Lovas András Dr.

Körülbelül 20 éve történt, hogy egy (baptista) lelkipásztor ismerősöm megkérdezte: András, te hogyan készíted a gyülekezet az üldözésre? Tágra nyíltak a szemeim - hiszen ez eszembe se jutott - és azt mondtam neki, sehogy. De a kérdés velem maradt. Később, amikor istentiszteleteinken rendszeresen elkezdtünk megemlékezni a világ különböző részein élő üldözött keresztény testvéreinkről, és imádkoztunk értük, többször eszembe jutott a kérdés, és egy csendes válasz magamban: például most már így. Senki nem gondolhatja, hogy Krisztus követésének nincs ára, és hálásak lehetünk, hogy mi itt Európában békességben élünk. Ez azonban nem a "normális", inkább a rendkívüli helyzet - ha Jézus tanítványainak mondott szavaira figyelünk.
 Ha a Krisztus követés, az evangéliumban való hit áráról beszélünk, akár Jézus követőinek valljuk magunkat, akár kereső, érdeklődő kívülállónak, fontos, hogy azt ne helyezzük kívül a mi világunkon. Ha azt gondoljuk, hogy a Krisztus követés árát csak az fizeti meg, akinek élete, családja, szabadsága veszélyben van - mint sok távoli helyen a világban - könnyen szem elől tévesztjük, hogy nekünk hol kellene megfizetni az árat - és nem is fizetjük meg. Ma tehát a Krisztus követés áráról, az evangéliumért való közösségválallásról és szenvedésről szól hozzánk Isten igéje.
Az evangélium iránti hűség nem pusztán egy tan megőrzése és továbbadása, hiszen a mindennapi élettől elválaszthatatlan. Pál nem tudja elválasztani a kiállást az evangélium mellett attól, hogy ő mellette is kiálljanak: "Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által." (2Tim 1,8)
Pál helyzetét és Timóteussal való kapcsolatát az Újszövetség egyéb részei alapján próbálhatjuk rekonstruálni, ami fontos ahhoz, hogy megértsük a levelet, különösen a ma olvasottakat, valamint hogy mi zajlik kettőjük között. John Stott gondolatait követem ebben, aki így foglalja össze: "Nem sokkal halála előtt, eme második és sokkal kegyetlenebb bebörtönzése idején küldte el Pál Timóteusnak a második levelet. A kivégzés időpontja már közel lehetett, ennek nyomasztó árnyéka rávetül a levélre is. S bár Pál folyamatos kapcsolatban állt fiatal barátjával, ez a levél egyúttal az apostol utolsó kívánsága és végrendelet is az egyház számára." (Stott: A Timóteushoz írt második levél, 10.)
Pál tehát nem várja szabadulását, miközben a tét az, hogy mi lesz az evangéliummal, a Jézus Krisztusról szóló örömhírrel, tanítással. Az első fejezetben az apostol sürgeti, hogy Timóteus őrizze meg a rá bízott kincset, amit Isten korábban az apostolra bízott: azaz az evangéliumot. Úgy beszél a Krisztus jó híréről mint ami egy értékes, nemes letét, nagy értékű kincs, amit Isten elhelyezett nála, és amit meg kell őrizni és tovább kell adni. Ennek azonban ára van, hiszen - talán éppen az apostol fogsága miatt - nagy a kísértés, hogy Timóteus szégyelli az evangéliumot, akár azért, mert a fogság miatt "az Ázsiában levők mind elfordultak" tőle (és Timóteus az ázsiai gyülekezetek centrumában, Efézusban szolgál), akár azért, mert az evangélium vállalása szenvedéssel (üldözéssel) jár. Ha igaz, hogy a kis-ázsiaiak "mind" elfordultak Páltól, akkor a kérdés, hogy mi lesz a korábban ott gyümölcsöt (gyülekezeteket) termő evangéliummal. Néró üldözései egyre durvábbak (ez okozhatta Pál fogságát majd kivégzését), miközben a tévtanítások is szaporodnak. Stott idézi H. Moule-t: "a kereszténység… emberileg szólva, a végső megsemmisülés határán szorongott." (14). Egyre jobban értjük tehát milyen súlya van annak, hogy az apostol sürgeti Timóteust, hogy őrizze meg a rá bízott kincset, valamint a 2. fejezetben azt rendeli, hogy adja tovább az apostoli tanítást olyan embereknek, akik maguk is alkalmasak lesznek másokat tanítani. Pál azt akarja látni, hogy mindaz, aminek Krisztus elhívása után odaadta életét, nem lesz semmissé.
A helyzet bizonytalanságához még egy dolog tartozik, amit Stott így fogalmaz: "Timóteus… olyan felelősségteljes vezető szolgálatot lát el, amely messze meghaladja a képességeit." (12) Viszonylag fiatal (1Tim 4,12), gyenge fizikumú (1Tim 5,23), szelíd és félénk természetű pl. 2Tim 1,7-8; 2, 1.3; 3,12; 4,5) - mégis ő kapott elhívást a Lélektől. Ezzel együtt érezzük, hogy milyen súlyos helyzetben, súlyos témákban születik a levél, amelyben a halálra készülő Pál erősíti, bátorítja lelki gyermekét, aki az efézusi gyülekezet vezetője nehéz időkben.
A keresztény hitnek vannak felszálló időszakai, amikor az evangélium nagyobb népszerűségnek örvend, inkább pozitív fényben tűnik fel, és vannak küzdelmes időszakai, amikor - Pálhoz és Timóteushoz hasonlóan - meg kell fizetni az árát. Az ilyen időszakok, megpróbáltatások mindig megrostálják Isten népét: világossá lesz, milyen az elköteleződés mértéke. Pál azt írta Timóteusnak: "Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által." (2Tim 1,8). A Krisztusról szóló bizonyságtétel, azaz az evangélium és a börtönben ülő Pál apostol iránti hűség párhuzamos ebben a mondatban. Mintha az apostol ezt mondaná: Timóteus, ha vállalni akarod az evangéliumot, vállalnod kell engem, aki az evangélium miatt várom a kivégzést, sőt, neked is készen kell erre állnod ugyanezen evangélium miatt. De mivel olyan könnyen csaphatná be magát Timóteus, mondván, hogy jobb lenne most Pálról nem tudni, letagadni, hogy ismeri, pusztán stratégiai okokból, és persze hűséges maradna Krisztushoz… nos, erre mondja az apostol: vállald velem, szenvedj velem.
Az apostol éppen ezért beszél Figeloszról, Hermogenészről és Onéziforoszról. Arra mutat rá, hogy miközben az előbbi két férfi elfordult tőle és az evangéliumtól sokakkal együtt, volt egy másik testvér, Onéziforosz, aki hűséges maradt - de nemcsak hozzá, hanem az evangéliumhoz, Krisztushoz is. Ő annyira nem szégyellte a bebörtönzött apostolt, hogy Rómába ment, és addig keresett, kutatott, míg meg nem találta őt. Ezért hátrahagyta hosszabb időre családját, és egészen bizonyosan magát is veszélynek tette ki. De vállalta az azonosulást az evangéliummal, ami akkor abban mutatkozott meg, hogy közösséget vállalt az apostollal.
Hogyan őrizheti meg Isten népe az evangéliumot ma? Hogyan őrizhetjük meg a ránk bízott drága kincset - úgy, hogy ne szégyelljük? Mi az, amit nagyon nehéz nem szégyellni? Hogyan vállaljuk érte a szenvedést, meg kell-e fizetni nekünk is valamilyen árat?
Mintha ma egyre inkább egy olyan világba tartanánk, ahol az evangéliummal való közösségvállalásnak egyre komolyabb ára van. A nyugati civilizáció, sőt, az egész világ megrendült. A vírus felforgatja a jól ismert - és kiszámítható - életet, a nyomában járó betegség, stressz, félelem, összeesküvés elméletek egyre radikálisabb hangokat és eseményeket generálnak. A társadalom ijesztően megosztott, a gyűlölet masszív, az egymással szemben álló felek között egyre kisebb a megértés esélye, a gyanakvás mindenre és mindenkire kiterjed. És ilyenkor az evangéliumot könnyű inkább elhallgatni, szégyellni. Olyan kicsi, olyan erőtlen dolog, nem? - legalábbis a különféle hatalmak, erősségek (politikai, gazdasági, ideológiai - és spirituális) fényében mennyire gyengének, irrelevánsnak tűnhet?  Talán van, aki azt mondja, most nem is ez a fontos, most más kérdések vannak. Ráadásul mi magunk is meggyengülünk, elerőtlenedünk - lassan egy éve kizökkent gyülekezetünk a megszokott menetéből, alig-alig tudunk személyesen találkozni. Mintha a hitünk, a közösségeink is egyre jobban sodródnának a kimerültség, a fásultság, a beletörődés hullámain…
Ha azonban meg akarjuk őrizni, mint Isten népe, a ránk bízott kincset, valamint ha tovább akarjuk adni, akkor vállalnunk kell az árat.  Hogyan őrizhetjük meg a ránk bízott drága kincset? Hogyan ne szégyelljük az evangéliumot?
Csak felmutatni tudom azokat a területeket, amelyekkel kapcsolatban sokat kell gondolkodnunk, imádkoznunk a következő időkben - egyénileg is, gyülekezetként is, és mint nagyobb egyházi közösség is. Három területet nevezek meg - és természetes, hogy csak igen korlátozottan tudok ezekről beszélni - nemcsak az igehirdetés terjedelme miatt, de azért is, mert mindegyik olyan összetett kérdés, amelynek egy ember csak egy piciny részét láthatja. Ezek most az oltás, a szexualitás és a politika kérdései.
"Beoltassam-e magam?"
A járványhelyzet mindenféle megítélése (veszélyes-veszélytelen, kormányzati döntések) jelen van a társadalomban. Vannak vírustagadók és szkeptikusok, a vírust komolyan vevők és óvatosak. Vannak a vakcinát az igazi kimenekedés eszközeként várók és ünneplők, amint vannak azt elutasítók. Ez azonban immár nem elméleti kérdés (bármi lehet a véleményem a lezárásokról, nem én döntök), hanem egészen személyes: minden egyes embernek el kell dönteni, hogy beoltatja-e magát. És amint általában, úgy e kérdés körül is növekszik a feszültség, a türelmetlenség, a megosztottság és a gyűlölködés. Munkahelyeken összevesznek emberek azon, hogy teszteltessék-e magukat, és a családokban, vagy a házicsoportokban is megjelenik remélhetőleg csak a józan beszélgetés - és nem a veszekedés - hogy mi a helyes út. Mit jelent Isten népének őrizni a rá bízott drága kincset ebben a helyzetben? Három plusz egy szempontot szeretnék a szívetekre helyezni, amikor erről gondolkodtok, beszélgettek, vitáztok.
Az első - evangéliumi, krisztusi - szempont, hogy Krisztus arra váltott meg és hívott el bennünket, hogy ne önmagunkért, hanem másokért éljünk. Nem kell hangsúlyozni, hogy ez az evangélium 1x1-e: nem a magunkéi vagyunk, nem önmagunk vagyunk életünk kiinduló- és végpontja, hanem Isten és a másik ember szeretete. Amikor tehát felteszed a kérdést, hogy beoltassam-e magam, amikor olvasod a pro- és kontra érveket, te - mi - mindig tegyük mellé: ez önmagamról szól, vagy az Úr Jézus Krisztus szeretetéről? Van-e olyan pont, olyan meggondolás, ahol a másik ember szolgálata saját érdekemen túlhív? Bárcsak arról ismernének minket, hogy pl. a beszélgetéseinkben túllépünk önmagunkon!
A második szempont a tudomány és a hit kapcsolatának szempontja. A "ránk bízott drága kincs" elengedhetetlen része, hogy hisszük, Isten teremtette a világot. És, ahogy János apostol mondja, az Ige, azaz a logos nélkül semmi sem lett, ami létrejött (Jn. 1,1kk). Azaz mindent átjár a logos, az a rendező elv, az a logika, az az értelem, ami Istentől van jelen a világban, és ami lehetővé teszi, hogy az emberi értelem, a ráció alapján egyre többet megismerjünk a világ működéséből (kutatás), és ezt az ismeretet lefordítsuk olyan eszközökké, folyamatokká, amelyek az életet kibontakoztatják vagy éppen megvédik. A keresztény hit nem tudomány-szkeptikus - még ha tud is annak korlátairól, valamint a tudomány gonosz felhasználásáról, vagy akár bálványozásáról is. De mégis alapvetően Isten gondviselése eszközének tekinti - kérem, gondoljuk meg ezt a vakcina kérdésében.
A harmadik szempont, amit meg kell fontolnunk, a kereszténység viszonya az államhoz. A Biblia tanítása szerint az állam eredendően annak az eszköze, ahogy Isten rendet tart a világban; Isten eszköze, Isten szolgája, és ezért engedelmességgel tartozunk a felsőbb hatalomnak. Nyilván ez érzékeny kérdés, és hamarosan szólok a politikáról is. De most figyeljünk arra, hogy mind a tudomány, mind az állam kérdésében mennyire döntő a bizalom. Ha hisszük, hogy mindezek Isten gondviselésének eszközei, akkor még egy ilyen (nem is ok nélkül) szkeptikus, gyanakvó világban is a bizalomnak adunk esélyt. Bízol a buszvezetőben, amikor felszállsz a buszra; a mérnökökben és irányítókban, amikor felszállsz a 4-es metróra, a pékben, amikor megeszed a kenyeret… A keresztény gyülekezet meg kell, hogy gondolja, hogy bízik a tudósokban, és bízik az államban - hiszen gondolj arra, ha nem lenne semmilyen tudományos kutatás és eredmény, milyen kiszolgáltatottak lennénk; ha nem lenne semmilyen közrend, milyen káoszba süllyednénk. Ijesztő, ahogy a mai az igazságot a szélsőségességig relativizáló, sőt ún. "igazság utáni" világban minden bizalom erodálódik. 
A plusz egy szempont: az, hogy valaki úgy dönt, hogy beoltatja magát, vagy nem oltatja be magát, végső értelemben nem oszthat meg bennünket. Ez a kérdés nem lehet ilyen egyszerű: aki Istennek engedelmes, olt, aki nem olt, nem engedelmes; vagy fordítva… Mindent megfontolva el kell hordoznunk egymást, a gyülekezet egységét megtartva szeretetben, és hasonlóan: családban, munkahelyen, a társadalomban sokkal inkább a megbékélést és megértést kell munkálni, semmint a még mélyebb feszültséget.
A szexualitás kérdései
Nem kell különösebben felemlítenem a közéletben zajló nagy harcokat és küzdelmeket a szexualitás, közelebbről a homoszexualitás, a transzneműség, az ún. "szivárvány családok" és hasonló kérdések vonatkozásában. Az LMBTQ propaganda is, a kormánypropaganda is gőzerővel zajlik. Ez az a terület, ahol a nyugati világ kereszténysége a legnagyobb kihívás elé kerül, ahol nagy kérdés, hogy megőrizzük-e a ránk bízott kincset, ahol minden erő arra irányul, hogy szégyelljük az evangéliumot. Továbbá, amely területen, ha ragaszkodunk az evangéliumhoz, egyre erőteljesebb gyűlölködésnek, sőt, talán üldözésnek leszünk kitéve. Miért mondom ezt?
Nos, hadd utaljak arra, hogy amit az apostol "rám bízott kincsnek", "egészséges tanításnak" nevez, az Isten teremtésével kezdődik. Hiszen az örömhír az, hogy Isten Jézus Krisztus által megbékél az ellene lázadó emberiséggel, és elkezdi helyreállítani mindazt, ami a teremtésben az ember lázadása következtében megromlott. Ha tagadjuk a teremtés valóságát, azaz azt a valóságot, ami adatott nekünk, akkor nem lesz értelme a megváltásnak, a helyreállításnak sem.
Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára férfivé és nővé teremtette, valamint azt tervezte, hogy a férfi és a nő kizárólagos és életre szóló szövetséges kapcsolatban éljen, sokasodjon, szaporodjon. Nem kétséges, hogy az Isten elleni lázadásunk az életnek ezt a területét is összezavarta, és az ember megtört szexualitásában, a másikhoz való viszonyában, a házassági szövetség nemcsak gyönyörűséget hordoz, hanem két bűnös ember szövetsége, és az Isten rendje szerint való család sem nem tökéletes, sem nem szeplőtelen. A megtörtség azonban nem írja felül Isten rendjét; és ha Isten népe hűséges akar lenni, meg akarja őrizni a rá bízott kincset, nem másíthatja meg az Úr teremtési rendjét. Nem mondhatja jónak azt, ami eltorzult; szépnek azt, ami bűnös - és ez természetesen nemcsak az LMBTQ témákra igaz.
Ne szégyelld, mondja az apostol Timóteusnak. Ne szégyelld, mondja a Szentlélek ma Isten népének. Ne szégyelld, aki kiáll Isten rendje mellett, akkor sem, ha gyűlölik; ne szégyelld, amikor munkahelyi vagy családi beszélgetésben jön elő a kérdés. Ne szégyelld, amikor tudod, hogy bár nincs a szívedben sem megvetés, sem gyűlölet, azzal fognak támadni, hogy homofób, gyűlölködő, kirekesztő vagy.
Ezen a területen készen kell lennünk a szenvedésre. A mai világban a legnagyobb bűn, amit kirekesztésnek neveznek. Egyik oldalon itt van a ránk bízott drága kincs, az evangélium - a másik oldalon pedig szorongatnak, hogy befogadónak kell lenned. Azt mondják, ha tartjuk magunkat Isten rendjéhez, kirekesztünk másokat, gyűlölet van bennünk, pedig szeretnünk kellene. És nem látnak a szívünkbe, és hiába mondjuk, hogy nincs bennünk gyűlölet, sőt, szeretünk és együttérzünk minden megtört emberrel - hiszen mi is azok vagyunk. Azt mondják, kirekesztő vagy, és nem tudják, nem ismerik, hogy Isten szeretete a legtágasabb, befogadó szeretet, amelybe mindenkit hív. Nem tudják (és sokan nem is akarják meghallani), hogy ez nem olyan szeretet, amely úgy hagy minket, ahogy vagyunk - összezavarodva, bemocskolva, célt tévesztve, újabb és újabb identitásokat keresve, utat vesztve, hanem olyan szeretet, amely megújít, megmos, megtisztít. De számos keresztény összezavarodik: ha Isten szeret, akkor nem lehet, hogy fel kellene adnunk, el kellene engednünk a "régi" igazságot? Miért ne támogassuk a homoszexuális házasságot? A nemváltoztatás szabadságát? Az ún. szivárvány családot? Tényleg kirekesztő vagyok? Észre sem veszik, hogy már rég szégyellik az evangéliumot; olyan erővel mossa át gondolkodásukat a relativizmus és az önmegvalósítás ideológiája, hogy eltévesztették a rájuk bízott drága kincs megőrzését. Olyan erejű a szembeszél, hogy nem merik vállalni a meggyőződésüket - ha még megmaradt.
Mélyen meg kell ragadnunk, hogy Isten szeretete úgy maximálisan inkluzív, befogadó, hogy közben Jézus Krisztus igazsága áll a középpontjában. A szeretet és az igazság soha nem ellenségek. Azoknál ellenségek, akik nem hisznek igazságban - amint a ma embere nem hisz objektív igazságban. Az evangélium az, hogy Isten szeretete befogad az országába, de mindannyiunkat ezzel együtt szent életre hív el. És tudjuk, hogy ezzel a szent élettel életünk végéig feladatunk van, ami egy boldog és áldott küzdelem, amely gyönyörű gyümölcsöket terem, ami nem elfojtás, és ezért képviseljük ezt a szent életet. Nem mint akik felsőbbrendűek, nem mint akik különbek, csak úgy, mint akik megmosattak és Krisztusban új életet kaptak. De ha ezt képviseled, üldözni fognak, egyre valóságosabban.
A politika kérdései
A harmadik terület, amelyről sokat kell gondolkodnia, imádkoznia Isten népének, ha hűségesen meg akarja őrizni és tovább akarja adni a rá bízott drága kincset, a politikáé. Nemcsak Magyarországra igaz, hogy minden kérdés átpolitizálódik. Az előbb tárgyalt témák is folyamatosan aktuál-politikai viták mentén vannak előttünk. Ezért is fontos, hogy mi ezeken túllépve az egészséges tanítás, az evangélium nemes kincse, letétje alapján tájékozódjunk.
A jelen kormányzat keresztény ideológiája és propagandája nemcsak a társadalmat osztja meg (hiszen a pártpolitika lényege szerint megosztó), hanem a keresztényeket is.  Nagyon összetett helyzet, hiszen a jelen kormány keresztény értékeket (is) képviselő döntéseket hoz - ugyanakkor számos ponton nem keresztény értékek mentén jár el, és ezzel szégyent is hoz Krisztus nevére.
Mit jelent nem szégyellni az evangéliumot ebben az összefüggésben? Hogyan állhatunk az evangélium mellé úgy, hogy ne politikai állásfoglalást tegyünk? Miközben lehet, hogy a politikai asszociációk miatt támadás vagy megvetés ér… Nos, ha Krisztust képviseled, azaz nem szégyelled az evangéliumot, meg kell próbálnod ezt szeretettel és szelíden úgy tenni, hogy a rád bízott drága kincset megkülönbözteted a politikai propagandától. Ugyanakkor arra is késznek kell lenned, hogy sokan ezt nem fogják meghallani, nem fogják elfogadni. Rád fog áradni a haragjuk és a szidalmuk. De te ne szégyelld, ebben a helyzetben se szégyelld az evangéliumot, sőt, legyél kész együtt szenvedni az evangéliumért mindazokkal, akik az elmúlt két évezredben és ma is gyalázatot és szidalmat kapnak a tanúságtételük nyomán.
"Emlékezzetek arra az igére, amelyet én mondtam nektek: Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak, ha az én igémet megtartották, a tieteket is meg fogják tartani." (Jn 15,20) - mondta Jézus tanítványainak azon az éjszakán, amelyen elárulták és elfogták. Azaz amikor Krisztus követői és népe életében megjelenik a Krisztusért való szenvedés, érvénybe lép Jézus szava: emlékezzetek, hogy megmondtam. Ne lepődjetek meg. Sőt, ha ma nem üldöznek, tekintsétek azt rendkívülinek, hiszen "ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak."
Ez pedig Krisztushoz hív bennünket. Szégyelljük gyakran, elhallgatjuk az evangéliumot? Igen. Eltompítjuk az élét, nehogy valakit megbotránkoztasson? Igen. Félünk attól, hogy kigúnyolnak? Igen. Azt szeretnénk, ha inkább elfogadnának, ünnepelnének minket? Igen. Jobban szeretjük, vágyjuk az emberek dicséretét, mint Istenét? … Igen… Ki akarná magának rosszat? Senki! Ezzel együtt, mindezek tudatában Krisztusra nézünk: jobban szeretett minket, mint magát? Igen. Szégyellt bennünket az Atya előtt? Nem. Vállalt minket, vállalta éltünk a kereszthalált? Igen. Bízott bennünk, hogy minden gyengeségünk, félelmünk ellenére ránk bízta a drága kincset? … Igen. Szerethetjük őt jobban, mint a magunk kényelmét, biztonságát, népszerűségét? Igen.
Annyira igen, hogy amikor Krisztusért vállaljuk a gyalázatot, közelebb vagyunk hozzá, mint bármikor. Amikor Krisztusért vállaljuk a szenvedést, ő közelebb van hozzánk, mint bármikor. Ne szégyelljük hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se azokat, akiket érte gyaláznak, hanem szenvedjünk velük együtt az evangéliumért Isten ereje által! Ámen!
(Lovas András)

Szeretett gyülekezeti testvéreim, és minden kedves érdeklődő a képernyőn keresztül!
Hol van Isten? A karácsonyi válasz erre a nagyon mély és eleven kérdésre, hogy Isten velünk van.
Hol van Isten? Ez olyan egyetemes kérdés, ami keresztények és nem keresztények szívében is megjelenik. Felteszik, feltesszük ezt a kérdést újra és újra, amikor valamilyen nehézségbe, nyomorúságba kerülünk, és nem látjuk, nem tapasztaljuk Istent.
Hol van Isten? Ott feszül ez a kérdés azoknak a szívében, akik vágynak Isten után, de még nem találkoztak Vele, keresik Őt, érdeklődnek, de érzik, hogy még nem érkezett el számukra az az idő, az az alkalom, amikor felragyog előttük Isten szeretetének a valósága. És bár másként, de megfogalmazódik ez a kérdés azoknak az ajkán is, akik azt mondják: nincs Isten, akik akár ellenségesek a kereszténységgel, akár teljesen őszintén csak keresnek. Ránéznek a világ nehézségeire, küzdelmeire, borzalmaira, a szenvedésekre, és azt kérdezik tőlünk, keresztényektől: hol van Isten? Ha lenne Isten, mindez nem így lenne!
Hol van Isten? A Karácsony megingathatatlan válasza erre a kérdésre, hogy Isten velünk van, mert Isten emberré lett. A nagy titok, hogy a Teremtő, a Mindenható, az élő és szent Isten, aki létre hívta a világot, egyszer csak Jézus Krisztusban emberré lett. Magára öltötte az emberi természetet, az emberi testet! A mindenható Isten részévé lett saját teremtésének, emberré lett, belépett ebbe a világba. Otthagyta a mennyei dicsőséget, magasságot és szépséget, hogy részese legyen annak, amit mi átélünk.
Hol van Isten? Nem távolról szemléli a mi Istenünk ezt a világot, hanem belépett ebbe a világba ennek minden konfliktusával, gyilkos borzalmával, éhezéssel és pazarlással, gyermekhalállal és hatalmaskodással, környezetpusztítással és járvánnyal együtt. Egy olyan Istenben hiszünk, Aki nem tartja magától távol a nyomorúságot. Hol van Isten? Egy olyan Istent hiszünk, Aki nem zárja el magát kerítések vagy rácsok mögé a saját otthonába, Aki nem fordul el a bajtól és a szükségtől. Mi egy olyan tökéletes és szent Istenben hiszünk, Aki ugyanakkor egészen valóságosan ugyanazokon az utakon jár, ahol mi járunk, és azokat az eseményeket éli át a saját életében, amit mi élünk át. Ez a testet öltésnek a hihetetlen titka, csodája, ez a karácsonyi örömhír: megtörtént! Eljött Krisztusban. Isten velünk van. Isten leszállt.
Hogyan ragadhatjuk ezt meg az életünk személyes valóságában?
