A prédikátor könyve

A ma olvasott rész ígéretekről és azok betartásáról szól. A téma nem idegen tőlünk, hiszen a mai napon szavazatainkkal éppen az ígéretekre mondunk igent vagy nemet. Lassan mindannyian "ígéret-szakemberekké" lépünk elő: keressük az eligazodást a szembenálló politikai pártok ígéretei között, okoskodunk, magyarázunk, érvelünk és ellenérvelünk, összehasonlítunk, esélyeket latolgatunk, számokat figyelünk. Nagyon kényelmes helyzetben vagyunk, és ez ritkán adatik meg: most nem minket kérnek számon, hanem mi vagyunk azok, akik a bírói székben találják magukat. Ma mi döntünk, szavazatunkkal mi mondjuk el, hogy mi a véleményünk a korábbi ígéretek teljesítéséről, valamint az elénk adott ígéretek hihetőségéről. Kívülről figyeljük a politikai pártok ígéretözönét, van, aki cinizmussal ("úgysem igaz, amit hallunk…"), van aki dühös indulattal, és van aki naív hiszékenységgel. Mindezekre ráadásul még a soron következő igénk is az ígéretekről szól.
Bár mindaz, amit olvastunk, igaz a pártok kampányban tett ígéreteire is, most mégis fel kell adnunk kényelmes és biztonságos kívülállásunkat. Az istentisztelet közösségében nem mi vagyunk a bírói székben, hanem az Úr, aki a mi ígéreteinket, megbízhatóságunkat, állhatatosságunkat kéri számon, nem másét. Figyeljük, mit mond a Prédikátor a bolond és a bölcs emberről az ígéretek összefüggésében.
I. Ne légy elhamarkodott!
A beszédről, szűkebb értelemben az ígéretekről az Úrral való kapcsolat, az istentisztelet összefüggésében olvasunk. Két dologtól óv bennünket itt az Úr, mind a kettő az elhamarkodottsággal, a felszínességgel függ össze, amely nem áll távol tőlünk, rohanó emberektől.
Az első felszólítás: "Megfontoltan járj, amikor Isten házába mégy! Többet ér, ha hallgatva járulsz oda, mintha áldozol az ostobák módjára…" Az első kifejezés szó szerint így hangzik: őrizd lépteidet, amikor az Úr házába mégy. Aki Isten elé járul, annak tudatosan, meggondoltan kell ezt tennie. Ezt egészíti ki az intés második fele: fontosabb az Úrra hallgatni, azaz törvényét megérteni és annak engedelmeskedni, mint engedelmesség nélkül bemutatni az áldozatokat. Isten engedelmességre hív, és nem a kultusz szabályos végzésére; csak az ostoba hiszi, hogy elég Istennek a szép vallásgyakorlás odaszánt élet és szív nélkül.
Milyen megfontolással jövünk istentiszteletre? Azzal a tudatossággal, hogy az ő igéjét akarom hallani és megcselekedni, vagy azzal a homályos érzéssel, hogy ha eljövök, akkor egy kötelezettséget letudtam, és már el is várhatom, hogy ő cserébe megáldja a mindennapi lépéseimet?
Azt mondtam, hogy a mai részben a beszédről, az ígéretekről van szó az istentisztelet összefüggésében. Vegyük észre, hogy eddig sem másról beszélt a Prédikátor. Az Isten szerint való igaz beszéd alapja, hogy először ő szól, és mi meghallgatjuk, szívünkbe zárjuk azt. Enélkül mi elkezdjük mondani a magunként, ömlik belőlünk a sok (ostoba) szó, hiábavaló imádság. Ez vezet bennünket a második felszólításhoz:
"Ne beszélj elhamarkodottan, ne hirtelenkedd el az Isten előtt kimondott szavadat…" Ebben a mondatban párhuzamban találjuk a "száj" és a "szív" szavakat: "Ne légy elhamarkodott száddal, és szíved se siessen, hogy szót ejtsen Isten előtt…" (Szigeti komm. fordítása). Az ember szívében megfogalmazott és szájával kimondott fogadalmakat nem szabad elhamarkodni.
Egy ószövetségi példát szeretnék hozni az elhamarkodott fogadalomtételre. Jefte, a bíra, azt a fogadalmat tette, hogy ha az Úr valóban kezébe adja az ellenséget, bármi jön elé, amikor hazatér, feláldozza azt. Történetesen a leánya jött elé, akit Jefte, teljesen megrendülve és gyászolva, de feláldozott (Bír.11.29kk). (Az Ószövetség tiltja az emberáldozatot!) Ez a történet több mindenre mutat rá, ami fontos nekünk. Az egyik, hogy a fogadalom olyan ígéret Istennek, aminek beteljesítése ahhoz kötött, hogy Isten megadja a fogadalmat tevő kérését. A másik, hogy Izraelben komolyan vették az Istennek kimondott szót. A harmadik, lehet fogadalmat elhamarkodottan, nem bölcs módon tenni, amit Isten semmiképpen sem kíván (vö. Saul fogadalma, 1Sám. 14.24-52).
A mi szívükben is születnek ígéretek, fogadalmak Istennek. Ezeket azonban általában csak mi ismerjük, nem mondjuk el másoknak. Gyakran mi is csak nagyon rövid ideig emlékszünk ezekre. Pedig hány és hány ilyen sóhajtás, kevésbé tudatos vagy nagyon is tudatos ígéret fogant meg szívünkben. "Uram, ha ebből a bajból kihozol, másként fogom rendezni a dolgaimat." "Uram, ha ebben a kilátástalan anyagi helyzetben segítesz, soha nem feledkezem meg az adakozásról." "Uram, ha meggyógyítasz, új életet kezdek, sokkal szeretetteljesebb leszek…." "Uram, ha felvesznek, minden nap imádkozni fogok…" "Uram, mától kezdve tartok csendességet" - És végeláthatatlan a sor, kimondott vagy titokban elsóhajtott ígéreteink, fogadalmaink sora.
De vajon nyilván vannak-e ezek tartva? Azt tapasztaljuk, hogy mi nem nagyon sokáig gondolunk velük. Annyi ígéret, annyi szó van, túl könnyűek, súlytalanok. Mindannyian ismerjük a közmondást: A szó elszáll, az írás megmarad. A szó könnyű, felelősséget nem várnak el kimondott dolgok alapján. Még az írás, a szerződés sem jelent sokat a mai világban, hát még  a szó. Különösen az a szó, amit egy láthatatlan Istennek címeztünk, különösen, ha még ki sem mondtuk igazán, csak elsóhajtottuk.
Istennel azonban szóban kommunikálunk, sőt, néha csak sóhajtásban (vö. Róm.8.26) és csak a legritkább esetben írásban (pl. ha naplót ír valaki). De mindkét fél által aláírt szerződést, hogy tényleg súlya legyen annak, amit mondunk, még sohasem láttam. Annyi mindent mondunk és hallgatunk, annyi szó száll minden súly, felelősség, tartalom nélkül, hogy mindaz, amit Istennek mondunk, hasonlóan könnyű, üres, hibavaló: egyszer van, másszor már nyoma sincs.
Talán mégsem áll távol tőlünk: "Ha fogadalmat teszel Istennek, ne halogasd teljesítését, mert nem telik kedve az ostobákban. Teljesítsd, amit megfogadtál!  Hogyan tekinthet ránk Isten, aki előtt ott van minden, amit - boldog, vagy éppen elkeseredett óráinkban - megígértünk neki, és amit egyszerűen elfelejtettünk? Hogyan láthat minket ő, aki minden ígéretéhez hűséges, minden ígéretét beteljesíti, akinek minden ígérete Jézus Krisztusban lett igenné és ámenné? A bölcsességirodalom ostobának nevezi azt, aki elhamarkodottan beszél, és nem tartja meg. A Biblia máshol hazugnak, bűnösnek nevezi ugyanezt az embert. Hiszen az, aki Istennek tett ígéretét nem tartja meg, Istent veszi semmibe. Nem pusztán a szava könnyű, száll el a levegőbe, a semmibe, hanem Isten is könnyű számára. Nem veszi komolyan, más szóval megveti az Urat (megvet, gyaláz - a héberben a "könnyűnek lenni" igéből, míg a "tisztel" ige a "súlyosnak lenni" kifejezésből származik").
II. Féld Istent!
Az ostoba istentisztelettel (áldozat engedelmesség nélkül) és az elhamarkodott beszéddel szemben a Prédikátor arra hív, hogy "féld Istent!". Láttuk, hogy az elhamarkodott beszéd, a fogadalmak és ígéretek meg nem tartása nem másnak a jele, mint hogy Istent nem vesszük komolyan. Ha azonban úgy tekintünk rá, amilyen ő valójában, ha tisztelettel gondolunk rá, ha féljük őt, bizonyos, hogy megváltozik mindaz, ahogy ígéreteinkre és fogadalmainkra tekintünk. Mindezek akkor lesznek számunkra "súlyos" szavakká, ha átjárja szívünket az istenfélelem. Ha Istennek van "súlya" előttünk.
Isten dicsősége a héber nyelvben Isten "súlya". Isten ragyogó, egészen más, különálló volta. Fel kell ismerünk, nemcsak az agyunkkal, hanem szívünk mélyével: az Úrral nem egy súlycsoportban vagyunk. "…ne hirtelenkedd el az Isten előtt kimondott szavadat, mert Isten a mennyben van, te pedig a földön, ezért kevés beszédű légy." Evangéliumi hitünkben azt hangsúlyozzuk, hogy Isten Jézus Krisztusban megbékélt velünk, igaznak nyilvánított minket, gyermekeivé fogadott bennünket. Szabadon fordulhatunk hozzá imádságban, és minden dolgunkba beavathatjuk, Isten szeretetét, közelségét, hűségét, elérhetőségét hangsúlyozzuk, és fontosnak is találjuk. De mindeközben nem felejtjük el, hogy ő a végtelen, a mindenható, a teremtő Isten, mi pedig porszem, bűnös, véges emberek vagyunk? Nem tévesztjük szem elől, hogy ő mindent felülmúl, és az egyedül irántnunk való végtelen szeretetéből, de semmiképpen sem a mi helyzetünkből fakad, hogy partnerként beszél velünk?
Bárcsak ránk nehezedne az ő "súlya", dicsősége, szentsége úgy, hogy betelne szívünk istenfélelemmel! De szívünk annyira meg tud keményedni, hogy könyörögnünk kell azért, hogy ajándékozzon meg az ő félelmével, törje meg bensőnk keménységét, iránta való tiszteletlenségünket. Mit tegyünk, ha tudjuk, nincs bennünk az a tisztelet, az a komolyság, az az odaszánás, amiről tudjuk, hogy szükséges, de ami nem járja át a szívünket? Lássuk meg, hogy ez lelkünk megkérgesedéséből fakad, és kezdjünk el könyörögni: ajándékozz meg Uram istenfélelemmel!
