országa, amit majd a rómaiak ellen vívnak a zsidók, hanem szeretet, békesség, imádság és igen: szenvedés által jön el az Isten országa, Jézus életében is.  Megváltoztatja, feje tetejére állítja azt, ami igazán értékes. A következő fejezetben azt mondja: „boldogok a lelki szegények”, „boldogok, akik sírnak”, „boldogok, akik békét teremtenek”, „boldogok az alázatosak”, „boldogok az irgalmasok”, „boldogok a tiszta szívűek”. Kit mondana ezek közül boldognak bárki ma? Feje tetejére állított világ az Isten országa! Megváltoztatja azt, amit a vallásosság jelent. A korabeli vallásosság, és sokszor sajnos a mai is nem más, mint etnocentrikus gyűlölködés. Akkoriban így hangzott: mi vagyunk a zsidók, a pogányok meg vesszenek! A mai vallásosság ugyanilyen: mi vagyunk a jobbak, a többi meg sehol nincs. Ehelyett Jézus világosságot hirdet minden népnek! Jön az Isten országa - Jézus meghirdeti. (És engem ez vonz.)
2. Tudnunk kell, mit tesz és mibe hív be Jézus
A nyitány elmondása után Jézus azonnal belemerül a nyitányban megfogalmazottak megvalósításába. Elhív négy embert, de nincs teológiai alapvetés, nem kezdi el megvitatni velük az eleve elrendelés vagy az ezer éves birodalom részleteit, nincs stratégiakészítés, nincs elméleti kidolgozás - Jézus egyszerűen belevág az Isten országának megvalósításába. Így olvassuk: „Aztán bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának Evangéliumát, gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget a nép körében. El is terjedt a híre egész Szíriában, hozzá vitték a mindenféle betegségtől és kíntól gyötört szenvedőket, a megszállottakat, a holdkórósokat, a bénákat, és meggyógyította őket.” Annyira egyszerű! Meghirdette, hogy mit fog tenni – aztán nekilátott és tette. És az emberek fogékonynak bizonyultak: tömegek jöttek hozzá. Jézus forradalma nem marad egy nagy ívű terv (az nem lenne forradalom), hanem azonnal történik.
Hol van vajon közben az a négy, akit elhívott? Nem olvasunk róluk semmit. De mivel elhívta őket, és követték őt, bizonyos, hogy ott vannak vele! Egyelőre nincs más dolguk, mint Vele lenni és figyelni őt. S akkor megint jön a földrajz: bejárja egész Galileát. Falvak, városok, zsinagógák. Galilea nem túl nagy: akkora, mint fél Magyarország, mint a Dunántúl.  Itt jelenik meg Isten országa Jézus által. Nem megy Jeruzsálembe, a zsidó vallási központba. Még kevésbé megy Rómába, a Birodalom középpontjába (soha nem ment el oda.) Úgy tűnik, Jézusnak nem kell valami különleges hely ahhoz, hogy az Isten országát hirdesse, megélje. Úgy tűnik, az Isten országa, Isten uralma, amiről Jézus beszél, ahogy Isten visszaveszi az uralmat a sötétség, a kárhozat, a betegség, a bűn, a Sátán erejétől – az itt történik a mindennapos életben. Galileai falvak, városok, utcák, terek, tópart, hegytető – Gazdagrét és Kelenföld, Újpest és Békásmegyer! Budapest, és a vidéki kis falu, ahova időnként leugrasz a nagymamát meglátogatni. Ez az a rész, ez az a hely, ahol megvalósul Isten országa. Itt, ahol éljük a mindennapi életünket.  
Ugyanakkor ebben a teljesen köznapi valóságban, ahogyan a tanítványok Jézussal járnak a maguk megszokott környezetében, a „semmi rendkívüli” helyeken – rendkívüli, ami történik! Jézus hirdeti az Isten országát, és gyógyít mindenféle betegséget és erőtlenséget. Szavaival meghirdeti az örömhírt, hogy elérkezett Isten uralma, vége a sötétség erőinek; a cselekedeteivel pedig demonstrálja Isten országának a valóságát. A mindenféle emberi sötétségben, reménytelenségben, fájdalomban, testi-lelki betegségben, démoni megkötözöttségben, társadalmi elszigetelődésben, ami a leprást kiközösítésre, a vakot szegénységre és koldulásra ítéli - megjelenik a világosság, a reménység, a gyógyulás, a helyreállás. Megjelenik maga Isten. Ez a jó hír, ez az örömhír! Nem egy dogma az Evangélium, nem tantételek sokasága, amelyeket el kell fogadni, hanem az az Evangélium, hogy Jézusban valóságosan megjelenik Isten szeretete, együttérzése, hatalma. Amit a nyitányban hallottunk: „a nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát” – elkezd történni a mindennapi életben, rendkívüli módon, és nagyon is konkrét formában.
Isten országának a munkálása nem más, mint szeretni, szolgálni, gyógyítani Isten erejével a társadalomban, a mindennapi közegben, ott, ahol vagyunk. A tanítványok ezt látják. Ebbe bekapcsolódni – ez az átformálódás.
Rendkívül fontos, hogy Isten országának a valósága ne egy távoli, absztrakt, homályos fogalom legyen a számunkra! Olyan visszás az, ha úgy élik meg a keresztények, hogy a templom az a hely, ahol Isten országával találkozni lehet. Nem a templom a mindennapi életterünk. Nem helyes, ha azt gondoljuk, vasárnaponként, hetente egyszer, és az ünnepnapokon itt megéljük Isten országát, aztán kilépünk innen és elfelejtjük. Másként kell ennek lennie: Isten országa ott van, ahol a mindennapok történnek – itt a templomban pedig megünnepeljük ezt, megerősödünk benne. 
Ezért azt kérem tőled, gondolj egy pillanatra arra: hol és milyen formában jelenik meg a sötétség a te közvetlen környezetedben! Lehet ez egy erőtlenség, betegség. Lehet hazugság vagy manipuláció, akár a munkahelyeden. Lehet ez az, ahogy a szegénységet és a nyomorúságot elkezded látni a társadalomban. Lehet ez, ahogy beleütközöl a különféle korrupt gazdasági és kapcsolati rendszerekbe. Nézz végig így a belső világoddal, a képzeleteddel az életeden, a környezeteden! Hol látod a sötétséget, a megtörtséget, a megkötözöttséget, a bűnnek a hatalmát? És vajon hogyan jelenne meg Isten országa, Jézus szeretete, szolgálata, együttérzése, törődése rajtad keresztül ezekben a helyzetekben? Mit tenne Jézus? Hogyan szeretné őket? Mit mondana, hogyan érintené meg őket? A tanítványok pontosan ezt élik meg Jézussal. Az Ő szemével nézve kezdik egészen másként látni mindazt, amit már megszoktak maguk körül. Amit addig nem sötétségnek, hanem „normálisnak” láttak. De amikor Jézusban megjelenik a világosság, felismerik, milyen hatalmas a sötétség.
Látod-e a sötétséget pl. a szexuális zaklatások történetében? Evvel van tele az életünk. Miért nem beszélünk akkor róla? Érzékeled a sötétséget, ahogy az erőszak és a visszaélés félelmetes mértékben átjárta a társadalmat; ahogy százakat, ezreket, tízezreket bezár a szégyenükbe, a mocskosság-érzésbe és a kiszolgáltatottságba? Miközben erről beszélek, nem valami olyanról van szó, ami kívül van rajtunk. Ez bennünket is érint. Látod-e, hogy a sötétség és a hazugság mennyire valóságosan jelen van? Van ehhez köze Jézusnak? Van gyógyulás? Mellénk tud-e állni Jézus? Meg tud mosni ebből, meg tud gyógyítani? Én tudom, hogy meg tud. Láttunk embereket, akiket Jézus meggyógyított és kihozott ebből. Nem kell a bezártságban maradnod, nem kell a szégyenben maradnod! Nem kell úgy tenned, hogy senkinek soha nem mersz erről beszélni! És látjátok a hazugságot, a sötétség erejét, ami a hamis bocsánatkérésben megjelenik? Rettegek attól, hogy a társadalmat átjárja ez a sötétség, ez a hamisság, hogy így kell, vagy így lehet bocsánatot kérni, ahogy a sajtóban halljuk, olvassuk. „Ha bárki úgy érzi, hogy megbántottam, akkor bocsánatot kérek” Ez azt jelenti: én ugyan nem követtem el semmit, én rendben voltam; de ha bárki olyan szerencsétlen volt, hogy miközben én rendben voltam, ő mégis úgy érzi, hogy megbántottam, vagy ártottam neki, akkor – figyeljetek, milyen démoni! – akkor én leszek annyira jó az ő érdekében, hogy bocsánatot kérek tőle. -  Látod-e, hogy az ilyen mondatok hogyan értelmezik át és silányítják hamissággá a bocsánatkérést? Mert ez nem bocsánatkérés! Azt mondani: „gonoszságot követtem el ellened. Én okoztam a fájdalmadat. Istentelen és embertelen voltam. És nincsen menekvésem, nincsen magyarázatom. Nem tudom helyreállítani, amit tönkretettem benned. Kérlek, ha tudsz, bocsáss meg nekem!” – ez bocsánatkérés. Erre lehet bocsánatot, kegyelmet hirdetni.
Értitek már, hogy mit csinálnak a tanítványok Jézus körül? Akarjátok hallani az elhívást ebben? Be akartok ti lépni ebbe? Ez átformál! Ha valaki Jézussal beáll az Isten országa szolgálatába, az garantáltan átformál. De milyen messze van ez attól, hogy én szeretnék egy kicsit változni, egészségesebb vagy összeszedettebb lenni. Átformálódni, csak úgy sterilen, magamban és magamnak. Ez nem tartható, ez nem az Evangélium hívása. Nem erre hív Jézus. Az ő elhívása arról szól, hogyan leszünk, mint Isten népe eszköze annak, ahogyan ő másokat szeret, másokat gyógyít, másokat szolgál. És közben gyógyulunk mi is. Közben szolgál felénk is. De Isten országának ez a forradalma.
3. Találkoznunk kell azzal, aki elhív
Kiket hív el? Téged és engem! Mindennapi és közönséges embereket. Halászokat említ a Biblia – abban a világban ez olyan volt, mint ma a tanár, a kisvállalkozó, a bankban dolgozó tisztviselő: az átlagember. Se nem szegény, se nem gazdag. A munkája nem könnyű, de nem is elhordozhatatlanul nehéz. Nem luxus az élete, nem is egy zseni, de nem is az alja a társadalomnak: átlagos. Az elhívás sem úgy történik, ahogy a nagy rabbikkal, hogy oda kell menni: „rabbi, lehetnék-e a tanítványod?”. Nem: Jézus megjelenik ott a galileai tenger partján, (amit ez neked jelent: az Allee-ban, Kelenföldön, a képernyő előtt, ahol nyomod zombi arccal a munkát egész nap). Lehet, hogy egyszerre, hirtelen történik meg veled, egy pillanat alatt megérted a hívását – lehet, hogy már régóta forgatod magadban, és a mindennapi környezetedben egyszer csak tudod: Jézus elhívott. Nem maradhatok itt. Nem maradhatok úgy, ahogy vagyok. Már nem azért, mert én akarok megváltozni! Mert ha én akarok megváltozni, akkor ugyanaz akarok maradni, csak egy picit szeretném magam javítgatni. Nem! Engem Jézus elhívott! Idegen vagyok már abban, amiben eddig voltam. Valami új kezdődik.
