Hogyan tanít isten imádkozni?

Kedves Testvérek!
A mai zsoltárunk traumák időszakába visz minket. Oda, ahol egy kisebb-nagyobb közösség valami olyat él meg, ami elképzelhetetlen, lehetetlen és látszólag túlélhetetlen. Lehet, hogy te magad sosem élté át ilyet, csak tanultál róla. Az egyéni, családi szinten mégis lehet, hogy vannak ilyen tapasztalataink. Voltál-e már olyan élethelyzetben, mikor elkeseredettségedben azt élted meg, minden összeomlik körülötted? Utólag visszatekintve hogyan volt ott jelen Isten a káoszban veled? Nehéz kérdések. Átélni, megélni, amit felejtenénk, lehasítanánk legszívesebben. Nagyon érdekesen működik az emberi elme. A legnehezebb pillanatokat is túléli, egyensúlyt keresve alkalmazkodik, torzít, elnyom, racionalizál, hasít és sokféle módon keresi a túlélést. Segítőként, a legjobb szándékkal sokan próbálják ilyenkor korrigálni a hangsúlyeltolódást az emberben, pedig ilyenkor nem szabad. Ezáltal élhető csak túl az elviselhetetlen. Nem szeretnénk, de igazából fel kell készülnünk és hiszem, Isten segítségével felkészülhetünk arra, amire lehetetlen és helyére kerülhet az, aminek nem lett volna szabad megtörténnie velünk. Az ilyen helyzetet, a krízist, a traumát nemcsak megérteni nehéz, hanem egyáltalán azt elismerni, hogy valóságos volt, hogy megtörténhetett. Nem is biztos, hogy baj, hogy nem emlékszünk életünk minden átélt szörnyűségére részletesen…
1. MI SEGÍTI A MEGÉRTÉST?
A mai zsoltárunk egy nemzeti traumába, az elhurcoltatásba, egy kitelepítésbe vezet minket. Mi segíthet a zsoltár megértésében most minket? Három egyszerű dolgot látnunk, értenünk kell ehhez:
II. HELYZET. A nép fogságba került, Sion elpusztult, azaz nincs középpont, nincs vezetés, nincs igazságosság, azaz KÁOSZ VAN. Ez „kb.” a teremtés előtti állapot (Isten a káoszból teremt rendet a teremtéskor). Ez egy brutális állapot. (háborús példák?) – És egy brutális élethelyzetben, a teljes káoszban a civilizált érzékenység elvész.AMI van: a nyers sebek. Egyetlen dolog lendíthet talán a remény felé: kimondani azt, ami fáj, kifejezni a valót: a káoszt, a fájdalmat.
2. TARTALOM
Miről szól maga az ének? Mit oszt meg? Mibe vonja be az olvasót? Három jól elhatárolható részre oszlik az ének:
I. Élet a fogságban (1-4): A kezdésnél a babiloni csatornáknál vagyunk, melyek összekötik a Tigrist és az Eufráteszt. A hárfákat (lantokat) a fűzfákra aggatják a fogságba érkezők. Nincs szerepük, funkciójuk többé. Érdekes, hogy egyáltalán miért hozták őket idáig? Miért hozták magukkal? Hogyhogy nem pusztultak el? Mindenesetre most funkciójukat vesztik. Idegen földön, idegen istenek földjén hogy énekelhetnék Jahve énekeit? Az ókori felfogás szerint megvan minden népnek az istene, ha itt Jahve énekeit énekelnék, az többek közt felvetné azt is: hol van most Ő, miért engedte ezt meg? A fogvatartók szívesen szórakoztak volna Sion öröménekein. Szórakoztatta is volna őket, illetve elképzelhető, hogy mindez a gúny s a megalázás tárgyává válhatott volna.
II. Önmagunk emlékeztetése (5-6): A zsoltár írója kvázi átkot mond: a közösségen belül hangzik el és egymás emlékeztetése ez: amilyen súlyos az átok, annyira komoly, hogy nem feledkezhetnek el Sionról. Ez a fogság legnagyobb veszélye: a felejtés általi asszimilálódás. A jobbkéz és a nyelv említése: hárfán játszás és az éneklés „eszközeire” utal. Nem véletlen említi ezt. A bénultság és némaság ideje ez, de nem a teljes felejtésé. Van némi ellentmondás is ebben: a hárfák a fűzfákra akasztva, de a jobbkézre azért és az énekhangra még lehet, hogy szükség lesz… Igen, mert lehet, hogy lesz még idő, amikor lehet dicsőíteni. De most az emlékezés, ami dicsőíti Istent. E rész lényege, hogy a fogvatartók nem kontrollálhatják az emlékezést, a Sion énekeket, Isten dicséretét. Az emlékezés végső soron HATALOM. Az emlékezés ugyanis a reménységre vezethet!
III. „Emlékezz, Uram!” (7-9) – a bosszú, a keserűség és a fájdalom szavai: A zsoltáros az isteni igazságszolgáltatásban bízva kiált Istenhez: ne feledkezzen el róluk: edóm (aki Izrael elpusztulásában segédkezett, ld. Ez 25,12; Jer 49,7) és Babilon pusztulásáért kiált. Az elfeledés veszélye mintha Istent is fenyegetné: ezért kéri a zsoltáros: „Ezt ne tedd! Szolgáltass igazságot! Igazság Istene! Amikor káosz van a világban, én hiszem, hogy van mégis igazság! Nálad! Ne feledkezz el hát erről!” A legbrutálisabb a sziklához csapott csecsemők képe. Értelmezzük ezt a kontextusban: az ellenség gyermekeiről van szó, akik semmiféle irgalmat nem gyakoroltak Izrael felett. Az ellenség új nemzedékének megsemmisítése tulajdonképpen egyenlő a „kártevők” kiirtásával, a felnövekvő agresszorok elpusztításával! Egyébként ha nagyon megbotránkozunk a bosszún, emlékezzünk arra, hogy a Jel 6, 10-ben a vértanúk is bosszúért kiáltanak az Újszövetségben.
3. MIT KEZDJÜNK EGY ILYEN ZSOLTÁRRAL?
3.1. EMLÉKEZÉS-EMLÉKEZTETÉS
Elöljáróban: ellenállás ébredhet az emberben, amikor ezt hallja: emlékezni kell. Az emlékezés fájdalmas, olyan, mintha visszarántana a múltba: tényleg kell ez? Tényleg szükséges? Az emlékezés fontossága kiemelkedő a zsoltárban. Istent is emlékezteti a zsoltáros, magát és a társait is. És mindez szorosan összefügg. Sokféle felelősségünk van ebben. Gondoljunk itt most ne csak saját életünk nehézségeire, mert ez a zsoltár sem az egyéni tragédiákat sorolja, hanem a közösségi, nemzeti pusztulást. Elnyomók, agresszorok és kizsákmányolók ellen szól. Az elnyomók érdeke és valójában sokszor a kényelmesebb az, ha azt mondjuk: „Felejtsd el! Felejtsük el!” Kezdjünk újat! Tiszta lapot! Esélyt adjunk… de az a helyzet, hogy ezzel megtagadjuk az áldozatokat, az igazságot és a valódi helyreállás lehetőségét is. Ne, ne felejtsd el, hanem emlékezz Isten jelenlétében! Vidd Isten elé! Mindenhol a világon, hazánkban, a környezetünkben vagy akár egészen távol is tőlünk, ahol lábbal tiporják az igazságot, az alapvető emberi jogokat, az életet, az Istentől rendelt szabadságot, ott és arra nézve kiálthatunk, Urunk, emlékezz! Nem kell időben sem messze menni!
Miért emlékezzünk itt és most mi, magyar emberek, Budapesten, Gazdagréten élők, Istent kereső emberek itt és most? Lehet sokféleképpen imádkozni, emlékezni, így vihetjük Isten elé mi is az imánkat:
„Emlékezz Urunk, kiáltjuk, azért, mert nemcsak mi akarunk emlékezni, hogy bosszút forraljunk, hogy a gyűlöletet szítsuk és emberi megtorlásokat keressünk. Hanem hogy kiáltsunk az elnyomottakért! Emlékezz Urunk és lásd meg a szenvedők könnyeit! Emlékezz Urunk az elnyomókra, akik fizikailag elnyomnak másokat! Akik kiirtják az országukban lévő gyengébbeket! Emlékezz Urunk azokra, akik valaha hatalmi okból, aljas érdekből, származási alapon embereket öltek és próbáltak kiirtani itt Európában vagy másutt! Urunk, emlékezz azokra, akik hazudtak és politikai eszközökkel próbálták átírni a történelmet, meghamisítani az emlékezés minősített alkalmait, az ünnepeinket! Akik önkényuralmi rendszereket tartottak fent! Emlékezz Urunk azokra, akik engedtek szétdarabolni egy nemzetet! Emlékezz azokra, is, akik elrendeltek és végrehajtottak kitelepítéseket, kínzásokat és mindenféle bántásokat! Akik államosítottak, elvettek, eltulajdonítottak. Emlékezz azokra, akik származásra hivatkozva nem engedtek továbbtanulni tehetséges fiatalokat évtizedeken keresztül. Emlékezz Urunk az ügynökökre, a besúgókra, akik miatt ezrek és tízezrek szenvedtek! Emlékezz a beépített egyházi vezetőkre, akiknek egy része még ma is vígan él és virul és sosem vállalt felelősséget a múltban elkövetett bűneiért! Emlékezz az igazságot elferdítőkre, emlékezz Uram azokra, akik a zavarosban halászva kisemmiztek másokat és mások nyomorán gazdagodtak meg! Emlékezz azokra, akik busásan meggazdagodnak és akármilyen színekben is, de ellopják az ország vagyonát. Emlékezz a félelemkeltőkre, az ostoba demagógokra, minden ámítóra és elnyomóra emlékezz! És hozd el igazságodat! És könyörülj rajtunk is, akik lehet, hogy másnak okoztunk fájdalmat és hallgatásunkkal vagy beletörődésünkkel építettünk gonosz és képmutató rendszereket…!”
3.2. TISZTÁN LÁTÁS és ELŐRE TEKINTÉS: EPIZÓDOK – ÉS A TÖRTÉNET
Másodszor látnunk kell, hogy a 137. zsoltár és a velünk, körülöttünk lévő történések is csak epizódok a nagy történetben. Egy kis rész. Egy pillanatkép. Adott állapot. Az ún. „trauma epizódba” ad betekintést, onnan kiált. Megvan a helye, a súlya, a jelentősége, de nem erről szól az egész történet. Isten gyógyítása, helyreállása nélkül a trauma epizódjainkban elszenvedett sérelmeket siratjuk, szenvedjük, az ott szerzett hiányokat próbáljuk pótolni, helyrehozni valahogy. De az evangélium az, hogy nem ez az életünk. Az életünk nagy történetét, a világ nagy történetét Isten szövi és tartja a kezében és ennek a legfontosabb, utolsó epizódját ismerjük: efelé tartunk: a mennybe, az örök boldogságba és életbe. Igen, ez a zsoltár egy epizód… maradhat-e egy-egy epizód annak, ami? Engeded-e, hogy integrálódjon az életedbe az, ami elfogadhatatlan? S látod-e a kapcsolódást a többihez? A nagy történet végét, aminek ismerhetjük utolsó epizódjait s a lényeget: végső soron Isten igazsága nyilvánvalóvá lesz és győz, látható és nyilvánvaló módon leleplezve minden hamisságot és gonoszságot!
3.3. KRISZTUSBAN LENNI
Hála legyen Istennek, hogy Krisztus által tovább juthatunk és szemlélhetjük ezt a helyzetet, a zsoltárt és a saját életünket, történetünket is Krisztusban, aki elszenvedett minden büntetést helyettünk és megbékéltetett Önmagában Istennel! Benne láthatom a személyes bosszúm és elégtételem tárgyát is! Krisztusban valahol többé nincs ellenség, a megbocsátásban, a végső helyreállásban van a megoldás. Erre is emlékeznünk kell. Miközben odáig eljutni és azt elfogadni nagyon nehéz és hosszú út lehet. A rendezés, a megbocsátás útját kell keresnünk, a megtérés lehetőségét kell kutatnunk. Egyébként mindez jó hír, mert mi van, ha mi leszünk más ellenségévé egy adott helyzetben? Könnyen csak a szenvedő oldalára helyezzük magunkat. Krisztusban van az elengedés és egy nap majd azt, amire nem szükséges emlékezni, az új teremtésben, feledni fogjuk. Addig pedig a brutális őszinteségnek Istennél van a helye! Krisztusban van reménységünk, hogy az életünk már itt a földön is áll olyan epizódokból is, amit a 126. zsoltár fogalmaz: „ Mikor jóra fordította Sion sorsát az Úr, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az Úr! Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk.” Zsolt 126, 1-3

„Isten mindig csak egy imádságnyira van tőled!” Keresztyén szolgen, kiüresedett frázis ez vagy igazság, támasz, erő? Valódi vigasztalás, amiből erőt meríthetünk? Vagy néha a hibáztatás és szégyen eszköze? A hangé, mely az t mondja: „IMÁDKOZZ! Nem Istenen múlik, ha nem teszed meg! Ha nem teszed meg, te vagy a hibás…! S akkor magadra vess… Szégyelld magad…”
A kegyelem üzenete nem ez. Az evangélium nem ez. UTAT járunk be, amelyen egy ponton eljutunk az imádsághoz, Istenhez és találkozunk a kegyelemmel. MERT Ő NEM ENGEDI, hogy ne találkozzunk Vele!
DE VAJON MILYEN HOSSZÚ AZ ÚT AZ IMÁDSÁGIG?
Isten hűséges! Bízhatunk Benne! Bízhatsz Benne! Bízhatom Benne! Ez volt Dávid hitvallása is! DE miért kell akkor emlékeztetnie magát erre? Ha evidens és adott, miért kell kimondani? Mi történhetett? Több írásmagyarázó szerint Absolon lázadásának idején keletkezett ez a zsoltár. Dávid fia a trónra tör és idősődő apja ellen fordul. Onnan jön a támadás, ahonnan nem is várná! Történik VALAMI, ami nem történhet meg… és MÉGIS megtörtént. VESZÉLY van.
ÖSSZETETT baj és veszély ez egy olyan életkorban (öregkor), amikor az ember már inkább pihenne, nyugodna meg. Talán már csak békességre vágyik… már nem a KIHÍVÁST látja egy-egy ilyen helyzetben, hanem a fenyegetést.
A 71. zsoltár felirata öregember imádsága, tanúsága szerint az öregkoré, a már bejárt hosszabb úté egyrészt a tapasztalás: Isten vele volt, megsegítette. Másrészt a kihívások megmaradnak: az ellenség, a félelmek, a bizonytalanság. A kihívás tehát örök, nem lesz itt a földön életünk vége felé egy ideális állapot, mikorra tökéletesség, problémamentessé fejlődik életünk. Isten hűségére azonban mindenképp számíthatunk.
MINDAZONÁLTAL csodás perspektívák tárulnak fel itt előttünk.
Egy egész életet látunk lerögzítve ebben a zsoltárban: a születéstől az öregkorig. Isten végig hűséges. Lehet bízni benne! Lehet számítani rá! A 71. zsoltárban nem csak az adott helyzetet kell látnunk, amiben feltehetően keletkezett, hanem az életútra való visszatekintés és hitvallás után az előretekintés irányát is: fontos szál a zsoltárban annak a megértése, az arra való felkészülés: mi jöhet még az életben. Az Isten hűsége fontossá válik az elkövetkezendőkre nézve is.
Nagy távlatok tárulnak fel a zsoltár képeiben: amit bejár a zsoltáros: föld mélye és sziklavár. A mindenki számára nyilvánvaló áldás, amin csodálkoznak az emberek – és az intrika, gyűlölet (az ellenség részéről).
Miért van vajon a Szentírásban ez az ének? Azért, mert ezen keresztül Isten tanít bízni. Tanít az életről, életet adó Istenről.
1. AZ ÉLET IDEJE
„1 Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. 2 Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak.” (Préd 3, 1-2) Ezzel kezdi a bölcs prédikátor is. Mindennek rendelt ideje van. Az életnek is. A te életednek is. Nem azért születtél, mert ez így alakult, mert a szüleid így döntöttek, mert véletlen így sikerült, mert már túl későn vették észre. Azért születtél, mert eljött a te időd. Isten így döntött, hogy életre hív s ezáltal beléphetsz a nagy történetbe! Bevont az Ő tervébe és neked adta az időben való részesedés ajándékát. A zsoltárban Dávid visszatekint és előre is. Több van már mögötte, mint előtte. S mikor emlékezik, felidéz, beletekint abba, hogy az idő áldás, az idő ajándék, de az idő kegyetlen kerete is a létezésnek: mert múlik, elfogy.
Az élet ideje Istentől van, áldás, kegyelem. A gyermekkorod, az ifjúságod, a felnőttkorod, az időskorod is. EGYIK SEM ÁTOK, akkor is, ha nehéz és sebeket hordozol benne. Ajándék! Ott volt veled az elvesztegetett, az értelmetlen és a hasznos, kellemes időkben is! Az IDŐ Isten alkotása, a teremtés része, ahogy Te magad is az vagy. NEM ELLENSÉG! ÁLDÁS! Az emlékezés és a hálaadás által válik azzá!
„Mert te vagy, Uram, reménységem, te vagy, Uram, bizodalmam ifjúkorom óta. Te voltál támaszom születésem óta, te hoztál ki anyám méhéből, téged dicsérlek szüntelen. Öregkoromban se vess el engem, ha elfogy az erőm, ne hagyj el! Istenem, te tanítottál ifjúkorom óta, mindmáig hirdetem csodáidat. Istenem, ne hagyj el késő vénségemben sem, míg csak hirdethetem hatalmadat, nagy tetteidet a jövő nemzedéknek. Én pedig szüntelenül remélek, és folyton dicsérlek téged.” (Zsolt 71,5-6.9.17-18.14)
2. AZ ÉLET RITMUSA
Az életnek Istentől rendelt ritmusa van. Isten alkotta az időt s az ebből fakadó RITMUST is. A teremtési rend része, ami Isten bölcsességéről és tökéletességéről beszél nekünk. A naponta ismétlődő rutinokban, az ébrenlétben s alvásban, a kezdésekben s befejezésekben, a kiszámítható dolgokban, az irányítható változásokban és a váratlan ritmusváltásokban is.
Van, mikor feszes az ütem, s van, mikor nagyon nyugodt. Néha unalmas, vontatott.
2.1. AZ ÉLET RITMUSA A VÁLTOZÁS. Nem az Isten ellenes káosz erők műve, nem a véletlené, kiszámíthatatlan sorsé stb. Ha érted, ha nem! Istenhez visz, hiszen tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál!
2.2. AZ ÉLET RITMUSA A SZÜNET. A csend, az állandóság, amikor nem változik semmi. Amikor nem történik látszólag semmi. A teremtésben is van szünet, megállás, hetedik nap.
A zsoltárokban is van „SZELA”.
2.3. AZ ÉLET RITMUSA AZ INTENZITÁS. Ez is Istentől van: egyszer intenzívebb minden, pörög az élet és nagyon intenzíven élhetünk meg mindent. Máskor vontatott és visszafogott.
A zsoltár ritmusa a panasz és bizalom közötti ingadozás. Ez a lélek belső működésének ritmusa, az imádság ritmusa, amibe belefér mindkettő. Helye van mindennek az Isten előtt.
Ritmus szerint a zsoltár három részre osztható a következők szerint:
1-8: Isten oltalom, valós segítség a bajban. Különféle képekkel írja le az író azt, mit jelent számára az Istenbe vetett bizalom. A szakasz hitvallásszerű: Isten nagy tetteire emlékezik a zsoltáros, amit többször megtapasztalt már.
9-13: Az ellenség. Itt láthatjuk, hogy mi a fenyegető veszély: az ellenségek. Azon belül is a zsoltáros a megszégyenüléstől fél: a szégyen elkerülése a legfontosabb kérése, ebben számít Isten segítségére. Nem egyéni, lelki kérés ez, hanem bizony közösségi, valós, a szociális életterét érintő.