Arra hívlak benneteket, tekintsetek most az életetekben egy olyan helyzetre, területre, ahol elesettek vagytok, ahol megoldatlanság van, ahol kívánjátok, szomjazzátok, várjátok az isteni eljövetelt, Isten erejének, jelenlétének a megmutatkozását? Mit jelent erre a helyzetre nézve, hogy Isten velünk van? Aki keresőként van most jelen, tekintsen arra, vajon hogyan munkálkodik Isten azoknak az életében, akik megpróbálják hittel megragadni a karácsonyi evangéliumot!
Arról szeretnék beszélni, hogyan ragadhatjuk meg a „velünk az isten” valóságát akkor, amikor valami sötét és nehéz. Hogyan várakozzunk Krisztus követőjeként? A felolvasott igeszakasz egy Krisztus előtt kb. hétszáz évvel született ézsaiási prófécia. „Íme, fogan a szűz méhében és fiút szül, és nevezzétek nevét Immanuelnek, ami azt jelenti: velünk az Isten.” Ennek a régi próféciának, amire Máté evangélista azt mondja: Jézus Krisztusban beteljesedett, három kifejezésére alapján szeretnék rátekinteni arra, hogyan is várakozzunk. Ez a három kifejezés: „íme”, „fogan a szűz”, „Immanuel”
1. Íme
Ez a kicsiny szócska arról beszél, hogy amikor várakozunk, akkor tudjuk, hogy Istennél vannak az idők. Ez a jelentéktelen kis szó, szinte csak töltelék-kifejezés, mégis nagyon komolyan megérintett, megszólított és tanított engem az elmúlt hetekben. „Íme.” A Szentírásban nagyon sokszor megjelenik ez a szó, általában olyankor, amikor Isten egyszer csak elkezd valamit cselekedni. Isten megérkező, megjelenő, belépő, elinduló cselekvésére mutat sokszor ez a szócska: „Íme!” Mintha azt mondaná: „figyeld, lásd, nézd, most történik valami!” Amikor Isten népének közössége bajban, küzdelemben, szégyenben van, és egyszer csak felhangzik az Ószövetségben egy próféta ajkáról, hogy „íme!” - ilyenkor a zárt ajtó megnyílik, a sötétségben feldereng a világosság, az áthatolhatatlannak tűnő felhőn átragyog a Nap, és az események mozgásba lendülnek. Cselekvés, történés indul. Az „íme” arról beszél, hogy Isten egyszer csak a maga idejében elindítja, mozgásba hozza azt, amire várunk. Nem mi indítjuk el!
Nézzétek egy pillanatra József helyzetét! Amikor rájön, hogy jegyese, Mária gyermeket vár, bizonyára bezárul felette az ég. Ez sötétség, szégyen, botrány! Abban a korban a zsidóságban a jegyesség az a házassággal azonos mértékű jogi elkötelezettséget jelentett, csak még nem éltek együtt. A jegyesség vége ugyanolyan válást jelentett, mint a házassági elválás. Nyilván József és Mária beszélgettek egymással a kialakult helyzetről. Mária biztosan elmondta azt, amit mi Lukács evangéliumából ismerünk. (Lukács evangéliuma Mária oldaláról, Máté evangéliuma József oldaláról tárja elénk a karácsonyi történetet.) Megjelent Gábriel angyal, és azt mondta, hogy a Szentlélek az, aki reá száll majd, és fiút fog szülni. Bármennyire is azt olvassuk azonban Józsefről, hogy istenfélő, igaz ember volt – azért ezt a történetet neki is nehéz befogadni! Titokban akarja elbocsájtani Máriát. Meg akarja őt óvni a szégyentől, sőt a megkövezéstől, hiszen az ószövetségi törvények szerint a házasságtörésért ez járt. Az ehhez kapcsolódó mély belső vívódás nyilván nem egy-két órát jelentett József életében. Küszködött a sötétségben, gyötrődött ebben az iszonyú nehéz helyzetben. Nyilván imádkozott is. Azt olvassuk, hogy mindezt végiggondolta magában - ez a megfontolásnak, a gondolkodásnak a kifejezése. Talán még azt is megkérdezte: „Istenem, hol vagy Te, mi ez, ami történik velem?” És akkor, íme, az Úr angyala megjelent neki álmában. Íme! Akkor belépett Isten, örömhírt hozott, feloldást és perspektívát adott, a legjobb időben.
Az elején azt kértem, találjatok valamit, amiben várjátok Isten eljövetelét, a „velünk az Isten” örömhírét. Tudom jól, mennyire nehéz nekünk egy olyan Istenben hinni, vagy nagyon nehéz, szorongató helyzetben egy olyan Istenre türelemmel és bizalommal várni, aki egyszer csak talán, íme, megjelenik. Két oka is van annak, miért olyan alapvetően nehéz nekünk a várakozás. Neveltetésünk során mindvégig azt tanuljuk, mert egy olyan világban élünk, ami arra tanít, hogy a dolgokat nekünk kell megoldani, kézben tartani. Minden és mindenki ezt diktálja. Az az ember, aki csak vár, az erőtlen, gyenge, tehetetlen. Persze az élet sok területén igaz az, hogy kézbe kell venni dolgokat és meg kell oldani, de vannak helyzetek, amelyeket nem lehet. És mégis ott van a nyomás: meg kell oldani! De nem tudod megoldani. Meg kell, de lehetetlen, nem tudsz mit tenni, nem áll hatalmadban megoldani. Ez az a pont, amikor az embernek nagyon nehéz várni. Másrészt azért is nagyon nehéz Istenre várni, mert folyton ott ólálkodik a szívünkben a kétely, még ha Krisztus követői vagyunk is: „vajon tényleg megbízható Isten? Tényleg el fog jönni ez az „íme” abban, amiben én várom Őt? Meddig várjak? Meddig várjak rá, és mi van, ha hiába várok?”
Mindkét nehézség mélyén az áll, hogy úgy képzeljük el a világot és benne a saját életünket, hogy ha van is Isten, Ő valahol kívül van, messze, távol a mi mindennapi eseményektől. A modern világkép, amiben élünk, ami a társadalmunkat meghatározza, kitessékelte Istent a mindennapokból. Még akkor is kitessékelte Istent a képzeletünk, a gondolkodásmódunk mindennapjaiból, ha keresztényként egyébként azt valljuk, hogy velünk van. Kintre, távolra helyezzük őt. Bensőnkben, ahogyan a dogokat megítéljük, nem úgy látjuk a világunkat, hogy minden utcasarkon, minden helyzetben, minden találkozásban, minden természeti jelenségben, a másik ember minden rezdüléseiben ott van Isten. Ez az igazság pedig, de mégis, mi nem így képzeljük el ezt a világot! Szerintünk Isten kívül van, a mennyei magasságban. Aki hisz Benne, hisz Benne, aki nem, az nem, de nem tényező az élet közepén! Kiüresítettük ezt a világot Istentől, és csodálkozunk, hogy egyedül vagyunk benne.
Mi történne, ha egy pillanatra másként néznénk ezt? Vajon tényleg sikerült Istent kitessékelnünk a világból, mert annyira nincs szükség Rá? Vagy lehet, hogy Isten ugyanúgy itt van, mint ahogyan a bibliai korok embere látta, mert az ő képzelete más volt, csak annyi történt, hogy mi hittük el, hogy amiről vagy akiről nem veszünk tudomást, az nincs is? Vajon tényleg nincsenek Istennek csodái, jelei, belépései ebbe a világba, vagy csak mi nem tudunk várni, és nekünk nincs bizalmunk, nincsenek készségeink, képességeink, hogy meglássuk ezt? Ha Isten valóban emberré lett, akkor nem arról van szó, hogy Isten kívül lenne a világon, hanem arról van szó, hogy az ember lett megfosztva attól a képességtől, értelemtől, képzelettől, amely képes volt megragadni, hogy Isten gazdagon jelen van. Mikor azt mondom, hogy Istennél vannak az idők, és akármiben várakozunk Rá, íme, egyszer csak eljön, és mozgásba lendülnek a dolgok – az arra épül, hogy Isten jelen van ebben a világban.
2. A szűz fogan méhében
Istennek nincsenek korlátai. „Íme a szűz fogan méhében, és fiút szül.” Azt mondod, ez képtelenség. Én is azt mondom: igen, ez képtelenség; de nagyon fontos: nem csak ma az, hanem akkor is az volt, amikor történt.  Van a mai kor emberében egyfajta távolságtartás: azok más idők voltak, biblikus, mitikus, csodákkal teli idők, vagy talán meg sem történt, de mégis, akkoriban ez befogadhatóbb, hihetőbb colt.  De kérlek, értsétek meg: az, hogy a szűz fogan méhében, akkor cseppet sem volt könnyebben elfogadható, mint ma! Egyrészt nem nagyon történtek Izraelben csodák akkoriban, nem igaz, hogy egy csodákkal teli idő lett volna. Az, hogy a szűz fogan a Szentlélektől, ugyanúgy befogadhatatlan volt, mint ha ma történne. József pontosan tudta, hogyan fogan egy gyermek. Ha számára természetes lett volna, hogy csak úgy a Szentlélektől fogannak a szüzek, akkor valószínűleg nem akarta volna elbocsájtani Máriát. Ez akkor sem volt elképzelhető, mint ahogy ma sem az. Annak, hogy József mégis elfogadta ezt a magyarázatot, egyetlenegy oka volt: „íme az Úr angyala megjelent neki álmában.” Ez nem az a fajta éjszakai álom volt, amire reggel felébredve alig-alig emlékszik az ember; vagy ami napközben egy emlékképként hirtelen bevillan. De még csak nem is az az álom, amire pontosan emlékszel. Az Úr angyalának álombeli megjelenése olyan bizonyossággal járta át Józsefet, hogy nem csak igaznak fogadta el az üzenetet, hanem beleállt ebbe a nagyon nehéz, kínos történetbe, feleségül vette Máriát, és elhitte, hogy a születendő fiú valóban a Szentlélektől fogant, és nem más, mint az, aki által az Isten szabadulást szerez az Ő népének. Ezért lett a neve Jézus, Szabadító a bűnből.
Amikor Istenre várunk, hogy belépjen a saját történeteinkbe, ahol az Ő közbelépését, eljövetelét szomjazzuk, akkor a képzeletünket meghaladó dologra várunk. Ézsaiás próféta leírta, hogy „íme a szűz fogan méhében, és fiút szül, és Immanuelnek nevezik”, de ezt az igét a zsidóság nem tekintette úgy, hogy ez a Messiásról szól. Máté evangélista az első, aki Jézus születése történetének lejegyzése során visszanéz az Ószövetségre, és felismeri ennek a próféciának a beteljesedését. De a zsidóságban nem volt ott ez a várakozás! Tudták, hogy el fog jönni Isten uralma a Messiásban, el fog jönni egy uralkodó, de nem tudták pontosan, hogyan. Isten egyszer csak oly módon készíti el ezt a történetet, ahogy senki nem gondolta. Mintha Isten gyönyörködne abban, hogy úgy bontakoztatja ki a terveit, ahogy azt mi nem gondolnánk, és ahogy senki sem tudja kitalálni. Pedig valószínűleg arra nézve, amiben várjuk Isten szabadítását, eljövetelét, nekünk megvan a magunk forgatókönyve, hogyan kellene annak történnie. Pál apostol azonban azt vallja a korinthusi levélben egy helyen Jézusról, az Evangéliumról, Krisztus eljöveteléről: „amit szem nem látott, fül nem hallott, amit az ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az Őt szeretőknek.” Máshol pedig így magasztalja Isten: „aki pedig mindent megtehet, sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük, vagy gondoljuk a bennünk munkálkodó erő szerint, azé legyen a dicsőség!”
Sokkal bőségesebben, egészen másképpen! Ez két dolgot jelenthet annak, aki várakozik Isten eljövetelére. Az egyik, hogy elképzelni sem tudom, hogyan jelenik meg, hogy lép be abba, amiben várom Őt. Nagy valószínűség szerint meglepetésszerű lesz, nem olyan, ahogyan én elgondoltam. Nem úgy fog eljönni, ahogy korábban tapasztaltam. Nem úgy fog eljönni, ahogyan esetleg hasonló helyzetben valaki másnak az életében eljött. Isten szereti az újat, szereti a kiszámíthatatlant, nem unalmas, nem önmagát ismétlő, úgy tűnik, szereti a változatosságot. Gyönyörködik benne, mert Isten nem kiismerhető, nem megszelídíthető, nem kiszámítható. Ő Isten, az élő Isten! Másképp jön.
Másrészt az, hogy másképpen érkezik el, mint ahogy várjuk, semmiképpen nem azt jelenti, hogy az Ő elérkezése, közbelépése, megjelenése olyan lesz, mint a filmben a magyar narancs, ami kicsit sárga, kicsit savanyú. Amikor Isten eljön, másként akár, mint ahogy várod vagy elképzeled, akkor Ő jót hoz, jót ad, teljeset és tökéletest. Lehet, hogy nem látjuk még, lehet, hogy másképpen vártuk, de szeretetével jön felénk az Úr.
3. Immanuel – velünk az Isten
Két dologról beszéltem a várakozással kapcsolatban: egyrészt az idők, amikor Ő mozgásba hozza a dolgokat, Őnála vannak, másodszor pedig: legyünk készek arra, hogy amikor érkezik, akkor minden képzeletünket felülmúlja. De miért tenné ezt Isten? Hogyan születhet meg bennem a bizalom, hogy ez tényleg így lesz? Mi a garancia, amire ráállhatok, hogy mindez tényleg meglesz?
A garancia, a bizonyosság abban van, hogy Jézus Krisztus eljövetelében, életében, kereszthalálában, feltámadásában Isten azt hirdeti: nem ellened, hanem veled van. Nem közömbös irántad, mert veled van. Az egész teremtett világgal van, és ebben te is benne vagy, mint az Ő teremtménye. Ezért is ily módon örömhír a karácsonyi üzenet: „Immanuel, velünk az Isten!” Újra és újra, egyre mélyebben meg kell ezt ragadnunk a szívünkben, mert szívünk minden bizonytalansága, félelme, hidegsége ellenére Ő azt hirdeti: veled vagyok, szeretlek, ismerlek, kezemben tartom az életedet, mert kezemben tartom az egész világ életét.
Nagyon nehéz ezt igazán és mélyen megragadni! Ott van a kétely: lehet, hogy Isten az egész világgal van, de hogy engem szeret-e, az én életemben eljön-e az „íme”, eljön-e a minden képzeletet felülmúló megoldás, azt nem tudom. Azért nem tudod, mert a szíved hazudik. A szíved hazudik, amikor azt mondja neked, hogy Isten azért és akkor van veled, amikor te jól bízol Őbenne. És te most éppen nem tudsz jól bízni Őbenne.  A szíved hazudik és becsap, mert azt mondja, hogy Isten akkor van veled, ha te mindent jól teszel. És tudod, hogy nem teszel mindent jól. A szíved becsap, mert azt mondja neked, hogy Isten akkor lesz majd veled ennyire bizonyosan és biztosan, ha már nem lesznek vétkeid, ha nem leszel soha irigy, féltékeny, ha nem viszálykodsz soha. De ez nem így van! Isten a Fiúban van veled. Isten a szűztől született Jézusban van veled. Isten Jézusért van veled, nem azért, mert jól bízol. Nem bízol jól. Nem azért, mert jól csinálod a dolgokat. Nem csinálod jól a dogokat. Nem azért, mert nincsenek vétkeid. Vannak vétkeid, de Isten Jézusban és Jézusért veled van. Immanuel!
Tudjuk ezt értelmemmel, de a szívünkben egy másik törvény munkál: akkor hiszem, hogy Isten velem van, ha jól mennek körülöttem a dolgok, és ha úgy érzem, hogy teljesítettem Neki. Pedig a legnagyobb üzenet, hogy Isten velem van, meg veled van. Jézus neve, amikor megszületik: „Immanuel, velünk az Isten.” Máté evangéliumának az utolsó, 28. fejezetében, amikor Jézus feltámadása után kiküldi a tanítványokat, hogy menjenek el szerte a világba és hirdessék az Evangéliumot, utána azt mondja: „én veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig!” Első fejezet: velünk van. Utolsó fejezet: velünk van. Mi van középen? Jézus a kereszten, halálában felkiált: „én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Nincs vele az Isten! Az Immanuellel, a „Velünk az Isten”-nel nincs vele Isten. Miért? Azért, mert Jézus elhordozza mindazt, ami minket elválaszt Tőle. A szíved kételyei, a bizalmatlanságod, a bűneid, a jó teljesítményeid, mindaz, amit felépítesz, hogy elég jó légy Istennél, vagy mindaz, amiről tudod, hogy bűnként elválaszt Tőle, ott van Jézussal, ott van Jézuson. Elhagyja Jézus Krisztust az Atya, Rá helyezi minden ítéletét, hogy te pontosan tudd: nem magadért, hanem Jézusért veled az Isten! Prédikáld magadnak az Evangéliumot! Hirdesd magadnak az Evangéliumot! Boruljunk le Előtte, és dicsőítsük Őt! „Íme, fogan a szűz méhében, fiút szül, nevezd a nevét Immanuelnek, ami azt jelenti: velünk az Isten!” Örvendezz, ahol ezt tapasztalod, és reménységgel várakozz, ahol ezt még várod! Ámen!
(Lovas András)

Az apostol sorai azt a kérdést helyezik ma elénk: hogyan lehetünk elégedettek? Van, aki azt mondja, ez lehetetlen. Hogyan lehetnénk elégedettek egy olyan évben, egy olyan adventben, amikor körülöttünk járvány dúl? Talán sehogy. Lehetetlen itt elégedettséget, benső békességet, egyensúlyt találni. Mások pedig azt mondják talán, hogy szükségtelen a megelégedés, még a kérdés is kérdés, jó-e elégedettnek lenni bármikor is; nem azt jelenti-e bármiféle elégedettség, hogy már nem akarunk továbblépni, nem szeretnénk többet, nincs, ami előre vigyen. Mintha az elégedetlenség lenne az előrehaladás, vagy a fejlődés motorja.
Ugyanakkor a bibliai értelemben vett „elég” úgy tölti be az ember lelkét, szívét minden időben és minden körülmények között, úgy jelent Istennel megélt békességet, hogy közben nem lúgozza ki előlünk annak a vágyát, hogy előre lépjünk, egészséges értelemben többet akarjunk, változtassunk, küzdjünk, hogy Istent akarjuk szolgálni a világban; és közben minden élethelyzetben elérhető a mély benső elégedettség.
Három gondolatban adja ezt elénk Pál apostol:
1. A magunk által szerzett nyereség szegénysége
Mindannyian szeretnénk bizonyos dolgokat megnyerni, bizonyos valóságokat megszerezni, birtokolni, akár fizikai, anyagi dolgokról van szó, akár lelki valóságokról. Mert amit megszerzünk, ami a miénk, az úgy tűnik, végre biztosan a birtokunkba került, azt uraljuk. C. S. Lewis Perelandra c. regényében nagyszerűen mutatja be a birtoklás erejét az ember szívében. Ez a regény egy képzeletbeli világba, egy képzeletbeli bolygóra vezet bennünket, amelynek Perelandra a neve, és egy olyan világban találjuk itt magunkat, amelyet még nem ért el, még nem rontott meg a bűn. Látjuk az első emberpárt, akik közvetlen közösségben vannak Istennel, akit C. S. Lewis itt Maleldil-nek hív. Közvetlen harmóniában élnek az őket körülvevő természettel, egymással, és egészen mélyen otthon vannak Isten által önmagukban is. Teljes harmóniában és szépségben élnek tehát ezen a különös bolygón, ahol minden az övék, de ami nem is tudatos, mert magától értetődő, mindig is így létező valóság. Ezen a bolygón úszó szigetek vannak. Maleldil (Isten tehát) egyetlenegy dolgot tiltott meg az emberpárnak Perelandrán: azt, hogy a szárazföldön aludjanak. Megjelenik azonban a bolygón a kísértő, a Földről, akit „nem ember”-nek hívnak, és minden erejével rá akarja venni az asszonyt, hogy hágja át az isteni parancsot. A kísérés egy drámai pillanatában ruhába öltözteti, és ráveszi, hogy egy zsebtükörben szemlélje magát. Célja, hogy az asszony elfeledkezzen arról, hogy lelke igazi otthona Istennél van, és ne a Vele való kapcsolatban élje meg és értelmezze önmagát, hanem lépjen ki maga mellé, mintegy a tükörben szemlélve önmagát, és kilépve az Istennel való kapcsolatból egy külső szempont felépítésével elemezze magát. A következő beszélgetés zajlik, a ruhára nézve, innen idézem, a nem ember szól:
– Nem tartod meg? – kérdezte. – Lehet, hogy viselni kívánod néhanap, még ha nem is egész nap.
– Megtartani? – kérdezte a nő, mint aki nem egészen érti, miről van szó.
– Elfelejtettem – válaszolta a nem ember. – Elfelejtettem, hogy nem a szilárd földön élsz, nem építettél házat, semmiképpen sem lehetsz a magad asszonya. Megtartani, ez azt jelenti, hogy letenni egy tárgyat oda, ahol tudod, hog mindig megtalálod; ahol az eső, az állatok vagy más emberek nem érhetik el. Neked akartam adni ezt a tükröt, hogy megtarthasd. Ez lett volna a királynő tükre, ajándék melyet a mennyekből hoztam a világodba: a többi asszonynak nem lett volna ilyesmije. De most eszembe juttattad. Nem lehet ajándék, nem tarthatod meg, nincs előrelátás, amíg úgy élsz, mint most, napról napra, akár az állatok. (177. o.)
Az asszony abban a bizalomban él, (akár az állatok?), hogy minden az övé, hogy Maleldil mindenről mindig gondoskodik. Mély elégedettségben éli az életét, és meg sem fordul a fejében, hogy milyen az, amikor valami nincs. Itt, a bűneset előtt, ahol ez a képzeletbeli történet zajlik, a bizalom valami olyan stabil, magától értetődő valóság, ahogyan azt mi sohasem tapasztaltuk, elképzelni sem tudjuk. A bizalom a mi világunkban, ha jelen van is, mindig csak annak a bizonytalanságával, félelmével beárnyékoltan van jelen, hogy „mi van, ha mégse?” Ott viszont még semmi sem lépett az ember és Isten közé. A történet megragad valamit abból, hogy miért annyira fontos birtokolnunk, megnyernünk dolgokat, vagy más valóságokat. Hogyan akarja a szívünk azt a bizonyosságot, azt a biztos valóságot megragadni, hogy képpel élve: „ha leteszem, akkor ott van.” Ott marad. Tudni fogom mindig, hogy ott van. Nem kell azon függenem, hogy mit tesz Isten. Megsejtet valamit a történet a birtoklási vágy mély belső mozgatórugóról. Amikor mi minden áron megnyerni, megszerezni, birtokolni akarunk, abban ott van az ember szívének ez a mély bizonytalansága.
A felolvasott bibliai szakasz két területet nevez néven, ahol a nyereségvágy erősen megjelenik: a tévtanítások, ill. ami a hátterükben áll, valamint az anyagiak.
A tévtanításokról kezd el az apostol beszélni Timóteushoz, de azoknál mélyebbre mutat. Azt olvassuk: „ha valaki tévtanokat hirdet, nem tartja magát a mi Urunk Jézus Krisztus egészséges beszédéhez, és a kegyességhez illő tanításhoz, az felfuvalkodott, és nem tud semmit.” Határozottan azt állítja ezzel az apostol: igenis létezik egy evangéliumi, Krisztushoz kötődő mérce és igazság a tanításban. Máshol a levelében beszél arról, milyen tartalomban térnek el ettől a tévtanítók. Itt azonban tovább megy, mert nem a tévtanítások tartalmáról kíván beszélni, hanem arról, hogy mi hajtja, mi motiválja a tévtanítókat. Így folytatja: „az ilyen ember felfuvalkodott és nem tud semmit, hanem a vitatkozás és szóharc betegségében szenved, amelyből irigység, viszálykodás, istenkáromlás, gonosz gyanúsítás származik.” Azt mondja tehát, hogy a tévtanítók munkássága körül megjelenik a felfuvalkodás, a vitatkozás és a szóharc, és ezt követi az irigység, a viszálykodás, a gonosz gyanúsítás. Ha még mélyebbre megyünk, és meg akarjuk ragadni a mozgatórugókat, Pál apostol azt mondja: „ezek a kegyességet – azaz az Istennel megélt életet – a nyerészkedés eszközének tekintik.” Meg akarnak belőle gazdagodni, birtokolni akarnak. Az Istennel megélt életet, istenfélelmet, kegyességet arra használják, hogy maguk számára szerezzenek meg valamit. Ott és akkor, ill. azóta is sokszor anyagi javakat, de nagyon gyakran ennél többről van szó. Ahol a hit kérdésében beteges szóharc és viszálykodás születik, az annak a jele, hogy hatalmi harc folyik. A háttérben nem feltétlenül az igazság keresése zajlik, hanem a szív mély belső elégedetlensége áll. Hatalmat, befolyást, fontosságot, elismerést szomjaz és keres az ember szíve.
Terjesszük ezt ki a tévtanításról minden más olyan helyzetre, ahol a saját életünkben azt látjuk, hogy nem értelmes vita, hanem szóharc, viszálykodás, irigység zajlik! Fel kell tennünk a kérdést: mi van ennek a mélyén, mi mozgatja ezt? Megláthatjuk, hogy az, hogy valamit meg akarunk szerezni. Előfordul, hogy egy keresztény ember látszólag valamilyen bibliai igazságért harcol, de valójában mást akar megszerezni magának. Ahol szóharc, viszálykodás, rosszindulatú előfeltételezés van, ott valami mély hiányt, valami döntő elégedetlenséget próbálunk kompenzálni a harccal. Valamit meg akarunk nyerni magunknak lélektani értelemben. Ahol azonban ezt a nyereséget szomjazzuk, meg kell látnunk: ott a veszekedések súlyos szegénysége, életet kiraboló valósága jelenik meg. Amíg erre nem látunk rá, ez megmérgezi az életünket.
Másik terület, ahol a nyereségről, valaminek a megszerzéséről beszél az apostol, az az anyagiak. „Akik pedig meg akarnak gazdagodni, - írja - kísértésbe, csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, ami az embereket pusztulásba és romlásba dönti. Mert minden rossznak gyökere a pénz szeretete.” Azt mondja tehát, hogy a meggazdagodás iránti vágy a pénz szeretetét hozza magával, ami szintén nagyon mélyen gyökeredzik. Félreértés ne essék, a meggazdagodás vágya alatt nem a normális, kiegyensúlyozott élet iránti vágyat kell érteni. Nem azokról beszél itt az apostol, akik a mély szegénységből való felemelkedésre, a tisztes megélhetésre vágynak. A tisztes megélhetésen túli gazdagság vágyáról mondja, hogy abban megjelenik a pénz szeretete. Ezt két oldalról szeretném megragadni.