Jézus végigsétál az utcán, a munkahelyeden, és azt mondja: jöjj utánam! Annyira furcsa! Annyira bizarr! Tényleg az! Akkor, a bibliai időkben is az volt. Tudom, sokan, akik keresztény családban nőttünk fel, gyerekkorunk óta megszoktuk ezeket a képeket: halászok, háló, énekek: „Vedd a példát Andrástól…” – de lássátok meg, hogy akkor ott az a történet is nagyon bizarr volt! Jött Jézus, megszólította ezeket a halászokat, azok pedig otthagyták a hálókat, a hajót, az apjukat. Otthagyták a jól ismert addigi életüket, ami nem volt túl gazdag és nem volt túl szegény, meg lehetett belőle élni, rendben volt. És hova mentek, mire indultak el? Mit mondott nekik Jézus? „Emberhalászokká teszlek.” Őszintén: lehet érteni, hogy ez mit jelent? De ők azonnal követték Jézust, otthagyták az addigi életüket, és elmentek vele. A semmibe. És nincsen magyarázat. Talán egy pszichológus mondana valamit: bizonyára a személyiségfejlődésük olyan pontjára jutottak, ahol már készen álltak valami újra, vagy konfliktusban voltak az apjukkal. Vagy egy közgazdász azt mondaná: valószínűleg látták már, hogy úgyis leágazóban van a halászatnak, jön az új technika… De nem! Nem kell magyarázatokat találni.
Minden elhívás lényegében ilyen. Én arra készültem, hogy természettudós leszek, mint az apám, meg az anyám, meg a keresztanyám. Biológus akartam lenni, gyűjtögettem a bogarakat és a lepkéket. Teljesen jól elvoltam emberek nélkül, sőt rettenetesen szorongó voltam, nem mertem megszólalni emberek között. De milyen bizarr, hogy Jézus egyszer csak azt mondta: valami másra hívlak el, mint amit te gondoltál. 
Ha ezt a bizarrságot még soha nem tapasztaltad meg, akkor bizonyára nem jutott el még soha Jézus hívása igazán mélyen a szívedbe.
A követés ilyen. Annyit látunk, ami a következő lépés, és az a kérdés, hogy engedelmesek vagyunk-e mindig a következő lépésben. Így bontakozik ki egy csodálatos út, amint Jézussal részesei vagyunk Isten országa forradalmának. Tudta Péter, András, Jakab, János, hogy ha elkezdik követni Jézust, abban mennyi dicsőség, és mennyi fájdalom lesz? Tudták ezek a kelenföldi piaci árusok, hogy az egész világon fogják hirdetni az Evangéliumot? Tudta Péter, hogy ő lesz az, akinek a nevéhez kapcsolódik Rómában az Evangélium, és a római gyülekezet? Tudta, hogy mártírhalált fog halni Jézusért? Tudta Jakab, hogy alig néhány évvel később ő lesz az első apostol, akit Heródes karddal megölet? Nem tudták! Biztos, hogy nem tudták! Mert Jézus, Isten megkímél minket attól, hogy tudjuk, mit jelent, ha igent mondunk az Ő hívására. Mi meg üzletelni akarunk vele: „jó, megyek, ha megmutatod a pályát. Fél év, egy év, öt év, tíz év múlva hova jutok? Ha tudom, akkor megyek” – na ez nem elhívás, ez biznisz! Annyit kapsz, hogy „emberhalász”, jelentsen ez bármit! De ha követed, akkor kibomlik előtted az út lépésről lépésre. Ez az elhívás.
Tudjátok, mi a titok? Mi a magyarázat arra, hogy emberek, akkor és most elindulnak, és bolond döntéseket hoznak Jézusért? A magyarázat az ő személye! Jézus ellenállhatatlan személye, ellenállhatatlan elhívása.  Jézus megjelenik, és nincs magyarázat, csak Jézus maga van. Jézus ereje, hatalma, Jézus lényének a vonzása. Ha ma, ezen az egyszerű vasárnapon téged Jézus elhív a követésre, akkor nem azért fogsz elindulni, mert szeretnél magadból egy kicsit több jót kihozni. Nem az önmegvalósítás miatt, felejtsd el! Azért ne kövesd Jézust! Az úgyse fog bejönni különben! És nem is azért indulsz el, mert félsz, hogy következményei lesznek, ha nem teszed. Ha Jézus hív, akkor csak azért fogsz elindulni, annak ellenére, hogy érzed ennek a súlyát és feszültségét, mert nagyobb a szívedben Jézus szavának ellenállhatatlan ereje, nagyobb a szívedben Jézus jelenlétének gyönyörű valósága, nagyobb a szívedben Jézus szolgálatának a szépsége a sötétség közepette is, mint önmagad biztonsága, önmagad elképzelése, mindaz, amit te akarsz magaddal. Ha jobban ragaszkodsz a meglévőhöz, akkor úgyis ott maradsz, ahol vagy; és úgy maradsz, ahogy vagy.
De Isten országának forradalma zajlik, Isten uralma jelen van, és érkezik – és ezért jobban tesszük, ha észrevesszük. Ámen!

A gyermek születése, Izraelben különösen egy fiúgyermek születése mindig öröm. A fiú Isten népe történetének ezen a pontján a lehető legnagyobb fájdalmat és tragédiát hordozza: Íkábod, azaz odavan Izrael dicsősége. Elment, tovább állt, eltávozott közülünk az Úr; elhagyott bennünket Isten. Fiú született, igen - de idő előtt; anyja a sírban, népe megalázva, népe Istene elfordult, és minden, minden kilátástalan.
Pedig Izrael története Isten jelenlétének a története. E jelenlét, isteni dicsőség nélkül értelmezhetetlen Izrael léte. Izraelt Isten az egyiptomi rabszolgaságból, a biztos pusztulásból hozta ki. Nem maguknak vívták ki a szabadságot; az Úrhoz kiáltattok, és Isten eljött, elérkezett, meglátogatta őket, jeleket és csodákat tett, amellyel megrendítette a Fáraó hatalmát. Majd szabadulást szerzett, kivezette a népet a halálból a Vörös-tengeren keresztül, amit ő nyitott meg. Később megjelent a népnek a Hóreb hegyen, a pusztában, és szövetséget kötött velük. Ti az én népem lesztek, én a ti Istenetek. Ahogy engem szolgáltok, ahogy velem éltek ebben a szövetségben, általatok megismer majd engem a föld minden népe. De Izraelnek nincs országa, földje, otthona. Isten azonban jelen van; felhő- és tűzoszlopban kíséri a népet, amelyet bevezet Kánaán földjére. Józsué idején megerősítik a szövetséget, hogy az Úrnak engedelmeskednek. A Bírák korában sokszor elfordulnak Istentől, és mélyre süllyednek. De Isten jelen van, újra és újra megtérésre hívja őket. Így jutunk el abba a korba, amelybe Sámuel könyve vezet minket. A silói szentélyben zajlik az istentisztelet, Isten ott van jelen népe között. De mi történt, mi történehetett, hogy egy gyermek születése súlyos ítéletet, Isten jelenlétének eltávozását jelzi?
A mai szentírási szakasz ebbe enged betekintést. A Szentlélek arra figyelmeztet minket, hogy Isten jelenléte nem olcsó, felszínes, garantált jelenlét. Isten szabad, aki megvonhatja magát tőlünk. Nos, ez nem könnyű üzenet nekünk, de nem tehetjük, hogy ne tekintsünk bele.
1.  Megteheti-e Isten, hogy nincs jelen?2.  A "garantált jelenlét" megértése3.  Hogyan van jelen hűségesen az, aki bármikor elmehet?
1.  Megteheti-e Isten, hogy nincs jelen?
Akár hívők vagyunk, akár nem, Istentől azt várjuk, hogy jelen legyen. Ez az ő dolga; ezért Isten. Legyen ott, legyen elérhető, legyen segítségére az embereknek. Különös, hogy milyen mélyen belé van ez írva az emberbe. Számos magát nem hívőnek valló ember számonkéri Istent (vagy a keresztényeket Isten miatt): Miért nem volt ott Isten? Hogyan engedhette ezt? Miért nem akadályozta meg - ha egyáltalán van? És persze ebből az következik, mondják ilyenkor felháborodva, hogy Isten nincs; és igen dühösek, vagy keserűek. De ha Isten nincs, akkor miért van, hogy az ember dühös rá, vagy hogy keserű? Azután lecsillapodik a haragja, de csak azért, hogy egy újabb alkalommal újra kifakadhasson: hát nem hiszem, hogy ez megtörténhet, nincs Isten! Persze, de már megmondtad korábban is, hogy nincs, akkor most miért csodálkozol, vagy miért háborogsz? Miért nem fogadod el, hogy nincs, nincs jelen, és dolgok csak úgy történnek, és teljesen normális, hogy nincs jelen egy Isten, aki bármit is tenne? Azért, mert Istennek lennie kell, és Istennek jelen kell lennie. Ez a munkaköri leírása, akkor is ha nincs. Grace Davie angol vallásszociológus állítja, hogy miközben Európában kiürülnek a templomok, és úgy tűnik, győzelmet ül a szekularizáció, valójában létezik egy általa "helyettesítő vallásosságnak" nevezett jelenség.  Sokan egyáltalán nem járnak templomba, de azt elvárják, hogy az egyház legyen ott, amikor szükségük van rá, szolgáltasson, esetleg néha szólaljon meg. Nincs közöm hozzá, de legyen ott. Mintha sokan valahogy így lennének Istennel is: nem sok dolgom van vele, de legyen ott. Legyen jelen, legyen elérhető. És ha ez így van, megteheti-e Isten, hogy nincs jelen? Vagy másképpen fogalmazva: Ha Isten elmegy, eltávozik, akkor már nem Isten? Hiszen definíció szerint ő mindig jelen van. 
Másképpen, de ugyanez a kérdés vetődik fel azoknak is, akik azt mondjuk, hogy elkötelezett hívő emberek, Jézus követői, Isten népének saját döntésünk alapján részese vagyunk. Mert könnyen mondjuk a nem hívőnek, hogy ne gondold, hogy Isten dolga az, hogy mindig jelen legyen (neked, hiszen te nem hívő vagy...), de közben azt gondoljuk (összedörzsölve a tenyerünket), hogy nem úgy van ez velünk. Mert hiszen nekünk jár - ha már hívőkké lettünk, nem? - hogy ő jelen van. Hát nem ez az evangélium, az örömhír? Nem ez a történetünk, a tapasztalatunk: távol voltam, sötétségben voltam, Isten nélkül voltam, ellenséges voltam, de valamilyen egészen különleges és személyes módon az Úr elkezdett közeledni, szívem szemeit nyitogatni, önmagához szeretgetni, amíg felismertem, hogy Krisztusban önmagát adta értem, és megváltott szeretetéből. És amikor ennek fényessége rám ragyogott, betöltött a Szentlélek, és onnantól tudom, örökké tudom, hogy soha nem hagy el. Nem ez a történetünk? Nem ez a hitünk? De igen. Ugyanakkor, vajon nem ugyanazzal találjuk magunkat szemben, mint amiről az előzőekben beszéltem? Isten munkaköri leírása, hogy jelen van. Ez a dolga.  És ha ez így van, megteheti-e Isten, hogy nincs jelen? Nem! - válaszoljuk. (Ez különben is Ószövetség… teszik hozzá többen.)