Ápoljuk az Úrral való tudatosságot! Ha szavak ezrei hagyják el szánkat és érnek el bennünket naponta, ha java részük könnyű, súlytalan, és ezek közé keveredik amit az Úrnak mondunk, vagy tőle hallanánk, akkor törekedjünk arra, hogy az Úrral való beszédünket kivonjuk a mindennapiból. Legyen a többitől elválasztott helye és ideje a vele való beszédnek! Akár elkezdhetjük leírni az imádságainkat, gondolatainkat, hogy emlékeztessük magunkat: amit az Úr előtt mondunk, az nem lesz semmivé, ő komolyan veszi azt.
Elhamarkodottan ne tegyünk ígéreteket és fogadalmakat, ez azonban nem azt jelenti, hogy egyáltalán ne tegyünk. Nem valamin felindulva, hirtelen fellelkesedve, hanem helyzetünket bölcsen átgondolva hozhatunk Isten előtt ígéretet, tehetünk neki fogadalmat. Ígérhetjük neki tudatos figyelmünket minden napra, valakinek a segítését, akivel eddig nem törődtünk, valamiről való lemondást, ami kedves volt nekünk - mindezeket akár időszakosan is.
Segítségül hívhatjuk ebben egy testvérünket is. Ha úgy érezzük, hogy nehéz számunkra valóságosan érezni, hogy Istennek számít, amit ígértünk neki, akkor egy testvérünknek elmondva, hogy milyen döntésre jutottunk, könnyebben átélhetjük annak a valóságát, hogy valaki számon kéri a fogadalmunkat. Persze ebben az esetben is tudnunk kell, hogy Istennek tartozunk teljesítésével, és a másik ember csak társ, támasz, segítség ebben.
Összefoglalásul: Mire hív bennünket ma az Úr? Nem arra, hogy (lelki) programba vegyük az ígéreteket, fogadlmakat, és azt gondoljuk, minél több ilyen van az életünkben, annál jobb keresztények vagyunk. Távol legyen! Azonban mindezeken keresztúl megvizsgál minket és kérdéseket tesz fel: Tiszteled-e őt? Féled-e őt? Komolyan veszed-e őt? Megfontoltan jársz-e vele útaidon, vagy hasonlóan felelőtlenül fecserészel vele, mint másokkal?
Boldog az az ember, aki szent félelemmel féli az Urat! Ámen!

1. Egy általánosító történet áll előttünk, amely a királyról, azaz a hatalomról, a kormányzásról beszél. Volt egy vén, ámde ostoba király, akinek uralkodása alatt egy szegény, nem úri környezetből származó fiatal népszerűséget szerez, majd király lesz. Lelkesedik érte az egész nép, mindenki követi őt. A népszerűség azonban idővel semmivé foszlik, a nép, amelynek lelkesedése kiszámíthatatlan, elfordul tőle, és mást talál alkamasnak.
2. Mit mond ez a történet a királyról, azaz a hatalom gyakorlójáról?
A király vén, de ostoba. Bolondsága - és ez a bibliai mérce! - abban mutatkozik meg, hogy "nem ismeri el, hogy figyelmeztetésre szorul". Izraelben, még ha királyság is alakult ki a nép kérésére, az igazi király az Úr. Őt képviselik a próféták, akik - ha Isten küldi őket - még a hatalommal is szembefordulnak, megintik a királyt, hogy térjen meg bűnös útairól. A király addig bölcs, istenfélő, ameddig elfogadja a figyelmeztetést, intést. A büszkeség, a keményszívűség, az önfejűség az Isten szerint való hatalomgyakorlás vége.
A vén királlyal szemben ott áll az ifjú, aki bölcs. Hátrányos helyzete nem akadály: "Többet ér a bölcsesség a hatalomnál" (9.16.) A nép felemeli, és királlyá lesz. Úgy, ahogy ez történt Józseffel, aki az egyiptomi börtönből, Istentől való bölcsessége által, az ország második emberévé lett. Vagy Dávid, aki családjának legkisebbjeként a nyájat őrizte, és Izrael legnagyobb királya lett.
Összefoglalva: a vezető felelőssége a mindenható Isten előtti felelősség. A Róm. 13. szerint is: a hatalom gyakorlója nem úr, hanem szolga; Isten szolgája. Ennek jele, ha kész elfogadni az intést.
3. Mit mond a történet a népről, azaz rólunk?
A nép, a tömeg, követi a bölcs ifjút. A Prédikátor azt mondja: "Láttam, hogy aki csak él és jár-kel a nap alatt, a másikkal, a gyermekkel tart. " Ebben benne van a lelkesedés, az elszántság, a sokaság ereje. A következő sorokban azonban azt olvassuk: "De az utána következők már nem örülnek neki." A népszerűség tehát múlandó, mert a nép kegye álhatatlan. Hiába lelkesedett a bölcs ifjúért, kicsit később elfordul tőle.
A meglepő ebben az, hogy milyen hirtelen és irracionálisan tud fordulni a tömeg. A legdrámaibb - egyben bibliai - példája ennek a fordulat Virágvasárnap és Nagypéntek között. A tömeg, amely hozsannát kiáltott, amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, könnyen manipulálható. Pár nap múlva, a nép vezetőinek akarata szerint, "feszítsd meg"-et üvölt Pilátusnak.
Ha a király Isten előtt felelős, de nem fogadja el az intést, ha a tömeg manipulálható, ezért gyakran irracionális abban, hogy valakit felemel, vagy eldob, akkor nem csoda, hogy a Prédikátor ezzel fejezi be ezt a szakaszt: "…ez hiábavalóság és hasztalan erőlködés".
II. Mit üzen ez a rész nekünk?
1. Apolitikus magatartás? Vannak keresztyének, akik erre a következtetésre jutnak. Íme a bibliai példa: a politika hiábavalóság, mi úgyis Isten kezében vagyunk. Jobb nem belekeveredni ezekbe a dolgokba. Ők élesen szembeállítják a jelen világot, annak minden hiábavalóságával, az eljövendővel, ahol nem lesz hamisság, igazságtalanság. A jelen olyan rossz, mondják, hogy nem érdemes törődni vele.
Ez azonban felelőtlenség lenne a részünkről. Demokráciában élünk, ahol dönthetünk arról, ki legyen a "király", Ez számunkra, keresztyén emberek számára, Istentől kapott felelősség. Ezért minden keresztyén ember menjen el szavazni.
Nem mindegy azonban, hogy ezt miként tesszük. Pál írja: "…minden, ami nem hitből származik, az bűn." (Róm. 14.23) A szavazásunk nem lehet független a keresztyén hitünktől.
2. Ahhoz, hogy ezzel az Istentől kapott felelősséggel krisztusi módon éljünk, az ő dicsőségére, a következőket fontoljuk meg (akár melyik oldalra is adtuk voksunkat, ezek a szempontok minden keresztyén emberre vonatkoznak, ha valóban krisztusi módon akar cselekedni):
­Nem kismértékben mindannyiunkat propaganda irányít. Egy e-mailes levélváltásban a következőt olvastam: "Amit a sajtó mond, annak 95 százalékát nem tudod ellenőrizni. Max. meghallgatod a másik felet, és következtetsz." Gondoljuk meg, mennyire így van, amikor különböző dolgokat elfogadunk és továbbadunk, gondoljuk meg, milyen lelkülettel tesszük mindezt.
­A legtöbben előzetes elkötelezettség alapján álltunk egyik vagy másik oldalra, és ez meghatározza, hogy mit olvasunk, milyen érveket használunk - sokszor nem az érvek győztek meg bennünket, hanem valami más. (Például: ha valakinek a családját kitelepítették, vagy bebörtönözték az előző rendszerben, eldőlt, hova áll.) Fontos lenne elcsendesedni efelett, és feltenni a kérdést Istennek: Uram, én miért állok ott, ahol állok?
­A kérdést keresztyén ember nem döntheti el kizárólag szűkös, egyéni érdekei figyelembevételével. Például annak alapján, hogy nekem hol vannak kapcsolataim, mi jelent karriert, több pénzt.
Éppen ezért az életét másokért odaadó Krisztus követőjének meg kell próbálni figyelembe venni az egész nemzet érdekét, az evangélium ügyét is, és nem csak a maga szűkös érdekeit.
3. Feladatunk a hídépítés, a béketeremtés. A gyűlölet- és hazugságözönben Isten népének elsődleges felelőssége felmutatni, megélni a krisztusi szeretetet. Ehhez azonban először a saját lelkünkkel kell az Úr elé állni: mi van benned? Hogyan érzel, gondolkodsz  és beszélsz a másként szavazokról? Észrevétlenül ránk ragad az az áldatlan lelkület, ami átjárja a közélet egy jó részét. Nekünk meg kell mutatni, meg kell élni, hogy Jézus Krisztust imádjuk, aki szeretetéből életét adta értünk, Isten ellenségeiért, hogy megbékéltessen minket az Atyával. Micsoda lehetőség ez most számunkra - és milyen szomorú, ha nem tudunk vele élni!
4. Végezetül imádkozzunk!
Az előbbiek fényében bűnbánattal magunkért. Hozzuk az Úr elé indulatainkat, tisztátalan szívünket.
­Népünkért, hazánkért, a vezetőkért. Mert valóban az Úr kezében van hazánk élete, és semmi sem fog az Úr akarata nélkül történni. Isten adjon megújulást a keresztyén egyházaknak is. E-mailekből látva Magyarország keresztyénei most sokkal komolyabban veszik az imádság parancsát, mint egy héttel ezelőtt. Adjon Isten világosságot!
Egy igével fejezem be, ami a sok levél és válaszlevél között ért hozzám: "Ezek szekerekben, amazok lovakban bíznak; Mi pedig az Úrnak, a mi Istenünknek nevéről emlékezünk meg. Azok meghanyatlanak és elesnek, mi pedig felkelünk es megállunk". (Zsolt. 20,8). ÁMEN!

A Prédikátor az a bibliai szerző, aki megtanult - és minket is megtanít - nemet mondani. Beteljesíti az embert, ha lehetősége van mindent kipróbálni, megszerezni, amit csak szem el tud képzelni? Nem! Elégséges, ha mindenkinél többet tud, és bölcsességéhez nincs hasonló a földön? Nem! Kiszámítható világban élünk, ahol az istentelenek megbűnhődnek, és a benne hívőket elkerüli a baj? Nem! Mindig van segítsége és szabadítója az elnyomottaknak, akikkel a hatalmasok visszaélnek? Nem! Biztos, hogy megéri egy életen át fáradozni, hiszen munkánk gyümölcsével majd utódaink fognak felelősen élni? Nem! - mondja a Prédikátor.
A mai részben is mond nemet, azaz néven nevezi az élet hiábavalóságának egy mozzanatát. Ugyanakkor ebben a rövid szakaszban egy erőteljes igent is mond. Jobb dolga van kettőnek, mint egynek? Igen! Többet ér a közösség, mint a pénz? Igen! Lássuk, mit tanít Isten erről nekünk, akik egy olyan világban élünk, amely azt sugallja, hogy az emberi kapcsolatoknál fontosabb a pénztárcánkkal való kapcsolat!