A pénz szeretete egyrészt akkor van jelen, ha a döntéseinkben mindent az irányít, hogyan adhatunk ki kevesebbet, és hogyan szerezhetünk többet. Ez történhet nagyon racionális módon, pl. amikor egy családi beszélgetés keretében az egyik fél folyamatosan avval tud érvelni, hogy így megéri anyagilag, úgy pedig nem éri meg. Ezt a racionalitást téves iránytű irányítja, mintha a pénz volna a legfontosabb érték, mindennek a pénzszerzést kellene szolgálnia. A hideg racionalitás, ami emögött áll, mégsem leplezi, hogy a szív mélyén a pénz szeretete van. Másrészt az anyagiakhoz való helytelen ragaszkodás megjelenhet érzelmi formában is. Akár úgy is, ha éppen nem racionálisan kezeli az ember a pénzügyeit. Nézzünk egy pillanatra a szívünk mélyébe! Nem ismerős az érzés, amikor tényleg szeretjük a javakat; tényleg jól esik, ha gyarapszik a tulajdonunk, és elfog a jeges félelem, ha az fogyatkozni kezd? A szívünk mélyén rálelhetünk az anyagiak utáni mély, erős vágyódásra. Lehet, hogy nem racionális formában, mégis valóságos erőként lehet ez jelen. Ezen a ponton érzékeljük, hogy a pénz szeretete mögött hiány és elégedetlenség áll. Félelem a jövőtől, félelem a szegénységtől, mély vágy, hogy elismerjenek mindazok miatt, amit a pénz által megszerzünk; mély vágy, hogy a pénz által legyek már végre valaki. Az apostol azt mondja: aki ezt a nyereséget vágyja, akit a pénz szeretete irányít, azt üresség és kifosztottság várja. „Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe, csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amely pusztulásba és romlásba dönti az embereket.”
Nyereségvágy, szóharc betegsége, anyagiak iránti szeretet. Talán tiltakozik a szíved. Nincs helye tehát életünkben a vitának? De igen, az egészséges vitának fontos szerepe van abban, hogy felismerjük az igazságot, amit önmagában egyikünk sem birtokolhat teljesen. Az egészséges vitához azonban nem kötődik az emberi bensőnek ez a mély elégedetlensége, sóvárgása, nem lesz belőle szóharc betegsége. Vagy azt kérdezheted: mi a baj az anyagiakkal? Talán nem pénzből élünk mindannyian? Nem keresztény képmutatás a pénz ellen beszélni? A válasz: igen, a pénz fontos része az életnek. A vagyon Isten ajándéka. A pénz szeretete, a hozzá való kóros viszonyulás lehet az a méreg, ami mindent megront és megkeserít, ami romlásba és szegénységbe dönt. Az ember meg akar szerezni valamit, de az eredmény kifosztottság és üresség. Az apostol evvel szembe valami egészen mást állít: az Istennel megélt nyereség gazdagságát. Lássuk, hogy mi ez!
2. Az Istennel megélt nyereség gazdagsága
Azt mondja Pál apostol: „valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel.” Ezzel a finom iróniával visszautal a nyerészkedő tévtanítókra. Kérdés, mit jelent ez a nyereség? Később azt mondja Pál: „ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele!” A ruházat fogalmába beletartozik a lakhatás is. Az apostol tehát azt mondja: a kegyesség, az Istennel élt élet olyan gazdagság, telítettség, aminek a jelenlétében elégedettek lehetünk a tisztes megélhetéssel.
Hogyan működik ez az Istennel való élet? Hogyan lesz ez valóban olyan megelégedéssé az ember szívében, amely megszabadít azoktól a pusztító erőktől, ami miatt a vita a szóharc betegségévé lesz, vagy ami miatt az anyagiakkal, a pénzzel való élés a pénz szeretetévé lesz? Hogyan történhet meg? Mi ez a kegyesség, ami a megelégedést adja?
A kifejezés, amit Pál használ: „kegyesség”, elhangzott korábban a levél harmadik fejezetében, ahol Jézus Krisztushoz vezet bennünket. Azt mondta ott az apostol egy korabeli himnuszt idézve: „valóban nagy a kegyesség titka, aki megjelent testben, igaznak bizonyult lélekben. Megjelent az angyaloknak, hirdették a népek között, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségben.” A kegyesség, az Istennel megélt élet tehát az a valóság, ami kiűzi a szívünkből a pusztító erőket. Misztérium, titok abban az értelemben, hogy nincs hatalmunk megismerni, megnyerni, megszerezni, birtokba venni, hanem csak kereshetjük, kérhetjük, vágyhatjuk, amíg egy nap titokzatosan fel nem ragyog számunkra. Ez a titok, ez a misztérium ugyanakkor nem valami homályos ábránd, merthogy nagyon valós tartalma és nagyon valós története van: a názáreti Jézus Krisztus élete és története. Ő az, aki megjelent testben. Az örök Isten testté lett. Micsoda misztérium! Ő az, aki igaznak bizonyult lélekben, akiről a Szentlélek bizonyságot tett életében, halálában, feltámadásában. De ki értheti ezt? Ki fogadhatja be? Titok! A názáreti Jézus Krisztus az, aki megjelent az angyali, a szellemi világ előtt. Ő az, akit hirdettek és ma is hirdetnek a népek között. Ő az, akiben hittek, és ma is hisznek, és újabb és újabb emberek fognak hinni, amíg csak vissza nem jön.
Ez a történet, amit az apostol a kegyesség titkának mond, annyira fontos, hogy a keresztény egyházakban kialakult annak a módja, hogy Jézus történetét évről évre újraéljük, belépjünk az Ő útjába, történetébe. Ezt nevezzük egyházi évnek. Ez kezdődik el Adventtel. Advent időszakában felnézünk Istenre, Aki megígérte, hogy meglátogatja, helyreállítja ezt a világot. Aztán eljön Krisztusban, így érkezünk el Karácsony ünnepébe, hogy leboruljunk a titok előtt: Isten emberré lett! Később elérkezik Jézus történetében a megkeresztelésének, majd a megpróbáltatásának és megkísértésének az ideje, amit a böjtben él meg a keresztény egyház. Mindez elvezet Krisztus titka következő csodájához, hogy a bennünket meglátogató Isten feláldozza magát a világ bűneiért a kereszten, hogy aztán egy még különösebb csoda nyíljon meg Húsvétkor. Nem tudta a halál magában tartani, szétfeszítette a romlás kereteit, feltámadt és él. Találkozik a tanítványaival, akiket megbíz azzal, hogy hirdessék a győzelmét minden népnek, de előtte meg kell várniuk a felülről érkező erőt és felhatalmazást. Jézus felemeltetik az Atyához, de elküldi a Szentlelket, aki Pünkösdkor leszáll a tanítványokra, akik azóta is hirdetik Krisztus uralmát, a Vele való megbékélés lehetőségét, az Istennel megbékélt élet csodáját és szépségét egészen addig, míg Jézus vissza nem jön, és újjá nem teremti a világot. Ez a kegyesség titka. Ez a mi történetünk. Miközben itt élünk a világ összes bizonytalansága között, járvány idején, beléptünk egy sokkal nagyobb történetbe. Mert ez mutatja meg, miért van szükségünk Jézus történetére.
Hogyan lesz Krisztus titka nyereség, megelégedés a lelkünknek? A szóharc betegsége, valamint a pénz iránti vágy, amelyek tönkretesznek, szíved legmélyéhez kapcsolódnak. Olyan spirituális és lélektani erőt képviselnek, amely hatalmat gyakorol az életed felett. Hányszor akartad már abbahagyni az üres vitát? Hányszor mondtad már, hogy nem lépsz újra belé ebbe, akár a családodban? Hányszor mondtad már, hogy ha majd elég pénzed lesz, akkor más értékek mentén fogod irányítani az életedet? Hányszor tetted azt, amit nem tartottál helyesnek te magad sem, de ellenállhatatlanul vonzott a pénz megszerzése? Ezekkel a kérdésekkel hívőknek és nem hívőknek egyaránt szembe kell néznie. Pontosan tudjuk: nem úgy működik ez, hogy megrázzuk magunkat és mostantól mindent másként teszünk, nem lesz több szóharc és viszálykodás, nem lesz több pénzszeretetet. Nem tudjuk magunkat megváltoztatni. Nem tudunk elégedettséget adni magunknak. Egy nagyobb erőre van szükség. Egy nagyobb igazságra, nagyobb szeretetre, egy igazabb történetre, mint hogy az életünk célja csak annyi lenne, hogy a vitákban mindig igazunk legyen, mindig miénk lehessen az utolsó szó, vagy birtokoljunk dolgokat és megszerezzünk bizonyos élményeket. Valaki be kell, hogy töltsön. Szükségünk van egy nagyobb, szebb és igazabb valóságra, amely olyan erővel bír, hogy megújítja a képzeletünket, újraírja a szívünk vágyait. Szükségünk van arra a nagyobb igazságra, nagyobb szeretetre, amely nem csak az egész világnak ad új értelmet, mint Jézus története, hanem megelégíti szívünk legmélyebb szomjúságát. Ez a történet, ez az erő a názáreti Jézus Krisztis személyében van. Őbenne érhet el, Őbenne tölthet be. Soha senki másban. Augustinus egyházatya mondja: „Magadnak teremtettél minket, és nyughatatlan a mi szívünk, amíg Benned meg nem nyugszik.” Csak Istenben nyugszik meg, csak Istenben elégszik meg, mert Ő alkotta, Ő formálta a Vele való közösségre.
Igazi nagy tragédiánk, hogy miközben (akár egyetért vele az értelmünk, akár nem), szívünk mélyén tudjuk ezt; ugyanakkor azt is tudjuk, hogy nem léphetünk be a szent Isten jelenlétébe. Ez az ember szívének igazi nagy dilemmája! Mélyen tudja a lényed a teremtettség révén, hogy csak Istenben nyugszik meg és csak Őbenne van elégedettség; de azt is nagyon mélyen tudja, hogy nem mehet oda, elszakadtunk tőle. Már nem Perelandrán élünk, mi már túl vagyunk ezen a történeten, ahol az asszony még Istennel teljes egységben, harmóniában és bizalomban létezett. Ez a feszültség az ember nagy tragédiája. Ezért vonakodik Isten fele menni az emberi szív, ezért keresi máshol a megelégedést, mert retteg a Szenttől, retteg az Igaztól. Ezért nehéz elindulni Isten felé indulni valakinek, aki még nem hívő, és ezért nehéz gyakran elindulni a keresztényeknek is az élet bizonyos területeinek a rendezésére. Valami visszatart. Ezért fáradtok meg sokan. Ezért veszítitek el sokan az Istennel való kapcsolatot. Vannak persze kifogások, magyarázatok, de a valóság nem más, mint hogy a szívedben ott van a vonzás és az ellenállás valamilyen bűn miatt. Nagy háború ez az emberben, de itt ragyog fel a kegyesség titka, Krisztus csodálatos gazdagsága. Igen, a bűnöm elválaszt Istentől; igen, a legszívesebben elmenekülnék; de nem kell, mert Ő azért lett emberré, azért szenvedett helyettünk a kereszten, azért támadt fel, azért jelent meg az Atya színe előtt, hogy ezen az úton bennünket is magával vigyen. Vele együtt megjelenhetünk Isten szerető színe előtt. Ha Ő, a Fiú, bevisz téged az Atya jelenlétébe a maga igazságát, a maga szentségét rád ruházva, akkor tiéd lett a legnagyobb nyereség. Akkor betölt szeretete, és leoldódik rólad mindaz, ami eddig fogságban tartott. Akkor valóság esz, amit az apostol mond: „valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel.”
3. Gyakorlati következmények: hogyan engedelmeskedhetünk?
Az első, hogy bennünket, akik Krisztust követjük, mindez lelki, spirituális figyelemre hív. Az, hogy egykor megtapasztaltad a kegyesség titkát; hogy értelmeddel nagyon jól ismered és igaznak tartod Krisztus történetét, önmagában nem elég. Ha nem ápoljuk a kapcsolatot Vele, akkor ennek a megelégítő ereje elpárolog a szívünkből. A spirituális, lelki figyelem azt jelenti, hogy újra és újra, ha lehet, nap mint nap visszatérünk a megelégedés forrásához, belemerítkezünk ebbe a kapcsolatba. Amit megragadtunk, mint igazság, hogy egyedül Krisztus tölt be és egyedül Krisztus elégít meg, úgy ezt a mindennapok szintjén naponta meg kell élnünk, meg kell tapasztalnunk, át kell hogy járjon bennünket. Advent idején különösen is hangsúlyos naponként önvizsgálatot tartani: ma miben kerestem a megelégedést? Mi az, amiért hálát tudok adni? Miben ismerem fel, hogy akár a szóharc betegsége, akár a pénz szeretete kerekedett bennem ma felül? Hálás vagyok azért, amikor Krisztussal voltam ebben együtt, ha meg tudtam állni, hogy egy újabb szót mondjak, meg tudtam állni, hogy a pénz vágya elsodorjon; és bocsánatot kérek azért, amikor ez nem sikerült. Ezt jelenti a spirituális fegyelem: a Krisztussal való kapcsolatban élés nap mint nap.
Másodszor az idei Adventben feltehetjük ezt a kérdést: hogyan élhetünk józanul és egyszerűen? Hogyan tarthatunk hiteles böjtöt akár a szavaink, akár a pénz, a vásárlás területén? Ha szeretnél ezekben növekedni, egy gyönyörű imádság a Példabeszédek könyvéből naponta az imádságod lehet: „két dolgot kérek Tőled, mielőtt meghalok, ne tagadd meg tőlem! Óvj meg a hiábavaló és hazug beszédtől! Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! Adj annyi eledelt, amennyi szükséges, hogy jóllakva meg ne tagadjalak, és ne mondjam: kicsoda az Úr; el se szegényedjek, hogy ne lopjak, és ne gyalázzam Istenem nevét!” Bölcs imádság.
Harmadszor emlékeztessük magunkat arra, hogy a kegyesség titka túlmutat rajtunk! Túlmutat azon, amiit mi kapunk, és ez azért van, hogy továbbadjuk, hogy Krisztussal nézzük a körülöttünk levő világot. Látjuk magunk körül azt, ahova az emberi nyereségvágy vezet: irigység, viszály, gonosz gyanúsítás, pusztító kívánságok, ahogy az apostol mondja. Itt van körülöttünk ennek a valósága. Látjuk azt az ürességet is, ahova a pénz szeretete vezet. Ezekben a helyzetekben megnyílik a lehetőség rámutatni az ember szomjas szívére, rámutatni a nyereségvágy igazi természetére, rámutatni a Krisztus titkára és a Benne elérhető megelégedettségre. Adventben talán különösen megragadhatjuk az alkalmakat, hogy mindezt megéljük, kimondjuk mások előtt, akik Istent nem ismerik. Egyre nehezebb ez, mégis szeretnélek titeket hívni erre: lépjetek bele beszélgetésekbe, lépjetek be a Krisztusról szóló bizonyságtételbe! Beszéljetek Róla bátran! Nem csak a járvány miatt. Szüksége van a világnak, hogy hallja ezt. Ne magadat féltsd! Tudom, ez egyre nehezebb. Az elmúlt napok politikai botrányaira utalva egy újságíró így fogalmazott: „még néhány közbotrány, és az utolsó szálig elveszítjük fontos szavainkat!” Egyre nehezebb Krisztust megvallani egy olyan világban, ahol a kereszténység, a nemzet, a család szavakat lenézik, megvetik, kigúnyolják. Érezzük ennek a súlyát. Mégis, ill. éppen ezért is nekünk beszélnünk kell Krisztusról, hirdetnünk kell Őt más embereknek. Ne arra nézzünk, ami miatt nehéz, hanem imádkozzunk az elbukókért, az elesettekért, kérjünk együttérzést irántuk! Imádkozzunk a magabiztosakért és hatalmasokért is! Imádkozzunk azokért a helyzetekért, ahol a szóharc dúl, vagy ahol a pénz szeretete mindent kifordít magából! Imádkozzunk ezért a világért!
Advent nagy reménysége és nagy ígérete, hogy az Úr Jézus Krisztus egy nap visszajön, és újjá teremti a világot, helyreállítja mindazt, ami most összetört. Felelősségünk van abban, hogy akkor majd, amikor visszajön, minél többen úgy álljanak Előtte, hogy ismerik Őt, felismerték a kegyesség titkát, megbékéltek Ővele. Isten ebben bennünket is használni akar. Hirdessük Krisztust a környezetünkben, szolgáljuk Őt! Tekintsünk hát Őrá, és erősödjünk meg az Ő igazságában: valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel. Ámen!

Számos elvárás él az emberekben az egyházzal kapcsolatban. Tartson fent idősotthont, gondoskodjon a rászorulókról, jótékonykodjon. Visszatérően érkeznek levelek, nem tudunk-e gondozást nyújtani idős embereknek… És mindez valóban feladata és felelőssége az egyháznak. De kiről kell gondoskodni anyagilag egy gyülekezetnek?  Mikor kell gondoskodni? Jogos-e, hogy amikor bejön a templomba egy ismeretlen kéregető, és azt mondjuk, nem adunk pénzt, ő felháborodik, hogy de hát nekünk ez a dolgunk, milyen egyház vagyunk?
Mindeközben a koronavírus következtében növekvő gazdasági nehézségek elé nézünk, és feltételezhetjük, hogy családok kerülnek bajba. Mi a felelősségünk? Hogyan készüljünk?
Pál apostol Timóteust, a fiatal lelkipásztort abban igazítja el, hogyan forduljon a gyülekezet az özvegyek felé. Mit jelent a gyülekezetnek Jézus Krisztus evangéliumát megélni és megtestesíteni a rászoruló özvegyek társadalmi csoportjában? Ennek alapján tekintünk ma rá a gyülekezeti segítségnyújtás kérdéseire. Először lássuk, kik a valóban rászorulók és kiknek kell őket segíteni; másodszor mi a helyes segítség forrása; harmadszor vizsgáljunk meg néhány gyakorlati szempontot.
"Az özvegyasszonyokat, akik valóban özvegyek, tiszteld."  Szociális ellátások hiányában az özvegyek a korabeli társadalom egyik legkiszolgáltatottabb csoportja voltak. A keresztény gyülekezetnek "tisztelnie" kell őket, amely megbecsülést, hangsúlyozottan anyagi megbecsülést vagy támogatást jelent. De nem minden özvegyet, csak a "valóban özvegyet" - szólít fel Pál. Nyilván ez nem arra vonatkozik, hogy az illető elveszítette-e házastársát (különben nem lenne özvegy). Az apostol ezzel a kifejezéssel írja körül, kik azok, akiket a gyülekezetnek támogatni kell. Sőt, a szakasz második felében egy listáról is olvasunk, amelyen bizonyos özvegyek bejegyzésre kerülnek. Egyes bibliamagyarázók szerint e mögött olyan "özvegyi tisztség" áll, amelynek tagjai - valóban özvegyasszonyként - a gyülekezet egy szolgáló csoportja (mint a presbiterek vagy a diakónusok, akikről már volt szó), és akik anyagi megbecsülést kapnak szolgálatukért. (A második századra már egyértelműen kialakult az "özvegyek" ilyen rendje, akik betegek, árvák, rászorulók gondozásában vettek részt.) Akár már így volt Pál és Timóteus idejében, akár nem, az világos, hogy a "valóban özvegyek" egy jól meghatározott, rászoruló és szolgálatra kész csoport a korabeli gyülekezetben, amelyhez való tartozás feltételeiről tanítja az apostol Timóteust. Két kritériumról olvasunk.
Az első: a "valóban özvegynek" nincsenek hozzátartozói, akik gondoskodhatnának róla: "Ha pedig egy özvegyasszonynak vannak gyermekei vagy unokái, akkor ezek először azt tanulják meg, hogy saját családjukról istenfélő módon gondoskodjanak, és hálájukat szüleik iránt így róják le, mert ez kedves Istennek." Azaz elsődlegesen a család felelőssége a gondoskodás. A felnőtt gyermekek (unokák) kötelessége, hogy idős szüleiknek hálásan visszaadják mindazt, amit tőlük felnevekedésük során kaptak. Ezt az apostol "istenfélelemnek" nevezi, más szóval az Isten tiszteletének, és azt is mondja, hogy ez a gondoskodás "kedves Istennek." Kicsit később negatívan is megfogalmazza ugyanezt: "Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről nem gondoskodik, az megtagadja a hitet, és rosszabb a hitetlennél." Súlyos szavak ezek. Az idős rászorultakról való gondoskodás Istennek kedves cselekedet, a meglévő hitet bemutató cselekedet, amely egybevág az ötödik parancsolattal: "Tiszteld apádat és anyádat…" (2Móz 20,12) Ugyanakkor ennek elmulasztása a hit megtagadása, és aki ezt teszi, az rosszabb a hitetlennél. Miért? Azért, mert ezt az isteni rendet, mint a természet rendjét a nem keresztény emberek is ismerik és élik, és van, hogy szebben és hűségesebben, mint a keresztények. Hogyan?
Nos, ha őszintén ránézünk arra, hogyan élhetjük meg a gondoskodást idős és rászorult szülőkről (akár özvegy, akár nem - kitágíthatjuk a kérdést) a mi modern és városi világunkban, nehéz kérdésekkel és súlyos dilemmákkal szembesülünk. És ha Krisztus követői is vagyunk, a mai világban ez nekünk sokkal nehezebb, mint egy hagyományos - akár pogány - kultúrában. Társadalmi berendezkedésünk következtében egy családban két felnőttnek kell dolgoznia, közben gyerekeket nevelnek, és egyúttal felelősek azért az özvegy szülőért, aki legyakrabban nem egy háztartásban él velük. A természet rendje és Isten parancsolata is azt kéri, hogy gondoskodjanak a magányos, idős szülőről, de a társadalmi berendezkedés által ránk szabott életforma alig-alig ad lehetőséget az önmagukat ellátni képtelen, ápolásra szoruló, vagy pedig már az elköltözés időszakába lépő szerettünkről való gondoskodásnak. Néven kell neveznünk, ki kell mondanunk ezeket a dilemmákat; különösen, hogy Isten igéje ilyen súlyos kérdésként kezeli a sajátjainkról való gondoskodást: aki nem teszi, megtagadja a hitet és rosszabb a hitetlennél.
Világos, miért írja ezt az apostol. Melyikünk tudná jó lelkiismerettel elhordozni, hogy pl. vidéken élő özvegy édesanyját gyülekezete támogatja tűzifával, élelemmel, stb., miközben mi nem teszünk érte semmit? Nem valóban arról beszélne-e ez, hogy a hitünk igen felszínes? Ezért mondja Pál: "Ha egy hívő asszonynak özvegyasszony hozzátartozói vannak, segítse őket, ne terheljék a gyülekezetet, hogy az a valóban özvegyeket segíthesse." De mi a helyzet akkor, amikor valaki egyedül neveli két gyermekét egy pici lakásban, alig-alig jön ki a fizetéséből, teljesen lerobban a nagymama, és esélye sincs, hogy a munkája mellett ápolja őt? Ilyenkor jelenik meg az oly rémísztő gondolat: idősotthon. Vagy valaki éveken át ápolja idős szerettét, de egy idő után már fizikailag nem bírja. Idősotthon. Vagy amikor eljön az elmúlás ideje, és nem lehet tudni, hogy napok, hetek, esetleg hónapok vannak még hátra. Ki ápolja? Hol ápolja, hogyan ápolja? Tudom, hogy itt már talán túlzottan is kitágítottam az özvegyekről való gyülekezeti gondoskodás kérdését, de a legtöbben szembe fogjuk találni magunkat ezekkel a dilemmákkal a modern társadalomban.
Meggyőződésem, hogy az, hogy Krisztus által megváltott életünk van, hogy bizonyosak vagyunk abban, hogy Isten elfogadott bennünket valamint Krisztus a Szentlélek által bennünk él, szabaddá tesz arra, hogy Istennek kedves módon és istenfélelemmel járjunk el a dilemmánkban, ami mindenképpen nehéz és fájdalmas. Amikor az Úr Jézus Krisztus megváltása élő valóság a szívünkben, két szélsőségtől távol tart. Az egyik a bűntudat; amikor már semmiképpen nem bírjuk az ápolást mi magunk, de bűntudatból és lelkiismeretfurdalásból ezt nem tudjuk átengedni az intézménynek. Persze, nem jó, de jöhet olyan helyzet, amikor teljes és igaz hittel engedjük el a ragaszkodásunk ahhoz, amit nem bírunk. A másik szélsőség pedig a saját kényelmünk szeretete: Krisztus megváltásának valósága olyan szeretet gyújt szívünkbe egy akár nehéz idő szülő felé is, hogy készek leszünk azzal a gondoskodással gondoskodni, amiről nem is gondoltuk, hogy lehetséges. És mindebben Isten közelségét és csodáit élhetjük meg. A gyülekezetben, abban is bölcsnek kell lennünk, hogyan segítjük, támogatjuk egymást az ilyen helyzetekben, tudván, hogy nem létezik egyetlen jó és mindenkire egyformán szabott megoldás.