2.  A "garantált jelenlét"  megértése
A történet abba ad betekintést, amikor Izrael népe is a "garantált jelenlétben" bízik. Az első ütközetben Izrael vereséget szenved. Nem olvasunk hadászati elemzésről, annál szembe tűnőbb viszont a teológiai reflexió: "Miért veretett meg ma bennünket az Úr a filiszteusokkal?"  A kérdés fontos: nem (csak) a filiszteusokkal van dolgunk, hanem (végső értelemben) az Úrral. Mi történt, hova lett Isten? Gyors megoldást találnak a helyzetre: "Hozzuk el ide Silóból az Úr szövetségládáját, jöjjön közénk, és szabadítson meg bennünket az ellenség kezéből." A szövetség láda helye a szentélyben (később a templomban) volt. Az Istennel való szövetség ládája jelképezi az Istennel való kapcsolat szívét: ott lakik Isten a népe között. A láda, a tetején a faragott kérubokkal az a hely, ahol Isten trónol - miközben ő nyilván a mennyben van -, ahol Isten megjelenik népe között. Próbáljuk megérteni, mi zajlik itt. Vereséget szenvedtünk - és ez Istentől van. Igaz? Igen. Azért történt, mert nem volt velünk. Igaz? Igen. Hozzuk hát ide őt a táborba, és akkor győzni fogunk. El is hozzák a ládát, Éli pap két (istentelen) pap fia, Hofni és Fineás kíséretében, és az egész tábor ujjongásban tör ki. A filiszteusok hallják és rettegnek: "Isten jött a táborba! Jaj nekünk. … Ki ment meg minket ennek a hatalmas Istennek a kezéből? Ez az az Isten, aki mindenféle csapással sújtotta Egyiptomot a pusztában." Majd a zsidók csúfos vereséget szenvednek. Mi történt?
Nem sikerült Istent elvinni a táborba. Hiába a láda, mint jelenléte és dicsősége hordozója, hiába a zsidók ujjongása és hite a győzelemben, a filiszteusok megrettenése, az egyiptomi jelek és csodák felemlítése, Isten nem adott győzelmet. Figyeljünk újra, hogy a kérdés nem az, hogy miért harcoltak hatékonyabban a filiszteusok, hanem az, hogyan maradhatott távol Isten. Hát megfogtuk és idehoztuk, nem? Hát a szövetség ládájához ő kötötte magát, nem? Ő ígérte, hogy ott lesz jelen népének, nem így volt? Továbbá nemcsak vereséget szenvedett Izráel, de még a láda is az ellenség kezébe került. Hogyan kerülhet Isten jelenlétének trónusa, szinte maga Isten az ő népe ellenségei kezébe? Ennek a helyzetnek a megragadáshoz, megértéséhez nincsenek kategóriák. Ez lehetetlen, ezt nincs miben elhelyezni, felfogni, értelmezni. Éli számára is az igazi dráma nem annyira fiai elvesztése, mint az, hogy a szövetség ládája elveszett.
Garantált jelenlét. Isten jelenléte, mint munkaköri kötelesség, amire úgy és akkor számítunk, amikor szükségünk van rá. Hol csúszott el Izrael? Vajon van-e olyan pont a történetben, ahol tetten érhetjük azt, ami a tragédiához vezetett? Az első vereség után Izrael vezetői ezt kérdezték: "Miért veretett meg ma bennünket az Úr a filiszteusokkal?"  A válasz, amint láttuk ez volt: "Hozzuk el ide Silóból az Úr szövetségládáját, jöjjön közénk, és szabadítson meg bennünket az ellenség kezéből." Nos, ez egy mechanikus, személytelen "megoldás." Itt érhetjük tetten, hogy a személyes kérdés, Isten felé fordulás helyett egy személytelen, tárgyiasított Isten-kapcsolatot találunk. Kérdezés, önvizsgálat, szembenézés helyett egy pragmatikus megoldás. Tárgyiasított Isten, annak feltételezése, hogy őt oda ráncigálhatjuk, ahova szeretnék, hiszen ezért van. Ennek különösen hangsúlyt adnak azok az események, amelyeket az előző fejezetből tudunk meg. Éli pap öreg már, az istentiszteleti kultuszt a silói szentélyben két fia, Hofni és Fineás felügyelik. Mindketten erőszakos és istentelen emberek, akik papi hatalmukkal visszaélve a nép által hozott áldozatból erőszakkal elvesznek, ráadásul a szentélyben szolgálatot teljesítő asszonyokkal hálnak. Mindennek következtében "megutálták az emberek az Úrnak szóló áldozatot." (2.17) Isten már bejelentette Élinek ítéletét a főpap háza felett. Krízis van hát Isten és a népe között akkor, amikor a nép vezetői egy automatikus megoldást keresnek ahelyett, hogy az élő Istenhez fordulnának.
Amint láttuk, hívők és nem hívők, mi is hajlamosak vagyunk arra, hogy hasonló módon tekintsünk Istenre. Tárgyiasítjuk, személytelenítjük, automatizálnánk jelenlétét, közelségét, szeretetét. Hadd mutassak rá ennek három formájára, amelyek - néha egészen nyílt, máskor nagyon alattomos, rejtőzködő módon - megjelennek közöttünk.
Az első lényegében az, amit a textusban látunk. Egy tárgy az, ami garantálja Isten jelenlétét. A tárgyat ki lehet terjeszteni egy helyre is. Amint van egy tárgy, ami garantáltan hordozza Isten jelenlétét, úgy lehet egy hely, amelyről ugyanezt gondoljuk. De ide kell még kapcsolnunk a magatartást is: ha ezt és ezt megtesszük, akkor Isten jelenléte biztos. A tárgy, a hely, a magatartás lehet egészen személyes, magunk választotta - ez nem ritka a mai korban. De lehet ugyanakkor közösségi is, testet ölthet egyházi szertartásban. A lényeg mindebben, hogy az Úrral való egészen őszinte, személyes, bűnbánattal és kegyelemmel teli találkozás helyett a kapcsolatot sematizáljuk, intézményesítjük. Tudod, hogy nincs rendben vele a kapcsolatod - de az istentiszteleten való részvétel majd rendezi. Nem azért, mert ott őszintén hozzá fordulsz, hanem azért, mert megtetted, ami szükséges - tehát ő is köteles megtenni azt, ami az ő dolga. Őszinte, személyes, bűnbánattal és kegyelemmel teli találkozás helyett a kapcsolatot sematizáljuk, intézményesítjük. Tudod, hogy nincs rendben vele a kapcsolatod - de az istentiszteleten való részvétel majd rendezi. Nem azért, mert ott őszintén hozzá fordulsz, hanem azért, mert megtetted, ami szükséges - tehát ő is köteles megtenni azt, ami az ő dolga. Gondold meg, nincs-e valami, amibe belekapaszkodsz, hogy az biztosítja neked Isten jelenétét, miközben az egész életeddel, minden dolgoddal nem fordulsz felé. Valamit rejtegetünk, valamiben sötétségben járunk, és közben úgy gondoljuk, ez az Isten megvehető vagy megszerezhető.
A második hamis elképzelés, amikor a láda szerepébe az igaz tan lép. Amikor egy gyülekezet, egy közösség, egy egyház azzal próbálja magának vindikálni Isten jelenlétét, hogy mienk az igazság Istenről. Kezünkben a Szentírás, ismerjük az evangéliumot, a reformáció igazságának hitvallásai a miéink, és kínosan ügyelünk arra, hogy ne hajoljunk el ettől. Sőt, komoly harcot fordítunk mindazokkal szemben, akik nem az igaz tan emberei, közösségei. És közben - milyen alattomos! - egyre inkább tudni véljük, hogy jól és jót hiszünk, és ehhez önelégültség kapcsolódik. Megjelenik a szívünkben az önigazság, a büszkeség, és szinte természetes, hogy ha ennyire igazak és tiszták vagyunk, Isten is velünk van, sőt, csak velünk van. Ahelyett, hogy elé állnánk megtört szívvel, amikor nyomorúság ér, nem értjük, hogyan történhetett ez, hiszen mi csak az igazsághoz ragaszkodtunk. Mintha az igazsághoz ragaszkodva Istent is magunkhoz ragasztottuk volna. De a szívünk közben önelégült és kemény…
Harmadszor, a "garantált jelenlét" az érzelmi átélésben. Isten valóságos jelenlétének megtapasztalása természetesen az egész embert igényli, érzelmeit is bevonja. Ugyanakkor megjelenik az emberi szívben, akár egy közösség életében az, hogy az általában hangos, érzelmi, nagyon lelkes, dinamikus együttlétben, gyakran dicsőítésben, sokkal inkább keressük már magunkat, az átéléseinket, a megtapasztalásainkat, mint Istent. A dicsőítés feldobott, energizált, inspirált - nem ez Isten jelenléte? A "láda" az érzelmi átélés, a tapasztalat lesz. Amíg van átélésem, amíg tudunk lelkesedni, amíg annyit beszélünk arról, milyen fantasztikus ez az isteni jelenlét itt köztünk, addig biztosan itt is van Isten. Hogyne lenne?
A tárgy, a hely, a magatartás fontos. Az igazság fontos, és része az Istennel való kapcsolatnak, amint az érzelmi átélés is. A szövetség ládája valóban az Isten jelenlétének a helye. De semmi sem helyettesíti a valóságos, őszinte kapcsolatot. Mert Isten szent. Isten hatalmas. Isten nem megszelídíthető, és semmivel sem irányítható. Az ember szíve pedig álnok. Önmagát is becsapja. Könnyebb neki Istent automatizálni, mint személyesen megküzdeni vele. Isten azonban jobban szereti népét annál, minthogy ezt engedje. Nincs „garantált jelenlét”, olcsó, ráncigálható Isten!
3. Hogyan van jelen hűségesen az, aki bármikor elmehet?
Eljött az összeomlás. Isten eltávozott. Halottak a harcmezőn, elveszett a láda, Éli elpusztult, gyermek született, akinek a neve Íkábód: odavan Isten dicsősége.
Ha ez így van, igen bizonytalan a helyzetünk. Ha nincs hűséges isteni jelenlét, hogyan bízhatunk benne? Hiszen tudjuk, milyen törékenyek vagyunk. Mennyire rászorulunk arra, aki az egész teremtett világ Ura, aki szerető Isten. Szükségünk van jelenlétének állandóságára; hogyan élhetnénk, mint az ő népe, teljes bizonytalanságban? Milyen ez az Isten? Olyan, mint aki véletlenül besétál az életünkbe, majd amikor úgy tetszik neki, megharagszik és kisétál? Semmiképpen sem. De akkor lehet-e, egyszerre bizalmunk/biztonságunk úgy, hogy az nem bálványimádó, olcsó kegyelem? Hogyan van hűségesen jelen az, aki bármikor elmehet?
Isten hűségesen ígéri jelenlétét népének. Jelen volt a silói szentélyben, ő adta magát ott, a szövetség ládájához kapcsolódva. Éppen azért van a láda, hogy emlékeztessen a szövetségre: az Úr megszabadította Izraelt, egyoldalúan kezdeményezte a szövetséget, és a jelenlétét ajándékozta nekik. Ez pedig nem hogy nem változott, hanem még sokkal erőteljesebb lett a mi számunkra. Jézus Krisztusban Isten szövetséget kötött velünk, amelyben jelenlétét ígéri. Tekintsünk ebbe bele mélyeben!
A gyermek neve Íkábód, odavan, eltávozott Isten dicsősége. Amikor Jézus a kereszten felkiált, hogy "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" akkor ő az Íkábód. Nemcsak név, hanem ő maga, az Atya Fia, az, aki az Atyával együtt hordozza Isten dicsőségét, akinek egész élete az Atya (igaz) jelenlétében zajlott, ő maga lesz az elhagyott. Ő lép oda Izrael helyére, hogy őt sújtsa az Atya minden ítélete, hogy ő tőle fordítsa el az Atya a tekintetét, hogy ő álljon Isten népe és Isten közé, hogy elhordozza az ítéletet, és ezzel levegye azt Izraelről. Értitek? Ő maga Íkábód, ő magában éli meg, hogy Isten dicsősége eltávozott, miközben ő sohasem tette automatikussá, olcsóvá, sekéllyé az Atya jelenlétét. Imádta az Atyát, engedelmes volt neki, szolgálta őt, kereste őt, és most belép oda, ahol nekünk kellene lenni. Ezt nevezi a Biblia megváltásnak. Ránk nézve történt, ami vele történt.
