Evangéliumi fókusz

Kedves Testvérek! Biztos észrevettétek már ti is, hogy a rossz hírnek mekkora értéke van: a különféle botrányok, katasztrófák, bűnügyek a legérdekesebbek. Ezek kapnak a legnagyobb figyelmet a hírcsatornákon, az újságokban. Ezekre figyelünk fel mi magunk is jobban. Azt mondják, jóval több jó dolog, pozitív üzenet kell, hogy felülírjon egy rosszat. És sajnos rossz hírből van bőven, ehhez azt hiszem, mindannyian tudunk példákat sorolni. A felolvasott Ige olyan, mintha egy híradás lenne napjainkból. Kommentár arról, ami történik, ami körülvesz minket. Milyen igaz mindaz, amit az Igében hallottunk, lehet, bólogattunk is: igen, ilyen szörnyű ez a világ. Ennyi a bűn. Szörnyű egy hely ez! Nem is értjük, hogy vált ilyenné ez a világ! Megérett a pusztulásra. Esetleg magunk elé képzeltünk egy-egy konkrét embert: hogy lehet ő ilyen meg olyan…? Hogy lehet hát, hogy ennyire aktuális egy Ige, mint ez…? Az egyetlen bökkenő az, hogy ezt Pál nem a világról, vagy nem csak arról írja, hanem elsősorban az egyházról. Isten népéről. A tévtanítók jelenléte mellett az ember általános állapotáról, Istentől való elfordulásáról és a mindent átjáró romlottságról, ami alól senki sem kivétel.
1. Nehéz idők
„Nehéz idők jönnek” – mondja az apostol, ami nem egy közhelyszerű állítás, hanem felkészítés, józanság. Nem néhány hónapot jelent, hanem éveket, egy egész korszakot. A Krisztus visszajövetelét váró egyház időszakát, amikor az evangéliumot hirdetik világszerte, és ez újabb és újabb ütközéseket és harcokat hoz. Nem csak az első keresztyének üldözését, hanem évszázadokon át húzódó, hullámokban újra és újra megjelenő vajúdást, szülési fájdalmakat. Ezek az utolsó idők, amik nem az utolsó pillanatot jelenti időben, hanem azt, hogy ezekben az időkben még van lehetőség Krisztushoz fordulni, Őt hívni segítségül és lesz, amikor ez már nem lesz opció. Ebben az időszakban Isten népének feladata hirdetni és élni, hogy Jézus Krisztus az Isten fia feltámadt a halálból, legyőzte a halált és a bűnt, és nincs más uralom rajta kívül. Ebben az időszakban a korszellem, a lelkület, a közeg olyan, amit leír az apostol. Kívül és belül. Igazából lokalizálhatatlan. Nem lehet körülzárni, mint valami erdőtüzet, hanem olyan, mint a füst, ami mindent átjár és beivódik a ruhánkba, a bőrünkbe és mindenhol érezhető. özelebbről, amiről itt ír Pál, már nemcsak a pogányok között van jelen, hanem a keresztyén gyülekezeten belül is bomlaszt. Ezek a tendenciák, ez a gondolkodásmód az önzés elhatalmasodásán, az istenfélelem és a felebaráti szeretet semmibe vételén alapul. Ezek gyakran a „kegyesség formáját” öltik magukra, a vallási gőg álarca alatt akadályozzák az evangélium igazságát.
2. Tünetek
Na, de mik a tünetek? A felsorolt jellemzők ún. bűnkatalógus, ami konkrét tulajdonságokat, cselekvést, belső jellegzetességet írnak le, valójában az Istentől távol lévő állapot tünetei. Nem szeretném felsorolni még egyszer, inkább csoportosítom, olyan összefüggéseket nevezek meg, amik közösek bennük, és amikben megragadható a működés.
e.) Az ember minél távolabb lesz Istentől, minél inkább építi a saját földi hatalmát és erősíti, védi a saját igazságát, annál távolabb lesz az Igazságtól, Isten igazságától, ami örök és igaz és nagyon kellemetlen az ember számára, mert ellentétes a saját akaratával, szándékával. Az Ige viszont azt mondja, hogy aki Isten igazságától eltávolodik és a saját hatalmát építi, határtalanságában, féktelenségében, dölyfösségében nem jut messzire. Mert Isten igazságot szolgáltat. Mert akármi is legyen a látszat, Jézus Krisztus valóban úr ebben a világban is, és egy nap majd mindenki számára látható módon is itt lesz közöttünk az Ő uralma. Isten népének pedig a dolga az (lenne), hogy ezt az uralmat képviselje és hirdesse: Isten országa már közöttünk van. Krisztus uralma egy kibontakozó valóság, ami folyamatosan ütközik a földi hatalmakkal: ezért nehezek az utolsó idők.