Azt a kérdést tettük fel, hogy kik a valóban rászorulók és kinek kell őket támogatni. Láttuk, hogy az első kritérium a gyülekezetnek: valóban rászoruló az, akinek nincs családja, hogy támogassa őt. A második kritérium az Istennek szentelt tiszta élet: "A valóban özvegy és magára maradt asszony pedig Istenben reménykedik, és kitart a könyörgésben és imádkozásban éjjel és nappal. A kicsapongó pedig már életében halott."  A valóban özvegy Isten előtt áll és Istenre tekint. Valóban senkije sincs, egyedül az Úrban reménykedik, és elé tárja könyörgéseit és imádságait. Ilyen volt Anna, Fánuél leánya, aki ott volt a templomban, amikor a csecsemő Jézust szülei elvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák, mint elsőszülött fiúgyermeket. Azt olvassuk: "Volt ott egy prófétanő is, Anna, Fánuél leánya, Ásér törzséből. Igen idős volt; csak hét évig élt férjével hajadonkora után, és nyolcvannégy éves özvegyasszony volt. Nem távozott el a templomból, hanem böjtöléssel és imádkozással szolgált éjjel és nappal." (Lk. 2,37)
 Az apostol ezt az Istennek szentelt imádságos életet szembeállítja a kicsapongó élettel, aminek lényege, hogy az ilyen ember élete saját vágyai és kívánságai kontroll nélküli kielégülésére irányul. El tudjuk képzelni - és közöttünk is megtörténik újra és újra, amiről keveset tudunk és ez így helyes - hogy egy rászoruló imádkozik, egyedül az Úrban reménykedik, és Isten gondoskodik róla, a gyülekezeten keresztül. Az ilyen emberek nem állnak elő a szükségükkel, nem tesznek úgy, hogy valaki észrevegye, hogy nehézségben vannak. Pál azt írja, őket kell támogatni. A másik oldalon pedig azok vannak, akik kihasználják azt, hogy a gyülekezet gondoskodik az özvegyekről. Ezért hívja fel Pál Timóteus figyelmét, hogy csak a 60 évnél idősebb özvegyeket jegyezze be, akik Istennek kedves életet éltek, akik mellett életük jó gyümölcsei tanúskodnak (gyerekek felnevelése, vendégszeretet, szolgálatkészség, könyörületesség). Úgy tűnik, hogy számos fiatal özvegy is bekerült ebbe a csoportba, és annak rossz következményei lettek (semmittevők és fecsegők, akik alkalomadtán meg is tagadják fogadalmukat). A előző fejezetben olvastunk azokról, akik tiltják a házasságot. A gnosztikus tévtanítás mögött a testi lét, a szexualitás leértékelése, megvetése áll. Lehetséges tehát, hogy a fiatalon megözvegyültek akár emiatt a tévtanítás miatt inkább „az özvegységet” választják a megélhetés forrásaként, semmint a házasságot. De az is lehetséges, hogy egyszerűen csak felszabadulva a házasság kötelékéből inkább egy ilyen anyagilag biztos, felelősség nélküli életet választanak egyesek a gyülekezetben, és erről beszél ilyen szigorúan az apostol.
Kiket kell hát a gyülekezetnek anyagilag segítenie? Mindenkit? Mindenkor? Nos, az apostol a "valóban özvegyeket" nevezi meg, akik magukra maradtak, egyedül csak Istenben reménykedhetnek, és akik Istennek kedves életet élnek. Azaz elsősorban a "valóban rászorultakat" kell segítenünk (ha özvegy, ha nem), akik Istentől várják a segítséget (és nem "utaznak" a gyülekezet támogatására, sőt, talán ők lepődnek meg a legjbban, ha kapnak), és akik Istennek kedves életet élnek.
Úgyis feltehetjük a kérdést, hogy mi áll a "valóban özvegyek" megsegítése mögött? Miért volt ez olyan fontos nemcsak az efézusi gyülekezetnek (ahol Timóteus szolgál), hanem a jeruzsálemi első gyülekezetben is? (ApCsel 6) Honnan volt ilyen erős szociális érzék az első keresztényekben? Miért nem az volt a hozzáállás, hogy ha valaki rászoruló, maga tehet róla? Például ha özveggyé lett, biztosan Isten bünteti; ha nem maradt a férje után vagyona, "milyen volt annak az ura?"; ha nem gondoskodtak róla a gyermekei, "biztosan oka van annak". Sokan gondolkodnak ma így, magukat kereszténynek vallók is, de más vallások hívei is. Pl. hindu hátterű, de sok nyugati ember is hisz valamilyen "karmában": azt kapjuk, amit megérdemlünk. De számos magát szekulárisnak valló ember is így gondolkodik. Szóval miért más a kora-keresztény gyülekezet?
Nos, világos, hogy az apostol szerint a könyörület és gondoskodás a hit lényegéhez tartozik. Ez kedves Istennek, aki nem teszi, megtagadja a hitet, olvastuk. De miért? Mert Isten népében, már az Ószövetségben is különösen fontos volt az özvegyek és árvák helyzete. A korai keresztény gyülekezetek, és így Pál itt olvasott sorai, egy sok száz, sőt, több mint ezer éves hagyományba álltak be.
Isten népe törvényében olvassuk: "Minden harmadik esztendő végén vedd ki annak az évnek a terméséből az egész tizedet, és raktározd el lakóhelyeden, hogy ha majd eljön a lévita, akinek nincs birtokrésze és öröksége, mint neked, meg a jövevény, az árva és az özvegy, akik lakóhelyeden élnek, ők is ehessenek, és jóllakhassanak. Így megáldja Istened, az ÚR kezed minden munkáját, amit csak végzel." (5Móz 14,28-29). Valamint: "Ha learatod gabonádat a mezőn, és ott felejtesz egy kévét a mezőn, ne menj vissza fölvenni! Legyen az a jövevényé, az árváé és az özvegyé: így megáldja majd Istened, az ÚR kezed minden munkáját." (5Móz 24,19) Továbbá a törvény megvédte a gyengéket azoktól is, akik kiforgatnák őket jogaikból: "Ne forgasd ki jogaiból a jövevényt és az árvát, és ne vedd zálogba az özvegy ruháját! Emlékezz arra, hogy szolga voltál Egyiptomban, de kiváltott onnan téged Istened, az ÚR. Ezért parancsolom neked, hogy így cselekedj." (5Móz 24,17-18). Izrael társadalmi-gazdasági rendje tehát magában foglalta azt, hogy a jövevény, az özvegy és az árva gondoskodásban részesüljön. Abszolút elvárás volt ez Isten népétől, és amikor elfeledkeztek róla, keményen szóltak a próféták: "Íme, Izráel összes fejedelme annyi vért ontott, amennyit csak bírt. Apjukat és anyjukat gyalázták országodban, a jövevényt zsarolták, az árvát és az özvegyet nyomorgatták. A szent dolgokat semmibe vetted, és szombatjaimat meggyaláztad." (Jer 22,6-8). Hosszasan folytathatnám a sort.
Miért? Hogyan lett ilyen Isten népe? A válasz: mert Isten maga ilyen. Isten az "árváknak atyja, özvegyek védője" (Zsolt 68,6). Az Úr az, aki "őrzi a jövevényeket, támogatja az árvát és az özvegyet." (Zsolt. 146,9). Ő az, aki számára értékes a mások szemében senki; ő az, aki védelmet nyújt annak, aki gyenge és kiszolgáltatott. Ha valamiért létezik szolidaritás a nyugati civilizációban; ha valamiért fontos a törvény előtti egyenlőség; ha valamiért megvédi a jog az erőtlent és gyengét (ha megvédi), annak gyökereit mind itt kell keresnünk: a mi Istenünk az özvegyek vigasztalója és őrizője. És ezért népét is erre hívta.
Talán mindennek egyik legszebb megvalósulása, amikor az Úr Jézus Krisztus, értünk való kereszthalálakor is annyira hűséges Isten rendjéhez, hogy gondoskodik özvegy édesanyjáról, Máriáról: "Amikor Jézus meglátta, hogy ott áll anyja és az a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: Asszony, íme, a te fiad! Azután így szólt a tanítványhoz: Íme, a te anyád! És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány." (Jn 19,26-27)
Hogyan születik meg a gyülekezetben a könyörületesség lelkülete? Hogyan támad fel szívünkben a cselekvő, a tevőleges szeretet a rászorulók iránt? Mi űzi ki azokat a gondolatokat, hogy "maga tehet a bajáról", vagy menthet meg attól, hogy azért akarjak segíteni, hogy magamon segítsek? (Például, mert rossz a lelkiismeretem Isten előtt, és ezzel szeretném rendezni; vagy amikor a segítéssel, támogatással tudatosan, vagy akár nem tudatosan önmagamat akarom hátba veregetni, azaz megerősíteni abban, hogy jó vagy "jobb" ember vagyok) Egyetlen út visz ide, és sokan tapasztalták már, nem keresztények is. Amikor átélted, hogy hozzád irgalmasok voltak, az meglágyítja a szíved, és irgalmassá tesz. Ha ismered a nyomorúságot, és ott valaki melléd állt, hálából magad is kész leszel mások mellé állni. Volt Budapesten egy fiatalember, aki a 80-as évektől mindig a nehéz helyzetben élőket segítette, először drogosokat, majd cigány gyerekeket. Orián Gézának hívták, viszonylag fiatalon meghalt. Géza története a következő volt. Amszterdamban volt, amikor ellopták minden pénzét. Nem tudta, hogyan jöjjön haza (80-as évek - csak készpénz működik egy átlag magyarnak nyugaton). Találkozik egy fiatalemberrel, elmondja, mi történt vele. Az beülteti az autójába, és egy nappal később kitesz Gézát az otthona előtt. Géza megkéri, jöjjön fel hozzá. Nem. Kérdezi, mivel tartozik. A válasz: semmivel - add tovább. És Géza továbbadta. Hosszú éveken át adta… A hála tesz könyörületessé és szeretővé.
Mire mutat ez? A kérdés, hol találjuk meg, ahol a legnagyobb nyomorúságban a legnagyobb segítséget kaptuk. Hol keresheted ezt az életedben, ha szeretnéd, hogy irgalmassá legyen a szíved? Nos, a kereszténység válasza az, hogy legnagyobb rászorultságunk nem az anyagi szükség, hanem az Isten előtti nincstelenség. Mert semmink sincs, amit elé tudnánk tárni… csak adósságunk. Messze-messze mínuszban van az ember. Az élő, szent és igaz Isten előtt az ember adós; adós a mulasztásaival, adós, mert nem szerette és magasztalta Istent; adós, mert visszaélt az ajándékaival, adós, mert számos értelemben áthágta a szeretet parancsát. Ez az adósság kifizethetetlen, helyrehozhatatlan; ez az az adósság, amit bűnnek nevezünk. Amikor tudod, hogy ez vagy te, akkor egyszer csak megértheted, miért halt meg Jézus Krisztus. Aki nem volt adós; aki még halálában is tökéletesen betölti Isten törvényét és gondoskodik özvegy édesanyjáról, az halálával a mi adósságunkat, a bűn adósságát rója le. Eleget tesz az igazságnak, amely szerint az adósnak fizetnie kell; és ezzel megszerezte nekünk azt, hogy ingyen, egyszer és mindenkorra szabadok legyünk. Isten könyörületessége a legnagyobb rászorultságunkban ér el - és ha ezt elismerjük, ha bűn-adósságunkat megvalljuk, ha Istenhez odafordulunk, ha megtérünk, gazdagon árad szívünkbe annak az Istennek a szeretete, aki "árváknak atyja, özvegyek védője." Amint Isten népe ebben az evangéliumban újul meg hétről hétre, kiábrázolódik közöttük és általuk Jézus Krisztus.
Végezetül hadd szóljak néhány gyakorlati megfontolásról: hogyan élhetjük meg az evangéliumot egyénenként és közösségként ma, ha valóban Jézus Krisztus megváltottjai vagyunk, és őt szeretnénk megjeleníteni az életünkkel?
Talán vannak többek, akiknek Isten előtt újra kell gondolniuk idős(ebb) szüleikkel, nagyszüleikkel való kapcsolatukat. Lehet, hogy Isten csak több figyelemre és törődésre hív. De az is lehet, hogy keserűség és neheztelés van köztetek; talán hónapok, évek óta megszűnt a kapcsolat. Talán Jézus arra hív, hogy bocsáss meg, és indulj el az illető felé. Igen, félünk, hogy az feltép sebeket; de nem tudsz-e Krisztussal akár sebeket is vállalni, miközben vele indulsz el a megbékélés útján?
A koronavírus idején a tőlünk távol élő idős szerettünkkel a kapcsolattartás súlyos dilemmákat vet fel. Ha az illető otthonban van, nem látogathatjuk őket, amely mindkét oldal számára megterhelő. Amennyiben saját otthonában él, a dilemma úgy jelentkezik többeknél, hogy inkább találkozzam vele, és ezzel kockáztassam a megbetegedését, vagy inkább tartsam magam távol, és ennek ára a magány. Keressétek imádságban a bölcs választ; Isten sok mindent meg tud nyitni ebben a mélységben. Beszélgetéseket az élet értelméről, az örök élet kérdéséről, a kapcsolatunkról, a múltról… Aki ezekben a helyzetekben csapdában érzi magát, gondoskodna, de nem tud, a keserűség, a panasz helyett tekintsen fel Istenre. Uram, hogyan akarod áldássá tenni ezt a nehéz helyzetet.
Végül visszatérve a szorosabban vett témánkhoz: kinek és hogyan segíthet a gyülekezet? A vírushelyzetben itt komoly szerepe van az előrelátásnak és a felkészülésnek. Többen vannak a gyülekezetben, akik segítettek már másoknak; és többen vannak, akik részesedtek már mások segítségében a gyülekezeten keresztül. Azt szeretném remélni, hogy mindannyian voltunk már mindkét oldalon, mert ez a krisztusi: tudunk nagylelkűen támogatni, és tudunk hálás szívvel elfogadni. Egyik sem könnyű… De most, meglátásom szerint, készülni kell a nehezebb időszakra. Ahogy az első hullám idején is voltak adományok, felajánlások olyan családoknak, akik elveszítették a bevételeik egy részét, úgy most erre sokkal inkább szükség lesz. Mindeközben a gyülekezet bevételei is valószínűleg csökkeni fognak, hiszen akik családi bevétele csökken, azok adományai is csökkennek. Kérem, aki teheti, készítse szívét és adományait azok részére, akik nehéz helyzetben vannak, vagy abba kerülhetnek. A gyülekezet diakóniai bizottsága továbbra is koordinálja ezt a szolgálatot; de fontos, hogy mint Isten népe felajánlásainkkal együtt készüljünk a várható nehezebb időkre.
Az utolsó szó pedig legyen a háláé és buzdításé. Hálásak vagyunk az özvegyeinkért, akik kitartóan imádkoznak és szolgálnak gyülekezetünkben; akik számos szolgálati terület motorjai. És kérem is őket, ne fáradjanak meg a jó cselekedetekben, az imádságban és könyörgésben, mert nélkülük nem lennénk az a gyülekezet, akik vagyunk. Isten pedig adjon mindannyiunknak szemet és szívet arra, hogy észre vegyük a szükséget, és hűségesen segítsük a rászorulóinkat. Ámen!

Ha vezetőt, vagy munkatársat kerestek a munkahelyeden, melyek az elsődleges szempontok? Milyen jól kezeli az excelt, vagy milyen tervezési képességei vannak, mennyire kreatív, milyen hatékonyan old meg problémákat, mennyire jól diagnosztizál… stb? Vagy mennyire megbízható, becsületes, együttműködő, alázatos? Hogyan vezeti magánéletét? Készség vagy jellem? - foglalhatjuk össze. Ha valakivel együtt dolgozol, melyiket keresed? Persze, mindkettőt, de melyiket tartod fontosabbnak? Melyik az, ami inkább fejleszthető? Készség vagy jellem?
Ebben a szakaszban, Pál abban a kérdésben igazítja el az általa szolgálatba állított, fiatal gyülekezetvezetőt, Timóteust, hogy az efézusi és környékbeli gyülekezetekben milyen szempontok szerint állítson be "püspököket." A püspök felügyelő vagy felülvigyázó egy gyülekezetben, és lényegében azonos a presbiterrel (vén), valamint a pásztorral. Feladata kiterjedhet több gyülekezetre is, de az apostol idejében a püspöké még nem az a nagyobb egyházi területet áttekintő szolgálat, mint napjainkban. Mi váratik tehát el azoktól, akik gyülekezet vezetnek? És míg mindez érvényes a mi gyülekezeti rendünkben a presbiterekre is, ma mégis a lelkipásztori szolgálat (mint sajátos vezetői, presbiteri szolgálat) oldaláról tekintünk erre.
Még egy bevezető megjegyzés szükséges. Amennyiben lelkipásztor- vagy presbiter választás zajlana gyülekezetünkben, az ige mondanivalója könnyen megragadható lenne: ezeket vegyétek figyelembe. (Tisztújítás, püspök- esperes, főgondnok választás zajlik egyházunkban, amely során a mi presbitériumunk is szavazni fog, de ezt a folyamatot nem kívánom az előtérbe helyezni.) Jelen helyzetben másik szempontot kell találni, mit is akar a Szentlélek bennünk elvégezni e szakasz alapján. Az én válaszom erre a kérdésre: a gyülekezet értse jobban a lelkipásztorok szolgálatát és életét, a rájuk helyezett elvárásokat és az ebből fakadó terheket, és ennek fényében imádkozzon értük és a gyülekezet küldetéséért. Ennek érdekében szeretnék betekintést engedni "a kulisszák mögé."
Három kérdés lesz előttünk:
1. Milyennek kell lennie a lelkipásztornak?  2. Miért szükséges és hogyan lehetséges ez?  3. Mi a gyülekezet felelőssége?
1.  Milyennek kell lennie a lelkipásztornak?
"Szükséges tehát, hogy a püspök legyen feddhetetlen" - kezdi az apostol. A "feddhetetlen" az, aki "kritikán felüli", akibe nem lehet belekötni.  De milyen legyen az az ember, aki "kritikán felüli"? Mi az, amiben feddhetetlennek kell lennie? Az egész szakasz ezt bontja ki. Nem fogok minden kifejezésről egyenként szólni; vannak, amelyeket egyben tárgyalok, ill. van, amit kihagyok.
Család
Az első a családi élete: "egyfeleségű férfi… aki a maga háza népét jól vezeti, gyermekeit engedelmességben és teljes tisztességben neveli." Mindjárt jegyezzük meg, hogy a lelkipásztori vezetésre való alkalmasság azzal kezdődik, amit ma "magánéletnek" nevezünk, és aminek a közmegegyezés szerint semmi köze ahhoz, hogy ki hogyan látja el a feladatát a munkahelyén. Az apostol azonban azzal kezdi, hogy a lelkipásztor legyen "egyfeleségű" férfi, aminek lényege, hogy a tipikus lelkész hűséges férj és hűséges apa. Ez nem zárja ki a tisztségből az egyedülállókat, és most nem tudjuk megnyitni a női lelkészség kérdését sem. A kérdés azonban annyira döntő, hogy Pál felteszi a költői kérdést: Mert ha valaki a maga háza népét nem tudja vezetni, hogyan fog gondot viselni Isten egyházára?
Nos, súlyos, nehéz és sokszor fájdalmas kérdés ez a lelkipásztorok életében. Nagyon gyakran azt éljük meg (amint persze más hivatásban élők is), hogy egyensúlyoznunk kell a család és a hivatás között. Később még erre visszatérek, de hadd idézzem a mondást, amit, amikor még kisgyerekeim voltak, sok-sok éven át mondogattam magamnak: ha elveszted a családod, elveszted a hivatásod. Azt az alkalmasságot, amit az ige kér. Őszintén és szomorúan kell elismernünk, hogy számos lelkipásztor házassága végződött válással az elmúlt években. A hűséges és tiszta házasélet elvárt tulajdonság, míg a hűtlen és önző élet alkalmatlanná tesz. A "járvány", ami végigsöpör a társadalmon, bennünket, lelkipásztorokat sem kímél.  A "feddhetetlenség" súlyosan sérül minden esetben…
Önuralom
Hadd térjek rá az önuralomra ezen a ponton, amellyel az apostol három másik kifejezését foglalom össze: legyen megfontolt, józan, tisztességes. "Megfontolt" az, aki képes a gondolatait, a benső indítékait és indulatait irányítani; nincs kitéve azoknak. Hasonló jelentéssel bír a "józan" kifejezés, míg "tisztességes" az, aki visszafogott, rendezett értelemmel bír. Nyilván az önuralom, az önmagunk - érzelmeink, indulataink, szenvedélyünk - irányítása mindenki számára kulcsfontosságú, nem csak lelkipásztoroknak, és még nem is csak keresztényeknek. Nem kell sokat keresgélnünk, hogy lássuk, aki magát nem képes vezetni, az mennyi zűrzavart okoz nemcsak magának, hanem másoknak is. Mégis, az előző ponttal összefüggésben hadd térjek rá egy olyan területre, amely talán lelkészeknek még nagyobb kihívás. John Stott, az egykori anglikán lelkipásztor írja: " gyakran előfordul, hogy a vezetőket hosszú időn át senki sem számoltatja el, éppen ezért önmagukat kell felügyelniük" (A Timóteushoz írt első levél és a Tituszhoz írt levél, HARMAT, 2000. 105.) Az amerikai lelkipásztor, Tim Keller is ír a kényelemszerető és a munkamániás lelkipásztorról:
Meglátásom szerint individualista kultúránk kétféle szélsőségért tehető felelőssé: egyrészt a túlhajszolt munkatempóért, másrészt a tétlenségért. Míg a lelkészek korábbi generációi zokszó nélkül hoztak áldozatot hivatásukért – még ha igazságtalanul bántak is velük –, ma már sokan semmiféle önfeláldozásra nem hajlandók.  …sok lelkész egyáltalán nem hatékony; a nagyobb gyülekezeteket leszámítva legtöbbüknek nincs felettese, aki ellenőrizné a munkáját, ezért nem csoda, ha kevésbé iparkodik, elkényelmesedik, és sok időt elfecsérel. …  Az egyházon belül mindkét – egymástól homlokegyenest eltérő – típus megfér, s akár évekig is végezheti szolgálatát anélkül, hogy fény derülne munkamániájára, illetve haszontalanságára. ("Szolgálat és jellem", kézirat)
Legyen megfontolt, józan, tisztességes. Ezek, azaz igaz önuralom nélkül a lelkipásztorok egy része folyamatosan munkamániában él, hiszen mindig lehet többet végezni, több embert megkeresni, többet készülni… és különben is, Isten munkája mindenekelőtt van - mondja. Ha nem látjuk, hogy ez nem Isten, hanem a saját eredményességünk, értékességünk szolgálata, ha nem vagyunk megfontoltak és józanok azokra az erős indítékokra nézve, hogy a munkánk által igazoljuk a létünket, akkor a lelkipásztori szolgálat oltárán áldozzuk fel a családunkat. A másik oldalról ugyanakkor - részben azért, mert nincs olyan főnökünk, aki rálát a munkánkra - fenyeget a szétforgácsolódás, a semmittevés és a feleslegesség érzése. Ezzel szemben is döntő szerepe van a józanságnak, megfontoltságnak és tisztességnek.
Nem részeges, nem pénzsóvár
E kettőt együtt veszem, hiszen annyira egyszerű, nem? Ki látott már részeges és pénzsóvár lelkipásztort? Ki nem…? De komolyra fordítva a szót, hadd beszéljek ezek kifinomultabb formáiról, arról, milyen alattomosan csúszhatunk be az ördög csapdájába.
Sok lelkipásztor ismeri azt, amit magam csak úgy neveztem, hogy vasárnap délutáni/esti üresség vagy depresszió. Pál egyetlen képességet helyez Timóteus szívére a felsorolásban, ami nem a jellem kérdése: tanításra alkalmas. Azaz képes világosan, érthetően, szívet formálóan magyarázni a Szentírtást. (Lehet valaki nagyszerű, elkötelezett keresztény, de ettől még nem képes a tanításra.) Amikor a lelkipásztor beleáll annak a titkába, hogy Isten igéjét hirdeti, és azon keresztül Isten szólítja meg a gyülekezetet, amikor ezt hétről hétre imádságban készülésben hordozza (amivel őt Krisztus elsőrenden megbízta), akkor megismeri a vasárnap délutáni/esti kitettséget, sebezhetőséget, űrt. Ha, fogalmazzunk így, "jól ment", azért, ha "nem ment jól", azért. Ebben az állapotban számos kísértés törhet rá; ezek közül az egyik, hogy az ürességét alkohollal oldja. Miközben semmi rossz nincs az alkoholfogyasztásban önmagában, a vasárnap esti űr kiindulópontja lehet a lelkipásztor alkoholizmusának.
A pénz szeretetével kapcsolatban John Stott felhívja a figyelmet, hogy a történelem során számos gonosz ember próbált pénzt csinálni a szolgálatból. Ezzel együtt igaz, hogy mivel a legtöbb országban más hívatásokhoz képest inkább alacsony a fizetésük, feltehetőleg nem anyagi okok miatt lettek lelkipásztorok. (107-108) És bár ez nem jelent védelmet a pénz szeretetétől, valamint nem ismeretlenek előttünk a vagyonokat összeszedő TV-evangélisták, de talán a mi világunk egy-egy sikkasztási története sem, itt is hadd nevezzek néven egy látszólag ártalmatlan kísértést. Ez akkor jelenik meg, amikor a gyülekezet életére, szolgálatára vonatkozó döntéseinket nem Isten uralma és az evangélium szolgálata, hanem az anyagi források biztosítása irányítja. Amikor a gyülekezet azért kezd el valamit, mert arra van pályázati pénz (és nem azért, mert felismerte, mit bízott rájuk az egyház Ura); amikor a lelkipásztor és a gyülekezet azért szövetkezik bármely politikai hatalommal, mert onnan pénzt kap vagy remél; amikor elsőrenden azért veszünk át intézményt, mert annak működése anyagilag megmenti a kiüresedő gyülekezetet. Szeretném, ha átéreznénk, micsoda nehéz kérdések és döntések ezek; micsoda nyomás van a lelkipásztoron, hogy működőképes maradjon a gyülekezet, és hogy ebben a helyzetben hogyan jelenhet meg az anyagiak vonzása, hiszen az biztonságot és jövőt ígér a közösségnek. Észre sem vesszük, mely ponton lettünk hűtlenek Istenhez, akiben egyedül van biztonságunk és jövőnk.
2. Miért szükséges és hogyan lehetséges ez?
Csak néhányat említettünk a lelkipásztortól elvárt tulajdonságok közül, de mindannyian érezzük ezek súlyát. Úgy tűnik, az apostol azt várja a lelkipásztortól, hogy egészen magas erkölcsi mérce szerint éljen.  Sokan vannak, nem keresztények, de keresztények is, akik csóváljátok a fejeteket mindezeket hallva: Hogyan lehetne ennek megfelelni? Milyen iszonyú veszélyei vannak, ha a lelkipásztor "feddhetetlen" akar lenni? Hány olyan történetet tudunk, hogy a lelkipásztor a gyülekezetnek való megfelelési kényszerében feláldozta a gyerekeit, a házastársát, mert olyan dolgokat tett nekik kötelezővé, amelyek ellenükre voltak? Más alkalommal pedig a gyülekezet kezdi számon kérni ezeket a lelkészen, akár értetlen és kegyetlen módon… Mennyi képmutatás, mennyi elnyomás, mennyi fájdalom születhet ebből! Továbbá, vajon milyen ember volt Pál, aki ezeket megírta? Vajon ő ilyen volt? És sok-sok kérdés születik a bennünk lévő ellenállások mentén. Szóval tegyük fel a kérdést: Miért szükséges ez? Majd: hogyan lehetséges ez?