I. A magányos hiábavalósága
"Van egyedülálló ember, akinek nincs senkije, sem fia, sem testvére, még sincs vége fáradozásának; nem elégszik meg a gazdagsággal…" A Prédikátor elénk adja az egyedülálló, gyors karriert befutott, jól kereső, sokak által irigyelt személyt, akit a rendszerváltás győzteseinek tekintenek. Azt, aki képviselője annak a 25-40 éves korosztálynak, aki sikeres, és ugyanakkor hihetetlenül magányos. Michael Jackson énekes egy 70 millió dolláros koncertkörút végén így szólt: "Azt gondolom, én vagyok az egyik legmagányosabb ember a világon." Ne tévesszen meg, hogy az ilyen ember fellépése leggyakrabban magabiztos, a külseje pedig igényes. A szíve sokszor fájdalommal és zűrzavarral teli.
A magányosság azonban nem egyedül az ő osztályrésze. A tizenévesek szintén egyedül érzik magukat. Szüleik állandóan el vannak foglalva. Az idősek is egyedül vannak. A gyerekeik nem érnek rá. Amint a Prédikátor rámutat, a magány összefüggésben áll a hajtással, a szünet nélküli munkával.
Vagy azért hajt az ember, mert - ahogy a Prédikátor fogalmaz - szemei nem telnek meg soha semmivel, vagy azért, mert napjaink vadkapitalizmusa nem enged neki megállást.
Nem könnyű szemeinknek megelégedni egy olyan világban, ahol millió és millió választási lehetőség van előttünk. Ennek jó példája, hogy bemegyünk egy szupermarketbe, és többet fogunk vásárolni, mint amit előre terveztünk. Nagyszerű lehetőségek sokasága tárul fel a rövidebb túrának is beillő bevásárlásban, és nem ritka, hogy a sok választási lehetőség lebénít; azt sem tudjuk, mit akarunk. A vásárlás azonban csak egy illusztrációja annak, amilyen világban élünk, hiszen életünk minden területén a választás szabadsága van jelen. Megválaszthatjuk a nekünk szimpatikus politikai pártot, egy következő barátot vagy barátnőt, a legvonzóbb vallást, szép autót, úticélt, stb. De ha választottunk egyet, bajban vagyunk, hiszen még mindig nem próbáltuk ki a többi millió lehetőséget. Mindig több és több kell, és közben sem elég pénzünk, sem elég időnk a több megszerzéséhez. Egyre jobban hajtunk hát, és egyre magányosabbak vagyunk - akár családban élünk, akár nem - és egyre kevésbé vagyunk elégedettek. Milyen hiábavaló mindez, mondja az ókori bölcs a mai életről is, hiszen senki sem mondja: "Ugyan, kiért fáradozom, és kiért vonom meg magamtól a jót?"
Persze van, aki mondja. Egy idő után sokan felismerik, hogy értelmetlen és embertelen a hajtás, nem elégít ki sem vagyon, sem bulik, sem egzotikus utak, és elviselhetetlen a fájdalom és magány érzete. Ez a felismerés azonban nem hoz azonnal megoldást. Ha valaki végre felismeri, hogy az emberi kapcsolatok többet érnek, mint a pénz és az anyagi javak, de magányos, bizalmatlan és telve van félelemmel, nem biztos, hogy könnyen ki tud lépni helyzetéből és újat tud kezdeni.
II. A társ értéke
A Prédikátor gyönyörű és emberközeli képekben fogalmazza meg az emberi kapcsolatok értékét (és nem kizárólag a házasságról beszél!): "Jobban boldogul kettő, mint egy…"  A közös munka eredményesebb, mint az egyedül végzett, vallja. Ha az egyik elesik, a másik felemeli. De ki segít az egyedüllévőnek? Ha ketten fekszenek egy ágyban, megmelegszenek. De ki melegíti fel azt, akinek nincs társa? Ha az egyiket megtámadják, a másik megvédi. De ki áll a társtalan mellé? Végül azt mondja: "A hármas fonál nem szakad el egyhamar" Úgy tűnik, hogy míg a Prédikátor azt mondja, hogy a kettőnek jobban van dolga, mint az egynek, azzal fejezi be, hogy három ember kapcsolata (akár barátságban, akár családban) még többet jelent, mint kettőé.
A Prédikátor a tapasztalat oldaláról beszél erről, de vajon igaza van-e? Nem az a valóság inkább, hogy jobb egyedül dolgozni, mert akkor legalább nem veszünk össze? Nem az a bölcsesség, hogy ha elesel, próbálj feltápászkodni, mert úgysem nyújtja a kezét senki sem? Nem hűl-e ki a szíve gyakran azoknak, akik egy ágyba bújnak? Nem támad-e hátba váratlanul az, akinek éppen megvédenie kellene? Ahogy érvényes a tapasztalat, hogy a társ áldás lehet, úgy érvényes az is, hogy átokká is válhat. Nem lesznek-e még a legmeghittebb kapcsolatok is elviselhetetlenné? Igaza van a Prédikátornak?
Ne felejtsük el, hogy a Prédikátor, minden - látszólagos! - pesszimizmusa ellenére hívő ember! Ezért amikor azt mondja, hogy jobb kettőnek, mint egynek, Isten teremtési rendjére tekintve mondja ezt. Isten, aki a Szentháromság szeretetközöségében létezik a maga képére, férfivá és nővé teremtette az embert. Az istenképűségünk azt jelenti, hogy kapcsolatra teremtett lények vagyunk. Csak közösségben - közösségben egymással és közösségben Istennel, szeretve egymást és szeretve az Urat - találhatjuk meg önmagunkat, helyünket a világban. Enélkül elveszettek vagyunk, nem tudunk tájékozódni, nem tudjuk kik vagyunk, nem tudjuk mi célból vagyunk itt. Isten és egymás nélkül a lehető legmagányosabb lények vagyunk a világban; ez a magány pedig kínzó fájdalommal jár. A Prédikátor vallja, hogy a másik ember, a társ Isten ajándéka.
Ezek a kapcsolatok azonban mindannyiunk számára összetörtek. Ádám és Éva története azt mondja el, hogy az ember kapcsolata megromlott Istennel, a másik emberrel, és így önmagával is. Ezért a társ, aki után vágyunk, néha ajándék, máskor meg bosszúság. Egyszer segít, máskor akadályoz. Egyszer felemel, ha elestem, máskor otthagy. Egyszer megmelenget, máskor hidegségre indít. Egyszer megvéd, máskor megbánt. Kinek ilyen, kinek olyan a tapasztalata. Ki vágyik a társra, emberekre, közösségre, ki inkább beletemetkezik a munkába, hogy minél többet csalódott az emberekben, annál többet próbálja magát szerzeményeivel gyógyítgatni.
Elég szomorúnak tűnik a kép. De reális, hiszen ezt tapasztaljuk mindannyian ebben a világban. Kapcsolatra formáltak bennünket, kapcsolatra vágyunk, de abban mégis tökéletlenek vagyunk. Van-e valami vígasztaló, reménykeltő hír a számunkra? Ki lesz, ki lehet a társunk?
III. Jézus Krisztus: az igazi társ
Jézus Krisztus Krisztus, Isten Fia az igazi társ. Már korai keresztyén bibliamagyarázók rá gondoltak, amikor a "hármas fonalról" olvastak. Ő, a maga valóságos emberi voltában, a láthatatlan Isten képe, ő az, akiben az istenképűséget romlatlan voltában szemlélhetjük, sőt, átélhetjük. Jézus társul szegődött mellénk. Emberré lett, és azt az életet élte, amelyet mi is - kivéve a bűnt. Társunk volt életében, és társunk volt halálában is, hogy osztozzunk életében, és társai legyünk egykor feltámadásának is. Ha vele dolgozunk, imádsággal, ő segít; ha elesel, ő felemel; ha az egyedüllét hidegsége vesz körül, ő megmelegít szeretevével; ha rád támadnak, ő védelmeddé lesz. Ő az igazi társ.
Ez a Jézus Krisztus azonban nem csak társunkká lesz, hanem azzal, hogy életét megosztja velünk, társsá is tesz bennünket. Mivel ő a te társad, az ő társa és az én társam, mi egymás társaivá lettünk. A keresztyén közösségben, amelyben Jézus Krisztus az Úr, kell kiábrázolódnia a teremtő Isten eredeti szándékának. A gyülekezet az eljövendő Isten Országának jele a világban, Jézuz Krisztus földi, testi jelenlétének a meghosszabbítása a mennybementel és a Szentlélek kitöltetése után. Ezért a gyülekezet nemcsak azok közössége, akik számára Jézus társsá lett, akiket felemelt, megsegített, megmelegített, hanem azok közössége, akik által Jézus másokat ma is felemel, megvéd, megsegít, meggyógyít.
Egyszerre történik e két dolog. Amint mélyíti bennünk szeretetét, úgy használ minket, mint népét, mások szeretésére. Azonban amint meghidegül bennünk az iránta és egymás iránt való őszinte és képmutatás nélküli szeretet, úgy vész el annak a lehetősége is, hogy közösségünk - irgalmas samaritánusként - társsá legyen az elesetteknek, azoknak, akik fáznak, védtelenek, bajban vannak.
Gyülekezeti hétvégénken beszéltünk a közösségről. Míg azt látjuk, hogy sokan ismernek és beszélgetnek sokakkal, azt is tudjuk, hogy a közösség "mennyiségileg" és "minőségileg" még bőven fejlődhet, A "mennyiségi" növekedés azt jelenti, hogy akik eddig csak az istentiszteletre jártak, és nem kezdtek kapcsolatba kerülni másokkal, azok jó lenne, ha elkezdenék megkóstolni a keresztyén közösség jó ízét. Erre lehetőséget adnak a hónap első vasárnapjain az istentisztelet utáni rövid szeretetvendégségek, valamint a házicsoportok is. Isten arra hív, hogy osszuk meg életünket egymással, legyenek társaink és legyünk társsá!
A "minőségi" növekedés legalább ilyen fontos. Sokat beszéltem már erről, de újra és újra fájdalmasan tapasztalom, hogy mennyit kell még növekednünk, hogy érett felnőttkorra jussunk a Krisztusban. Melyek az éretlenség jelei? A pletyka - gondold meg, mit beszélsz és hogyan, kinek a háta mögött istentisztelet után! A büszkeség ill. kisebbségi érzés - amikor valakivel vélt vagy valós konfliktusod van, de nem mész oda hozzá, hogy megbeszéld vele. A bocsánatkérést és a megbocsátást gyakoroljuk-e? Szeretetben meginted-e azt, aki bűnt követ el, és kész vagyunk-e elfogadni a másik intését? Még mindig gyakoriak a sértődések, az alaptalan feltételezések, az őszinte véleményünk eltakarása a gyülekezetben. Testvérek, mindez bűn, ami megoltja Isten Szentlelkét, ami erőtlenné teszi Jézusről szóló bizonyságtételünket, ellopja közülünk az ő jó illatát! Ha Isten Szentlelke eléd hozza ma egy testvéred, döntsd el, hogy nem leszel engedetlen! Keresd meg őt, és beszélj vele. Engedd, hogy Krisztus állítsa helyre a megtőrt kapcsolatot - az ő testében!