3. Távolságtartás
Pál azt mondja Timóteusnak, az ő lelki gyermekének, az efézusi gyülekezet vezetőjének: fordulj el ezektől. Mindenütt ott van a lelkület, de amikor manifesztálódik valahol, valakiben nagyon nyilvánvaló módon, akkor fordulj el! Ne nézd, ne szemléld közelről, ne szörnyülködj, ne vitatkozz vele, ne bonyolódj személyeskedésbe, hanem fordulj el! Ne harcolj úgy, ahogy természeted szerint tennéd, hanem bízd Istenre a dolgot! Lesz lelepleződés, ne félj, és akkor minden nyilvánvalóvá válik. Nem neked kell igazságot szolgáltatnod. Te csak hirdesd az evangéliumot és tarts kellő távolságot! Így fogalmaz egy írásmagyarázó: „Pál vigasztalásul üdvtörténeti példát közöl azoknak sorsáról, akik az igazságnak ellenálltak, de elbuktak. Jannész és Jambrész, azok az egyiptomi varázslók voltak, akik konokul és hosszan ellenálltak Mózesnek az egyiptomi szabadítás alkalmából. (…) Történetükön illusztrálja Pál, hogy az igazságnak nem lehet huzamosan büntetlenül ellenállni. Jannész és Jambrész csak őstípusai azoknak a hamis tanítóknak, akik az üdvözítés története folyamán ámításukkal feltartoztatták egy időre az igazságot, Isten üdvözítő, szabadító munkájának kibontakozását, de végül is nyilvánvalóvá lett tehetetlenségük.” Nagyon egyszerű lenne megnevezni mindig aktuálisan egy-két megbízhatatlan embert, valamilyen hamis tanítást képviselőt és mindig elhatárolódni valakitől – de az Ige ennél többre hív. Nem szellemi ellenségkeresésre, hanem annak a felismerésére, hogy jár át ez a lelkület mindent, ami körülvesz minket.
4. Hogy tudja az utolsó napokban Isten népe, az egyház képviselni az evangéliumot?
A legfontosabb kérdés most számunkra, hogy te és én, mi, Isten népe, az egyház hogyan tudja képviselni Krisztust, hirdetni az Ő uralmát? Meggyőződésem, hogy a mi napjainkban, a mi időnkben a mindenkori három legsúlyosabb bálvány: a szexualitás, a hatalom és a pénz, és mindegyikkel dolgunk van. Az elmúlt vasárnapokon szó esett a szexualitással kapcsolatos fontos kérdésekről, Isten igazságáról. Ma pedig egy ugyanilyen fontos és veszedelmes dologról kell beszélnünk: a hatalomhoz való viszonyról. Mózes hirdeti a fáraónak Isten üzenetét. Nem mérlegel, s bár biztosan fél, elmondja, amire Isten hívja. Jannész és Jambrész pedig a megtévesztők, akik valójában gátolják Isten munkáját, mert próbálják megtéveszteni a fáraót és elhalványítani Isten üzenetét. Isten népe, az egyház, a gyülekezet olyan kellene, hogy legyen, mint Mózes! – Ehhez kell a távolság! Ha függésben van, nem megy oda, nem hirdeti, nem foglal állást, nem emeli fel a szavát. Az az egyház, amelyik túl közel van a hatalomhoz, nem tudja teljesíteni a prófétai kötelességét. Az egyház szolgálatának a bibliai összefüggésben két hangsúlya van. Az egyik: Isten népének alaphelyzete a jelenlét: a prófétai, hitvalló és távolságtartó, Istenre utalt állapot. Jelen lenni, de sosem asszimilálódni. A másik a szolgáló jelenlét, a kovász-lét. Belülről átformálni a társadalmat, minden szinten jó hatással lenni az evangélium hirdetésével. E kettő egyensúlyára, mindkettő meglétére szükség van. Hol van Isten népe, mit tesz most? Világszerte más és más szituációban van, de fókuszáljunk most saját hazánkra. A mi országunkban és alapvetően most a mi református egyházunkra gondoljunk. A válaszunk elsőre az lehet, hogy sokat tesz. Jelen van. Soha ennyi intézményt nem tartott fenn, soha ennyi pályázatban nem vett részt. Soha ennyi központi forrást nem kapott…! Mi hát a baj? Súlyos dolgokról kell beszélnünk. Az egyház egyik bűne, leggyengébb pontja jelenleg a hatalomhoz való viszony, ami minden bizonnyal a következő években is velünk lesz, megoldatlan, feldolgozatlan kérdés. Ennek a közepén, ennek a sűrűjében vagyunk. Nem az aktuális hatalmon lévőkre vonatkozik csupán, hanem minden hatalomra érvényes. Azokkal talán még nehezebb persze, akik barátságosabbnak, elfogadóbbnak tűnnek. Ki kell mondanunk, bármennyire