És mi fakad ebből? Az, hogy az Atya elfogadta Jézus helyettes áldozatát. Feltámasztotta, igazolta ezzel, hogy valóban az ő Fia, és benne tekint ránk. Benne kötött szövetséget velünk. Benne ígéri, hogy nem hagy el. Ránézve mondja, hogy a gyermekei vagyunk, hogy a népe vagyunk, és hogy ezért igaz vagy, tiszta vagy. Jézus halála annak garanciája, hogy Isten megbékélt velünk, velünk van.
Hogyan hagyna tehát el? Hogyan tenné érvénytelenné saját Fia áldozatát? De ugyanakkor ott a másik kérdés: hogy ne hagyna el, ha csak használni akarjuk őt? Igen, Isten hűséges jelenlétét ígéri Krisztusban - miközben nem engedi, hogy ebből olcsó bálványt csináljunk. Mert ameddig látjuk, átéljük, hogy Jézus halála a mi ítéletünk, addig örvendezhetünk abban, hogy benne pedig Isten jelenlétét kapjuk. Amint eltévesztjük ezt szem elől, és kemény, megtérés nélküli, önigazolt szívvel akarjuk Jézusban magunkénak vallani Isten jelenlétét, ő már tovább is állt… Minél inkább az ítéletünk Krisztus keresztje, annál inkább a menekülésünk is, a reménységünk is.
Ezért jó nekünk önmagunkat megalázva elé jönni ma. Gazdagréti gyülekezet! Isten ezzel a történettel megtérésre, alázatra, bűnbánatra hív. Nézzünk szembe azzal, nem távolodott el tőle a szívünk, miközben oly sokat tudunk róla, és oly sokat beszélünk a jelenlétéről. Kérdezzük meg, miért érezzük üresnek magunkat, miközben ide járunk. Miért vettek erőt rajtunk a bűnök, miközben jó reformátusok vagyunk? Nem tettük-e mi is olcsóvá, felszínessé kegyelmét, és nem ennek következményeit siratjuk most? Lássuk ebben a történetben, Íkábódban, Jézusban Isten szenvedélyes szeretetét, amellyel még a mélységben is élő és valóságos kapcsolatra hív bennünket! ÁMEN!
(Lovas András)

„Most már tudom, hogy jót fog tenni velem az Úr, mert egy lévita lett a papom!” Velem lesz az Úr, megáld hűségesen, bővölködni fogok. Mennyien vágyunk erre az életérzésre: rendben vagyok Istennel, tudom, hogy jó szándékkal tekint rám, minden kerek és egész. Mikának ebben a mondatában nem csak az Istennel való kapcsolat rendezettsége, hanem az ebből fakadó jó élet, áldás, bőség is benne van. Szép, kerek, egész történet: lopás után megbánás, Istennek ajánlott vagyon, házi szentély az otthonában berendezve, hivatalos pap a szolgálatra szerződtetve, s a végén a megelégedett summázás: „most már biztos, hogy jót fog tenni velem Isten”. Benne van ebben, mennyire fontos ennek a családnak Isten, az ő jótetszése és áldása. Úgy tűnik, minden kerek, egész, sikeres és eredményes.
Vagy mégsem? Honnan tudjuk, hogy rendben vagyunk-e Istennel? Mikor tudhatjuk, hogy rendezett ez a kapcsolat? Mikor fordulunk felé jó módon és Ő mikor fordul felénk hasonlóan jó kedvvel? Milyen az igazi istentisztelet? Nem a vasárnapi másfél órás formális istentiszteletre gondolok, hanem az Istennel való kapcsolatra, közösségre, az Ő szeretetére és tiszteletére. Milyen az a kapcsolat, ami Neki kedves, ami a helyén van, ami garantáltan békességet és áldást hordoz? Mert úgy tűnik, Miká ezt ragadta meg. Valójában azonban Miká ezt végérvényesen szem elől tévesztette. A következő, 18. fejezet drámaian mutatja ennek a kifutását.
Előttünk van az igazi istentisztelet vágya, és a Miká által gyakorolt valóság, amit most így nevezek: a magunk által gyártott istentisztelet – ami egészen olyan, mint az igazi. Vagy talán mégsem.
Három dologról szeretnék beszélni, ahogy ez megvizsgál bennünket:
1. Milyen a magunk által gyártott istentisztelet? Mik a jellemzői?
2. Mi áll a magunk által gyártott istentisztelet mélyén? Melyek a gyökerei?
3. Milyen az igaz istentisztelet és a király, akinek az uralma alatt ez történik?
 
1. Milyen a magunk által gyártott istentisztelet?
A bírák kora, amelyben a most felolvasott történet is játszódik, Izraelnek egy nagyon nehéz átmeneti és kaotikus korszaka – a honfoglalás után, a királyság megszervezése előtt. Az előző időszakban Józsué vezetésével megérkezik a tizenkét törzs Kánaán földjére, elfoglalják, birtokba veszik az országot. Övék az ígéret földje – de körülöttük ott vannak a kánaáni népek. Józsué könyvének a kicsengése, magának a honfoglalást levezénylő Józsuénak a szellemi öröksége, hogy ebben a pogány környezetben Izrael törzseit az tarthatja meg, ha Istenben, Jahvéban hisznek, az Ő törvényét, a Tízparancsolatot, a Tórát megtartják, a szövetségben hűségesek. Ez van a bírák előtt. A Bírák könyve után pedig az az időszak következik, amikor Izrael királyt kap, és a király vezetése alatt megszerveződik Izrael állama, mely nem csak tizenkét törzs laza szövetsége már, hanem egy erős nemzetállam. E két stabil rendszer között azonban a bírák kora egy kaotikus időszak. A Bírák könyvének ismétlődő ciklikus mintája, hogy Izrael elfordul Istentől, bálványokat imád; ezért Isten megengedi, hogy a környező idegen népek uralma, megszállása alá kerüljenek; ebből nyomorúság adódik; a nyomorúságban Istenhez kiáltanak; Isten válaszul küld egy szabadítót, egy bírát, aki szabadulást hoz nekik, helyreállnak; a helyreállás után, a jólétben ismét Isten ellen fordulnak - és indul az egész elölről újra és újra. Ez a menetrend ismétlődik ciklikusan, egészen addig, míg a 17. fejezethez, a most olvasott történethez érkezünk. Ezt követően ugyanis nincs több ciklus: a hátralévő rész a 17-től a 21. fejezetig nem más, mint egy epilógus a könyv végén, egy drámaian sötét végkifejlet. Nincsen újabb bíró, nincsen újabb felemelkedés, csak radikális zuhanás a mélységbe, a káoszba, a durvaságba. A Bírák könyvének utolsó fejezetei tartalmazzák a Biblia talán legsötétebb emberi történeteit: erőszak, szexuális visszaélés, vér és gyilkosság egymás után. És van egy mondat, ami újra és újra visszatér a kor jellemzésében: „akkor nem volt király Izraelben, mindenki azt tette, amit jónak látott.”
Ebben a helyzetben olvasunk Miká istentiszteletéről – a maga által gyártott istentiszteletről. A vallásosságnak, az istentiszteletnek van ugyanis egy külső formája: ahogy itt ülünk a gazdagréti gyülekezet istentiszteletén, énekelünk, imádkozunk, igehirdetésre figyelünk. De mögötte mindenkiben ott van a szíve szándéka: ami idehozott minket, ami munkál bennünk ezekben a pillanatokban. Az igaz istentisztelet és a magunk által gyártott istentisztelet nem a külső formában tér el egymástól, hanem abban, ami a szívekben zajlik. Nézzünk rá ebből a szempontból a Miká családjában zajló istentiszteletre! Nézzünk rá a három szereplőre: valójában kit mi mozgat, kinek mi zajlik a szívében?
Az anya. Valószínű a történet leírása alapján, hogy egy özvegyasszonyról van szó, hiszen végig nem hallunk egyetlen szót sem a férjről, az apáról. Látjuk azt is, hogy egy nagyon jómódú, nagyon tehetős családról van szó. Egy alkalommal az özvegy felismeri, hogy egy tekintélyes összeg, 1100 ezüst sékel eltűnt a családi kasszából. Az asszony átkot mond: legyen átkozott az, aki elrabolta a vagyont! Mikor azonban kiderül, hogy a fia vette el a pénzt, (mert a fiú elé áll és azt mondja: „anyám, akire átkot mondtál, az én voltam”), hirtelen erős fordulat áll be az anya indulataiban. Így reagál a fia vallomására: „áldjon meg az Úr, fiam!” „Áldjon meg az Úr!” Átok után áldás. Persze, rád ez nem vonatkozik, csak mindenki másra vonatkozott volna. Olyan gyorsan, olyan könnyen, olyan lazán ott van Isten neve az ajkán! Utána azt mondja: az egész összeget eredetileg arra szántam, hogy felajánljam érted az Úrnak. Ezért – a korabeli kánaáni bálványimádás hatására – fából faragott, majd fémmel kiöntött bálványszobrot készít az Úr tiszteletére. Valószínűleg első olvasásra nem vettétek észre, hiszen csak finom közlésként szerepel a sorok között, (a szentíró nem magyaráz, csak jelez): „oda is adott kétszáz sékel ezüstöt”. Az eredeti 1100 sékeles felajánlásból végül csak kétszáz jut el erre a célra. Miről beszél ez? A vallásos motiváció, a bálványszobor készítés mögött valami egészen más munkál. Az özvegy biztonságra törekszik, meg akarja nyerni Istent, be akarja bástyázni őt a fia és önmaga életébe. Cselekedeteinek legmélyebb mozgatórugója, hogy valamiképpen biztonságot találjon. Az összes többi: az Úr neve, az Úrnak adott pénz, a bálványszobor, a felajánlás: csak külső vallásos máz.
A fiú, Miká. Nem annyira fiú már, inkább meglett férfi, kiderül ugyanis, hogy neki magának is felnőtt fia van. Ellopta az anyjától a pénzt – ez sokat elmond a családi kapcsolatokról, és Miká motivációiról. Mikának a vagyon a fontos, pénzre vágyik. A pénz az anyjánál van, amíg él, ő rendelkezik vele. De neki szüksége van erre a pénzre, úgyhogy megszerzi. Abban a pillanatban azonban, amikor meghallja, hogy az anyja átkot mond, megijed. Mi van, ha működik az átok? Mérlegel, és inkább visszaadja. Semmi jele nincs annak, hogy komoly, Isten előtti bűnbánat született volna a szívében. Nem megbánás, hanem félelem vezérli. Jobban fél a kimondott átok következményeitől, mint amennyire különben vágyik a szíve a vagyonra. Aztán az anyja által elkészített bálványszobor felhasználásával házi szentélyt épít. Készíttet még egy házibálványt és egy éfódot is, ami kultikus ruházat, az ószövetségi törvény értelmében kizárólag papi viselet, ami a papi szolgálatban, az Istennel való kapcsolatban, kommunikációban is hivatott segíteni. Ezzel a három kultikus tárggyal berendezi az otthonában a szentélyt, s mivel a szentélybe pap is szükségeltetik, a saját fiát kinevezi papnak. Komoly vallásos odaszánás. De aki az Ószövetséget ismeri, (márpedig Mikának és családjának ismernie kellett, hiszen zsidóként ebben a szövetségben éltek, ebbe születtek, ebben nevelkedtek), az pontosan tudja, hogy mindez tökéletesen  szembe megy avval, amit Isten az Ő népétől követel. Isten törvényében egyértelmű, hogy szentély ott van, ahol annak a helyét Isten kijelöli – azt nem lehet csak úgy egyéni ötletelés alapján otthon berendezni. Pap az, aki Isten által papságra kijelölt ember az Isten által papi szolgálatra kijelölt törzsből – nem a fiam, akit én papnak nevezek ki. Az Isten tiszteletéről is egyértelműen rendelkezik a Tízparancsolat: „ne csinálj magadnak faragott képet”, ne ábrázold Istent semmilyen módon! Miká totálisan szembe megy azzal, amit Isten vár tőle. Ő kiábrázolja Istent, mert a korabeli kánaáni istenek ott vannak körülötte kiábrázolva, fából megfaragva. Aztán még megfogad egy kósza lévitát. (Nem tudjuk, mi lesz a saját fiával, azt elengedi a papságból.) Mikor mindez megvan, úgy gondolja: tökéletesen bebiztosította magát. Ujjong a sikerének. Hogy ekkora szerencsém van, hogy még egy lévita is jött a papi törzsből! „Most már tudom, hogy jót fog tenni velem az Úr, mert egy lévita lett a papom!” Lássuk meg, hogy ebben az emberben van valami őszinte vágy arra, hogy rendezze az Istennel való kapcsolatát.  Mégis a szíve legmélyén a bőség, a jólét, a pénz vezeti. Legyártott magának egy istentiszteletet.