14-24: Reménység. Ebben az egységben a zsoltáros emlékezteti magát Isten nagy tetteire és bízik az Ő segítségében. Isten igazsága és szabadítása összekapcsolódik és a zsoltáros személyes tapasztalata lesz (15. vers). A reménység megerősödik, megújul az imádság végére, miközben a félelmek, kérdések nem tűnnek el teljesen, csak más kontextusba kerülnek. Végső soron a reménység az a kontextus, amiben mindaz, ami ér bennünket, elhordozható.
„Sokan csodálkoznak rajtam, mert te vagy erős oltalmam. Megszégyenülve vesszenek el, akik ellenem támadnak! Borítsa szégyen és gyalázat azokat, akik vesztemre törnek! Az Úrnak, az én Uramnak nagy tetteit hirdetem, egyedül a te igazságodat emlegetem. Istenem, igazságod a magas égig ér, mert hatalmas dolgokat vittél véghez. Van-e hozzád hasonló, Istenem? Én is magasztallak hárfával hűségedért, Istenem! Lantot pengetve éneklek neked, Izráel Szentje! Ujjong az ajkam, ha neked zenghet, lelkem is, amelyet megváltottál.” (Zsolt 71, 7.13.16.19.22-23)
3. AZ ÉLET DALLAMA:
Minden zsoltárnak volt dallama. Énekeltek őket. Hangszerek kísérték, feltehetően egyéni énekesek és kórus felelgetett egymással sokszor, a gyülekezettel együtt dicsérték így Istent.
A zsoltárban az élet üzenet, az Istenbe vetett bizalom életté lesz a zsoltárosnak azáltal, hogy énekli! Belsővé lesz, beszívja a levegőt és kifújja, de közben megrezgeti vele a hangszálait. Ezáltal beleadja magát, a részévé válik az, amit énekel! Az egyik legjobb tanulási, elsajátítási mód az ének: hihetetlen hatással van ránk az, amit éneklünk…
Az emberi test hangszer – hangszer létben élünk. Egy hangszer létezésének akkor van csak értelme, ha használatban van. Ha nem egy raktárban áll, némán, hanem használják…
Dávid imádkozik, Dávid énekel. És tudja, hogy van, AKI/AMI el akarja némítani. VAN ellenség: a másik ember, a bajt hozók, a szellemi erők, a megfoghatatlan ellenség (szorongás), és sokszor önmagunk: mi magunk válunk önmagunk ellenségeivé. A némaság (ami nem egyenlő az Isten előtti csenddel) az ellenség szándéka! Sokféle formában testet ölthet! Ne légy néma hát, hanem kiálts! KIÁLTS először vagy újra! Mindegy, milyen hosszú utat jártál/jársz be az imádságig… A jelenben ez az út tényleg lerövidül. Isten valóban csak egy imádságnyira van Tőled! Az imádság pedig csak egy kiáltásnyira!
„Hozzád menekülök, Uram, ne szégyenüljek meg soha! Ments meg, szabadíts meg irgalmasan! Fordítsd felém füledet, és segíts meg! Légy erős kősziklám, ahova mindig fölmehetek, melyet segítségemre rendeltél, mert te vagy az én sziklaváram. Ó, Isten, ne légy távol tőlem, Istenem, siess segítségemre!” (Zsolt 71, 1-3.12)
Isten szabadítása valós! Krisztusban megszerezte számunkra mindezt! Általa van szabad útunk az Atyához! Az Ő nevében kérhetünk most is!

Kedves Testvérek!
Imádkozni tanulunk a zsoltárokból. Hétről hétre velünk vannak ezek az énekek, imádságok és frissítik, erősítik az imádságunkat, Istennel való kapcsolatunkat. A 33. zsoltár a gyülekezet imádsága, közösségi ének, Isten dicsőítése és magasztalása. Egy nagyívű himnusz, mely által összekapcsolódhatunk Isten népével- azokkal is, akiktől időben és térben távol vagyunk.
1. HOGYAN ÉS MIÉRT IMÁDKOZNUK A GYÜLEKEZETBEN?
Komolyan felmerülhet a kérdés, hogy miért és hogyan is imádkozunk a gyülekezetben? Kinek a dolga ez? A lelkészé, vagy azoké akik érettebbek, akik kapták ezt az ajándékot? Akiknek a szavak igazán a „nyelvük”? Hogyan is imádkozzon egy mérnök ember, vagy aki egyszerűen félénk, nehezebben szólal meg? Mennyiben a „hivatalosaké” ez a feladat? A lelkész vezeti a gyülekezetet? Az imaszolgálatra bízzuk? Milyen a szép, helyén való imádság? Mikor mondhatjuk: ez így rendben van, feltártuk a szívünket… Az a jó, ha mély? Ha elcsendesít? Ha felpörget, ha spontán, laza? Vagy ha költői, ha képeket tartalmaz, ha árad, mint egy folyam?
Három évvel ezelőtt több alkalommal szóltak az istentiszteletről az igehirdetések. Ebben a sorozatban beszéltünk az imádságról is.
Egy igen fontos dolog mondatott ki ott akkor az egyik igehirdetésben: „Mi az imádság, az összegyülekezés a jelentősége számunkra? Miért szükséges összejönnünk, istentiszteleten Isten elé jönnünk közösen, ha ezt az utat egyedül is be tudjuk járni? A válasz egyszerű: mert egyedül nem fogjuk bejárni. Mert egyedül a nehézség idején előbb esel kétségbe, vagy hamarabb kezdesz Istenre neheztelni, mint a gyülekezetben. Miért? Azért, mert a gyülekezet közösségében Isten az ő igéjében, annak magyarázásában szólít meg - amit kevésbé hallunk meg tőlünk független, objektív módon egyénileg. Azért, mert a gyülekezetben közös imádságban állunk Urunk elé, hogy bűneinket megvalljuk és hozzá kiáltsunk, míg egyénileg lelkünk minden ereje az ellen munkál, hogy elismerjük: mi vagyunk a felelősek. Azért, mert az összegyülekezés alkalmával Isten Lelke megvizsgálja a szívünket, szíven üt, megszólít, bűnbánatra indít és megbocsátását közli velünk úgy, ahogy egyénileg ez nem történik. Az egyéniben vagy így, vagy úgy, de könnyen becsapjuk magunkat. Nem szembesülünk azzal, amivel nem akarunk szembesülni - vagy éppen nem halljuk meg erővel azt a kegyelmes szót, amit Isten küld nekünk. A testvéri közösség, a hirdetett ige, a közös imádságok, a sákramentumok (keresztség és úrvacsora) mind-mind az összegyülekezéshez tartoznak. Nem véletlenül beszél Jézus az elveszett juhról, az elkóborló, eltévedő bárányról, akit meg kell találni, az összegyülekező közösségbe vissza kell vezetni. Nem egyéni spirituális utat járó, önálló és független bárány ő Jézus szerint, hanem elveszett bárány, elveszett testvér.”
Összegyülekezünk tehát és imádkozunk együtt, közösségben. Az imádság azonban nem csak egy befelé figyelő tevékenység, összpontosítás, közös élmény, ami csak a miénk itt és most, hanem kifelé is megnyit, tágítja a perspektívánkat, megváltoztatja a látásunkat, elképzeléseinket, gondolkozásunkat ezen keresztül Isten. Segít más arányban látni a dolgokat! A személyes imádság során könnyen megtörténhet velünk az, hogy beszűkülünk, megváltozik- torzul az arányérzékünk és csak magunkat vagy a problémánkat szemléljük.
2. PERSPEKTÍVÁK A 33. ZSOLTÁRBAN
A 33. zsoltár, a gyülekezet imádsága egy gyönyörű példája ennek a folyamatosan változó, kitáguló perspektíva váltásnak.
A zsoltár maga HIMNUSZ,  ún. alfabetizáló ének: annyi sora van, ahány betűje van a héber ábécének. Szisztematikus, lépésről-lépésre haladó, megjelenik tehát benne a rend, a rendszerezettség is. És ezzel együtt egy hihetetlen szárnyalás, közös repülés élménye. Ha elképzeljük, képsorként, filmként látjuk magunk előtt, akkor nyolc kameraállással van dolgunk ebben az énekben:
Az imádság ugyanis utazás, így is mondhatom: kaland, kihívás. Beletekinthetünk olyan dolgokba, amik Isten munkájának színterei: a teremtett tér és idő határáig, sőt azon túl is.
Mi ezzel a célja Istennek? Nemcsak az élmény átélése, hanem hogy ezen keresztül kitágítsa a látókörünk, a szívünket. Így válhatunk igazán hálássá! A globális dicsőítésbe, az Isten vég nélküli magasztalásába csak akkor tudunk igazán bekapcsolódni, ha beletekintünk és átéljük Isten globális uralmát és cselekvését. Ez nagyon fontos aspektus a számunkra: ezt mutatja be, ezért mutatja be ez az ének így Istent és az Ő hatalmát.
 3. DICSŐÍTÉS
Ahogy olvassuk, imádkozzuk, magunkba szívhatjuk ennek a csodálatos dicsőítő éneknek a lüktetését, sodrását. Ha megtudjuk, megérezzük, hogy kicsoda Ő?  - tudjuk, átéljük, hisszük, ezért dicsérjük Őt! Mit jelent Istent dicsőíteni? Mindennel: szívvel, lélekkel, testtel, Isten felé fordulni és kapcsolódni Hozzá. Járjuk most be a Zsoltár útját: hogy zajlik itt ez a dicséret?
I. KERET: Himnikus dicsőítés és ünneplés
A gyülekezetben Isten előtti örömben lehetnek együtt az Istenben bízók! Az igazak, akiket a kultuszban, az Istennel való találkozásban az áldozati közösség megtisztított és igaznak nyilvánított. Nem saját igazság vagy teljesítmény által, hanem kegyelemből, érdemek ellenére is. A hívekhez illik a dicséret, hiszen nincs olyan tevékenység, mellyel jobban elfoglalhatnák magukat. S valóban, miután Isten a napi jótéteményeivel bőséges alapot ad a dicsőségének magasztalásához, s mivel határtalan ósága, amint azt máshol már láttuk, félretett kincsként van felhalmozva a számukra, hálátlan, és a végtelenségig ésszerűtlen dolog lenne, ha hallgatnának Isten dicséretében.
A hangszerek az öröm kísérői és kifejezői, a szépen való zengetés az Istennek való hódolatot jelenti a minőségben is. Az új ének az Isten új, élő cselekvésére, közbeavatkozására vonatkozó válasz, nem feltétlenül újonnan írt ének.
 II. MIÉRT DICSÉRJÜK ŐT?
Egy gyönyörű felsorolás következik ezután arról, miért is érdemes Istent dicsőíteni.
MERT IGÉJE/SZAVA IGAZ
Isten Igéje igaz, Ő hűséges, szereti az igazságot. Isten Igéje, az Ő szava ugyanaz, mint a teremtéskor: élet, erő származik Tőle. Ez az Ige, Szó megbízható: megvalósul, tettek lesznek belőle.
Igaz ítéletet hoz. A törvénye igazság, amihez lehet ragaszkodni, ami viszonyítási pont, horgony, kapaszkodó az embernek. Azért, mert ennek teremtette, ennek adta Ő. Dicsérhetjük Őt a Teremtő Szóért: Isten Igéje/Szava ugyanúgy „megbízható”, mint a teremtéskor. Ugyanaz a Szó, amivel világot teremtett, szólal meg az Igében, köztünk is. És ezért nagyon hálásak lehetünk!
Másrészt mindez nem egy elméleti, távoli igazság, hanem elérhető. Isten igazsága a szeretetlében érhető el! A föld tele van az Úr hűségével (5b. vers), dicsőségével (Ézs 6:3) és szeretetével. Ez azt jelenti, hogy sokféleképpen tölti be a földet Isten szeretete. A gondviselésével, a természet rendjével, élő voltával, érezhető, tapasztalható jelenlétével, ezerféle ajándékával, amit a teremtményei számára adott a teremtett világban a Mindenható.
Mindebből pedig nem egy elszállt, elrugaszkodott, irreálisan elbizakodott vagy felelőtlen élet következik, hanem az istenfélelem. A hatalmas Istennel való találkozás munkálja az istenfélelmet, hiszen Ő nemcsak a teremtő, de a történelem Ura is a Zsoltár tanúsága szerint, aki véghez is viszi örök tervét. Az istenfélelem az Isten előtti hódolatban ölt testet. Aki igazán megtapasztalta már Istent, abban ott van, jelen van az istenfélelem, azaz a hódolat, tisztelet Isten iránt, ami nem külsőségekben nyilvánul meg (abban is megnyilvánulhat akár), hanem viszonyulásokban és cselekedetekben. Isten iránti engedelmességben, odaszánásban, szolgálatban, életvitelben, hűségben, Isten elé borulásban, bűnbánatban. Mindabban, amikor bármilyen módon elismerjük, belátjuk, elfogadjuk, hogy Isten az ÚR! Ennek ellentéte az önimádat, az öndicsőítés, a felfuvalkodottság, keményszívűség, sőt a passzivitás is! Hogy nincs szükségünk Istenre, nem vagyunk bűnösök és elveszettek- vagy annyira azok vagyunk, hogy Ő sem tud már segíteni rajtunk… Isten óvjon bennünket ettől és szabadítson meg minket!
Az istenfélelem nem csak Isten hatalmának elfogadása, de annak is, hogy Ő valóban mindenható és meg tud szabadítani! Van jó terve, amivel el tud érni bennünket és van hatalma rá, hogy újjáteremtsen…!
MERT JÓ TERVEI VANNAK
Istent dicsérjük az Ő terveiért, akár látjuk, értjük azokat, akár nem. Mindez pedig túlmutat már az életünkön és globális perspektívákat is felmutat a számunkra. Isten a történelem ura. Örök a terve, véghez is viszi azt. Az Úr terve az emberi történelemben valósul meg. Az Úr tervével a nemzetek terve, a népek elgondolása áll szemben. A zsoltáríró a próféták bizonyságtételére támaszkodva vallja, hogy az Úr terve örökké megáll.
Boldog lehet a nemzet… olvashatjuk. Kire gondol itt az író? Nyilván ott és akkor első renden Izraelre. Mit jelenthet ez ma? Isten mindenkori lelki népét? Az egyházat? Minden nemzetet választ vajon Isten, vagy vannak kedvencei? Ilyen boldog nemzetté válni lehet: aki felismeri Istenre utaltságát, elismeri Isten hatalmát és Neki adja a dicsőséget. Istennek a nemzetek önkényes szándéka nem számít… nem kell félnie tőlük az Istenben bízóknak! Végső soron Isten terve él célhoz.
Gondoltunk-e már erre: Istennek terve van velünk… Nem idealista, romantikus értelemben (boldog jövendő, felemelkedés vagy prosperálás – pl mások kárára…) Terve van a személyes életünkön kívül a keresztyénekkel… a református egyházzal… a magyar nemzettel…
MERT SZEMMEL TART/SZÁMON TART
A harmadik dolog, amiért Isten dicsérni lehet, hogy lát, megment, nem kell csalódnod Benne! A 13-15. versekben egy dráma bontakozik ki előttünk: Isten letekint, lát, meglát, ismer. Várakozás és csalódás. Legnagyobb félelmeink egyike. Hogy majd h kivárjuk, jó lesz, akkor majd megérik egy helyzet, kiformálódik egy döntés, kialakul egy álláspont. Ha kivárom, a másik is megérti, mellém áll, elköteleződik. Ha kivárom, megoldódik, működni fog, ami most nem... Aztán csalódunk. Akkor is, ha gyorsan a kezünkbe vesszük az irányítást. Mert a hatalom, a pénz, a gyorsaság, a hirtelen reagálás sem mindig hozza meg a gyümölcsét. Nem működik a szívesség bank és eljuthatunk oda is, hogy magunkban sem tudunk már talán megbízni. Istentől jön valódi segítség, a helyes várakozás, a megújuló reménység. Tudjuk, hogy ez feltehetően Istennél van, Tőle jön, de hogyan ragadható meg ez a számunkra? Hogy lesz része az életünknek szemben az előbbi hiábavaló, elkeserítő várakozással? A válasz ilyen egyszerű: Isten lát, ismer, nem felejtkezik el, lehet számítanunk rá! számon tart, lát, ismer, azaz irányít. Rábízhatjuk magunkat.
„Honnan jön a segítségem?” – tehetjük fel a kérdést a zsoltárossal együtt. Erre kapunk itt választ. Nem érdemes másban bízni, csalódik, aki emberi erőben reménykedik. Ezekben a versekben ismét prófétai történelemszemlélet tükröződik: Isten népének nem szabad emberi haderőben, harci lovak erejében bíznia. Az Úr Igéje igaz, tettei megbízhatók. De az Úr szeme az istenfélőkre tekint.
Azt, hogy nem csalódunk nem csak földi értelemben kell érteni. Végső soron, az egész utunkat átlátva értjük majd meg, hogy nem kell csalódnunk. Ez nagy dolog! Végül értjük majd meg, hogy érdemes volt bízni, reménykedni!
III. KERET: A gyülekezet imádsága.
Három hitvalló mondat áll itt. A Zsoltár egy lelkesítő, közösségi imádsággal ér véget. Olyan ez, mint amikor összekapaszkodnak az emberek és hálás szívvel énekelnek, egymást bátorítják, együtt fordítják szívüket Isten felé. Az együtt várakozás mindig erőteljesebb, reménytelibb, mint az egyéni. Megmutatkozik benne az igazi, Istentől jövő reménység.
Nem hiába várjuk Őt! Eljön hozzánk! Letekint ránk! Megszabadít! AZ IMÁDSÁG MAGA PERSPEKTÍVA VÁLTÁS!
Lépjünk ma így bele ebbe a megváltozott perspektívába, keressük együtt, mi az utunk, fordítsuk szívünket együtt Isten felé, aki a mi szabadítónk. Ünnepeljük Őt és legyünk hálásak! A szabadításunk ára: Krisztus áldozata. Vele találkozhatunk most is az úrvacsorában! Ámen!
(Thoma László)

A zsoltárokról szóló sorozatban imádkozni tanulunk. Alapvető dolog, mégsem olyan egyértelmű, pláne nem könnyű. „Hogyan tanít Isten imádkozni?” – tesszük fel a kérdést hétről-hétre. Imádkozni tanulunk, mert ez életünkben Isten munkájának egyik kézzel fogható jelenléte: a Vele való kapcsolat megélése, ápolása: a csatorna, amin keresztül kommunikálunk. Tanulnunk kell imádkozni, mert elfelejtjük, elfáradunk, elsodródunk. Ne legyenek illúzióink…
Látszólag egymáshoz nem kapcsolódó zsoltárok vannak előttünk hétről-hétre. Ahogy a zsoltárok könyve sem egy lineáris történetet mond el, úgy az igehirdetés sorozat egyes elemei sem így kapcsolódnak. Egy-egy kérdést, az életünk egy-egy dimenzióját járjuk körül. Amire a mai Igénk vezet minket, az az imádságnak, az imádásnak egy különleges helye: a templom, az Istennel való találkozás tere, ahol valami rendkívüli történhet.