Isten arra hív ma minket, hogy ne csak annak örüljünk, hogy Jézus társunkká lett, hanem legyünk mi is mások társává. Hogyan tekintesz magadra? Csak azt látod, hogy bajodban társad lett Jézus, vagy azt is, hogy társul rendelt téged mások mellé? Miközben Jézust a társunknak véljük, elmegyünk azok mellett, akiknek szüksége van ránk? Kinek van szüksége ránk? Annak, aki nem boldogul a munkájával, és nincs ki segítsen neki. Annak, aki elesett, és nincs ki felemelje. Annak, aki fázik, és nincs ki megmelengesse. Annak, akit megtámadtak, és nincs ki megvédje - mondja a Prédikátor. Van ilyen körülötted?
Isten előtt való, hiteles keresztyén életünk a következő két kérdésen áll: leszünk-e egyen-egyenként jézusi társak az úton az elesetteknek, és leszünk-e közösen hiteles jézusi család és otthon a magányosoknak? Van-e a szívünkben iragalmasság, amely Isten szeretetéből fakad, vagy úgy vagyunk buzgón vallásosak, mint a lévita és a pap?
Vannak, akiket hónapokig vagy évekig kell hordoni társként. Akire nézve Isten nem kért mást, minthogy légy elérhető, ha kell, szeresd és fogadd be - lelkileg és fizikailag is - az illetőt. Van, aki mellé egy alkalommal kell odaállni, ahogy az irgalmas samaritánus tette.
Isten könyörüljön meg rajtunk, hogy most felismerjük, ha valakinek társa akar lenni Jézus általunk, hogy most igent mondjunk hívására, és megtérjünk önző, egyéni útainkból Jézushoz és az ő népéhez! ÁMEN!

Az a személy, aki magát Prédikátornak nevezi, egy több mint kétezer évvel ezelőtt élt, sok tapasztalatot gyűjtött, nagytudású ember. Bölcs férfi, aki annak próbál a végére járni, hogyan éljünk a biztos elmúlás világában. Minden hiábavaló, minden olyan mint a füst, a pára, a köd; minden cselekedet hasztalan erőlködés és fáradozás, eredménytelen szélkergetés - mondja újra és újra kíméletlen realizmussal. Éppen ezért vegyük komolyan Istent, aki a dolgokat akkor is kézben tartja, ha mi abból sokat nem értünk, valamint élvezzük az életben mindazt, amit tőle kapunk - szól életbölcsességének summája meglepő életszeretettel.
Aktuális-e a Prédikátor, és az általa felvetett témák? Aki olvassa írását, be kell lássa, hogy igen: az élet értelmének keresése, a világban jelenlévő igazságtalanság problémája, a pénz, a halál, a magányosság, az idő, a fiatalság és öregség mind mai témák. Persze az is lehet, hogy nem a Prédikátor mai, koránál messze előbbre mutató, hanem a mi soha nem látott technikai feljődéssel dicsekvő XXI. századunk a nagyon is tegnapi. Ahogy bölcsünk mondja: nincs semmi új a nap alatt, és ha valamiről azt gondoljuk, hogy új, csak azért van, mert már elfelejtettük, hogy mi volt korábban.
I. Láttam az elnyomást…
"Láttam azt is, hogy milyen sok elnyomás történik a nap alatt."  A Prédikátor nem fordította el fejét az erőszaktól, és nem csukta be szemeit az áldozatok könnyeit látván. Pedig senki nem vígasztalja őket, senki nem menti ki őket elnyomóik kezei közül. Láttam az erőszakot…
…és mi vele látjuk nap mint nap. Talán az egyik legmegrázóbb hír két nappal ezelőtt az volt, hogy nemzetközi segélyszervezetek tagjai tömegesen követtek el szexuális visszaélést afrikai kislányokkal az élelmiszercsomagok átvétele fejében. Ki vígasztalja meg őket, ki menti ki őket az elnyomók kezeiből?
Láttuk az elnyomást, a hatalommal való visszaélést, látjuk, bármerre nézünk. Thaiföld szexturizmusa gyermekek tömegeit kényszeríti prostitúcióra - és nincs vígasztalójuk. A világban sok helyen dolgoztatnak gyermekeket a gazdasági haszon maximalizálása érdekében. Néhány hónappal ezelőttig Afganisztánban nők nem tanulhattak, nem dolgozhattak, nem mutatkozhattak egyedül az utcán; erőszakkal bánhattak velük, és nem volt védelem számukra. De látjuk az elnyomást közelebb is, a múltban és a jelenben egyaránt.
Nincs még távol tőlünk a nácizmus és a kommunizmus brutális erőszaka, amelyek következtében tízmilliók pusztultak el, kerültek börtönbe, estek át minden kegyetlen elképzelést meghaladó kínzásokon. Az életben maradtak és családtagjaik itt élnek közöttünk ma is. Láttuk az elnyomást, az elnyomottak könnyeit - és nincs vígasztalójuk.
Egyik délután egy rossz szatyrot, szétszórt könyveket, mindenféle kacatokat látok az út közepén a gyülekezeti terem előtt. Kérdezősködöm, és kiderül, egy hajléktalan szórta szét mindezeket. Fél órával később beesik a lelkészi hivatalba egy ittas fiatalember, aki elmondja, hogy ő húzott be "a mocskos, részeg állatnak". Magam elé képzeltem az elnyomottak könnyeit, akiknek nincs vígasztalójuk.
Gondolj a hivatalnokra, a pozícióban lévőre, aki tartja a markát, hogy elintézze, ami ingyen jár neked. Magadat megalázva fizetsz az elnyomónak, a hatalommal való visszaélőnek, mert nincs más lehetőség. A szegény, a kisember, mindannyian hányszor találkozunk nemcsak elnyomó, pénzéhes, erőszakos tisztségviselővel, hanem a rendszer elnyomó voltával is. Amikor egy élettörténet, egy szomorú esemény egy szám, egy adat, egy kartoték lesz, és még ha valaki segíteni is akar, nem teheti, mert a technika, a jogszabály, a rendelet nem teszi lehetővé. A Prédikátor, velünk együtt, látta az elnyomást, az elnyomottak könnyeit, akiknek nincs vígasztalójuk. Mire indítja ez őt?
II. A halottak boldogabbak?
A Prédikátornak nem a tapasztalata, hanem a következtetése a radikális: "Ezért boldogabbnak tartom a halottakat … az élőknél…" Ha azonban valakinek ez nem lenne elég, fokozza mondandóját: "De mindkettőjüknél jobb annak, aki meg sem született, mert nem látja azokat a gonosz dolgokat, amelyeket elkövetnek a nap alatt."
A Prédikátor nem áll be Izrael prófétái sorába, akik mennydörögnek a kizsákmányoló, elnyomó hatalmasok ellen. Nem hirdet ítéletet azok részére, akik elnyomják az özvegyeket, kihasználják az árvákat, elferdítik a bírói ítéletet a hatalmasok javára. Nem hirdeti azt, amit a Bibliában olyan gyakran találunk, hogy Isten a megalázottak, az elnyomottak Istene, az ő oldalukon áll, velük azonosul. Nem indít polgárjogi mozgalmat, felszabadító harcot. Nem lesz szociális reformer. Mindezek helyett csak egy apatikus megállapításra képes? Csak annyit tud tenni, hogy megállapítja: jobb a halottnak, sőt, a meg nem születettnek, mint az élőnek?  Mielőtt elítélnénk, gondoljuk bele magunkat az erőszakot szenvedők világába. Mindazok, akik tehetetlenek a legkegyetlenebb visszaéléssel szemben, vajon nem sóhajtanak, sőt, kiáltanak újra és újra, hogy jobb lenne meghalni, jobb lett volna, ha meg sem születek? Az igazságtalan és elkerülhetetlen elnyomás nem juttat-e - nem is keveseket - ebbe a helyzetbe? A szenvedők oldaláról nézve a Prédikátor nem apatikus, nem közönyös, nem mindenbe belefásult, hanem nagyon is empatikus, együttérző. Nem a kívülálló filozófus bölcselkedése, hanem a szenvedéseket közelről látott, talán maga által is átélt ember lelkigondozói érzékenysége van szavai mögött.
A közelmúltban egy filmet néztünk meg a fiatalokkal, amely az első része egy a Tízparancsolatról készült lengyel sorozatnak. Az első parancsolat így szól: "Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül!" (2Móz.20.2-3) A történet egy apáról szól, aki mindent számítógép segítségével tervez meg és ellenőriz az életben. Amikor kisfia a halálról, a halál utáni dolgokról kérdezi, nehezen találja a szavakat. Kiderül, hogy az apa gyermekkorában, bár katolikus családban nevelkedett, hamar felismerte, hogy a dolgokat meg lehet mérni, ki lehet számolni, és ezzel együtt elfordult a hittől. A történet vége felé gyermekével együtt kiszámolják, hogy a közeli kis tó elég hosszú ideje befagyott ahhoz, hogy a kisfiú kipróbálja rajta új korcsolyáját. Előző este, a számítás után az apa ki is próbálja a jeget, amely elbírja őt. Másnap a fia mégis beszakad és meghal. Hiába számítás, hiába saját tapasztalat, az élet nem megfogható és kézben tartható pusztán a ráció által. A film nem mondja meg nekünk, hogy az apa megtér-e vagy nem. Azzal végződik, hogy nem a számítógépet veri szét, hanem egy épülő templom oltárát. Isten ellen fordul fájdalmában, és ezzel elismeri, hogy nem műszaki hibával, vagy emberi tévedéssel, hanem az élet és halál Urával áll szemben tragédiájában.
Arról beszélgettünk, hogy ezután volt-e még értelme az életének? Nem lett volna-e jobb meghalnia, mert már úgyis minden mindegy? A hátborzongató a történetben éppen az, hogy úgy tűnik, ennek a tragédiának kellett megtörténnie ahhoz, hogy felismerje, a bálvány, a "más isten" (jelen esetben a számítógép) nem tart meg. "Ne legyen más istened rajtam kívül!" Persze amikor valaki kimondja, hogy jobb lenne meghalnom, mint élnem, nem feltétlen vet véget életének, és nem biztosan ateista. Lehet, hogy őszinte imában ostromolja a Mindenható Istent, ahogy Jób is tette:
"Miért is nem haltam meg, mikor megszülettem?
Miért nem múltam ki, mikor anyám méhéből kijöttem?(Jób.3.11)
De ha valaki azt gondolja, hogy Jób egyedi eset Isten népe körében, hallja meg Jeremiás panaszát!
"Átkozott az a nap, amelyen születtem,
ne legyen áldott az a nap, amelyen anyám szült! …
Miért nem öltek meg anyám méhében,
hogy anyám lett volna a sírom,
méhe örökre terhes maradt volna!
Minek is jöttem ki anyám méhéből,
ha csak gyötrelmet és szenvedést látok,
és napjaim szégyenben érnek véget?!" (Jer. 20.14, 17-18)
Jób és Jeremiás életük egy-egy pillanatában ugyanúgy éreztek, ahogy a Pédikátor beszél. Jobb meghalni, mint élni; jobb lett volna meg sem születni, mint mindezt átélni. Isten felé robbannak, akivel perlekednek, akit ostromolnak, de nem átkozzák meg, és életüknek saját kezükkel nem vetnek véget. De vajon van-e ennek a panasznak bármi értelme? Meghallja-e valaki ezeket a szavakat? Nem hiába kiáltanak az afrikai kislányok, az elnyomó rendszerek áldozatai, a szegények és mindazok, akik a hatalmasok szemében senkik? Mi lesz az elnyomottak könnyeivel? A Prédikátor kétszer is mondja: az elnyomottaknak nincsen vígasztalásuk.
