Lovas András Dr.

A Prédikátor az életről való elmélkedésben arra jutott, hogy bár minden hiábavaló - hiszen mindenestől semmivé leszünk mi is, alkotásaink is - jól tesszük, ha örömmel élvezzük Isten ajándékait: fáradságos munkánk gyümölcsét, az ételt, az italt, a családot. Kipróbálta a gazdagságot, a fényűzést, a bölcsességet, de felismerte, hogy szomjúzó lelkünket semmi meg nem elégítheti, amit e világ adhat. A világban egyszerre van jelen a fájdalom és az öröm; a bölcs ember az, aki Istent ismerve él, és elismeri mindezt. A ma olvasott részben a megkezdett gondolatot folytatja, és az időről elmélkedik.
I. Mindennek megszabott ideje van…
…mondja a Prédikátor. Ez az időről való meglátásainak summája. Az idő valamire való alkalom, valamivel "terhes", minden idő valaminek az ideje.
A Prédikátor ezzel azt vallja meg, hogy a világ, és benne mindannyiunk életének eseményei nem történetesek. Az események nem a véletlen következtében követik egymást. A világ nem üres, nem gazdátlan, nem értelem nélküli. Az élet, legyen akármilyen érthetetlen és kiismerhetetlen, nem értelmetlen. A dolgok nem "csak úgy", esetlegesen történnek. Mi lehet mindenek mögött? Mi határozza meg az alkalmakat?
Nem valamiféle végzet, megmásíthatatlan sorsszerűség. Ez is kiolvasható lenne ebből a néhány versből, ha nem a könyv, ill. a Biblia egészének összefüggésében vizsgálnánk. Sokan vannak ma, akik azt gondolják, hogy az életük eseményei nem a véletlen gyümölcse, hanem létezik valami, ami irányítja lépéseiket. Hisznek egyfajta személytelen rendező elvben, kozmikus intelligenciában, felsőbb erőben. Ide tartozik az asztrológiában hívők serege, a horoszkópokat olvasók tábora is. Személytelen erők, az égitestek aktuális állása, mozgása határozza meg, nézeteik szerint, a világ eseményeit. A Prédikátor azonban nem ezért mondja, hogy mindennek megszabott ideje van. A világ, mégha valami irányítaná is, még mindig rideg valóság lenne.
A Prédikátor személyességet, tudatosságot és bölcs hatalmat tud az idők "terhes" volta, minősített volta mögött. A Teremtő Isten az, akinek színe előtt az életünket éljük. Ő az, aki megszabja, hogy egy-egy időszak mire való alkalom az életünkben. A világ és az idő ura a teremtő és fenntartó Isten.
A Prédikátor egy monoton, a nyelvtani formában ismétlődő szakaszban vall erről. A 14 ellentétpár arra hívatott, hogy az élet teljességét felölelje. Bemutatja, milyen az élet: ismétlődés és váltakozás jellemzi. Ismétlődően váltakoznak a jó és a rossz dolgok. Mindezeket azonban Isten hozza el. Ő az, aki az idők, alkalmak mögött áll, aki elhozza az eseményeket sorjában, mindegyiket a maga idejében. Így érti a Prédikátor, hogy mindennek megszabott ideje van. Mind jó, mind rossz Isten tudomásával történik, az ő atyai kezéből fogdható el.
Mindennek megszabott ideje van, de az ember nem elégszik meg a jelen felismerésével: Isten "Szépen megalkotott mindent a maga idejében, az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta, de az mégsem tudja felfogni Isten alkotásait az elejétől a végéig, amelyeket megalkotott." (v.11.) Az ember a szívében hordozza az örökkévalóságot; tudja, hogy nemcsak a jelen létezik. Visszanéz a múltba, kutatná a jövőt, érteni akarná, hogy mit hoz Isten - de ez nem adatik meg neki. Isten műve kifürkészhetetlen számára. Mire vezeti a Prédikátort ez a kettősség? "…Azért rendezte Isten így, hogy féljék őt." Máshol így ír: "A jó napokban élj a jóval, a rossz napokban pedig lásd be, hogy ezt is, amazt is az Isten készítette azért, hogy az ember ne találja ki, mi következik." (7.14) A Prédikátort istenfélelemre hívja az a tény, hogy az ember nem ismeri az isteni rendelések titkát. A bölcsesség kezdete az Úr félelme, vallják Izrael bölcsei. Isten komolyan vétele, az ő jelenlétével és munkájával való számolás, hatalmának elsimerése, önmagunk kicsiségének belátása - ez mind-mind az istenfélelem része, amire a Prédikátor tanítani kíván bennünket.
II. Akkor hogyan éljünk?
Ezt a kérdést kell feltennünk, hiszen az ószövetségi bölcsesség sohasem önmagáért való filozófia vagy teológia, nem elvont agytorna, hanem mindig a mindennapokhoz kötött gyakorlati életböcsesség. A Prédikátor gondolatai alapján, de az Újszövetség útmutatása szerint, próbáljuk megválaszolni ezt a kérdést. Pál apostol arra figyelmezteti az efézusi gyülekezet tagjait, hogy ne esztelenül, hanem bölcsen éljenek, kihasználva az alkalmas időt, megértve az Úr akaratát (Ef. 5.15-17). Az apostol témája, és fő gondolata, megegyezik a Prédikátoréval: bölcs élet az időiség összefüggésében.
Ismerjük el, hogy nem mi vagyunk az idő(k) urai! A bölcsesség kezdete az Isten félelme, mondtuk. A bölcsesség kezdete annak elismerése, hogy időnk - és így életünk - nem a magunk, hanem a Mindenható Isten kezében van. Amíg elvben ezt könnyű megérteni a keresztyén embernek, életstílusunk küzdelmessé teszi elfogadását. A rohanás, a hajtás, az idővel való versenyfutás, amiben élünk, azt sugallja nekünk, hogy legyőzhetjük, felülkerekedhetünk rajta. Az idő ellenség, mert le kell ahhoz győznünk, hogy elképzeléseinket végigvigyük. Az idők gonoszak mondja Pál is, mert kíméletlenül elmúlnak. Ebben a versenyfutásban azonban úgy élünk, mintha mi lennénk, vagy mi lehetnénk az erősebbek, az idő urai. Képtelenek vagyunk elismerni a korlátainkat, nem tölti el a szívünket Isten komolyan vétele, aki az idő ura és ajándékozója,.
Használjuk ki az alkalmas időt! - mondja Pál. Az alkalmas idő, a megszabott idő fogalmának csak akkor van értelme, ha komolyan vesszük, hogy Isten hozza el az időket és az eseményeket, ő tölti meg tartalommal az időt. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy bár vannak rövid- és hosszútávú terveink, elképzeléseink, azok soha sem lehetnek "kőbe vésett", megmásíthatatatlan célok. Isten - a Biblia nyelvén szólva - váratlanul nyit ki vagy zár be ajtókat előttünk. A körülmények, a lehetőségek alakulása mindenképpen arra mutatnak, hogy Isten cselekszik, esetleg számunkra nem érthető, de mégis nyilvánvaló módon. Isten munkálkodik a világban, kormányozza teremtett világát, körülöttünk és bennünk is. A bölcs, az istenfélő, az Istenre figyelő ember fel kell hogy ismerje, mit munkál Isten. Az élete válasz az Istentől meghatározott körülményekre. Ilyenkor kész eltérni korábbi terveitől vagy elképzeléseitől, mert valóság számára, hogy mindennek megszabott ideje van. Így használja ki az alkalmakat.
Értsük meg az Úr akaratát! A körülmények, mégha azok lehetőségek megnyílásával vagy éppen bezáródásával terhesek is, gyakran nem elégségesek ahhoz, hogy tudjuk, minek az idejét hozta el az Úr számunkra. Hiszen ha valamibe belefogtam, amit jónak tartok, és nehézségem támad, honnan tudjam, hogy az minek a jele? Annak, hogy Isten mást kíván, és ezzel jelzi, hogy hagyjak fel ezzel a bizonyos dologgal, vagy pedig csak arról van szó, hogy gyakran állhatatosan, kitartással meg kell küzdenünk azért, aminek az idejét elhozta az Úr? Mikor van ideje az aktivitásnak, a küzdelemnek, a megragadott dolog iránti kitartásnak, és mikor van az ideje a passzivitásnak, az elengedésnek? Pál arra hív, hogy értsük meg az Úr akaratát, ami túlmegy azon, ahogy a Prédikátor elmélkedett az idők tartalmán. Az apostol tudja, hogy Isten Jézus Krisztusban adott kijelentése, valamint a Szentlélek ajándéka által Isten gyermeke vezetést várhat az Úrtól az ilyen nehéz helyzetekben is. Jó példája ennek Dávid király.
Amikor Dávidot királlyá kenték, a filiszteusok felvonultak Izrael ellen. Dávid megkérdezte az Urat, hogy felvonuljon-e az ellenséges csapatok ellen. Isten azt mondta, vonuljon fel, és Dávid hatalmas győzelmet aratott. Azután megint fölvonultak a filiszteusok, ugyanott, és nyilvánvalóan ugyanolyan körülmények között, mint az előző alkalommal. Dávid tudhatta volna, hogyan járjon el másodszor, ő azonban újra megkérdezte az Urat. Isten azt mondta, hogy ne szembe vonuljon ellenük, hanem a hátuk mögé kerülve, és csak akkor törjön rájuk, ha lépések neszét hallja. Dávid így cselekedett, és újfent győzelmet aratott. (2Sám.5.17kk.)
Két azonos helyzet, de Isten más és más módon szerzett győzelmet. Az egyik a szembetámadás, a másik a hátulról kerülés ideje volt. Vajon miért? Mert Isten így próbálja meg Dávidot, ill. így tanítja arra, hogy az ő akaratát keresse minden időben, és ne a maga feje után menjen. Mindennek megszabott ideje van, és ezért: értsétek meg, hogy mi az Úr akarata!
Hogyan ismerhetjük meg az Úr akaratát? A kulcs az imádság. Isten akaratának felismeréséhez Istenre hangoltan kellene élnünk. Dávidról tudjuk, hogy az imádság embere volt. A mai napig az ő imádságait énekli és imádkozza Isten népe, már 3000 éve. Aki a zsoltárok jelentős részét imádkozta, akinek imádságai a mai napig emberek miliárdjait vezetik Isten színe elé búban és örömben, az bizonyára Isten közelségében, istenfélelemben élte életét. Természetes volt, hogy megkérdezi az Urat, mit tegyen, amikor ellenség támad Izraelre.
Ehhez meggondolás, azaz megállás, lecsendesedés szükséges. Az, ami éppen a legnehezebb a mi világunkban. Magamon azt tapasztalom, hogy sokkal könnyebb valami munkát végezni, valamit tenni, írni, szervezni, intézni, mint megállni, lecsendesedni, imádkozni. Ennek egyetlen ellenszerét ismerem: még több csend, még több elvonulás, kiszakadás a mindennapok világából, ha csak néhány órára is. Ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy Isten akaratának meggondolása és felismerése nemcsak az egyéni erőfeszítéseinken múlik.
Pál azzal folytatja buzdítását, hogy teljünk meg Szentlélekkel, egymásnak zsoltárokat, dícséreteket, lelki énekeket mondva. Az apostol a közösség együttlétére, az istentiszteletre utal e helyen. Az Úr akaratának megértése gyakran úgy történik, hogy együtt vagyunk, testvéri közösségben. Itt szeretném megemlíteni az Úr napját.
Az Úr napja, a vasárnap, az feltámadás napja. A keresztyén gyülekezet Jézus iránti tiszteletből a hetedik nap, a szombat helyett a vasárnapot kezdte ünnepelni. Mi ezt a napot szenteljük meg azzal, hogy nem dolgozunk, nem vásárolunk, nem a pénzzel és a megélhetéssel foglalkozunk, hanem Istennel találkozunk, egymással találkozunk, és élvezzük az élet ajándékát, az ajándékozó iránti hálával. Meg vagyok győződve arról, hogy a vasárnap megszentelése, az Úr napjának a megtartása a belépő Isten nyugalmába, csendjébe, az ő akaratának megértésébe. Hogyan ismerhetnénk fel, hogy minek van az ideje, ha annyi istenfélelem nincs bennünk, hogy engedelmeskedjünk annak, amit a Tízparancsolatban olyan nyilvánvalóan kijelntetett számunkra?
Most nem arról beszélek, hogy a vasárnap megszentelése azért fontos, mert az igehirdetésben értjük meg az Úr akaratát, vagy mert együtt kapjuk a Szentlélek ajándékát. A vasárnap megtartásának a ritmusa, a munkától való megnyugvás rendszeressége, Isten parancsának való engedelmesség az, amit "teret biztosít" arra, hogy legyen csend és imádság az életünkben. Lehet, hogy azzal mész el, nem kaptál olyan egyértelmű üzenetet, mint máskor, vagy mint amire éppen úgy vágytál. De akkor is beléptél az Isten nyugalmába, ha megszenteled ezt a napot. Ezzel a belépéssel, ennek rendszeres gyakorlásával leszel csak képes arra, hogy egyénileg is elcsendesedj, imádkozó életet élj, és megszabadulj az idővel való hiábavaló versenyfutástól. Az időt nem neked kell legyőzni, hiszen Isten kezében van. Ő megszabta az idejét mindennek, te csak féljed az Urat, élj bölcsen és keresd az akaratát. ÁMEN!

Hogyan éljünk? Hogyan éljünk jól és bölcsen? Mi a titka a boldog életnek? Mi mindennek az értelme és célja? Ezeket a kérdéseket boncolgatja és válaszolja meg a Prédikátor. Hajlandó vagy meghallgatni egy régen élt, sokat tapasztalt, kíméletlenül őszintén gondolkodó ember szavait?
Én, a Prédikátor, "Ezt gondoltam magamban: Megpróbálom, milyen az öröm, és élvezem a jót!" Mindent kipróbáltam, amiről a legtöbben mégcsak álmodozni sem mertek.
Egy időben borral vidítottam magamat. Nem vesztettem el a fejemet, végig magamnál voltam, de az élvezetet kerestem. A legjobb borokat a legelőkelőbb helyeken. Sok boldog órát okozott, de a hiábavalóság és az üresség érzetét nem vette el.
Belevetettem hát magamat az alkotásba és a vállalkozásba. Házakat és palotákat építettem. Sikeres üzletember lettem. Gyönyörű szőlőket, paradicsomi szépségű kerteket szereztem: megtermett bennük minden exotikus gyümölcs és virág, amelyeket messzi földről hozattam. Barátaim még a nevüket sem ismerték ezeknek. Mesebeli gazdagságban és pompában éltem, gondom semmire sem volt. Tavakat építettem a sivatagban, oázisokat a pusztában, nem volt számomra lehetetlen.
Szolgák serege nézte feszülten kezem minden rezzenését. Csak intettem, és megtették, amit kívántam. Palotáim körül luxusautók, terepjárók, sportkocsik. Utazhattam vízen, szélsebesen száguldhattam a levegőben, nem volt számomra távolság. A föld minden zugába bármikor elmehettem. Nem volt senki más, akinek bármiből is több, szebb, nagyobb lett volna.
Messze földön híres zenészeim és énekeseim voltak. A legjobbakat válogattam ki és hozattam házamba. Művészetükkel semmihez nem fogható szépségekkel és élményekkel ajándékozták meg vágyódó és kereső lelkemet. Bármikor, amikor intettem, jöttek, hogy mennyei kórussal enyhítsék szívem fájdalmait.
Nem tagadtam meg magamtól azt sem, ami a férfiakat gyönyörködteti: a szép nőket. Akit csak megkívántam, magamhoz vettem, hogy édesítsem életem.
Így éltem, és közben nem vesztettem el a fejem. Kerestem a bölcsességet, kerestem az értelmet. De amikor végignéztem mindezen, visszatekintettem a sok gyönyörre, a másoknak soha meg nem adatott exotikus bőségre, üres volt a szívem. Mindez olyan volt, mint a füst, mint a pára, mint a köd; olyan volt, mint amikor valaki meg akarja fogni a szelet, de hiába kapkod, üres marad a keze: hiábavalóság és hasztalan erőlködés.
De az élet értelmének keresését nem adtam fel. Ezért "Azután arra törekedtem, hogy meglássam: mit ér a bölcsesség…" "…Sok bölcsességet és ismeretet szereztem." (Préd.1.16.) Elkezdtem magamat belevetni mindenek megismerésébe. A leghíresebb könyvtárakban a legnagyobb tudósok és filozófusok munkáit tanulmányoztam. Higgyétek el, olyan kitartó és szorgalmas voltam, hogy minden elődömnél és kortársamnál nagyobb ismeretre tettem szert. Népszerű lettem, tiszteltek, és gyakran kérték a tanácsomat. Felkérések záporoztak rám, hogy tartsak előadásokat és írjak könyveket. Nemzetközileg számon tartottak, a munkáimra való hivatkozásokat már számolni sem tudtam. Gondolataim minden fontosabb nyelven megjelentek, és mind a természet- mind a humán tudományok terén meghatározókká lettek. De minél többet láttam, annál jobban nőtt a fájdalom a szívemben. Amint egyre világosabban értettem a nagy összefüggéseket, annál jobban átéltem szívem magányát, és a tudás hiábavalóságát. Hiszen ugyanúgy elpusztulok, meghalok, semmivé leszek, mint az, aki még írni-olvasni sem tanult meg. Minden gondolatommal ugyanúgy elmúlok, mint az, aki csak azon gondolkodik, hogyan lopja meg a másikat. Hamarosan ugyanúgy nem emlékszik rám senki, ahogy nem emlékeznek arra sem, aki egész életében semmit sem tett. A hiábavalóságtól való szabadulás lehetetlensége miatt elegem lett az egészből. Megutáltam az életet.
Elgondolkoztam minden munkámon, amit életemben végeztem. Nagyon sokat fáradoztam, amíg mindazt elértem, ahol ma tartok. Keservesen megküzdöttem a szerzeményeimért. És mennyit fáradoztam úgy, hogy semmi látszólagos eredménye nincs. Rutinszerűen ismétlődő feladatok, amelyeknek soha sincs vége. Nemhogy vége nincs, de eredménye sincs. Az egész olyan, mint a gyomlálás: kihúzod itt, kinő ott. Megjavítod ezt, tönkre megy az. Megvígasztalod az egyiket, baja van a másiknak. Túl vagy az egyik feladaton, de már ott a másik. Tudjátok, pontosan úgy van ez, ahogyan Isten mondta a kertben az első emberpárnak, amikor kiűzte őket: "Legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajt neked… Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!" (Gen. 3.17-19) Milyen igaz ez! És milyen kétségbeejtő! Kié lesz mindaz, amit megszereztem bölcsességemmel, tudásommal, rátermettségemmel? Mit fog vele tenni? Bölcs lesz, vagy ostoba? Befekteti vagy elveri? Ha az életem jó része a munka volt, aminek minden gyümölcsét más kapja, akkor volt-e az egésznek értelme? Ki tudja, hogy értékeli vagy nem, jóra használja, vagy rosszra? Ez is csak a szüntelen fájdalom és kétségek forrása!
Ezek után azt kérdezitek, hogyan éljetek? Mi a végkövetkeztetésem? Mi a boldog élet titka? Hát halljátok: "Nincs hát jobb dolog, mint ha az ember eszik, iszik, és jól él fáradságos munkájából. De beláttam, hogy Isten kezéből jön ez is. Mert ugyan ki ehetik és ki lehet vígan nála nélkül?" Másképpen: "Rájöttem, hogy nincs jobb dolog, mint ha örül az ember, és a maga javára törekszik egész életében. De az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik és jól él fáradságos munkájából."(3.12-13.), és megint: "Ezért az örömöt dícsérem, mert nincs jobb dolog az ember számára a nap alatt, mint ha eszik, iszik és örül, és ez kíséri munkáját egész életén át, amelyet Isten adott neki a nap alatt." (8.15)
Mit mondasz, Prédikátor? - kérdezzük. Most hiábavalóság vagy "éljünk jól a munkánkból"? Fájdalom vagy öröm? Pesszimizmus vagy boldogság? Miért mondja az ellenkezőjét annak, amit eddig hallottunk?
Egy református középiskolában egy diák a következő kérdést tette fel nekem: mit csináljunk, ha úgysincs értelme semminek? Nem értettem, miről beszél. Faggatózásomra kiderült, hogy vallásórán a tanár 45 percen keresztül azt bizonygatta nekik, hogy minden értelmetlen. De miért? Nem élni akarnak megtanítani egy református gimnáziumban? Ha igen, miért kellett megpróbálni az élet halál miatti teljes értelmetlenségéről meggyőzni a diákokat? A Prédikátor könyvét tanulták. Csak a következő órán ment tovább a tanár a gondolatmenettel. Engedte, hogy hasson a Prédikátor kíméletlen őszintesége. Mert a Prédikátor meg akar tanítani élni. Ezért megmutatja, hogy milyen hiábavaló, törékeny és múlandó az élet.