Pál apostol nem erénycsősz. Amikor azt írja, hogy "szükséges, hogy a kívülállóknak is jó véleményük legyen róla, nehogy gyalázatba és az ördög csapdájába essék", nem képmutatásra, vagy rideg moralizálásra hív. Egészen máshonnan érkezik… Őt az "Isten háza" épsége, hitelessége foglalkoztatja. Ez pedig nem egy épület, hanem egy közösség. Ennek a közösségnek a hitelessége, az egészsége sokban függ vezetői jellemétől és hűségétől. De ennél is többről van szó, hiszen ez a közösség "Istené." Azé az Istené, akiről Pál azt mondta pár sorral feljebb: azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére. A tét tehát, hogy ennek a közösségnek, "Isten házának" az életmódján és szavain keresztül eljutnak-e mások Isten megismerésére. Vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy Isten igazsága, jósága, szelídsége, hűsége megjelenik-e ennek a közösségnek az élete által? Lesz-e emberek egy olyan csoportja, akiknek közös élete hitelesen bemutatja, hogy Isten olyan Isten, aki igaz, aki hűséges, aki elküldte az Ő Fiát, Jézust, hogy általa megszabadítsa a népeket az Isten nélküli életből? Ez a tét! És nyilván, miközben e közösség minden tagjától elvárt a feddhetetlenség, a vezetőknek mindig nagyobb felelőssége van. Akit Jézus Krisztus pásztornak hívott, annak élete Jézus a pásztor életét kell hogy tükrözze. Ellenkező esetben Istent fogják gyalázni.
De, másodszor, lehetséges-e ez? Miután ilyen magasra tette a lécet, miután azt is látjuk, hogy a lelkipásztor jelleme akár gyalázatot, szégyent is hozhat annak az Istennek a nevére, miért mondja Pál: Igaz beszéd ez: ha valaki püspökségre törekszik, szép feladatra vágyik. Jó, szép és nemes a feladat; jó erre vágyni. Máshol azért azt mondja az ige: Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk. (Jak 3,1) Szépség és felelősség felügyelőnek lenni Isten egyházában. Jó, ha mindkettőt mindannyian, lelkipásztorok és gyülekezeti tagok, egyaránt szívünkbe zárjuk. Jó erre vágyni, de a vágy ne legyen könnyelmű.
Hogyan leszünk feddhetetlenek? Egyetlen módon: ha ama egyetlen, valóban minden kritikán felüli a maga feddhetetlenséggel befedezi a mi vétkeinket. Mert a keresztény "feddhetetlenség" sohasem erkölcsi tökéletesség; és sohasem saját erőfeszítés gyümölcse. A lelkipásztor feddhetetlensége (hűsége, tisztasága, önuralma, szelídsége, alázata) mindig származtatott: Krisztusból származik ránk. Folyamatosan történik: Krisztussal őrizzük szívünk gondolatait, Krisztussal nézünk rá naponta, hogy hűséges, tiszta volt-e az életünk szexuálisan, hogy mi a szerepe az életünkben a pénz erejének, hogy mikor válaszoltam erőszakosan szelídség helyett, hogy mikor kezdtem el elhanyagolni a családom mert bálványt csináltam a munkámból… A "feddhetetlenség" nem más, mint folyamatosan az egyetlen feddhetetlennel, Krisztussal járás, aki előtt újra és újra elismerem azokat a bűnöket is, amelyeket senki sem lát. Annak megélése, hogy naponta öltöztet fel az ő igazságába, hogy naponta fordul hozzám az ő szelídségével, hogy naponta élhetem meg az ő hűségét. Lehetséges-e ez? Nem, és Krisztusban mégis igen.
3. Mi a gyülekezet felelőssége?
Hát akkor mit kezdjünk mindezzel? Hogyan engedelmeskedhetünk annak, amit a Szentlélek ezzel az igével el akar végezni bennünk?
Először is mindez csak akkor kerül a helyére, ha felismerjük: mindannyian egy küldetésben vagyunk. Csak akkor tudunk jól állni a kérdéshez, ha mindannyiunknak szívügye Isten egyháza, de nem önmagunkért, hanem Isten a népeket üdvözítő munkája miatt. Számos elképzelés lehet, hogy miért fontos (vagy nem fontos) nekünk a gyülekezet. De a lelkipásztor és a vezetők szolgálatát akkor fogjuk jól látni, ha ugyanazért, Isten a népeket elérő munkájáért dobban a szívünk.
Másodszor, a gyülekezet és a lelkipásztor (presbiterek) kapcsolata csak Jézus Krisztuson keresztül ragadható meg. A gyülekezet csak "Krisztusban" várhatja, hogy lelkipásztora feddhetetlen legyen két oldalról is. Akármit is sugalljon a világ, amiben élünk, a gyülekezet nem adhatja fel azt, amit Krisztus sem ad fel. Nem mondhatjuk, hogy megértjük, hogy részeges, hűtlen és veszekedő - hiszen ki nem az? A gyülekezet Krisztusban helyesen várja, hogy vezetője feddhetetlen legyen. Ugyanakkor az evangélium megértést is munkál. Amikor a gyülekezet "feddhetetlenséget" vár, pontosan tudja, hogy ezt egy bűnös, de megváltott embertől várja, és ez realistává teszi. Kész irgalmat gyakorolni a pásztora felé, kész megbocsátani, amikor az vétkezett és bocsánatot kér. Testvéri közösségben élnek.
Harmadszor, a gyülekezet imádkozik a lelkipásztorért és presbiterekért, akiknek feladata, hogy imádkoznak a gyülekezetért és a tagok gondját viseljék. Ebben is a krisztusi kölcsönösség jelenik meg. A lelkipásztor feladata az ige hirdetése, de a gyülekezet felelőssége, hogy ezt buzgó imádságban elkérje az Úrtól. Isten házában az egyértelmű szerepek mellett a testvéri közösség és kölcsönösség is jelen van. Egy idősebb gyülekezeti tag például érettebb testvérként, atyaként bátoríthatja és segítheti a lelkipásztort. Krisztus népében nem egyirányú hierarchiák működnek.
Negyedszer, lehet közöttünk olyan - miért nem engednénk ezt meg a Szentléleknek? - akinek ma elsősorban ez szól: Igaz beszéd ez: ha valaki püspökségre törekszik, szép feladatra vágyik.  Talán egy ideje foglalkozol a gondolattal, talán eddig meg sem fordult benned: de Isten arra hív, legyél felügyelő az ő házában. Ha a Lélek szól, ne mondj nemet, akármilyen őrültségnek is tűnik ez.
Ötödször, ha munkatársat, vezetőt keresel, bölcsen teszed, ha a jellemet a képesség elé helyezed. Jól gondold meg, mit jelenthet ez a jelen helyzetedben. A Szentlélek ebben is vezethet téged ma.
Dicsőítsük az egyetlen igaz és tökéletes püspököt, presbitert és pásztort, Jézus Krisztust, és kérjük, hogy adjon szíve szerint való pásztorokat a népébe! Ámen!
(Lovas András)

A keresztények azok, akik hitvallást tesznek ilyen formán: Hiszem, hogy "Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok." Ez Pál hitvallása, ami meggyőződése szerint egyetemes igazság: "Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó…", ugyanakkor személyesen megragadott tapasztalat: a bűnösök "közül az első én vagyok." Minden keresztény hitvallás e két pillérre épül; nem elég a csak egyetemes igazság felmondása - hiszen szép és nagy igazságokat mondhatunk, becsaphatjuk vele magunkat és másokat is; de attól az még nem a mi valóságunk. És nem elégséges valami személyes "vallásos tapasztalat" megfogalmazása ("a bűnösök közül az első én vagyok" mintájára valami neked nagyon személyes és fontos mondat; pl.: "erősen meg vagyok győződve, hogy megtaláltam a magam hitét", vagy: "önmagam kiteljesedésében fontos nekem Isten"; vagy: "olyan elfogadást tapasztaltam, amit sehol máshol…") - mert a személyes megélés fontos, de önmagában nem jelenti azt, hogy miénk a keresztény hitvallás.
Szóval Pál, mikor az keresztény örömhír lényegét fogalmazza meg (az efézusi gyülekezetben megjelent tévtanítókkal szemben), egyszerre mond egyetemes igazságot és személyes tapasztalatot. Ennek alapján pedig az a bibliai szakasz ezt kérdést intéz hozzánk: Honnan tudhatom, hogy részem van az evangéliumban? Ki részesedik a keresztény örömhírben? A válasz ma "3X2" lesz; onnan tudhatom, hogy részese vagyok az evangéliumnak, hogy 1. Az idő két részre oszlott; 2. Két alapvető és "szélsőséges" felismerés született bennem; 3. Két radikálisan új irányultság jelent meg a szívemben (Kétféle idő; Két szívbeli tapasztalat; Két új irány)
1. Az idő két részre oszlik
Az evangéliumról szóló hitvallás hátterében az élő Istennel való találkozás áll. Ez pedig annyira erős valóság, hogy az időt személyesen is két részre osztja. Ahogy a nyugati, egykor keresztény alapokon nyugvó kultúra az időszámítás origójának Jézus Krisztus születését tartja, hasonló módon két részre osztja a személyes élet idejét az evangéliumban való részesedés. Figyeljük meg, hogyan beszél az apostol: "Jóllehet előbb őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. De bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel." Jóllehet előbb… mégis… Ez azonban nem pusztán felsorolás, hogy előbb ez történt, utána pedig az, hiszen minőségében változott meg minden.
Az apostol életében ezt nem nehéz nyomon követni. Az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv háromszor is elénk adja a történetét, ami világossá teszi, hogy Pál újra és újra elmondta, hogy mi volt előbb, mi történt vele, és mi lett ennek a következménye. Mint hithű farizeus zsidó teljes erejével és teljes meggyőződéssel üldözte Krisztus követőit, majd Krisztus váratlanul megjelent neki, erejétől és ragyogásától a földre esett, három napig vak volt, majd Jézus elküldte hozzá egy tanítványát, aki így szólt: "Atyáink Istene választott ki téged, hogy megismerd az ő akaratát, meglásd az Igazat, és hangot hallj az ő ajkáról. Mert az ő tanúja leszel minden ember előtt arról, amiket láttál és hallottál. Most tehát miért késlekedsz? Kelj fel, keresztelkedj meg, mosd le bűneidet, segítségül híva az Úr nevét."
El tudod képzelni, hogy mit élhetett át ez az ember, aki itt röviden csak annyit mond, "előbb" és utóbb? Minden újjá lett, minden új fénybe került, mindent másképpen látott, amikor a keresztségben Isten elpecsételte, hogy megbocsátotta bűneit és új életet kapott. Így és ezért lett Jézus Krisztus tanúja, Jézus Krisztus szolgája.
Nos, akinek része van az evangéliumban, azt tudja, hogy valami történt vele. Azt tudja, hogy találkozott Istennel, a hatalmas Úrral, aki megragadta, és onnan minden más lett. Nem azt mondom, hogy leesett ő is a lóról - ettől még nem vagy részese az evangéliumnak; azt sem mondom, hogy egy ideig nem láttál - ettől sem vagy részes; azt sem, hogy egy tanítvány rád tette a kezét, és meggyógyultál - ettől sem. Értjük, hogy nem az a kérdés, hogy olyan látványos, drámai dolgok történtek-e velünk, mint az apostollal, nem. De egy kérdés marad: történt-e veled valami?
Sokan osztjuk kétfelé az időt: apám halála előtt és után; a balesetem előtt és után; a házasságkötésem előtt és után; a gyermekeim születése előtt és után; a szakításom vagy válásom előtt és után; a lottó ötösöm előtt és után; a költözésünk előtt és után; a koronavírus előtt vagy után… A meghatározó események viszonyítási ponttá lesznek. De lehet-e úgy részem az evangéliumban, Jézus Krisztusban, hogy nem az lesz az egyetlen és legfőbb viszonyítási pont? Lehetséges-e, hogy valaki részes az evangéliumban, és nem születik benne "előtte" és "utána"? A válasz egyértelmű nem!
Nem időpontról, nem dátumról, még csak nem is egyetlen eseményről vagy élményről beszélek.  Nem; de ha nem tudod felidézni, hogy volt idő, amikor nem voltál részes, azaz amikor a gondolataid, az érzéseid, a motivációid Istentől lényegében függetlenek voltak  (és lehet, hogy akkor is vallásos, normális életet éltél, hiszen gyerekkorodtól ezt tanultad - de az is lehet, hogy teljesen istentelen életed volt), és nem tudod, hogy lett egy másik idő, amikor Krisztus bocsánata valóság lett, és ott belül minden újjá lett: nos, akkor nincs részed az evangéliumban.
Tudom, hogy ez igen barátságtalannak, sőt, felháborítónak tűnik a mai világban ("ki ez az ember, hogy mások hitét megítéli?"), de két dolgot hadd tegyek ehhez hozzá. Az első, hogy jobban szeret, aki az igazsággal szembesít, mint aki mindent rád hagy.  Jobban szeret, aki "megsért", mint aki hamis elfogadást nyújt A másik, hogy a fentiek igazságát vizsgáld meg magad Isten története, a Biblia alapján. Vizsgáld meg mind az Ószövetségben mind az Újszövetségben azok életeseményeit, szavait, akik találkoztak Istennel. Mondhatod, hogy Pál egy speciális példa. De akkor nézd meg a többieket: Péter apostolt, Jánost, Jakabot… Timóteust… Ábrahámot, aki otthagyja a régi életet. Jákóbot, aki küzd Istennel és új nevet kap. Mózest, a prófétákat, akik semmit sem akartak Istentől, de Isten elhívta őket. Valami történt velük. Mindegyikkel az, amit Pál itt így fogalmaz meg: Hálát adok Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, aki megerősített engem, mert megbízhatónak tartott, amikor szolgálatra rendelt. Megerősített, megbízhatónak tartott szolgálatra rendelt. Találkozott velem az ÚR!
2. Két alapvető és "szélsőséges" felismerés
Az idő persze nem "egymagában" oszlik két részre, mert a két részt két alapvető és - hadd mondjam így - "extrém" vagy "szélsőséges" felismerés meggyőződés és tapasztalat jellemzi. Ezt így foglalhatjuk össze: megrendítő bűnismeret és felemelő Isten ismeret.
Az apostol így vall: "jóllehet előbb őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem…" Jóllehet előbb… te hogyan folytatnád? Mit ismersz most, utóbb, visszatekintve úgy, ahogy azt Pál teszi? Figyeljünk a szavaira: őt káromló, az övéit üldöző, erőszakos ember. Tudna-e ennél súlyosabb ítéletet mondani magára? Istent gyalázó ember voltam. Ő, az apostol, aki hosszú évek óta Krisztust hirdeti és Krisztusért számos megpróbáltatáson megy át. De kristálytisztán ott van a lelkében: őt káromló, gyalázó ember voltam. Sőt, az övéit üldöztem. Nos, ez konkrét cselekedeteket jelent. Embereket juttatott a börtönbe, családokat szakított szét, megszámlálhatatlan mennyiségű fájdalmat és szenvedést okozott azoknak, akik Krisztust követték. És végül elmondja, mi lakott belül: erőszak. És ha valakinek ez nem lenne elég, azt is írja kicsit később, hogy a bűnösök "közül az első én vagyok." Jelen idő! Azt hiszem, sokan küldenék őt pszichológushoz, hogy jó lenne dolgozni az önértékelésén, meg jó lenne, ha elfogadná már magát, és különben is, ilyen szöveggel hogyan akar állást találni, hogy a párkeresésről már ne is beszéljünk... De az evangéliumban részesedni azt jelenti, hogy - a mai kor mércéjével - szélsőségesen beszélünk magunkról. Sőt, azon se lepődnék még, ha egyesek ezt szélsőséges önutálatnak neveznék. Mi pedig csak annyit mondunk: ez a realitás, ez a bűnismeret.
És hogy miért nem önutálat? Mi a különbség a reális bűnismeret és az önmegvetés között? A folytatás: "mégis irgalmat nyertem… " Majd: De bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel." Nos, ebből világos, hogy ez nem egy szorongó, hanem egy szabad, egy boldog ember hitvallása. De amint elkezdenék emellett érvelni, már megint jön, hogy ez szélsőséges, túlzás. Miért? Képzeljük el, hogy van egy ember, aki egy elnyomó, diktatórikus kormányzat nevében más embereket nemcsak diszkriminál, hanem elintéz, félretesz, börtönbe juttat. Mindezt számos jogvédő tiltakozása ellenére teszi. És egy nap előáll, és azt mondja, gonoszságot tettem vakságomban, erőszakos indulatomban, de találkoztam azzal a Krisztussal, aki az elnyomottak reménysége, és "bőségesen kiáradt rám a kegyelme…" A feloldozás és szeretet úgy áradt rám, mint a medréből kilépő folyó, ami elborítja a földeket. Egyszerűen átcsordult rajtam az szeretet. Mi lenne a válasz? - Na, azért ne vigyük ezt túlzásba. Ne gondold, Pál vagy Pál akármelyik mai, hasonszőrű barátja, hogy egyik nap erőszakkal teljes gyilkos indulattal zaklatja a krisztus-követő kisebbséget, majd a másik nap meg előáll azzal, hogy túlcsordult a szívében a Krisztusban való hit és a követői iránti szeretet, ő pedig irgalmat nyert korábbi jogsértései miatt. Nem, mert ez nem igazságos, nem életszerű… ez… szélsőséges!
Pedig erről szól Isten szélsőséges és extrém üzenete, az örömhír, és ez a tapasztalat mindazé, aki részesült benne. Ő ismeri egyszerre a két nagy igazságot: őt káromló, az övéit üldöző, erősazkos ember - akire kiáradt bőségesen a kegyelem a Jézus Krisztusban való hittel és szeretettel. Boldog az az ember, akinek az evangéliumban része van… El tudod képzelni, milyen lehetett, amikor abban az időt kettéosztó döntő találkozásban Pál felismerte a vakságát, a bolondságát, az összes súlyos hibát és bűnt, majd három napig a sötétségben botorkál? És hogy milyen lehetett, amikor az ebben a pillanatban felismert ítéletre szorultság rettegése helyén megjelenik a kegyelem? Amikor szívébe a hitetlenség helyébe beáradt a hit; a Krisztus és a követői iránti gyűlölet és erőszak keménységét megolvasztotta a rááradó szeretet? Amikor Isten nem elpusztítja őt, hanem küldetést ad neki? Nem csoda, hogy ezt mondja: "Hálát adok Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, aki megerősített engem, mert megbízhatónak tartott, amikor szolgálatra rendelt." Nem a múltjára, hanem a jövőjére tekintve!
3. Két új irányultság a szívben
Egyre jobban látjuk, hogy az evangéliumban való részesedés összeütközés a mai világ csomó dogmájával. AZ egyik ilyen "dogma", hogy a legfontosabb amire figyelned kell, ami minden mást felülír önmagad. Önmagad vagy az origó, akár meggyőződésekről, életstílusról, bármilyen preferenciáról van szó; akár arról, hogy ki vagy, milyennek képzeled el, találod ki és építed fel önmagad. És amekkora szabadságot ígér ez elsőre, akkora teherré lesz egy idő után. Az evangélium, a jó hír ez: elfordulhatsz (végre) attól, hogy mindig önmagad felé kell fordulnod.
Aki az evangéliumban részesedik, felszabadul arra, hogy elforduljon önmagától - hiszen már nem az én, hanem Jézus Krisztus a középpont. Aki az időt ketté osztotta, aki adta a bűn felismerését és a kegyelem mindent elsöprő áradását, mindezek által kifelé és felefelé fordít bennünket. Bizonyos értelemben ez egy irány: végre nem önmaguk. Hallgassuk az apostolt: De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsősorban énrajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd hisznek benne, és így az örök életre jutnak. Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyetlen Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen.
Az evangélium története, amint részesei leszünk, nem áll meg magunknál. Pál azt mondja, az a felfoghatatlan kegyelem, amiben ő részesült, még csak nem is kizárólag őérte van, hanem azokért, akik majd hinni fognak. Ez így hangzik bennünk: Uram, ha te engem magadhoz tudtál szólítani, aki ilyen erőszakos, irigy, féltékeny, gyűlölködő, alattomos, tisztátalan, stb… voltam; ha engem be tudtál tölteni végtelen szeretettel és hittel, amint az Úr Jézus haláláért megbocsátottál, akkor mással is meg tudod s meg fogod tenni. Szorongat a szereteted, szorongat, hogy a jó, amiben érdemtelenül részes lettem, eljusson másokhoz. Az evangélium bevon Jézus küldetésébe, Jézus ügyébe, kifelé fordít. Te már el vagy rendezve, vegyél egy nagy levegőt, és nézz kifelé! Nézd, lásd azokat, akik nem még nem részesei az evangéliumnak. Pál képzeletében százak, ezrek, tízezrek vannak, akik majd hinni fognak Krisztusban; az ő példája miatt is, akik örök életre jutnak. Micsoda perspektíva, micsoda vágy - Pál szíve együtt dobban Jézuséval, aki nemcsak érte, hanem minden bűnösért jött a világba. Bárcsak szorongatna ez ma bennünket, Isten népét!
És ezzel együtt nemcsak kifelé, hanem felfelé is irányulunk, boldog magasztalással: "Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyetlen Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen." Ha az egyetemes igazság, hogy Jézus azért jött, hogy üdvözítse a bűnösöket; ha a személyes valóság, hogy ebben engem, a legnagyobb ellenséget, a legérdemtelenebb alakot mégis részesített, akkor nem marad más, mint hogy leboruljunk előtte, és imádjuk őt: Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyetlen Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen!
(Lovas András)

Ez a zsoltár zarándokének. Néhány héttel ezelőtt beszéltem arról, hogy a kereszténység voltaképpen nem más, mint egy irányba mutató kitartó engedelmesség. Hosszú, kitartó, engedelmes követése Jézusnak, ami, ha egyszer elkezdtük, egy életen át tart. Azt is mondtam, hogy a házasság is ilyen; ezt újra mondom: a házasság sem más, mint egy irányba tartó, kitartó engedelmesség. Arról beszéltem, hogy a zarándokénekek, ez a tizenegynéhány zsoltár a 120. zsoltárral kezdődően, amit a nagy ünnepekre felzarándokoló zsidó emberek énekeltek és imádkoztak, ezek segítenek bennünket az engedelmességben elmélyülni és meggyökerezni. A 120. zsoltár kapcsán arról beszéltünk, hogy mondani kell egy nagy nemet, evvel indul minden: nemet az illúzióra, nemet a hazugságra, amit a világ kínál. A most felolvasott 121. zsoltár pedig arról szól, hogy mondanunk kell egy nagy igent arra, ami a zsoltárnak egy nagyon egyszerű üzenete: Istentől jön a segítség. Erre az egyszerű igazságra kell újra és újra igent mondanunk, hogy egy irányba mutató módon, kitartóan hűségesek legyünk Istenhez.
Egyszerű és egyértelműnek tűnő gondolat ez mind a keresztények, mind a nem keresztények számára: ha valaki hisz Istenben, akkor azt vallja, hogy Isten az ő segítsége. Kálvin János szerint ez azt jelenti, hogy ha valóban Istenben bízunk, senki mást nem hívunk segítségül a baj vagy a nehézség idején Istenen kívül. Amilyen egyszerű és magától értetődő ez, mégis annyira bonyolult. Egyszerű az üzenet, de bonyolult az ember lelke, és nagyon nehéz ezt az igazságot megragadni és megélni a maga egyszerűségében.
Három pontban szeretném ezt a zsoltárt veletek együtt végiggondolni és az üzenetét kifejteni.
1. Kinek van szüksége a segítségre?
Nem kerülhetjük meg, amikor erről beszélünk egy keresztény gyülekezetben, hogy van egy nagyon népszerű ellenvetés a kereszténységgel szemben, amivel úton-útfélen találkozunk, sőt ami lehet, hogy még bennünket is többször megkísért, ami így hangzik: „Istenre csak a gyengéknek van szükségük.” Úgy is szokták ezt mondani egy képpel élve, hogy Isten, ill. a kereszténység a gyenge emberek mankója. Ha magad elé képzelsz egy mankóval bicegő embert, ez nem túl felvidító kép a kereszténységről. Ha keresztény vagy, rosszul érinthet ez a kép: tényleg ilyen vagyok, tényleg egész életemben mankókkal bicegek? Ha pedig még csak érdeklődsz a kereszténység iránt, akkor ugyanez a kép távol tarthat Istentől: vállaljam fel, hogy gyenge vagyok? Ha ennek a zsoltárnak az az üzenete, hogy Isten az egyetlen segítség; a világ üzenete pedig az, hogy Istenre csak a gyengéknek van szüksége, akkor elég vesztes helyzetből indulunk, ha ezt meg akarjuk érteni, és meg akarjuk ragadni. Hogyan van ez? Miért ennyire erős ez az ellenvetés?
Nagyot változott az élet körülöttünk. Tizenöt éve, ha kerestél valamit a városban, vagy eltévedtél, nyugodtan odamehettél egy másik emberhez az utcán és útbaigazítást kérhettél tőle. Ez teljesen normál helyzet, mindennapi történés volt. Aki tudott, segített; és akinek segítettek, nem kellett rosszul vagy kényelmetlenül érezze magát. Ha viszont ma odamennél valakihez, akkor te is éreznéd, hogy ez kínos, és ő is csodálkozva nézne rád.  Hát üsd be a telefonodba, amit keresel, és akkor pontosan fogod tudni, hogy hova kell menni. Nem szorulsz a másik segítségére. Gyermekkoromban emlékszem, előfordult, hogy ha édesanyámnak valami apróság hiányzott főzés közben, akkor gond nélkül átküldött a szomszédhoz, kérdezzem meg, tudna-e adni. Gondolj bele, mi történne, ha ma átmennél itt a lakótelepen a szomszédhoz! Hát mire való az éjjel-nappali? Száz évvel ezelőtt pedig egy faluban egy héten egyszer fűtötték be a kemencét és sütötték meg mindenkinek a kenyerét.
Félreértés ne essék, nem a régi iránt nosztalgiázom. Azt szeretném csupán érzékeltetni, hogy abban a világban, amiben élünk, a modernista társadalomban látszólag egyre kevésbé szorulunk egymásra, és egyre többet vagyunk képesek megoldani önmagunk. Ezt hozza a technikai fejlődés. Ennek kapcsán pedig az is megváltozik, mit tartunk fontosnak, értékesnek. Ebben a világban egyre kevésbé a segítőkészség, mások önzetlen támogatása lesz az érték, mert ez már nem olyan fontos ahhoz, hogy túléljen a társadalom. Egyre önállóbban meg tudjuk oldani a dolgainkat egyedül. Éppen ezért, ami ma igazán fontos, ami igazán érték, amiből igazán megmérnek téged, nem az, hogy mennyire vagy segítőkész, hanem az, hogy mennyire vagy független, eredményes; mennyire vagy képes hatékonyan elérni a saját céljaidat. Ez sokkal fontosabb ma, mint egymásnak a segítése.