Hol és hogyan imádjuk Istent? Ősi emberi kérdés, melyre a legkülönfélébb válaszok születtek a különböző vallásokban. Milyen a megfelelő hely? Milyen az istenséghez illő, megfelelő forma? Mivel lehet őt, akárki is legyen ő, elérni és megszólítani? Az ember ősi spirituális igénye istenképűségéből fakad, hiszen Istenhez tartozik mélyen, Istenhez vágyódik, miközben a bűn miatt Tőle elszakadva él. Az örök emberi „spirituális” igény az, ami ebben a zsoltárban is megcsillan: a vágyódás, a szomjúság, amit sokféle képpel ki lehet fejezni. Ismerős a mai embernek is: keres: valami többet, valami transzcendenst. Valami többletet, amiben igény és szomjúság van a lelkében és ami nagyon sokféle formát ölthet. A mai ember leginkább a saját feladatának érzi megtalálni a formát, teljesen személyre akarja szabni azt, hogy hogyan, mikor, mi alapján mondom betöltöttnek ezt az igényemet. Ebben a folyamatban lehet egy opció az imádság, lehet egy opció az Isten házában való megjelenés, s ennek igény szerint lehetnek közösségi dimenziói is. Szeretném ma kiemelni és nagyon hangsúlyozni, hogy a zsoltár nem erről beszél. Nem egy opcióról beszél, hanem teljesen exkluzív módon a minden spirituális vágyak és igények mögött lévő egyetlen és legfontosabb vágyról és szomjúságról. Mindehhez egy konkrét történetet mond el, mely egészen földhözragadt, küzdelmes és valóságos és megmutatja a helyet, ahová mindannyian vágyunk, ahol betöltetik a legmélyebb és legelemibb vágyunk.
I. VÁGY ÉS SZOMJÚSÁG. A zsoltáron végigvonul a vágyakozás, sóvárgás motívuma, a vágy az Isten közelségére és aztán ennek a beteljesedése. Annyira szép ez így! Úgy tűnik, hogy akar valamit a zsoltáros és aztán megkapja, teljesül a kívánsága. Már-már mesebeli dolog. Milyen egyszerű és irányítható lenne így az Istennel való kapcsolat. Lehet, hogy tudunk is ehhez kapcsolódni: ismerjük a vágyat az Istennel való találkozásra és imádkoztuk is már: annyira szeretnék közel lenni hozzád, Istenem! Vágyom a közeledbe… mert ott jó. Feltöltő, biztonságot adó, megnyugtató, stb.
Az itt megjelenő vágy azonban jóval több ennél. Ez szomjúság, szükség, alapvető szükséglet. A „Maslow” féle szükségleti piramis alja: megelőzi a fizikai szükségeket is: olyan dolog, ami nélkül igazából nem tudunk létezni. A 42. zsoltárban olvassuk ennek a párját: „Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem!” (Zsolt 42, 2) Ez pedig nem általános spirituális igény, vágyódás: emberi sajátosság… ma is! TÖBB, MÉLYEBB. Az ember csak találgat és próbálja leírni, hasonlítani azt a szükséget, ami csak egy tünet, egy érzés, egy vágy, de valójában túlmutat magán. A mély Istenre szorultságot, a Tőle való függést ábrázolja ki és arra mutat, hogy mennyire szükségünk van kötődni, kapcsolódni az Élethez. Múlandóként az élő Istenhez. Tökéletlenként a tökéleteshez. Elveszettként a megtartóhoz. Kimondhatatlan szükségünk van hazatalálni, otthon lenni. Ezt tapasztalja, erre vágyik a zsoltáros is: Egész lénye ujjong Isten előtt: mindenestül jelen van, mindenestül elfogadott, ÉL, mert Isten ÉLŐ Isten!
A zsoltár központi motívuma a vágyódás és annak a vágynak a beteljesedése Isten házában. A HÁZRA ALÁLÁS – A HAZA TALÁLÁS… Ez a tapasztalat egy pillanatkép, ami nem jelenti, hogy ez mindig így történik. Nem mindig van vágyódás, nem mindig van beteljesedés. De egy valami mindig lehetséges: a találkozás hit által, az Isten előtti hódolat.
Isten házában ugyanis nem az élmény a legfontosabb, hanem az Isten előtt való megjelenés: a hódolat, az Ő dicsérete, az Isten előtti ujjongás, az öröm. Egész lényével örülhet az ember Isten házában: teljes lényével megélheti, hogy ő élő, mert az élő Istenhez tartozik: aki az életet adta és aki nem múlik el soha.
Az élet megtapasztalásának pedig fontos dimenziója ebben a zsoltárban is a közösség! A közösségben élhető meg ennek a vágynak a betöltődése, ebből az összetartozásból fakad a hitvallás: Isten: Nap és pajzs. Az Úr Nap éj pajzs. Abszolút erő és hatalom, oltalom és védelem. Számíthatunk rá. Ez a zsoltáríró bizodalma, ugyanaz, amivel zárja a zsoltárt. A lényeg tehát ez a bizalom, az ebben való élés. Ezt erősíti a találkozás, a változás, amit átél az ember Isten jelenlétében.
De ez a zsoltár az érkezők története is, a zarándokoké: hiszen ez egy zarándokének. Megjelenik benne a zarándokok története: a templomba vezető út, a veszélyek, a megtartatás és a megérkezés. Az úton járás része lesz az imádságnak: az ima ugyanis nem egy spirituális kapcsolat, hanem a történetben jelenik meg, a történethez kapcsolódik, a megélt dolgokhoz tapad az, amit Isten cselekszik, amiben Istent hívják segítségül. A zarándok élethelyzete egyáltalán nem volt könnyű. Az útjuk munka, veszélyes, kihívásokkal teli. A zarándok közvetlen tapasztalata volt: fáradtságos út, szomjazás, veszély és a megérkezés öröme. S mindebben Isten jelenléte és vezetése. Tulajdonképpen Istennek a templomban tapasztalható jelenléte kiárad és már az odavezető úton is ott van- csak másként. Nem a felszabadult örömben, hanem az oltalomban, a megtartatásban.
Az ott szolgálók és az érkező zarándokok együtt válnak egy gyülekezetté: Isten jelenlétében egy a hitvallásuk, eggyé válik a történetük. Egy az imádságuk a királyért, a felkentért, a vezetőkért. Nem maradnak meg saját magukba fordulva, hanem összekapcsolódott történetük továbbiakkal kapcsolódik.
Testvéreim, igazából ez a mi történetünk is lehet. Ez történik itt és most is közöttünk. Összekapcsolódó történetek. Zarándokok, akiknek azért nem annyira viszontagságos az útjuk, bár néha nehéz a templomba eljönni… A történetünk minden esetre összekapcsolódik és hisszük, a környezetünk javára történik mindez, Isten dicsőségére.
A Templomon kívül is vannak persze istenélmények a Bibliában (például Mózes a csipkebokornál vagy Salamon templomszentelő imádságának bizonyságtétele arról, hogy Isten nem lakik emberkéz alkotta épületekben (1Kir 8, 27). Mindez arról szól, hogy Isten nem bálvány, szuverén Úr, nem lehet falak közé zárni. Mégis Isten népe tapasztalata, hogy adott időben, adott helyen vannak Istennek kedves helyek, az Ő népe közösségében, ahol Ő megjelenik. Ott van, ahol hirdetik szavát, ahol igazságát kijelenti, hogy aztán onnan kiáradjon az egész világra. A hely, ahol Isten megjelenik tulajdonképpen csomópont: onnan árad szét a világban, ami Isten uralma, az Ő felségterülete, Hozzá tartozik.
A zsoltáríró azt tapasztalja, hogy Isten háza, a hely, a templom, ahová megérkezik, különleges hely, különleges tér, ahol különlegesen telik az idő. Jobb itt egy nap, mint máshol ezer. Minősített hely, mégis egészen otthonos: a madarak is otthont lelnek benne: a melléképületek falainak felső szélén fészkelnek. Az egész hajlék kedves a zsoltárosnak: nem csak a legszentebb hely, a szentek szentje, hanem a melléképületek, minden: az egész épület komplexum: mindenestül Isten dicsőségét szolgálja. A zsoltáríró bizonyságtétele, hogy Isten háza: a hely, ahol az ember teljes lehet, ahol jó lenni, ahová vágyik az ember… egy hely, ahol… élet van! Világosság! Ez a hely erősforrás. Isten kegyelmet és dicsőséget ad népének.
Ez az a hely, ahová kifut a történet, ahol beteljesül a zsoltáros vágya! Ez volt akkor ott egy múlandó épület Jeruzsálemben, ez a mi templomunk is, a mi épületeink, ez a hely itt Gazdagréten: mit mondjunk hát? Örüljünk és járjunk sokat ide? Igen, de még többet is… Hívjunk másokat is és bíztassunk, hogy legyen minél több hely, ahol az élő Istent imádják? Igen, de még többet is… Legyen az otthonunkból is „templom”… azaz hely, ahol Istennel találkozni lehet? Nagyon jó, de még többet is… Legyen a testünk is templom, hiszen a Szentlélek temploma vagyunk? Igen, legyen azzá, nagyon jó irány…, de még többet is… Mit mondhatunk még ezen kívül? Mire tanít ez a zsoltár, miért imádkozzunk?
Azt kell kimondanunk, azt kell elfogadnunk, azért kell imádkoznunk, hogy eljussunk a felismerésig: miért leszünk újra szomjasak? Miért nem elégíttetünk meg véglegesen? Miért kezdünk újra keresni? Miért kell újra és újra eljönni, miért marad meg a vágyódás…? Miért sóvárgunk még? Testvérek, azért, mert a hely, ahová vágyunk, ahová tartunk, ahová majd megérkezünk, az nem itt van, hanem valahol egészen máshol! Ott, ahová mindenki tart, ahová mindenki vágyik, ahol már ott vannak hitben elhunyt szeretteink és hitvalló őseink, ahol megelégítetik minden szomjúság, amiről ezt olvassuk a Szentírásban: Jel 21: 1 És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé. 2 És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve. 3 Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trón felől: Íme, Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga Isten lesz velük, 4 és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. 5 A trónon ülő ezt mondta: Íme, újjáteremtek mindent. És így szólt: Írd meg, mert ezek az igék megbízhatók és igazak! 6 És ezt mondta nekem: Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. (…)10 Elvitt engem lélekben egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet, amely Istentől, a mennyből szállt alá, 11 telve Isten dicsőségével; ragyogása hasonló volt a legértékesebb drágakőhöz. (…) 22 Nem láttam templomot a városban, mert a mindenható Úr Isten és a Bárány annak a temploma. 23 És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak neki, mert az Isten dicsősége világosította meg, és lámpása a Bárány. (…) 25 Kapuit nem zárják be nappal, éjszaka pedig nem lesz.
A hely, ahová vágyunk és ahol lenni akarunk mélyen, a menny. A mennyei Jeruzsálem, ahová az utak összefutnak. A mennyben teljesül be mindaz, amiről ez a zsoltár szólt! A menny felé mutat (ott elégíttetik meg a szomjúság, ott van Isten teljes jelenléte, már nincs szükség hát templomra, ott van teljes feddhetetlenség, Nap sincs a városban, mert az Úr világossága és dicsősége bevilágít mindent, a seregek Urát pedig a mennyei seregek dicsérik. Imádkozzuk ezt a zsoltárt is és újuljunk meg bizalomban, reménységben napról napra; legyünk együtt közösségben az Úr házában, éljünk az Ő jelenlétében a nagy hazaérkezésig, amikor szemtől szembe láthatjuk Őt és teljes bizonyosságot kaphatunk arról, hogy megérte kitartani és mindvégig Benne bízni! Ámen!
(Thoma László)

Az ószövetségi imádságokról, a zsoltárokról, mint az Egyház imádságoskönyvéről szóló igehirdetés-sorozatnak a vége felé járunk. A mai, 118. Zsoltárnak a kerete, a bevezető és a záró versei így szólnak: „adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!” Az én dolgom ezért ma „csak” annyi, hogy a zsoltárossal együtt Isten jóságát és szeretetét hirdessem, Öt magasztaljam.
Isten jósága és szeretete – ezek a szavak a létezés legmélyebb valóságáról szólnak. Mert vagy az abszolút jóság és abszolút szeretet a végső valósága a mi pillanatnyi életünknek, a teremtett univerzumnak, a világtörténelemnek, és mi Őt (mert Ő személy) nevezzük Istennek – vagy pedig a jóság és a szeretet csak általunk, keresztények által Istennel kapcsolatban gyakran emlegetett, de zsigerileg soha nem komolyan gondolt, alapvetően át nem élt fogalmak. S ha ez az utóbbi igaz, akkor minden létezőnek a végső valósága csak valami közömbös, személytelen, üres, fatális, véletlen – és éppen ezért végtelenül rossz és gonosz dolog. A jóság és a szeretet vagy abszolút, mindent beborító és átjáró valósága Istennek (még akkor is, ha oly sok fájdalom és gonoszság van körülöttünk); vagy ha nem az, ha a jóság és szeretet nem ilyen végső valóság, akkor alapjaiban semmit nem ér. Mert mit használ nekünk egy relatív, ideig való jóság, ha az csak annyira képes, hogy átmeneti vigasztalást nyújtson, miközben a végén úgyis elnyel mindent a sötét üresség? Nincs nagyobb tét az életünkben annál, mint hogy alapvetően és mélyen bele tudunk-e kapaszkodni abba, hogy akármi van is velünk és körülöttünk, a legvégsőbb, objektív valóság mindennek a mélyén, mindennek az elején, mindennek a kezdetén, mindennek a végén a mi szerető Istenünk jósága és szeretete, amely körbeveszi az egész lényünket!
Ezt a jóságot, ezt a szeretetet hirdetem ma, a zsoltárossal együtt, három pontban.
1. Hogyan kapcsolódik az egyén, a zsoltáros szabadulása a közösség életéhez?
2. Milyen történet hirdeti Isten jóságát és szeretetét?
3. Hogyan mutat rá a zsoltáros Isten szeretetének legmélyebb titkára?
1 Hogyan kapcsolódik az egyén szabadulása a közösséghez?
Vizsgáljuk meg, mi történik ebben a zsoltárban! Az imádság ugyanis mindig történés, folyamat, dinamikus kapcsolat, találkozás. Ha egy emberrel párbeszédben vagyunk, ott is mindig történik valami; mindketten elmozdulunk - hacsak nem a süketek párbeszéde zajlik. De az imádság nem a süketek párbeszéde! Sokszor persze egyoldalúan megjelenik a süketség: mi mondjuk a magunkét, Őt meg nem halljuk - de azért alapvetően mégis mindig mozdul, történik valami Isten és az imádkozó ember között. 
Mi történik tehát ebben a zsoltárban? Az, hogy az egyéni hálaének az egész gyülekezeti közösség hálaénekévé lesz.
- A zsoltár első öt verse felszólítás Isten magasztalására. „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart a szeretete! Mondja ezt Izrael! Mondja ezt Áron! Mondja mindenki: örökké tart a szeretete!”
- A második nagy egységben, az 5-től a 18. versig a zsoltáros nem részletesen, de elmondja, mi történt vele, min ment keresztül, s hogy tapasztalatain, az átélt nehéz helyzeteken keresztül mit ismert meg, mit tanult Istenről, és mindezért magasztalja Őt.
- A 19. verstől jön egy újabb egység, ami azzal kezdődik: „nyissátok ki előttem az igazság kapuit, bemegyek és hálát adok az Úrnak!” Itt kezdősik a gyülekezet közösségében való hálaadás és ünneplés. A zsoltáros a maga egyéni történetével belép a közösségbe, és velük együtt megy a templom felé, és érkezik el a magasztalásnak, az istentiszteletnek a helyszínére. Megnyílnak a templom kapui, közösen belépnek oda, és ott az egyéni ének, az egyéni szabadulás-történet, amiben a zsoltáros megélte Isten jóságát és szeretetét, Isten népének, az egész gyülekezetnek a hálaadásává lesz. Megszólal a papok kórusa, kialakul egy válaszolgatás, antifóna – s ezen keresztül az egyén szabadítás-éneke a közösségi istentisztelet részévé válik.
Hogyan kapcsolódik az egyén szabadulása a közösséghez ma, nekünk, nálunk? Azért nagyon aktuális ez a kérdés, mert egy erőteljesen individualista korban élünk, és mindannyiunkat ez az individualizmus formál. Közben pedig keresztény közösségként arról beszélünk, hogy Krisztus bennünket eggyé tett, mi Isten népe, Isten családja vagyunk. Fontos ezt megélnünk, jó, ha valósággá válik ez a házicsoportokban, ahol megosztjuk egymással az életünket, hordozzuk, bátorítjuk, vigasztaljuk egymást, imádkozunk egymásért. De ez nem könnyű, mert sokan addig élünk a közösséggel, (nézz szembe ezzel, ha vonatkozik rád!), amíg az nekünk ad valamit, amíg hasznunkra van. Amikor pedig a közösség nem olyan, amilyennek azt látni szeretnénk, amikor meglátjuk a közösség éretlenségeit, bűnös voltát (mert bűnös emberekből áll), amikor már nem adja azt, amit várunk tőle, akkor elkezdjük kritizálni, vagy lelépünk, otthagyjuk. De ez így nem a közösségnek, hanem a kőkemény individualizmusunknak a megélése. Ugyanakkor gyönyörű példái vannak a gyülekezetben a közösség gyakorlásának: ahogy hordozzátok egymást nehéz helyzetben, ahogy bátorítjátok, vigasztaljátok, szeretetben intitek egymást, hogy Isten útján járjunk.
A dilemma egyén és közösség összekapcsolódásáról velünk van, és a zsoltár egészen konkrétan egy kérdéssel szembesít minket: mit tesz velünk egy másik ember ünnepe? Mit tesz velünk, amikor halljuk valakinek az ünnepét, Istenről szóló magasztalását? Mit tesz veled, ha eléd áll valaki, és mint itt a zsoltáros, arról kezd áradozni, hogy „nyomorúságomban segítségül hívtam az Urat, Ő megszabadított, és tágas térre vitt ki engem”? Mit tesz veled? Mit érzel, mire gondolsz, mi születik meg a szívedben, amikor ezt hallod? Légy őszinte! Lehet, hogy irigység? (És én, Uram? Velem már sosem? Velem miért nem történik ez? Miért nem velem cselekszed ezt?) Lehet, hogy távolságtartás, kívülállás. (Oké, ez a te történeted. A te átélésed, a te dolgod. Nincs részem benne, nincs közöm hozzá. Engem ez nem érint. - Egy individualista világban ez a természetes reakció, de a közösségben nem!) Lehet, hogy a cinizmus születik meg benned? Mennyi cinizmus van az Isten népében! (A kis naiv! Ez még ezt gondolja? Még elhiszi, még beveszi ezt?) Vagy pedig azt teszi veled a másik ember ünnepe, amiről ez a zsoltár szól, és amiről az Isten népe életének szólnia kell: hogy épülünk egymás hite által? Hogyan fogadhatom be valakinek az örömét és a szabadításról szóló énekét? Ez a zsoltár ma erre hív meg bennünket. Ez a zsoltár meghív téged az Isten népe közösségébe, ebben a pillanatban, itt és most, ahol valaki Isten szeretetéről tesz bizonyságot; és együtt örül a gyülekezet közösségével. A zsoltár meghív téged, hogy lépj be, akármilyen állapotban is vagy, annak az embernek az örömébe, aki szabadulást hirdet, és magasztalja Istent a jóságáért és a szeretetéért, amely az egész teremtett világnak a lénye. Rajtad múlik, mit válaszolsz! Belépsz ebbe a valóságba, Isten örömébe, szeretetébe és dicsőítésébe – vagy pedig kívül maradsz sértettségből, haragból, önsajnálatból, fásultságból, vagy abból a cinizmusból fakadóan, hogy te már rég nem remélsz semmit. A belépés vagy kívülmaradás akarat kérdése, nem az érzéseiden, nem az aktuális állapotodon múlik. Ez nem azt jelenti, hogy tagadd le, ha te nem a hálaadás és ujjongó öröm állapotában vagy – de az, hogy a közösség részeként belépsz-e Isten magasztalásába, az mégis a te döntésed. Azért ma, függetlenül attól, hogy személyesen hol vagy, egy meghívást kaptál: lépj be az Isten népe közösségében egy egyén hálaadásába, Isten iránti magasztalásába és ünnepébe! Mi a válaszod? Hogyan mész tovább? Érted ennek a tétjét?
2.Milyen történet hirdeti isten jóságát és szeretetét?