Az élet két pólusát tárja folyamatosan a szemünk elé: hiábavaló, fájdalommal teli, múlandó - ugyanakkor Isten ajándéka, amiben örömünk lehet. Az életben minden relatív: élvezet, bölcsesség, munka és semmi más meg nem elégíti az emberi szívet, ami az örökkévalóságra teremtetett. Ha bármi földi dologban keressük a boldogságot, jó, ha minél hamarabb meghalljuk a Prédikátort: szélkergetés. De ha az Örökkévaló Isten élete megfogant bennünk, az Úr Jézus Krisztusban adatott Szentlélek által, örömmel élvezhetjük a múlandó szép pillanatait. A keresztyén ember reménysége azonban ezen is túlmutat. Bár minden hiábavalóság alá vettetett, mi tudjuk, hogy Jézus Krisztus halála és feltámadása által az egész teremtett világ meg fog szabadulni ebből. Bár ez a reménységünk bizonyos, ebben az életben mi is együtt sóhajtozunk és vajúdunk a hiábavalóság miatt.
 Hogyan éljünk hát? Mi a boldog és bölcs élet titka?
E két pólus feszültségében való élet. Az élet öröm és szomorúság, remémység és csalódások furcsa keveréke. Egyiket sem tagadhatod le! Ha keresztyénként meg akarsz feledkezni arról, hogy egy bűnös és bukott világban élsz, csalódni fogsz Istenben. Ebben az esetben nem veszel tudomást a világról, amelyben élsz. Nem tudsz mit kezdeni a bajokkal, fájdalommal, szenvedéssel, megmagyarázhatatlan történésekkel. Úgy érzed, mint Isten gyermekének, jogod van arra, hogy mindig minden kerek és egész legyen az életedben. Közben pedig a család, a munka, a szerzemények, a bölcseség, az élvezetek mind-mind megpróbálják elfoglalni az örökkévalóság helyét a szívedben. Az ilyen ember mindig a többért hajt, és sohasem áll meg. Az életed egyre inkább hiábavaló szélkergetés, de te nem veszed észre. Ilyenkor jól jön a Prédikátor kemény őszintesége. Ébredj fel, lásd meg, milyen hiábavaló az életed. Minden elmúlik, minden semmivé lesz.
A másik pólus: élvezd az életet, ami Isten ajándéka. A Prédikátor itt mindig a legalapvetőbb dolgokról beszél: evés és ivás, munka, család. Az élet legelemibb, és éppen ezért legfontosabb területein legyen örömünk, mert Isten ezt adta nekünk. Ehhez le kell lassítani, meg kell állni, az élet szépségeit, Isten csodáit észre kell venni. Milyen nehéz ez nekünk a szerzeményeket hajszoló világban. De nemcsak ezért nehéz. Valami más is akadályoz abban, hogy hálával élvezzük az ételt, italt, fáradságos munkánk gyümölcsét, feleségünk, férjünk, családunk. Mégpedig az, hogy keresztyének titokban úgy gondolkodunk, hogy ezeket a földi dolgokat Jézus hűséges és odaszánt követőinek nem illik élvezniük. Azt gondoljuk, ezek olyan "testi", fizikai, evilági dolgok. Élvezni csak a bibliaolvasást, az istentiszteletet, a bibliaórát, a keresztyén szolgálatot szabad.
A Prédikátor meg akar tanítani élni. Élvezd a Teremtő ajándékait, de ne légy azoknak rabja! Élj azokkal örömmel és hálával, mert kezéből valók, de ne hidd, hogy ebben van az életed értelme. Mert amit most élvezhetsz, ott holnap a hiábavalósággal találkozol. Amiben ma gyönyörködhetsz, az holnapra elmúlik. De ahol ma fájdalom vesz körül, ott talán éppen holnap ragyog rád az Úr világossága.
Tudunk mi, keresztyének, így élni? Bölcsen és boldogan? Meg tudunk állni, hogy gyermekeink mosolyában, játékában gyönyörködjünk? Van időnk csodálni Isten ajándékát bennük? Tudunk tiszta szívvel és hálával örvendezni Istentől kapott társunknak? Férjek és feleségek: töltötök úgy időt együtt, amikor nem a munka, az otthon szépítése, fejlesztése, vagy a gyerekek körüli kérdések vannak a középpontban? Tudjátok (még) Isten ajándékaként élvezni egymás társaságát?
Mi lesz a barátságokkal szerzeményközpontú, rohanó világunkban? Isten ajándéka számunkra egy barát? Képesek vagyunk örömmel élni a barátság csodálatos pillanatait? Van időnk egymásra?
Van szabadságunk arra, hogy kimenjünk a természetbe, és megfigyeljük, Isten sokszínű világát? Csodáljuk szépségét, amit elrejtett teremtett világába?
Meggazdagíthat bennünket egy-egy műalkotáson keresztül? Meg tudunk állni, hogy a zene, a képzőművészet, az irodalom egy-egy ihletett darabja rámutasson az élet szépségére és ajándékára? Máskor meg éppen törékeny és fájdalmas voltára.
Nincs időnk, mondjuk. Nincs, amíg az életet nem Isten ajándékaként, és ugyanakkor a hiábavalóság tudatában éljük. Amíg a szélkergetés az elfoglaltságunk, amíg nagyok, gazdagok, bölcsek, másokat megelőzők akarunk lenni, nem bírunk a jelenben élni. Mindig a következő feladatra koncentrálunk.
A Prédikátor meg akar tanítani bölcsen és boldogan élni. Ő sokat próbált és sokat tapasztalt. Általa a Teremtő Isten szól és hív: lásd meg életedben az üres és értelmetlen dolgokat, de ismerd fel az igazi ajándékokat is. ÁMEN!

Már fiatal korban is sokan érzik ezt. A tizenéves szülei életére tekint, látja a rohanást, a pénzkeresést, a fáradtságot, a fontosnak vélt dolgokat, és azt gondolja, amit a Prédikátor mond: hiábavaló, üres, értelmetlen mindez. Hasztalan erőlködés - azaz szélkergetés, amint egy fordító találóan adja vissza az eredeti kifejezés jelentését.
Mi, akik rohanunk, életünk teljében alkotunk, gyerekeket nevelünk, gyarapodunk, vagy éppen szegényedünk, akik életünk derekán annak legjelentősebb eseményeiben vagyunk hallatlan elfoglaltak - egy-egy pillanatra beleremegünk: mi az ételme mindennek? Nem hiábavaló ez az egész?
Idős testvéreink, akik számára az elmúlás valósága még kevésbé tagadható vagy hagyható figyelmen kívül, vajon hogy éreznek, ha visszatekintenek az elszállt évtizedekre? Mi marad meg? Mi bizonyul hasznosnak? A gyermekek, az unokák? Egy évszázad múlva ők sem lesznek. Még az is feledésbe vész, hogy mi éltünk egykor. És ha valaki emlékszik ránk, akkor mi van?
Mi értelme van az életnek? "Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt?" Hogyan töltsük el azt a kis időt, amely adatik nekünk?
Ezek a Prédikátor kérdései is. Minden értelmetlen, üres és céltalan ebben a világban. A föld nem változik, de a tegnap élőket felváltottuk mi, a ma élők, és bennünket is felváltatnak azok, akik még meg sem születtek (v.4).
Ugyanezt a hiábavalóságot látja a természetben is. A nap fölkel, majd lemegy, visszasiet a helyére, hogy újból fölkeljen (ókori világkép!). A szél délre fúj, majd északra, visszatér oda, ahonnan elindult. Minden folyó a tengerbe ömlik, és a tenger mégsem telik meg.
A világ eseményei, a történelem sem különbözik ettől. Nincs semmi új a nap alatt, mondja. Ha valamiről azt állítják, hogy ilyen még nem volt, az csak azért van, mert már elfelejtették az elmúltakat. Ami pedig még meg sem történt, szintén az elmúlás és feledés homályába vész egy nap. Minden dolog fárasztó, unalmas, és semmi sincs, ami igazán megelégítené az embert.
A Prédikátor summája tehát, úgy a könyv elején, mint annak végén: Minden hiábavalóság! Minden olyan mint a füst, a pára, a lehellet, ami egy kis ideig látható, de hamar semmivé foszlik, ezért tartalmatlan. Minden illúzió.
II. "Hogy mondhat valaki ilyet?!"
…kiált fel dühösen keresztyén és nem keresztyén ember egyaránt. Így nem lehet élni, ez nem lehet igaz, ez romboló, ez az ember beteg… - és folytathatnánk a sort. Hogyan kerülnek sorai a Bibliába, az életet ajándékozó, teremtő és megtartó Isten kijelentésébe? Ki ez az ember és miért beszél így?
Magát Prédikátornak hívja. A pontos fordítás alapján a gyülekezet vezetője, ősszegyűjtője, irányítója. Azt mondja, hogy Dávid fia, Izrael királya. Azonban feltételezhetjük, hogy a Salamon nevét használó, az élet értelmét kereső, sokat tapasztalt és mindent kipróbált férfi nem Salamon király. Miért beszél így ez az ember?
Pesszimista, depressziós? Megfordulhat a fejünkben, hogy beteg volt. De ha valaki végig olvassa könyvét, nem tarthatja ezt az elképzelést. Egyik fontos mondanivalója visszatérően az, hogy örüljünk az életnek, amit Isten adott. Depressziós ember nem buzdít erre.
Ateista, hitetlen, istentelen lenne? Igaz, hogy az Istent tagadó ember is hasonló következtetésre juthat; de a Prédikátor nem ilyen ember. Újra és újra Istenre mutat, aki a teremtő, a végső bíró, mindenek felett való Úr. Hisz Istenben.
Evangélista? Egyes magyarázók szerint a Prédikátor arról beszél, hogy az élet ilyen üres és értelmetlen, Isten nélkül. Ő maga hosszasan keresett, és ebben a keresésben mindent kipróbált, amíg rá nem jött, hogy egyedül Isten elégít meg. Éppen ezért, amit ír, azt szekuláris embereknek szánja, de mindez nem vonatkozik azokra, akik ismerik a teremtőt, aki Jézus Krisztusban kijelentette magát nekünk. Ez esetben lapozhatnánk, mondván, hogy ha mi már találkoztunk Istennel, túl vagyunk e könyv mondanivalóján, hiszen a Prédikátor csak azért beszél a hiábavalóságról, hogy a nem hívőket rádöbbentse az Isten nélküli élet tarthatatlan voltára. Ez azonban hiba lenne. Mert, míg igaz, hogy Isten nélkül hiábavaló az élet, az is igaz, hogy a Prédikátor nem mondja, hogy a hívőkre nem vonatkoznak megállapításai, hiszen ő maga a Teremtőt és Isten útjait nem tagadva beszél a hiábavalóságról.
Ha a Prédikátor nem depressziós, nem ateista és nem is csak hitetleneknek ír, akkor mi a magyarázata kijózanító, vagy éppen felkavaró szavainak?
A Prédikátor könyve az Ószövetségi bölcsesség irodalom része. Kik a bölcsek? "Az izraeli bölcs tulajdonképpen a hétköznapok aprópénzére váltja azt, amit az intézményesített papság az isteni Törvényről tanít, a próféták pedig karizmatikus lendülettel mint Istennek a pillanatnyi helyzetre vonatkozó erkölcsi akaratát hirdetik." (Szigeti-Baternay komm.) A feladatuk nem az Ige hirdetése, hanem az emberek tanítása arra, hogyan alkalmazzák azt az élet minden területére. A bölcsmondások a munka, az öröm, a pihenés, a család, a mindennapok világát ölelik fel.
A Prédikátor a Kr. e. 4. században élthetett. Egy olyan korban, amelyet virágzás, fellendülés és a jóléttel gyakran együttjáró önelégültség, vallási kiüresedés jellemzett. Izrael hite ellaposodott, Isten szent jelenléte és mindent megindító szava helyett közönséges klisék, magabiztos kijelentések, Isten lényétől elszakadt bölcsesség hangzott. A Példabeszédek könyvének bölcsmondásai alapján a hit a következőre szűkült: a bűnből testi szenvedés, az igaz kegyességből pedig anyagi jólét következik (Bright, 440.) Isten a jókat megjutalmazza, már ebben az életben, a gonoszokat pedig megbünteti. Mindezzel Istent emberi meglátások, megfigyelések alapján tett tételek szűk keretébe próbálták beszorítani. Ha valaki beteg lett: biztos vétkezett! Ha valakinek az élete virágzott: igaz ember! Ha valaki szereti Istent: baj nem érheti! Istennek jól meghatározott helye volt az életben, amiből szinte ki sem léphetett. "A Gondviselést túl egyszerű és optimista szemszögből nézték." (Szigeti, 7) Ez ellen tiltakozik Jób könyve (Jób szenvedésének nem az a magyarázata, hogy vétkezett!), valamint a Prédikátor is:
"A jó napokban élj a jóval, a rossz napokban pedig lásd be, hogy ezt is, amazt is Isten készítette azért, hogy az ember ne találja ki, mi következik. Sok mindent láttam hiábavaló életemben: Van olyan igaz ember, aki elvész pedig igaz, és van olyan bűnös, aki sokáig él. pedig gonosz." (Préd. 7.14-15)
A Prédikátor üzenete: a világ, és benne Isten cselekedete, nem olyan egyszerű, szépen skatulyázható, szabályozott és kiszámítható, mint az ő korában ezt tanították. A világban van titok, Isten útjaiban megfoghatatlan, látszólag igazságtalan és fájdalmas események, hiszen Isten alkotásait  az ember nem tudja felfogni. A minden hiábavalóság és hasztalan szélkergetés gondolatával a leegyszerűsített, naivan optimista, Isten szentségét és szuverénitását elhomályosító, irreális teológiával és vallásossággal szemben tiltakozik a Prédikátor. A világ eseményei, Isten cselekvései nem kényszeríthetőek be semmiféle emberi rendszerbe, legyenek azok bármilyen szépek és vallásosak is. Igaz, hogy Isten megáldja az igazat, és elveszti a bűnöst, de ő nem tartozik így cselekedni, ez nem automatikus, és nincs áldás a vele való kapcsolat, a rajta való függés, élő hit nélkül.
A Prédikátor könyvének ezt az üzenetét jól illusztrálja liturgiai használata a Izrael életében. Az őszi sátoros ünnepen, az őszi terménybetakarítás örömünnepén, olvasták fel. Izrael ilyenkor adott hálát Istennek a termésért, egész évi munkája gyümölcséért, valamint arról is megemlékezett, hogy Isten hogyan gondoskodott népéről a pusztai vándorlás alatt. Hogyan lehetséges, hogy az egyik legpozitívabb ünnepen a Biblia legnegatívabb, borongósabb könyvét olvasták fel? Egy zsidó írásmagyarázó a következő választ adja: "Az áldott termés örömnapjain arra gondolunk, hogy végeredményben a földön nincs biztonság Istenen kívül. A héber Biblia egy könyve sem alkalmasabb a Préd 12 fejezeténél arra, hogy megértesse velünk ezt a kettős leckét: minden emberi mű múlandó, csak az isteni támogatás örök." (Lapide, in: Szigeti 14.) Isten népe nem élvezheti Isten áldását úgy, hogy közben megfeledkezik az áldás Istenétől.
III. Mit üzen a Prédikátor ma?
Természetesen nem mást, mint hogy minden hiábavalóság, igen nagy hiábavalóság. A Prédikátor üzenete kijózanítóan realista. Megmutatja, hogy ha életed bármely részét elszakítod tőle, olyan leszel, mint aki üres szatyrot szorongatva gondolja, hogy övé a világ minden gazdagsága. A Prédikátor lemeztelenít a hiábavalóságoktól, hogy felöltöztessen Istennek.
Bármibe is "kapaszkodsz" most, ami neked jelentőséget, megelégedést, célt ad, az semmivé lesz. Cserben fog hagyni, be fog csapni, előbb utóbb semmivé fog foszlani. Olyan mint a lehellet, a pára, a buborék: most van, holnap nincs. Isten nélkül semmi sem elégít meg. Itt valóban evangélizációs vonatkozása van a "minden hiábavalóság" gondolatának. De szavai nem állnak meg a nem hívőknél.
Keresztyén emberként: egyetemi felvételire való készülésed, sikeres vizsgáid, jó eredményeid, közelgő előléptetésed, szépen alakuló kapcsolatod, éles eszed, vonzó külsőd, kitalált, eltervezett, felépített jövőd… A Prédikátor azt kérdezi tőled: tartozik neked Isten mindezzel? Jár ez neked, mert hívő vagy? A dolgok természetes és megmásíthatatlan menete, ami az életedben történik?
Mit mondhatott Keresztelő János, Isten prófétája a börtönbe, amikor elküldte tanítványait Jézushoz? Minden hiábavalóság - az Urat szolgáltam, és Heródes bebörtönzött az Isten szavának tolmácsolásáért. Mi ez, ha nem hiábavalóság, ha nem szélkergetés? Heródes nem tért meg, sőt, János fejét vette egy átmulatott éjszakán.
Mit mondhat az a hatgyermekes asszony, akinek az Úrért buzgolkodó lelkipásztor férje fiatalon meghal sokak imádsága ellenére? Értelmetlen, hiábavaló - a mi szempontukból semmi hasznát nem látjuk (vö. 3.v)
Miért van az, hogy egy asszony, aki rákos betegen az Urat szolgálja, akinek az a vágya, hogy másokat vígasztaljon és betegségében az Úrhoz vezessen, hirtelen meghal? Mi a haszna? A mi oldalunkról: hiábavalóság.
Hogy lehet az, hogy valakit Isten elhív a szolgálatra, és teológiát tanul évekig, ami a szüleinek sok pénzbe kerül. Az utolsó évben megismer egy fiút, csak azért, hogy megszeressék egymást, pár hónapig álmodozzanak esküvőről, közös életről, és egyszercsak hirtelen meghal szívelégtelenségben? Minden hiábavalóság, mondja Prédikátor. Ne keressünk magyarázatot ott, ne próbáljunk okoskodással vígasztalni ott, ahol ez előlünk elrejtetett.
Mindez azt jelenti, hogy nincsenek módszerek, amelyekkel Istent, az ő áldását, az általunk elképzelt, vágyott dolgokat meg tudnánk vásárolni, magunknak tudnánk biztosítani. Mindezzel arra hív Isten, hogy ő legyen a központja annak, amik vagyunk és amit teszünk. Ne engedjük ellaposodni, kiürülni, vallásos klisékké silányulni a vele való kapcsolatot. Ne engedjük, hogy vallásos dogmák és cselekedetek, mai bölcsességek (amelyek nem hamisak!) az Istennel való élő kapcsolat helyébe lépjenek. Ne a tőle származó dolgokat keressük, hanem magát az élő Istent szomjazzuk. Ismerjük el, hogy ő nagyobb, mint mi, és az ő útjai bölcsebbek, mint a miéink.
Dícsérjük őt Jézussal együtt a benne kapott kijelentésért: "Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek." (Mt.11.25) És halljuk meg Jézus vígasztaló hívását mindarra, amit nem értünk, és amiben e világ hiábavalósát oly valóságosan érezzük: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek," (Mt.11.28) ÁMEN!

Kedves testvérek!
Két bevezető megjegyzéssel szeretném kezdeni.
Az első, hogy nem kell a lelkipásztornak megmagyaráznia a textusválasztást; még az utolsó alkalommal sem. Nem is tenném, ha nem úgy adódott volna, hogy ugyanarról beszélek, amiről múlt vasárnap volt szó. Kérem, tekintsétek ezt rajtam kívül álló egybeesésnek; bennem hónapok óta ez az ige volt a búcsúzásra. Kérem tehát, hogy senki ne legyen, aki bármit beleolvas ebbe a ténybe, vagy a két igehirdetésbe, hiszen ezek egymástól függetlenül születtek. 
A második megjegyzésem pedig az, hogy amikor az ember elbúcsúzik, elköszön, akkor vagy még sokkal hosszabban beszél, mint szokott, mert annyi mondanivalója és buzdítása van még; vagy azért, mert azt se tudja, hogy mit mondjon; vagy pedig sokkal rövidebb lesz, mint szokott, hiszen minden fontosat úgyis elmondott már. A sokkal többel megölnélek titeket, legyen hát a rövidebb!
Három (plusz egy) rövid gondolatban szeretnék a jó pásztorról beszélni.
1. Az én juhaim
Jézus a benne hívőket a maga juhainak nevezi. Azt hiszem, mondhatom: arra törekedtem, hogy tudjátok: nem az én juhaim vagytok, hanem az Ő juhai vagytok; és nem az én gyülekezetem vagytok, hanem az Ő gyülekezete.