III. Egy újabb szempont: az Atya könnyei
Jób és Jeremiás, az ártatlanul szenvedők sorában ott van Jézus. Ő is az elnyomás áldozata. A zsidó vallási hatalomnak el kell őt némítani, mert tanítása, világossága, tisztasága és ereje fenyegeti pozíciójukat. Mindenki őt követi! A római bírói hatalomnak, az állam hatalmának is a legkényelmesebb, ha elítélik. Pilátusnak mindennél többet ér politikai túlélése - amint az olyan gyakori a politikában, és nincsen másképpen ma sem. Jézust, miután megkorbácsolják és kigúnyolják, a kivégzőfára szegezik. Az Isten Fia pedig imádkozik. Nem átkozza meg születése napját, nem mondja, hogy bárcsak meg sem született volna, de mond valamit, ami minden elnyomott sóhajtásában ott van, de csak Jézuséban volt valóság: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?" (Mt.27.46)
Isten mindig az elnyomottakkal van, mondja az Ószövetség, Jézus azonban úgy panaszkodik, hogy Isten elhagyta őt. Nem érezte ezt másképpen Jób sem, Jeremiás sem, az afrikai gyerekek, vagy a filmbéli apa sem; de Jézus az egyetlen, akit Isten valóban elhagyott. Ő az egyetlen jogtalanul szenvedő, akitől elfordította tekintetét, aki mellé nem állt oda ebben az órában, akit talán meg sem hallgatott. Mert Jézust nemcsak a hamis ítélet, az erőszakosok és gúnyolódók gyűlölete "nyomta", hanem az egész emberiség minden bűne is, és Istennek ezen bűnök összessége feletti szent és igaz haragja. Jézus nélkül a semmibe száll minden jogtalanul szenvedő minden kiáltása vagy nyögése, hogy bárcsak meg sem született volna.
Jézus szenvedése azonban kifakasztotta az Atya könnyeit is, aki szeretett Fiát vesztette el a kereszten. Ezért az elnyomottak könnyei sohasem magukban vannak; elvegyülnek az Atya könnyeivel, körülveszi azokat Isten szeretete, ami az ő megsebzett szívéből fakad. Láttam sok elnyomást - mondja a Prédikátor, és látunk mi is. De kérdezzünk vissza: valóban nincs vígasz? Valóban nincs igazság? Valóban az erőszaké az utolsó szó?
Jézus Krisztusban Isten igazsága győzedelmeskedett. Mert az elnyomott, a megalázott, az elpusztított harmadik napon feltámadt a halálból. Neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Hatalmával nem elnyom, hanem felszabadít. Ő hív magához, mint akiben vígasztalás van, ő ígéri azt az eljövendő világot, amelyben nincs több megaláztatás és gonoszság. Az elnyomottak benne találhatnak velük együttérző testvért, aki megvígasztal. Az elnyomás ellen fordulók pedig szintén benne látják minden küzdelmük értelmét. Ő az, aki feltámadásával egy új világot ígért, amiben nincs gonoszság; ezért a folyton növekvő és mindig elborzasztó formát öltő igazságtalanság ellen azért érdemes mégis harcolni, mert Jézus el is hozza ezt a világot.
Mind vígasztalás, mind erő és reménység a gonoszság elleni küzdelemreJézusban, és csak benne adatik. Látjuk az elnyomást, látjuk a könnyeket. Krisztust nézzük és fogadjuk el előbb ahhoz, hogy ne kelljen elfordítanunk a fejünket a megalázottaktól, és vígasztaló eszközei legyünk annak, aki minden könnyet letöröl az elnyomottak szemeiről! ÁMEN!

A Prédikátor az életről való elmélkedésben arra jutott, hogy bár minden hiábavaló - hiszen mindenestől semmivé leszünk mi is, alkotásaink is - jól tesszük, ha örömmel élvezzük Isten ajándékait: fáradságos munkánk gyümölcsét, az ételt, az italt, a családot. Kipróbálta a gazdagságot, a fényűzést, a bölcsességet, de felismerte, hogy szomjúzó lelkünket semmi meg nem elégítheti, amit e világ adhat. A világban egyszerre van jelen a fájdalom és az öröm; a bölcs ember az, aki Istent ismerve él, és elismeri mindezt. A ma olvasott részben a megkezdett gondolatot folytatja, és az időről elmélkedik.
I. Mindennek megszabott ideje van…
…mondja a Prédikátor. Ez az időről való meglátásainak summája. Az idő valamire való alkalom, valamivel "terhes", minden idő valaminek az ideje.
A Prédikátor ezzel azt vallja meg, hogy a világ, és benne mindannyiunk életének eseményei nem történetesek. Az események nem a véletlen következtében követik egymást. A világ nem üres, nem gazdátlan, nem értelem nélküli. Az élet, legyen akármilyen érthetetlen és kiismerhetetlen, nem értelmetlen. A dolgok nem "csak úgy", esetlegesen történnek. Mi lehet mindenek mögött? Mi határozza meg az alkalmakat?
Nem valamiféle végzet, megmásíthatatlan sorsszerűség. Ez is kiolvasható lenne ebből a néhány versből, ha nem a könyv, ill. a Biblia egészének összefüggésében vizsgálnánk. Sokan vannak ma, akik azt gondolják, hogy az életük eseményei nem a véletlen gyümölcse, hanem létezik valami, ami irányítja lépéseiket. Hisznek egyfajta személytelen rendező elvben, kozmikus intelligenciában, felsőbb erőben. Ide tartozik az asztrológiában hívők serege, a horoszkópokat olvasók tábora is. Személytelen erők, az égitestek aktuális állása, mozgása határozza meg, nézeteik szerint, a világ eseményeit. A Prédikátor azonban nem ezért mondja, hogy mindennek megszabott ideje van. A világ, mégha valami irányítaná is, még mindig rideg valóság lenne.
A Prédikátor személyességet, tudatosságot és bölcs hatalmat tud az idők "terhes" volta, minősített volta mögött. A Teremtő Isten az, akinek színe előtt az életünket éljük. Ő az, aki megszabja, hogy egy-egy időszak mire való alkalom az életünkben. A világ és az idő ura a teremtő és fenntartó Isten.
A Prédikátor egy monoton, a nyelvtani formában ismétlődő szakaszban vall erről. A 14 ellentétpár arra hívatott, hogy az élet teljességét felölelje. Bemutatja, milyen az élet: ismétlődés és váltakozás jellemzi. Ismétlődően váltakoznak a jó és a rossz dolgok. Mindezeket azonban Isten hozza el. Ő az, aki az idők, alkalmak mögött áll, aki elhozza az eseményeket sorjában, mindegyiket a maga idejében. Így érti a Prédikátor, hogy mindennek megszabott ideje van. Mind jó, mind rossz Isten tudomásával történik, az ő atyai kezéből fogdható el.
Mindennek megszabott ideje van, de az ember nem elégszik meg a jelen felismerésével: Isten "Szépen megalkotott mindent a maga idejében, az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta, de az mégsem tudja felfogni Isten alkotásait az elejétől a végéig, amelyeket megalkotott." (v.11.) Az ember a szívében hordozza az örökkévalóságot; tudja, hogy nemcsak a jelen létezik. Visszanéz a múltba, kutatná a jövőt, érteni akarná, hogy mit hoz Isten - de ez nem adatik meg neki. Isten műve kifürkészhetetlen számára. Mire vezeti a Prédikátort ez a kettősség? "…Azért rendezte Isten így, hogy féljék őt." Máshol így ír: "A jó napokban élj a jóval, a rossz napokban pedig lásd be, hogy ezt is, amazt is az Isten készítette azért, hogy az ember ne találja ki, mi következik." (7.14) A Prédikátort istenfélelemre hívja az a tény, hogy az ember nem ismeri az isteni rendelések titkát. A bölcsesség kezdete az Úr félelme, vallják Izrael bölcsei. Isten komolyan vétele, az ő jelenlétével és munkájával való számolás, hatalmának elsimerése, önmagunk kicsiségének belátása - ez mind-mind az istenfélelem része, amire a Prédikátor tanítani kíván bennünket.
II. Akkor hogyan éljünk?
Ezt a kérdést kell feltennünk, hiszen az ószövetségi bölcsesség sohasem önmagáért való filozófia vagy teológia, nem elvont agytorna, hanem mindig a mindennapokhoz kötött gyakorlati életböcsesség. A Prédikátor gondolatai alapján, de az Újszövetség útmutatása szerint, próbáljuk megválaszolni ezt a kérdést. Pál apostol arra figyelmezteti az efézusi gyülekezet tagjait, hogy ne esztelenül, hanem bölcsen éljenek, kihasználva az alkalmas időt, megértve az Úr akaratát (Ef. 5.15-17). Az apostol témája, és fő gondolata, megegyezik a Prédikátoréval: bölcs élet az időiség összefüggésében.
Ismerjük el, hogy nem mi vagyunk az idő(k) urai! A bölcsesség kezdete az Isten félelme, mondtuk. A bölcsesség kezdete annak elismerése, hogy időnk - és így életünk - nem a magunk, hanem a Mindenható Isten kezében van. Amíg elvben ezt könnyű megérteni a keresztyén embernek, életstílusunk küzdelmessé teszi elfogadását. A rohanás, a hajtás, az idővel való versenyfutás, amiben élünk, azt sugallja nekünk, hogy legyőzhetjük, felülkerekedhetünk rajta. Az idő ellenség, mert le kell ahhoz győznünk, hogy elképzeléseinket végigvigyük. Az idők gonoszak mondja Pál is, mert kíméletlenül elmúlnak. Ebben a versenyfutásban azonban úgy élünk, mintha mi lennénk, vagy mi lehetnénk az erősebbek, az idő urai. Képtelenek vagyunk elismerni a korlátainkat, nem tölti el a szívünket Isten komolyan vétele, aki az idő ura és ajándékozója,.
Használjuk ki az alkalmas időt! - mondja Pál. Az alkalmas idő, a megszabott idő fogalmának csak akkor van értelme, ha komolyan vesszük, hogy Isten hozza el az időket és az eseményeket, ő tölti meg tartalommal az időt. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy bár vannak rövid- és hosszútávú terveink, elképzeléseink, azok soha sem lehetnek "kőbe vésett", megmásíthatatatlan célok. Isten - a Biblia nyelvén szólva - váratlanul nyit ki vagy zár be ajtókat előttünk. A körülmények, a lehetőségek alakulása mindenképpen arra mutatnak, hogy Isten cselekszik, esetleg számunkra nem érthető, de mégis nyilvánvaló módon. Isten munkálkodik a világban, kormányozza teremtett világát, körülöttünk és bennünk is. A bölcs, az istenfélő, az Istenre figyelő ember fel kell hogy ismerje, mit munkál Isten. Az élete válasz az Istentől meghatározott körülményekre. Ilyenkor kész eltérni korábbi terveitől vagy elképzeléseitől, mert valóság számára, hogy mindennek megszabott ideje van. Így használja ki az alkalmakat.