A középső részben, az 5-től a 18. versig a zsoltáros beszámol saját átéléseiről, tapasztalatairól. Nem túl részletes ez a beszámoló, avval foglalja össze, hogy „nyomorúságomban az Urat hívtam segítségül, az Úr meghallgatott, és tágas térre vitt engem.” A későbbiekben azért kiderül néhány részlet: „megvetéssel nézek a gyűlölőimre”, „jobb az Úrban bízni, mint más emberben keresni a bizalmat”, „körülvettek, rám támadtak, durván eltaszítottak, hogy elessem:” A vége mégis győzelem, ujjongás, szabadulás! Felemelte az Úr a jobbját. Nem részletezi, de megvallja Isten jóságát, megvallja azokat a felismeréseket, amelyekre Isten szabadító cselekvésének átélése közben jutott.
Ezen a ponton, mint igehirdető, két irányba mehetek. Az egyik az, ha kifejtem a zsoltárverseket: mi az pontosan, amit a zsoltáros megvall – és ez nagyon fontos! Ha otthon előveszed és imádkozod a zsoltárt, akkor nagyon nagy kincseket találsz majd ebben a részben. Olvasd, fogadd magadba! Mit vall meg, mit látott meg, mit tanult meg a zsoltáros a nyomorúságban? De erre most nem lesz időnk. Mert a másik lehetőség, hogy ezt az igét úgy próbálom meg megeleveníteni közöttetek, hogy nem arról beszélek, amit a zsoltáros mond, hanem megteszem magam is azt, amit a zsoltáros tesz. Azaz belépek a saját történetemmel Isten gyülekezetébe, hogy együtt magasztaljuk az Urat. Isten jóságát és szeretetét hirdetem a saját történetem alapján a gyülekezet közösségében. Amikor ugyanis azt mondom most a zsoltárossal együtt: „adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart a szeretete”, akkor ebben a pillanatban valóságosan Istent akarom dicsőíteni és magasztalni az Ő szeretetéért, mert jót tett velem!
Ennek a zsoltárnak a kapcsán visszatekintettem az elmúlt három évemre. Visszaemlékeztem olyan időszakra ennek a három évnek a kezdetén, amit a sötétség és a fájdalom határozott meg. Ebben az időszakban Isten iránti engedelmességből Isten szeretetét és jóságát hirdettem, de nem tapasztaltam abból semmit. Tudtam, hogy van; de nem éltem, és nem tapasztaltam. Hónapokon, majdnem egy éven keresztül tartott mindez. Olyan időszak volt, amikor körbenéztem, és bűnt, fájdalmat, betegséget és pusztulást láttam magam körül. A Gonosznak a nyílt munkáját, meg a Gonosznak a rejtett munkáját. Ezzel találtam magam szembe Isten népében, és a házam népében is. Bűnnel, ami pusztít. Láttam, amint nekem drága és szeretett emberek Istentől elfordulnak, és az önpusztítás útját járják, mert inkább hallgattak a saját sebzett, bűnös szívükre, mint Isten útmutatására, Isten törvényére. Ezekben a hónapokban alapvetően tehetetlenség és fájdalom váltotta egymást a szívemben. Éjszakai gyötrelmek, amikor nem tudtam aludni, vagy a fájdalom miatt, vagy a félelem miatt. Barátokat láttam, akik ellenségesek lettek. Akik csendesen suttogtak a hátam mögött. S miközben mindez zajlott, és a sötétség egyre inkább rám nehezedett, közben egyre mélyebben szembesültem önmagammal. Körülvett mások bűne, körülvett az, amit a világban láttam, amit magam körül tapasztaltam; elborított emiatt a fájdalom, és közben mégis, egyre mélyebben magamra láttam rá. Bűnös a szívem a gyökeréig. Mennyire ragaszkodok a kicsi, semmi hatalomhoz, és milyen nehéz elengedni! Milyen apró dolgok milyen sokat tudnak jelenteni nekem! Mennyire kritikus és ítélkező vagyok! Mások szemében látom a szálkát, a magaméban kevésbé a gerendát.
Nem úgy volt, hogy megláttam ezt, és akkor elindult volna az út felfelé. Ellenkezőleg: az út egyre mélyebbre, egyre nagyobb sötétségbe vezetett. Van úgy, hogy egy ilyen úton azt reméled, vége ennek a sötét időszaknak, fellélegezhetsz – de akkor az következik, hogy nincsen vége, sőt még nagyobb lesz a mélység. Egészen addig, amíg tudod, hogy most itt van mindennek a vége. Bizonyos értelemben meghaltál. Két hétig vége minden reménységnek. És nem tudod, hogy lesz-e még élet, vagy pedig végleg elnyelt a sötétség. Ott vagy ebben a sötétségben, várod a feltámadást, a reménységet, de nem vagy benne biztos, hogy elérkezik. Mert amikor Jézust megfeszítik Nagypénteken, eljön az a nap: Nagyszombat, amikor az Isten halott. Amikor Jézus a sírban van. Amikor sötétség borít el mindent. Amikor nincsen fény, és nincsen reménység, csak egy várakozás, hogy lesz-e harmadik nap? Lesz-e feltámadás? Lesz-e még bocsánat? Lesz-e kegyelem? Lesz-e reménység? De nem vagy benne biztos, hogy lesz. Mert Nagyszombat természete az, hogy semmi nincs, csak sötétség. A halál és a reménytelenség hosszú napokig. Megmarad az imádság, a várakozás – de minden kérdéses. Be vagy zárva!
És azután csendben, nagyon csendben, nagyon finoman, talán valahogy úgy, mint a hajnalnak az első sugara, valami elérkezik. Törékeny reménysugár. Az igazi szabadulás nagyon törékenyen érkezik, nagyon finoman. Megjelenik a reménysugár; nem tudod, hogy megmarad-e, vagy nem – de nem tűnik el, hanem lassan erősödik. A szabadulás, a kegyelem, a reménység gyakran így érkezik: finoman. Egy finom gondolat, ami az Isten szeretetéről és jóságáról beszél. Egy finom érzés a szívedben, hogy az Isten kegyelmes, jó, és szerető hozzád. Ami elindít.  És aztán ahogy lassan növekszik, azt tudod mondani, amit a zsoltáros: „Nem halok meg, hanem élek. Hirdetem az Úr tetteit. Keményen megfedett engem az Úr, de nem adott át a halálnak!” És akkor tudod, hogy élsz, és csak azért élsz, mert Ő kegyelmes. De élsz! És eltelik egy év, vagy eltelik két év, és zajlik a gyógyulás. Folyamatosan, kitartóan, lassan – de zajlik. És eljön annak a napja, valamiért kapsz egy ilyen zsoltárt, és azt kell mondanod, hogy a gyülekezet közösségében bizonyságot teszek, és megvallom: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, és mert örökkévaló a szeretete!” Akármi is van.
Miért mondtam ezt el? Miért mondja ezt el a zsoltáros? Miért hozzuk be a hálaadást és az örömöt a gyülekezet közösségébe? Sok oka van, kettő bizonyosan…
Az egyik: mert Isten ezt érdemli. Isten azt érdemli, hogy megvalljuk, hogy Ő jó, hogy Ö szerető. A felséges Isten azt érdemli, hogy kinyissuk a szívünket, kinyissuk a szánkat, és szemben bármilyen cinizmussal, önsajnálattal, ördögi munkával, szemben bármilyen jövőnkre mutató félelemmel azt mondjuk: „Uram, Te jó vagy. Uram, Te szerető Isten vagy!” A gyülekezet a közös magasztalás helye. Hallanunk kell, hogy Isten jó, és szeretete örökkévaló. Hallanunk kell, mert a nyomorúság, a mélység, a sötétség, amin keresztülmegyünk az életünk különböző szakaszaiban, (mert keresztülmegyünk mindannyian!), megtöri a bizalmat a szívünkben Isten jóságára és szeretetére vonatkozóan.
Egyszer beszélgettem valakivel, aki éveken keresztül hihetetlen mélységeken ment keresztül. Ezekben a mélységekben tudtam róla, vele voltam. A beszélgetésünk alkalmával később úgy tűnt, minden jóra fordul az életében, rendeződik a család, a munka kérdése. Mindezt megélve, ahogy körbenézett, finom félelemmel ezt mondta: „de nem tudom, elhiggyem-e, hogy most tényleg minden rendben lesz.” Ahogy beszélgettünk, kicsit még visszanézve a mélységre, egyszer csak nagyon hirtelen azt mondta, ő nem haragszik Istenre azért, ami történt! De a következő mondatban kiderült: „de bízni azért abban, hogy jó hozzám, már nagyon nehéz!” Bízni abban, hogy jó hozzánk, az nagyon nehéz - mert ha megégettük magunkat, akkor nagyon nehéz a bizalomban helyreállni. Az élet pedig mindannyiunkat megéget. Sokszor az történik, hogy helyreállunk, mert Isten elhoz egy másik, egy kegyelmes időszakot – de a szívünk mélyén ott marad ez a mély megtörtsége a bizalomnak. Nem merjük már felhőtlenül bízni abban, hogy Isten tényleg jó, tényleg szerető; és nem hisszük már, hogy ez a jóság és szeretet mindennek az alapja.  Ezért kell a gyülekezetbe behozni a hálaadásnak és örömnek, a szabadulásnak a történeteit! Mert oly sokatok szívében megtört ez a bizalom, ahogy az enyémben is. De így gyógyulunk, így épít fel, így hordoz Krisztus bennünket.
A második ok, ami a hálaadás közösségi megélésére indít, az, hogy a közös hálaadás közös reménységet szül, közösen vigasztal. „Örüljetek az örülőkkel és sírjatok a sírókkal!” - szólítja fel isten igéje a gyülekezetet. Ez Isten népének a természete. Ha együtt ünnepel Isten népe Isten színe előtt, abban benne van az is, aki éppen nyomorúságot tapasztal és mélységben van – de itt vigasztalást és reménységet nyer. A szabadulás történetének a jelentősége, hogy a történet mindig befejezett. Amíg benne vagyunk, nem látjuk a végét, és nem hisszük, hogy egyszer vége lesz. Amikor benne vagyunk, azt éljük meg, mint a zsoltáros: majdnem meghaltam. Ez lehet fizikai betegség, érzelmi fájdalom, bűn vagy erőszak átélése, megcsalatás. Akár ezek közül egyszerre több. De a zsoltáros éneke egyértelműen elénk adja: ennek egyszer vége lesz.  Ha elolvasol egy ilyen részt, mint itt a zsoltár az 5-től a 18. versig; ha engeded, hogy átjárja a szívedet, milyen sötétségen ment keresztül a zsoltáros, és most mégis magasztalja az Urat; ha ezt imádkozod – akkor, még ha te magad nyomorúságban vagy is, rá fogsz jönni: a gonosz, a rossz, a sötétség nem végtelen. Isten határt szabott a rossznak. Ő abszolút jó, abszolút szerető. S ha ez így van, s ha ez a legvégsőbb valóság, amiben benne létezünk, akkor ez azt jelenti, hogy Isten a te életedben is határt szabott a rossznak. Ez hihetetlen vigasztalás forrása.
3. Hogyan mutat rá a zsoltáros Isten szeretetének legmélyebb titkára?
Azt mondja magáról a zsoltáros: „durván eltaszítottak, hogy elessem, de az Úr megsegített engem.” Azaz a nyomorúságban elutasították, ellenségei megvetették őt. Itt jelenik meg Isten szeretetének és jóságának a titka: ezt a megvetett, félredobott, elutasított embert Isten kézbe veszi, felemeli és megdicsőíti. Amikor a templomban a gyülekezet közösségében van, és azt mondja: „hálát adok Neked, Uram, hogy meghallgattál, és megszabadítottál” – erre a papok kórusa válaszol: „az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő. Az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben!” Közmondás ez, ami leírja Isten jóságát. Egy képből indul ki. Az építők válogatják a köveket, amiből építeni fognak. Van egy kő, amit megnéznek, s azt mondják: ez olcsó, szemét! Gyenge!  Semmire sem jó! Dobjuk el! S akkor jön a Nagy Építő, és azt mondja: amit ti eldobtatok, megvetettetek, lenéztetek – az lesz a sarokkő! Az lesz az alap! Arra épül minden. A zsoltáros ebben a képben látja önmagát: akit mások megvetettek és elutasítottak, ahhoz Isten odament, és azt mondta: nekem kellesz! Nekem értékes vagy! Isten szeretete és szabadítása, megváltásának hatalma ez: a sötétségből áldás lesz. Amit mindenki lenéz, megvet, ami semmi, kicsi, gyenge, erőtlen – az Ő kezében sarokkő, alapkő lesz.
De a kép messze túlmutat ezen. A 118. zsoltár egy nagyobb egységnek a része. A 113-tól a 118. zsoltárok a Zsoltárok könyvében az ún. Hallél-zsoltárok. Ezek azok az énekek, amelyeket Izrael akkor éneket és imádkozott, amikor megemlékezett az Egyiptomból való szabadulásról. Izrael életének legalapvetőbb szabadulás-élménye, hogy rabszolga-nép voltak Egyiptomban, lényegében halálra ítéltettek, de amikor kiáltottak Istenhez, akkor Ő szabadítót támasztott: Mózest, és kivezette őket Egyiptomból. Egyiptom királya, a fáraó nem akarta kiengedni őket, ezért Isten csapásokkal próbálta megpuhítani a fáraó szívét, de az egyre keményebb lett. Az utolsó csapás az volt, amikor Isten úgy döntött, hogy minden elsőszülött fiút elpusztít Egyiptom földjén. Minden zsidó családban le kellett ölni egy bárányt, amelynek a vérével meg kellett kenniük az ajtók szemöldökfáját. Ez volt a páska-bárány. Amikor a pusztító angyal jött, ahol látta a vért, ott nem hozott ítéletet, átment, elment mellettük. Így menekültek meg. Ennek emlékére ünnepli Izrael évről évre a páska-ünnepet. A hat Hallél-zsoltár ehhez az ünnephez kapcsolódik. A 118. zsoltár, az utolsó az, amit a páska-vacsora végén énekelnek. Tudjátok jól, hogy Jézus a tanítványaival elkölti ezt a páska-vacsorát. Ez az utolsó vacsora a halála előtti éjszakán. Arra is emlékeztek talán, hogy azt olvassuk az egyik evangéliumban: „utána pedig kimentek a Gecsemáné kertbe zsoltárokat énekelve.” A Gecsemáné kertbe, ahol aztán Jézust elfogják. Tehát Jézus énekli a 118. zsoltárt. Jézus azt énekli halála előtt közvetlenül, hogy a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő. Az Isten szeretetének a titka, hogy az Egyszülött Fiú, Jézus maga, a tökéletes, a gyönyörű, az isteni herceg, az isteni szépség, a tökéletesség, aki egyetlen igazi tökéletes és bűntelen emberként eljött ebbe a világba, itt járt közöttünk, az Atya szeretetét, irgalmát, jóságát közvetítette – ezt a Jézust megfogta a saját népe, és azt mondták neki: te vagy a semmirekellő kő, te vagy a szemét, az olcsó, a semmire nem jó, megvetünk és eldobunk téged! Keresztfára szegezték, kivégezték, és ott volt rajta az ige tanúsága szerint a gyalázat! Gyalázattá lett, világ söpredékévé, világ szemetjévé, akit mindenki eldobott, mindenki gyűlölt, mindenki utált. Ez a Jézus énekli a 118. zsoltárt aznap este, és tudja jól, hogy ez róla szól, benne teljesedik be. A kő, amelyet az építők megvetettek - Jézus maga! Megvetik ma is a népek, a nemzetek – de ez a kő lett a sarokkő, mindennek az alapja! A Megváltó, a Szabadító, a Gyógyító. Mert nem csak meghal, hanem feltámad.  Az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemeinkben!
Befejezésül: ha ez az isteni szeretetnek a titka, mire hív ez minket?
Vannak közöttünk, akik pontosan tudják, hogy igazán a szívük mélyén soha nem szolgáltatták ki magukat ennek a Jézusnak. Soha nem adták oda a szívüket Neki. De mi kell még? Mit tehet Isten még, hogy megnyerje és meghódítsa a bizalmadat? Mit tehet Isten még, mit vársz még Tőle, hogy azt mondd Neki ma: átadom az életemet Teneked, mert Te vagy az abszolút jóság, az abszolút szeretet, és egyedül Te tudod megtartani az életemet! Annyira jó lenne, ha senki nem menne úgy el ma innen, hogy nem omlik a szerető isten karjaiba, akármilyen sebei, bűnei, terhei lennének is!
A második dolgot, amire az Övéit, a keresztény gyülekezetet hívja Isten ezen a zsoltáron keresztül, nehezebb, fájdalmasabb kimondani. Olyan nehéz azt látni, hallani, mennyi panasz hangzik Isten népének az ajkáról! Istennek szabad panaszkodni, az elmúlt hónapokban nagyon sok panasz-zsoltárt imádkoztunk végig, amelyeket maga Isten ad az Ő népének, hogy elmondhassa fájdalmát, csalódottságát, haragját! Istennel lehet beszélni a sötétségben, Istennek el lehet mondani minden küzdelmünket, meg nem értésünket. De más dolog Isten előtt panaszban kiönteni a szívünket a sötétség idején - és egészen más dolog bezárkózva a szívünkbe panaszkodó, vádoló módon olyanokat mondogatni Róla, hogy az Isten nem ilyen, meg az Isten nem olyan, meg az Isten nem azt csinálja, ami a Bibliában van, meg nem segít ebben, meg nem segít abban! Ha ezt teszitek, ha ilyeneket mondtok, sugdostok Róla, akkor az történik veletek, hogy a sarokkövet, Jézust, Akire minden felépül, ti magatok is megvetitek! Mert amikor ti, akik keresztények vagytok, az Isten szövetségében éltek, arról beszéltek újra és újra, hogy Ő „nem olyan”, meg magatokat sajnáljátok, és elegetek van belőle – nem veszitek észre, hogy ezzel azt a drága követ, amit letett az Úr értetek, ezt vetitek, ezt gyalázzátok meg?
Ez a kő vagy megtart téged, vagy nekimész, beleütközöl, és összetör téged! Úgy tűnik, hogy a mai keresztények, mi magunk elfelejtettük, hogy Isten jó, Isten szerető, és Isten szent; és amit a szent Isten tesz, az nem játék. Amikor odaadja a Fiát értünk, az sem játék! És hogy milyen választ adunk erre, az sem játék!
„Nyissátok ki előttem az igazság kapuit, bemegyek és hálát adok az Úrnak.”
Azt hiszem, hogy kinyitottam előttetek, veletek együtt, a gyülekezet közösségében az igazság kapuit. Jöjjetek be az Úrhoz, dicsőítsétek Őt, boruljatok le Előtte, ha kell bűnbánatban, ha kell, sírva, és adjatok hálát Neki! És Ő szeretettel ölel titeket magához.
Ámen
(Lovas András)

Walter Brueggemann, amerikai ószövetséges teológus a zsoltárokat 3 csoportra osztja: a meggyőződés imádságai; az elbizonytalanodás zsoltárai; és az új meggyőződés zsoltárai. Ez a séma (amely nem kizárólagos, és nem is szabad túl mereven kezelni, mondja) kapcsolódik az imádkozó ember/az imádkozó közösség élettapasztalatához.
A meggyőződés imádságai azok, amikor az életben (nagyjából) minden rendben van. Jólét, elégedettség és az áldásokért való hála jellemez ilyenkor bennünket. Ezek a zsoltárok örömről, boldogságról, Isten megbízhatóságáról szólnak. Ő tartja kézben a dolgokat, és azok jól vannak.
Az elbizonytalanodás zsoltárai azok a panasz énekek, amelyek közül többet olvastunk (és imádkoztunk) az elmúlt hetekben. Minden ember életében (akár hívő, akár nem hívő valaki) vannak időszakok, amelyeket a fájdalom, egyedüllét, szenvedés, halál, és az ezekből fakadó düh, harag, keserűség jellemez. A Zsoltárok könyvének egy jó része ezeknek az élethelyzeteknek ad hangot Isten jelenlétében. Bátran kimondja az érzéseket, akár a gyűlöletet, az ellenségek elvetemült voltát, a halál közelségét…
Az új meggyőződés zsoltárai Istent magasztaló hála- és dicsőítő énekek, amelyek azt ünneplik, hogy Isten közbeavatkozott és szabadulást hozott. Az életünkben vannak olyan szakaszok, amikor a sötétség és kétségbeesés ideje után, váratlanul, lassabban vagy éppen hirtelen változás áll be. Megjelenik az öröm, a béke. Isten uralkodik. (vö. Walter Brueggemann: A hit a Zsoltárok könyvében, 25. o.)