Jézus egy példázattal, a pásztor és a nyáj képével kezdi ezt a hosszú szakaszt. Izraelben a pásztor képe a királyt jelenti. Izrael pásztora a király, a nyáj pedig Izrael népe. Pásztorok rajta kívül a vezetők, akikre, hasonlóan a királyhoz, Isten rábízta az ő nyáját. Végső értelemben azonban mindig az Úr marad a pásztor. Isten Izrael pásztor. Dávid azt mondja a 23. zsoltárban: „Az Úr énnékem őriző pásztorom.”
Jézus hallgatói pontosan tudják ezt. Izrael pásztora, Izrael királya végső értelemben senki más, csak az Úr maga. Ebben a helyzetben jelenik meg Jézus és mondja: „én vagyok a jó pásztor.” Érthető, hogy ez alapvető kérdéseket vet fel. Ha az Úr a pásztor, ha egyedül Isten a király, akkor ki ez a Jézus, aki nem is hivatalos pásztor, vallásos vezető, mégis azt állítja magáról, hogy ő a jó, az igaz pásztor? Ha az Úr a király egyedül, akkor milyen király Jézus? Közben számos más király közben uralkodik Izraelen: a római császár, Heródes, vallási vezetők. Hol van itt helye Jézusnak? A kérdést maga Jézus oldja fel a szakasz végén, amikor azt mondja: „én és az Atya egy vagyunk.” Az Úr az egyetlen igaz pásztor, de ez én magam vagyok - mondja Jézus. Ő Isten népe igaz királya és uralkodója, Ő az egyetlen pásztor, egészen más, mint a többiek. „Én életemet adom a juhokért. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből.”
Az Úr Jézus Krisztus letette az életét értünk, hogy az Ő örök életében részesítsen bennünket. Abban az életben, ami az Atya kezében van, és amiből semmi és senki nem ragadhat ki. Tehát ha az Övéi vagytok, biztonságban vagytok. Ha az Övéi vagytok, annyira biztonságban vagytok, hogy még a magatokéi sem vagytok. Még magatoktól is szabadok vagytok.
2. Hallgatnak a hangomra
Ismerem őket, és ők követnek engem. Arra törekedtem, hogy megismerjétek Jézust, és megismerjétek az Ő hangját, és nem arra, hogy az én hangomat kövessétek.
Van valami csodálatosan gyöngéd és bensőséges abban, ahogy Jézus az övéihez viszonyul. Ezt fejezi ki a példázatban, amikor azt mondja, hogy a juhok hallgatnak a pásztor hangjára, aki a maga juhait néven szólítja és kivezeti. A kép a korabeli gyakorlatra utal, amikor éjszakára egy-egy akolba több nyájat összetereltek, majd a nyájakat reggel, amikor elindultak legeltetni, a pásztor hangja által választották szét. A juhok ismerik a saját pásztoruk hangját. A juhok ismerik annak a pásztornak a hangját, aki egész nap velük van, egész nap vezeti és oltalmazza őket. Aki még akár annak az árán is velük marad és terelgeti őket, hogy szembe kell szállnia a rájuk támadó vadállatokkal. Nagyon mély, bensőséges kapcsolat van tehát a pásztor és a juhok között. Nem tudom megállni, hogy zárójelben ne jegyezzem meg: született egy dokumentumfilm egy magyar pásztorról, ami tanulságos a lelkipásztoroknak is, szeretném mihamarabb megnézni. Arról szól, milyen is a jó pásztor. A bensőségességből, ismeretből, szeretetből, törődésből az születik, hogy a juhok ismerik a pásztor hangját, aki szólongatja, vezeti, terelgeti őket.
A lelkipásztori szolgálathoz hozzá tartozik a személyes ismeret. Ebben soha nem érezhettem, hogy ne lett volna mulasztásom, vagy nem tehettem volna többet. Most mégis arra szeretném irányítani a figyelmeteket, hogy ahogyan Jézus hangját halljátok, úgy követitek Őt. Ismeritek az Ő hangját. Ha ugyanis Jézus valóban az Ő juhainak nevez titeket, ebből az következik, hogy Ő pásztorol titeket. Elsősorban Ő gondoskodik rólatok. A Vele való kapcsolatban növekedtek az Ő ismeretében. Egyre bizonyosabb valóság az életetekben az, hogy Ő ismer titeket, ti pedig halljátok a hangját és követitek Őt. Ha megismertétek Jézust, ismeritek a hangját: az egyedüli, igaz, szelíden határozott, gyengéden szerető, máskor hatalmasan megszólaló, néha súlyosabban intő hangot. Ismeritek az Ő hangját. Jézust követitek, nem a lelkipásztort. Jézus hangját kell ismerjétek, nem a lelkipásztorét. Ez azt jelenti, hogy bár a lelkipásztorokon keresztül, de elsősorban mindig maga Jézus táplál benneteket, mert ti hallgathatjátok Őt. Nem vagytok kiszolgáltatva abban, hogy Jézus élete, szava eljut-e hozzátok.
A legnagyobb kiváltság, hogy Isten igéjét hirdethettem nektek évtizedeken keresztül. Sok gyönyörűségem és sok gyötrődésem, sok örömem és sok könnyem volt ebben, mindegyikért hálás vagyok az Úrnak. Mert felfoghatatlan a csoda, amit Jézus ránk, igehirdetőkre bízott, hogy az Ő szava általunk is elérje az Ő juhait. Mégis ennek minden kiváltsága, minden csodája, minden dicsősége és minden titka el kell, hogy tűnjön azért, hogy megmaradjon az egy igazán fontos: hogy ti megismertétek Jézus hangját, halljátok Őt, és követitek Őt. A többi nem fontos.
3. Idegent pedig nem követnek
„Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik.” Arra törekedtem, hogy felismerjétek az idegen hangokat, és ne hallgassatok azokra.
A juhok hallják az idegenek hangját, de nem követik – mondja Jézus a példázatban. Nem tudom, hogyan van ez a juhokkal, lehet, hogy az ő esetükben ez tényleg ennyire világos és egyértelmű, de Jézus nyájával nem ilyen egyértelmű. Ha rátekintünk az Újszövetség tekintélyes részére, az apostoli levelekre, azt látjuk: az egész arról szól, hogy mindenféle hangokat hallgatnak, mindenféle tanítást elhisznek, ami nem Jézustól való. Az apostolokat, a pásztorokat ez nem lepi meg. Mint ahogy Jézust sem lepi meg, mert Ő is beszélt báránybőrbe bújt farkasokról, itt pedig tolvajról, rablóról, béresről. Ma már csak azt tudom a szívetekre helyezni: ne legyetek naivak! Háború dúl a lelketekért, és ez a háború nem kerül el senkit. Ezért olyan fontos, hogy ismerjétek Jézus hangját! Ezért mondja Jézus: „és ti ismeritek az ő hangját.”  Ezért fontos: amikor hallasz valamit, ami elkezd vonzani, csalogatni, már-már elindulsz, mert nagyon vonzó, de a lelked mélyén érzed, hogy valami nem stimmel: ez nem az a hang, amit megismertem, ez nem Jézus hangja – akkor ne hallgass rá és ne kövesd! Bátran kérdezd meg magadtól: ez az a Jézus, akit én ismerek? Ez az a Jézus, akit megismertem? Bátran kérdezzétek meg egymástól: ez annak a Jézusnak a hangja, akit mi ismerünk? Bízzatok abban, hogy ismeritek Jézus hangját, és legyetek bátrak arra, hogy ami nem az Ő hangja, azután nem mentek!
Plusz egy: „Más juhaim is vannak nekem”
Ez azért „plusz egy”, és nem negyedik pont, mert ez váratlanul érkezett, de rájöttem: nagyon fontos. „Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók, azokat is vezetnem kell, és hallgatni fognak a hangomra” – mondja Jézus. Arra törekedtem, hogy soha ne veszítsétek szem elől azokat, akik még nincsenek itt, még nem tartoznak Jézus nyájához, hanem valahol Jézus nélkül kóborolnak az életben.
Amikor Jézus azt mondja: „más juhaim is vannak nekem”, akkor az őt követő és ismerő zsidóknak beszél arról, hogy az ő királysága, uralma alatt a népeknek, a pogányoknak is helye van. Ő nem csak a magunkfajtának a pásztora, hanem mindazoké, akiket csak neki ad az Atya. Ezért kérlek: soha ne felejtsétek el, hogy ti, mint Jézus nyája, Isten népe nem csak hogy nem a magatokéi vagytok, de nem is magatokért vagytok. Jézus sokakat hív el, sokakat vezet, akik még nem ebből az akolból valók, akik nem ismerik Őt. Ha halljátok Jézus szavát, ha engedelmesen követitek Őt, Ő el fog titeket vezetni azokhoz, akik általatok fogják megismerni az evangéliumot. Akik ma még nem Isten népe, de egy nap az Ő népe lesznek.
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak, és a Szentlélek Istennek, amiképpen kezdetben volt, most és mindörökkön örökké. Ámen!
A záró imádságunkat Salamon templomszentelési imádságából veszem. Egyrészt Salamon gazdagsága nagyon sokat jelentett nekünk a kezdetekben. Arról beszélt, hogyan tesz minket Isten gazdaggá, hogy másokat meggazdagítson általunk, mint gyülekezet által. Másrészt ezzel az imádsággal imádkoztunk a templomszenteléskor. Azt kérem tehát, hogy az imádságra, utána az úri imádságra és az áldásra, ami szintén Salamon templomszentelési imádságából van, álljunk fel!
Imádkozzunk!
Uram, Izrael Istene, nincs Hozzád hasonló Isten sem fent az égben, sem lent a földön. Hűségesen megtartod a szolgáiddal kötött szövetséget, ha teljes szívvel Előtted járnak. Tekints a te szolgád imádságára, és könyörgésére, Uram, Istenem, és hallgasd meg a kiáltást és az imádságot, amikor ma a Te szolgád a te színed előtt imádkozik! Nézz nyitott szemmel erre a házra éjjel és nappal, arra a helyre, amelyről azt mondtad: ott lesz az én nevem! Hallgasd meg az imádságot, amikor a te szolgád ezen a helyen imádkozik! Hallgasd meg a te szolgádnak, és népednek, Izraelnek a könyörgését, amikor ezen a helyen imádkoznak! Hallgasd meg lakóhelyeden, a Mennyben! Hallgasd meg, és bocsáss meg nekik! Ha majd néped, Izrael vereséget szenved ellenségétől, mert vétkezett Ellened, de azután megtér Hozzád, vallást tesz nevedről, Hozzád imádkozik és könyörög ebben a házban, Te hallgasd meg a Mennyből! Bocsásd meg népednek, Izraelnek a vétkét, és hozd vissza arra a földre, amelyet őseinek adtál! Ha majd éhínség támad az országban, ha dögvész, aszály, sáska vagy cserebogár pusztít, vagy ha ellenség ostromolja az ország városait, vagy bármilyen csapás és betegség támad, akkor minden imádságot és könyörgést, amelyet akár egy ember, akár egész néped, Izrael mond el, és ha valaki elismeri, hogy miatta van a csapás, és kitárja a kezét e ház felé, Te hallgasd meg lakóhelyedről, a Mennyből. Bocsáss meg, cselekedj és bánj mindenkivel tettei szerint, ahogyan megismerted a szívét! Hiszen egyedül Te ismered minden embernek a szívét. Hogy féljenek Téged egész életükben, amíg csak azon a földön élnek, amelyet őseiknek adtál. Még az idegent is, aki nem a te népedből, Izraelből való, de eljön messze földről a te nevedért, mert hallani fognak nagy nevedről, erős kezedről és kinyújtott karodról; ha eljön, és imádkozik ebben a házban, Te hallgasd meg lakóhelyedről, a Mennyből, és tedd meg mindazt, amit az idegen kér Tőled, hogy a Föld minden népe megismerje nevedet, és úgy féljenek Téged, ahogyan néped, Izrael. És tudják meg, hogy Rólad nevezték el ezt a házat, amelyet építettem!

János evangéliumában újra és újra találkozunk Jézus „én vagyok” kezdetű önkijelentéseivel. Így áll előttünk ma a 35. vers: „én vagyok az élet kenyere. Aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” Hasonlóképpen hallottuk Tőle, mikor azt mondta: „én vagyok a világ világossága”, „én vagyok az igazi szőlőtő”, „én vagyok a jó pásztor, aki életét adja a juhokért”, „én vagyok az ajtó, aki rajtam megy be, üdvözül.” Egy alkalommal pedig az elfogása éjszakáján semmit nem tesz hozzá, csak ezt mondja: „én vagyok” – s amikor ezt kimondja, akkor a katonák, akik az elfogására jöttek, hátraesnek. Az az igazság érvényesül itt, hogy amikor Jézus megszólal: „én vagyok”, akkor ő nem csak egyfajta képi, szimbolikus beszéddel elmond önmagáról valamit, hanem erővel jelen van, kijelenti önmagát. „Én vagyok” – ez a mondat a zsidó gondolkodásban visszamegy a kezdetekhez, amikor Isten bemutatkozott Mózesnek: „vagyok, aki vagyok”. Amikor Jézus így jelenti ki önmagát: „én vagyok”, akkor a lényét, lényegét, isteni dicsőségét jelenti ki az őt hallgatóknak - és ezek az önkijelentések mindig választás elé állítanak bennünket, mindig a hit vagy a hitetlenség útját nyitják meg előttünk.
Jézus beszédei súlyos beszédek, és boldog az az ember, aki nem botránkozik meg Jézus súlyos szavaiban. Mivel ez nem könnyű, egy rövid fohásszal menjünk tovább!
Jézus, aki önmagadat jelented ki élő és valóságos módon, könyörülj meg rajtam, hogy minden tökéletlenségemben ne rontsam el a Te igédnek igazságát; és könyörülj meg mindannyiunkon, akik hallunk ma Téged, hogy ne botránkozzunk meg azon, ahogyan Te kijelented magadat nekünk! Ámen!
Jézus „én vagyok az élet kenyere” kijelentése kapcsán három dologról fogok beszélni előttetek:
 1. Mi az, ami szükséges?
Jézus azt mondja: „én vagyok az élet kenyere, aki ebből a kenyérből eszik, az soha meg nem éhezik, annak örök élete van”. Mi ez a kenyér, hogyan ragadhatjuk meg? Mi az a végső nagy szükségünk, amire válasz lehet Jézusnak ez a kijelentése? Mi az a keresés, mi az a vágyódás, amelyre válaszul Jézus önmagát adja az embernek válaszul? Mi az a legalapvetőbb szükség, amire éhezik minden ember? A történet valós idejében, Jézus korában a kép a kenyérről sokkal könnyebben megragadható volt, hiszen amikor Jézus megvendégeli, megeteti, kenyérrel jóllakatja őket, akkor valami olyat ad nekik, ami a sokaság jelentős részének mindennapi egzisztenciális kérdés. Nekik naponta meg kellett dolgozni a betevő falatért. Mi azonban más körülmények között, bőségben élünk, nekünk a kenyér nem egzisztenciális kérdés. Nem tudjuk tehát innen megragadni, miről is van szó. Ott sem csak a kenyérről volt szó, hanem jóval többről, mindarról a feszítő kérdésről, hogy kik ők valójában. Kik vagyunk mi, mint Isten népe? Őseink azok voltak, Izrael gyermekei, akiket Isten kiszabadított a rabszolgaságból, akikkel utána szövetséget kötött, hogy mi az Ő népe vagyunk, Ő pedig a mi Istenünk, és akiket utána Isten Mózes vezetésével, mannával táplált a pusztában. Amikor az Egyiptomból való szabadulás után, de még az otthonukba való megérkezés előtt Isten a sivatagban vezette Izraelt, az nagyon nehéz, nagyon különleges időszak volt az életükben. Sokat zúgolódtak a szükségeik miatt, és Isten mannával táplálta őket. A manna különleges dolog volt, naponta hullott az égből a földre, összeszedegették, megőrölték és abból készítették a kenyeret. Nem volt a sivatagban más, Isten így gondoskodott róluk, így táplálta őket. Ezért amikor megtapasztalják, hogy Jézus csodálatos módon jóllakatja őket kenyérrel, akkor nem csak arról van szó, hogy végre van testi kenyér, fizikai táplálék, hanem arról is szó van, hogy ezen a különleges emberen, Jézuson keresztül valami hasonlót élhetnek át, amit az őseik átéltek a régi időkben. De akkor ki ez az ember, és kik vagyunk mi?  
Ennek a fényében szeretnék arról beszélni, mi ma minden ember égető nagy szüksége. Végső értelemben az a mi egzisztenciális nagy szükségünk, hogy egészen mélyen, ne csak kognitívan, intellektuálisan, hanem a lényünk, a zsigereink mélyéig tudhassuk: kik vagyunk valójában. Honnan jöttünk? Miért vagyunk itt? Hova tartunk? Mi a jelentése azoknak a napoknak, amiket élünk egyiket a másik után? Kihez tartozunk? Mit jelent szeretni? Mit jelent szeretettnek, értékesnek lenni? A legmélyebb kérdések ezek, amelyekre maróan éhezi a választ minden ember, akár kereszténynek vallja magát, akár nem. Mert van egy énünk, amit kifele mutatunk, és van egy énünk mélyen a bensőnkben, aki küzd ezekkel a kérdésekkel, de vajon ez a kifelé megélt én és a belső gondolataink, érzéseink találkoznak-e? Egymásra találnak-e abban a mély megpihenésben, nyugalomban, amelyben bizonyosan tudhatjuk, kik vagyunk, hova tartozunk, miért vagyunk ebben a világban, honnan jöttünk és hova tartunk? Nagyon-nagyon mély éhség ez az emberben. Mi a valóság mélyen bennünk? Hol van a megnyugtató válasz erre a mardosó, kínzó kérdésre, hogy valójában kik vagyunk?
Szeretném, ha megpróbálnátok most őszintén, képszerűen magatok előtt látni a saját válaszotokat erre a kérdésre. Az első válasza ugyanis a szívünknek, hogy az vagyok, amim van, amit elértem; vagy azzá leszek majd, amim lesz, amit el fogok érni. Valami, ami a teljesítményem, az eredményem. Mi az a dolog az életedben, ami úgy van ott, hogy ha ránézel, akkor jóleső, meleg érzéssel tölt el: ez itt van, ez vagyok én, ez tartozik hozzám, ez mondja meg, hogy ki vagyok. Vagy ha előre tekintesz: mi felé irányul az életed? Mi az a vágyott valóság, ami képszerűen ott él benned, hogy amikor el fog jönni a pillanat és megragadhatod, akkor végre az leszel, aki lenni szeretnél, akkor végre megnyugodhatsz ebben a kérdésben? Idősebbek miről érzitek azt, hogy jó ránézni, mert megvan; vagy hol van az a mély hiányérzet, szomorúság, vigasztalanság, ami azt mondja benned: ezt nem tudtam megragadni, megszerezni, és ezért nem lettem soha azzá, amivé lennem kellett volna? Nem olyanok lettek a gyerekeim, amilyennek szerettem volna - vagy sok-sok mindent betehetünk ide. Ha ott van, magad előtt látod életednek ezt a súlypontját, amire így tekintesz jóleső elégedettséggel, erős vágyakozással, vagy fájó hiánnyal; amiről úgy tartod: ez vagyok én, ettől vagyok valaki – akkor most arra kérlek: egy pillanatra képzeld el, mi történik, ha ez elvétetik az tőled, vagy soha nem fog megadatni neked? Merd átgondolni: mit érzel, ki vagy te valójában, ha ez a megragadott vagy még csak vágyott dolog, teljesítmény vagy eredmény, ez nincsen? Akkor ki vagy te? Mi a valóság? Miben nyugszik, hol pihen meg a lényed, a lelked ebben a kérdésben?
Rátekinthetünk arra is, miképpen éhezzük a lényünk mélyén mások szeretetét. Ahhoz, hogy valakik legyünk, kell, hogy mások csodáljanak, elismerjenek bennünket. Nem az igaz, egészséges szeretetről beszélek, hanem arról, amikor minden rezdülésünkkel, törekvésünkkel, tervünkkel, ahogy nézzük az útjainkat, hogyan fogunk mozogni az emberek között, azt latolgatjuk: hogyan fogjuk begyűjteni mások szeretetét, csodálatát, elismerését, mert csak ez által lehetek azzá, aki lenni szeretnék. Ez definiáljon, ez mondja meg, ki vagyok. Tekints rá egy pillanatra: ha ez elvétetik, vagy soha nem kapod meg, ezek nélkül ki vagy te valójában?