A lévita. Az lenne a feladata, hogy Isten szövetségét, tanítását képviselje. De ez a lévita valamilyen módon szerencselovaggá lett, akinek a hűsége megvásárolható. Oda megy, ahol többet ígérnek neki. A következő fejezetből kiderül, hogy amikor egy erőszakos törzs kifosztja Mikát és elviszi a bálványait, akkor a lévita nem sokat ellenkezik: elmegy velük, mert végül is egy törzs papjának lenni mégiscsak magasabb karrier és pozíció, mint egy család papjának lenni. Lazán továbblép, mert a pozíció, a karrier mozgatja..
Mindenkit mozgat valami - és közben minden, minden Isten nevében történik! Mindenki az Úr nevében, Őrá hivatkozva teszi, amit tesz. Kérdés azonban, hogy a vallásos máz mögött, ami a legmélyebben mozgat, az valóban tiszta indíték-e Isten előtt? Ezek az emberek felépítenek egy gyönyörű istentiszteletet, miközben a szívük teljesen másnak a vonzásában van. Amennyire kereknek tűnik ez a történet elsőre, annyira mélyen romlott, fonák, kiábrándító másodszorra.
Mi következik ebből? Bolondok lennénk, ha nem tennénk fel a kérdést: lehet, hogy mi is ugyanígy be tudjuk csapni magunkat? Lehet, hogy mi is ugyanilyen hamis biztonságban, mint Miká, azt mondjuk: ezért meg ezért most már jót fog tenni velünk az Úr – és közben hasonlóan egy magunk által gyártott, magunk által meghatározott istenkapcsolatban vagyunk? Lehet, hogy azt hisszük, minden rendben, kerek és egész – és közben a magunk elképzelései szerint, a magunk által gyártott módon tiszteljük Istent? Létezhet ilyen önbecsapás? De ismétlem: bolondok lennénk azt hinni, hogy mentesek vagyunk ezektől a tévedésektől. Mert Miká sem tudta, hogy téves úton jár. Csak akkor szembesül a tévedésével, amikor a következő fejezetben Dán törzse erőszakkal elviszi a bálványait, kirabolják, kifosztják őt.  Amikor mindenét elraboltak, kétségbeesetten kérdezi Miká: „elvittétek az isteneimet, amelyeket csináltattam, meg a papomat, és elmentetek. Mi marad nekem?” A válasz: semmi!
Mert a magunk által gyártott istentisztelet után nem marad nekünk semmi.
2. A magunk által gyártott istentisztelet gyökerei
Ha adsz egy esélyt annak, hogy Isten Lelke megvizsgáljon, és azt mondod: nem akarok olyan bolond lenni, hogy azt higgyem, ez engem nem érinthet – ha igent mondasz erre, akkor gyere tovább! Melyek a magunk által gyártott istentisztelet gyökerei? Hogyan és mitől működik ez így? Két dologról fogok beszélni ezzel kapcsolatban: a mai kultúráról, és az emberi szívről. Harmadik pontban pedig néhány konkrét élethelyzetet szeretnék nagyon komolyan elétek hozni.
2.1. A mai kultúra. „Abban az időben nem volt király Izraelben, mindenki azt csinálta, ami neki tetszett.” Ez a szentírónak egy teológiai megállapítása: nem volt Izraelben olyan külső erő, amely valamilyen módon emlékeztette volna ezt a tizenkét törzset arra, hogy milyen az Istennel szövetségen élt, az Isten teremtési rendje szerint való élet. Mikor Izrael elfordul Istentől és bálványokban bízik, egyszerre kiárad, elszabadul az erőszak, a paráznaság, a szegények elnyomása. Miért? Mert olyanná lesz az ember, mint az istenei. Izrael népe elkezdi követni a körülötte élő kánaáni népek bálványimádását, mert azt látja, hogy azoknak jól megy a soruk; úgy érzi, kulturálisan magasabb szinten állnak, mint a nomád vándorlásból érkező saját törzseik; és ezért azt feltételezi: ahhoz, hogy mi is így sikerrel járjunk, célszerű követni az ő isteneiket. De ebben az istenkövetésben erőszakosak és aberráltak lesznek, mert Kánaán istenei ilyenek: erőszakosak és aberráltak. A harc, a háború istenei az egyik oldalról, a termékenység, a szexualitás istenei a másik oldalon, amelyek tiszteletéhez hozzá tartozik a kultikus prostitúció. A nép pedig olyanná válik, mint az istenek, amelyeket imád.
Hogyan alkalmazható mindez a mi mai világunkra? Nyilván nem siránkozunk azon, miért nincs ma király Magyarországon, vagy Európában. Nem vágyunk külső államhatalomra, ami meghatározza az életünket, az istentiszteletünket. Mégis, nem a király hiánya miatt, de valami másért, a mai kultúra pontosan olyan, mit a bírák kora. Mindenki azt csinálja, ami neki tetszik. A 21. századi posztmodern humanizmus, az ebből fakadó hihetetlenül erőteljes individualizmus lényege éppen ez. Az Istennel való kapcsolatra nézve is: „úgy tiszteld Istent, ahogyan azt te szeretnéd! Úgy, ahogy az neked jó. Senki ne akarjon ebben törvényt, irányt szabni, ez mindenkinek a legbensőbb magánügye.” Semmi nem állhat közéd és Isten közé. Semmilyen igazság nem állhat oda, de különösen nem állhat oda egy egyház, egy dogma, egy pap, aki majd megmondja neked, hogy mit kell hinni! Ez árad ma mindenhol, ezt szívjuk magunkba a levegővel. És hadd mondjam azt, hogy ebben sok minden érthető és jogos. Érthető a tiltakozás minden olyan vallásossággal szemben, ami inkább gyökerezik emberek vagy szervezetek, egyházak hatalmában, a tőle való félelemben, mint saját személyes belső meggyőződésben. Jogos, hogy nem egy elnyomó vallásos személynek akarunk megfelelni, mert valóban nem ez az igaz istentisztelet, az Istennel való igazi kapcsolat. Ha egy szervezet iránti félelemből mondunk dolgokat Istenről, vagy a tradícióinkra vagyunk nagyon büszkék, és ennek birtokában lenézünk másokat – ez nem igaz istentisztelet! Láttunk már eleget abból, amikor az egyház elnyomó módon lépett fel, amikor különféle lelkészek vagy papok visszaéltek a hatalmukkal - és ez nem kell a világnak! Nekünk sem kell! Ugyanakkor milyen az a kereszténység, hit, vagy inkább az a spiritualitás, amit a mai kultúra formál? Ami éppen olyan, amilyennek szeretnénk? Olyan istentisztelet, ahogyan te megéled, ahogy neked jó, ahogy el tudod fogadni. Belülről való, a tiéd, mai, felvilágosult, rád szabott. Amiben hitelesen jelen tudsz lenni. Van ebben valami nagyon nagy igazság. Tényleg, ha nem belülről fakad, ha nem a tiéd, ha nem tudsz vele azonosulni, ha csak félelemből van – az biztosan nem kedves istentisztelet Istennek. Igaz. Van valami mély igazság ebben, amit a mai kultúra és mi keresztények egyaránt megfogalmazunk és kívánunk. Igaz. De csak félig igaz.
2.2. Az emberi szív. Miközben a bennünket körbevevő világ arra bátorít, hogy „gyártsd le magadnak a vallást!”, legyen olyan az istentisztelet, ahogy az neked elfogadható és jó – vakok lennénk, ha nem látnánk, hogy ez a kultúra által felénk áradó külső hatás nagyon is melegágyára talál a szívünkben. Erre hajlik a szívünk, a te szíved, meg az én szívem. Miért mondom ezt? Keresztény hitünk szerint Isten nem egy kozmikus erő vagy energia. De ha nem az, ha Isten valóban élő Isten, ha létező személy, aki hatalommal, szeretettel, irgalommal, szándékkal, tervvel bír, tehát ha valóban személyes Isten, akkor nehéz elképzelni azt, hogy Vele – éppen Vele! - soha ne kerülnénk konfliktusba.
Hadd világítsam ezt meg máshonnan, hogy jobban érthető legyen! Egyre több szó esik a mai társadalomban arról, milyen jó és hasznos nem elkötelezett párkapcsolatban élni. Most nem is az együttélésről beszélek, hanem arról a modellről, amikor két elfoglalt, jól működő, sikeres, független ember olyan módon van párkapcsolatban, hogy néha összejönnek egy-két napra, együtt vannak, aztán különválnak és mindenki éli a maga életét. Mikor úgy adódik, megint találkoznak egy kicsit és aztán megint szétválnak. Azt mondják, ez az életstílus (ami nagyon erősen követésre hív), azért nagyon jó, mert ebben a helyzetben megadatik, hogy nem kell látnod a másik ember rossz oldalát, a fáradtságát, a rossz pillanatait, mindazt, ami olyan nehéz különben egy elkötelezett párkapcsolatban – hanem mindig csak a jót adjátok egymásnak. Nem kell bajlódni a másik ember rossz oldalával.
Nemrég olvastam egy cikket, mely szerint hamarosan azok lesznek az etikai kérdések, hogy lehet-e érzelmi kapcsolatunk egy mesterséges intelligenciával, aki a párunk. Ez lesz a következő lépés, és nincs ez már messze tőlünk! Gondolj bele: még könnyebb és még kevesebb bajlódással jár, még szabadabb lehetsz, ha a párod nem is valóságos személy, hanem egy mesterséges intelligencia, esetleg még az sem, hanem csak egy bábu. Egy szex-bábu. Ez azért jó, mert ez már tényleg nem beszél vissza. Vagy ha visszabeszél, hát kikapcsolod. Egy ilyen „partnerrel” tényleg minden úgy van, ahogy te akarod. Mindent megkapsz, amit akarsz, de nem kell bajlódni egy másik emberrel. Hova vezet ez? Egy olyan világba, ahol minden úgy van, ahogy te akarod, és ahol éppen ezért tökéletesen egyedül vagy!