"Ezek a szakaszok fejlődés nélkül újra és újra ismétlődnek, átmeneteik sohasem nyilvánvalók, könnyedek vagy "természetesek". Mindig fájdalommal és meglepetéssel járnak, és bármilyen életkorban bekövetkezhetnek." (Brueggemmann, 26.)
Fájdalom szakaszai és a meglepetés szakaszai az életünkben. Egyetemes a tapasztalat, hadd hangsúlyozzam újra, akár hívőnek, akár nem hívőnek mondja magát valaki. Brueggemann rámutat, hogy ugyanakkor a mi kultúránk nem ad teret ezen tapasztalatok megélésének, kimondásának. Hova visszük a sötétséget, a fájdalmat, a kudarcot? Hiszen minden arról szól, hogyan kerüljük el ezeket az élethelyzeteket. És ha nem sikerül, akkor tartsd magadban, vagy max. menj szakemberhez. Ne terhelj másokat a bajoddal. De hasonlóan a meglepetéseket sem szeretjük. Az igazi, radikális változás, megújulás szintén ijesztő a mai kultúrában. Mert akkor sem mi irányítunk, nem a miénk a kontroll. A mi világunk pedig azt írta belénk, hogy az élet folyamatos, sikeres fejlődés. Mindezek miatt a zsoltárok sokkal közelebb segítenek a valóságunk megéléséhez (a legfőbb valóság, Isten jelenlétében), mint azt sokan az imádságról általánosságban gondolnák.
A 73. zsoltár azért különleges, mert ezt az egész ívet végig követhetjük benne (ez az egyetlen ilyen zsoltár). Mind a három szakaszra történik utalás, és különösen érdekes, hogyan történik az átmenet az egyikből a másikba. Ez a zsoltár ma a Szentlélek erejében megvizsgálja a szívünket (hol tartunk az úton), és Isten felé fordít, bárhol is legyünk. Arra hív, hogy álljunk bele az életünk valóságával Isten valóságába. Hogy lássuk őt szívünk szemeivel…
1. A meggyőződés és annak megrendülése; 2. Az elbizonytalanodás: alászállás a sötétségbe; 3. Az új meggyőződés: váratlan felemelkedés
1. A meggyőződés és annak megrendülése
A kiindulópontra csak rövid utalás történik: "Milyen jó az Isten Izráelhez, a tiszta szívűekhez!" Ez a közösség hitvallása. Isten jó az ő népéhez, a benne bízókhoz, azokhoz, akik megtartják szövetségét, a vele való élet kereteit, akik tisztán tartják a szívüket. Ezzel a gondolattal kezdődik az egész Zsoltárok könyve. A 1. zsoltár meghatározó képe,  hogy az Úrban bízók élete olyan, mint egy folyóvíz mellé ültetett fa, amely gyümölcsöt terem, míg az erőszakosok, istentelek olyanok lesznek, mint a pelyva, amit szétszór a szél. Az igazak célba érnek, de a gúnyolódók útja a semmibe vész. Isten igazsága rendben tartja a világot, és van mihez igazodni. Ez Izrael elsődleges hitvallása.
Ez a kép nagyon erősen be van írva sokunk szívébe. Ha Isten van, uralkodik, akkor az egyfajta morális következetességet jelent: ő hűséges a hozzá hűségesekhez. Szeretném ezt a gondolatot megint kiterjeszteni azokra is, akik nem vallják magukat Jézus követőinek. Mindnyájunkban van elvárás Isten felé ezen a területen, hadd mutassam be, hogyan.
A legtisztább képlet azoké, akik keresztényként nőttek fel. Kezdettől ezt szívták magukba, hogy az Úrnak engedelmeskedni ( a szívet tisztán tartani) jó, és áldással jár. Mélyen beléjük van ez írva. Azután vannak többen, akik felnőtt fejjel találkoztak Isten szeretetével és megbocsátó, megtisztító erejével Jézusban, aki elhívta őket. Ők azt élték meg, hogy a káoszban megjelent az Úr, és kivette őket, újat kezdett bennünk. Azaz a keresztény életük egy "új meggyőződés" tapasztalattal kezdődött. De az új meggyőződés idővel "csak meggyőződéssé lesz." És bennünk is az van, a tapasztalatuk miatt is, hogy Isten rendet tart a világban. Most, hogy hozzá fordultam, nem érhet már baj.
De még azok is valami hasonlót várnak Istentől, akik még kívül állnak. Vagy nem éppen az vonz-e egyeseket Isten felé, hogy nála majd végre minden kiszámítható és átlátható lesz? Ha hűséges leszek - minden jóra fordul. Ennek oka egyrészt a keresztény kultúra, múlt még itt-ott fellelhető maradványaira vezethető vissza, másrészt pedig az emberi szív alapbeállítására is. Figyeljük meg, hogy ha valaki elutasítja a kereszténységet, ha el is utasítja Istent, ha végtelenül naivnak és butának tartja a keresztényeket, hogy hiszik ezt a világképet, akkor is így képzeli el Istent (akiben nem hisz). Azaz ki az, aki Istent nem úgy képzeli el, hogy a hűségesekhez, engedelmesekhez áldással, az gonosz, erőszakos emberekhez ítélettel közeledik? Ha elutasítod Isten létét, akkor is - feltételezem - ezt utasítod el. Ez gyakran abból fakad, hogy valamikor ezt hitted - de nem ez lett a tapasztalatod. És itt kapcsolódunk újra a zsoltároshoz.
"De az én lábam majdnem megcsúszott, kis híjám elestem jártamban. " Itt indul az első mozgás. Miközben Izrael/a közösség hite nem változik, az egyén életében valami megjelenik: De én… A közösség, a szövetséges nép hitében ott van mindez, de az én lábam majdnem megcsúszott. Érezzük ezt a képet; milyen, amikor váratlanul kicsúszik a lábunk alól a talaj. Amikor egyensúlyt vesztünk, és kontrollálatlanul megindulunk lefelé. Abban a pillanatban nem tudjuk hova jutunk. Megjelenik az örvény, a veszteség, a félelem. Itt állunk az elbizonytalanodás küszöbén.
2. Az elbizonytalanodás: alászállás a sötétségbe
A zsoltár első fele ezt az alászállást beszéli el. Nagyon erőteljes történés zajlik az imádkozó ember szívében, amibe betekintést nyerünk. Halljuk szívének gondolatait. Szinte érezzük - én leginkább ezzel a képpel tudom a történéseit megragadni - ahogy elsötétül a szíve, elsötétül a látása. Mert mindig a szívünkkel látunk. A szívünk állapota határozza meg, hogy valakiben a szépet vagy csúnyát látjuk; hogy a helyzetünket nehéznek, de tarhatónak vagy reménytelennek, kétségbeesettnek látjuk; hogy Istent hogyan látjuk. Néhány megjegyzést szeretnék tenni ahhoz, ahogy a zsoltáros ebben a részben először a bűnösökről beszél.
"Mert halálukig sincsenek kínjaik, és kövér a testük. Nincs részük az emberek gyötrelmében, nem érik őket csapások, mint más embereket. Ezért a kevélység nyakláncát hordják, és az erőszak köpenyébe burkolóznak. Jómódjukban kérkedve néznek szét, szívükben öntelt gondolatok járnak. Gúnyolódnak, gonoszul beszélnek, elnyomással fenyegetőznek dölyfösen. Az ég ellen is feltátják szájukat, nyelvükkel megszólják a földet. Ezért fordul feléjük a nép, és mohón isszák szavaikat, mint a vizet. Ezt mondják: Honnan tudná ezt az Isten? Lehet-e tudomása erről a Felségesnek? Íme, ilyenek a bűnösök! Háborítatlanul gyarapítják vagyonukat szüntelen. "
Mit és hogyan lát a zsoltáros? Mire néz, mire tekint? Nos, az egész részt uralja az "én és ők" szemlélete. Én igaz voltam, ők erőszakosok. Bőségük, ahogy az élet minden részét kiélvezik, ahogy luxusnyaralásokra járnak és sportautókat vezetnek, ahogy semminek nézik azokat, akiknek ebből semmi nincs, nem tehetségüknek, hanem erőszakosságuknak és gátlástalanságuknak köszönhető. Ezekre mondják, hogy nem ismernek sem Istent, sem embert. Ők vannak - és még sokan fel is néznek rájuk. Hosszan, részletesen sorolja ezeket a zsoltáros. Mit lát? Mire figyel? Érezzük, ahogy nem lát már mást, csak azt, hogy ezeknek az istenteleneknek milyen jól megy.
Közben betölti szívét az irigység: "Irigy lettem a kérkedőkre, látva a bűnösök jólétét." Elborítja a szívét az irigység. Akkor én miért tartottam a szívem tisztán, folytatja, miért tartom magam Isten igazságához, amikor nem azt látom, amit a közösségem, Izrael hisz? Hogyan történhet itt a szemünk láttára az ellenkezője annak, amit Isten mondott? Hogyan lehet, hogy azok gyarapodnak, pedig istentelenek, mások iránt kegyetlenek, én meg küszködök mindenféle hiányok között? - És talán érzed itt, mit jelent a szív elsötétülése. Nem lát mást, csak a gazdagok jólétét, a maga hiányait, és Isten irreleváns voltát. Ezért oda jut, hogy majdnem feladja a hitét: "Már arra gondoltam, hogy én is úgy beszélek, mint ők, de akkor megtagadtam volna fiaid nemzetségét. Elgondolkoztam rajta, meg akartam érteni, de túl nehéznek tűnt nekem. " Gyötrő gondolkozás, ami nem visz előre.
Ezen a ponton többen kiszállnak az Istennel való kapcsolatból. A zsoltárost tartja a közössége, érdekli, hogy mit gondolnak majd az utódai döntéséről. A mai ember ennél sokkal individualistább - a közösség sem térben (kikkel vagyok együtt), sem időben (kikhez tartozom a múltból és a jövőben) nem olyan érték. Többen vagytok akikben az irigységnek ugyanez a keserűsége vert gyökeret és nőtt fel. Ha nem gondolod, csak nézd meg, nem ugyanígy morgolódsz-e te is magadban: "De én hiába tartottam tisztán a szívemet…" Hiába vagyok Istennek engedelmes, nincs társam… beteg vagyok… rossz a munkám… kiszúrnak velem… Isten nem adja meg azt, amire vágyom! És igen, ott van a szívben a keserű irigység, és mint egy óriásira növekedő, mindent behálózó és végül elemésztő parazita növény, megfojtja az életet. Néha nekiveselkedsz, gondolkozol, gyötrődsz, keresed a megértést, de túl nehéz. Alászállás a fájdalomba, a sötétségbe, az értetlenségbe. Hol van Isten?
Ez a helyzet darálja, módszeresen darálja az ember hitét és elkötelezettségét az igazságos és tisztességes élet iránt. És nehéz megállni, hiszen korunk azt mondja, bolond vagy, ha bármilyen ideához ragaszkodsz. Halálosan cinikus emberek vesznek körül (vagy azzá lettünk mi is…?), akik ilyenkor gúnyolódóan válaszolnak vissza: tényleg hiába tartottad tisztán a szíved… mit képzeltél? De amilyen erősen jön szembe a cinizmus hangja, olyan hihetetlen űr búvik meg a magabiztosság mögött. A zsoltáros küzdelme azzal, hol van Isten, nem a cinikus ember hangja.
Mielőtt tovább lépünk, még egy fontos megfigyelést kell tennünk. A zsoltáros az új meggyőződés tapasztalatából tekint vissza erre az időszakra (irigy lettem a kérkedőkre - ilyet nem mond az ember, amikor benne van a küzdelemben; már arra gondoltam, hogy úgy beszélek, mint ők, de akkor megtagadtam volna fiaid nemzetségét - ez is visszatekintés.) Ami azt jelenti, hogy az elbizonytalanodás időszakának az imádságai nem ilyen közvetett, hanem közvetlen beszédet jelentenek. Nem udvariasan azt mondjuk, hogy irigy lettem, hanem Isten előtt küszködünk mindazzal az érzéssel és gondolattal, amit az vált ki bennünk, hogy nem látjuk Isten rendjét. Ez az időszak, életszakasz természetesen nem egy rövid imádság erejéig, hanem heteken, hónapokon át is tarthat.
Itt elértünk a következő mozgás kiindulópontjáig: "Végül elmentem Isten szentélyébe, és megértettem, hogy milyen végük lesz." Új látás születik.
3. Az új meggyőződés: váratlan felemelkedés
A zsoltár közepén fordulat következik be. Ennek következménye egy újfajta látás. A helyzet nem változik meg, semmiben!, de a zsoltárosban valami mélyen átalakul. Mintha új szemüvegen keresztül látná a világot; ugyanazt a világot látja, de nem ugyanaz az ember. Kivilágosodik a szíve, helyreáll benne a valóság igazi képe. Lássuk először, hogy mit lát az új meggyőződés tapasztalatában!
Azokkal kapcsolatban, akiket eddig csak a keserű irigység szemüvegén látott így szól: "Bizony, sikamlós talajra állítottad és pusztulásba döntöd őket! Hogy fognak elpusztulni egy pillanat alatt! Végük lesz, semmivé lesznek rémületükben. Mint ébredés után az álomkép, úgy tűnik el képük, ha fölserkensz, Uram!" Ezek nem a bosszú szavai (korábban beszéltünk arról, hogyan jelennek meg a bosszú szavai a panaszzsoltárokban). Itt azonban egyszerűen látásról van szó, amire megnyílt a szíve. Eddig csak a jólétet és kérkedést, erőszakot és gazdagságot látta, most azonban meglátott valami mást is. Azt a megfellebbezhetetlen valóságot, amiről Jézus beszél egy példázatában.
"Egy gazdag embernek bő termést hozott a földje. Így gondolkozott magában: Mit tegyek? Nincs hova betakarítanom a termésemet. Majd így szólt: Ezt teszem: lebontom a csűreimet, nagyobbakat építek, oda gyűjtöm be minden gabonámat és javamat, és ezt mondom a lelkemnek: Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál! Isten azonban azt mondta neki: Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?" (Lk. 12. 16-20)
Nem a gazdagsággal van baj önmagában, hanem azzal, ha valaki abban véli megtalálni a biztonságát. A zsoltáros ezt látja meg: mennyire törékeny ez a biztonság, mennyire gyenge lábakon áll ez az élvezet, mennyire tűnékeny azok hatalma, akikre korábban vágyakozva és irigysége nézett. Sokkal valóságosabb a kitettségünk, mint amennyire valóságos lenne a vagyonban való biztonságunk. Amíg ez erkölcsi prédikációként érkezik hozzánk, nem sokat ér. Ezer és ezer ellenérvünk van (ha elég idős vagy, látod, ahogy az elit örökíti magát generációkon keresztül; sokan mondják, hogy nem baj, azért csak jó jobban, mint szegényen élni; stb.). De itt nem arról van szó, hogy a régi meggyőződésbe valaki visszavezette ezt az embert, hanem az, hogy valami új született benne. Meglepetés, újdonság, radikálisan más, mint ahogy a többség lát. Éppen ezért új meggyőződés.
Másképpen látja magát is: "Ha keseregne a szívem, és sajogna a bensőm, akkor olyan ostoba és tudatlan volnék veled szemben, mint az állat." Ami korábban megváltozhatatlan adottság volt, a keserű irigység, ami hozzá nőtt, és amit úgy látott, mint akinek igaza van, most úgy tűnik fel előtte, mint állati ostobaság és tudatlanság. A "hogyan érezhettem így, hogyan gondolkozhattam így, el sem hiszem magamról" megvallása ez. Ami betonkemény valóságnak tűnt az elbizonytalanodás idején, az egyszer csak leszakad róla, eltávolodik tőle, erejét veszti, és úgy néz rá, hogy nem is érti, mi volt vele korábban. Ez az új, ez a meglepetés, ez a radikálisan más.
És végül minden, de minden megváltozik az Úrral való kapcsolatában: "De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet." De én… Egy újabb de én, egy újabb fordulat. "Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!" Ebben a kapcsolatban nincs már érdek. Nem arról van szó, hogy ha én hűséges vagyok, te megáldasz bőséggel. Nem, hiszen semmi nem változott meg a körülményekben. Hanem egy mélyebb szeretet és bizalom született Isten felé. Benned gyönyörködöm, önmagadért. Téged imádlak, mert jó vagy. Te vagy az, akiben örömöm találom. Te elégítesz meg. Te vagy velem, te vezetsz. Jobb nekem a veled való közösség, mint az az élvezet, amit téged elutasítók kapnak gazdagságukban. Egyszerűen csak szemléli Istent, gyönyörködik benne a szíve, feltöltődik vele a lénye, átjárja Isten szeretete és öröme. Kell-e ennél több?
Minden megváltozott tehát, de hogyan? Ezt mondja: "Végül elmentem Isten szentélyébe, és megértettem, hogy milyen végük lesz."  Isten szent helyén történt a fordulat. A templomban, az istentiszteletben egyszer csak találkozott az Úrral. Betöltötte őt Isten jelenléte - és minden mássá lett. Mert az új meggyőződés isteni ajándék. Valami olyan ajándék, amit az Úr egyszer csak rááraszott. Nem kigondolta, nem megmagyarázta magának, nem bebizonyították neki, hanem egyszer csak az övé lett. Van, amikor csendben, észrevétlenül jő ez el az életünkbe; a sötétség, a fájdalom, a keserűség lassan-lassan kezd kivonulni szívünkből, amint apálykor a tenger szinte láthatatlanul húzódik vissza. Van, amikor a Szentlélek leszáll, és minden megváltozik… váratlanul ott találjuk magunkat az Úr előtt és szabaddá leszünk. Történhet ez istentiszteleten, gyógyító imádságban, lelkigondozói beszélgetésben, házicsoportos közös imában, egy könyv olvasása közben, egyedül a természetben…  De megtörténik. Mert igen, egy nap eljön az Úr.
Hova hív mindez? Isten jelenlétébe, Isten különleges jelenlétébe, ahol minden megfordul. Ennek a Szentlélektől való meghívásnak a részeként hadd mutassam fel, hogyan tárul elénk Isten munkája. Két - párhuzamos - dologra mutatok rá.
Az első a Zsoltárok könyve egészének a szerkezete. Az 1. Zsoltárral indul, a meggyőződés megvallásával. A 150. zsoltárral zárul, ami színtiszta magasztalás; nem valamiért, amit Isten tett, hanem Istenért magáért. A kettő között nemcsak a Zsoltárok könyve, hanem az egész életünk ott van. Panasszal, küzdelemmel, szabadulással, új énekkel, újra panasszal. Mert ez ennek a világnak a természete. De minden az engedelmességtől a dicsőítés felé tart. Minden alászállást és sötétséget felemelkedés és dicsőítés követ. Nagyon mélyen vígasztalnak Eugene Peterson gondolatai, aki felhívja a figyelmet, hogy azzal, hogy a Zsoltárok könyve dicsőítéssel végződik (ráadásul 5 dicsőítő zsoltárral), azt is hirdeti, hogy egy nap minden imádságunk, miden sóhajunk, minden könnyünk magasztalássá lesz. Az alászállást Isten hűségéből mindig felemelkedés követi.
Honnan tudjuk? Azért, mert Isten maga ebbe az életbe lépett be. Jézus alászállt a sötétségbe, a fájdalomba és a halálba - hogy azután felemelkedjen az életbe, a világosságba. Ez az Úr útja velünk, ez az Úr útja értünk. Belép a mi alászállásainkba, hogy jelenlétét adja, velünk találkozzon, és magával emeljen bennünket az életbe.