Ki vagy te valójában? Az vagy, amit posztolsz? A képek, amelyek körbevesznek? Ilyen világban élünk, illúzióval vesszük körbe magunkat. Beállítod a helyszínt, gyönyörűen pózolsz, húsz, ötven, száz képet lőnek rólad, majd végigmész ezeken, kiválasztod a legeslegjobbat, kirakod, posztolod, és azt mondod magadban belülről: ez vagyok én. Ezt fogják látni rólam. Ugyanezt teszi az összes barátod is, mindenki kirakja az ily módon megalkotott képeket önmagáról. Mindannyiunknak szükségünk van a másikra ahhoz, hogy megtudjuk, kik vagyunk valójában, de az illuzórikus képünket tesszük ki és illuzórikus képekkel hasonlítjuk össze. Kirakat-világban élünk, közben azon gondolkodunk, hogy kik vagyunk, mi a valóság. Ez a valóság? Dehogy ez a valóság! Hol van akkor az igazi valóság, hol van a válasz erre a maró, kínzó kérdésre, hogy ki vagyok valójában?
Az, hogy tudjuk, kik vagyunk; megnyerjük a választ erre a kérdésre; elérkezzen egy mély megpihenés, szabadság, belső bizonyosság, az olyan alapvetően fontos az életünkben, mint a kenyér. Nem luxuscikk, hanem egzisztenciális szükség. Mert ha nincs, éhezzük és kolduljuk - és azt hiszem: kevesebb van ebből a fajta kenyérből a mai világban, mint Jézus idejében az igazi kenyérből.
Jézus megjelenik, és azt mondja: „Én vagyok az élet kenyere, aki eszik ebből a kenyérből, az soha többé meg nem éhezik.” Mit jelent ez? Hogyan lehet Ő válasz erre a kínzó éhségre?
2. Hogyan lehet ez a miénk?
Meghívás.
Nézzük, mi történik Jézus és hallgatói között! Jézus meghívja őket, és oda szeretné irányítani a figyelmüket, ahol a valódi válasz van ebben a kérdésben. Ez azonban nem megy könnyen, mert akik keresik a kenyeret, vagy az identitást, máshol keresik. Az emberek, akiket Jézus jóllakatott a kenyérrel, mennek utána. Jézus egy ponton azt mondja nekik: „nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok.” Amit én veletek tettem, hogy megszaporítottam a kenyeret, az egy jel volt, ami valami többre mutat. Jóval többre annál, hogy jóllaktatok. Ti azonban nem akarjátok látni azt a többet, ami itt jelen van, csak azt akarjátok, hogy újra és újra jóllakassatok benneteket. Ezért akartok engem királlyá tenni. Legyek olyan vezető, próféta, aki, mint ahogy Mózes el tudta intézni a pusztában az atyáink idejében, szintén el tudja intézni, hogy adassék a táplálék, és jobb legyen a sorsunk! Jézus azt mondja nekik: a kenyér helyett, amit kerestek, rám nézzetek és engem keressetek! „Ne a veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amit az Emberfia ad majd nektek! Mert őt pecsétjével igazolta az Isten.” A hallgatói azonban nem értik, miről beszél. Isten pecsétje van rajta? Akkor beszéljünk Istenről! Mi az első gondolat, ami eszükbe jut, ha már Istenre terelődött a szó? Mit kell tennem, hogy tetszek Istennek? Hátha még kenyér is lesz belőle! Hátha még identitás is lesz belőle! Itt ez a kínzó kérdés, mit kell hát tennem, hogy választ kapjak rá? Jézus azt mondja: „az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit Ő küldött!”
Hogyan lehet a mienk ez, amit ilyen erővel keresünk és vágyunk? Jézusban - de nem úgy, ahogy gondoljuk. Mert hasonlóan vagyunk mi is, mint ott akkor ők voltak: kell nekik Jézus, de csak azért és addig, amíg megelégíti a kenyér iránti vágyukat. Közületek is számosan ugyanígy vagytok ezzel: keresitek a választ erre a mély kérdésre. Ott van előttetek a fantomkép: mi fogja majd megadni azt, amitől végre meg fogtok nyugodni abban, hogy kik vagytok, kik lesztek. Ezt a megálmodott valóságot, eredményt keresitek, Jézus pedig arra jó, hogy ezt megadja nektek. Ezért akartok hűséges, jó keresztények lenni, Jézust követni: cserébe adja már meg, amire szükségem van! Végső értelemben az fogja meggyógyítani, helyretenni az életem, abban érkezik majd el végre a megnyugtató válasz, hogy ki vagyok én, hova tartozom, mi ennek az egésznek az értelme, ki az, aki szeret engem, mi az értékességem.
Jézus ezen a ponton azt mondja: ne használj engem arra, hogy megkapj valamit, ami által meg akarod találni az identitásodat, hanem engem keress! Jézus megkérdezi: valójában kit keresel? Használni akarsz engem, hogy valamit megnyerj, ami által úgy gondolod, hogy rendbe rakod az életedet - vagy engem magamat látsz? Azaz: ne a kenyérért keressetek, mert jóllaktatok! A jeleket lássátok: ki van itt?
Kétely
Ezen a ponton, ha Jézus meghívott minket és rámutatott valamire, megjelenik bennünk a kétely, egyetlen pillanat alatt. Ha nem jelent meg benned a kétely, hogy igaz lehet-e ez, akkor nem léptél bele ebbe a történetbe! A lényednek ezt a legmélyebb egzisztenciális kérdését nem merted kitenni Jézus elé. Mert ha ki merted tenni, és elkezdtél vele gondolkodni, akkor ezen a ponton, amikor Jézus azt mondja: ne ott keresd, ahol eddig kerested, mert én vagyok itt, akkor ebben a pillanatban azt kell, hogy érezd, hogy ez megállít, megriaszt, mert hatalmas tétje van. Hogyan lehet elengedni a fantomképet, amitől életünk identitását reméltük, vagy véltük megtalálni? Ugyanakkor: milyen hit az, ami nem egzisztenciális mélységekben születik, és aminek nincs tétje? NE ijedj meg tehát, ha ott feszül benned a kérdés: honnan tudjam, hogy Jézus valóban elegendő választ jelent erre a nagy kérdésre? Hogyan merjem magam ebbe átengedni?
Önkijelentés
Figyeljétek Jézus hallgatóit! Ugyanez a kétely feszül bennük is. Ezt kérdezik: „és te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel?” Mi a bizonyíték arra, hogy tényleg úgy van, ahogy mondod? „Mert - folytatják - atyáink a mannát ették a pusztában, ahogy meg van írva: mennyei kenyeret adott nekik enni.” Ez rendben van. De te mit mutatsz? Rá merhetem-e magamat bízni arra, akivel itt dolgom van? Amikor megjelenik bennünk ez a kétely, Jézus nem kezd el magyarázkodni, vitatkozni, érvelni, hanem kijelenti önmagát, és azt mondja: „Én vagyok az élet kenyere.” Felépíti a kijelentést. Azt mondja nekik: „igen, a ti atyáitok valóban Istentől kapták a tápláló eledelt a pusztában, de nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi menyei kenyeret. Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak.” Az emberek rávágják: ha van ilyen, Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret! Ekkor jelenti ki nekik Jézus: „én vagyok a kenyér, amely leszállt az égből.” Azt mondja tehát nektek is: megadom azt, amire szükségetek van. Vágytok erre a mély bizonyosságra, meggyőződésre, identitásra, hogy tudjátok, hogy ki vagytok? Az Atya megadja nektek. S mikor felujjong a szívetek: „Megadod? Akkor adjad!” – akkor Jézus azt mondja: „én vagyok a kenyér!” Én vagyok az identitásod! Én vagyok az életed! Én magam, aki alászálltam a mennyből.
Hit (mint válasz)
Ebben a pillanatban érezzük, hogy itt állásfoglalást kell tennünk. Mert ez vagy igaz valóság, megélhetjük, és működnie kell; vagy nem igaz, elfogadhatatlan, használhatatlan, és nyugodtan figyelmen kívül hagyható. Mit jelent hittel elfogadni mindezt? Egy képpel szeretném ezt is elétek adni – azoknak is, akik még csak közeledtek, gondolkodtok, keresitek, mi is ez a kereszténység; azoknak is, akik már Krisztus követőjének valljátok magatokat, mert újra és újra eljutunk ehhez a ponthoz. A kép egy útelágazás. Egyik irányban ott van a világos, vagy kevésbé világos vágyad, célod és terved: így érem el, így szerzem meg, amit keresek. Amiről beszéltünk, amit magad elé képzeltél: így, ilyen módon, ha ez megvan, végre választ kapok a kérdésre, hogy ki vagyok én. Látod az utat is, megvan a terved a lépésekre, mikor, milyen módon fogsz a célodhoz elérkezni. A másik irányban az úton semmi más nincs, csak egyedül Jézus. Semmi más. Nincs mikor, nincs hogyan, nincsenek pontos lépések, csak Jézus maga. Az egyik oldalon látod tehát a mikort és a hogyant – de ezen az úton csak illuzórikus, ha berajzolod magadnak Jézust, hogy majd mindezeket az Ő segítségével fogod végigcsinálni. A másik oldalon csak Jézus van és az Ő ígérete: „én vagyok az élet kenyere. És aki ebből a kenyérből eszik, soha meg nem éhezik.” A hit kérdése, melyik irányban indulok el ennél az útelágazásnál. Elég lehet Jézus ígérete? Ha erre az ígéretre állva indulok el, nem fogom tudni előre a lépéseket, hogyan és mikor fog megszületni a válasz. Csak egy ígéret van előttem.  Csak Jézus maga. A másik irányban ott van az általam megtervezett, kitaposott út, de ott nincs jelen valóságosan Jézus. Ez a hitnek és a hitetlenségnek a választás. Elég lesz-e neked az életed legmélyebb, egzisztenciális kérdésére Jézus?
Hogyan adja Jézus az identitást? A kérdés, hogy mi határozza meg, kik vagyunk valójában. A bibliai válasz az, hogy a legmélyebb identitásunk az Istennel, az alkotónkkal való kapcsolatban rejlik. Jézus az Atyára tekint, Istenre, a Teremtőre, aki megformált minden egyes embert a bibliai hitvallás szerint, aki szeret, és aki ismer minket. Őrá tekint, amikor azt mondja önmagáról: „én vagyok a mennyből alászállt kenyér.” Én vagyok, aki összekötlek benneteket azzal, aki titeket alkotott, aki mindent tud arról, hogy kik vagytok, mi az értéketek, mi az értelme a léteteknek, honnan jöttök és merre mentek, mit jelent szeretni, mit jelent szeretettnek lenni, mit jelent valahova tartozni.
Jézus tovább megy ennél. Később azt mondja: „én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt le. Ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert ez a kenyér, amit én adok oda a világ életéért, az az én testem.” Ahhoz, hogy egy kenyérből együnk, a kenyeret meg kell törni. Fel kell vágni, vagy darabokat kell belőle letörni, hogy mindenki részesedjen belőle. Jézus azt mondja: én, mint mennyei kenyér, aki hozom a választ, hozom a táplálékot arra a kínzó éhségre, ami ott van bennetek, én mint kenyér ezt azáltal teszem elérhetővé, hogy odaadom magam, odaadom a testem a világ életéért, megtöretek. Halálában Jézus megtöretik, és evvel osztja szét, evvel adja oda mindazt nekünk, ami neki volt az Atyánál, így ad választ a kérdésre.
Arról beszélgetnek tovább, mit jelent ebből a mennyei kenyérből, Jézusból táplálkozni. Jézus kemény képeket használ: „az én testemet enni, az én véremet inni” Nem volt ez bevehető a korabeli zsidóságnak, mint ahogy nekünk sem az. Jézus arról beszél: a hit az nem más, mint hogy valamilyen módon valóságoddá válik az ő valósága. Lelki módon táplálkozol belőle. Ez mély szabadságot ad, felszabadít annak a terhe alól, hogy mindig ki kelljen találnom, fel kell építenem magamat, meg kell ragadni a következő célt, hogy azáltal biztosítsam az identitásom. Amint elkezdesz Jézusból táplálkozni, aki odaadta önmagát érted; amint egyre mélyebben megismered őt, elkezd formálni. Elkezd jóllakatni. Elkezd válaszokat adni életed legalapvetőbb kérdéseire. Elkezdesz otthon lenni őnála. Elkezdesz otthon lenni Istennél. Elkezdesz hazatalálni.
3. Válság
Ahol Jézus kijelenti magát, ott a dolgok kiéleződnek. Elég-e Jézus? Boldog az az ember, aki nem botránkozik meg.  Korábban megjelent a kétely: rábízhatom-e magam, elindulhatok-e a hit irányába? A folytatásban Jézus válságot okoz. Olyan erővel forgatja fel mindazt, ahogyan mi a világot, önmagunkat, a reményeinket, a váradalmainkat elképzeljük; olyan radikálisan más válaszokat ad az élet egzisztenciális kérdéseire, hogy ez nagyon mély válságba sodorja az embert. Valójában ugyanis csak két út léteik: a teljes elutasítás, vagy a teljes önátadás. Mind a kettő radikális, mind a kettő a véglegesség felé mutat. Nem divatos, nem ildomos manapság végletességről és elkötelezettségről beszélni, de ez jelenik meg a történet végén.
Az elutasítás
Azt olvastuk: tanítványai közül (és ez nem a tizenkettőt jelenti, hanem egy tágabb kört, akik Jézussal jártak eddig, hittek benne és követték őt), tanítványai közül sokan, amikor ezt hallották, így szóltak: „kemény beszéd ez, ki hallgathatja őt?” Mai szóhasználattal: „na jó, ez túl sok nekem! Hallgassunk valami mást!” Lehet, hogy benned is ez munkál most. Udvarias vagy, és nem teszed ezt meg, de legszívesebben felállnál és elrohannál innen. Erről az érzésről, erről a reakcióról van itt szó. Jézus, mivel jól tudta, hogy ezért zúgolódnak a tanítványai, így szólt hozzájuk: „ez megbotránkoztat titeket? Mi lesz, ha majd meglátjátok az Emberfiát felmenni oda, ahol előzőleg volt, meghalni és felemeltetni?” Ez túl sok, túl kemény. Megbotránkoztató.
Valóban lehetséges, hogy minden éhség és szomjúság, ami bennünket a lényünk legmélyén mardos, megelégül és válaszra talál ebben a furcsa Jézusban, aki testének evéséről és vérének ivásáról beszél? Válaszold meg magadnak a kérdést! Valóban lehetséges, hogy minden éhség és szomjúság, ami téged személyesen mardos, megelégül, és végső válaszra talál ebben a furcsa Jézusban, aki testének evéséről, és vérének ivásáról beszél? Valóban lehetséges így élni? Lehetséges, hogy a visszatérő útelágazásoknál, amikor egyik irányban a jól megtervezhető lépéseinket, másik irányban egyedül Jézust látjuk, újra és újra Őfelé induljunk? Valóban igaz, hogy Benne élet van? Olyan identitás, olyan valóság, ami még a halálon túlér? Igaz, hogy rajta kívül halál van? Nem túl leegyszerűsített látás ez? Hadd mondjam nektek: végül a Krisztus-követés mindig ide egyszerűsödik le. Ez az egyszerűség egyszerre a gyönyörűsége, és ugyanakkor a rettenete Jézus követésének. Ha nagyobb a rettenet, mint a gyönyörűség, akkor azt mondjuk: „kemény beszéd ez, ki hallgathatja őt?”
A hitvallás
A válságban végül megszületik némelyekben a hitvallás. Miközben többen visszavonulnak tőle, és nem járnak többé vele, Jézus megkérdezi a szűkebb tanítványi kört, a tizenkettőt: „vajon ti is el akartok menni?” Nektek is sok ez? Ti sem bírhatjátok ezt az egyértelműséget? Boldogok vagytok, ha Péterhez hasonló meggyőződéssel mondjátok: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad. És mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Isten szentje.”
Fohászkodjunk!
Ha Te nem vonzol bennünket, Urunk, mi soha nem fogunk követni Téged. Ha Te nem mentesz meg bennünket, mi csak addig jutunk, hogy megbotránkozzunk Tebenned. Az a tűz azonban, amit most sokak szívében lobbantottál, akár hívőnek, akár hitetlennek mondja most valaki magát, annak a jele, hogy Te vonzod őt. Ezért kérünk: adj erőt a lábainkba, adj készséget a szívünkbe, adj igaz szót a szánkba, hogy felálljunk, elinduljunk, kövessünk és megvalljuk: mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Istennek szentje!
Ámen!
(Lovas András)

Ma azt szeretném elétek, a gazdagréti gyülekezet elé tárni, hogy mire hívott el titeket Isten, milyen óriási lehetőséget kínált fel nektek. Természetesen ez azt is jelenti, hogy - mint minden lehetőséget - ezt is el lehet szalasztani, el lehet téveszteni, szem elől lehet veszíteni. Mint amikor egy koldus kap egy értesítést, hogy hatalmas vagyont örökölt - ő pedig fogja ezt az iratot, beteszi a szatyrába és kéreget tovább. Gazdagok vagytok - de élhettek mint szegények. Ez a gazdagság a Szentlélek valósága Isten népében. Erről szólok a mai textus alapján.
Kiváltságunk: kaptuk Isten Lelkét
Kiváltságosok vagytok. Kiváltságosok, megajándékozottak, mert amiről kétezer valahányszáz éve Jóel próféta beszélt, az a tiétek. Teljesen, tökéletesen, maradéktalanul. Lássuk ezt közelebbről.
Jóel üzenete
Az előző hetekben beszéltünk arról, hogy Jóel próféta korában Izraelt egy több hullámban pusztító sáskajárás tarolta le. Jóel, mint igaz próféta, arra hívja népét, hogy ébredjenek fel és ismerjék el, Istennel van dolguk a csapásban. Isten az, aki rájuk helyezte a kezét, mivel korábban elfordultak tőle, és tarthatatlan az élet, amit élnek. Ezért Jóel sírásra, gyászra - azaz bűnbánatra és az Úrhoz visszafordulásra hívja őket. Biztosan nem ment ilyen gyorsan, mint ahogy most felidézem, de a nép megtéréssel és bűnbánattal válaszolt Isten szavára, aki pedig "szánalomra indult országa iránt … és megkönyörült népén." (Jóel 2,18) Jóel könyvében ez a fordulat; innentől Isten szabadulást és helyreállást, megújulást ígér népének. Ennek részeként érkezünk el a mai szakaszhoz.
Itt azonban valami megváltozik. Az Isteni szabadítás és helyreállítás gondolatainak szerves folytatásaként a harmadik fejezetben a horizont kitágul, mintha kilépnénk a konkrét történelmi helyzetből (ítélet és sárkajárás, megtérés, bűnbánat és helyreállítás); ezt jelzi az "azután" majd az "abban az időben" kifejezések is. Ettől a szakasztól kezdve Jóel próféta könyve a végidőkre avagy az idők végére tekint; Isten szabadítását egy eljövendő teljes szabadulás fényében tekinti.
"Azután kitöltöm majd lelkemet minden emberre" - mondja az Úr. Izrael népe számára a Lélek kitöltése az utolsó időkhöz, a messiási korhoz kapcsolódott.  Számos más prófétai üzenet alapján tudják, hogy amikor Isten Lelke betölti a földet, minden újjá lesz. Bőség, áldás jár nyomában, de ennél még fontosabb, hogy mindenki ismerni fogja az Urat belülről, saját szívében, egészen személyesen  (vö. Jer. 31,34; 1Thessz 4,9 és 1Jn 2,27). Amikor Isten Lelke kiárad Isten népe minden tagjára - fiatalra és idősre, férfire és nőre, szolgákra és szabadokra - akkor egy lélekkel élik meg, hogy köztünk van az Úr. Új kor köszönt be.
Várakozás a Lélek kitöltésére az Ószövetségben
Régi reménység ez Izrael számára. Sok száz évvel Jóel hallgatóinak kora előtt az egyiptomi rabszolgaságból a népet kivezető Mózes mondta ki talán először. Mózest Isten megajándékozta Lelkével, aki által képes volt Isten szerinti módon vezetni a népet a sivatagban, a pusztában. De még így is túl nagy volt a teher neki. Akkor Isten elé tárta, hogy nem bírja tovább, Isten pedig azt válaszolta, hogy válasszon ki hetven vezető embert, állítsa őket a szent sátorhoz és - így olvassuk - " Elveszek abból a lélekből, amely rajtad nyugszik, és rájuk is kiárasztom, hogy veled együtt hordozzák a nép terhét, és ne hordozd azt egyedül." (4Móz 11,17) A Lélek tehát az, aki által ezek az emberek felhatalmazást, bibliai szóval felkenetést fognak nyerni arra, hogy az Úr valóságát képviseljék a szolgálatukban. Mózes így is tett, de közben két férfi nem ment a szent sátorhoz, ahol az Úr megjelent, bent maradtak a táborban. Amikor az Úr Lelke leszállt ezekre, azt olvassuk, hogy prófétáltak, azaz Isten ihletése alatt hirdették dicsőségét, de nemcsak a 68 az előre elrendelt helyen, hanem az a kettő is, aki nem volt ott. Amikor ezt látta Józsué, aki legközelebb állt Mózeshez, azonnal megpróbálta megvédeni Mózes fennhatóságát (hiszen a dolgok nem úgy történtek, mint ahogy tervezték), és sürgette Mózest, hogy ennek a két férfinak tiltsa meg a prófétálást. Még a végén azt hiszik, hogy Mózes tudta nélkül bármit is tehetnek… És ekkor mondja Mózes, az Úr szolgája: "Bárcsak az ÚR egész népe próféta volna, és rájuk is kiárasztaná lelkét az ÚR! " (4Móz 11, 29). Mintha Mózes azt mondaná: bárcsak a nép minden tagja Isten által tanított, Isten által betöltött, Isten által lakott lenne. Bárcsak mind ismernék az Urat, bárcsak mind szólnák az Úr nagyságos dolgait!