Éppen ezért ebben a világban, aki segítségre szorul, az valamilyen értelemben már kudarcot vallott. Amennyiben viszont egyre kevésbé kérünk, adunk és fogadunk el segítséget, annál erősebbnek kell lennünk önmagunkban. Miközben a Bibliában érték a kicsiség, az alázat, a rászorultság, ami nem önmagunk megvetése, nem öngyűlölet, nem kisebbrendűségi érzés; addig a társadalomban az érték a függetlenség, az önállóság, az erő, az eredményesség, az önérvényesítés. Ennek fényében, ha a mai zsoltár azt hozza elénk, hogy „Isten az én segítségem”, még bennünk, keresztényekben is zsigerileg ott van a távolságtartás: „de hiszen csak a gyengéknek van szükségük segítségre. Istenre is, csak amikor már nagyon nagy a baj, amikor már tényleg nincs más.” Annyira megvetően ott van az emberek szívében, hogy a kereszténység a gyengék hite. A szívünk pedig tiltakozik: mi nem vagyunk ilyen gyengék, és nincs szükségünk Istenre.
Mit mondjunk erre? Azt, hogy a kereszténység valóban a gyengék és a rászorultak hite. Valóban! Később még kitérek arra, mit is jelent Istenre szorultnak lenni, de tény, hogy az egész bibliai kijelentésben az ember úgy és akkor tud kapcsolatba lépni Istennel, amikor elismeri az erőtlenségét, a gyengeségét, a rászorultságát, és megszólítja Őt. Ez tényleg így van. De még valami más is így van. Az is igaz, hogy a kereszténység Istene bizonyos értelemben maga is gyenge. Nem csak mi vagyunk gyengék, még az Istenünk is bizonyos értelemben erőtlen. Sokan szemünkre is vetik ezt. Ha Isten erős és hatalmas, miért nem oldja meg a világ szenvedéseit, miért hagyja megtörténni mindazt, ami igazságtalan, fájdalmas, felháborító? Valaki talán azt mondaná ma: akkor miért nem tűnteti el ezt a vírust? Miért van ennyi nehézség, keserűség, fájdalom, nyomorúság, halál emiatt? A válasz pedig így hangzik: „mert Isten gyenge!” Én inkább így fogalmaznék pontosabban: Isten mindenható hatalmában dolgai véghezvitelére a gyengeséget és az erőtlenséget választotta. Ilyen a mi Istenünk. Ilyen értelemben gyenge.
Mit mond Pál apostol? Olvastuk ezt a lekcióban, amikor azon gondolkodik, hogy a nem keresztény világ, zsidók és görögök hogyan értik meg a kereszténység üzenetét. Azt mondja: „miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük.” A zsidók jelt kívánnak - mit jelent ez? Azt, hogy a zsidó gondolkodásmód, a zsidó világ, a zsidó kultúra erőt akar látni. A jel kívánása azt jelenti, hogy álljon elő egy próféta, Istennek egy embere, aki tegyen jelet, csodát tesz, legyen ott benne, mutatkozzon meg Isten ereje. Ha ez megtörténik, akkor hiszünk benne. A görög gondolkodás pedig a filozófia, a kifinomult bölcsesség útján keresi az Istenhez való elérést. A zsidók tehát jelt kívánnak, a görögök bölcsességet keresnek. Pál azt mondja: a mi üzenetünk pedig a megfeszített Krisztus, aki a zsidóknak ugyan megütközés, botrány, mert ez minden, csak nem erő! Azt mondani egy zsidónak, hogy Isten megváltása egy keresztre feszített emberben érkezik el, egy olyan kultúrában, ami az Isten erő-megnyilvánulását várja, botrány. Azt mondja Pál a folytatásban, a pogányoknak pedig ez a megfeszített Krisztus bolondság. Azt mondani egy görög filozófusnak, hogy ez a keresztre feszített zsidó férfi az Isten végső válasza az egész emberiség minden nyomorúságára - bolondság! Milyen erőtlen az Evangélium! Milyen erőtlen az Isten üzenete! Aki erőt akar, annak gyengeség, aki bölcsességet akar, annak bolondság. A folytatásban azonban ezt írja Pál apostol: „de maguknak az elhívottaknak, akiket Isten elhívott, zsidóak és görögnek egyaránt, Isten ereje és Isten bölcsessége, mert – paradox – Isten bolondsága bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten erőtlensége erősebb az emberek erejénél.”
Gyengék és rászorultak vagyunk, Isten erőtlen, és mégis ennek a nagy és mély titka az, hogy ez az isteni gyengeség és erőtlenség végül mégis isteni erőnek és hatalomnak bizonyul. Annyira, hogy aztán meg is szólítja a gyülekezet tagjait Pál, és azt mondja: nézzetek már körül egymás között, hogy ti különben kik vagytok? Emlékezteti őket: „azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket. És azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket. És azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek, és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket.” Mit jelent ez? Hogy a gyengék és erőtlenek, akik Istenben bíznak, erősnek és bölcsnek bizonyulnak; míg a független, magabiztos, önérvényesítő bölcs és erős emberek saját erejükre nézve szégyent vallanak.
Kinek van tehát szüksége segítségre? Másként feltéve a kérdést: neked szükséged van-e segítségre? Feje tetejére állított világ, amit Isten elénk tart: feje tetejére állított világ Krisztus uralma alatt. Hol helyezed el magad ebben a történetben? Nagyon sok keresztény alapvetően bölcsnek, erősnek tartja magát, és csak amikor már nagyon nagy a baj, akkor látja meg, hogy szüksége van Istenre. Sok keresztény elméletben tudja, hogy szüksége van Istenre, de képtelen megélni a rászorultságot, a kicsiséget, a gyengeséget, az erőtlenséget. Részben azért, mert ez a kultúra, ha gyenge, erőtlen, rászorult vagy, akkor lúzernek tekint és kivet magából. Ezért zsigerileg nehéz Isten felé fordulnunk.
2. Honnan jön a segítség?
„Tekintetem a hegyekre emelem, honnan jön segítségem?” A kérdés tehát, akár keresztény vagy, akár érdeklődő, az, hogy hova tekintesz, amikor valami nehézség jön az életben? A tekintés nem feltétlenül fizikai értelemben értendő, hanem a bensőnkkel, a lelkünkkel, a szívünkkel, az akaratunkkal, az értelmünkkel mindig valahova fordulunk, valahova irányulunk. Jön egy nehézség, abban a pillanatban születik egy válasz bennünk, valahova megyünk, valahova fordulunk, irányulunk, valamihez nyúlunk. Hova fordítod a tekintetedet akkor, ha segítségre van szükség? „Tekintetem a hegyekre emelem” - mondja a zsoltáros. Miért emeli a szemét a hegyekre? Egyrészt mondják, hogy azért, mert a hegyek örökké sugallják a biztosat, a rendíthetetlent, a megváltozhatatlant, a mozdíthatatlant. Ezért a hegyek a Bibliában sok helyen emlékeztetnek Isten hűségére, amely nem inog meg, nem változik meg, Isten szeretetére, ami örökkévaló. Sokan, akik nem is akarják megszólítani, néven nevezni Istent, szorult helyzeteikben kimennek a természetbe, ránéznek a hegyekre, és valamit magukba szívnak ennek a valóságából, erejéből és biztonságából. Ebben lehet valamennyi igazság, bár szerintem nem ez a végső válasz. A zsoltáros nem így beszél a hegyekről.
Amikor Izraelben a zsoltár születése idején valaki felemelte a szemét a hegyekre, nagyon sok hegy tetején pogány oltárokat látott. Miközben Izraelnek egyedüli és kizárólagos Istene az Úr, soha nem szabadult meg az a terület és az a nép teljesen a korábban ott élő kánaáni népek bálványaitól. Az egész Ószövetségen jelen van ez a küzdelem az ún. „magas helyek” ellen, amelyek mind a pogány isteneknek az áldozóhalmai voltak. Ezek a magas helyek a természet erői imádásának a helyszínei. A kérdés tehát, hogy amikor valakinek segítségre volt szüksége, hova emelte a tekintetét, az Úrra, vagy pedig a hegyekre? Az Úrhoz fordult, vagy a pogány istenekhez és bálványokhoz? Ezeken a hegyeken ott voltak a kánaáni istenek, pl. Baál és Astarte templomai, papjai és papnői. Mivel pedig a Baál- és Astarte-kultusz, és az egész kánaáni hit egy termékenység-kultusz, lényegében a szexualitás imádása volt, ezek a papok és papnők kultikus prostituáltak voltak. Abból a célból imádták, dicsőítették a szexualitást, hogy termékeny legyen az életük, termékeny legyen a föld, termékeny legyen az élet. Baál papjai és Astarte papnői ezt biztosították. Ebbe a hitbeli környezetbe érkezett meg Isten népe, Izrael, látták, tapasztalták mindezt. Amikor jött egy csapás, nem volt élelem, nem volt eső, éhezett a nép, dönteniük kellett: kihez fordulnak? Istenhez, az Úrhoz, vagy azokhoz az istenekhez, akiket a korábban ott élő népek imádtak, akik termékenységet ígérnek? Értitek a dilemmát? Nem olyan egyértelmű mindig Isten felé fordulni! Azt mondhatták: eddig Istent imádtuk, és mégis szárazság és éhség következett ránk. Ne próbáljuk meg Baált és Astartét is segítségül hívni? Végül is az a lényeg, hogy ne haljunk éhen! Értitek a kísértésnek az erejét?
A zsoltár három dolgot említ, amelyektől Isten megvédelmez. Az egyik a Nap, a napszúrás; a másik a Hold, a „hold-betegség” egyfajta érzelmi megborulást jelenthetett; a harmadik, hogy megtántorodik az ember lába, elesik, ami pedig valamiféle megtévesztő démoni erőt jelezhet. A kánaáni népeknek is minderre megvolt a maga vallásos gyakorlata. Elmentek a Napisten, Holdisten stb. istenek templomaihoz, és ott kaphattak olyan varázsigéket, mágikus szereket, amuletteket, amelyektől védelmet reméltek. Mindez ott van a háttérben, amikor azt mondja a zsoltáros: „tekintetem a hegyekre emelem, honnan jön a segítségem?”
Kihez vagy mihez fordulsz a nehézség idején? Ha véletlenül azok közé tartoznál, akik azt mondják, hogy a kereszténység a gyengéknek való, te pedig önmagadban, saját erődben bízol, akkor is érdemes átgondolnod, te hova fordulsz nehézség idején. Hova fordulsz baleset, váratlanul beálló betegség, érzelmi megborulás, megtörtség, gazdasági nehézség, anyagi veszteség, párkapcsolati válság, elgondolt tervek kútba esése idején? Valahova ugyanis mindannyian fordulunk. Lehet, hogy a zsoltárversre, mely szerint Istentől jön a segítség, első zsigeri válaszod az, hogy Istene a gyengéknek van; de azt nehezen képzelem el, hogy te nem fordulsz valahova, nem próbálod valamilyen módon biztosítani a jövődet, a biztonságodat, nem próbálsz segítséget kapni. Mindenki próbál.
Baál és Astarte istenei vígan élnek ma is. Tudom, hogy barátságtalannak tűnik, és azt is tudom, hogy ez sok kereszténynek is az elevenébe vág:, de nagyon sokan, amikor feszültség, nehézség, baj, küzdelem adódik, ma is a szexbe, a pornográfiába, a kalandokba és az orgiákba menekülnek a nyomás alól. Ezt nem ítélkezve mondom. Tényként mondom. Ha valaki, aki az Úrban hisz, ebben a helyzetben azt mondaná neked, hogy erre a pornográfiába menekülésre csak a gyengéknek van szüksége, mit mondhatnál? Nem lennél kénytelen igazat adni neki? Megfordul a kép! Nehézség vagy fenyegetettség idején sokan másokat az első mozdulatuk a pénzük, a bankszámlájuk felé viszi. Az ad biztonságot, ha van rajta valami; és megjelenik a félelem és az aggodalom, ha nincs rajta semmi, vagy nincs elég. Ez talán nem gyengeség? Nincs igaza, ha azt mondja valaki: gyenge vagy, ha a pénzre van szükséged ahhoz, hogy biztonságban érezd magad? Mások ezoterikus bölcsességgel akarják biztosítani az útjaikat, a jövőt, a párkapcsolatot, és nagyon bölcsnek tartják magukat, mert kihasználják a világegyetemben levő törvényszerűségeket és az ezoterikus kínálatok széles tárházát, aminek se vége, se hossza. Nincs igaza annak a Krisztusban bízó kereszténynek, aki azt mondja: gyenge vagy, ha ezoterikus bölcsességekre szorulsz? Értitek? A kérdés nem az, hogy kell-e valamilyen Isten, aki megtart és megsegít. A kérdés az, hogy ki ez az Isten, vagy mi ez az Isten, vagy mi ez a dolog. Honnan jön a te segítséged? Hova mozdul zsigerileg a szíved? Lehet, hogy keresztény vagy, és a tanult válaszod: az Úrhoz – miközben magad is tudod, hogy fájdalom, de nem oda! Vagy először nem oda. Vagy csak nagyon ritkán oda. Vagy nagyon nehezen oda.
„Tekintetem a hegyekre emelem, honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön – mondja a zsoltáros – aki az eget és a földet alkotta.” Merthogy minden, ami nem Ő, az az Ő alkotása. A szexualitás Isten alkotása és önmagában jó; csak ha bálványt csinálunk belőle, és hozzá menekülünk, elpusztít. A pénz, a gazdagság, a vagyon önmagában jó, a szegénység önmagában nem jó; de ha az anyagi biztonság a végső bástyám, ha baj esetén a pénzemhez menekülök, az baj. Vannak összefüggések a világegyetemben, meg lehet látni, fel lehet ismerni ezeket, ez rendben van; de ha ez a végső, akkor valami olyanban bízom, ami kisebb, mint az Alkotó. „Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta.”
3. Milyen ez a segítség, mi ennek a természete?
„Az Úr védelmez téged. Az Úr a te oltalmad jobb kezed felől. Nem árt neked nappal a Nap, sem éjjel a Hold, az Úr megőriz téged minden bajtól. Megőrzi életedet.” Hogyan értsük ezt? Akik Istenben bíznak, és Tőle várják a segítségüket, azokat soha semmi baj nem éri? Ha egy kicsit is józanok vagyunk, akkor ezt sem keresztény, sem nem keresztény nem hiszi. Keresztények nem lesznek betegek? Keresztényeket nem ér baleset? Keresztényeknek nem kerül válságba az életük? Dehogynem! Akkor hogy értsük ezt?
Hadd legyek személyes ezen a ponton! Egy híján harminc éve történt, hogy több napon át ősszel több napon keresztül rendszeresen mentem autóval Budapestről egy vidéki gyülekezetbe, mert egy amerikai lelkipásztor a csapatával ott szolgált, és én tolmácsoltam őket. Minden este későn értem haza. Azt hiszem, a második napon történt, amikor a hazafelé vezető úton, késő este, már Budapesten, figyelmetlenségből koccantam az előttem haladó autóval. Belecsúsztam. Nem történt nagy baj, nem volt komoly a baleset. Másnap megint mentem fordítani, és ott elmondtam, hogy előző este mi történt. Az alkalom végén mindenki féltő szeretettel gondolt az ismételt késő éjszakai utunkra, áldáskívánással voltak, imádkoztak értünk. Így indultunk haza Dórával. Nagyon figyeltem, élénken élt bennem az előző este emléke, őszi éjszaka volt, szakadt az eső a városban, és két súlyos balesetet is láttam menet közben. Annál jobban figyeltem. Elértem egy kereszteződésbe, felnéztem, sárga volt a lámpa, nagy lendülettel belehajtottam – jobbról meg belénk. Én voltam a hibás. Mindkét autó totálkárosra tört. Csodával határos módon mindannyian élve szálltunk ki az autóból. Mentők megvizsgáltak bennünket és hazaengedtek.
Másnap reggel minden tagom iszonyúan fájt. Szokásom volt akkor, hogy naponta olvastam egy zsoltárt. Azon a reggelen a 121. zsoltár volt soron. „Az Úr a te őrizős. Az Úr védelmez téged. Az Úr a te oltalmad jobb kezed felől.” (Jobbról jött a másik autó!) Kérdés, hogy akkor most megőrzött Isten vagy nem őrzött meg? Minden csak értelmezés kérdése? Ha igazán megőriz, ahogyan annyian kérték aznap este, imádkoztak, áldást mondtak ránk, akkor nem történik velünk semmi baj, nem? Ha megőriz, akkor meg sem tántorodik a lábad! Lettek a balesetnek maradandó következményei. Vagy megőrzött? Hiszen papírforma szerint egy ilyen balesetben sokkal nagyobb esélye lett volna sokkal-sokkal súlyosabb következményeknek.
Pár hónappal korábban házasodtunk össze. Ez október végén történt, szeptemberben kezdtem el lelkészként szolgálni. Szóval sok tekintetben akkor indult az életünk. Ahogy olvastam a zsoltárt: „az Úr a te őriződ, az Úr a te oltalmad jobb kezed felől” - nagyon erősen nem csak az ért el, hogy előző éjjel Isten megmentette az életünket, hanem valahol nagyon mélyen újra megértettem: Istentől kaptam mindent, a feleségemet, az életemet, a szolgálatomat; és tudtam, hogy ez arról szól, hogy Neki, Vele és Érte élek.  A baleset, és ez az ige, ahogy találkoztak, egészen mélyen belém égette, hogy Isten megőriz minden bajtól. De mit jelent ez? Hogyan értsük ezt? Nem úgy, hogy ne ért volna baj azóta. Ért bőven elég, és még fog is. Nem azt jelenti, hogy ne lettek volna súlyos betegségek az életünkben, vagy családi nehézségek, vagy fájdalmas és nagyon nehéz időszakok; de egészen bizonyosan tudom, mert átéltem, hogy mégis mindenben felettem tartja a kezét. Nem szunnyad, és nem alszik Izrael őrizője. Ott van. Nem bizonytalan. Tudom, hogy semmi nincs mögöttem, előttem, felettem, alattam, nincs semmi fenyegetés, semmi veszély, amiről Ő ne tudna, és amiben ne lenne velem az úton. Egy amerikai lelkipásztor így summázza ezt: „a zsoltár nem azt ígéri, és így olvasták zsidók és keresztények kezdetektől fogva, hogy soha nem tántorodunk meg; hanem azt, hogy semmilyen baleset, semmilyen betegség, semmilyen ártalom, semmilyen nyomorúság, nem lesz olyan gonosz erő és hatalom felettünk, amelyek elszakíthatnának Istentől és Isten velünk való céljaitól.”
Honnan várod, hol keresed a segítséget? Mi az elsődleges mozzanat a szívedben? Hova irányul, hova fordul a szíved? Ez a zsoltár arra hív most, ha keresztény vagy, hogy őszintén szembe nézz azzal, mi a te zsigeri segítség-utad. Ha tudod ugyan, hogy Istenhez kellene fordulni, de zsigerileg nem oda fordulsz, és van valami, amit nevezhetünk bálványnak az életedben, ahova vigasztalásért, megnyugvásért, biztonságért, önmagad szeretetéért fordulsz, akkor a zsoltár arra hív: ismerd fel! Képzeld magad elé, mint a hegyen lévő pogány oltárt, amire eddig a tekintetedet emelted, és mondd ki: Uram, bocsáss meg, hogy ide nézek, ide fordulok, ide menekülök; és az Úr Jézus Krisztus nevében, mert keresztény vagyok, most ezt megtagadom, és felnézek oda, Krisztus keresztjére, ahol a Te bolondságod a legnagyobb bölcsesség nekem, és ahol a Te erőtlenséged a legnagyobb erő nekem!
Ha pedig nem vagy keresztény, szintén át kell gondolnod, mi a végső segítség az életedben. Mi a végső megváltás, a végső szabadítás, mi az élet végső értelme számodra? Nyilván valami olyanba veted a bizalmat, mert amíg nem ismered mindenek Alkotóját, nem tehetsz másként, amit Ő alkotott. Ami lehet, hogy önmagában nem is rossz, de ami mégis elfoglalta a szívedet, elválaszt Istentő, és ráadásul ami soha nem tud megtartani, soha nem tud véglegesen szabaddá, boldoggá és örvendezővé tenni.
Boruljunk hát le az előtt az Úr előtt, Akinek hatalma és ereje gyengeségében és erőtlenségében mutatkozott meg! Ismerjük el Előtte a rászorultságunkat, gyengeségünket, hogy miénk legyen ereje, hatalma és bölcsessége, és erős, bátor, szabad emberekként élhessük az életünket!
(Lovas András)

Sokat hallottunk arról, hogy Péter apostol címzettjei megpróbáltatások, ki-kirobbanó üldözések között élnek. Az előző fejezet végén az apostol egyrészt azzal vigasztalta őket, hogy a Krisztus szenvedéseiben való részesedés azzal jár, hogy a dicsőség Lelke megnyugszik rajtuk; majd arról is beszélt, hogy ez nem más, mint Isten ítélete Isten házán, aminek a célja a megtisztítás. Mit jelent ilyen időkben a gyülekezetet vezetni? Mi a vezetők, azaz a presbiterek (beleértve a lelkészeket is) feladata? Hogyan viszonyuljon ehhez a gyülekezet többi tagja? Erről ír az apostol.
 
Hogyan vezessünk? A presbiterekről szólok, de minden vezetés Krisztus főségéből származik, legyen az gyülekezeti, családi (férfiak!), munkahelyi. Formális vagy informális. Meggyőződésem, hogy mindaz, amit itt a megpróbáltatások között élő gyülekezet vezetőiről hallunk, releváns minden egyéb vezetői helyzetben is. Péter a jézusi vezetést adja tovább, aminek maga is részese volt. Tehát miközben elsősorban a presbiterek szerepéről beszélek a járványhelyzet fényében, hiszem, hogy mindez hasznos lehet egyéb helyzetekben és egyéb személyeknek is. Elsősorban a gyülekezetünk tagjainak, de azoknak is, akik nem tartoznak egy konkrét keresztény közösséghez.
Péter apostol levelét a "szórványban élő jövevényeknek" írja. Kicsiny keresztény közösségek egy idegen, sőt, ellenséges társadalomban szétszórva. Abban az értelemben is, hogy a megpróbáltatás könnyen szétszór egy közösséget. A megpróbáltatás terhe, a szenvedés tüze meg is erősíthet, meg is tisztíthat, el is mélyíthet, de hasonlóképpen el is gyengíthet, felül kerekedhetik a fáradtság, a csalódottság érzése, és így abbahagyják az összegyülekezést.
Az egyik kép, amellyel az elmúlt időszakot és a jelent látom az, hogy Isten megpróbál(t) és szétszórt bennünket. Született ebben sok "összegyülekezés" is: családokban, házicsoportjainkban, de mégis egész közösségünkre nézve szétszóratásban vagyunk. Találkozhatunk istentiszteleten újra, azaz összegyülekezhetünk - de mégsem akadályok nélkül. Van, aki nehezen indul kifelé a karanténból, aminek számos érthető oka van… Furcsa kinyílni; itt lehet a vírus; nem tudom, mi vár rám  a templomban (maszk, létszám korlát…); és itt a nyár… majd ősszel. Amint egy lelkipásztor barátom mondta: "ahogy ellaposodott a járványgörbe, úgy laposodott el a nézettségi görbe is…" - Van-e még erőnk otthon istentiszteleti közösségben lenni a képernyő előtt…? Igen, szétszórattunk, és Isten szórt szét minket - talán azért, hogy egészen más emberekként gyűjtsön majd össze.
Ebben a helyzetben szeretnék rátekinteni a presbiteri /vezetői feladatra, amikor Péter apostol így szólítja meg a gyülekezet vezetőit: A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs: legeltessétek Isten közöttetek levő nyáját… A vezetők feladata tehát Isten nyája legeltetése. Nos, ezen a ponton mi, városi keresztények, vezetők könnyen elveszíthetjük az érdeklődésünk, hiszen a pásztor - nyáj - legeltetés képei bár lehetnek nagyon vallásosak, nem tűnnek ma relevánsnak. Ezért azonnal le kell szögezni, hogy a pásztor - ráadásul nem is csak a Bibliában, hanem az ókori társadalomban - a vezetők, sőt, gyakran a királyok, uralkodók képe.
Hogyan néz tehát ki a vezetés, mint legeltetés? Mire hívja Péter apostol az üldözött közösségek vezetőit? Az apostol e szavai az egész nagy bibliai hagyományba illeszkednek bele, amelyben nagyon sokat hallunk Isten népe vezetőiről, mint pásztorokról. Gyakran úgy - amint a lekcióban olvastuk is - mint hűtlen pásztorokról. Lássuk, milyen az Isten szerint rossz vezető - és mi az, amire ő hívja azokat, akiknek felelősség és hatalom adatott a vezetésben.
Jaj Izráel pásztorainak, akik magukat legeltették! Hát nem a nyájat kell legeltetniük a pásztoroknak? A tejet megittátok, a gyapjúval ruházkodtatok, a kövéret levágtátok, de a nyájat nem legeltettétek! A gyengét nem erősítettétek, a beteget nem gyógyítottátok, a sérültet nem kötöztétek be, az eltévedtet nem tereltétek vissza, és az elveszettet nem kerestétek meg, hanem erőszakosan és kegyetlenül uralkodtatok rajtuk. Szétszóródtak, mint akiknek nincs pásztoruk, mindenféle mezei vad eledele lettek, úgy szétszóródtak.
Mi tehát a presbiter feladata? Mi is a legeltetés? A gyengék erősítése, a betegek gyógyítása, a sérültek bekötözése, az eltévedt hazavezetése, az elveszett megkeresése. Egy szóval összegyűjtés, gyógyítás, egyben tartás. Nos, visszatérve a legeltetés képéhez, egy gyülekezetben a presbiterek feladata a legeltetés, amiben legalább három funkció van jelen: kormányzás, tanítás, pásztorlás. Bontsuk ki!