Az élettapasztalatunk benne értelmet, célt, jelenlétet, erőt nyer. Ezért imádjuk és magasztaljuk ma őt! Ámen!

Január eleje óta június végéig minden vasárnap egy-egy zsoltárt olvasunk. Rendszeresen beszéltünk arról, hogy a Zsoltárok könyve az egyház imádságos könyve, a zsoltárokon keresztül imádkozni tanulunk. Azt is mondtuk, hogy csak akkor van értelme ennek, csak akkor ismertetik meg velünk a zsoltárok az imádság anyanyelvét, ha gyakoroljuk a zsoltár-imádságokat: naponta elővesszük, elolvassuk azt a zsoltárt, ami azon a héten éppen velünk van. Ha ezt következetesen megtesszük, az át fog minket formálni. Azért mondom most el mindezt újra ilyen részletesen, mert kb. a kétharmadánál tartunk ennek az időszaknak. Nem tudom, hogyan gyakorolja a gyülekezet a zsoltáros imádságot, de nagyon nem mindegy, hogyan állunk ebben. Lehet, hogy elkezdted rendszeresen imádkozni a zsoltárokat, s azt tapasztalod, hogy gazdagodik az imádságaid nyelvezete, mélysége, és ezáltal formálódik, mélyül az Istennel való kapcsolatod is. Nem tudom, van-e, aki minden nap hűségesen gyakorolja ezt? Talán valószínűbb, hogy a többségünk küszködik vele, de gyakorolja: kimarad egy-egy nap, de újra erőt veszünk magunkon és újra belépünk – azt gondolom, ez így normális. Azokat szeretném most leginkább megszólítani, akik valamiért úgy érzik: leszakadtak erről az egészről. Nem megy, nem akarjátok, feladtátok – szeretnélek biztatni és vigasztalni benneteket: még érdemes belépni! Hosszú még ez a két hónap, és nem nehéz dolog ez, csak vágjatok bele! Csak olvassátok el naponként a soron lévő zsoltárt, és higgyétek el: Isten hűséges lesz, jönni fog azon keresztül hozzánk, és formálni fog! Arra valók a zsoltárok, hogy imádkozzuk azokat!
A mai, 17. zsoltár arra tanít bennünket, hogyan imádkozzunk, amikor ránk támadnak ellenségeink, pedig mi ártatlanok vagyunk. Amikor megvádolnak, neked mennek, fenyegetnek valamiért, amit nem is követtél el. Hogyan imádkozzunk ilyenkor? Imádkozunk-e egyáltalán?
A 17. zsoltár az ún. panasz-zsoltárok közé tartozik. Olyan imádságok ezek, melyekben a mélységből, a sötétségből imádkozik Isten embere, egyénileg vagy közösségileg. A mélység, amelyben a panasz-imádság megszületik, nagyon sokféle lehet. Lehet ellenség, mint ebben a zsoltárban. Lehet betegség, amikor a halál közelébe kerül a zsoltáros. Lehet gyász, fájdalom, amikor elvesztettünk valakit. Lehet csalódás, amikor hűtlen lett valaki hozzánk. Lehet egy válásnak a fájdalma, amikor otthagytak, magunkra hagytak. Lehet a munkának az elvesztése, amikor hihetetlen anyagi gondokba kerültünk. Nagyon sokféle élethelyzet van, mind a miénk.
A panasz-zsoltárok ugyanakkor, köztük a mai is, nagyon bensőséges, személyes hangú imádságok. Ez nagyon fontos! Különösen, mivel éppen amikor sötétség, mélység, nehézség, küzdelem van az életünkben, akkor szoktuk azt érezni, hogy valami hihetetlen messzeségben vagyunk Istentől. És ha nagyon messze vagyunk Tőle, akkor nagyon nehéz imádkozni Hozzá. De a panasz-zsoltárok éppen ilyen, mély küzdelmek idején született bensőséges imádságokat tárnak elénk! 
Hogyan imádkozzunk tehát, amikor ránk támadnak az ellenségeink? Öt dolgot mond el a zsoltár erről:
1. Forduljunk Istenhez!
Két alapvető szempontból van annak jelentősége, hogy egy keresztény gyülekezet tudja-e imádkozni a panasz-zsoltárokat, vagy akár saját szavaival Isten elé tudja-e tárni a küzdelmeit, a sötétségeit.
Az első kérdés az, hogy el tudjuk-e ismerni, ami valóságosan bennünk van: a fájdalmat, sötétséget, bűnt, nyomorúságot, üldöztetést? Magunkhoz tudjuk-e ölelni mindennek a valóságát? Mert amennyiben nem, akkor azt tagadjuk és hárítjuk, ami valóságosan körülvesz minket – de ebben a hárításban és tagadásban képtelenek leszünk a szívünk valóságában, mélységében találkozni Istennel. A mai kultúra nem igazán tudja elismerni, elfogadni, ha valami súlyos sötétség vagy nehézség van az életünkben. Ezt maximum a családunkkal, vagy a legjobb barátunkkal tudjuk megosztani, különben senki nem akar erről hallani. Ez ki van téve az életből. Másrészt nagyon sok keresztényben működik egy reflex, mely szerint ha nyomorúságban vagyok, akkor bűnös vagyok, bűnösként pedig távol vagyok Istentől, nem jöhetek elé. De Isten – ez alapvető! – ott tud és ott szeretne velünk találkozni, ahol valójában vagyunk, és nem ott, ahol lenni szeretnénk, vagy ahol szerintünk lenni kellene. Nem úgy van, hogy ha elég jó keresztény lennék, ami most nem vagyok, akkor tudnék találkozni Istennel. Nem! Ott, ahol vagyunk, akar velünk találkozni! Ez (mint ahogy a zsoltárok általában), annak is segítség, akinek még kérdései vannak, aki még csak keresi az Istennel való kapcsolatot: nem kell valahova elfejlődnöd ahhoz, hogy találkozhass Vele! Ott, ahol vagy: ha sötétségben, akkor a sötétségben; ha nyomorúságban, akkor a nyomorúságban – amiben vagy, ott keres, ott akar Isten találkozni veled.
A panasz-imádság első jelentősége tehát az, hogy el tudod-e ismerni a benned levő valóságot? Második viszont, miután elismerted: mi alapján döntöd el, hogy az elismert valóságod Isten elé tárható-e? Lehet, hogy azt mondod: igen, tudom, miben vagyok, de úgy érzem, Isten elé ez nem való, nem mondható el, nem tartozik Rá. Inkább elnémulsz és elfordulsz Tőle, nem is biztos, hogy ez tudatos döntés, egyszerűen csak azt érzed, ebben a helyzetben nem tudsz imádkozni.
Fontos mindkét valóságot tudatosan szem előtt tartanunk: egyrészt Isten mindig a valóságban akar velünk találkozni, másrészt minden, ami velünk van, Őelé való. A panasz-zsoltárok Isten ajándékai számunkra: azért adja, hogy ha nincsenek szavaid, nincsenek kifejezhető érzéseid; amikor fogalmad nincs, hogyan mehetnél Istenhez; akkor Ő ezekben a zsoltárokban odalép melléd és szavakat ad a szádba. Meghív, hogy beszélj vele. Meghív, hogy kinyisd a szívedet neki. Azt mondja: eléd tárom ezeket a szavakat, hogy ezekkel mondd el nekem, ami benned van! Erre valók a panasz-zsoltárok: abban segítenek, hogy kitartóan Isten elé tárjuk nyomorúságainkat, sötétségeinket; és ott tartsuk azokat egészen addig, amíg Isten megoldást nem ad. Ugyanakkor a zsoltár struktúrát, rendet is ad, éppen akkor, amikor széthullik körülötted minden.
Hogyan imádkozzunk tehát, amikor ellenség támad ránk? Nézzünk rá az ellenség-kérdésre! Ellenség: nehezen mondjuk ki ezt a szót, pedig sokféle embert jelenthet. Ellenség lehet az ellened áskálódó munkatársad, főnököd vagy beosztottad. Ellenséggé válhat a barátod, aki ellened fordul. Hányan szenvednek attól, hogy egy-egy megromlott kapcsolatban egymás ellenségeivé válnak a házastársak! Nem mondod ki, nem nevezed annak, de állandóan harcoltok egymással. Nagyon sokféle módon ott lehet tehát  az ellenség az életünkben. Kérdés, hogyan imádkozzunk velük kapcsolatban?
Az első az, hogy egyáltalán imádkozzunk! Forduljunk Istenhez! Hogyan teszi ezt a zsoltáros? Az első két versben ezt mondja: „Uram, hallgasd meg igaz ügyemet! Figyelj esedezésemre! Ügyelj imádságomra!” Halljátok ebben a felsorolásban, mennyire bensőséges, személyes és konkrét ez az imádság? Mi nagyon gyakran azért nem éljük meg Isten jelenlétét a nyomorúságainkban, mert vagy elnémulunk ilyenkor, vagy olyan általánosságban imádkozunk csak, ami minden személyességet és konkrétumot nélkülöz. Nem is ismerjük talán ennek a személyes kiáltásnak a valóságát – de ha belépünk a zsoltár-imádságba, az megtanít rá, kialakítja! Szavakat ad a szánkba és meghív erre a személyes, konkrét jelenlétre Isten előtt. Bárcsak zsigeri reakciónkká válhatna, hogy a nyomorúságban sötétségben Hozzá, Istenhez menekülünk!  
2. Kérjük, hogy vizsgáljon meg!
A zsoltáros ismeri az Istennel való kapcsolat alapvető dinamikáját: mikor Isten elé járulunk, akkor Ő megvizsgál bennünket. Ezt tudnunk kell és oda is kell rá szánnunk magunkat. Nem is lehet másként! Nem mehetünk úgy a Mindenható Isten elé, hogy rá se nézzünk magunkra! De ez az átvizsgálás egy személyes és szeretetteljes légkörben zajlik, nem egy rideg mennyei röntgen világít át, hanem az Atyánk vizsgál meg bennünket. Azért teszi, mert komolyan érdekli, mindig kíváncsi rá, hogy mi van velünk, mi van bennünk.
Ebben a zsoltárban úgy tűnik, ez a megvizsgálás éjszaka történt, és nem annyira Dávid kérésére, inkább Isten kezdeményezte: odalépett hozzá és Ő hozta el ennek a vizsgálatnak az idejét. Ezt mondja Dávid: „megvizsgáltad a szívemet, meglátogattál éjjel, próbára tettél.” Miről van szó? A legtöbbünknek talán van olyan tapasztalata az életben, hogy amikor nagyon súlyos helyzet áll elő, akkor nem tudunk aludni, felébredünk éjszaka, pörögnek bennünk az emlékek, gondolatok, érzések. Vajon erről beszél a zsoltáros? Azt gondolom, hogy igen, erről a tapasztalatról. De akkor miért mondja erről az általánosan ismert gyötrődésről, hogy őt abban Isten látogatta meg, Isten vizsgálta meg a szívét, Isten tette próbára? Ez a kép a próbáról azt idézi, ahogyan a megtisztítandó nemesfémet izzítják. Amikor már egészen izzó és folyékony a nemesfém, akkor az értéktelen, könnyű salak feljön a felszínére, és azt leszedik onnan – agy zajlik a tisztítás, ez a próba. Azt mondja a zsoltáros: ahogyan éjjel felébredek, és küszködök a nehezeimmel, forgatom magamban a nyomorúságaimat, abban Isten látogat meg, és Isten az, aki próbára tesz. Miért? Azért, mert Isten jelenlétében él. Amikor felteszi a kérdéseket, visszanéz a helyzetre: mit tettem rosszul, mit mondhattam volna másképpen, miért történik ez velem, mi történik, ha mindent elveszítek? – akkor ezeket a kínzó gondolatokat nem egyedül éli meg, hanem felismeri, hogy Isten jelenlétében van. Isten látogatta meg ebben, talán nem is lett volna Vele ilyen valóságos találkozása a nyomorúságok nélkül.
Ha továbbmegyünk ebben a zsoltárban, van ennek a megpróbálásnak egy nagyon meglepő dimenziója: a zsoltáros ártatlannak mondja magát. Talán meglepő számunkra, de ő azt vallja: ezt hozta eredményül a vizsgálat. Megvizsgáltál, megpróbáltál – és én ártatlan vagyok. „Próbára tettél, nem találsz bennem álnokságot, nem jött ki ilyen a számon; bármit tettek az emberek, én a Te beszédedre figyelve őrizkedtem az erőszakosak útjától.” Lehetséges ez? Isten megvizsgálta és nem talált benne álnokságot? Nagyon fontos ez akkor, amikor az ellenségeinkre nézve imádkozunk! Mert nem azt vallja meg itt Dávid, hogy őbenne nincsen álnokság, vagy hogy ő soha nem vétkezett volna – ilyet csak képmutató, önigazoló keresztények lépesek mondani. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy az adott konkrét helyzetre nézve, amiben az ellenségei támadják, amivel vádolják - ebben a konkrét helyzetben nem volt hűtlen, nem volt álnok, és nem volt csalárd! Érted, mennyire fontos, hogy amikor rád támadnak emberek, akkor lehetőséged van Isten előtt megvizsgálni magad, és amennyiben ez a helyzet, akkor jogod van kimondani: ebben a dologban ártatlan vagyok ?! Micsoda szabadsága van így a keresztény embernek! Mert törvényszerű, hogy a kritika, a támadás mélyre megy és a lényünk legmélyén sebez, és hosszan hordozzuk a terhét. Isten nélkül két megoldási lehetőség kínálkozik. Az emberek egy része vizsgálat nélkül hárít el minden kritikát: azért támad a másik, mert benne van a hiba, én erről nem tehetek, nem az én ügyem, nem érdekel! Ez azonban semmi más, mint küzdelmes védekezés, nincs benne a szívnek szabadsága. Sokan mások pedig mindig magukban keresik a hibát: megint én csináltam valamit rosszul, megint én vagyok rossz, mindent én rontok el. Gyakran pedig az önvizsgálat nélküli hárítás és a az állandósuló bűntudat között ingadozunk. Mint Isten emberének azonban az Atyával való személyes és bensőséges kapcsolatban megvan ez az óriási ajándékunk: áttekinthetjük Istennel együtt, amit tettünk, vagy nem tettünk; amit mondtunk, vagy amit nem mondtunk; és ha úgy van, kimondhatjuk: meglátogattál, megpróbáltál, megvizsgáltál, Uram, és konkrétan erre a dologra nézve nem volt bennem álnokság, nem volt bennem gyűlölet, nem volt bennem rosszindulat. Bizalommal állok Előtted. Micsoda szabadság!
Joggal kérdezhetitek persze, mi van, ha nem ezzel az eredménnyel zárul a vizsgálat? Mert többnyire nem ezzel az eredménnyel zárul. Többnyire az derül ki, hogy mi is sárosak vagyunk, mi is vétkeztünk. Mi történik ilyenkor? Erre is van példa bőségesen a panasz- zsoltárokban (a maiban nem erről van szó, ezért ma nem erről beszélünk). De erre is egyértelmű a válasz: ha a vizsgálat során isten bűnösnek talál, akkor a  bűnvallás a megoldás, az előttünk megnyíló út. Akkor felismerjük és elismerjük, hogy megvizsgáltál, Uram, és igen: itt és itt vétkeztem, álnok voltam, rosszindulatúan beszéltem, megrövidítettem az üzleti partnert, irigy voltam azokra, akiknek minden jól megy; büszke volt a szívem; kevély volt a tekintetem – bocsáss meg! De akkor is: kérd, hogy vizsgáljon meg! Állj elé, hogy megpróbáljon, és ha kell, megtisztítson! Ez a második lépés.
3. Könyörgés védelemért és oltalomért
A panasz-zsoltárok központi eleme a kérés: a zsoltáros szabadulást, helyzetében változást kér az Úrtól.  Hozzá fordult, bemutatta ártatlanságát, és most KÉR. És nem is arról szeretnék beszélni most, ami a kérésének a tárgya: megőriztetést, védelmet, szabadítást, ellenségei elnémítását kéri. Sokkal inkább a kérés mikéntjére figyeljünk! Hogyan kér a zsoltáros? Milyen alapon áll panaszában az ő Ura elé? Ez a legszebb része ennek a zsoltárnak. Azt olvassuk: „tégy csodát híveddel, mert te megszabadítod azokat, akik jobbodhoz menekülnek támadóik elől. Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába a bűnösök elől!” Tégy csodát híveddel – ezt Károlyi úgy fordítja: „mutasd meg csodálatosan a te kegyelmedet!” Ezt a szót, ami a kegyelmet jelenti, érdemes héber nyelven is megjegyezni: „heszed” - azt jelenti: Isten szövetségi hűsége, szeretete. Az újfordítású Biblia az imádkozóra vonatkoztatja ezt, de számos fordítás nem az ember, hanem az Úr szövetségi hűségét látja itt. Isten és az Ő népe szövetséget kötöttek, és amikor a zsoltáros védelmet, csodát, kegyelmet kér, akkor Isten hűséges szeretetére nézve teszi mindezt. Veszélyes ez a mondat, de értsük jól: ebben a szövetséges kapcsolatban jár neki ez a közbeavatkozás. A bajban így imádkozik: Uram, tégy csodát! Mert beléptem a szövetsége, amelybe meghívtál. Te ígérted a védelmedet, az oltalmadat; most erre a szeretetre, hűségre apellálva kérlek: szabadíts meg! Ez egy együttműködés, egy partneri kapcsolat. Nem bizonytalanul járulsz az Úr elé: „Uram, nem tudom, segítesz-e vagy nem, nem érdemlem meg, de kicsit reménykedem.” Nem úgy jössz, mint egy koldus, egy alattvaló, hanem mint szövetséges társ, mint akinek partnere az Úr. Értitek, milyen ereje van, amikor ebből a kapcsolatból tárod Elé a kérést? Ennek mélységét gyönyörűségesen ragadja meg a zsoltáros, és ezt szeretném most megmutatni.
Két képet használ Dávid abban, ahogy Isten előtt látja önmagát, azt mondja: „őrizz meg, mint a szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába!” Ezek a képek meghatározóak Isten és az Ő népe, Izrael kapcsolatában. A lekcióban Mózes énekében ezt olvastuk: „Mikor a Felséges kiosztotta a népek örökségét, népekre osztva az emberek fiait, mikor kijelölte a nemzetek hazáját, kik annyian vannak, mint Izrael fiai, akkor az Ő népe maradt az Úr része, Jákob lett az Ő kimért öröksége. Puszta földön talált rá, kietlen, vad sivatagban. Körülvette, gondja volt rá, óvta, mint a szeme fényét, ahogy a sas, röptetve fészekalját, fiókái fölött repdes, úgy vette őt kiterjesztett szárnyaira, evezőtollán hordozva őt.”
Ezt a képet, ahogy Isten megfogja ezt a népet, mint egy elveszett, semmi, kitett gyereket, aki pusztulásra van ítélve a sivatagban, magához öleli; óvja, mint a szeme fényét; és mint a sas, elrejti a szárnyai árnyékába – ezt Izraelről, Isten népéről mondja a Biblia. De ebben az imádságban a zsoltáros egészen személyesen ebből él. Őrizz meg engem, mint a szemed fényét! És rejts el engem a szárnyaid árnyékába!
Minket is egészen személyesen kell hogy érintsen mindez! Te és én is Isten szövetségének, az úrvacsorázó közösségnek a részei vagyunk. Ez nagyon fontos! Szövetségben lenni Istennel, azt jelenti: Ő elkötelezte magát irántunk, mi elköteleztük magunkat Iránta. Isten megpecsételte ezt a szövetséget Jézus Krisztusban, az Ő halálában, értünk hozott áldozatában. Azok a nagy igazságok, amelyeket agyban jól ismersz Isten szövetségéről, népének adott ígéreteiről - vajon tudnak-e egészen személyessé lenni számodra a sötétségben, ellenségeid közepette? Oda tudsz-e állni evvel az őszinte kéréssel: „őrizz meg, mint a szemed fényét!” Micsoda értékességet tükröz ez számunkra! Azt mondhatod Istennek: én vagyok a te szemed fénye! Te mondtad! Gyöngéd szeretetedre apellálok, ebben a nagy mély bizonyosságban, hogy oltalmazóan mellettem állsz.