Ezt eleveníti hát fel Jóel próféta, amikor a súlyos csapást szenvedő népnek Isten már a helyreállításról beszél, de mindeközben feltárul a végső, nagy, az idők végén elérkező helyreállítás, amikor Isten Lelke kiárad minden emberre. És hallgatói beletekintenek ebbe, elképzelik az idők végét, hogy vajon milyen lesz majd… És még ha nem is az övék ez az idő, már így is vigasztalás nekik, mert tudják, hogy Isten tényleg meg fogja ezt tenni…
A Lélek kitöltése
Ők előre tekintettek - de ti kiváltságosok vagytok. Igen, mert ti ebben az időben, a Lélek kitöltésének korszakában, az utolsó, a messiási időkben éltek, sőt, mindez már a tiétek.
Sok száz évvel Jóel után, megjelent ugyanebben a népben a Názáreti Jézus, akire Isten kitöltötte Lelkét. Ő az, aki a próféta szavait magára alkalmazza: „Az Úrnak Lelke van énrajtam, mert felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” (Lk 4,18-19). Igen, itt a Lélek még mindig csak egy valakire áradt ki, Jézusra, de már nagyon közel vagyunk… Három évvel később azt, aki a Lélek ereje által tanúja Isten uralmának, kivégzik. De a halál nem tarthatja fogva, a harmadik napon feltámad, és azt mondja a tanítványainak: várjatok, már csak egy kis idő; várjátok a megígért Szentlelket, és meglátjátok, hogy erőt kaptok a tanúságra. És amikor pár héttel ezután a tanítványok együtt vannak Pünkösd napján, valami különös történik. Szélzúgáshoz hasonló hang tölti be a házat, meg mint valami tüzes lángnyelvek szállnak le a tanítványokra, akik elkezdik különféle nyelveken magasztalni Istent. És amikor összefut a város, Péter előáll, és azt mondja: "Zsidó férfiak és Jeruzsálem minden lakója! Figyeljetek szavaimra, és tudjátok meg, mit jelent mindez! Mert nem részegek ezek, ahogyan ti gondoljátok, hiszen a nap harmadik órája van, hanem ez az, amiről Jóel így prófétált: „Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra…" (ApCsel 2,14-17)
Jóel ígérete nem a múlt - valahol valami a régmúltban, Izráel történetében. Jóel ígérete nem is a jövő, valahol, valamikor az idők végén. Jóel ígérete a folytonos jelen Isten népének az első Pünkösd óta: "Kitöltök Lelkemből minden halandóra."  Meddig tart el az kor? Nos, egészen addig, amíg el nem jön "az Úr nagy és félelmetes napja." Jóel korából nézve egy napról beszélünk: Isten kiárasztja a Lelkét minden emberre - és ugyanakkor a történelem végén igazságot szolgáltat. Ez a Messiás feladata. De amint elérünk az Újszövetségben Jézus Krisztusig, ez a nap egy korszakká nyílik: Pünkösdkor kiárasztja Isten a Lelkét - majd Jézus második eljövetelekor ítéletet tart.
Ti vagytok ennek a részesei. Ti vagytok ennek kitüntetettjei. Ti vagytok ennek az ígéretnek a részesei - ha ugyan Jézus Krisztusban vagytok. Ti vagytok a kiváltságosok - de nem tudom, gazdagréti gyülekezet, nem helyeztétek-e be ezt az örökséget egy olcsó szatyorba, miközben panaszkodtok, hogy milyen rossz nektek. Hogy milyen szegények vagytok. Az Isten ajándéka, a megígért és kitöltött Szentlélek meg csendben visszahúzódik. Mert ő személy…
De nézzük, mit is jelent ez a kiváltság. Milyen lehetőséget hordoz magában?
Lehetőségünk: prófétai néppé lenni
Amennyiben Isten népe azok közössége, akikre Isten kitöltötte a Lelkét, amennyiben ez a Krisztust követő közösségek kiváltsága, lehetőségeket is magában foglal. Jóel ezt mondja, amit Péter is megerősít: "Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak." Prófétai nép, akik álmokat álmodnak és látomásokat látnak. Hadd körvonalazzam néhány aspektustát egy ilyen közösségnek - külön figyelemmel arra a helyzetre, amiben az egész világ van. Mit jelent, hogyan néz ki a Lélekkel telt gyülekezet a járvány sújtotta világban? (Ezekről a szempontokról érdemes tovább gondolkozni, finomítani, ill. akár más szempontokat is mellé tenni.)
Először, megtért gyülekezet. Amennyiben Jóel próféta könyve alapján fel- és elismertük, hogy a járványhelyzet Isten ítélete - a fenyítés, nevelés, megjobbítás értelmében - akkor elengedhetetlen felismernünk és néven neveznünk, hogy mind egyénileg mind közösségileg miben kell a régitől - amit Isten megítélt - bűnbánattal elfordulni, és Istenhez odafordulni egy újfajta élet reménységében. Sok szó esik most a nyitásról, a megújulás lehetőségéről a gyülekezetekben, de ameddig nem ismertük fel, hogy mit ítélt meg Isten, hogy milyen szívbeli és életmódbeli hozzáállást leplezett le, ha nem tudunk ezek felett igaz bűnbánatot tartani, ahol új születik, nem beszélhetünk megújulásról. Ugyanakkor egy ilyen globális helyzetben nagyon nehéz nekünk lokálisan, sőt, személyesen felismerni, mit is jelent az igaz megtérés úgy, hogy a szívünk igaz módon megszomorodik és ugyanakkor teljes bizalommal az Úr felé fordul. Nem ugorhatjuk át ezt a lépést, sokat kell erről a gyülekezetnek beszélgetni és imádkozni. A Lélek kiáradása, a prófétai ajándék mind-mind csak ezután és ebből fakadóan újul meg a gyülekezeten.
Másodszor, reménnyel teljes gyülekezet. Jóel próféciája ijesztő szavakat is tartalmaz:  "Csodás jeleket mutatok az égen és a földön: vért, tüzet és füstoszlopokat. A nap elsötétül, a hold vérvörössé válik, mielőtt eljön az ÚR nagy és félelmetes napja." Ezeket egyrészt értelmezhetjük rendkívüli természeti jelenségekként (pl. amikor Krisztus halálakor elsötétedik az ég); másrészt a nagy társadalmi, történelmi megrendülések, változások, krízisek megnevezéseként. Ez utóbbi jelek pedig félelmet okoznak - amint most a járvány nyomában is sok szorongás, félelem jár, hiszen megéreztük mennyire kiismerhetetlen a jövő és mennyire törékenyek vagyunk. Mindezt pedig erősíti a globális politikai instabilitás is. De amikor Isten népét betölti a Lélek, ők pontosan tudják, hogy a világ eseményei Isten kezében vannak. Isten nem hagyta el a világot, és Isten irgalma és kegyelme jót akar. Arról is teljes meggyőződéssel vallanak, hogy akármi is történik, Isten szeretetétől és jóságától semmi nem szakíthatja el őket. Krisztus feltámadására és az egész világ megújulásának ígéretére tekintve reménységben élnek, és másoknak is reményt adnak.
Harmadszor, prófétai látással és útmutatással bíró gyülekezet. Ha Isten népe prófétai nép, ha igaz, hogy "fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak", akkor hogy arra hívatott, hogy olvassa és értelmezze az idők jeleit (vö. Mt. 16,1-3). Ha a Szentlélek valóban kiáradt ránk, ha Istentől tanítottak vagyunk, akkor világosságot és bölcsességet kapunk annak értelmezésére, hogy mit jelent az, ami az elmúlt időben történt és most is történik velünk. Ezt az értelmezést pedig, ami nem könnyen és olcsón adatik, hanem megint csak sok beszélgetésben Isten igéjéről és hűséges Istenre hallgatásban formálódik (ami éppen Jóel könyve kapcsán az egész gyülekezetben történhet), a prófétai látással bíró gyülekezet felkínálja a világnak.
Itt említem még, hogy Isten népe Istentől való lehetősége a krízis idején (is): látomásos közösségnek lenni. Ha azt mondjuk, tervezzük meg, mi történik nyáron, vagy ősszel, azt kell válaszolnunk, nem tudunk tervezni. Terveket tervezni majdnem lehetetlen - de látomásokat látni, látást álmodni, az igenis az örökségünk! Meg tudjuk-e álmodni a Lélek vezetésével, milyen az Isten szíve szerint való közösség a Covid által megváltozott időkben? És lesz-e a gyülekezet elég kreatív és bátor ahhoz, hogy elinduljon a változás és újragondolás útján, hiszen a Szentlélek eleven és dinamikus, aki minden újabb és újabb helyzetben elvezet oda, hogyan kell az evangéliumot megélni és képviselni különféle helyzetekben?
Negyedszer, az Úr Jézus Krisztust hirdető gyülekezet. Mert ha a Szentlélek betölt, szívünk megtelik örömmel és hálával, és nem tudjuk nem elbeszélni Jézus csodálatos szeretetét és szabadítását, hiszen ő túlcsordul rajtunk. Bátorsággal hirdetjük őt a megtört életűeknek. Ennek két vonatkozását szeretném felvillantani.
Az első, hogy vajon Jézus Krisztus hirdetésének a vágya megelőzi-e személyes érdekeim? Amikor a Lélek kiáradt, Péter és társai úgy hirdették Jézus Krisztust, hogy közben ezért üldözést, börtönt szenvedtek. Gyakran előttem van Szent Gellért püspök szobra a Gellért hegyen. Szent Gellért kezében egy kereszt van, amit magasra emel Budapest felé fordulva. A kereszt magasabban van, mint a szíve, mint a feje… és mindig azért imádkozom, hogy Krisztus szolgálatában, hirdetésében az evangéliumot tudjam magasabbra emelni, mint a saját kényelmem, a saját érdekem, a saját hasznom… A Szentlélekkel teljes gyülekezet Krisztust maga elé és maga felé helyezi, úgy szolgálja őt. Hirdeti mindenkinek - ez a prófétai tiszte. Az egyetlen, teljes és tökéletes Isten szíve szerint való üzenetet, a jó hírt, az örömhírt szólja mindenek előtt. Hiszen a Lélek, aki betölti, mindig Krisztust magasztalja fel. És a város hallja az evangéliumot. Erről beszél Jóel: "megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az ÚR nevét, mert a Sion hegyén és Jeruzsálemben lesz a menedék, ahogyan megmondta az ÚR, és azok menekülnek meg, akiket elhív az ÚR." Ezt hirdeti Péter apostol Jézus Krisztusra alkalmazva. Ha Krisztusról beszélünk, őt hirdetjük, akkor mindazok, akik segítségül hívják az ő nevét, megszabadulnak.
A második vonatkozás konkrétabb a jelen helyzetben. Aki segítségül hívja az Urat, az megmenekül, vagy megszabadul, hirdeti Jóel és hirdeti Péter apostol is. Az itt szereplő görög kifejezés (σῴζω - mind az LXX-ben, mind az ApCselben) a megváltás, az üdvösség szava. Az a fajta szabadulás, amelyben benne van a teljes ember gyógyulása: Istennel, társas kapcsolataiban, testében, lelkében. Szabadulás a bűntől és annak minden következményétől. Krisztus az üdvözítő, ő az, aki az egész-séget, a teljességet adja annak, aki segítségül hívja az ő nevét. Ebbe az is beletartozik, hogy ő a gyógyító.
Bizonyára többen tudjuk, hogy a járvány nyomában - akár poszt-covid tünetként, akár nem a megbetegedésből eredendően - egyre jobban növekszik a szorongásos, depressziós, és egyéb mentális betegségek száma. Pszichológusok, különféle segítők készülnek, hogyan tudnának segítséget, gyógyulást közvetíteni sok-sok ezer embernek - és ez így jó. Mégis, ha a Lélekkel teljes gyülekezet Krisztust, a szabadítót hirdeti; sőt, ha Krisztus, akit a Lélek felkent arra, hogy "szabadulást hirdessen a foglyoknak … és szabadon bocsássa a megkínzottakat", jelen van köztünk, akkor a Krisztust hirdető gyülekezet felteszi a kérdést: hogyan tudjuk a gyógyulást szolgálni, hogyan tudunk gyógyítók lenni? Sőt, nem is mi kérdezünk, hanem Jézus kérdez: megvan nektek a gyógyítás ajándéka? El tudnátok kérni tőlem? - mert én szeretném megadni nektek. Én szeretném, mondja Jézus, hogy ragyogjatok és áldás legyetek e megtört világban. Ezért a Lélekkel telt gyülekezet egy ilyen időben kéri és keresi a gyógyítás ajándékát, mert tudja, hogy Jézus Krisztus arra hívott és hatalmazott fel, hogy betegeket gyógyítsunk,  szabadulást hirdessünk a megkötözötteknek, hirdessük Isten országa örömhírét.
Szükségünk: (újra) megragadni azt, ami ígéret szerint a miénk
Láttuk a kiváltságunk: Isten Lelkét kitöltötte ránk. Láttuk a lehetőségünk: Isten lelke által prófétai közösséggé lenni. Mire van tehát szükségünk?
Hogy elővegyük, amit a szatyor mélyébe dobtunk; azt igaz kincsként kibontsuk, megragadjuk, magunkhoz öleljük. És azt a sok szemetet, felesleges kacatot, üres hiábavalóságot, amire gyakran oly büszkék vagyunk, de nem érnek többet mint egy koldus gyűrött, mocskos nylonzacskója… magunktól eldobjuk. Biblia kifejezéssel arra van szükségünk, hogy most, amikor az Úr Jézus Krisztus hangját halljuk, engedjük, hogy megolvassza kemény szívünket, és odaforduljunk hozzá.
Megtérésre van szükségünk. És akkor újra kiárasztja ránk az Úr az Ő Lelkét! Ámen!

Amikor csapás ér bennünket, nagy tétje lesz, hogyan értsük Istent. Váratlan betegség vagy halál, nemzeti katasztrófa, társadalmi széthullás, személyes veszteség, járvány, árvíz vagy szárazság pusztítása – mindannyiunkból, akik évekig nem is gondoltunk Istenre, rögtönzött teológust farag. Ilyeneket hallunk: „Isten eltűnt”… „Isten haragszik”… „Isten csak a kiváltságosokkal törődik és én nem vagyok az”… „Isten erőtlen”… „Isten valamilyen régi dolog miatt haragszik és most mi fizetünk érte…” A próféta feladata, hogy a katasztrófák idején előálljon, és világossá tegye, kicsoda Isten és mit cselekszik. Ha a próféta hűséges és igaz, a csapás olyan eszközzé lesz, amely eloldja a nép életét bűneitől és szabaddá teszi őket Isten számára. Jóel arra használja a jelen eseményt, hogy általa a népet annak felismerésére hívja, hogy egyetlen nap sem volt az életünkben, amikor nem Istennel volt dolguk. Mindig Istennel van dolgunk." (Eugene Peterson, MESSAGE, 1634-35)
Így beszél Eugene Peterson, amerikai teológus Jóel könyvéhez írt bevezetőjében. Amint hallottuk Jóel próféta szavait, a Bibliát olvasóknak ismerős a nyelvezet, nem idegen a hang. Igen, ez az ószövetségi próféták hangja. És mivel mi keresztények hisszük és valljuk, hogy a teljes Szentírás Isten szava, tudjuk, az ilyen részeket sem tehetjük félre. Ezért megpróbáljuk az időben, térben, kulturálisan tőlünk igen távoli szavakat megérteni és értelmezni, valahogy elhelyezni a mi világunkban, a mi modern, békés, kiegyensúlyozott életünkben. Korábban legalábbis ez lett volna a feladatunk.
Ma is ez a feladatunk, csak ijesztően közvetlen és konkrét ez a szakasz a koronavírus járvány fényében. Mert vagy egyet értünk Eugene Petersonnal, és akkor nem tehetünk mást, mint hogy megszokott életünk a járvány által okozott rendkívüli kisiklását, felborulását a próféta üzenete fényében megvizsgáljuk (és így ez a textus hihetetlenül "közelivé", közvetlenné válik), vagy pedig "valahogy magyarázzuk" ezt az igét. Én annál maradok, hogy a koronavírusban is Istennel van dolgunk, és ez a szakasz arra hív ma bennünket, Isten népét, hogy ezt meghalljuk. Halljuk meg hát az igét a következők mentén: 1. A helyzet; 2. Válaszaink; 3. Egy teológiai probléma; 4. A gyümölcs.
A helyzet
A helyzet igen súlyos. Annyira, hogy a próféta így kezdi: "Halljátok meg ezt, ti, vének, figyeljen az ország minden lakója! Történt-e ilyesmi a ti időtökben vagy őseitek idejében? Beszéljétek el fiaitoknak, fiaitok meg az ő fiaiknak, azok pedig a következő nemzedéknek!"  Belekiált a csapással sújtott társadalomba: Halljátok! Figyeljetek! A vezetőket szólítja: észrevettétek, hogy ilyen még soha sem történt? Felfogtátok már, hogy majd ezeket fogjátok - és ennek így is kell lennie - elmesélni a következő generációknak? Ó, persze, soha nincs olyan katasztrófa, amelyre igaz lenne, hogy ilyen még sem a mi, sem az őseink idején nem történt volna. Az a sáskajárás sem olyan volt. De vannak idők, vannak események, amelyek csak így megragadhatók. Ha érteni akarjátok, mi van most, így hallgassátok, ami következik - hívja fel a figyelmet Jóel.
Majd elmondja, körülírja a helyzetet. Három lépésben áll előttünk: invázió, gazdasági összeomlás, elhagyatottság.
Kicsiny, de pusztító ellenség árasztotta el az országot. Egészen kicsi, annyira, hogy egy szem magában teljesen ártalmatlan. Ha kevesen vannak, kezelhetők. De ha megszaporodnak, elindulnak, mindenen áthatolnak, és nyomukban romlás jár. Kicsi kis valami, de "fogai oroszlánfogak, úgy harap, mint a nőstény oroszlán." Aki találkozik vele, ismeri az erejét. Ez a sok pici valami egy hatalmas néppé áll össze, amely lerohanja az országot: "Egy nép támadt országomra, hatalmas és száma sincsen." 
Igen, sáskák. Sáskajárás, váratlanul elindul, és ha elindult, határokon, kontinenseken zúdul végig, megállíthatatlanul. Egyik hullám a másik után: "Amit a hernyó meghagyott, megette a sáska, amit a sáska meghagyott, megette a szöcske, amit a szöcske meghagyott, megette a cserebogár."  Ahol a magyar Biblia különféle rovarokat említ, ott más fordítások különféle sáskafajokat neveznek meg. Jóel azt érzékelteti, hogy amikor átvonult az első raj, nyomában pusztítás, de van, ami megmaradt. Nem lehetett mégsem fellélegzés, mert jött egy újabb hullám, újabb pusztulás, de valami még megmaradt. Majd megint egy…
A sáskák felfalják a termést: "Elpusztította szőlőmet, letördelte fügefáimat. Lehántotta, és szétszórta: ágai fehérlenek.  … Elpusztult a mező, gyászol a termőföld, mert elpusztult a gabona, elapadt a must, odalett az olaj." Majd később látjuk, hogy a termés pusztulása hogyan gyűrűzik tovább: "Hogy nyögnek az állatok! Kóborolnak a marhacsordák, mert nincs legelőjük, a juhnyájak is sínylődnek." (1,18). Ezt ma úgy fogalmazzuk meg, hogy tönkrement a gazdaság. Elpusztul a termés, nincs mit tenni a parasztoknak és szőlőműveseknek, a pásztoroknak sem. Az invázió nyomában gazdasági összeomlás jár.