Ugyanígy van az emberi szív Istennel, a magunk által gyártott istentiszteletben. Gyártsd le magadnak az istentiszteletet! Egy olyan Istennel találkozol, aki mindenben pontosan olyan, ami neked jó. Nem mond ellent, nem megy veled szembe, nem tesz semmit, ami neked nem tetszik, nem ad kihívásokat, nem mutat rá a bűneidre, nem fenyeget – hanem pont olyan, aminek te elképzeled. Ez a magunk által gyártott istentisztelet. Az így elképzelt és imádott isten azonban nem több, mint egy gumibábu. Bibliai szóval: bálvány. Egy másik bibliai szóval, amit a bálvány jelent: hiábavalóság. Levegő!
Ez a tét. Ha Isten valóban Isten, ott kapcsolat van. Ha kapcsolat van, ott kihívás van. Ha kihívás van, ott küzdelem van. Ó, a kultúra azt mondja: gyártsd le magadnak az Istent, legyen a tiéd, legyen szívből való, legyél benne hiteles, szabad! Igen, ez részben igaz, de ébredj fel! A kultúra azért ilyen, mert az emberi szív teremti a kultúrát, az emberi szív pedig nem akarja Istent, egy bábut akar helyette. Miért? Mert a te szíved, meg az enyém is, alapvetően idegenkedik az élő Istentől, alapvetően ellenséges az élő Istennel, alapvetően lázad Ellene, mert nem akarjuk, hogy uralkodjon rajtunk! Ez a magunk által gyártott istentisztelet gyökere.
2.3. Konkrét jelenségek. Mert nem akarok az általánosságok szintjén maradni. Ezért egyetlenegy területre szeretnék rámutatni most – lehetne több, de egyet fejtek ki, ami égető. Égető közöttünk, a Gazdagréti Gyülekezetben, égető az egyházunkban, égető az egész nyugati világban. Ez pedig a férfi és nő kapcsolata. A modern nyugati világban ez az a terület, ahol Isten teremtési rendje leginkább eltorzul, és valami nagyon-nagyon más alakot ölt, mint amit Isten törvénye diktál. Ez az a terület, hadd mondjam ki, ahol mindenki azt teszi, amit jónak lát. És most nem a hitetlenekről beszélek, hanem azt mondom, ez az a terület, ahol a keresztény gyülekezet, ahol ti, kedves gazdagréti hívő gyülekezeti tagok azt gondoljátok a szívetek mélyén, hogy azt tehettek, amit jónak láttok. Mert a szexualitás, a házasság, a férfi-nő kapcsolat témában jobban formál minket a kultúra, mint Isten.
Egyik terület köztünk ebben az együttélés kérdése. Az egész bibliai kijelentésen, amint az emberiség történelmén is, végighúzódik, hogy a házasság férfi és nő halálig tartó, elkötelezett, nyilvános és törvényes kapcsolata. Ez a házastársi szövetség. Ez a legtöbb kultúrában jelen volt egészen az elmúlt időkig. A Biblia azt mondja, hogy a házasságon kívüli szex, az együttélés, hogy „próbáljuk ki”, teljes mértékben ennek a felrúgása. De ma a keresztények nagy része lazán átírja Isten rendjét, mert azt mondja: a 21. században ez tarthatatlan. Mert mindenki azt teszi, amit jónak lát. Ha így vélekedsz, akkor ez egy olyan terület, ahol a szíved mélyén te is magad által választott istentiszteletet gyakorolsz.
A másik terület, amiről beszélnem kell, nagyon nagy fájdalommal, alázattal és megtörtséggel, nem büszkén, nem ítélkezően: ez a házassági válás. És kérlek engedjétek meg, hogy most ne arról beszéljek, hogy mikor lehet elválni. Mert el tudom mondani, mit tanít erről Jézus: a házasságtörésről, a megkeményedésről, a hűtlenségről. Tudnék beszélni arról, mi az a helyzet, ahol olyan szintű erőszak uralkodik, hogy igenis ki kell lépni – de nem! Ne ezt akarjátok hallani! Nekem úgy tűnik, hogy mára teljesen elfogadottá vált a keresztény közösségben is egy házasságból felállni, a szövetségből kilépni. Pusztító fertőzésként vonul ez végig rajtunk, a gyülekezetünkön, az egyházunkon. Hetente jönnek hírek olyan lelkipásztorokról, akik elválnak. Amikor kb. húsz évvel ezelőtt először átéltem, akkor még fiatal lelkipásztorként, hogy elkötelezett keresztény testvéreim, barátaim oda jutottak, hogy szétmennek – összetört a szívem. A másodiknál, a harmadiknál, meg a negyediknél is. Hihetetlen, hogy most már meg se döbbenek. A maga választotta istentisztelet, a maga gyártotta „isten” az, aki előtt bármikor megtehetem ezt a lépést. Az én istenemnek ez belefér – ez ezt jelenti! Küszködsz a házasságban? Kilépsz, otthagyod. Tudom, hogy nem ennyire egyszerű, de mégis ez történik. Gondoljátok végig, mit jelent a szövetség! A házassági szövetség egy olyan kapcsolat, amelyben egyszerre van jelen a szerelem, hogy valóban szívből szeretlek; és az elköteleződés, hogy a tiéd vagyok, bármi is történjen. Az az isten, akit szeretni vélsz; aki a szívedben él, ha bátran meg mered lépni, egyáltalán el mered gondolni előtte ezt a laza, hűtlen felrúgását a házasságnak, az egy olyan isten, nekem úgy tűnik, akit már nem érdekel a szövetség, meg az elkötelezettség, őt csak az érdekli, hogy te szerelmes legyél. És ha már nem vagy szerelmes, ha az egész úgy rossz, ahogy van, meg gyilkoljátok egymást, akkor a te istened szerint már mindegy, kiléphetsz a kapcsolatból. Lásd be, nézz szembe vele, hogy ez ezt jelenti!
Gondold végig keresztény emberként, ha pedig nem vagy keresztény, akkor próbáld megragadni itt, mi az evangélium! Az evangélium, örömhír az, hogy ha az Istennel való kapcsolatban elbuktál, ha hűtlen lettél, ha megtörted az Istennel való szövetséget, Ő nem mondja azt neked, nem mondja azt az Ő népének: na jól van, nem gyötrődök veled tovább, keresek valaki mást, hello, kiléptem! Elváltam, leléptem, lesz nékem más népem. Józsikám, eddig volt veled a dolog – most már keresek magamnak egy másik Józsit, van még ezer! - Én nem értem, hogy Isten miért nem cseréli le a népét. Miért nem cserél le bennünket? De minden úrvacsorai alkalom annak a megújítása, megélése, hogy elbuktunk a szövetségben, de Isten hűséges a szövetséghez. Miközben ebből az Istenből akarunk élni, hogyan tehetjük azt, hogy lazán (mert relatíve lazán) kisétálunk a házassági szövetségből? Megmondom: azért tudjuk megtenni, mert egy magunk által gyártott istent akarunk ebben követni, aki meg fog minket érteni.
Házasságban vagy? Vigyázz és őrizd meg! Olyan házasságban vagy, amelyben küszködsz hosszú idő óta, és nem váltál el Istenre nézve? Hadd ünnepeljek veled együtt Isten előtt: de jó, hogy nem tetted meg! Elváltál? Persze, hirdetem neked a kegyelmet, a gyógyulást, a helyreállást, a szabadítást. De úgy érzem, hogy annyira átmegyünk a kegyelemnek a hangsúlyozásába itt Gazdagréten, hogy nem vesszük észre, hogy már rég átírtuk az Istennel való kapcsolatot. Hogy tulajdonképpen az beszél rólunk, amit így mond a Biblia: „mindenki azt teszi, ami neki tetszik” – az Úr nevében.
S ha valaki azt mondja: én egyedülálló vagyok, nem is érint engem a házasság kérdése, akkor gondold végig: nem ugyanez működik-e esetleg a szíved mélyén Istennel szemben? Benne vagy a Vele való kapcsolatban, de megvan a menekülő útvonalad. Azt mondod magadban (hangosan nem mondod ki, de ott van talán ebben a pillanatban is a szíved mélyén): ha nem fog működni az Istennel való kapcsolat, ha egy ponton eleged lesz belőle, ha Isten nem azt fogja tenni, amit szeretnél és úgy véled, érdemelsz is – akkor egy csettintéssel kilépsz az Istennel való kapcsolatból. Lásd magad előtt a képet: ott tartod a kezedet a kilincsen. Beszélgetsz az Úristennel: „Uram, add meg ezt! Uram, add meg azt! Uram, látod, mennyire küszködöm! Uram, a tiéd vagyok, de add már meg!” Fogod a kilincset, azt hiszed, hogy nem látja. „Uram!” Fogod a kilincset: erre tudok menekülni. „Uram, mindenem a tiéd! Mindenem!” Közben bármikor kinyitom ezt a nyomorult ajtót, és kilépek! Mert kisétálhatok a gyülekezetből, kisétálhatok a szövetségből, kisétálhatok az Istennel való kapcsolatból. Miért? Mert végső értelemben én vagyok magamnak az ura. „Nem volt király Izraelben, mindenki azt tette, ami neki tetszett.”
3. A király
A legmélyebb ponton a szívünk megtérése a kérdés. A magunk választotta istentisztelet azért lehetséges, mert nincs király. Azaz: mert az ember nem ismeri el maga felett a Királyt. Izrael története során, a bírák korában megfogant a vágy, hogy kell egy király. Isten sokat vitatkozott erről az Ő népével később, Sámuel könyvében. Nem akart királyt adni Izraelnek. Tudjuk jól, miért. Isten, aki megszabadította Izraelt Egyiptomból, a halálból, szövetséget kötött velük, azt mondta: „én vagyok a királyotok! Én vagyok az uralkodótok. Én adtam a törvényemet, a törvényemen keresztül kormányozlak titeket. Nem kell ide király!” De a nép makacskodott: király, király, király kell. A szomszéd népeknek is van, nekünk is kell És Isten belement, és adott Izraelnek királyt. Az Ószövetség nagy része a királyság története. Ez azonban mindvégig egy ambivalens történet maradt. Voltak (kevesebben) Isten szíve szerint való királyok, akik Isten felé vezették a népet; és volt nagyon sok istentelen király, akik egyrészt bálványimádásba vitték, másrészt pedig csak uralták és kihasználták a népet. Izrael történelmében a második királyt, aki Saul után következett, Dávidot, így nevezi a Biblia: Isten szíve szerint való király. Nem azért, mintha tökéletes lett volna, gyilkosságot is, házasságtörést is elkövetett el – de azért Isten szíve szerint való király, mert mindig kész volt bűnbánatot gyakorolni, megalázni magát, leborulni Isten előtt.
Ennek a királynak, Dávidnak Isten azt mondja: a te utódaid közül fogok adni egy királyt, ez az én szívem szerint való király lesz, akinek az uralma alatt helyreállítalak titeket, magamhoz fordítom a ti szíveteket, akinek az uralma alatt az egész teremtett világban helyreállítom az én dicsőségemet. Sok száz évvel a bírák kora után ez a Király megjelent. Ez a Király Jézus. Nem úgy nézett ki először, mint egy uralkodó, de elkezdte hirdetni az örömhírt: „Elközelített az Isten országa, az Isten uralma, térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” Megjelent Jézus, Dávid utóda, a Király, Akiben Isten uralkodik, Akit Szentlélekkel felkent. Gondolj erre a Királyra! Milyen király Ő? Azt mondja Ézsaiás Róla, és ezt mondja Jézus a Szentlélek erejében: „azért jöttem, hogy örömhírt hirdessek a szegényeknek, mert ti vagytok a szegények! Azért jöttem, hogy hirdessem a vakoknak a szemeik megnyílását, mert ti vagytok a vakok! Azért jöttem, hogy az összetört szívűeknek a sebeit bekötözzem, mert ti vagytok összetört szívűek! Azért jöttem, hogy szabadon bocsássam a megkötözötteket, mert ti vagytok a megkötözöttek a bálványok által!” Amikor valaki megismeri Jézust, mint királyt – ez a kereszténység, – és elkezdi ezért imádni Jézust, mint királyt, az messze több, mint az egyház, a papok által kívülről ránk kényszerített vallásosság, dogma!