4. Nézzünk rá az ellenségeinkre!
Amikor ellenségünk van, akkor ellenségünk van – ennek a realitását segít elismerni a zsoltár. Nem szoktuk használni ezt a kifejezést, de megéljük az ellenségességet mindazokban az élethelyzetekben, amelyeket korábban felsoroltam. Ez nem jelenti azt, hogy legalizálni szeretnénk mások gyűlöletét, utálatát, félreértés ne essék! De el kell ismernünk önmagunk előtt is, ha van olyan, aki akár részben joggal, akár teljesen jogtalanul rátör az életünkre, rosszat akar nekünk, rosszat tesz velünk, rosszakat beszél rólunk; azt várja, hogy összeomoljunk, hogy eltűnjünk a színről. Lehet, hogy az van benned: keresztény vagyok, nem lehetnek ellenségeim! De tényleg nincsenek? Soha nincsenek? Nem volt még olyan, hogy este azt mondtad: utálom ezt az embert? Dávid kemény, bezárt szívű embereket említ, akik körbeveszik őt, rá támadnak és a vesztét kívánják. Saul konkrétan az életére tör. Nagyon keményen imádkozik ebben a helyzetben. Azt kéri Istentől: „Lépj elő, Uram, szállj szembe vele, és terítsd le! Ments meg engem kardoddal a bűnösöktől, ments meg kezeddel az emberektől, a világ nagy embereitől, Uram, akik kiveszik részüket az életből, jól élnek; töltsd meg hasukat azzal, amit nekik tartogatsz; lakjanak jól vele a fiaik is, és ami megmarad, hagyják a gyermekeikre!” Értitek ezt a képet? „Töltsd meg a hasukat azzal, amit nekik tartogatsz” – ez nem a kenyér! Ez az ítélet! Döbbenetes, hogy ezt a nagyon szép áldást: töltsd meg a hasát, ne éhezzen, lakjon jól, a gyerekei, fiai, leszármazottai is; ezt a gyönyörű képet ilyen hihetetlen cinizmussal megfordítva azt mondja: töltsd meg a hasukat az ítélettel! Lakjanak jól vele a fiaik is! És ami megmarad, azt hagyják a gyermekeikre! Érted ennek a súlyát? Átkot mond az ellenségeire. Igen, ez a keserűségnek, a bosszúnak a hangja. Beszélnünk kell erről, mert találkozunk ezzel, része az életünknek.
Próbáljuk megérteni, mi történik! Amikor minden összeomlik a zsoltáros körül, akkor a korábbi gátak is átszakadnak, nem? Gondold végig: amikor ott kiabálsz este magadban, hogy „utálom”! Vagy ennél sokkal keményebbeket is gondolsz, mert tönkretette az életedet. Mindent lerombolt véglegesen a lépésével. Ebben a helyzetben nem szoktuk jó keresztény módjára azzal visszafogni magunkat, hogy nem illik ilyeneket mondani a másik emberről. Mert tele vagyunk az indulattal ellene, és ez valóság, ez van bennünk. Akkor is, ha nem mondjuk ki, vagy nem Istennek mondjuk ki. A zsoltáros, Dávid Istennek mondja, szabadon engedi az indulatait Isten előtt. Miért? Mert őszinte, és mert akkor ez van a szívében. Érdemes ezt megtanulnunk tőle: Isten felé robban, és nem emberek felé. Dávid, amikor „helyzetben volt”, ott volt előtte Saul a barlangban védtelenül, megölhette volna, akkor nem tette, nem állt bosszút. Nem emelt kezet Isten felkentjére, aki ellen pedig korábban ezzel az indulattal imádkozott.
Ez nagyon fontos! Mit kezdesz az indulataiddal? Mert amikor indulattal vagy tele, amikor elborítanak a negatív, ellenséges érzések, akkor imádságban is csak ezt tudod Isten elé tárni. Fontos tudnod, hogy szabad, hogy ennek helye van. Sőt: itt van a helye. Ezért adja nekünk maga Isten a panasz-zsoltárokat, hogy ezekben tárd Elé őszintén, mondd el Neki az indulataidat!
Keresztényként biztosan felmerül benned az ellenvetés: hát Jézus nem azt tanítja, hogy imádkozzunk az ellenségeinkért, és áldjuk azokat, akik átkoznak minket? De igen, azt tanítja! És pontosan a Krisztussal való közösségünk révén; pontosan ezért, mert az Ő Lelke él és munkálkodik bennünk; pontosan azért, mert Ő maga is imádkozik értünk; ebben a közösségben, a Vele közösségben megélt imádságos jelenlétben el is jutunk odáig, hogy el tudjuk hordozni szeretetben az ellenségeinket – de nem innen indulunk. Ez az út vége valóban – de az út eleje ott van, hogy kimondjuk Neki őszintén azt, ami bennünk van.
Azt mondja egy teológus, Eugene Peterson: „Könnyű őszintének lenni Isten előtt a hallelujáinkkal. Kissé nehezebb őszintének lennünk a fájdalmainkkal. Majdnem lehetetlen őszintének lennünk Isten előtt gyűlöletünk sötét érzéseivel.” Majdnem lehetetlen! De hova kerül a gyűlöletünk, ha nem kerül Isten elé? Mert ne mondd, hogy nincs! Munkálnak bennünk sötét indulatok. Ha elnyomjuk ezeket, vagy Isten jelenlététől távol, Tőle függetlenül fejezzük ki azokat, akkor hihetetlen mértékű rombolást tudnak elvégezni. Ha azonban imádkozzuk a zsoltárokat, akkor formálódunk, és azt fogjuk találni, hogy nem tehetjük mindazt, amit az indulatok Isten elé tárása nélkül megtennénk. Peterson így folytatja. „Az imádság útja nem az, hogy elleplezzük sötét indulatainkat, hogy tiszteletre érdemesnek látszódjunk, hanem hogy napvilágra hozzuk, hogy Isten országának munkájába vonjanak be.”
5. Bízzunk a szabadulásban!
A legtöbb panasz-zsoltár a könyörgéstől a dicsőítés felé tart. Hálaadás, dicsőítés azért, hogy Isten meghallgatott, akár még úgy is, hogy nem múlt el fejünk fölül a baj. A zsoltár evvel a mondattal végződik, ez az utolsó sor az átok-mondás után: „én pedig meglátom orcádat, mint igaz ember, öröm tölt el, ha meglátlak, amikor fölébredek!” Az imádság titka és csodája, hogy a panaszból dicsőítés lesz. Mikor? Mikor látja meg a panaszban, a sötétségben az ellenségek által körülvett ember Istent? Lehet, hogy már másnap meglátja? Lehet, hogy egyetlen éjszaka alatt lezajlik benne minden, és reggelre már betölti őt Istennek a nyugalma és a békessége? Lehet! Vagy lehet, hogy majd csak a harmadik napon? Lehet! Lehet, hogy csak három hónap múlva? Lehet! Lehet, hogy három év múlva? Lehet! Meddig tarthat ki a zsoltáros, meddig tarthatunk ki te meg én Isten szeretetében, hűségében bízva a könyörgésben? Meddig tarthat a panasznak az időszaka? Meddig képes megtartani engem és téged Isten heszed-je, szövetséges hűsége? Meddig vagyunk képesek azt mondani, hogy ha nem holnap, akkor majd talán a következő nap; vagy az azt követő napon, vagy jövőre jön el a szabadítás? Meddig nem adjuk fel?
„Én meglátom orcádat, mint igaz ember; öröm tölt el, ha meglátlak, amikor fölébredek.” Nem tudjuk nem Jézusban hallani és olvasni ezt. Nem tudjuk nem Jézus Krisztusra vonatkoztatni a sötétség, majd a felkelő hajnali fény valóságát. Sötétség, kiáltás, elveszés Nagypénteken a kereszten, leszállás a pokolba. Majd a szombat. Szombat a panasz-imádság ideje. Halál után, sötétségben, feltámadás előtt: szombat. Várod, mikor jön el a hajnal. Mikor robban be Jézus világossága az életembe? Mikor jön el a feltámadás? Mikor mutatja meg Isten a szabadítását? Meddig tudok várni bizalommal ebben a szombatban? Mert egy nap eljön! S a végső érv: ha nem előbb, hát eljön akkor, amikor majd a halál valóságos sötétsége után fölébredünk egy örök nappalra, egy örök hajnalra. Dicsőítsük Őt ezért! Ámen

Nyolcadik hete a zsoltárokról szólnak az igehirdetések; azt keressük, a zsoltárokon keresztül hogyan tanít minket Isten imádkozni. A bevezetőkben újra és újra hangsúlyozzuk, hogy a Zsoltárok könyve imádságos könyv; nem arra való, hogy magyarázatokat, igehirdetéseket hallgassunk róla, hanem arra, hogy kezdjük el imádkozni. Annyira így van ez, hogy ha meghallgattuk, miről szólnak a zsoltárok, de nem kezdtük el imádkozni, akkor az ellentétét tesszük annak, amire a zsoltárok hívnak, és ez semmiképpen nem bölcs dolog, nem fog jót tenni se a gyülekezetnek, se az egyéni életünknek.
Folyamatosan arra kérjük, hívjuk a gyülekezetet, hogy lépjetek be ebbe, és naponta olvassátok, imádkozzátok a zsoltárokat. Ennek a hívásnak, kérésnek a mentén kell most egy rövid kitérőt tartanom az igehirdetés előtt, mert előjött egy beszélgetésben ma reggel, hogy nem mindenki számára érthető, hogyan történik ez. Mit jelent, amikor azt mondjuk, hogy naponta 10-15-20 percet tölts imádsággal, imádkozd a zsoltárokat?
Vannak olyan zsoltárok, amelyekben a zsoltáros Istent szólítja meg – ezeket bizonyos értelemben talán könnyebb imádkozni. Mert ha nincsenek szavaid, akkor megállsz, csendben vagy, majd elkezded a zsoltárt úgy olvasni, hogy közben Istennek mondod, imádkozod. Vannak azonban olyan zsoltárok is, köztük a mai, ami formailag nem is imádság, nem az Istenhez intézett szava az embernek. Így akkor még nehezebb: hogyan imádkozzam én egy zsoltárt, ami nem imádság? Nincs most elegendő időnk arra, hogy ezt itt közösen gyakoroljuk, pedig gyakorolnunk kell ahhoz, hogy működjön, de segítséget szeretnék adni ahhoz, hogy aki akar, beléphessen és gyakorolhassa a zsoltár-imádságokat. Ez a gyakorlat egy körkörös folyamat: olvasod a zsoltárt, gondolkozol rajta, imádkozol. Valószínűleg nem lesz egész héten keresztül minden nap időd arra, hogy leülj 20-25 perc csendre. De arra azért a legtöbb napon lesz időd, hogy reggel vagy este, vagy reggel és este elolvasd – ráadásul a mai zsoltár kb. 20 másodperc alatt elolvasható. S ha csak minden nap elolvasod, ez már, hidd el, nagyon sokat számít. Túl ezen: ha egy héten kétszer-háromszor le tudsz ülni hosszabb időre, akkor tarts egy kis csendet, érkezz meg Istenhez, aztán olvasd a zsoltárt a csendben, figyelj rá. Olvasod, és ha valami megfog, akkor nem kell tovább rohanni. Akkor olvasd azt újra, forgasd a szívedben azt a sort, azt a képet, azt a gondolatot, ami megérintett. Ahogy forgatod a szívedben, tapasztalni fogod, hogy egyre mélyebbre megy. Megérted, mit mond neked abban a témában Isten, vagy mit tudsz te Neki elmondani azzal a képpel, gondolattal. Kicsit ezt így forgatod, aztán lehet, hogy továbbmész, és megint találsz valamit, ami megérint. De az is lehet, hogy nem lépsz tovább, hanem egy kép, egy zsoltárvers lesz annyira fontos, hogy egész héten veled marad.
A zsoltár tehát úgy tanít minket imádkozni, úgy adja nekünk az imádság nyelvét, hogy egy-egy képpel, egy-egy kifejezéssel ott marad velünk, megszólít, azt forgatjuk a szívünkben, elmondjuk Istennek.  Legyetek nagyon szabadok és kreatívak ebben, hogy a zsoltárt imádkozni mit jelent! Higgyétek el, nagyon sok minden meg fog változni, ha belépünk ebbe a gyakorlatba.
A Szentlélek tanít bennünket imádkozni, és meg akar minket formálni. Ez a formálódás, ami történik, ha gyakoroljuk az imádságot, nem arról szól végső értelemben, hogy nekünk hogy lesz jobb. Persze jobb lesz, de végső értelemben Isten, mint az Ö népét akar megformálni minket; erősíteni a hűségben; úgy alakítani bennünket, hogy Öt dicsőítsük, és sokkal inkább betöltsük a küldetésünket, mint Jézus tanúi. Az imádkozó gyülekezet élete nem a maga jóságáról vagy kényelméről szól, hanem Isten dicsőítéséről és Isten missziójáról.
A 133. zsoltár egy nagyon rövid ének a testvéri közösség szépségéről. Mit tesz velünk? Hogyan formál ez bennünket, mint gyülekezetet? Mi történik velünk, ha a szívünkbe zárjuk a testvérek közötti szeretet énekét? Mit várhatunk? Négy dolgot szeretnék kifejteni:
 1. Segít meglátni a szépet
A zsoltár egy örömteli felkiáltással, boldog elismeréssel kezdődik: „ó mily szép, és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek!” Ha vannak testvéreid, vagy gyermekeid, akkor tudod, hogy ez tényleg így van: tényleg gyönyörűség megélni az ilyen egységet. És tudod azt is, hogy ez nem mindig van meg. Nincs mindig egység – és ez nagyon fontos megállapítás, mert ezzel húzzuk ki a méregfogát a frusztrációnak, ami egyébként felfakadna a szívünkben, amikor a testvéri egységre gondolunk. Megnyitja az utat az örömnek és a hálaadásnak. Igen, nincs mindig egység, de mily gyönyörűséges, amikor van!  
Az egész ének ebben a szépségben, gyönyörködésben marad. Ez az egészen rövid kis zsoltár egy felkiáltással indul: milyen szép, és milyen gyönyörűséges, amikor a testvérek egyetértésben élnek! A közepén két képet kapcsol a testvéri közösséghez, melyek szerint az egység olyan szép, mint az olaj, ami lefolyik Áron szakállán (érdekes); meg mint a Hermon harmatja, amely leszáll egy másik hegyre, a Sionra, amely nem ott van (ez is érdekes). A végén pedig egy egyszerű záró sorban megerősítve: Isten oda küld áldást és életet, ahol ez a testvéri szeretet megvalósul.
Ha már beléptél abba, hogy olvasod, imádkozod a zsoltárokat, akkor itt lehet, hogy hiányérzeted támad. Ez így túl rövid, túl egyszerű, nem sok minden történik. Korábban azzal találkoztál, amikor a zsoltáros a mélységből kiált Istenhez: körbevettek a sötétség erői, a pusztulás erői, és könyörög Istenhez, hogy szabadítsa meg. Olvastunk, imádkoztunk olyan zsoltárokat, amelyekben a zsoltáros átéli, hogy megszabadította őt Isten, és kitörő örömmel dicsőíti és magasztalja Őt. Olvastunk, imádkoztunk zsoltárokat, amelyekben Isten népe ellenséggel találja magát szemben, és ebben történtek hatalmas találkozások Istennel. De ebben a zsoltárban semmi nincs, csak az, hogy milyen boldog és gyönyörűséges és szép, amikor a testvérek egyetértésben laknak. Nincs benne küzdelem. Nincs benne mozgás. Nincs benne fent és lent. Olyan ez, mint amikor egy kora reggelen teljesen egyedül ott ülsz egy tónak a partján: teljes szélcsend, sima víztükör, szellő sem mozdul. Megéled a pillanat szépségét, és közben tudod, hogy hamarosan történni fog valami: feltámad a szél, meg fognak mozdulni a falevelek, elkezd fodrozódni a víz, arra repül egy madár, vagy jönnek majd emberek, és a csend pillanata megszűnik, nem fog így maradni. Ilyen ez a zsoltár: egy pillanatképet énekel meg. Annak a pillanatát, amikor a testvérek, akármilyen közösségről beszélünk, ebben a gyönyörű szép egyetértésben vannak. Pillanatkép, mert tudjuk, hogy ez nem marad így sokáig. Általánosan, folyamatosan nem tapasztaljuk az egységet ebben a megtört világban, amelyben élünk. Azt hiszem, nem tévedek, ha a 133. zsoltárt, a közösségi egység gyönyörűségének a megélését egy ilyen kimerevített képhez hasonlítom. Valóságos kép, valóságosan átélt helyzet, de nem állandó. Közel sem állandó. A zsoltárok eléggé realisták: nem ilyen képekkel van tele a Biblia. Sokkal több szó esik harcról, háborúról, panaszról, küzdelemről. De ilyen is van! Isten evvel is akar valamit tenni, ezáltali is akar bennünket formálni.
Segít bennünket a megértésben az is, ha a kontextusra tekintünk. A 133. zsoltár a zarándokénekek közé tartozik. Izrael fiai akkor éneklik ezeket, amikor mennek Jeruzsálembe, a Sion hegyére, a templomhegyre, hogy találkozzanak Istennel egy nagy ünnep alkalmával. Különböző helyekről, nagyon távolról jönnek, arra készülnek, hogy Istennel találkozzanak a Sionon, közben énekelnek és imádkoznak. Vagy már megérkeztek a templomba, és az istentisztelet közösségében megélik ezt a gyönyörű, áldott pillanatot, hogy annyira jó együtt lenni Isten jelenlétében, egységben lenni és Őt magasztalni! Ez egy más valóság, mint amit a mindennapi munka világában megélnek, és ez a valóság csak pillanatokra a mienk. Akármilyen közösségben vagy, tudod, hogy ezek nagyon drága, nagyon értékes, és nagyon ritka pillanatok. Sokkal többször harcolunk egymással, semmint szeretetben élvezzük az életet. Sokkal többször fordulunk magunkba elszigetelten, mint amennyiszer örömteli és felszabadult közösségben élünk.
Mit tesz tehát ez a zsoltár velünk? Mi történik, ha elkezded rendszeresen imádkozni, a szívedben forgatni? Lelassít, megállít, és fókuszál. Megtanít értékelni azokat a pillanatokat, amelyek egyébként jelen vannak az élet mindennapjaiban, de nem vesszük észre azokat, mert végigrohanunk rajtuk. A zsoltár, ha elkezdjük olvasni, imádkozni, kiélezi a figyelmünket, a készségünket arra, hogy észrevegyük, megéljük ezeket a pillanatokat. Forgatod a szívedben a zsoltárt, és rájössz, hogy tényleg volt ma egy ilyen pillanat. Igen, a gyerekek gyilkolták egymást, de a házastársammal volt egy meghitt pillanat, amiben megjelent ez a testvéri közösség, egység. Igen, lehet, hogy otthon feszültség volt, áll a bál, de elmentem, és a barátaimmal együtt átéltünk valamit egy hétvégén, egy kiránduláson, egy közös élményben, ami megragadóan jó volt. Lehet, hogy eszedbe jut, hogy a munkahelyeden, ahol egy csapatban végzed a munkádat, valami nagyon-nagyon jól sikerült, együtt meg tudtatok oldali valamit, éreztétek az összehangolt munka sodrását, erejét, energiáját. Lehet, hogy tanárként visszatekintesz, és rájössz arra, hogy volt egy pillanat az osztályban, amikor együtt voltatok, amikor valami megcsillant ebből a gyönyörű egységből.  Lehet, hogy kutatóként azt látod, hogy végigvittetek egy kutatást, mindenki a helyén volt, mindenki beleadta magát, és mennyire jó volt együtt megélni, ahogyan feltárultak és kikristályosodtak dolgok. Sokáig folytathatnánk a sort.  