Végül sivár, puszta, elhagyatott lesz az ország. Ennek a mai szakaszból két mozzanatát emelem ki. Az egyik az Úr házával kapcsolatos: "Megszűnt az étel- és italáldozat az ÚR házában, gyászolnak a papok, az ÚRnak szolgái." Az első fejezet folytatásában ezt is olvassuk: "Szemünk láttára veszett ki az élelem, az öröm és a vidámság Istenünk házából!" (v. 16) Az Isten háza kiüresedésének van egy Jóel korához köthető történeti magyarázata: amikor elvész a termény, akkor abból nem jut az Úr házába, ahol Izrael rendje szerint zajlik az étel- és italáldozat, és ezzel együtt a hála, Isten magasztalása, az öröm, az ünnepek megszűnnek. Ez nem a mi helyzetünk. De bezárhatjuk-e úgy a füleinket, sőt, a szívünket, hogy ebben az amúgy is kísértetiesen közeli leírásban, amikor egy kicsiny élőlény letarolja az életet, nem engedjük közel a szívünkhöz és a képzeletünkhöz Isten szavát? Megtehetjük-e, hogy amikor ez az ige ilyen konkrétan lefesti azt, ahogy megszűntek élő, személyes istentiszteleteink, mi azt mondjuk, ez nem a Szentlélek hangja itt és most nekünk?
A másik mozzanat is fenyegetően valós: "A szőlőtő elszáradt, a fügefa elhervadt, a gránátalma, a pálma, az almafa és a mező minden fája kiszáradt; a mosoly is lehervadt az emberek arcáról." A próféta elementáris erővel láttatja a valóságot: ahogy a gyümölcs leszáradt és lehullott a fáról, úgy hervadt le a mosoly, az öröm, az emberek arcáról. Szorongás, depresszió jár a csapás nyomában.
"Halljátok meg ezt, ti, vének, figyeljen az ország minden lakója! Történt-e ilyesmi a ti időtökben vagy őseitek idejében? Beszéljétek el fiaitoknak, fiaitok meg az ő fiaiknak, azok pedig a következő nemzedéknek!"  Mit jelent ezt meghallani? Honnan tudjuk, hogy halljuk-e? Nos, a kérdés azon dől el, mit kezdünk a történésekkel. Hogyan értelmezzük azokat? A próféta ahhoz ragaszkodik, hogy Istennel van dolgunk. Hogyan vezet ennek a valóságába? Hogyan hívja népét Isten elé?
A válaszok
"Jóel textusa egy rettenetes sárkajárás volt, amely elpusztította Izraelben a termést és ennek következtében súlyos mezőgazdasági csapás érte az országot. A próféta pusztító katonai invázióhoz hasonlította ezt. Ugyanakkor bármilyen más csapást is hasonlóan értelmezett volna. Kivetítette azt egy hatalmas képernyőre és arra használta, hogy Isten valóságát állítsa népe életének középpontjába" - írja Eugene Peterson.
De ez nem könnyű, mert Isten elől menekülünk. Ezért Jóel két felhívással fordul hozzánk már itt, az első versekben.  "Ébredjetek föl, ti, részegek, és sírjatok! Jajgassatok mindnyájan, ti, iszákosok, mert szátok elől elvették az édes bort!"  A szakasz központi felszólítása ez: ébredjetek fel és sírjatok.
Ébredjetek föl, ti részegek. Így is hallhatjuk: Nézzetek már végre szembe a valósággal. Nem kell arra gondolnunk, hogy itt alkoholistákat szólít meg a próféta. Sokkal inkább arról van szó, hogy a "borivás" csak jelképezi azt az óvatlan, felelőtlen, "nem veszek róla tudomást" hozzáállást, amivel ellenállunk annak, hogy felborult, kizökkent az életünk. Tudjuk, látjuk, halljuk - de minden értelmes meggondolásunk és tapasztalatunk ellenére van valami a lelkünk mélyén, ami tiltakozik. Vonakodik, menekülő útvonalakat keres, tagadja a valóságot (ennek egyik, de csak egyik! formája a vírusszkepticizmus), elaltatja magát. Aki megteheti, inkább egzotikus utakra megy, aki nem, sorozatokba menekül, és amíg lehet, azzal áltatjuk magunkat, hogy "a baj messze van." Mert egyrészt igaz, hogy a háború frontvonala jelenleg a kórházakban zajlik, másrészt meg talán még nem "harapott meg" a vírus súlyos betegség vagy ismerősünk halála révén. Iszonyú erővel hárít az emberi lélek, miközben megpróbál úgy tenni, mintha őt elkerülné az invázió és következménye. A próféta nem tehet mást, mint hogy fel akar ébreszteni: Ébredj fel! Ébredj fel a valóságra! Így nem folytathatjátok tovább.
A felébredés pedig a valóság elismerésével, és az arra adott adekvát válasszal kell, hogy járjon: "… és sírjatok! Jajgassatok mindnyájan…" E második felszólítás visszatérően hangzik. A népet így szólítja meg a 8. versben: "Keseregj, mint a szűz, ki vőlegényét gyászolja!"  Látjátok, mi minden lett az invázió martalékává? És ti továbbra sem néznétek sok-sok ember nyomorúságával, küzdelmével, veszteségeivel szembe - csak azért, mert titeket nem (úgy) érintett? Az egész népet egyként szólítja: át tudjátok élni, milyen az, amikor a szerelmes, aki oly régóta és olyan örömmel készült arra, hogy végre egybekeljen vőlegényével, elveszti azt? De gyászoljanak a papok is (v. 13: "Öltsetek gyászruhát, és sírjatok, ti, papok!"); valamint szomorkodjanak a parasztok, jajgassanak a szőlőművesek (v. 11; a felszólító mód jobb fordítás).
Ezen a ponton találkozik a valóság, ami körbevesz, igazi lényünkkel, amely menekülne a valóságtól. Gyakran bírálják a keresztény embert, hogy Isten csak arra van neki, hogy elmeneküljön a valóságból egy álomvilágba. A próféták hite azonban ennek az ellenkezőjét mutatja: mivel minden eseményben Istennel van dolgunk, nézzünk szembe a valósággal. Lehet, hogy neked nem olyan nehéz most, de tudatosan keresd, hogy ha kemény és közömbös is szíved, mégis megrendüljön. Ha látod, hogyan tagadja a valóságot, könyörögj az Úrnak: add nekem, Uram, azokat a könnyeket, azt a gyászt, azt a sírást, amelyre te szólítasz.
De mik ezek a könnyek?
A probléma
A ma olvasott szakaszban nem hallunk arról, milyen gyászról, milyen jajgatásról, milyen könnyekről van szó. Természetesen nem kell sokat gondolkodnunk: aki közel engedi magához az invázió okozta pusztulást, mások fájdalmát, az Úr házának üres voltát, sír saját és népe, közössége veszteségei felett. A felszólítás tehát hívhat erre: ismerd el a veszteséget, add meg magad az együttérzés könnyeinek. Nem is mondom, hogy ez nem jelenik meg, mégis, valami mást is meg kell látnunk.
Ha előre tekintünk Jóel könyvében, világossá lesz, milyen könnyekről beszél már itt a próféta. A könyv kulcsfontosságú felszólítása így szól a 2. fejezetben: "De még most is így szól az ÚR: Térjetek meg hozzám teljes szívvel, böjtölve, sírva és gyászolva! Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az ÚRhoz! Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, szeretete nagy, és visszavonhatja még a veszedelmet! Ki tudja, hátha most is megbánja, és áldást hagy maga után? Hozzatok étel- és italáldozatot Isteneteknek, az ÚRnak!" (Jóel 2,12-14). A könnyek tehát a bűnbánat könnyei kell legyenek, hiszen a csapás az Úr ítélete népén. Ő hozta fel a mindent elborító és letaroló sereget, az ő döntése nyomán lett pusztává az ország, mert úgy tűnik, népe elhagyta őt, és nincs más út, hogy visszataláljanak hozzá. Izrael számára ez világos volt, az Úrral való szövetségben világosan ki lett mondva, hogy mi történik, ha hűtlen lesz ahhoz az Istenhez, aki kiszabadította őket (őseiket) az egyiptomi rabszolgaságból (vö. 5Móz. 28).
A probléma itt jelentkezik: beszélhetünk-e ma Isten ítéletéről? Értelmezhetjük-e úgy a járványt, mint Isten ítéletét? Vannak, akik számára ez az olvasat (és így Jóel próféta olvasata is) azért befogadhatatlan, mert nem képesek egy szerető Isten képét vagy hírét kibékíteni egy olyan Istennel, aki megítéli a bűnt. Újra és újra azt hallják, hogy Isten szeretet; de ha ez így van, akkor hogyan ítélhetne meg egy egész társadalmat? A kérdés óriási erővel vetődik fel abban a társadalomban, ahol az elfogadás, a máshogy gondolkodók és másképpen élők elfogadása a feltétlen parancs. Isten nem fogadja el népe másságát? (Bármi is legyen az - érdekes, hogy Jóel nem nevezi néven Izrael bűneit).   Nekik hadd hangsúlyozzam, amit éppen idéztünk Istenről: "Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, szeretete nagy, és visszavonhatja még a veszedelmet!" A próféta Isten ítélete nyomán bűnbánatra hív, de ezt Isten szerető, irgalmas voltára nézve teszi (és ezért Jóel próféta könyve második fele jelentős részben Isten megújító, helyreállító munkájáról szól). Isten népének nem volt kérdés, hogy csak azért lehetnek Isten szövetséges népe, mert ő kegyelmes és irgalmas, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem igazságos, és nem hívta el őket szent életre. Ha ettől elpártolnak, Isten utánuk nyúl. Ha Istent elfelejtették, Isten most visszalép életük közepibe.
Keresztények viszont másik oldalról akadnak el, éppen a kegyelem oldaláról érkezve. Hiszen mi azt valljuk, hogy Jézus Krisztus kereszthalálában Isten az egész emberi nemzetség bűne ellen való haragját elhordozta, vagy másképpen Isten Krisztusban egyszer és mindenkorra kiengesztelődött vagy megbékélt a világgal (2Kor 5,18-19). Hogyan lehetne hát ítélet Krisztus után? Ha így olvassuk Jóelt, az nem azt jelenti, hogy zárójelbe tettük azt, hogy Isten minden ítéletet Krisztusra vetett? Vagy személyesen fogalmazva: ha a járványt Isten ítéletének tartom, akkor nem inog meg bennem az evangélium hatalmas és csodálatos ajándéka, mi szerint tudom, hogy Isten nem csak a múltbeli vétkeimet törölte el, de bizonyos lehetek abban, hogy bocsánata még a jövőben is mindig elérhető lesz számomra?
Igen, biztos lehetsz. És mindannyian, akár hívők, akár keresők, akár nem keresztények vagyunk, halljuk meg: Isten irgalmas, szerető, aki az egész világot szívén hordozza. Minden egyes embert, és - igen, most is - minden egyes szenvedőt. De amint számos nem keresztény értelmezés is hallatja hangját, valami kifordult a világban, aminek meg kell(ene) állnia. Mi hisszük, hogy Isten - hitvallásunk, a Heidelbergi Káté szavaival - "a mennyet és a földet, minden teremtménnyel együtt szilárdan kézben tartja, és úgy igazgatja, hogy amit a föld terem, továbbá eső és aszály, termő és terméketlen idők, étel és ital, egészség és betegség, gazdagság és szegénység – szóval minden – nem véletlenségből, hanem az ő hűséges atyai kezéből származik." (27. kérdés-felet). A szerető apák pedig, ahogy az Újszövetségben a Zsidókhoz írt levélben olvastuk, fenyítik, nevelik a gyermekeiket. Nem elítélik őket, nem haragjukat töltik ki rajtuk, nem gyönyörködnek a kisebb, a gyengébb szenvedésében, de határt szabnak annak, ami tönkretenné az életüket. Így olvastuk: "Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít meg az apja? Ha pedig fenyítés nélkül maradtok, amelyben mindenki részesül, fattyak vagytok, nem pedig fiak.  … Az első pillanatban ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa." (Zsid 12, 7-8,11) Meggyőződésem, hogy ennek a fényében kell ítéletként, fenyítésként értelmezni a járványt - Jóel próféta üzenete fényében is.
 A gyümölcs
Amennyiben felébredünk, nem menekülünk el a valóság elől, az azt jelenti, hogy tudjuk, mindaz, ami bennünket ért, Isten kezéből érkezett és érkezik. "Jóel prófétai kijelentései, amelyek századokon és generációkon át azóta is visszhangoznak, megteremtik a végső kapcsolatot életünk bármely olyan eseménye – legyen az kicsi vagy nagy - amely szétfeszíti a megszokott napi rutint és Isten között, és ezáltal új lehetőséget kínál arra, hogy életünket hűséges engedelmességben újra Isten felé fordítsuk. " (MESSAGE) Milyen gyümölcs születik bennünk, ha életünket hűséges engedelmességben Isten felé fordítjuk?
Először is, igaz önismeretre jutunk: "Bizonyos értelemben igaz, hogy a katasztrófa soha nem hoz újat az életünkben. Egyszerűen csak leleplezi azt a morális vagy spirituális valóságot, amely korábban is ott volt, de a mindennapok rutinja, az önmagunkkal való elfoglaltság, a dolgok megszokott rendje mögé volt rejtve." (MESSAGE). Feltárulnak "nem-szeretem" valóságok, de ezek a könyörületes és szerető Isten karjaiba hajtanak bennünket. Megpróbáltatik Isten iránti hűségünk, fény derül végső reménységünkre, ragaszkodásainkra, arra hogy miben találjuk az igazi örömünket és gyönyörűségünket, és mindezek által bűnbánatra és Istenhez fordulásra hív.
Másodszor, a józansággal együtt jobban el tudjuk fogadni a korlátozásokat, még ha személyesen nagyon nehezek is. Ha Isten a rossz által is jót készít, ezzel a hittel és reménységgel próbáljuk magunkhoz ölelni azt, ami megváltozott, illetve annak a hiányát, amit elvesztettünk. Hisszük, hogy Isten ezen keresztül új utakat nyit meg, amelyek őhozzá vezetnek, és amelyekből áldásokat készít másoknak is.
Harmadszor, éppen hogy nem ítélkező, hanem együttérző emberré, közösséggé tesz bennünket. Hiszen egyazon ítélet alatt vagyunk minden más emberrel. Hiszen ismerjük a csapást hozó Isten szerető és könyörületes szívét. Együttérzésünk pedig arra hív, hogy szeretettel, figyelemmel, támogatással és imádsággal álljunk mindazok mellett, akik súlyosabban szenvednek mint mi - miközben tudjuk, hogy nálunk nem érdemeltek többet.
(Lovas András)

Szenvedés. Nagypéntek Jézus szenvedésének emlékezete. Régen volt Európában, Magyarországon olyan nagyhét, ami a társadalom jelentős része számára szenvedésben telik. Betegség, halál, gyász, félelmek, bezártság, kimerültség… valamilyen módon mindannyian részesei vagyunk, szenvedjük a járványt és következményeit. Nem tudjuk még hogyan, nem tudjuk, még meddig. Sokan félnek, "sohasem lesz vége."
Jézus a kereszten felkiált: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" Imádkozza ősei imádságát, a 22. zsoltárt.
Talán most könnyen adódik, hogy belépjünk ebbe az imádságba. Hol vagy? Hova maradtál? Miért fordultál el tőlünk? Miért hagytál el?
Tudjuk, hogy az Úr válasza: nem hagytalak el téged. „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.” (Zsid. 13,5)
"Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok." (Jn. 14,18)
Igen, tudjuk, hogy a helyes teológia, hogy Isten nem hagy el. De mi meg úgy érezzük, a magunk nyomorúságában, hogy elhagyott. Úgy tűnik, elfordult tőlünk.  "Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem?"
Egy baráti beszélgetésben történt az elmúlt hetekben. A 42. zsoltárról esett szó: "Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem!" (Zsolt 42,2) Barátunk, aki - ahogy mondaná - nem vallásosan nőtt fel, és nem is hívő keresztény - elmesélte, hogy amikor ifjúkorában egy temetésen hallotta ezeket a sorokat énekelni, arra gondolt, hogy ez a halott "hangja", ő vágyódik Istenhez. De most, hogy beszélgettünk erről, felismerte, hogy ez az élők vágyódása, hangja Isten iránt - még a temetés alkalmával is. Nem mindegy, kinek a hangján halljuk, amit Jézus mond: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"  Különösen nem most, amikor súlyos helyzetben vagyunk.
Hogyan halljuk helyesen Jézus imádságát a kereszten?
A mi téves panaszunk: a bitorló hangja
Nagy kísértésünk, hogy Jézus szavát elbitoroljuk tőle és a magunkénak tartsuk. Akár még kegyesen is, mondván Jézus is azt élte meg a kereszten, amit mi nagy elveszettségünkben, fájdalmunkban. Fontos, hogy Isten elé merjük tárni az erőtlenségeink, az elhagyottság érzésünk, a csüggedésünk - sokat beszélünk erről, és tanítjuk, mi a szerepe hitünkben az ún. panasz zsoltárok imádkozásának. De amikor eljutunk ide, ahol Jézus egy panasz zsoltárral az ajkán kileheli a lelkét, túl kell lépni magunkon. Ez az imádság, a keresztre feszített Jézus ajkán, nem a mi imádságunk. Messze több, messze túlmutat a mi szenvedéseinken. Ez az imádság, „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?", Jézusé. A szavak, amelyeket az Úr Jézus Krisztus a kereszten mond el, nem a mi szavaink. Szent szavak, szent időben, szent helyen.
De mi ellopjuk tőle. Levesszük a keresztről, függetlenítjük Jézustól. Nem elégszünk meg azzal, hogy Jézust hallgassuk, Jézust szemléljük halálában, ott álljunk mellette csendes töredelemben. Mi magunk akarunk a főszereplők lenni. Nem annyira érdekel - valljuk be! -, hogy mi is történik akkor, amikor Isten Fia, az ártatlan és igaz Bárány életét áldozza; sokkal fontosabb, hogy mi hogyan látjuk a magunk veszteségeit. Mit veszítettünk mi, mit veszítettem én? Olyan erővel (önszeretettel? önsajnálattal?) tudjuk mondani: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"
Szívünk álnok és csalárd. Maga felé fordul, önmagát imádja. Ránézünk Jézusra, és halljuk: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"  - és közben, talán észre sem vesszük - azt gondoljuk: neki azért mégis könnyebb. Hát Isten mindig Jézussal van. Mintha lenne a szívünkben valami irigység is: Jézus…, Jézus az más. Neki könnyű.
A bűnöktől terhelt, megsötétült szív gondolatai ezek. Irigyli Jézust, mert maga nem tud az Úr jelenlétbe jönni szabadon. Az irigy ember pedig haragos; haragszol az Úrra. Ellopod tehát az ő szavát, magadat teszed a főszereplővé, és még olyan "hívőnek, kegyesnek" is tűnik ez.
 "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"  - Nagypéntek van. Ez nem a te szavad. Őt hagyta el, nem téged. Add vissza az Úrnak, amit elbitoroltál tőle. Hagyd el a lázadást. Jobb lesz így.
A mi téves panaszunk: a sopánkodó hangja
Ha az imádságot elbitorló kihagyja Jézust az imából, a sopánkodó tévesen siratja őt. Meghagyjuk Jézus szavának a kiáltást, "Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem?", de továbbra is mi maradunk a főszereplők. Ezt persze a legkevésbé ismerjük fel és ismerjük el.
Ránézünk Jézus Krisztusra, látjuk szenvedéseit, és elborzadunk: hogyan történhetett ez meg vele? Még leleplezőbb, amikor ez a hang így szólal meg bennünk: Hogyan tehették ezt meg vele?!  "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" - ezt kellett mondania szörnyű kínok között? Hogyan lehetséges? Ki tette ezt vele? Hogyan eshetett meg ilyen a világtörténelemben? - És miközben ezeket a kérdéseket feltehetnénk úgy, hogy néma csodálattal elmélkedünk Isten a megváltásban mutatott páratlan bölcsességén és szeretetén, az Úr Jézus felfoghatatlan engedelmességén, alázatán és jóságán, a sopánkodó nem ide jut. Ő csak annyit mond: Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! Sőt, talán titokban szívünk azt is súgja: ha ott lettem volna, én nem hagytam volna. Inkább én halok meg, de az én drága Jézusommal ez nem történehetett volna meg!
Ilyenkor mélyen megrendülünk Jézus szenvedéseit látva. Ez a megrendülés azonban hamis megrendülés. Érzelem, ami nem termi az Úrnak kedves élet gyümölcsét. Ha mélyebbre merünk tekinteni szívünkben, felismerhetjük, hogy ilyenkor valójában saját drámai megrendülésünkben gyönyörködünk. Saját lelkünk bánatában találjuk megelégedésünk, örömünk. "Jaj, mennyire megindít Jézus kiáltása. Jaj, ÉN mennyire szeretem őt!" Saját szomorúságunk lesz érdemmé, amivel próbálunk békét nyerni Istennél, ahelyett, hogy az egyedül az Úr Jézus Krisztus értünk való helyettes szenvedéséből fakadna.