fájdalmas is, hogy a Magyarországi Református Egyház számára történelmileg mindig is jellemzően nehéz volt a távolságtartás és a prófétai feladat betöltése. Ami a reformáció idején magától értetődő volt, a feudális működési módban egyre nehezebbé vált. Ha csak a 20. századot nézzük, az állam adta biztonság volt, amikor csábító volt egyházunk egy része számára, sokszor kötelezte el magát az aktuális hatalomnak, és nem tudott kellő távolságot tartani. Persze tisztelet az üdítő kivételnek helyi szinten, de rendszer szinten nagy szégyen az, ami mögöttünk van. A jobbra tolódás idején, a 30-as években ugyanúgy, mint az azt követő kommunista időkben. A héten emlékeztünk a kommunista diktatúra áldozataira… A 20. század második felében évtizedeken át működtek ügynökök az egyházban is: lelkészek, püspökök, vezetők voltak beépített emberei szó szoros értelmében is az államnak. Akik felelősek lelkésztestvéreik, gyülekezeti tagok bebörtönzéséért, haláláért, megnyomorításáért. Igehirdetések szolgálták az államhatalom érdekeit, akár a téeszesítést, vagy bármilyen ideológiai üzenet közvetítését. Aztán a nagy fordulat, a rendszerváltozás során és után sokan nem kértek bocsánatot a sok-sok bűnért, árulásért. Nem történt elszámoltatás, szembenézés. Kellemesen nyugdíjba vonult a többség azok közül, akik elárulták Isten népét. Nem történt megtisztulás, hanem megvárta egyházunk, amíg szépen meghalnak mindazok, akik érintettek voltak és így már nem kellett ezzel foglalkozni továbbá. Az utóbbi években a pozíciónyerés és az államtól való egyre komolyabb[R1]  anyagi függésébe sodródott az egyházunk. Nem más történik, mint hogy az anyaszentegyház prostituálódik. Pénzért adja magát. Bebiztosítja magát. Túl akar élni. Lehet, sokan nem is tudják, mit cselekszenek. Mégis történik. A közvélemény is értetlenül szemléli, hogyan vándorolnak százmilliók egyházunkhoz, milyen összefonódások alakulnak ki a hatalommal. Egyházunk „hatótávolságon belül van”, túl közel sodródott, ahonnan iszonyú nehéz kikerülni. Mint egy csillag gravitációs mezőjének csapdájába esett bolygó, kering az államhatalom körül. A mindenkori keresztyén egyház úgy tűnik, túl akar élni. Bármi áron… Ezért mint intézmény, mint rendszer, alkalmazkodik, idomul. És ha nem Krisztus van a fókuszban, akkor honnan vár megváltást az egyház? A kegyesség ereje, az evangélium ereje helyett, Isten ereje helyett a hatalom erejében bízik. Erről ismerhető fel: hogy nem az evangélium erejébe helyezi bizalmát. Nem abba a Krisztusba, aki fenntartója az egyháznak! Az egyház azért volt, van és lesz, mert Ő igazgatja. Több lelkipásztortól hallottam már, hogy attól fél, hogy kormányváltás lesz a legközelebbi választásokon és akkor jaj, mi lesz az egyházzal. Erről csak annyit, hogy az az egyház, ami egy épp aktuális kormányzattól várja a biztonságot és a megmaradást, megérett az ítéletre és a pusztulásra. A leleplező számunkra, a legmegdöbbentőbb, hogy a bizalom végső soron nem Krisztusban, az egyház urában van, hanem a látható hatalomban. És meg lehet magyarázni, hogy ez Isten eszköze… de akkor lepleződik le ez, amikor az egyház hallgat. Hallgat fontos kérdésekben, mint egy elnémított próféta. Hallgat mint intézmény, mint rendszer, de az egyes gyülekezetek és Isten gyermekei egyénként is hallgatnak. A hallgatás a legnagyobb igénye a mindenkori hatalomnak. Az egyház hallgasson, ne legyen próféta! Ne szembesítsen, ne legyen őrálló! Hallgasson és felejtsen el emlékeztetni! Az emberek ne gondolkodjanak, ne tegyenek fel kellemetlen kérdéseket! Hanem engedelmeskedjenek. Miért vonzódik tehát az egyház a hatalomhoz úgy, mint a bogarak sötét szobában a lámpafényhez? Azért, mert eltért az igazságtól? Mert nem hisz tényleg, valójában Krisztus uralmában? Mert nem bízza rá magát? Mert dicsőséget, befolyást és hatalmat akar maga is? Mert elfelejt azzá lenni, aminek elhívta őt az egyház Ura, az élő és feltámadt Krisztus?