Ebben a zsoltárban nem jelenik meg Isten cselekvő módon. A 133. zsoltár azokhoz a bibliai szakaszokhoz kapcsolódik, amelyeket együttesen úgy nevezünk: bölcsesség-irodalom, ami arról beszél, hogy Isten rendje megmutatkozik a világban. Nem avatkozik be, nem jelenik meg döntésekben és cselekedetekben, de a mély isteni rend, egy teremtési szándék, hogy mi emberek együtt legyünk, a közösségben érezzük és kiegészítsük egymást, és szeressük mindezt, ez megszólal. És ez felvillan, ott van, megjelenik az élet pillanataiban – a zsoltár pedig, ha imádkozzuk, érzékennyé tesz ezekre a pillanatokra. Elkezded olvasni, lelassít, és meg fogod látni azokat a nagyon drága, nagyon értékes pillanatokat, ahol valami ebből a mély isteni rendből átsugárzik. Megérted a barátságnak, a meghittségnek, az egyetértésnek az értékét, ajándék voltát, és elkezd gazdagodni az élet, ami egyébként annyira sivárrá válik az érzéketlen rohanásban.
Hozzáteszem: azért nagyon jó ez, mert ezen a ponton egységben lehetünk mindannyian, azok is, akik régóta keresztények, meg azok is, aki még nem is keresztények. Merthogy alapvető értékeket Isten beleteremtett a világba; és akár hiszi valaki a világ teremtését, akár nem; ez egy közös platform, közös alap mindenki számára. Az egység, a testvéri közösségnek, a szeretetnek a megélése minden embernek érték. Bármit is tartasz arról, hol vagy te az Istennel való kapcsolatban, arra mindenképpen képes vagy, hogy elkezd ezt olvasni, és elkezdj ebből valamit megélni. A zsoltár mindenkit meghív erre.
2. Meghív arra, hogy a fontosat helyezzük az előtérbe.
Ha elkezdesz pillanatokra gyönyörködni a testvéri közösségben, akkor az, közben egyre inkább értékké is lesz számodra; és egyre inkább arra fogsz vágyni, törekedni, hogy amennyire csak lehet, munkáld annak a létrehozását. Ez így logikus. Ha egyre nagyobb az egységnek, a közösségnek az értéke a szívemben, és egyre többször belegyönyörködöm, hogy „olyan szép pillanatok vannak az életben”, akkor az azt munkálja: „és annyira szeretném, ha még több ilyen lenne!” Ez mindenkiben így működik, akár hiszünk, akár nem. Egyre jobban fog növekedni benned a vágy, hogy ezt munkáljad. Hogy valósuljon meg közöttünk, bennünk Isten közösség-teremtő szándéka. Hogy valóban egyetértés legyen. Hogy ott, ahol jelen vagy: az egyetemen, a munkahelyen, a családban tényleg szülessen egyre mélyebb közösség. Ahogy ezt imádkozod, az imádság egyre inkább felbátorít és erőt ad, hogy tegyél érte, munkáljad. Az imádság cselekedet lesz. Az igazi imádság nem arról szól, hogy ájtatosan mondogatunk valamit, az igazi imádság mindig tetté, cselekedetté, életté lesz.
Abban a pillanatban, amikor elkezded ezt komolyan venni, és elkezd veled történni, ott fogod magad találni, hogy az egyéni érdeked és a közösségi érdek összeütközik. Eddig is összeütközött, csak eddig nem vetted észre.  Ott fogod magad találni abban a helyzetben, amikor meglátod, hogy valami, ami neked jó lenne; szemben áll más valamivel, amit eddig nem vettél észre, de most már érzékeny vagy rá, ami segítené, hogy a testvéri közösség, szeretet, egység, békesség megszülessen, vagy megmaradjon egy adott helyzetben. Benne leszel ebben a feszültségben. Észreveszed, amit korábban nem láttál, hogy a közösségben is mennyiszer választottad önmagadat. Mennyiszer választjuk saját magunkat! Én sem kívülállóként beszélek erről, engem is leleplez. Összefeszül az egyéni önző létem, meg az, hogy hogyan működik a közösség. De ez jó! Nem kellemesen jó, hanem célravezetően jó. Mert ha ezt a feszültséget érzékelem, és a szívemben tartom, hogy „ó mily gyönyörűséges, mily szép, ha a testvérek egyetértésben élnek”, akkor egy adott pillanatban azt is megértem: lehet, hogy több egyetértés születhet, ha én most egy kicsit hátrébb lépek; ha elengedek valamilyen lehetőséget, amit megragadhatnék magamért; ha lemondok valami előjogomról, vagy feláldozom valamilyen ambíciómat. Ez a lépés teret ad a közösség kibontakozásának. A zsoltáros imádság tehát cselekedetre hív, megmutatja, hogy mi az értékes.
Más módon is megmutatja. Lehet, hogy te olyan ember vagy, aki inkább elkerülöd a közösséget. Nem is tudod, hogy kerültél ide ma, de arra vigyázol, hogy úgy gyere be és úgy menj el, hogy senki ne szóljon hozzád – amit különben tiszteletben tartunk. Ilyen ember lévén azt mondod: nem érzed jól magam az emberek között; vagy azért, mert sok a rossz tapasztalatod, és már nem is hiszed, hogy létezik olyan testbéri közösség, amire a szívedben vágysz; vagy azt mondod: már nem is vágyok rá. Én pedig elhiszem, hogy azt érzed: nem vágysz semmiféle igazi mély testvéri, baráti közösségre; de mégis azt mondom: igenis vágysz rá a szíved mélyén, csak annyi benned a csalódás, a félelem, olyan mélyen eltemetted a vágyat, hogy azt mondod, hogy nem vágysz. Isten az embert közösségre teremtette, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem, szükségünk van rá és vágyunk rá. Amikor elszigetelt, tudatosan vagy védekezésképp másoktól elzárt valódban úgy döntesz: próbáljuk meg, és elkezded imádkozni: „mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben laknak”, forgatod a szívedben, és evvel belépsz az Isten teremtési rendjébe, Isten igazságába – idővel fel fog fakadni a szívedben a vágy: igen, szükségem van rá. Meg fogod látni a félelmet, a csalódottságot a saját szívedben, és Isten elkezdi azt kimosni onnan.  Az is lehet, hogy nagyon is közösségi ember vagy, ellentéte az előzőnek. Elkezded imádkozni magabiztosan ezt a zsoltárt: én vagyok a közösség-szervező, mindenhol én hozom létre a közösségeket. De minél jobban imádkozod, annál jobban meglátod, hogy mindez csak rólad szól. A közösséget csak használod. Létrehozod, mert használod, élvezed, hogy irányítod. Ó, Isten nagyon mélyen megvizsgál, megtisztít, meggyógyít bennünket, ahogyan ezt imádkozzuk.
3. Megvizsgál, hogy mi a végső reménységünk.
Mi a végső reménységünk? Ez egy veszélyes történet. Lelassulunk, gyönyörködünk – rendben. Megerősödünk, munkáljuk az igazat, ára van – rendben. De a zsoltár még mélyebbre fog hasítani a szívünkben, és le fogja leplezni azt, hogy mi a végső elgondolásunk az életről, a világról, a létről; és mi a végső reménységünk. Mert minden ember vágyik erre a szeretetteljes egységre, erre a mély közösségre, amiről a zsoltáros beszél. Nem ezt akarja mindenki? Legyen béke, legyen világbéke, legyen már vége a háborúknak, legyen már egység az emberiségben! Ez minden emberben ott van. A kérdés, hogy mit tartunk arról, mi az a végső valóság, ami létrehozhatja, létre hívhatja ezt a nagy szeretet-egységet az egész világon, amire annyira vágyunk? Mi hozhat el egy olyan világot, ahol nincs ennyi gyűlölködés, nincs ennyi rivalizálás, nincs ennyi versengés, nincs ennyi erőszak? Hogyan születik egy világ, amiben békesség uralkodik?
Nos, hadd beszéljek először arról, hogy mit mond a mi társadalmunk erre, utána pedig arról, mit mond a Biblia.
A mi társadalmunk azt mondja, és ezért mi is azt mondjuk valahol mélyen, hogy akkor születik meg az igazi egység, ha maximálisan toleránssá és befogadóvá válunk. Akkor lesz békesség, ha megszűnnek végre pl. a vallások. Mert a vallások, mondja ez a gondolat, mindig valamilyen igazsághoz ragaszkodnak, és evvel az igazsággal kizárják a többit. A történelem során mennyi háború volt a vallások miatt! Mi következik ebből? Az a látomás, mely szerint akkor lesz békesség, ha nem lesznek vallások, vagy ha lesznek is, mindenki szabadon, kötöttségek és közös alapvetések nélkül gyakorolja azokat. „Neked az a legjobb, amiben te hiszel, neki az a legjobb, amiben ő hisz.” Ne legyen semmi társadalmi konvenció! Akkor lesz békesség, ha annyira toleránsak leszünk, hogy teljesen el tudjuk fogadni, ki hogy él, ki mit kezd az életével. Ki-ki lehet döntése szerint férfi vagy nő, vagy szexualitás tekintetében nagyon-nagyon sok minden e kettő között és mellett. Ha mindannyian elfogadjuk a másikat; ha nem lesz vallás meg ideológia, ami előbbre való, mint a másik; akkor végre egység, szeretet, békesség lesz a földön. Ez a mai kornak a szívdobbanása.
Miközben abszolút tiszteletre méltó az egységre törekvő vágy, és miközben igaz, hogy valóban annyi fájdalom, harc, háború volt a vallások mentén is, és nekünk magunkra kell venni ezt a valóságot; mégis megláthatjuk, mennyire gyenge lábakon áll ez a társadalmi törekvés! Gondolj arra: minél inkább igaz, hogy mindenki maga választja az életmódját, a vallását, az értékeit, bármit, ami meghatározza őt – annál kevesebb dolog marad, ami bármilyen módon is még összeköt bennünket! Sokak alapérzése ma, különösen a fiataloké, hogy miközben névleg befogadást, toleranciát, elfogadást hirdet a világ; minden életstílus, minden vallás, minden szemlélet elfogadható, hogy egység legyen – mégis az a tapasztalatod, hogy közben egyre magányosabb vagy, egyre jobban egyedül vagy, és egyre távolabb vagy a többi embertől. Észre kell venni a valóságot, ami a világ gondolkodásáról kiderül: hiszel valamit, hogy mi hozza létre az igazi közösséget; és tapasztalsz valamit: hogy közben ez nem történik. És ha ez így van, akkor szembe kell nézni vele: ez a gondolkodásmód ígért valamit, amit nem adott meg. Egységet, szeretet, közösséget, befogadást ígért, de nem tudja megadni, hiszen az alapján ígéri a befogadást, hogy légy egyedül önmagadban, valósítsd meg önmagad! Ha pedig az a fő kérdés, hogyan valósítom meg, hozom létre önmagam, akkor keresztül fogok menni a többiek érdekén, keresztül fogok menni a közösség érdekén. Ily módon a radikális szabadságunk végül útjába fog állni a közösség iránti vágyunknak. Nem adja meg azt, amit ígért.  Ha őszinte vagy, ezt a saját bőrödön érzed. Ha nem vagy is keresztény, ezen a ponton becsületesen szembe kell, nézz ezzel a valósággal: a mai világ ideológiája nem adja meg azt, amit ígért.
Mi a bibliai történet? Mi a másik út? Ha a zsoltárt egyre mélyebben forgatod a szívedben, meg fogod látni, hogy mégis van benne mozgás, legalábbis van benne egy irány. A két középső kép: felülről lefelé. Nézd meg ezt a két képet! Az első: „olyan ez – a közösség – mint amikor a drága olaj a fejről lecsordul a szakállra, Áron szakállára, mely leér köntöse peremére.” Ez a kép utalás a főpap, Áron felkenetésére. Áron és utódai töltik be Izraelben Isten rendelése alapján a papi szolgálatot. A pap Istent képviseli a nép előtt, és a népet képviseli Isten előtt – ez egy nagyon-nagyon szent dolog. A tökéletes, bibliai értelemben szent, igaz Istent köti össze egy olyan néppel, amely nem tökéletes, amely tisztátalan sokszor. A főpap az, akit Isten arra hív, arra rendel, arra hatalmaz fel a felkenetéssel, hogy beálljon közvetítőnek. Nem állhat be akárki, erre a szerepre nem lehet önként jelentkezni. Akit Isten kiválasztott, Lelke által felhatalmazott, az kapta a felkenetést erre a szent szolgálatra, s a felkenetésnek a külső megjelenítése volt az, hogy drága olajat öntöttek a fejére, bőségesen, ami végigfolyt, illatos, lágy, finom volt. Gondolj bele, mit jelentett ez Izrael számára! Isten népe, aki vágyokozott Istenre, de tudta jól, hogy bűnei miatt el van szakítva Tőle; ebben az Istentől rendelt szertartásban láthatja a főpapot, aki a kapocs lesz, aki bemutatja az áldozatot, látja a felkenetést jelképező olajat lecsorogni a főpap fején. Megvan a felhatalmazás, ő odaállhat Isten elé a népért. Mindez arról beszél, hogy isten ki akarja munkálni ezt az egységet, közösséget. Ahogy felülről folyik le az olaj, úgy a felülről leszálló Szentlélek kimunkálja azt, hogy összekösse a népet Istennel, és összekösse a népet egymással.  
Nézd meg a másik képet! Olyan ez a közösség, „mint a Hermon harmatja, amely leszáll a Sion hegyére.” Ugyanaz: felülről jön valami le, ami közösséget munkál. A Hermon a környék legmagasabb hegye, 2800 méter körüli, és mint mindenhol az ilyen magas hegységekben, nyilván nagyon vastag, nagyon gazdag harmat hull ezen a helyen. Ez a gazdag harmat, ez a nedvesség éltető vegetációt hoz létre, életet ad. Ráadásul a Közel-Keleten vagyunk, ahol nem önmagától értetődő az élet. A Hermon hegye nem Izrael területéhez tartozik, hanem Libanonhoz, legalább száz km-es távolságban van Jeruzsálemtől, a Sion hegyétől, ahol a templom áll. Érdekes tehát a kép, amit a zsoltáros mond: a Hermon harmatja leszáll a Sion hegyére. Ilyen nincs, földrajzi értelemben lehetetlenség, hogy a magashegyi harmat száz kilométerrel lejjebb megérkezzen a júdeai sivataghoz tartozó Jeruzsálemben. Miről van szó tehát? Arról, hogy a zsoltár szerint a közösség, ami születik Isten jelenlétében, az úgy virágzik, úgy gazdagodik, úgy növekszik, mint a vegetáció a gazdagon érkező harmat hatására. A száraz, sivár világban kibontakozik a közösség, amit Isten éltet evvel a felülről alászálló, éltető vízzel. Ebben a kibontakozó, közösségben pedig mindenki megtalálja a helyét, új lappal indulhat mindenki.
Ebben a két képben mutatja meg a zsoltár, mi hozza létre a közösséget a világban. Így vizsgálja meg a legmélyebb reménységünket. Mi lesz a világ végső reménysége? Mi ad választ arra a vágyra, hogy legyen egység és békesség a földön – vagy csak legalább a családomban? Valami, ami tőlem jön; valahogy mi érjük el – vagy valami, ami felülről. mint egy ajándékként leszáll? S a zsoltáros azt mondja, hogy ami leszáll. Mert ami felülről száll le, az tőlünk kívülről érkezik. Nem mi hozzuk létre. Nem mi váltjuk meg magunkat. Nem mi gyógyítjuk meg magunkat. Nem mi gyógyítjuk meg a közösségeinket. Nem tudod megcsinálni. Felülről száll le, Isten ajándékaként.
A lekcióban olvastuk, ahogyan Pál apostol a Filippibeli gyülekezethez írott levelében a közösségről beszél. Azt mondja az apostol: az munkálja a közösséget, hogy „az az indulat legyen bennetek, ami Jézusban is volt”. És elmondja, hogy Jézus hogyan szállt le fölülről. Nem tekintette zsákmánynak, megragadni való kincsnek, hogy ő az Atyával egyenlő, hanem alászállt, megüresítette magát, megalázta magát, emberré lett. Emberként nem a legnagyobbak között volt, hanem alászállt, lejjebb ment, egészen megalázta magát halálig a kereszten. Az igazi főpap felülről szállt le. Belépett a nép és Isten közé. Odaáldozta az életét, hogy közösséget teremtsen köztünk. Emlékszel: amikor ki akarom munkálni a közösséget, akkor nekem kell hátrébb lépnem. Nekem kell lemondanom, nekem kell a másikat előtérbe helyeznem, nekem kell a másikat különbnek tartani magamnál. Képes vagyok rá? Önmagunkban nem, de Jézusban igen.  Ha az ő indulata születik meg bennünk, akkor igen.
Mi a végső reménység? Ha őszinte vagy, még ha Krisztuson kívül vagy is, ezen a ponton komolyan szembesülnöd kell. Amit ez a világ most ideológiának ad, akármilyen tetszetős is neked, a saját bőrödön érzed, hogy nem működik! Vagy-e annyira becsületes és őszinte, hogy ezt kimondod? Ez a kimondás pedig elvisz téged oda, hogy egy másik alternatíva felnyíljon előtted. Hogy az igazi és a végső megoldás, a reménység ennek a világnak minden fájdalmára, meghasonlottságára, gyűlöletére, haragjára, erőszakosságára, ellenségességére maga Krisztus, aki felülről száll alá. A Szentlélek ereje, akiben Jézus képes alászállni annyira, hogy beléd költözzön és téged bevonjon az Isten népének a közösségébe.
4. Eligazít a gyülekezeti életre nézve.
A zsoltár imádkozása, immáron így, Jézusra nézve, eligazít bennünket a gyülekezeti életre nézve.
Először erőteljes meghívás lesz: lépj be a közösségi életbe!  Jézusban tégy egy lépést! Ha az elhangzottakat komolyan veszed, tégy egy lépést, ami közelebb visz a közösséghez, akármilyen ember vagy! Ha alkalmanként jártál istentiszteletre, tégy egy lépést: rendszeresebbé teszem, szükségem van erre a közösségre. Ha rendszeresen jársz istentiszteletre, tégy egy lépést: ismerj meg valakit! Emberek vannak melletted ugyanolyan történetekkel, mint a tiéd meg az enyém. Szólíts meg valakit, egy gyülekezeti tagot, akit korábban nem ismertél! Ha ismersz már sokakat, tégy egy lépést: „evezz a mélyre”! A nap, amit ezzel a címmel újra és újra meghirdetünk, arról szól, hogy ismerd meg a gyülekezetet! Tégy egy lépést a karzatról lefelé! Tégy egy lépést, hogy meg akarod ismerni, hogy mi is ez a közösség! Szedd össze a bátorságodat, ismerd meg! Kik ezek? Mik ezek? Mit hisznek? Mit gondolnak? Ha ide jársz már hosszabb ideje, tégy egy lépést: kapcsolódj be egy házicsoportba! Miért nem tartozol egyikbe sem? Miért nem lépsz be a megosztott életbe? Miért nem lépsz be a közösségbe? Milyen indokokkal tartod magadat távol, hogy neked nincs erre szükséged? Lépj egyet! Nem azért, mert neked jobb lesz, (jobb lesz, de nem azért), mert ez én-központú gondolkodás. Nem azért, mert ez az elvárás lelkésztől, gyülekezettől, mert ez törvény. Hanem Jézus szépsége miatt!  Jézus szeretete miatt. Jézus köztünk élő valósága miatt.
Másodszor: maradjunk meg és munkáljuk ezt az egységet megbocsájtással, bocsánatkéréssel, bátorítással. Úgy, ahogyan Pál apostol ír erről: „Ha tehát van vigasztalás, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok; ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek! Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál, és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt…” (Fil.2.1-4.)
Keresd a szépet, munkáld a fontosat, dicsőítsd Jézust! Ámen
(Lovas András)