Siratjuk Krisztust, de siratásunkban nem iránta való szeretetünk és engedelmességünk növekszik. Sőt, könnyen lehet, hogy egyszerűen csak félünk a szenvedéstől. Ha Isten ártatlan és igaz egyszülöttje így szenved, ha így kell kiáltania - "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"  - mi történhet velünk? Milyen mély félelem az, ami bennünket a sirató szerepébe lök, hamisan azt sugallva: ha eléggé megrendülsz, az talán elég lesz ahhoz, hogy téged a szenvedés elkerüljön. A főszereplő tehát mi vagyunk, a sopánkodás és szörnyülködés rólunk szól.
Jó lesz ezt abbahagyni. Nem ámítani magad tovább. Jó lesz megtérni ebből.
Jézus valós panasza
Jézus a kereszten ősei imádságával kiált fel: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" Láttuk, hogy ez az ő imádsága, nem a miénk. Láttuk, hogy még ha nem is lopjuk el tőle, akkor is hallhatjuk rosszul. Próbáljunk most beletekinteni ebbe a kiáltásba: mi történik itt?
Először abban kell megerősíteni magunkat, kicsoda Jézus. Jézus, Máté evangélista szerint, Immánuel, ami azt jelenti, "velünk az Isten." Jézusban velünk az Isten, hiszen ő maga a Fiú, a Szentháromság Isten második személye, ő az, aki emberré lett. Továbbá Jézus földi élete idején mindenben az Atya szoros közelségében, az Atyával való folyamatos közösségben élt, és mindenben az Atyának engedelmeskedett. Éppen ez a közelség, ez az engedelmesség vitte őt oda, hogy kész volt életét letenni. Imádságban, az Atyával megélt közösségben fogadta el, hogy az az Atya akarata, hogy végig menjen a szenvedés és a halál útján. Nem véletlen baleset, hogy Isten Fia a kereszten függ.
Ebben az összefüggésben kell hallanunk a kiáltást Jézus ajkán: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"  Jézust a kereszten az Atya valóban elhagyta. Nem csak úgy tűnt - ami a szenvedések, nyomorúságok között nekünk is úgy tűnik - hanem valóban elhagyta. Elhagyta, elfordult tőle. Elrejtette előle az orcáját, sőt, nemet mondott rá. Nem arról van szó, hogy megfeledkezett róla, hanem arról, hogy tudatosan elfordult tőle. Valamint még ennél is többről. Pál apostol ezt így mondja el: "Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne." (2Kor. 5,21) Bűnné tette, bűnösként tekintette. Amikor Jézus kiált, "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?", az Isten ítélete van rajta. Amint a Heidelbergi Káté fogalmazza: Jézus "földi életének egész idejében, különösen annak végén, testében-lelkében elhordozta Istennek az egész emberiség bűne elleni haragját…" (37. kérdés-felelet) Őt valóban elhagyta Isten. Megítélte Isten.
És hogy miért? A Káté így folytatja: "hogy szenvedésével, mint egyetlen engesztelő áldozattal testünket-lelkünket az örök kárhozattól megszabadítsa, és Isten kegyelmét, az igazságot és az örök életet elnyerje nekünk."
Megszabadított a kárhozattól. Megszabadított a bűntől és az ítélettől. Téged soha nem hagy el. Éppen azért kiáltott így Jézus, hogy neked soha ne kelljen így felkiáltani.
Ha ezt hittel megragadod, nem fogod már ellopni tőle azt, ami nem a tiéd, hanem az övé. És nem fogod magad megrendültségét jobban szeretni, mint azt, aki bűnné lett értünk. Leborulva imádod azt a kereszten, akié ez az imádság - egyedül és összehasonlíthatatlanul. Ámen!

Ha azt mondom, elengedhetetlen, mindennél fontosabb, hogy rendszeresen éljünk a Szentírással, azaz olvassuk, forgassuk a szívünkben, engedjük, hogy hasson ránk, majd engedelmeskedjünk neki, nem mondok valami érdekeset. Egyeseknek azért nem, mert ezt élik, újra és újra megtapasztalják, hogy az Úr szavai "kívánatosabbak az aranynál, sok színaranynál is, édesebbek a méznél, a csurgatott méznél is" (Zsolt 19,11), vagy boldog hálával élik, amiről az első zsoltár írója úgy vall, hogy boldog az az ember aki "az ÚR törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal." (Zsolt. 1,2) Ehhez képest ez a mondat halvány, erőtlen; a szerelmesnek nem kell magyarázni, hogy a szerelem jó, el ne kerülje a figyelmed. Néhányan szeretitek Isten beszédét, táplálkoztok belőle, és a zsoltárossal együtt gyönyörködtök benne. Mások pedig - és azt hiszem, ez a többségünk - egyszerűen nem gondolják (vagy gondolják, de nem hiszik, mert nem élik), hogy micsoda jelentősége van annak, ha a Szentírással élünk.
Pál mindenesetre úgy gondolja, hogy minden üldözés és tévtanítás között mentoráltját, a fiatal gyülekezetvezetőt, az tarthatja meg és teheti teljessé és alkalmassá, ha megmarad a Szentírásban. Úgy tűnik, szinte bele akarja gyökereztetni abba a meggyőződésbe, hogy a Szentírás az, ami megerősítheti Timóteust a számos kihívással és küzdelemmel teli szolgálatban. Erőteljes felszólítást intéz hát hozzá: Maradj meg abban! Azaz ne hanyagold el, ne lépj tovább, ne keress "progresszívabb" tanokat. Maradj meg az Írásban!
A Szentlélek a Szentírás ma olvasott része alapján ugyanezt mondja nekünk is: sok-sok minden történik körülöttünk, ami elcsüggeszthet; azt hittük, lassan felszabadulunk a járványban, de kiderült, most jön a neheze; megpróbáltatik a türelmünk és kitartásunk; talán betegekért aggódunk, gyászolunk, vagy magunk hordozzuk e betegség következményeit, de - vagy éppen ezért! - maradj meg abban! Ma arról szólok, miért és hogyan éljünk a Szentírással, Isten igéjével, Isten írott szavával.
Mi a Szentírás szerepe vagy haszna? Ha keresztény vagy, gondolkozz el azon, hogy a Biblia kijelentése nélkül mit tudnál arról, hogy a világot Isten szeretete hordozza; hogy mindent Isten szeretete kísér, téged is? Mit tudnál arról, hogy az elrontott dolgaid, akármilyen súlyosak voltak is, nem pecsételik meg a sorsod, a végzeted egy életre, mert Jézus Krisztusban van bocsánat? Mit tudnál arról, hogy Isten legyőzte a halált, és ezért sem a te életedet, sem az egész világot végül nem nyeli el a pusztulás, a semmi? Mi a Szentírás haszna? Nos, erre a kérdésre nem lehet "mértékletes", "józan" választ adni. A Szentírás a valóságot hordozza; az élet kezdetének, problémájának, helyreállításának igaz és érvényes történetét. Olyan nagy és hatalmas valóságokat közöl velünk - és ezzel az igénnyel lép fel mind hívők, mind nem hívők felé - amelyek mindent meghatároznak. Megformálják azt, ahogyan a világra tekintünk, elénk adják azt, amit zsidó-keresztény világképnek nevezünk. Mi az hogy ember, és mi az, hogy Isten? Mi az, hogy teremtő és teremtmény? Férfi és nő, szülő és gyermek, igaz és hamis, szent és bűnös… Ha ezek a nagy és hatalmas valóságok egyedül Isten szava által közöltetnek velünk, miközben számos más - ezzel egyet nem értő, ezt tagadó - magyarázat is ér naponta, hogy ne kellene megmaradnunk a Szentírásban? Hogy ne kellene minél mélyebben belegyökereznünk? Vagy egy másik képpel élve: hogy ne kellene belemerülnünk igazságába, az általa hordozott valóságba?
Pál két dolgot állít, amelyekben Timóteus elé tárja a Szentírás hatékony, hathatós voltát, azaz azt, hogy mire képes Isten igéje. A szent írások, mondja, "bölccsé tehetnek téged az üdvösségre", valamint a teljes Írás "hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre."  Lássuk ezeket!
"Bölccsé tehetnek téged az üdvösségre."  Az eredeti szövegben a Szentírás ereje jobban megjelenik, mint a magyar fordításban. Az írásoknak van hatalmuk arra, Timóteus, hogy bölccsé tegyenek az üdvösségre. Az apostol itt emlékezteti Timóteust az írások erejére, melyeket Timóteus gyermekségétől ismer, hogy hogyan vezették őt el a Jézus Krisztusban való hit által az üdvösségre. Timóteus tudja ezt, hiszen maga is megtapasztalta a Szentírás ezen erejét és hatalmát, de ezt az ismeretet fontos feleleveníteni (olyan ez, mint egy emlékeztető oltás: megerősíti, megsokszorozza, aktiválja azt, ami ott van már). Timóteus! Maradj meg a Szentírásnál, hiszen tudod, hogy az vezetett el téged az Úr Jézus Krisztushoz, a belé vetett hithez, ami az üdvösséged, azaz egész Istennel való életed már itt, és majd halálon túl is.
Akik tehát tudjuk, mert megéltük, hogyan vezetett el a Szentírás igazsága oda, hogy Jézus Krisztusban életet, új életet találtunk, maradjunk meg abban! Emlékezzünk, és buzduljon fel a szívünk! Akik meg tudjátok, hogy még ha van valami homályos képetek is Istenről, mégis valami alapvetően hiányzik - lássátok, hogy ami hiányzik, a megérkezés, a bizonyosság, a valóban új élet születése, a szabadulás sok rosszból abban a Jézus Krisztusban van, akihez a Szentírás vezet el. Ennek a könyvnek ereje, hatalma van téged is bölccsé tenni az üdvösségre. Kezdd el olvasni, tanulmányozni, az üdvösséget kutatva bújni, maradj meg benne! Maradj meg benne, egészen addig, amíg fel nem ragyog előtted, sőt, benned a hit Jézus Krisztusban. Ezt nem tudod magadnak "adni", ezt nem tudod magadnak kigondolni; ez a hit nem valami olyan, hogy "mindeneket megvizsgálva a Krisztus követésnek látom a legtöbb értelmét, mostantól ebben hiszek", vagy hogy "tetszik nekem a keresztény közösség, az itt élő emberek, szeretnék hozzájuk tartozni, vágyom arra, ami nekik van, és ezért mostantól hiszek Jézus Krisztusban." Nem, ez nem ilyen. Hanem amint megmaradsz a Szentírásban, amint vágyod, kéred, kutatod ezt hitet, a Szentlélek titokzatos munkája révén egyszer csak felragyog előtted Krisztus, szétárad benned a hit, megszületik benned az új élet. Magad sem tudod, hogyan, de bizonyosságod van: üdvösség, azaz az Istennel való megbékélés, a vétkeid elengedése, a bizonyosság, hogy Isten elfogad és szeret, mindez már a tiéd is.
De nemcsak az új élet kezdete, hanem az abban való növekedés is a Szentíráshoz között: "A teljes írás… hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre."  Mi igazít el, mi vezet abban az életben, amelyet Krisztusban kaptunk? Ha az az élet "üdvösség", ha azt az életet ilyen különleges módon a Szentlélek egyszer csak kiterjeszti ránk, akkor hogyan tudunk ebben jól, hűségesen élni, annak saját törvényszerűsége szerint élni? Válasz: maradj meg a Szentírásban, hiszen "hasznos", alkalmas a tanításra. Hogyan tanít? Ha az üdvösség azt jelenti, hogy Jézus Krisztus kiszabadított téged a régi életedből, és új életet adott, akkor a régi életed, gondolkodásod, meggyőződéseidet újra kell tanulni. De ezt sehol máshol nem tudod újra tanulni, mint ott, ahol Isten tanítja: a Bibliában. Ez a tanulás pedig életünk minden részét felölelő tanulás; mindenben eligazít, hogy mit higgyünk és hogyan éljünk Istennek kedves életet.
Hasznos a feddésre: a tanítás része a feddés, amikor a Szentírás szembesít, hogy "állj, rossz irányba haladsz, baj lesz!" Erőteljes szó a feddés, annak határozott kifejezése, hogy valami nem jó. Könnyen lehet, hogy vannak közöttünk, akik azért hagytak fel a Szentírással, mert az megfedte őket valamiben. És amikor Isten az igéjén keresztül, az új élet tanítása részeként megfedd, akkor mi vagy attól fordulunk el, amiben megfedd, vagy attól fordulunk el, aki megfedd. De hűtlen az a szülő, aki nem feddi meg a gyerekét, amint bolond az a gyerek, aki nem fogadja meg a feddést. A Szentírás továbbá "hasznos … a megjobbításra", azaz a korrekcióra. Nemcsak annyit mond, hogy arra ne menj tovább, mert bajba kerülsz, hanem azt is, hogy merre haladj az élet útján. Amint olvasod, amint élsz vele, elősorban nem „nemeket” találsz majd, hanem bölcsességet; meglátásokat az Isten szerinti élethez, konkrét indíttatásokat konkrét döntésekhez, cselekedetekre. Elkezdesz átalakulni, új vágyak születnek a szívedben. A "megjobbítás" tehát a korrekció, a helyreállítás, végül "az igazságban való nevelés" az Istennek kedves élet kiformálódása.
Hangsúlyoznom kell még azt, hogy a Szentírásnak ez a hatása nem úgy működik, hogy elolvasod, megérted, és akkor összeszeded minden erődet, megvalósítod, kipipálod, és nekiállsz a következő egységnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy amint élsz a Szentírással, amint benne időzöl, az átformál. Ezért most másodszor arra nézünk rá, hogy miért? Mi ennek az titka? És miért is bízhatnám rá magunkat a Bibliában foglaltakra?
A válasz egyáltalán nem bonyolult, de annál vakmerőbb, sőt, egyesek szerint talán arcátlan: mert Isten szava. Igen, Pállal együtt állítjuk, hogy "a teljes Írás Istentől ihletett." Számos kérdést vet fel az állítás, melyeket fontos megvizsgálnunk.
Először, mit jelent, hogy a teljes Írás Istentől ihletett? Nos, „ihletett” alatt több mindent értünk; pl. ihletett előadása egy zenei műnek, amikor az mélyen megragad bennünket. Vagy amikor valaki nagyon átszellemült állapotban van, mondjuk, ihletett. Talán valaki így értené ezt, hogy hát igen, a Biblia szerzői tényleg olyan ihletett, megragadott emberek lehettek. De az apostol állítása nem ez. Az eredeti kifejezés jelentése, hogy a teljes írás "Isten által kilehelt", vagy még inkább "Isten lehelete által teremtett." Az apostol itt tehát nem annak a módjáról szól, hogy a bibliai szerzők hogyan részesültek isteni vezetésben, hanem a Szentírás meglévő természetéről tesz kijelentést: ez a könyv Istentől érkezett, ennek a könyvnek az elsődleges "szerzője", forrása Isten maga. Ő "lehelte ki", az ő "szájából" származik. Azaz az az Isten, aki az egész teremtett világot létrehozta, aki hatalmas, erős és szent, szándéka és akarata szerint (nyilván általa választott személyek közreműködésével) kijelenti önmagát és szól hozzánk a Szentírásban.
Ezért pedig, ahogy Pál írja, ezek az írások szentek. Nem azért és annyiban szentek, mert megkülönböztetjük őket a mindennapitól, a profántól. Nem azért és annyiban szentek, mert esetleg szent helyen (templomban) vagy szent időben (istentiszteleten) olvassuk fel. Hanem azért, mert annak tulajdonságát hordozzák, aki kilehelte, aki teremtette őket. A Szent Isten a Szentírás által Isten szentségében részesít, Isten természetére nevel. Az Isten szerint valót képes és kész formálni bennünk. Miért bízhatnám az életem a Szentírásra? Mert az Isten szava.
De ebben a pillanatban többekben sok kérdések vetődnek fel. Például, hogyan higgyem el, hogy a Szentírás Isten szava, amikor a Szentírás mondja ezt magáról? Bármely könyv teheti ugyanezt. Vagy tájékozottabbak felvetik, hogy amikor Pál ezeket a sorokat írja, még csak azok az iratok vannak egybefoglalva Szentírásként, amit mi az Ószövetségnek nevezünk. Akkor hogyan vonatkozik ez az Újszövetségre? Továbbá számos olyan rész van a Szentírásban, amit mi, mai emberek nagyon nehezen tudunk összeegyeztetni Isten jellemével. Hogyan lehet ez kilehelt? Nem kell mondanom, hogy ezeket a kérdéseket nem tudom most abban a mélységben megválaszolni, amit kívánnának. Mégis, hadd mutassak két olyan igazságra, melyek segítségünkre vannak.
Az első Jézus Krisztus személye. Jézus számos kijelentésében úgy beszél az Ószövetségről, mint amiben Isten szól hozzánk. A Hegyi beszédben pedig így szól: "Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat. Mert bizony mondom nektek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg az egész be nem teljesedik." (Mt 5,17-18 - A "törvény és a próféták" kifejezés az egész Ószövetséget jelenti.) Nos, ha valaki keresztény emberként Jézus Krisztust Isten Fiának, Megváltónak és Úrnak vallja, akkor ezzel teljes összhangban áll, hogy a Szentírást Isten szavának tartja. Ha a Szentírás bizonyságából tudod, hogy Krisztus Isten Fia, aki meghalt és feltámadt, ha hitre jutottál Krisztusban, ha annak vallod őt, akinek ő vallja magát, akkor úgy viszonyulsz a Szentíráshoz, ahogy ő tette: Isten szavaként. Ez nem jelent azonnali választ minden a Bibliával kapcsolatos kérdésre, de bizalmat és bíztatást ad arra, hogy számos kérdés, ami ma nem megoldott benned, meg volt oldódni.
Annak, akinek az Istenhez közeledésben, a hit kérdésében erős akadály néhány olyan dolog, amit a Bibliában nem tud megérteni, vagy elfogadni, szintén fontos segítség ez. Ha Krisztus Isten kijelentésének a központja, ha őbenne születik a hit, akkor a Szentírás tanulmányozásodban Krisztusra, a középpontra koncentrálj. Ne engedd magadat újra és újra elbátorítani olyan kérdésekkel, hogy miért van annyi vérengzés az Ószövetségben, vagy hogyan értelmezzem az özönvíz történetét, vagy mit kezdjek azzal, hogy a Vörös tenger szétnyílt Izrael fiai előtt majd összezárult a fáraó seregén… Azzal a bizalommal keresd Krisztust, hogy majd ha megismered, benne számos további kérdés a helyére kerül. De csak utána.
Ezzel rokon a másik gondolat, ami rámutat arra, hogyan fogadhatjuk el, hogy a Szentírás Istentől való, Isten szava. Kálvin János reformátor írja: „Azért, ha lelkiismeretünknek igazán javát akarjuk, hogy a bizonytalan kételkedés folytonosan magával ne ragadja, vagy ne ingadozzék s ne habozzék bármely legkisebb kételynél: mélyebbről kell merítenünk ezt a meggyőződést, mint az emberi okosságból, ítéletből és következtetésből; t. i. a Szentlélek titkos bizonyságtételéből. ... Mert amint egyedül Isten tanúskodhatik önmagáról beszédében, úgy ez az ige sem talál hitelre addig az ember szívében, míg a Szentlélek bensőbb bizonyságtétele meg nem pecsétli. Ugyanazon Szentléleknek kell tehát a mi szivünkbe is behatolnia, mely a próféták szája által beszélt, hogy meggyőzzön bennünket arról, hogy hiven adták elő, amit Isten rájuk bízott.” 
A teljes Írás Istentől ihletett, az ő szent valóságát hordozza és közvetíti nekünk, ezért képes teljesen újjá tenni és tanítani, formálni - ugyanakkor ennek végső bizonyossága csak a Lélek ajándékaként érkezik el hozzánk.
Azaz hogyan ragadhatjuk meg erejét és bölcsességét? - Az apostol több formáját is leírja annak, mikor hogyan viszonyult Timóteus a Szentíráshoz: "De te maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál, tudván, kiktől tanultad, mivel gyermekségedtől ismered a szent írásokat…" Tudjuk, hogy Timóteus nagyanyja és édesanyja Krisztus hívő zsidó voltak, édesapja pedig pogány (2Tim 1,5). A "gyermekségedtől ismered" Timóteus egészen kicsi, még csecsemő korára utal, azaz arra, hogy a Szentírás ismeretét szinte az anyatejjel szívta magába, az Írás jelen volt körülötte. Ez a - fogalmazzunk így - családi örökség nem volt minden, az ifjú "tanulta" is az Írásokat. Nem azt mondom, hogy hittanra és gyermekistentiszteltre járt, de mégis valamilyen rendszeres formában aktívan tanulta az írásokat. Ez nyilván jelent tárgyi ismeretet, az összefüggések mélyebb ismeretét, az írások értelmezését. De közben ez is változott: "megbizonyosodtál." Azaz személyes bizonyosságra jutott Timóteus az írások igaz, hathatós, hasznos voltáról; a sajátja lett. Mindebben döntő volt azok személye, jelleme, akiktől tanulta. És végül, "maradj meg" mindebben, szólítja őt fel az apostol.