Értsük meg az Úr akaratát! A körülmények, mégha azok lehetőségek megnyílásával vagy éppen bezáródásával terhesek is, gyakran nem elégségesek ahhoz, hogy tudjuk, minek az idejét hozta el az Úr számunkra. Hiszen ha valamibe belefogtam, amit jónak tartok, és nehézségem támad, honnan tudjam, hogy az minek a jele? Annak, hogy Isten mást kíván, és ezzel jelzi, hogy hagyjak fel ezzel a bizonyos dologgal, vagy pedig csak arról van szó, hogy gyakran állhatatosan, kitartással meg kell küzdenünk azért, aminek az idejét elhozta az Úr? Mikor van ideje az aktivitásnak, a küzdelemnek, a megragadott dolog iránti kitartásnak, és mikor van az ideje a passzivitásnak, az elengedésnek? Pál arra hív, hogy értsük meg az Úr akaratát, ami túlmegy azon, ahogy a Prédikátor elmélkedett az idők tartalmán. Az apostol tudja, hogy Isten Jézus Krisztusban adott kijelentése, valamint a Szentlélek ajándéka által Isten gyermeke vezetést várhat az Úrtól az ilyen nehéz helyzetekben is. Jó példája ennek Dávid király.
Amikor Dávidot királlyá kenték, a filiszteusok felvonultak Izrael ellen. Dávid megkérdezte az Urat, hogy felvonuljon-e az ellenséges csapatok ellen. Isten azt mondta, vonuljon fel, és Dávid hatalmas győzelmet aratott. Azután megint fölvonultak a filiszteusok, ugyanott, és nyilvánvalóan ugyanolyan körülmények között, mint az előző alkalommal. Dávid tudhatta volna, hogyan járjon el másodszor, ő azonban újra megkérdezte az Urat. Isten azt mondta, hogy ne szembe vonuljon ellenük, hanem a hátuk mögé kerülve, és csak akkor törjön rájuk, ha lépések neszét hallja. Dávid így cselekedett, és újfent győzelmet aratott. (2Sám.5.17kk.)
Két azonos helyzet, de Isten más és más módon szerzett győzelmet. Az egyik a szembetámadás, a másik a hátulról kerülés ideje volt. Vajon miért? Mert Isten így próbálja meg Dávidot, ill. így tanítja arra, hogy az ő akaratát keresse minden időben, és ne a maga feje után menjen. Mindennek megszabott ideje van, és ezért: értsétek meg, hogy mi az Úr akarata!
Hogyan ismerhetjük meg az Úr akaratát? A kulcs az imádság. Isten akaratának felismeréséhez Istenre hangoltan kellene élnünk. Dávidról tudjuk, hogy az imádság embere volt. A mai napig az ő imádságait énekli és imádkozza Isten népe, már 3000 éve. Aki a zsoltárok jelentős részét imádkozta, akinek imádságai a mai napig emberek miliárdjait vezetik Isten színe elé búban és örömben, az bizonyára Isten közelségében, istenfélelemben élte életét. Természetes volt, hogy megkérdezi az Urat, mit tegyen, amikor ellenség támad Izraelre.
Ehhez meggondolás, azaz megállás, lecsendesedés szükséges. Az, ami éppen a legnehezebb a mi világunkban. Magamon azt tapasztalom, hogy sokkal könnyebb valami munkát végezni, valamit tenni, írni, szervezni, intézni, mint megállni, lecsendesedni, imádkozni. Ennek egyetlen ellenszerét ismerem: még több csend, még több elvonulás, kiszakadás a mindennapok világából, ha csak néhány órára is. Ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy Isten akaratának meggondolása és felismerése nemcsak az egyéni erőfeszítéseinken múlik.
Pál azzal folytatja buzdítását, hogy teljünk meg Szentlélekkel, egymásnak zsoltárokat, dícséreteket, lelki énekeket mondva. Az apostol a közösség együttlétére, az istentiszteletre utal e helyen. Az Úr akaratának megértése gyakran úgy történik, hogy együtt vagyunk, testvéri közösségben. Itt szeretném megemlíteni az Úr napját.
Az Úr napja, a vasárnap, az feltámadás napja. A keresztyén gyülekezet Jézus iránti tiszteletből a hetedik nap, a szombat helyett a vasárnapot kezdte ünnepelni. Mi ezt a napot szenteljük meg azzal, hogy nem dolgozunk, nem vásárolunk, nem a pénzzel és a megélhetéssel foglalkozunk, hanem Istennel találkozunk, egymással találkozunk, és élvezzük az élet ajándékát, az ajándékozó iránti hálával. Meg vagyok győződve arról, hogy a vasárnap megszentelése, az Úr napjának a megtartása a belépő Isten nyugalmába, csendjébe, az ő akaratának megértésébe. Hogyan ismerhetnénk fel, hogy minek van az ideje, ha annyi istenfélelem nincs bennünk, hogy engedelmeskedjünk annak, amit a Tízparancsolatban olyan nyilvánvalóan kijelntetett számunkra?
Most nem arról beszélek, hogy a vasárnap megszentelése azért fontos, mert az igehirdetésben értjük meg az Úr akaratát, vagy mert együtt kapjuk a Szentlélek ajándékát. A vasárnap megtartásának a ritmusa, a munkától való megnyugvás rendszeressége, Isten parancsának való engedelmesség az, amit "teret biztosít" arra, hogy legyen csend és imádság az életünkben. Lehet, hogy azzal mész el, nem kaptál olyan egyértelmű üzenetet, mint máskor, vagy mint amire éppen úgy vágytál. De akkor is beléptél az Isten nyugalmába, ha megszenteled ezt a napot. Ezzel a belépéssel, ennek rendszeres gyakorlásával leszel csak képes arra, hogy egyénileg is elcsendesedj, imádkozó életet élj, és megszabadulj az idővel való hiábavaló versenyfutástól. Az időt nem neked kell legyőzni, hiszen Isten kezében van. Ő megszabta az idejét mindennek, te csak féljed az Urat, élj bölcsen és keresd az akaratát. ÁMEN!

Hogyan éljünk? Hogyan éljünk jól és bölcsen? Mi a titka a boldog életnek? Mi mindennek az értelme és célja? Ezeket a kérdéseket boncolgatja és válaszolja meg a Prédikátor. Hajlandó vagy meghallgatni egy régen élt, sokat tapasztalt, kíméletlenül őszintén gondolkodó ember szavait?
Én, a Prédikátor, "Ezt gondoltam magamban: Megpróbálom, milyen az öröm, és élvezem a jót!" Mindent kipróbáltam, amiről a legtöbben mégcsak álmodozni sem mertek.
Egy időben borral vidítottam magamat. Nem vesztettem el a fejemet, végig magamnál voltam, de az élvezetet kerestem. A legjobb borokat a legelőkelőbb helyeken. Sok boldog órát okozott, de a hiábavalóság és az üresség érzetét nem vette el.
Belevetettem hát magamat az alkotásba és a vállalkozásba. Házakat és palotákat építettem. Sikeres üzletember lettem. Gyönyörű szőlőket, paradicsomi szépségű kerteket szereztem: megtermett bennük minden exotikus gyümölcs és virág, amelyeket messzi földről hozattam. Barátaim még a nevüket sem ismerték ezeknek. Mesebeli gazdagságban és pompában éltem, gondom semmire sem volt. Tavakat építettem a sivatagban, oázisokat a pusztában, nem volt számomra lehetetlen.
Szolgák serege nézte feszülten kezem minden rezzenését. Csak intettem, és megtették, amit kívántam. Palotáim körül luxusautók, terepjárók, sportkocsik. Utazhattam vízen, szélsebesen száguldhattam a levegőben, nem volt számomra távolság. A föld minden zugába bármikor elmehettem. Nem volt senki más, akinek bármiből is több, szebb, nagyobb lett volna.
Messze földön híres zenészeim és énekeseim voltak. A legjobbakat válogattam ki és hozattam házamba. Művészetükkel semmihez nem fogható szépségekkel és élményekkel ajándékozták meg vágyódó és kereső lelkemet. Bármikor, amikor intettem, jöttek, hogy mennyei kórussal enyhítsék szívem fájdalmait.
Nem tagadtam meg magamtól azt sem, ami a férfiakat gyönyörködteti: a szép nőket. Akit csak megkívántam, magamhoz vettem, hogy édesítsem életem.
Így éltem, és közben nem vesztettem el a fejem. Kerestem a bölcsességet, kerestem az értelmet. De amikor végignéztem mindezen, visszatekintettem a sok gyönyörre, a másoknak soha meg nem adatott exotikus bőségre, üres volt a szívem. Mindez olyan volt, mint a füst, mint a pára, mint a köd; olyan volt, mint amikor valaki meg akarja fogni a szelet, de hiába kapkod, üres marad a keze: hiábavalóság és hasztalan erőlködés.
De az élet értelmének keresését nem adtam fel. Ezért "Azután arra törekedtem, hogy meglássam: mit ér a bölcsesség…" "…Sok bölcsességet és ismeretet szereztem." (Préd.1.16.) Elkezdtem magamat belevetni mindenek megismerésébe. A leghíresebb könyvtárakban a legnagyobb tudósok és filozófusok munkáit tanulmányoztam. Higgyétek el, olyan kitartó és szorgalmas voltam, hogy minden elődömnél és kortársamnál nagyobb ismeretre tettem szert. Népszerű lettem, tiszteltek, és gyakran kérték a tanácsomat. Felkérések záporoztak rám, hogy tartsak előadásokat és írjak könyveket. Nemzetközileg számon tartottak, a munkáimra való hivatkozásokat már számolni sem tudtam. Gondolataim minden fontosabb nyelven megjelentek, és mind a természet- mind a humán tudományok terén meghatározókká lettek. De minél többet láttam, annál jobban nőtt a fájdalom a szívemben. Amint egyre világosabban értettem a nagy összefüggéseket, annál jobban átéltem szívem magányát, és a tudás hiábavalóságát. Hiszen ugyanúgy elpusztulok, meghalok, semmivé leszek, mint az, aki még írni-olvasni sem tanult meg. Minden gondolatommal ugyanúgy elmúlok, mint az, aki csak azon gondolkodik, hogyan lopja meg a másikat. Hamarosan ugyanúgy nem emlékszik rám senki, ahogy nem emlékeznek arra sem, aki egész életében semmit sem tett. A hiábavalóságtól való szabadulás lehetetlensége miatt elegem lett az egészből. Megutáltam az életet.