Ez a Király, Jézus, nem csak hatalommal, nem csak királyként, szabadítóként, gyógyítóként jön szembe velünk, hanem elénk áll, védelmezőn, előttünk, helyettünk odamegy a keresztre, a legmélyebb pontra, odaáldozza az életét, odaadja mindenét; és azt mondja: ezt azért teszem, hogy téged megváltsalak a bálványimádásából. Hogy titeket megváltsalak a magatok által gyártott istentiszteletből! Hogy nektek bocsánatot készítsek mindarra, amit azért tettetek, mert a saját isteneteket imádtátok, és nem engem, a királyt! Amikor ez elérkezik hozzád, átéled és megragadod - ez megolvasztja a szívedet. Megolvasztja a szívedet, felfakad belőle a hála, a szeretet, és azt mondod neki: „ó Királyom, uralkodj rajtam, mert ez a lehető legjobb!” És ez az igaz istentisztelet.
Ez a király, mivel odaáldozta magát, nem csak király, hanem pap is, főpap. Emlékezz, mit mondott Miká: „már tudom, hogy jót fog tenni velem az Úr, mert egy lévita lett a papom.” Jó gondolat, csak célt tévesztett. De benned és bennem igazzá lehet. Egyetlenegy módon mondhatjuk el: már tudom, hogy jót fog tenni velem az Úr – mert Jézus Krisztus lett a papom, és a királyom.
Az anya biztonságot keres, mint ahogyan mi is. De ha Jézus, aki odaadta az életét érted, a főpapod és királyod, akkor tudod, hogy Benne van a biztonságod. A fiú vagyont keresett, pénzt akart, mint ahogy nekünk is szükségünk van rá, keressük, vonzza a szívünket. De amikor Krisztus lesz a királyod és papod, akkor mélyen megérted, hogy nem kell Őt megtagadnod és magad által gyártott istentisztelet formájában felülírnod a törvényét, mert az Ő uralma alatt nem leszel szegény és nem fogsz nélkülözni. A lévita ment, ágról ágra szállt, mint a  veréb, azt keresve, hol jut neki több, és hűtlenül mindent odahagyott, csakhogy feljebb, még több pozícióra, karrierre jusson, mint ahogy mi is vágyakozunk arra, hogy jelentőségünk, súlyunk legyen és előre haladjunk. De ha a királyod, főpapod Jézus, aki odaáldozta az életét érted, ha Ő uralkodik rajtad, akkor megérted: nem kell félned attól, hogy kevés leszel, vagy jelentéktelen. A Felkent, a teremtett világ Ura egy ponton mindenét odaadta értünk. Ha ezt látjuk, mindent másképpen látunk. Ő a király, aki bocsánatot hirdet, és arra hív, hogy az Övé legyek. Ő uralkodik. Kézben tartja az életemet, Ő a biztonságom, Őbenne van az áldás, Őbenne van a megélhetés, Őbenne van a pozícióm. Ő a valóságos Isten. Ő nem egy gumibábu. Ő nem bálvány. Ő nem levegő. Ő nem hiábavalóság. Ő az élő Isten. Az egyetlen és igaz Úr. És jobban tesszük, ha most leborulunk előtte, bűnbánatot tartunk, odafordulunk hozzá, ha örvendezünk abban, hogy megtisztít, és hogyha egyszerűen csak szeretjük és imádjuk Őt, az igazi Istent, egy olyan istentiszteletben, ami neki kedves, és szép.
Imádkozzunk!
Bocsásd meg, Úr Jézus Krisztus, hogy mi annyira okosak vagyunk, meg úgy ki tudjuk magyarázni a magunk dolgait! Még Téged is le tudunk magyarázni az égből, oda magunk mellé, amikor közel nem ott vagy, ahol mi gondoljuk, hogy vagy. Leplezd le a szívünknek ezeket a hamis, manipulatív, önbecsapó mozgásait, és hadd legyünk nagyon egyszerűen most Előtted! Arra kérünk, könyörülj meg rajtunk, és bocsáss meg nekünk! Tisztíts meg mindattól, amitől meg kell, hogy tisztíts! És add a szívünkbe azt a szót a Lélek által, hogy mi azt akarjuk, hogy Te uralkodj rajtunk, gazdagréti gyülekezeten. Mert szégyent hozunk a nevedre az életünkkel, és ezt nem akarjuk. Ezért kérünk, Úr Jézus Krisztus most, hogy ahogy folytatjuk ezt az istentiszteletet az éneklésben, jöjj Szentlelkeddel, és uralkodjál rajtunk, uralkodjál bennünk! Végy uralmat az egész lényünkön, kérünk! 
Amen
(Lovas András)

Mindannyian dolgozunk, mindannyiunknak dolgozni kell. Lehet, hogy valaki felsóhajt "sajnos igen", de a mondást is ismerjük, amely szerint a munkánál már csak az rosszabb, ha nincs munkánk. És miközben ez a mondás alapvetően hibás (hiszen a munkát alapesetben rossznak tünteti fel), mégis hordoz igazságot: nem tudunk úgy létezni, hogy ne dolgozzunk. Nem, hiszen a teremtő Isten az embert úgy alkotta saját képére, hogy az őrizze és művelje a teremtettséget, azaz formálja, alakítsa, hozza ki belőle mindazt, amit Isten elrejtett benne. Márpedig, ha ez igaz, és valakitől megvonják a munkát, emberlétének fontos összetevőjétől fosztják meg. Nyilván itt "munka" alatt nem csak vagy nem kizárólag az "állásunkat" értjük; munka a tanulás, az otthoni/családi feladatok ellátása, gyakran a hobbi is (pl. kertészkedés…).
A munka – elkerülhetetlen. Mindannyiunknak van munkánk a munkával, akár hívők vagyunk, akár keresők, akár kívülállónak mondanánk magunkat. Áldás vagy átok? Egyik sem tisztán! Teremtési megbízás, Isten szép ajándéka, amely megromlott, ezért ambivalens. A mai bibliai szakasz alapján emberi voltunk e sokszor gyönyörű, máskor sokszor elátkozott részével álljunk Isten elé. Hogyan lehet a munkánk eredményes? Hogyan lehet értékes, hogyan lehetünk a munkánk által elégedettebbek?
1. Figyelmeztetés: a munkánk irányultsága
2. Bátorítás: a munkánk értéke, eredményessége
3. Garancia: honnan tudhatom, hogy így lesz?
1. Figyelmeztetés: a munkánk irányultsága
A bibliai kontextus: Haggeus kora és üzenete
Krisztus előtt 520-ban vagyunk. 18 évvel ezelőtt hangzott el Cirus perzsa király dekrétuma, mellyel a babiloni fogságban élő zsidóknak megadta a lehetőséget a hazatérésre, Jeruzsálembe, valamint megbízta őket azzal, hogy építsék fel a Nabukodonozor által lerombolt templomot. A hazatérők – élükön Zerubábellel, a későbbi helytartóval, valamint Jósua főpappal – nekikezdtek a templom felépítésének az elhagyott romokon. Az építkezés azonban hamar elakadt. A környező népek mindent megtettek annak érdekében, hogy elcsüggesszék a népet és meghiúsítsák szándékukat. Csellel, hazug feljelentéssel, erőszakkal akadályozták a munkát. (Ezsd.1-4) 16 éven keresztül állt Isten házának építése. De egy alkalommal az Úr megszólította Haggeus prófétát, akinek feladata az volt, hogy az élő Isten üzenetét közvetítse egy lelkileg megfáradt, közömbös és közönyös népnek, valamint vezetőinek.
Ebben a helyzetben Haggeus könyvének témája: munka, a jeruzsálemi templom felépítése. Igen, az Úr munkája ez, nem valami "szekuláris", világi munka… De én ma nem arról szeretnék szólni, hogy hogyan dolgozz (szolgálj) a gyülekezetben, hogyan végezd az Úr munkáját a gyülekezet közösségében. Hanem éppen arról, hogy bármi legyen is a munkád - végezheted úgy, mint aki abban Isten szolgálja, az ő ügyét építi.
Jeruzsálem lakóinak gondolkodását leleplezik Haggeus szavai: „Így szól az Úr: ez a nép azt mondja: hogy nem jött még el az Úr háza újjáépítésének ideje. … Hát annak itt van az ideje, hogy faburkolattal díszített házakban lakjatok, amikor a templom még romokban hever?” Nyilvánvaló, hogy mi rejtőzik Isten fájdalmas szavai mögött. Az Úr háza a zsidó ember számára Isten jelenlétének a helye. A templomban mutatják be a szükséges napi, valamint ünnepi áldozatokat. A templomban találkoznak az Úrral, Isten a templomban, a Szentek Szentjében van jelen az ő népe között. Amikor tehát Isten a szemükre veti, hogy nem törődnek az ő háza építésével, amely 16 évvel korábban elakadt, valójában azt mondja nekik, hogy vele nem törődnek. Ellenben szorgalmasan építik és szépítik saját otthonukat. A faburkolatra való utalás luxuskörülményekre enged következtetni egyesek otthonában A 9. versben ezt olvassuk: „… az én házam romokban hever, ti meg csak a magatok háza körül szorgoskodtok.”
Szóval keményen dolgoznak - de Istent és az ő ügyét szem elől vesztették. Mindenki hajtja a maga megélhetését, de arra nincs idejük és erejük, hogy felépítsék a templomot, Isten jelenlétének a helyét. Majd később… A templom felépítése nem kulturális-építészeti projekt kérdése. Egy nagyon is valóságos Isten kérdése, annak a kérdése, aki az embert dolgozó, munkáló, alkotó lénnyé teremtette. Persze ezzel szemben nyugodtan mondhatjuk, hogy ez valami vallásos beszéd. De talán mégsem; talán mégis sokkal jobban elevenünkbe vág, mint elsőre gondolnánk egy ilyen régi könyv alapján.
Figyeljük meg, mi a tapasztalata annak a közösségnek, akik kőkeményen dolgoznak a maguk előbbre jutásáért. Isten szava Haggeuson keresztül: “Sokat vetettetek, de keveset hordtatok be; esztek, de nem fogtok jól lakni; isztok, de nem fogtok megrészegedni, felöltöztök, de nem fogtok megmelegedni… Aki pénzért dolgozik, mintha lyukas erszénybe rakná a pénzét.” Soha nem lesz elég… Azaz elveszítik az öröm, a hála, az elégedettség érzését. Hiába a hajsza, hiába a bölcs befektetés, hiába a reménykedés… És ez nagyon is ismerős tapasztalat sokunknak. Sokféle formában, összetett módon jelentkezhet ez. Lehet, hogy viszonylag jól keresel, de mégis úgy érzed, mindez elfolyik. Vagy lehet, hogy anyagilag gyarapodsz, de közben érzelmileg nem: nem vagy elégedett, nem látod értelmét… Ha pedig a munka üressé, értelmetlenné lesz, nemcsak a pénz, hanem maga az élet folyik el kezeink között… Telik az idő, és mindent megemészt valami megfoghatatlan értelmetlenség, üresség… Ez, mondja a próféta, az önmagunkra irányuló munka jellemzője.