A nyájat vezetni kell oda, ahol éltető legelőt talál. Ahogy változnak az évszakok, a körülmények, újra és újra tovább kell állni, tovább kell lépni. Ráadásul bölcsen, hiszen elég bátornak kell lenni ahhoz, hogy egy kimerülő legelőt elhagyjunk, és elinduljunk valami ismeretlen felé. A pásztornak elég erősnek kell lenni azokat is erre terelgetni, akik bizalmatlanok, félnek vagy csak éppen lusták, miközben elég együttérzőnek is kell lenni, hogy a vándorlásban kimerültekre figyelemmel legyen (egyensúly a vándorlás, pihenés, legelés között). Ez a kormányzás, ami nálunk a presbitérium testületének a feladata. Kérlek, érezzétek, milyen nagy feladat ez most, amikor szétszórattunk, amikor minden bizonytalan - meg kell találni a jó irányt, a jó legelőt. Ráadásul mindez veszélyekkel terhes út, a pásztor meg kellett védje nyáját a vadállatoktól. A kormányzás során a presbiterek figyelemmel kell legyenek a veszélyekre: tévtanítás, ellenségek, megtévesztés…
Másodszor a táplálás a bibliai kijelentésben az ige tanítása. Izrael vezetői, papok és próféták mind felelősek voltak azért, hogy Istenük rendelkezéseit, amelyek Isten népe életét megformálják, valamint Isten aktuális üzeneteit, amellyel egy-egy konkrét helyzetben szólítja népét, hűségesen tolmácsolják. A presbiterek feladata, hogy - mivel Isten az ő szava, igéje által vezeti népét - tanítsák az Igét. A református egyházakban ezt a feladatot elsősorban a lelkipásztorokra bízták; ők, mint a gyülekezet presbiterei, az ún. "tanító presbiterek." Kiválasztva, felkészítve és felhatalmazva az Ige tanítására. Ennek fényében bizonyos egyházakban az elsősorban nem tanító presbiterek az ún. kormányzó presbiterek.
A legeltetés harmadik aspektusa a pásztorlás, amint erről korábban volt szó. Személyes törődés, vigasztalás, melléállás. Megkeresés, bíztatás, és igen, ha kell intés. Türelmes, kitartó gondoskodás.
Fontos, hogy a gyülekezet tagjai is tudják, hogy mindez nem elmélet gyülekezetünkben. A megválasztott presbiterek ún. "munkaköri leírása" tartalmazza ezeket. Ennél azonban fontosabb rámutatni, hogy amint a vírus miatt az otthonainkba zárultunk, a gyülekezet lelkipásztorai és presbiterei elővették a gyülekezet hivatalos tagjainak a listáját, és felosztották maguk között, hogy mindenki részesülhessen pásztori figyelemben és törődésben.
 A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs: legeltessétek Isten közöttetek levő nyáját… - hívja Péter a szétszórtságban élő, megpróbáltatások közt lévő gyülekezetek vezetőit. Kormányozzatok, tápláljatok, pásztoroljatok. Adjatok látást a változó körülmények között, képviseljétek és tanítsátok az igazságot, törődjetek szelíd szeretettel a rátok bízottakkal. Presbiterek, lelkipásztorok, házicsoport vezetők… férjek és édesapák, vezetők az élet bármely területén.
A vezetés a ránk bízott felelősséggel és hatalommal való élés. A vezető hatalmat gyakorol; ha nem gyakorol hatalmat, ha nem él felhatalmazásával, nem is vezet. Ahol pedig nincs vezetés, nincs kormányzás, nincs látás, ott elvész a nép. Ott szétszóródik a nyáj, hiszen nem vezetik őket tovább. Mindenki elindul a maga útján, van, akinek sikerül, van, akinek nem. Presbiterek, pásztorok, és vezetők! Hatalmat kaptatok, és élnetek kell vele. Bele kell állnotok az Istentől jövő felhatalmazásba. Enélkül nincs vezetés!
Tudom, hogy sokaknak ijesztően hangzik ez. Lehet, hogy ki is mondjátok magatokban, lehet, hogy valami egyszerűen csak összeszorul a gyomrunk tájékán.  Igen, a vezetés sokszor volt romboló, a hatalommal meg sokszor éltek vissza. Azt hiszem, nehéz kimondani, hogy "éljünk a ránk ruházott hatalommal" úgy, hogy ne azonnal gyúljanak fel bennünk a piros lámpák: ez hatalommal való visszaéléshez, elnyomáshoz, bántalmazáshoz vezet.
De szeretném, ha mélyen belétek ivódna: a hatalommal lehet jól élni; sőt, arra hívattunk el, hogy belépjünk az Istentől ránk bízott felhatalmazásba, és éljünk vele - amint a másik oldalon fogadjuk azt Istentől érkező gondoskodásként. Ezért mondja Péter apostol: legeltessétek Isten közöttetek levő nyáját, ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen, ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak. A kormányzás, a tanítás, a pásztorlás felhatalmazással való élés. Bizonyos, hogy ebben benne van a visszaélés lehetősége. Péter apostol nem rejti el a veszélyeket, a vezetők motivációjáig, bibliai kifejezéssel szívéig jut el.
Az első veszély a kényszer. "Ne kényszerből, hanem önként." Ami kényszerből fakad, nem lehetséges, hogy szabad, szerető, a másikra tekintettel lévő legyen. A kényszer jelenthet egyfajta kelletlenséget, azaz csinálom, de csak azért, mert kell. Csak azért, mert egyszer elvállatam, most már végig csinálom, de semmi kedvem hozzá. És, kedves gyülekezeti tagok, kérlek, legyetek együttérzők: a presbiteri teherhordozás teherhordozás. Nehéz, kitartó, fárasztó. És, kedves presbiterek, kedves házicsoport vezetők, lelkészek, ki az közülünk, aki néha nem ezt éli meg? Kényszerből, és nem jó szívvel; nem Krisztus iránti hálából és szeretettel legelteted a nyájat. Belefáradtál. Már csak kényszer, és ezért lehet, hogy elhanyagolod… Már csak kényszer, és ezért lehet, hogy rosszkedvűen, másokat bántóan végzed… Látod, akármilyen vezetésben a rád bízottak iránti szeretet hiánya hogyan vezet elnyomó, kritizáló, manipuláló vezetéshez? Ha nem szívből fakad, a hatalom nem szolgálja mások javát.
A második veszély a nyereségvágy. "Ne nyerészkedésből, hanem készségesen." Miközben a munkahelyi vezetésben a nyereségvágy lehet akár anyagi természetű is, a gyülekezeti vezetésben ez csak a lelkipásztorokat fenyegeti, hiszen a presbiterek nem kapnak anyagi ellenszolgáltatást. De a fülünkben zengenek a próféta súlyos szavai: Jaj Izráel pásztorainak, akik magukat legeltették! Hát nem a nyájat kell legeltetniük a pásztoroknak? A tejet megittátok, a gyapjúval ruházkodtatok, a kövéret levágtátok, de a nyájat nem legeltettétek!  A kérdés ilyen egyszerű: mit "veszek ki" a legeltetésből, mit "veszek ki" a nyájból? Nem hiszem, hogy bármelyikünk bármikor is azt mondhatja, neki semmi dolga nincs ezzel. A vezetés óriási veszély: kifosztjuk a ránkbízottakat. Fontosabb lesz a tisztségünk, mint, hogy szolgáljuk őket… Fontosabb lesz, hogy szeretnek és csodálnak… Fontosabb lesz, hogy milyen kapcsolatrendszer vagy információk nyílnak meg általuk… Fontosabb lesz a nyájammal (mintha az enyém lenne!) büszkélkedni… Végtelen a sor…
A harmadik veszély, amit Péter említ, az uralkodás. "Ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak." Míg az első esetben a hatalmat kénytelen-kelletlen használjuk, a másodikban a hatalmat arra használjuk, hogy magunkat gyarapítsuk, itt a hatalom önmagáért való imádása, a mások feletti uralkodás indulata lakik a szívben. Egyszerűen jól esik nagyobbnak lenni, a másikat lenézni, irányítani. Jól esik, ha felnéznek rád. Örömöt okoz, ha a dolgok úgy vannak, ahogy te akarod, nem azért, mert jól vannak (még úgy is lehetnek), hanem azért, mert te így akarod.
Nos, Péter óv mindettől. Te pedig mondhatod, hogy hiába; mennyi hatalommal való visszaélés volt az egyházban is történelme során? Vagy esetleg sokkal személyesebben mély csalódás és bizalmatlanság van benned egy lelkész, egy presbiter szavai, tettei nyomán. És azt mondod, mit érnek ezek a szép tanácsok? Semmit. Én veled együtt ugyanezt mondom, szerintem sem érnek a tanácsok semmit. De vajon Péter csak tanácsol? Figyelj, mi hoz igazi változást a vezetésben!
Péter két dolgot említ még. Az egyik, hogy amire kéri a presbitereket, az ugyanaz, ami rá is vonatkozik, hiszen ő presbitertárs. Szóval azt adja tovább, amit ő is ismer. Másodszor, miközben a presbitereket mint pásztorokat legeltetésre hívja, nem feledkezik meg arról, hogy Isten népében a legfőbb, az egyetlen és igaz pásztor - még akkor is, ha a hivatalos pásztorok hűtlenek - Isten maga. Péter így mondja: amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját. Jézus a főpásztor, az első pásztor, az egyetlen pásztor.
Péternek ez nem dogma, hanem szívét megrendítő és átformáló tapasztalat. Ő Jézustól tanulta a legeltetést, annak alapján, ahogy Jézus őt pásztorolta. Idézzük fel ennek történetét! Péter Jézus tanítványi közösségébe kapott meghívást, és vele töltött 3 évet. Három évig volt tanúja és tanulta, hogyan legeltet Jézus: hogyan vezeti őket, hogyan tanítja Isten országa evangéliumát, hogyan gyógyítja a sebzett szívűeket, hogyan keresi mindenek előtt Isten nyája hasznát, hogyan gyűjti egybe azokat, akik szétszóródtak. És Péter egy ponton úgy érezte, neki ez menni fog, ő is képes lesz Jézus módján Isten népe összegyűjtését és gyógyulását munkálni. Egészen magabiztos volt… De eljött, amit nem várt. Hogy Jézus, mint hű pásztor - a legjobb pásztori hagyományok szerint - még az életét is kész letenni a juhaiért. És ott, amikor Jézus megy a halálba, amikor nyája legeltetése a saját életébe kerül, amikor nem kényszerből, hanem önként adja oda magát, amikor igazi példája nem az uralkodásnak, hanem a szolgálatnak, Péter, a pásztor totális kudarcot vall. Nem követi a Főpásztort, hanem megtagadja; és a többi tanítvánnyal együtt szétszóratik. Szétszórja őt árulása, csalódása, tehetetlensége. Bukott pásztor.
Jézus azonban a harmadik napon feltámad a halálból. Találkozik a tanítványokkal, de még kérdéses, mi lesz Péterrel. Utána megy az elveszettnek, és egy hajnali beszélgetésre invitálja a tóparton:
És megszületik Péter, a pásztor. A presbitertárs, aki már nem kényszerből, nem nyerészkedésből, és nem uralomból legeltet. Aki olyan vezető, akinek a szívét a legnagyobb vezető formálta át és gyógyította meg azon a reggelen. Aki presbiteri hatalommal él, legeltet, és jól él, jól legeltet, mert egy életre belévésődött az, ahogy Jézus őt pásztorolta.
Kedves presbiter testvérek! Lelkipásztorok! Házicsoportvezetők! Emlékezzetek.. Emlékezzetek erre a Jézusra. Ahogy hozzátök jött és jön ma is, minden megfáradásban, minden kelletlenségben, minden kényszer vagy éppen uralkodási vágy között. Engedjétek, hogy pásztoroljon titeket, hogy ti is pásztorolhassátok az ő nyáját. Hordozzátok a terheket, viseljétek a nehézségeteket, vegyétek fel - a nehéz időben! - a kormányzás kihívásokkal teli és bölcsességet követelő feladatát, szeressétek a nehezen szerethetőket, intsétek az eltévelyedőket, bátorítsátok a bátortalanokat. Tegyétek mindezt annak reménységben, hogy "amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját."
Ugyanúgy, ti, ifjabbak, engedelmeskedjetek az idősebbeknek, egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.
A kulcsszó az "engedelmesség", azaz önmagunk alárendelése a krisztusi legeltetésnek, vagy másképpen fogalmazva a vezetés elfogadása.  Ki az ifjak? Mivel a "presbiter" szó az idősebb/vén jelentést is hordozza, lehet mindenki más a gyülekezetben, akik nem ezt a tisztséget hordozzák. Vagy lehet egy másik szolgálati csoport; de lehet, hogy egyszerűen valóban csak a biológiai értelmben vett ifjakról van szó. Ahol a hatalommal Krisztus szerint élnek, ott a vezetés nem elnyomó, hanem szolgáló; nem elfojtja, hanem kibontakoztatja az életet. Eerre hív az apostol: a presbiterek legeltessenek (és ez hatalommal való élés), de krisztusi módon; az ifjak ennek rendeljék alá magukat, miközben az egész gyülekezet élete mutassa fel Krisztust abban, hogy "egymás iránt valamennyien legyetek alázatosak.
Szeretném egészen konkrétan megfogalmazni, hogy hogyan támogathatjuk vezetőinket, presbitereinket akik felelőssége bennünket összegyűjteni, táplálni Isten igéjével, és az egész gyülekezetet jól kormányozni egy bizonytalan és nehéz időszakban. Mire van szükségük, mire van szükségünk?
Először is imádságra. Imádkozzatok értük, és kérjetek bölcsességet, bátorságot, alázatot, egységet. Legfőképpen, hogy a presbiter-pásztorok alárendeljék magukat újra és újra a Főpásztornak. Hogy hallgassák és hallják Jézust, és így vezessék a gyülekezetet.
Másodszor támogatásra, bíztatásra. Sok ilyen szó, levél érkezett az elmúlt hetekben. Ugyanakkor nem üres dicséretre hívlak titeket, hanem annak néven nevezésére, amit konkrétan jónak láttok. És - hamadszor - ugyanígy építő javaslatokra. Az, hogy a presbitériumra bízatott a legeltetés felelőssége, nem jelenti azt, hogy másnak nem lehet Istentől való bölcsessége, meglátása, korrekciója. Adjatok teret mindannak, amit jó, ami épít.
Végül, egymást is pásztoroljátok, és egymástól is fogadjátok el a pásztorlást. Ennek elsődleges helye a házicsoport. A gyülekezet, mint közösség, egymás iránt is felelősséget vállal, egymást is tanítja, egymást is bátorítja és inti. A karantén időszakban gyülekezetünk egyik nagy ereje a házicsoportok rendszere, azon kisközösségek hálózata, amelyek online is tudnak találkozni, Istent magasztalni, igét tanulmányozni, együtt imádkozni. Nagyon gazdag élet folyt a csoportok jó részében. Különösen fontos erre figyelemmel lenni, hiszen ha újra eljönne egy karantén időszak, egészen természetesen kell tudnunk megélni a legeltetést a kiscsoportokban.
Megpróbáltatunk és szétszórattunk. Isten megtisztító, nemesítő, átformáló fenyítése velünk van. Ebben a helyzetben elveszhetünk, vagy megerősödhetünk. Legyünk hűségesek ki-ki a maga helyén, hogy gyülekezetünk ne megtépázva, hanem erőben és dicsőségben felruházva jöjjön ki ebből a helyzetből. Gyűljünk össze az istentiszteleteken, ne engedjük el a nyárra, keressük és támogassuk egymást, hordozzuk egymást! Ámen!

Nos, mi mindnyájan jobbat szeretnénk. Nyolcadik hete élünk jobbára otthonainkba zárva, és most már az ilyen introvertált emberek, mint én is kezdik hiányolni a kijárást, a kapcsolatokat, a barátokat.
Szeretnénk örülni az életnek és jó napokat látni, ahogy Péter apostol idézi Dávid királyt a 34. zsoltárból. Mert megpróbáltatásban élünk, Isten megpróbálja a népeket és nemzeteket. Olyan ez, mint a prés; szorít, és egyre jobban meglátjuk, mi jön ki belőlünk… Amikor egy gyümölcsöt présbe teszünk, kicsordul a leve. Lehet, hogy a gyümölcs kívülről egészséges, de hogy milyen is valójában, akkor derül ki, amikor megkóstoljuk, milyen is a lé, a nektár, amit kinyerünk belőle… Savanyú, keserű… Édes, jó illatú? Nos, hasonlóan van most emberek sokmilliója szerte a világon. Össze vagyunk szorítva, préselve, sokan fizikailag, mások inkább lélektanilag élik ezt meg, vagy éppen gazdaságilag-anyagilag. És sok-sok minden "ömölhet ki" belőlünk. A megpróbáltatás, mint Péter címzettjei életében is, fényt derít arra, mi az, ami életünk legmélyén van. Ezért a megpróbáltatás nemcsak rossz, hanem lehetőség, ajándék is, legalábbis azoknak, akik szeretik a valóságot - önmagukkal kapcsolatban is. Alkalom a növekedésre, a nemesedésre, a változásra. De fenyegetést is hordoz: széthullik, ami kívülről egésznek tűnt…
Ki szeretne örülni az életnek és jó napokat látni?  Nos, mondja Péter, akkor legyetek áldássá: „mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek."
Hogyan születik ez meg a nehéz helyzetben?
A kérdés: hogyan éljünk?
 A levél olvasói keresztényként, Jézus követőiként élnek egy pogány társadalomban. Korábban még felmenőik és ők is ugyanúgy éltek, és ugyanazt hitték, mint a szomszédaik. De hallották az evangéliumot, megtértek Jézushoz, megízlelték, hogy az Úr jó (34 zsoltár - 1Pét 2,3), újjászülettek Jézussal örök reménységre, közösségbe formálódtak… Mennyi jó dolog! Csakhogy elszakadni a régitől, és radikálisan új emberként megjelenni a rokonok, barátok, kollégák, szomszédok előtt… nos, tudjuk, milyen ilyenkor az emberek nyelve. Kapnak hideget-meleget, szitkot, megvetést, gyalázatot, és a későbbi, nagy keresztényüldözések előszeleként talán fizikai atrocitások is érik őket. Hogyan reagáljanak? Mit kezdjenek mindezzel? A mérleg egyik serpenyőjében a sok jó, az Úr jóságának megtapasztalása és megízlelése, a másikban pedig az egyre több rossz, a szomszédok megvetésének, szidalmazásának, a hátratételnek a megkóstolása.  Nyilván erősen vetődik fel a kérdés, hogyan éljünk megpróbáltatások, az ellenségesség idején.
Péter apostol, aki pásztori figyelemmel fordul a szétszórtságban élő kis-ázsiai keresztény közösségek felé, a 34. zsoltárt használja, hogy bátorítsa és erősítse őket… Péter előtt körülbelül 1000 évvel Izrael nagy királya, Dávid volt az, akinek nevéhez kapcsolódik számos imádság, amit a Zsoltárok könyvében találunk. Ez volt a zsidóság, Jézus, majd Jézus követői imádságos könyve. Természetes, hogy Péter apostol is innen merít.
Hogyan szólalhat meg itt Dávid zsoltára? Hogyan láthatnának jó napokat, hogyan örülhetnének az életnek?
Dávid áldja az Urat, aki megszabadította őt ellenségétől. A helyzet annyira kétségbeejtő volt, a félelem annyira úrrá lett rajta, hogy eszelősnek tetette magát. Ez talán megmosolyogtató, vagy a valóságtól elrugaszkodottnak tűnik, de ha közelebb lépünk hozzá, megrendítő. Dávid űzött vadként menekül, mert Saul, Izrael királya hajtóvadászatot rendez ellene, akiről tudja, hogy hamarosan a helyébe fog lépni. Így kerül Dávid Gátba, ahol szeretne inkognitóban maradni, hiszen ha felismerik, el is árulhatják. Amikor ennek veszélye közel jön, Dávid megretten: "Félkegyelműnek tettette hát magát előttük, és amikor köztük volt, úgy viselkedett, mint egy eszelős: firkálgatott az ajtószárnyakra, nyálát pedig a szakállára csurgatta." (1Sám 21,4) Minden méltóságának feladása kétségbeesésében. Ebben az időben születik a zsoltár, abból a tapasztalatból, hogy Isten megmentette.
A szabadításért hálaadó imádság ez, amely megerősíti, hogy Isten meghallgatja, amikor övéi a megpróbáltatásban hozzá kiáltanak; Isten eljön, és kimenekíti őket. Majd a zsoltár rátér arra, hogyan élhetünk ebben a szabadulásban úgy, hogy örüljünk az életnek és jó napokat lássunk.
Vigyázz, hogy nyelved ne szóljon rosszat, és ajkad ne beszéljen csalárdságot! Hagyj fel a rosszal, és cselekedj jót, törekedj békességre, és kövesd azt! Az ÚR szeme látja az igazakat, füle meghallja kiáltásukat. Az ÚR a gonosztevők ellen fordul, emléküket is kiirtja a földről. Akik az ÚRhoz kiáltanak, azokat meghallgatja, és kimenti őket minden bajból. Közel van az ÚR a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti. Sok baj éri az igazat, de valamennyiből kimenti az ÚR. Megőrzi minden csontját, egy sem törik el közülük. Halálos veszedelem éri utol a bűnöst, megbűnhődnek, akik gyűlölik az igazat. Az ÚR megváltja szolgái életét, és nem kell bűnhődnie senkinek, aki hozzá menekül.
Világos, Péter miért ezt állítja a beszorítottságban, a szomszédaiktól való félelmek közt élő keresztények elé. Egyrészt felmutatja, ami a tapasztalatuk is, hogy Isten szabadító Isten. Mindannyian átélték, hogy Isten a korábbi, sok szempontból hiábavaló, életüket mindenféle iránya rángató vágyakból, addikciókból megszabadította őket. Ugyanígy várhatják, hogy Isten kimenti őket a jelen küzdelmeiben is. Másrészt viszont Péter, a zsoltár alapján, egy nem népszerű és nem magától értetődő útra hívja őket. Ne gyalázzátok az ellenségeiteket, hanem áldjátok őket. Ne akarjatok erővel győzni a helyzet felett, engedjétek, hogy az Úr győzzön értetek. Legyetek áldássá!
Ha az a kérdés, hogyan éljünk, hogy jobb napokat lássunk, Péter válasza: legyetek áldássá. Ne azt nézzétek, hogyan tudjátok magatokat bebiztosítani a bizonytalan jövőre. Ne azon küzdjetek, hogy amikor hozzátok közel lévőkből ellenségesség, keserűség árad ki, hogyan támadjatok vissza, vagy hogyan védjétek meg magatokat. Amikor megrettentek, hogy miből fogtok élni, ne az legyen az első, hogyan mentitek meg magatokat. Nem; Péter annyit mond, legyetek áldássá, mert arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek. Hogyan?
 A válasz: krisztusi erények
A levél jelen szakaszában Pál summázza, amit korábban eléjük tárt: "Végül pedig legyetek mindnyájan egyetértők, együttérzők, testvérszeretők, könyörületesek, alázatosak."
Amikor erre az öt kifejezésre tekintünk, hadd vezessem be a ma ritkán használt "erény" fogalmát. Az "erény" kicsit ódivatúnak hangzik, és a ma emberében inkább valamiféle merev vallásoskodás, vagy vallási elvárás, esetleg konzervatív (maradi) nevelés kötődik hozzá. De meggyőződésem, hogy akkor ragadjuk meg az ige lényegét, ha az "erény" kategóriában figyelünk erre az öt jellemzőre, ami az örömteli és jó élethez vezet.
Erény: "jó készség, mely az embert és tetteit jóvá teszi." http://lexikon.katolikus.hu/E/er%C3%A9ny.html  Készségről van szó, ami mélyebben ül, mint a cselekedeteink. Egy másik definíció: "ami képessé tesz bennünket kimagasló cselekedetekre, kitartóan és különösebb erőfeszítés nélkül." (MPC, On Hope, saját jegyzet). Egy példa legyen a reménység, mint erény. Gondolj valakire, aki mély krisztusi reménységet tanúsít szinte mindig, amikor találkozol vele. Nem összeszedi magát, hogy most mire is hív a krisztusi reménység, hogyan is élhetném ezt meg, hanem egyfajta természetességgel fakad belőle. "Begyakorolta már", hosszú évek alatt egyre inkább az övé lett. Éli a reménységet.
Legyetek … egyetértők
Egyetértés - a szó jelentése: egyféle gondolkodás. Nehéz, hiszen a sokféle módon történő gondolkodás érték. Egyrészt, mert nem erőltethetjük másra a saját gondolkodásunk, mondjuk szinte dogmaként; másrészt, mert a többféle gondolkodásból gazdagság fakad. A bibliai szöveg összefüggésében azonban az "egyféle gondolkodás" inkább az egységről szól. Például gondolhatunk egy házaspárra, akik egy konkrét dologban kétfelé húznak. Mindketten meg vannak győződve a maguk elképzelésének az igazságáról. Egyre nagyobb a szakadék, egyre elkeseredettebb a harc. Ilyen (és hasonló) helyzetekben érkezik az apostol intése: legyetek egyetértők. Ez nem hoz azonnali megoldást, de figyelmeztet: valami nem jó irányba megy. Keresnünk kell az egyetértést, az "ugyanazt gondolást", valamilyen módon. Egy házasság, egy családi közösség, egy munkahelyi közösség, egy gyülekezeti közösség nem mehet százfelé.
Az "egyetértő" mint erény tehát nem vélemény-feladás, hanem annak a készsége, az az érettség, hogy törekszünk erre az egységre. Zsigeri hozzáállás a dolgokhoz: felismerem, ha nincs egyetértés, és ekkor elindulok az egység munkálásán. Harmóniára, egységre törekszem, és ezért újra tudom gondolni a magam elképzelését, sőt, el is tudom engedni. Alá tudom rendelni magam a másiknak is, ha kell, az egység érdekében. Ez pedig nem más, mint Jézus Krisztus értelmének, lelkületének, szeretetének felöltése.
Ha örülni szeretnétek az életnek és szeretnétek jó napokat látni, legyetek egyetértők.