Elgondolkoztam minden munkámon, amit életemben végeztem. Nagyon sokat fáradoztam, amíg mindazt elértem, ahol ma tartok. Keservesen megküzdöttem a szerzeményeimért. És mennyit fáradoztam úgy, hogy semmi látszólagos eredménye nincs. Rutinszerűen ismétlődő feladatok, amelyeknek soha sincs vége. Nemhogy vége nincs, de eredménye sincs. Az egész olyan, mint a gyomlálás: kihúzod itt, kinő ott. Megjavítod ezt, tönkre megy az. Megvígasztalod az egyiket, baja van a másiknak. Túl vagy az egyik feladaton, de már ott a másik. Tudjátok, pontosan úgy van ez, ahogyan Isten mondta a kertben az első emberpárnak, amikor kiűzte őket: "Legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajt neked… Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!" (Gen. 3.17-19) Milyen igaz ez! És milyen kétségbeejtő! Kié lesz mindaz, amit megszereztem bölcsességemmel, tudásommal, rátermettségemmel? Mit fog vele tenni? Bölcs lesz, vagy ostoba? Befekteti vagy elveri? Ha az életem jó része a munka volt, aminek minden gyümölcsét más kapja, akkor volt-e az egésznek értelme? Ki tudja, hogy értékeli vagy nem, jóra használja, vagy rosszra? Ez is csak a szüntelen fájdalom és kétségek forrása!
Ezek után azt kérdezitek, hogyan éljetek? Mi a végkövetkeztetésem? Mi a boldog élet titka? Hát halljátok: "Nincs hát jobb dolog, mint ha az ember eszik, iszik, és jól él fáradságos munkájából. De beláttam, hogy Isten kezéből jön ez is. Mert ugyan ki ehetik és ki lehet vígan nála nélkül?" Másképpen: "Rájöttem, hogy nincs jobb dolog, mint ha örül az ember, és a maga javára törekszik egész életében. De az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik és jól él fáradságos munkájából."(3.12-13.), és megint: "Ezért az örömöt dícsérem, mert nincs jobb dolog az ember számára a nap alatt, mint ha eszik, iszik és örül, és ez kíséri munkáját egész életén át, amelyet Isten adott neki a nap alatt." (8.15)
Mit mondasz, Prédikátor? - kérdezzük. Most hiábavalóság vagy "éljünk jól a munkánkból"? Fájdalom vagy öröm? Pesszimizmus vagy boldogság? Miért mondja az ellenkezőjét annak, amit eddig hallottunk?
Egy református középiskolában egy diák a következő kérdést tette fel nekem: mit csináljunk, ha úgysincs értelme semminek? Nem értettem, miről beszél. Faggatózásomra kiderült, hogy vallásórán a tanár 45 percen keresztül azt bizonygatta nekik, hogy minden értelmetlen. De miért? Nem élni akarnak megtanítani egy református gimnáziumban? Ha igen, miért kellett megpróbálni az élet halál miatti teljes értelmetlenségéről meggyőzni a diákokat? A Prédikátor könyvét tanulták. Csak a következő órán ment tovább a tanár a gondolatmenettel. Engedte, hogy hasson a Prédikátor kíméletlen őszintesége. Mert a Prédikátor meg akar tanítani élni. Ezért megmutatja, hogy milyen hiábavaló, törékeny és múlandó az élet.
Az élet két pólusát tárja folyamatosan a szemünk elé: hiábavaló, fájdalommal teli, múlandó - ugyanakkor Isten ajándéka, amiben örömünk lehet. Az életben minden relatív: élvezet, bölcsesség, munka és semmi más meg nem elégíti az emberi szívet, ami az örökkévalóságra teremtetett. Ha bármi földi dologban keressük a boldogságot, jó, ha minél hamarabb meghalljuk a Prédikátort: szélkergetés. De ha az Örökkévaló Isten élete megfogant bennünk, az Úr Jézus Krisztusban adatott Szentlélek által, örömmel élvezhetjük a múlandó szép pillanatait. A keresztyén ember reménysége azonban ezen is túlmutat. Bár minden hiábavalóság alá vettetett, mi tudjuk, hogy Jézus Krisztus halála és feltámadása által az egész teremtett világ meg fog szabadulni ebből. Bár ez a reménységünk bizonyos, ebben az életben mi is együtt sóhajtozunk és vajúdunk a hiábavalóság miatt.
 Hogyan éljünk hát? Mi a boldog és bölcs élet titka?
E két pólus feszültségében való élet. Az élet öröm és szomorúság, remémység és csalódások furcsa keveréke. Egyiket sem tagadhatod le! Ha keresztyénként meg akarsz feledkezni arról, hogy egy bűnös és bukott világban élsz, csalódni fogsz Istenben. Ebben az esetben nem veszel tudomást a világról, amelyben élsz. Nem tudsz mit kezdeni a bajokkal, fájdalommal, szenvedéssel, megmagyarázhatatlan történésekkel. Úgy érzed, mint Isten gyermekének, jogod van arra, hogy mindig minden kerek és egész legyen az életedben. Közben pedig a család, a munka, a szerzemények, a bölcseség, az élvezetek mind-mind megpróbálják elfoglalni az örökkévalóság helyét a szívedben. Az ilyen ember mindig a többért hajt, és sohasem áll meg. Az életed egyre inkább hiábavaló szélkergetés, de te nem veszed észre. Ilyenkor jól jön a Prédikátor kemény őszintesége. Ébredj fel, lásd meg, milyen hiábavaló az életed. Minden elmúlik, minden semmivé lesz.
A másik pólus: élvezd az életet, ami Isten ajándéka. A Prédikátor itt mindig a legalapvetőbb dolgokról beszél: evés és ivás, munka, család. Az élet legelemibb, és éppen ezért legfontosabb területein legyen örömünk, mert Isten ezt adta nekünk. Ehhez le kell lassítani, meg kell állni, az élet szépségeit, Isten csodáit észre kell venni. Milyen nehéz ez nekünk a szerzeményeket hajszoló világban. De nemcsak ezért nehéz. Valami más is akadályoz abban, hogy hálával élvezzük az ételt, italt, fáradságos munkánk gyümölcsét, feleségünk, férjünk, családunk. Mégpedig az, hogy keresztyének titokban úgy gondolkodunk, hogy ezeket a földi dolgokat Jézus hűséges és odaszánt követőinek nem illik élvezniük. Azt gondoljuk, ezek olyan "testi", fizikai, evilági dolgok. Élvezni csak a bibliaolvasást, az istentiszteletet, a bibliaórát, a keresztyén szolgálatot szabad.
A Prédikátor meg akar tanítani élni. Élvezd a Teremtő ajándékait, de ne légy azoknak rabja! Élj azokkal örömmel és hálával, mert kezéből valók, de ne hidd, hogy ebben van az életed értelme. Mert amit most élvezhetsz, ott holnap a hiábavalósággal találkozol. Amiben ma gyönyörködhetsz, az holnapra elmúlik. De ahol ma fájdalom vesz körül, ott talán éppen holnap ragyog rád az Úr világossága.
Tudunk mi, keresztyének, így élni? Bölcsen és boldogan? Meg tudunk állni, hogy gyermekeink mosolyában, játékában gyönyörködjünk? Van időnk csodálni Isten ajándékát bennük? Tudunk tiszta szívvel és hálával örvendezni Istentől kapott társunknak? Férjek és feleségek: töltötök úgy időt együtt, amikor nem a munka, az otthon szépítése, fejlesztése, vagy a gyerekek körüli kérdések vannak a középpontban? Tudjátok (még) Isten ajándékaként élvezni egymás társaságát?
Mi lesz a barátságokkal szerzeményközpontú, rohanó világunkban? Isten ajándéka számunkra egy barát? Képesek vagyunk örömmel élni a barátság csodálatos pillanatait? Van időnk egymásra?
Van szabadságunk arra, hogy kimenjünk a természetbe, és megfigyeljük, Isten sokszínű világát? Csodáljuk szépségét, amit elrejtett teremtett világába?
Meggazdagíthat bennünket egy-egy műalkotáson keresztül? Meg tudunk állni, hogy a zene, a képzőművészet, az irodalom egy-egy ihletett darabja rámutasson az élet szépségére és ajándékára? Máskor meg éppen törékeny és fájdalmas voltára.
Nincs időnk, mondjuk. Nincs, amíg az életet nem Isten ajándékaként, és ugyanakkor a hiábavalóság tudatában éljük. Amíg a szélkergetés az elfoglaltságunk, amíg nagyok, gazdagok, bölcsek, másokat megelőzők akarunk lenni, nem bírunk a jelenben élni. Mindig a következő feladatra koncentrálunk.
A Prédikátor meg akar tanítani bölcsen és boldogan élni. Ő sokat próbált és sokat tapasztalt. Általa a Teremtő Isten szól és hív: lásd meg életedben az üres és értelmetlen dolgokat, de ismerd fel az igazi ajándékokat is. ÁMEN!

Már fiatal korban is sokan érzik ezt. A tizenéves szülei életére tekint, látja a rohanást, a pénzkeresést, a fáradtságot, a fontosnak vélt dolgokat, és azt gondolja, amit a Prédikátor mond: hiábavaló, üres, értelmetlen mindez. Hasztalan erőlködés - azaz szélkergetés, amint egy fordító találóan adja vissza az eredeti kifejezés jelentését.
Mi, akik rohanunk, életünk teljében alkotunk, gyerekeket nevelünk, gyarapodunk, vagy éppen szegényedünk, akik életünk derekán annak legjelentősebb eseményeiben vagyunk hallatlan elfoglaltak - egy-egy pillanatra beleremegünk: mi az ételme mindennek? Nem hiábavaló ez az egész?
Idős testvéreink, akik számára az elmúlás valósága még kevésbé tagadható vagy hagyható figyelmen kívül, vajon hogy éreznek, ha visszatekintenek az elszállt évtizedekre? Mi marad meg? Mi bizonyul hasznosnak? A gyermekek, az unokák? Egy évszázad múlva ők sem lesznek. Még az is feledésbe vész, hogy mi éltünk egykor. És ha valaki emlékszik ránk, akkor mi van?
Mi értelme van az életnek? "Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt?" Hogyan töltsük el azt a kis időt, amely adatik nekünk?
Ezek a Prédikátor kérdései is. Minden értelmetlen, üres és céltalan ebben a világban. A föld nem változik, de a tegnap élőket felváltottuk mi, a ma élők, és bennünket is felváltatnak azok, akik még meg sem születtek (v.4).
Ugyanezt a hiábavalóságot látja a természetben is. A nap fölkel, majd lemegy, visszasiet a helyére, hogy újból fölkeljen (ókori világkép!). A szél délre fúj, majd északra, visszatér oda, ahonnan elindult. Minden folyó a tengerbe ömlik, és a tenger mégsem telik meg.
A világ eseményei, a történelem sem különbözik ettől. Nincs semmi új a nap alatt, mondja. Ha valamiről azt állítják, hogy ilyen még nem volt, az csak azért van, mert már elfelejtették az elmúltakat. Ami pedig még meg sem történt, szintén az elmúlás és feledés homályába vész egy nap. Minden dolog fárasztó, unalmas, és semmi sincs, ami igazán megelégítené az embert.
A Prédikátor summája tehát, úgy a könyv elején, mint annak végén: Minden hiábavalóság! Minden olyan mint a füst, a pára, a lehellet, ami egy kis ideig látható, de hamar semmivé foszlik, ezért tartalmatlan. Minden illúzió.