Nos, semmi nincs, ami a mi világunkban mást mondana, mint hogy alapvetően önmagadért dolgozol. Akinek a munka elsősorban megélhetés, pénz: az önmagáért/max. a családjáért dolgozik. Akinek a munka önérvényesítés, önmegvalósítás, az is önmagáért dolgozik, Egy társadalom, ahol az emberek munkája elsősorban önmagukra irányul, önmagukért dolgoznak, egyre nyomasztóbb, egyre rosszkedvűbb lesz…
Mi köze ennek ahhoz, ami két és félezer évvel ezelőtt Izraelben történt? Az, hogy Haggeus szavai egy sokkal mélyebb igazságot fogalmaznak meg, mint hogy csak annyit lássunk, hogy fel kellett építeni a templomot Jeruzsálemben. Haggeus, az egész bibliai kijelentés fényében, arra mutat rá, hogy az a munka, ami nem irányul Istenre, ami nem tud túlmutatni a saját szükségeken, végül meddővé lesz. "Gondoljátok meg, mi történik veletek!" - szólít meg minket újra és újra. Gondoljátok meg, mire vagy kire irányul a munkátok? Kire és mire irányul az életetek?
Mit jelent ez a gyakorlatban? Hogyan tudom gyakorlativá tenni azt, hogy a munkámmal, igen azzal a fantasztikus vagy éppen elviselhetetlen, esetleg semmilyen 8-10 órával elsősorban Istent szolgálom?  Mi változik, ha ugyanazt teszem - de annak irányultsága nem az én? Azaz nem csak a pénzért teszem, vagy nem azért, hogy előbbre jussak, hogy a jövőmet alapozzam meg, vagy, hogy önmagam megvalósítását keressem minden áron.
A munkánk - a legtöbbünké, ha nem is mindannyiunké - embereket szolgál valamilyen módon. Lehet ez közvetlen találkozás (kiszolgálás, ügyintézés, gyógyítás, tanítás…), vagy közvetett (kenyérsütés, bármilyen termék előállítása, stb…). Mennyire másként teszem ezt, ha tudom, Istent szolgálom azzal, hogy a másiknak a legjobbat adom. A másikat szolgálom ezzel, azt a jót adom neki, ami tudok. Ebben benne van, ahogyan tesszük. Milyen felemelő, ha egy eladó kedves és udvarias, ha egy ügyintéző segít és órákat spórol meg, ha egy orvos embernek is tart, stb… Egy másik dimenziója Isten szolgálatának a munkában az, ahogy a munkatársaimhoz (vagy főnökhöz, beosztotthoz) viszonyulok. Lehet, hogy úgy látod, nagyon nehéz a munkád tartalmában Isten szolgálatát felismerned, de közben abban, ahogy másokkal jelen vagy, szolgálhatod Istent. Ha ezt felismered, mennyi hiábavalóságtól és frusztrációtól szabadulhatsz meg.  A sor végtelen. A figyelmeztetés, a felhívás mindannyiunkak, akik úgy érezzük, kipörög kezeink közül a pénz, lényünkből az életerő: "Gondoljátok meg, mi történik veletek!"  Nem az a baj, hogy Istent szem elől tévesztettük, és a munkát ezzel annyira önmagunk szolgálatába állítottuk, hogy elszakadtunk a lényegétől, a természetétől? - A jeruzsálemiek meggondolják útjaikat, magukba szállnak, és nekifognak a munkának az Úrért. A történetnek azonban nincs vége…
2. Bátorítás: a munkánk értéke/eredményessége
Mi méri meg a munka értékét? - Ok, Istennek szolgálok, de honnan tudom, hogy mi az elég? Hogyan juthatok megelégedésre?  Pénz, hatalom, eredmény, siker… mi lesz a kritérium? Ne feledjük, mivel az ember természete szerint dolgozó, munkálkodó lény, nem tud kitérni ezen kérdések elől. Mikor érezhetek elégedettséget? Mikor tudhatom, hogy van értelme annak, amivel nap-mint-nap az időmet - az életemet! - töltöm?
Haggeus próféta második üzenete ezekbe a kérdésekbe ad betekintést. A jeruzsálemiek nekifogtak a munkának, de kérdéssé vált a szívükben, hogy van-e ennek értelme. Nem egészen két hónappal az első üzenet után Isten így szól a próféta által: "Ki van köztetek olyan, aki még látta ezt a templomot régi dicsőségében? És milyennek látjátok most? Ugye, szerintetek ez semmit sem ér ahhoz képest?” Az épülő templomot a Salamon által építettel hasonlítják össze. Úgy tűnik, annak pompáját, hihetetlen gazdagságát meg sem fogja közelíteni. Az ország is sokkal nehezebb gazdasági helyzetben van. De ha nem lesz olyan, mint amit Nebukadneccár lerombolt, érdemes egyáltalán dolgozni rajta? Érdemes pénzt, munkát, időt ölni bele? Már most látszik, milyen hiábavaló… Egy hónap alatt elszállt a lelkesedés, teret nyert a csüggedés. Pedig Isten hívta őket, neki engedelmeskedtek, amikor nekikezdtek a munkának. Isten munkájába álltak bele.
Milyen az a munka, ami elég? Ami elég nagy, elég szép, elég jelentőségteljes, elég eredményes? Ezek az emberek elkezdtek dolgozni az Úr háza építésén, de közben úgy látták, hogy ez kevés, ennek így nincs sok értelme. Összehasonlítva az eredeti templommal ennek dicsősége semmi. Akkor meg hogyan dolgozzunk? Összehasonlítva azzal, amit az a másik (ember, cég, intézmény, osztály, stb…) végez, a magam szemében az én munkám kevés. Ez a reakció teljesen érthető és jogos, ha a munka önmagunkra irányul, hiszen ismerünk mi jobbat, szebbet, nagyobbat. Ugyanakkor teljesen értelmezhetetlen, ha a munka Isten megbízásából Istenért történik, hiszen ott egészen más a mérce. Úgy tűnik, ami a népnek kevés - Istennek elég. Nem azért, mert Istennek a "gagyi is jó"!!! - ezt fontos hangsúlyozni -, hanem azért, mert amiben tiszta szívvel őt szolgáljuk, ami neki kedves, abban egészen más mérce számít.
Így szól: "Még egy kis idő, és megrendítem az eget és a földet, a tengert és a szárazföldet. Megrendítek minden népet, és elhozzák kincseiket a népek, ezt a házat pedig megtöltöm dicsőséggel - mondja a Seregek Ura. … Nagyobb lesz ennek a későbbi templomnak a dicsősége, mint amilyen a korábbié volt…"
Istennek ez a szava két kritériumot nevez meg a munkánk értékével kapcsolatban. Mindkettő túlmutat rajtunk. Az első, hogy a munka értékét végső értelemben nem a mérete, mennyisége, emberi dicsősége, gazdasági hasznossága adja, hanem ahogy Isten azt látja, és ahogy Isten abban megjelenik. Nem a saját értékelésed (kicsi, nagy…), hanem az, ahogyan a munkádat, amennyiben Istenre irányul, ő kedvesnek tartja. A másik pedig ehhez kapcsolódik: az az értékes, ami megmarad. Mert eljön a nap, amikor minden megrendül; amikor mindaz, amiben a népek gyönyörűségüket, büszkeségüket lelik, amiért élnek semmivé lesz, és akkor nyilvánvalóvá lesz az, ami Istenben megmarad. Lehet, hogy a cég semmivé lesz, akár a saját céged is bebukhat, de amit pl. szeretettel tettél, ahogy jelen voltál az alkalmazottjaidnak, ahogy embereket szolgáltál ezen keresztül, az Istennél megmarad.
Ezért hát a bátorítás: „Azért most légy bátor Zerubbábel! … Légy bátor te is Jósua főpap… és legyen bátor az ország egész népe! … és dolgozzatok, mert én veletek vagyok." Ez Isten szava. Ne csüggedj, légy bátor, folytasd, amit elkezdtél. Dolgozzatok, mert én veletek vagyok!
3. Garancia: honnan tudom, hogy így van/lesz?
A munka túl fontos - túl fontos ahhoz, hogy egyszer csak arra ébredjek, hogy eltékozoltam az éveket. Akár úgy, hogy sok pénzt szereztem, akár úgy, hogy megvalósítottam önmagam, akár úgy, hogy nagyot alkottam; vagy akár úgy, hogy látszólag nekem csak a kevesebb, kisebb jutott. És igen, hallom a figyelmeztetést, értem is; hallom a bátorítást, és értem is - de vajon hogyan juthat ez el olyan erővel hozzám, belém, hogy nap mint nap higgyem, van értelme a munkámnak, és azzal Isten házát építem, azaz Isten szolgálom? Hol a garancia, hol a pecsét erre? Igen, Haggeus próféta azt hirdeti, hogy Isten nagyobb dicsőséget szán ennek a templomnak, és ezért dolgozzunk bátran, de mi van, ha mégsem így lesz?
Haggeus könyvének záró sorai Isten ígéretét hordozzák a kételkedőknek: „Azon a napon kezembe veszlek téged, Zerubbábel, Sealtiél fia, én szolgám, és olyanná teszlek, mint egy pecsétgyűrű, mert téged választottalak ki!”  A pecsétgyűrű a hitelesítés eszköze, a hatalom jele. Olyan, mint ma egy aláírás egy hivatalos iraton. Egy országban a király pecsétgyűrűje a legfelsőbb tekintélyt jelezte. A király a pecsétgyűrű átadásával felhatalmazhatta alattvalóit az ő nevében eljárni. Amikor Isten kezébe veszi választott szolgáját, Zerubbábelt, hogy olyanná tegye, mint egy pecsétgyűrű, nem másról van szó, minthogy Isten felhatalmazza, felkeni őt. Saját hatalmából ruház rá. Az egy kiválasztott lesz a garanciája annak, hogy a templom fel fog épülni. A nép előtt a felkent Zerubbábel lesz Isten garanciája. Ha Isten azt mondta, Zerubbábel olyan, mintha Isten pecsétgyűrűje lenne, akkor Isten itt elkötelezi magát, és kockázatot vállal. A saját hitelessége a tétje annak, hogy a munka sikeres lesz-e, hogy ígéretei szerint történnek-e majd az események.
Abban, ahogy Isten a Zerubbábelnek tett ígéret által cselekszik, valami olyat tesz, amit később még inkább kiteljesít. Zerubbábel számunkra Jézus Krisztus előképe. Jézus a maga életében, szolgálatában, halálában és feltámadásában hasonlóan Isten pecsétje. Őt Isten pecsétjével igazolta. Őbenne Isten elpecsételte, hogy a megváltás, a helyreállítás, a megbékélés oldalán van. Nem háborút és ítéletet akar az emberiséggel, hanem megbékélést és életet. Áldott, megszentelt, értelmet adó munkát… Istennek ez az elköteleződése a mi javunk, a mi életünk iránt olyan erős, hogy Jézus Istenre irányuló munkájának a legdöntőbb része az ő értünk való halála. Isten pecsétje, hogy nem maradunk hiába, valóságban - és Jézus munkája, amelyben a halálba adja magát, hogy megváltson bennünket a bűn, a hiábavalóság, az önzés hatalmából. Jézus Isten pecsétje, Jézus Isten igenje és ámenje, Jézus az, akiben lehetővé válik, hogy a munkánkkal Istent szolgáljuk.
Mert ez a pecsét a szívünkig jut el. A lekcióban így olvastuk: Isten Krisztusban pecsétjével eljegyzett, a Lélek zálogát adta a szívünkbe. Az övéi vagyunk, ahogyan Zerubbábel, ahogyan Jézus, úgy mi is - pecsétgyűrű a jobb kezén. Amikor a Szentlélek elpecsétel, elmúlik a kétely. Belülről fakad, hogy mi a munka célja és értelme. Embervoltunk egy fontos területe elkezd helyreállni. Örvendezünk abban, ahogy Isten helyreállít, és ahogy ezen keresztül reménységet munkál a világban.
(Lovas András)