Legyetek együttérzők
Az "egyet gondolkodáson" túl ez az erény máshol gyökeredzik az emberben: az érzelem szintjén. Együtt-érzés, együtt-szenvedés. Pál a római levélben így fogalmazza ezt meg: "örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal." (Róm 12.15)
Az együttérzés ellentéte a közömbösség. Amikor annyira el vagyok foglalva magammal, hogy képtelen vagyok belépni a másik helyzetébe: örömébe vagy bánatába. Az eszemmel tudom, akár, hogy kellene, de nem tudom közel engednem magamhoz a másik ember baját. Máskor akár meg is indoklom ezt: kívül kell maradnom, mert különben elsüllyedek. "Nem vehetem magamra még mások terheit is." - Végül, van talán egy még fájdalmasabb valósága ennek: amikor örülök (pl. csak egy finom elégedettség vagy önigazság formájában), amikor más sír; és sírok (talán csak enyhe vigasztalanság formájában), amikor más örül. Ilyenkor azt láthatom, hogy Krisztus szeretete helyett milyen más erők munkálnak bennem…
Ha örülni szeretnétek az életnek és szeretnétek jó napokat látni, legyetek együttérzők
Legyetek testvérszeretők
A kifejezés az Újszövetségben a Krisztusban testvéreinkre vonatkozik. Nem egyfajta haverság ez, hogy "jól megértjük egymást", különösen nem egy olyan fajta haverság, ami lenézi a kívülállókat. Ez gyakran fenyegeti a közösségeket: az tart össze, hogy különbek vagyunk, mint azok, akik semmit nem tudnak arról, ami nekünk fontos. És ez bármi lehet: az agár tenyésztők, a villányi vörösbor kedvelők, a hentesnél evők, az otthon kovászos kenyeret sütők, stb…közössége. A "mi tudjuk, hogy miért jó és fontos ez, a többiek tudatlanok…" érzésének nincs helye a keresztény közösségben, mert mi nem klub vagyunk.
Amint sokszor mondtuk, és tapasztaljuk is, nem azok a testvéreink, akik éppen olyanok, mint mi, akikkel annyi minden közös bennünk, hanem azok, akiket Jézus a megváltásuk és a megváltásunk által nekünk testvérnek adott. Ő pedig lehet, hogy másokat ad, mint akiket mi választanánk. Ebben az összefüggésben hangzik: legyetek testvérszeretők.
Hogyan mutatkozik ez az erény a keresztény közösségben? Talán legjobb, ha először a (jól működő) családra gondolunk. Amennyiben a családtagjaink iránt természetes módon nagyobb figyelemmel, több szeretettel vagyunk mint mások iránt, az helyénvaló. Ha valami rossz történik, mindenki a családtagjaira gondol először, vajon biztonságban vannak-e. És ez nem jelenti, hogy akkor hidegszívűek, közömbösek lennénk, egyszerűen csak közelebb állnak hozzánk ők, mint mások. Nos, ilyen a testvérszeretet, amikor jelen van a keresztény közösségben. A Krisztusban testvéreid jutnak eszedbe a baj idején. Keresed őket, figyelsz rájuk. Segítesz, kifejezed a szereted, törődésed. A korai keresztényeket a Krisztusban megtalált új élet öröme és szeretete kovácsolta egybe, családdá. Nagy szükség is volt erre abban a környezetben, ahol elutasítással találkoztak. Többen élitek ezt ezekben a hetekben, imádságos szívvel megemlékezve testvérekről, felkeresve őket, bátorítva egymást.
Ha örülni szeretnétek az életnek és szeretnétek jó napokat látni, legyetek testvérszeretők.
Legyetek könyörületesek
Ez a kifejezés még mélyebbre visz bennünket az egymás iránti törődésben, együttérzésben, szeretetben. A lényünk bensőjében felfakadó indulatról van szó. Az eredeti kifejezés mögött a "benső szervek" kifejezés áll; a Károli fordítás ezt egy helyütt "a szív dobogásával" fejezi ki, a héber kifejezés mögött pedig gyakran az anyaméh képe áll. (Vö. Ézs. 63.15) Ez Isten könyörületessége, szánalma népe iránt; ezzel tekintett Jézus a népre, akik "olyanok voltak, mint juhok pásztor nélkül." (Mt 9,36) Könyörület, amely a szív mélyéből fakad, szánakozás, amely a bensőnk mélyéből indul fel mások fájdalmával találkozva.
Nem könnyű élethelyzeteket feltételez. A szív felindulása, a benső megindulása egyfajta megrendültség, sőt, fájdalom annak, aki könyörületes. Automatikusan inkább elfordítanánk a fejünket attól az embertől, aki olyan súlyos nyomorúságba kerül, hogy megindul tőle a szívünk. A könyörületesség azonban azt jelenti, hogy odafordulunk, és a benső felindulás cselekedetté lesz. Boldog az az ember, akiben növekszik a könyörületesség készsége, mert Jézus növekszik a szívében!
Ha örülni szeretnétek az életnek és szeretnétek jó napokat látni, legyetek könyörületesek.
Legyetek alázatosak
Alázatos az, aki felnéz a másikra ("alacsony + gondolkodás" szavakból). A klasszikus görög kultúrában ez a fajta "alacsonyság", és így alázat, megvetendő volt. Hasonlóan, ma is sokan elbizonytalanodnak az "alázat" szó hallatán. Alázatoskodás, gyengeség, önmegvetés… talán ezek jutnak az eszünkbe. Nehéz az alázatot, mint pozitív krisztusi erényt megragadni.
 Az alázat, mint erény, mindig meglátja a másikban azt, amiben ő különb, ami miatt a másik embert tisztelni tudja. Az alázatos ember fel tud nézni a másik emberre úgy, hogy közben nem nézi le, nem veti meg magát. Azért, mert Krisztusból nyert egészséges önelfogadást. Pál írja: "Ne gondoljátok magatokat többnek, mint amennyinek gondolnotok kell" (Róm 12,3). Óriási ajándék és szabadság, amikor ez megszületik. Az alázatosnak éppen azért nem kell fennhéjázónak lennie, azaz magát/tekintetét mások felé emelnie, hogy lenézze őket, mert Krisztusban tudja, hogy milyen értékes, milyen ajándékai vannak. Elégedett, és ezért nem kell minden áron másokat maga mögé utasítani, maga alá lökni. Az alázat nem azt jelenti, hogy értéktelenebb, kevesebb vagy mint a másik, hanem annak a szabadsága, hogy fel mersz nézni a másikra. Ez Jézus alázata, aki másokat felemelt - miközben ő maga alászállt. Engedte megaláztatását a gyalázásban, majd a kereszthalálban, mert mindeközben felnézett az Atyára. Ahogy Dávid a 34. zsoltárban mondja:   
"Áldom az URat mindenkor, állandóan őt dicséri szám. Az ÚRral dicsekszik lelkem. Hallják ezt az alázatosak, és örülnek. Hirdessétek velem az ÚR nagyságát, magasztaljuk együtt az ő nevét! Az ÚRhoz folyamodtam, és ő meghallgatott, megmentett mindattól, amitől rettegtem. Örömre derülnek, kik rátekintenek, nem pirul az arcuk. Kiáltott az elesett, az ÚR meghallgatta, és minden bajából kiszabadította."
Amint újra és újra felnézünk a hatalmas, csodálatos, szabadító Istenre, amint megtanulunk kiáltani az elesettségben, amint átéljük, hogy segítségünkre siet, az alázat formálódik bennünk.
Ha örülni szeretnétek az életnek és szeretnétek jó napokat látni, legyetek alázatosak.
Mindezek egy közösség erényei. Mint közösség, igen korlátozottak vagyunk ennek egymás iránt való megélésében a szétszóratás idején. De élnünk kell a családunkban, élnünk kell a munkatársainkkal, mindazokkal, akikkel fizikai vagy online közösségben vagyunk. Így lehetünk áldássá…
A kuIcs: mert áldást örökültünk
Ki az, aki szeretne jó napokat látni? Legyetek áldássá. Itt a recept: "legyetek mindnyájan egyetértők, együttérzők, testvérszeretők, könyörületesek, alázatosak" - hallottuk. Sőt:  "Ne fizessetek a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást… "
De ez nehéz, mondjuk. Mióta gyakorlom már, de semmi változás, semmi "jobb napok." Gyaláznak a gyerekeim, a szüleim, a testvérem, a főnököm, a beosztottam, a párom… Elfáradtam, elegem van. Próbálom, de nekem ez nem megy. Lehet hogy neked ilyen nagy hited van, de nekem nincs. - Ilyeneket, és ehhez hasonlókat mondunk. Nem kér túl sokat Péter? Valószínű, neki nem kellett online tanítani a gyerekeit, miközben a házastársa kiborul, ő pedig képtelen a munkáját rendesen home office-ből végezni, és az is kérdés, hogy meddig lesz munkája… Mindeközben ott vannak a nagyszülők, akik nem értik, miért nem kellene kijárniuk, és hiányoznak a barátaim is…
"Ne fizessetek a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást… " Hogyan?
Az Úr Jézus szavai ezek. Péter írja a gyalázatot szenvedő keresztényeknek, az a Péter, aki hallotta, amint Jézus ezt tanítja. Az a Péter, aki tudja, hogy Jézus ezt meg is élte, hiszen a kereszten az ellenségeiért imádkozott. Amikor összetörték, nem gyalázat, hanem áldás ömlött ki belőle. Az a Péter ír, aki ekkor már nem volt Jézus mellett, mert megtagadta őt. Az a Péter, aki - tagadása által - barátból ellenséggé lett. Az a Péter, akire Jézus szintén áldást mondott, bár tudta, nem fog mellette maradni, azaz elárulja őt. Az a Péter szól itt, aki maga is abból él, hogy volt valaki, aki nem fizetett neki gonosszal a gonoszért (pedig ő megtagadta, elárulta), gyalázkodással a gyalázkodásért (átkozódva árulta el). És talán éppen ezért írhatja ezt. Mert tudja, hogy lehetetlen nekünk megélni, de tudja, hogy mégis lehetséges, mert Jézus ezt tette velünk.
"Arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek."  Múlt idő: Ez a Jézus, aki Pétert is, Péter címzettjeit is, bennünket is elhívott. Éppen szelídsége, szeretete, könyörülete, együttérzése által. Ez a Jézus, aki bennünket is megáldott, hogy örüljünk az életnek és jó napokat lássunk. Hogy elégedettek lehessünk vele és benne már itt, a megpróbáltatások között, és hálával lépjünk be örökségünk teljességébe, az örök életbe. Öt ünnepeljük most, házi istentiszteleten az úrvacsorai közösségben. Fogadjuk őt örömmel, amint megjelenik az otthonainkban, akár többen, akár magunk vagyunk. Kérjük, és engedjük, hogy szelíd szeretetével látogassa meg és frissítse fel megfáradt, megkeményedett szívünket. Hogy amikor szorongattatunk, Krisztus szelídsége, Krisztus jó illata ömöljön ki belőlünk. Ámen!
(Lovas András)

Mert nem ismerted fel meg látogatásod idejét – Urunk, meglátogattál bennünket, népedet, országunkat és az egész világot. Könyörgünk hozzád, hogy oszlasd el szívünk mindent keménységét, vedd el szemünk minden vakságát, hogy lássunk téged, leboruljunk előtted és imádjunk téged. Szerettük volna, ha másképpen jössz el közénk, folyamatosan vártuk, kértük, hogy mi mindenben fordítsad még jobbá, kényelmesebbé, szebbé az életünket, te azonban örök mennyei bölcsességedből úgy találtad jónak, hogy csak akkor van esély arra, hogy megismerjünk igazán téged, és megismerjük milyen messze szakadtunk el tőled, ha súlyos látogatást eszközölsz.
Köszönjük neked, hogy ezzel együtt tudjuk, hogy mennyei Atyánk vagy, aki bőséges az irgalomban, gazdag minden kegyelemben, és aki nem gyönyörködik abban, ha bárki is elveszik. És talán éppen azért hoztad ránk ezt a nagy rosszat, hogy megalázzuk magunkat, hogy mint a te néped, megtérjünk bűnös útjainkról, nehogy elvesszünk.
Kiáltunk hát hozzád drága mennyei Atyánk, hogy áraszd most ki Szentlelkedet, ahogy összegyűlünk otthonaikban ezen az istentiszteleten. Szólíts meg bennünket igaz szavaddal, vigasztalj, bátoríts, ints, feddj, taníts, tedd mindazt, amit jónak látsz. Jöjj Szentlélek Isten!
Jeremiás próféta könyvében különös szakasz a 45. fejezet. A próféta egyszemélyes üzenetet hirdet hűséges írnokának, Bárúknak, aki Jeremiás beszédeit egy könyvbe írta le. Jeremiás azonban elhívása alapján népek prófétája. Egy olyan időszakban hirdeti Isten üzenetét Isten népe, Júda számára, 40 éven keresztül, amelyben hatalmas népek tűnnek el és emelkednek fel, amelyben két szuperhatalom Babilon és Egyiptom vívja a maga harcát, és mindezek összeütközéseben ott van a pici nép Júda.
A próféta fő üzenete, hogy Babilon nemcsak körülzárja Jeruzsálemet, hanem be fogja venni, el fogja pusztítani, fogságba fogja vinni, és mindez Isten kezéből jön. Hosszú szolgálata alatt újra és újra megtérésre hívta Isten népét, elfordulásra az idegen istenektől, igazságos és könyörületes életre a szegények iránt, de Júda nem hallgatott az Úrra. Így érkezik el Isten ítélete, az ostrom, majd a fogság. Az egész társadalom megrendül.
Ez az a helyzet, amikor Bárúkból kifakad személyes fájdalma, és amikor Isten a prófétán keresztül személyes üzenetet küldött neki. A mai igehirdetésben ennek alapján az van előttünk, hogy hogyan viszonyuljunk személyes szenvedéseinkhez, veszteségeinkhez egy olyan időben, amikor Isten az egész világot megrendíti. Három gondolatban fogjuk ezt körüljárni:
1. Isten ismeri a panaszunkat
Bárúk egy olyan az Úrhoz és az ő prófétájához hűséges, nem "első vonalbeli" ember, aki ezzel a magatartásával komoly kockázatot vállalt. Amikor felolvassa a királynak az általa leírt tekercsen Jeremiás üzenetét, a király cinikusan elégeti az Úr igéjét (Jer. 36). Nemcsak Jeremiásnak, hanem Bárúknak is menekülnie kell... Pedig Bárúk előtt fiatalemberként fényes jövő előtt állt. A nagyapja Jeruzsálem kormányzója volt, Bárúknak pedig minden lehetősége meglett volna egy normális világban arra, hogy fontos emberként hűségesen szolgáljon. És most Bárúk elfáradt: "Jaj nekem, mert az ÚR kínnal tetézi fájdalmamat! Belefáradtam a sóhajtozásba, nem találok nyugalmat!"
Ez Bárúk panasza, ami sokak panasza ezekben a napokban.
Különösen aggodalmas szívvel gondolok azokra, akik a járvány helyzettől függetlenül, már azelőtt is sok fájdalmat, küzdelmet éltek meg. Akik sóhajtoztak, és akik számára mindaz, amit a járvány hozott, a bezártság, a betegségtől való félelem, szeretteik féltése, esetleges fenyegető anyagi kilátások csak tetézik a fájdalmat. Sok testvérünk van, aki most így kiált fel mint Bárúk, belefáradtam a sóhajtozásba és nem találok nyugalmat.
És vannak közöttünk sokan mások, akik alapvetően álmokkal, tervekkel voltak még három-négy héttel ezelőtt is, és akik azt élték meg, hogy minden álmuk és tervük pillanatokon belül összeomlott. Eltelt három hét, és minél inkább telnek a napok és a hetek, annál jobban látjuk, hogy hosszú ideig fog ez tartani. És talán ők is azt mondják, belefáradtam ebbe az egészbe, nem találom a nyugalmat.
Szeretnélek titeket azzal bátorítani, hogy mindezek a kiáltások eljutnak az Úrhoz. Hiszen Isten az, aki itt ebben a bibliai szakaszban beszél, és nem Bárúk: "Az Úr Izráel Istene ezt mondja rólad Báruk: te így beszélsz... " Isten pontosan tudja mi van a szívünkben. És ez akkor is megerősítő és vigasztaló nekünk, az ő népének, ha a folytatás először egy feddés lesz.
2. Isten figyelmünket (mégis) a maga fájdalmára irányítja
Az első üzenet feddés, a második ígéret.
"Nézd csak, amit építettem, azt most romba döntöm, és amit ültettem, most kigyomlálom az egész országban. És neked nagy kívánságaid vannak? Ne legyenek! Mert most veszedelmet hozok minden emberre – így szól az ÚR." A babiloni hadsereg körbezárta a várost. A fenyegetettség egyértelmű, és Isten a próféta által ítéletet hirdet Júda és Jeruzsálem felett. A pusztulás és a fogság hamarosan bekövetkeznek.
Ez az a helyzet, amit Isten így fogalmaz meg: amit építettem, romba döntöm, amit ültettem, kigyomlálom. Isten azt mondja Bárúknak, hogy amikor az egész nép megrendül, amikor népek és nemzetek ("minden ember" más népekre is vonatkozik) kerülnek ítélete alá, Bárúk nem maradhat kívül mindezen.  Isten ismeri a fájdalmát, ismeri a hűségét, amivel ott állt mellette, és hallja a kiáltását. De Bárúk, részese vagy mindannak, ami a várossal, az országgal, a népekkel történik.
Mintha Isten azt mondaná, nekünk, mi lenne, ha most nem a magunk veszteségeit néznénk, hanem Isten szívére tekintenénk? Mi lenne, ha (végre) nem a magunk fájdalmait siratnánk, hanem odafordulnánk ahhoz, aki az egész világot áttekinti, aki az egész világot kezében tartja, akinek kezéből veszünk mindent jót és minden rosszat?  A kérdés, hogy készek vagyunk-e és képesek vagyunk-e a saját bajainkat ennek a nagyobb történetnek a fényében látni? Mondhatjuk persze, hogy Isten kegyetlen, nem törődik velünk, nem adta meg, amit vártam, stb… - de ez semmi más, mint további ragaszkodás mindahhoz, ami "nekünk jár." Annak a veszélye, hogy nem ismerjük fel "a meglátogatásunk idejét", nem ismerjük fel, mit tesz az Úr. Nem, mert csak magunkat látjuk…
Mit tesz az Úr?
Nos, van valami különös abban, ahogy ez a láthatatlan, pici mikroorganizmus térdre kényszerítette a nyugati civilizációt. Szuperhatalmak rendülnek meg, globális gazdasági erősségek inognak, és nem tud azonnali megoldást adni sem a tudomány, sem a technika (miközben imádkozunk mind a kutatókért, mind az orvosokért…). Mintha Isten azt mondaná: látjátok, ti, akik úgy gondoltátok, bevehetetlen az életetek, ennyire gyengék és sebezhetők vagytok. A tudományos és technikai kontrollra, a fogyasztásra és jólétre, az én önmegvalósítására épülő berendezkedésünk hajója léket kapott. Isten megítélte bálványainkat, aminek nyomában zavarodottság, félelem, frusztráció jár… De hogy ne maradjon mindez elvont, hadd idézek két olyan reklám-szöveget, amelyeket az elmúlt hónapokban találtam.
Egy női ruha benső felirata: "Önmagad szeretete a legnagyobb forradalom." Kultúránk egyik hazug szlogenje. És nézzétek, most, amikor csapást szenvedünk, mennyi önzetlen szeretet és segítés fakad fel a társadalomban! És mennyivel több figyelem születik bennünk egymás iránt, és - remélhetőleg - a szomszédaink iránt. Nyilván nem szűnik meg az emberi szív önzése, de próbáljon ma valaki kiállni, és fennen hirdetni, "önmagad szeretete a legnagyobb forradalom." Hol lennének az orvosok, az ápolók, és mindazok, akik minket szolgálnak…?!
Egy gyorsétterem pedig a következő módon hirdette magát (és ez is, mint az előző, csak egy nagyon szemléletes megfogalmazása kultúránk megítélt bálványának): "Ahogy te szeretnéd - Jogod van arra, hogy tiéd legyen, amit akarsz, pontosan akkor, amikor akarod. Hiszen az élet étlapján te vagy a 'mai nap specialitása'. És a holnapé is. És azt követő napé is, és így tovább… Érzed a sodrást. Igen, ez így van rendjén. Lehet, hogy mi vagyunk a király (Burger King), de te barátom, te vagy az, abszolút uralkodó." És akkor megjelenik a vírus…  és rájövünk, hogy nem uralunk semmit. Még azt sem, hogy kimegyünk vagy otthon maradunk…
Én úgy látom, hogy Isten megítélte ezt a bálványt, leleplezte, és mindezt azért, hogy felébredjünk. Sokan félnek kimondani az "ítélet" szót. Talán az segít, ha megértjük, milyen indulat van Isten Bárúknak adott feddése mögött. Ha Isten romba dönti, amit épített, kigyomlálja, amit ültetett, azt nem szenvtelenül és nem örömmel teszi. Aki lerombolja a sajátját, fájdalommal teszi. Fájdalommal, hiszen Isten szeretettel és hűséggel hozta ki Izraelt Egyiptomból, hogy elplántálja az Ígéret földjén. Mindazt, amit értük tett, ahogy gondozta, pásztorolta őket, lenullázni készül, mert megkeményítették a szívüket és nem hallgatnak rá. Isten ítélete, haragja Isten szeretetébe, fájdalmába csomagolt.
Ezt látjuk abban is, ahogy Jézus virágvasárnap kőkemény ítéletet hirdet Jeruzsálem felett, és teszi mindezt úgy, hogy sír az elveszettek felett (Lk 19. 41-44). Ennek megragadása segít nekünk elfogadni, milyen értelemben és mélyen lelkülettel beszélhetünk ítéletről ma. Amikor emberek halnak meg, emberek kerülnek anyagi kiszolgáltatottságba, egyedülállók élik át az elszigeteltség fájdalmát, családok szembesülnek azzal, hogy mennyi mindent csak azért tudtak elhordozni, mert nem kellett szorosan együtt lenni… Isten nem gyönyörködik ebben. Meg kell, hogy ítéljen, meg kell, hogy fenyítsen, ahogy Atya fenyíti gyermekét, mert különben nem változunk. Ugyanakkor ítélete mögött szeretete és fájdalma is ott van. Nem az egyes emberek ellen szól mindez (távol legyen, hogy bárki halálát, bármely konkrét szenvedést annak az embernek ítéletével azonosítsunk!); jel mindez arra nézve, hogy változnunk kell.
Kedves testvérek!
Nem könnyű az út, amire az Úr hív, de egyértelmű. Emeljük fel szemünket saját fájdalmunkról, és nézzünk az Úrra. Ezen a Virágvasárnapon arra Jézusra, aki belép életének legsötétebb, legnehezebb napjaiba. Akkor tudjuk Jézust ezen az úton követni Nagyhéten, ha elfordulunk a fájdalmunktól, és oda fordulunk Jézushoz. Ha egyszerre tarjuk magunk előtt a nagy titkot: Miközben sok nyomorúságunk ma Isten ítélete, minden mögött ott van a szeretete. Talán jobban meglátjuk és magunkhoz öleljük így Jézus halálának a titkát is. A kereszt titkát, ahol ő nem úgy kiáltott, mint Bárúk: "Jaj nekem, mert az ÚR kínnal tetézi fájdalmamat! Belefáradtam a sóhajtozásba, nem találok nyugalmat!"  - hanem csendes alázattal hordozta el értünk az Atya bűn miatt való haragját. Isten ítélete és Isten szeretete: különös, titokzatos módon ott, Krisztusban. Imádkozzuk ezt, keressük ezt, hogy egyszerre lássuk az Úr szentségét és igazságát, valamint szeretetét és fájdalmát! Csak így élhetünk hűségesen ebben az időben. Mert ne feledjük, mi is megrendíttetünk, megrázatunk, megítéltetünk mint Isten népe, és ilyenkor derül ki, hogy mi az életünkben, ami megmarad, és mi az, ami könnyűnek találtatik…
Ebből fakad megújulás, megtisztulás a mi életünkben, valamint ez tesz szabaddá arra, hogy szeretettel, szolgálattal forduljunk embertársaink felé. Mert ami megméretik most, hogy mi, mint Isten népe, tudunk-e szeretni, másokat (szomszédokat, ismerősöket) önzetlenül szolgálni.  És igen, itt a keresztnél ismerjük fel, hogy nem mi uralkodunk, és Isten uralma sokkal nagyobb és szabadabb, mint mi elképzeljük. Krisztus a harmadik napon feltámad! Isten uralma másképpen bontakozik ki, mint ahogy mi gondoljuk vagy értjük, de Ő minden körülmények között jó!
3. Isten megtartásáról biztosít bennünket
Végül ígéretet kap Bárúk: „életedet ajándékul kapod, bárhová mégy.” Ez Isten ígérete. Megfeddi, hogy csak magát látja, de végül a legnagyobb ígéretet teszi neki. Mert vannak, akik Jeruzsálemben pusztulnak el. Vannak, akik a fogságba vezető úton pusztulnak el. Vannak, akik a fogságban vesztik életüket. Vannak, akik Egyiptomba menekülnek, és ott vesznek el. De Isten arról biztosítja szolgáját, hogy életét megőrzi. Ajándékba kapja egy olyan korban, amikor sokan erőszak által vesznek el.
Életedet ajándékba kaptad. Hogyan halljuk és értjük az ígéretet most, amikor Jézust követjük a Nagyhét szenvedéseiben? Amikor látjuk, hogy ő végigmegy az elveszés útján, mit jelent, hogy mi életünket kapjuk ajándékba?
Ha Isten e személyes próféciában azt ígérte Bárúknak, hogy megtartja életét, akkor ez óriási vigasztalás neki. Hogyan alkalmazhatjuk ezt magunkra? Nos, tudjuk, hogy az életünket ajándékba kaptuk. De felelőtlenség lenne olcsó vigasztalást nyújtani, mondván, hogy ez azt jelenti, hogy keresztények nem halnak meg a betegségben. Mert tudjuk, hogy igen (sőt, olyan is van, aki mások javára lemondva a lélegeztetőgépről., önmagát áldozta).
A héten meghallgattam egy Magyarországon is egyre népszerűbb amerikai prédikátort, Andrew Womack-et, aki azt hirdeti, hogy az ő ismerete és hite olyan magas szinten van, hogy tudja, ha a vírus hozzáér, elpusztul. Nos, nem hiszem, hogy ez az örömhír. Sőt, ez sokkal inkább hamis tanítás.
Életünket Istentől Jézus Krisztusban kaptuk ajándékba: megváltásunk által. Olyan életet kaptunk tőle, amely életet tőlünk semmi és senki el nem vehet. Jézus Krisztus maga él bennünk, és így ezt az életet, még a halál sem ronthatja le. Legvégső értelemben azért lehetünk szabadok arra, hogy másokat szeressünk és szolgáljuk, arra hogy életünket egészen az Úrra bízzuk, mert tudjuk, hogy akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. Szeretném hát ezt az örömhírt a szívetekre helyezni: életeteket ajándékba kaptátok. Éljetek vele bölcsen, hűségesen! ÁMEN!