Nem fogok most a Szentírás olvasásának, tanulmányozásának, a Szentírás imádkozásának a módjairól szólni. Sokkal inkább arról, hogy ha élni akarsz Isten igéjével, nem elég néha-néha olvasgatni, hanem rendszeresen és folyamatosan kell táplálkoznunk vele. Nem elég alkalmanként olvasni, hanem bele kell merítkeznünk, hogy gondolatainkat, képzeletvilágunkat átjárja. Ezáltal tud feddeni, megjobbítani, nevelni. Ahogy Leanne Payne, az amerikai keresztény lelkigondozó írja: "Nem elégséges a zsidó-keresztény igazságot pusztán értelemmel megragadni, azaz a Szentírást a fejünkben ismerni. A kereszténységet a képzeletünkkel is meg kell ragadjuk, ami azt jelenti, hogy a szívünk és képzeletünk belemerítkezik az igazság szimbólumvilágába … Amennyiben a keresztény igazság intellektuális és imaginatív vonatkozásait elmulasztjuk egyesíteni, ki leszünk szolgáltatva idegen szimbólum rendszereknek. " (Gyógyító Jelenlét, kézirat, 78. o.)
Tudjuk jól, hogy a mai tech-világban a figyelmünkért megy a harc. Az interneten fogyasztott ingyenes tartalomért és szolgáltatásért a figyelmünkkel fizetünk (az adatainkon túl). Ha harc folyik a figyelmünkért (lélektanilag), harc folyik érte spirituálisan is. Mindennek nagyon erős képi, a képzeletet vonatkozása is van. Ha elveszítjük a Szentírás szent és igaz valóságát (nem az ismeretet, hanem a benne élést, a belőle táplálkozást, gondolataink az ige általi formálódását és gyakori megtisztulását), akkor elveszítjük Isten igazságának a valóságát is, és más erők elsodornak minket az igazi hittől és az Istennek kedves élettől.
Belemerítkezni a Szentírásba pedig csak akkor tudunk, ha valami mástól elvonjuk magunkat ennek érdekében. Ezt nevezzük böjtnek. Ráadásul hosszú szöveget nehéz olvasni ma, amikor rövid szövegekhez, de inkább képekhez, gyors videókhoz vagyunk szokva. Ezért egyrészt élhetünk azzal, ahogy a Biblia így is elérhető ma, másrészt böjtöljünk: a Biblia világa akkor bontakozik ki előttünk a maga szépségében, szentségében, bölcsességében, szívünket az Úrhoz vonzó erejében, ha benne időzünk. És ha azt mondanád, "de ez nehéz", akkor én azt kérdezem: miért nem vágysz Isten szavára? - Mert ez az igazi kérdésed. Hiszen gondold meg, hogy mennyi minden témában/cselekvésben igenis kész vagy és képes vagy "benne időzni", órákat olvasni, szöszmötölni; mi mindent megvásárolsz, letöltesz, stb. ezek érdekében. A kérdés: miért nem tudom ugyanezt az áldozatot meghozni Isten igéjéért? A válasz: mert őt nem szeretem ennyire/iránta nem vonzódom olyan erővel…
Lehet, hogy gyermekkorodban ismerted, de nem tanultad. Lehet, hogy tanultad is, de nem győződtél meg róla, nem lett a tiéd. És lehet, hogy meg is győződtél róla - de mégis elengedted, elhanyagoltad. Akármilyen hiányod vagy mulasztásod, sőt, egyenesen vétked legyen, Jézus Krisztus nem mondott le rólad. Ő betöltötte az írást, annak minden betűjét; betöltötte minden szavát. Élete, tanítása, engedelmesége az Atya szavának betöltése. Szenvedése, halála és feltámadása az Írások teljessége, hiszen azok mind róla beszéltek. Ő az, aki meghív magához: Maradj meg abban, amit tanultál! Ámen!

Ezt a kérdést ma egyre kevésbé illik feltenni. A filozófusok arra emlékeztetnek, hogy milyen nehezen körülírható az igazság fogalma, ill. kérdés az is, hogy egyáltalán beszélhetünk-e objektív igazságról. Leginkább nem - és ezt a mindennapi közbeszéd szintjén is mindannyian érezzük. A pszichológus pedig azért vonná össze a szemöldökét, mert mennyire éretlen, gyerekes az az ember, aki úgy véli, hogy neki mindig igaza kell, hogy legyen. A kérdés tehát, "kinek van igaza?", elég nagy hátrányban indul ma a kurrens kérdések, szellemi áramlatok piacán. Kicsit régimódi, kicsit elavult.
Amennyiben azonban meg akarjuk ragadni és meg akarjuk élni Pál apostol Timóteusnak írt második levelében a 2. fejezetet, nem kerülhetjük ki a kérdést, hiszen ez áll a gondolatmenet középpontjában. A keresztény üzenettel, az evangéliummal kapcsolatos tévtanítások, a különféle tanítók közötti vita tárgya az isteni igazság, amit Pál Jézus Krisztus evangéliumával azonosít. Ebben a kontextusban merül hát fel a kérdés Isten népében időről időre, újra és újra: Kinek van igaza? Árnyaltabban: mi az igazság? Honnan tudjuk, hogy az igazság oldalán állunk-e? Három gondolatban kívánom ezt kibontani:
A probléma: az igazság kérdése akkor és ma
A válasz: honnan tudjuk, hol állunk?
Az eredmény: hogyan képviseljük az igazságot?
1. A probléma: az igazság kérdése akkor és ma
Elevenítsük fel újra, mi történik Pál és Timóteus között. Az apostol Timóteust abban erősíti, hogy őrizze meg a "rá bízott drága kincset", azaz az evangéliumot. Ennek azonban ára van, hiszen Pált az evangélium hirdetése miatt börtönözték be, valamint az efézusi és környékbeli gyülekezetekben, ahol Timóteus a gyülekezet vezetője, többen egyrészt elhatárolódtak az apostoltól, másrészt tévtanításokat követve eltávolodtak a hittől. Ebben a helyzetben erősíti az apostol Timóteust, lelki gyermekét, az ifjú gyülekezetvezetőt: "És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája." Az apostol még a bilincsek között is küzd a választottakért, hogy elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget. De Timóteusnak, a félénk ifjúnak bele kell állnia ebbe a harcba, sőt, másoknak is tovább kell adni az igazságot. A harc tehát a tévtanítások harcmezőjén zajlik.
Az ilyen harc pedig gyakran elkeseredett, zavaros, elbizonytalanító. Nem véletlen, hogy ezekben a sorokban az igaz tanításhoz való ragaszkodás mellett megjelenik a terméketlen vitáktól való óvás is. Ilyen kifejezésekkel óvja Pál Timóteust: " ne folytassanak haszontalan szóharcot a hallgatók romlására"; "A szentségtörő, üres fecsegők elől pedig térj ki"; "Az ostoba és éretlen vitatkozások elől térj ki…" Mindannyiunk tapasztalata, hogy milyen, amikor valami általunk igaznak tartott dologhoz való ragaszkodás egy idő után olyan keserű és minden megértést mellőző vitává lesz, amely minden energiánkat felemészti, semmilyen igazságot nem szolgál már. Továbbá az sem ritka, hogy végül már magunk sem tudjuk, mi az igaz; annyi szenny jött a felszínre az indulatok nyomán, hogy végül teljesen elbizonytalanodunk.
Miközben számos ügyben kiderülhet, hogy egyáltalán nem volt igazunk, és teljesen feleslegesen mentünk bele vagy akár gerjesztettük mi magunk a vitát, az Isten igazságával, az evangéliummal egy ponton más a helyzet. Ott is beléphetünk terméketlen vitákba - ettől óv az apostol -, ott is elbizonytalanodhatunk az indulatok közepette, de a tét marad: Kinek van igaza? Mi az Isten igazsága? Honnan tudhatjuk? Timóteus és az első gyülekezetek tagjai ebben a harcban állnak. Ennek a harcnak a súlyát pedig mi is érezzük, és erről bővebben kell szólnom.
Az igazság és tévtanítás között feszülő ellentét, amely megjelenik Isten népében, soha nem általános, hanem mindig konkrét kérdések mentén vetődik fel. Minden kultúra bizonyos dolgokban egyezik az Isten szerint elgondolt élettel, amit a teremtésben hívott életre; más dolgokban azonban összeütközésbe kerül vele. Ezért amikor az igazság körül megjelenik a harc, a vita, az más és más tartalom mentén feszülhet egymásnak különböző korokban és helyeken. Mert azt mondhatjuk, hogy Isten igazsága mindaz, amit a Bibliában kijelentett a teremtett világról, annak lázadásáról, a megváltás/helyreállítás módjáról, a neki kedves életről, mindez az általános igazság azonban más és más pontokon rendül meg Isten népében, más és más pontokon jelenik meg az Isten igazságától való elhajlás, más és más tévtanítások körül újul ki a régi harc (a hamisság atyjával).
A vita ma nem az, hogy a feltámadás megtörtént-e már (mint ott és akkor, vö. v.18); nem is az, hogy Isten-e Jézus, mint a 4. században Arius tévtanításának idején; ma nem az, hogy támogatja-e a Biblia a rabszolgaságot (igen, ilyen is volt, pl. az Egyesült Államok déli államaiban még a múlt század első felében is). A vita nem az, hogyan viszonyuljunk a náci fajelmélethez, mint Németországban a múlt század harmincas éveiben, ahol az ún. német keresztények és a hitvalló egyház között zajlott; és a vita itt és most nem az, hogy lehet-e egy kereszténynek több felesége (Afrika, törzsi háttérből kereszténnyé lévők). Ezek közül számos kérdés ma, visszatekintve, már nem kérdés, és elképzelni sem tudjuk, hogyan lehetett a kereszténység egy része ennyire vak egy időben.
Meglátásom szerint az egyik legnagyobb kérdés és küzdelem a keresztények számára a nyugati világban a szexualitás körül zajlik. Ezt neveztem néven az előző igehirdetésben, és a visszajelzésekből tudom, hogy többeket megmozgatott. Vannak, akik megerősítést nyertek ebben, vannak, akiket felkavart. Meggyőződésem szerint az egyik kulcsterület, ahol ez a vita velünk marad, és amelyen az evangéliumi hűséghez való ragaszkodásunknak ára van, a következő időszakban ez lesz. Keresztény egyházak egy része teret ad a homoszexuális párok megáldásának, teológusok a klasszikus bibliai szakaszok újszerű értelmezéseit adják, mások pedig ragaszkodnak a Bibliában kijelentett teremtési rendhez, a házassághoz mint kizárólag férfi és nő szövetséges kapcsolatához, az erre épülő családhoz. A vita zajlik, egyre jobban a kereszttüzében találjuk magunkat, és amint korábban ezt kifejtettem, a Bibliához ragaszkodó keresztényeket a gyűlöletbeszéd, a homofóbia, és hasonló vádak illetik. Akkor is, ha szeretettel vagyunk a szexualitásukban megtört emberek felé (mert ki az, aki ne lenne maga is megtört?); akkor is, ha megvalljuk és megéljük Isten szeretetét és bocsánatát minden ember felé (mert ki az, aki maga nem bűnös és nem szorul Isten kegyelmére?). Miért hoztam elő tehát az LMBTQ kérdést pár hete? Nem gyűlöletből, nem megvetésből, és nem az LMBTQ emberek iránti indulatból. Nem is valamiféle politikai ágendát követve. (A témáról húsz éve is szóltam igehirdetésben, magyar református szószéken az elsők között, és az akkor elmondottakat ma ugyanúgy vallom és vállalom - https://www.gref.hu/hu/igehirdetes/igehirdetes-a-szexualitasrol-igehird… .) Hanem azért, mert a lelkipásztor feladata felkészíteni a gyülekezet tagjait az Isten szerinti hűséges életre. Erősíteni és tanítani Isten népét - nem, nem gyűlöletre, gyanakvásra, mások elutasítására - hanem az Úr Jézus Krisztus iránti hűségre és az általa bennünk megszülető együttérzésre. Az igazságban való megállásra azáltal, hogy lássátok, hol állunk a harcban, és legyen elég erőtök és bátorságotok megállni a hűségben. Akkor is, ha annak ára van.
Amikor úgy tűnik, hiábavaló a (szóbeli) küzdelem, harc az igazság megtartásáért, amikor testvérek állnak be a tévtanításba (milyen érdekes, hogy Pál nem szégyell kettőt megnevezni közülük), és fordulnak el Istentől, a végén felmerülhet bennünk a kérdés: ki tartozik Istenhez? Honnan tudjam, melyik oldalon az igazság? Ki az övé?
 2. A válasz: Isten ismeri az övéit
Ezen a ponton tudjuk megérteni a ma olvasott textus értelmét: "Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelyre ez van pecsételve: „Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!” Ki az övé? Ki tartozik hozzá, és ki tévelyedett el az igazságtól? A válasz: Isten vetett egy szilárd alapot.  Az alap Jézus Krisztus, személye, tanítása, amire felépül Isten "háza", azaz az igaz egyház (vö. 1Kor 3,10kk; Ef. 2,19kk). Mindez egyrészt titkos, elrejtett (nem mi ismerjük fel teljes bizonyossággal, ki az övé, valamint magunkat sem a magunk ismerete tartja meg - az Úr ismeri az övéit); másrészt mégis nyilvánvalóvá lesz, hiszen van ennek az ismeretnek, megtartatásnak egy külső jele is: elhagyja a gonoszt. Lássuk ezt mélyebben.
Mi ez a szilárd alap? Jézus elmond egy egyszerű példázatot (képes beszéd) egyik leghangsúlyosabb tanítása, a Hegyi Beszéd végén. A megelőző versekben a kérdés az, hogy ki az, aki valóban az Úrhoz tartozik.
"Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló a bölcs emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és nekirontottak annak a háznak, de nem dőlt össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és az összedőlt, és teljesen elpusztult." (Mt. 7,24-27)
A szilárd alap Jézus személye és tanítása, de ez önmagában nem minden. A kérdés: hogyan viszonyulunk ehhez? Jézus két mozzanatot említ: aki hallja, és aki cselekszi. A szilárd alap tehát Jézus Krisztus személye, amire épül Isten egyháza azokból, akik hallják és cselekszik Jézus tanítását. Mit jelent nemcsak hallani, hanem cselekedni?
Ebben először is benne foglaltatik Jézus tanításának, a Szentírás tanításának igaznak tartása (ahogy Jézus is igaznak tartotta a teljes Ószövetséget). "Igaznak tartani" egészen más, mint csak "hallani." Igen, egyfajta "cselekvés", aktív döntés, hogy igaznak tartom Isten szavát - szemben akár azzal, amit a mi világunk igaznak tart, sőt, szemben azzal, amit én magam igaznak tartok. Ez utóbbit állítani szinte szentségtörés ("amit én igaznak tartok az igaz" - valljuk, ez korunk egy dogmája), de ezt jelenti önmagamat alárendelni az Úr Jézus Krisztusnak, a megváltónak; ezt jelenti, hogy "átadjuk neki az uralmat életünk felett." A gondolkodásunk és akaratunk aktív mozzanata (Jézus tanításának megcselekvése) tehát, hogy amikor Isten a Szentírásban kijelentett egyértelmű igazsága ütközik azzal, amit én gondolok/gondoltam, nem abba az irányba mozdulok, hogy azt eltávolítom magamtól, vagy lázadok ellene. Igen, Krisztus megváltottjának lenni nem más, mint hogy azt mondom: leteszem a jogot a magam igazságára, és magamra veszem az ő igazságának igáját. Vagy így is fogalmazhatunk: a megtérés, az önátadás azt is jelenti, hogy nagyobb eséllyel tartom a magam gondolkodását, meglátásait, érzéseit tévesnek, hibásnak, mint Isten kijelentését, Isten igéjét. Hát nem éppen ezért van szükségünk kegyelemre? A bűn következtében a teljes ember megromlott. Nem maradt olyan képességünk (értelem/gondolkodás, az érzelem/érzések, az akarat), amit valamilyen mértékben ne torzított volna a bűn(eset) valósága.
Az igaznak tartást nevezhetjük a gondolkodás megváltozásának (metanoia - a "megtérés" görög kifejezése ezt jelenti). A megújult gondolkodás viszont nem jár önmagában: megújult, megváltozott élet követi (vö. Róm. 12.1kk). Ezért, miközben az Úr ismeri az övéit, és ez annak pecsétje, hogy az övéi vagyunk, a következő gondolat: "hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja."
Mindezzel együtt hangsúlyoznom kell: a megváltozott gondolkodás (igaznak tartom még saját jelenlegi tudásom ellenére is), valamint a megváltozott élet (elhagyom azt, ami Isten szemében gonosz), elsősorban gyümölcs, és csak másodsorban kimunkálás. Hiszen ha ezt hallgatod, és nem ismered Krisztus átformáló, újjáteremtő valóságát, bolondságnak és/vagy képtelenségnek is tartod mindezt. És ez így is van.
Az alap, amit Isten "vetett", vagy lefektetett, vagy elhelyezett Jézus Krisztus személye és tanítása, mondtuk. A pecsét, ami rá van írva, szinten Istené: "Ismeri az Úr az övéit."  Az igazsághoz tartozás nem más, mint ahogy a Szentlélek elhelyezi életünket erre az alapra, rátesz bennünket Jézus Krisztusra, a kősziklára, és felépíti rá Isten házát, amire ez van írva: Ismeri az Úr az övéit. Jézusról, mint alapról, így szólt előre Dávid: "Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő." (Zsolt 118,22) Így beszéltek róla az apostolok, hogy Jézus az a kő, amelyet megvetettek, értéktelennek, semminek tartottak az építők (ApCsel 4,11; 1Pét 2,7); megfogták és félredobták, hogy ez haszontalan, semmire sem jó. Isten azonban mégis ezt tartotta az alkalmasnak, ez lett a sarokkő, ez lett az alap, erre építette fel a házát. És e metafora pontosan visszaadja Jézus történetét: őt megvetették, értéktelennek tartották, kidobták, eldobták. Nem kellett az övéinek, nem kellett a népeknek, lázadó rabszolgák halálára juttatták, a kiátkozottak halálát szánták neki a kereszten. De az Atya - hadd mondjam így - fogta az ő egyszülöttjét, az ő szerelmes Fiát, a Fiút aki mindenben igazságában járt, akiben az Atya mindvégig gyönyörködött; szóval fogta a Fiút és életre keltette. Feltámasztotta a harmadik napon, és azt mondta: ő a kőszikla, ő az alap. Aki nem akarsz elveszni, aki nem akarsz az "igazságok" harcában tévelyegni, egyik "igazságtól" a másikig sodródni, jöjj és állj rá erre az alapra. Csak állj rá, és a szívedben szét fog áradni annak a bizonyossága: ismeri az Úr az övéit.
3. Az eredmény: hogyan képviseljük az igazságot?
Hogyan képviseljük mindezek után az igazságot? Hogyan ragaszkodjunk hűségesen Isten igazságához akkor, amikor ennek a hűségnek ára van, amikor hatalmas erők mozdultak meg, hogy Isten teremtési rendjét aláássák? Mi következik a fentiekből?
Először is magunkat megtisztítva, hogy alkalmas, sőt, nemes edények lehessünk az Úr házában. (Igen, tudom, eddig arról volt szó, hogy mi vagyunk a ház, de a 20-21 versekben az apostol tovább lép ezzel a képpel.) Vannak Isten házában közönséges edények, de "Ha … valaki megtisztítja magát ezektől, megbecsült, megszentelt edény lesz, az Úrnak is hasznos, és minden jó cselekedetre alkalmas." Az igazsághoz való ragaszkodás semmiképpen sem saját alkalmatlanságunk mások kritizálása által történő kompenzálása!
Másodszor, szabadon. Pál, amint láttuk, óv a szóharcoktól, a viszálykodástól. De amíg "neked kell, hogy igazad legyen" nem tudsz kitérni. Csak ha megszabadultál ettől, mert Krisztus lett az igazságod, az értékességed, a győzelmed, tudsz szabad lenni attól, hogy értelmetlen harcokba bocsátkozz. Képviseld Isten igazságát, bátran és határozottan, de ne harcolj. Neked már nem saját identitás-kérdés, hogy kinek van igaza…
Harmadszor, szelíd reménységgel: "az Úr szolgája ne viszálykodjék, hanem legyen barátságos mindenkihez, tanításra alkalmas és türelmes, aki szelídséggel neveli az ellenszegülőket, hátha az Isten megadja nekik egyszer, hogy megtérve megismerjék az igazságot, és felocsúdjanak az ördög csapdájából, aki foglyul ejtette őket, hogy akaratát teljesítsék." Erről jövő héten hallunk többet.
"Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelyre ez van pecsételve: „Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!”
(Lovas András)