II. "Hogy mondhat valaki ilyet?!"
…kiált fel dühösen keresztyén és nem keresztyén ember egyaránt. Így nem lehet élni, ez nem lehet igaz, ez romboló, ez az ember beteg… - és folytathatnánk a sort. Hogyan kerülnek sorai a Bibliába, az életet ajándékozó, teremtő és megtartó Isten kijelentésébe? Ki ez az ember és miért beszél így?
Magát Prédikátornak hívja. A pontos fordítás alapján a gyülekezet vezetője, ősszegyűjtője, irányítója. Azt mondja, hogy Dávid fia, Izrael királya. Azonban feltételezhetjük, hogy a Salamon nevét használó, az élet értelmét kereső, sokat tapasztalt és mindent kipróbált férfi nem Salamon király. Miért beszél így ez az ember?
Pesszimista, depressziós? Megfordulhat a fejünkben, hogy beteg volt. De ha valaki végig olvassa könyvét, nem tarthatja ezt az elképzelést. Egyik fontos mondanivalója visszatérően az, hogy örüljünk az életnek, amit Isten adott. Depressziós ember nem buzdít erre.
Ateista, hitetlen, istentelen lenne? Igaz, hogy az Istent tagadó ember is hasonló következtetésre juthat; de a Prédikátor nem ilyen ember. Újra és újra Istenre mutat, aki a teremtő, a végső bíró, mindenek felett való Úr. Hisz Istenben.
Evangélista? Egyes magyarázók szerint a Prédikátor arról beszél, hogy az élet ilyen üres és értelmetlen, Isten nélkül. Ő maga hosszasan keresett, és ebben a keresésben mindent kipróbált, amíg rá nem jött, hogy egyedül Isten elégít meg. Éppen ezért, amit ír, azt szekuláris embereknek szánja, de mindez nem vonatkozik azokra, akik ismerik a teremtőt, aki Jézus Krisztusban kijelentette magát nekünk. Ez esetben lapozhatnánk, mondván, hogy ha mi már találkoztunk Istennel, túl vagyunk e könyv mondanivalóján, hiszen a Prédikátor csak azért beszél a hiábavalóságról, hogy a nem hívőket rádöbbentse az Isten nélküli élet tarthatatlan voltára. Ez azonban hiba lenne. Mert, míg igaz, hogy Isten nélkül hiábavaló az élet, az is igaz, hogy a Prédikátor nem mondja, hogy a hívőkre nem vonatkoznak megállapításai, hiszen ő maga a Teremtőt és Isten útjait nem tagadva beszél a hiábavalóságról.
Ha a Prédikátor nem depressziós, nem ateista és nem is csak hitetleneknek ír, akkor mi a magyarázata kijózanító, vagy éppen felkavaró szavainak?
A Prédikátor könyve az Ószövetségi bölcsesség irodalom része. Kik a bölcsek? "Az izraeli bölcs tulajdonképpen a hétköznapok aprópénzére váltja azt, amit az intézményesített papság az isteni Törvényről tanít, a próféták pedig karizmatikus lendülettel mint Istennek a pillanatnyi helyzetre vonatkozó erkölcsi akaratát hirdetik." (Szigeti-Baternay komm.) A feladatuk nem az Ige hirdetése, hanem az emberek tanítása arra, hogyan alkalmazzák azt az élet minden területére. A bölcsmondások a munka, az öröm, a pihenés, a család, a mindennapok világát ölelik fel.
A Prédikátor a Kr. e. 4. században élthetett. Egy olyan korban, amelyet virágzás, fellendülés és a jóléttel gyakran együttjáró önelégültség, vallási kiüresedés jellemzett. Izrael hite ellaposodott, Isten szent jelenléte és mindent megindító szava helyett közönséges klisék, magabiztos kijelentések, Isten lényétől elszakadt bölcsesség hangzott. A Példabeszédek könyvének bölcsmondásai alapján a hit a következőre szűkült: a bűnből testi szenvedés, az igaz kegyességből pedig anyagi jólét következik (Bright, 440.) Isten a jókat megjutalmazza, már ebben az életben, a gonoszokat pedig megbünteti. Mindezzel Istent emberi meglátások, megfigyelések alapján tett tételek szűk keretébe próbálták beszorítani. Ha valaki beteg lett: biztos vétkezett! Ha valakinek az élete virágzott: igaz ember! Ha valaki szereti Istent: baj nem érheti! Istennek jól meghatározott helye volt az életben, amiből szinte ki sem léphetett. "A Gondviselést túl egyszerű és optimista szemszögből nézték." (Szigeti, 7) Ez ellen tiltakozik Jób könyve (Jób szenvedésének nem az a magyarázata, hogy vétkezett!), valamint a Prédikátor is:
"A jó napokban élj a jóval, a rossz napokban pedig lásd be, hogy ezt is, amazt is Isten készítette azért, hogy az ember ne találja ki, mi következik. Sok mindent láttam hiábavaló életemben: Van olyan igaz ember, aki elvész pedig igaz, és van olyan bűnös, aki sokáig él. pedig gonosz." (Préd. 7.14-15)
A Prédikátor üzenete: a világ, és benne Isten cselekedete, nem olyan egyszerű, szépen skatulyázható, szabályozott és kiszámítható, mint az ő korában ezt tanították. A világban van titok, Isten útjaiban megfoghatatlan, látszólag igazságtalan és fájdalmas események, hiszen Isten alkotásait  az ember nem tudja felfogni. A minden hiábavalóság és hasztalan szélkergetés gondolatával a leegyszerűsített, naivan optimista, Isten szentségét és szuverénitását elhomályosító, irreális teológiával és vallásossággal szemben tiltakozik a Prédikátor. A világ eseményei, Isten cselekvései nem kényszeríthetőek be semmiféle emberi rendszerbe, legyenek azok bármilyen szépek és vallásosak is. Igaz, hogy Isten megáldja az igazat, és elveszti a bűnöst, de ő nem tartozik így cselekedni, ez nem automatikus, és nincs áldás a vele való kapcsolat, a rajta való függés, élő hit nélkül.
A Prédikátor könyvének ezt az üzenetét jól illusztrálja liturgiai használata a Izrael életében. Az őszi sátoros ünnepen, az őszi terménybetakarítás örömünnepén, olvasták fel. Izrael ilyenkor adott hálát Istennek a termésért, egész évi munkája gyümölcséért, valamint arról is megemlékezett, hogy Isten hogyan gondoskodott népéről a pusztai vándorlás alatt. Hogyan lehetséges, hogy az egyik legpozitívabb ünnepen a Biblia legnegatívabb, borongósabb könyvét olvasták fel? Egy zsidó írásmagyarázó a következő választ adja: "Az áldott termés örömnapjain arra gondolunk, hogy végeredményben a földön nincs biztonság Istenen kívül. A héber Biblia egy könyve sem alkalmasabb a Préd 12 fejezeténél arra, hogy megértesse velünk ezt a kettős leckét: minden emberi mű múlandó, csak az isteni támogatás örök." (Lapide, in: Szigeti 14.) Isten népe nem élvezheti Isten áldását úgy, hogy közben megfeledkezik az áldás Istenétől.
III. Mit üzen a Prédikátor ma?
Természetesen nem mást, mint hogy minden hiábavalóság, igen nagy hiábavalóság. A Prédikátor üzenete kijózanítóan realista. Megmutatja, hogy ha életed bármely részét elszakítod tőle, olyan leszel, mint aki üres szatyrot szorongatva gondolja, hogy övé a világ minden gazdagsága. A Prédikátor lemeztelenít a hiábavalóságoktól, hogy felöltöztessen Istennek.
Bármibe is "kapaszkodsz" most, ami neked jelentőséget, megelégedést, célt ad, az semmivé lesz. Cserben fog hagyni, be fog csapni, előbb utóbb semmivé fog foszlani. Olyan mint a lehellet, a pára, a buborék: most van, holnap nincs. Isten nélkül semmi sem elégít meg. Itt valóban evangélizációs vonatkozása van a "minden hiábavalóság" gondolatának. De szavai nem állnak meg a nem hívőknél.
Keresztyén emberként: egyetemi felvételire való készülésed, sikeres vizsgáid, jó eredményeid, közelgő előléptetésed, szépen alakuló kapcsolatod, éles eszed, vonzó külsőd, kitalált, eltervezett, felépített jövőd… A Prédikátor azt kérdezi tőled: tartozik neked Isten mindezzel? Jár ez neked, mert hívő vagy? A dolgok természetes és megmásíthatatlan menete, ami az életedben történik?
Mit mondhatott Keresztelő János, Isten prófétája a börtönbe, amikor elküldte tanítványait Jézushoz? Minden hiábavalóság - az Urat szolgáltam, és Heródes bebörtönzött az Isten szavának tolmácsolásáért. Mi ez, ha nem hiábavalóság, ha nem szélkergetés? Heródes nem tért meg, sőt, János fejét vette egy átmulatott éjszakán.
Mit mondhat az a hatgyermekes asszony, akinek az Úrért buzgolkodó lelkipásztor férje fiatalon meghal sokak imádsága ellenére? Értelmetlen, hiábavaló - a mi szempontukból semmi hasznát nem látjuk (vö. 3.v)
Miért van az, hogy egy asszony, aki rákos betegen az Urat szolgálja, akinek az a vágya, hogy másokat vígasztaljon és betegségében az Úrhoz vezessen, hirtelen meghal? Mi a haszna? A mi oldalunkról: hiábavalóság.
Hogy lehet az, hogy valakit Isten elhív a szolgálatra, és teológiát tanul évekig, ami a szüleinek sok pénzbe kerül. Az utolsó évben megismer egy fiút, csak azért, hogy megszeressék egymást, pár hónapig álmodozzanak esküvőről, közös életről, és egyszercsak hirtelen meghal szívelégtelenségben? Minden hiábavalóság, mondja Prédikátor. Ne keressünk magyarázatot ott, ne próbáljunk okoskodással vígasztalni ott, ahol ez előlünk elrejtetett.
Mindez azt jelenti, hogy nincsenek módszerek, amelyekkel Istent, az ő áldását, az általunk elképzelt, vágyott dolgokat meg tudnánk vásárolni, magunknak tudnánk biztosítani. Mindezzel arra hív Isten, hogy ő legyen a központja annak, amik vagyunk és amit teszünk. Ne engedjük ellaposodni, kiürülni, vallásos klisékké silányulni a vele való kapcsolatot. Ne engedjük, hogy vallásos dogmák és cselekedetek, mai bölcsességek (amelyek nem hamisak!) az Istennel való élő kapcsolat helyébe lépjenek. Ne a tőle származó dolgokat keressük, hanem magát az élő Istent szomjazzuk. Ismerjük el, hogy ő nagyobb, mint mi, és az ő útjai bölcsebbek, mint a miéink.
Dícsérjük őt Jézussal együtt a benne kapott kijelentésért: "Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek." (Mt.11.25) És halljuk meg Jézus vígasztaló hívását mindarra, amit nem értünk, és amiben e világ hiábavalósát oly valóságosan érezzük: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek," (Mt.11.28) ÁMEN!