5. Mit jelent tehát hűségesnek lenni most?
Böjtben vagyunk. Tartsunk bűnbánatot! Vizsgáljuk meg magunkat és kezdjük a megtérést magunkkal! Bánjuk meg a mi Urunk előtt, ha mi magunk nem Krisztusban bíztunk és más urakat imádtunk! Ha visszaéltünk a hatalmunkkal, ha megtévesztettünk bármiben másokat. Mert az egyház emberekből áll, belőled és belőlem, ezért ez az egész kérdés nagyon is érint. Valamilyen szinten mindannyiunkat. Vizsgáljuk meg a saját szívünket is! Nézzük meg a tüneteket! Isten Lelke fedje fel számunkra és győzzön meg, nem vagyunk-e magunk is önzők, pénzsóvárak, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek, szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint Istent… Bűnbánattal álljunk Istenünk elé és kiáltsunk az Ő irgalmáért! Az utolsó időkben, a vajúdás kínjai közt kiáltsunk, hogy adja meg nekünk a valódi megtérést, a gondolkozás megváltozását, a szív megváltozását minden egyes emberben, Krisztus testében, benned-bennem. A közösségünkben, Isten népében, az egyházunkban. És imádkozzunk a mindenkori vezetőinkért, hogy Isten könyörüljön rajtuk is, vezesse őket is. Hallassuk a hangunkat: az evangélium: Isten országa közöttünk van! Jézus Krisztus úr, legyőzte a legnagyobb hatalmat az ember felett: a halált! Feltámadásával megszerezte az örök életet és ez mindazoké, akik Benne hisznek! Álljunk ki az igazság mellett: egyedül Krisztus az úr és nem bízhatunk más hatalomban, nem függhetünk más hatalmasságtól! Ha hűségesek leszünk Krisztushoz, szinte biztos, hogy szenvedni fogunk. Ez várható, de vállalható, hiszen az evangélium mindig ütközik a kultúrával, erőkkel és hatalmasságokkal. Ezt nem lehet megúszni. Az Isten iránti hűségnek ára van. A népszerűtlenség. A tűrés. Akár a kirekesztettség. A szenvedés. Egyre inkább függetlenedni kell minden más hatalomtól, de még saját magunkat is fel kell adnunk, oda kell adnunk Krisztusnak, hogy hűséges követői lehessünk. Bolondság? Képtelenség ez? Igen. Egyszerűbb hallgatni és a kegyesség látszatát fenntartani. De élni csak így érdemes: bátran, szembesülve, kilépve a homályból, kimondva, amit sokan látnak, de nagyon kevesen mernek megnevezni. És aztán járni is a világosságban, az engedelmes követésben, az igazság cselekvésében. Isten könyörüljön a népünkön, a református egyházunkon, gyülekezetünkön, egyen-egyenként rajtunk, hogy valóban keresztyénként, Krisztus követőiként élhessünk hiteles életet ebben a világban, az utolsó időkben is hűségesen, vállalva akár a szenvedést, amivel ez jár. Tudva, hogy egy nap minden szem meglátja Krisztus uralmát, hogy lesz végső igazságszolgáltatás. És hogy a mi Atyánk nem olyan, mint a földi urak és hatalmasságok. Hanem az Ő totális uralmában otthon leszünk, szeretete mindent betölt majd. Isten népe, tarts ki hűségesen! Hazafelé tartunk. S hisszük, hogy egy nap haza is érkezünk. Ámen!

Kedves Testvérek!
Timóteus Krisztus jó katonája, erre emlékezteti Pál, ezzel a képpel bátorítja a vezetőt, a keresztyén embert, a másokért is felelős embert. Erről volt szó az ezelőtti versekben. Ezt olvassuk néhány verssel ezelőtt: „Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2, 11-13)(…) „Ezekre emlékeztesd és Isten színe előtt bizonyságot téve kérd őket: ne folytassanak haszontalan szóharcot a hallgatók romlására.”
I. MILYEN JÉZUS JÓ KATONÁJA?
A 2. fejezetben Timóteus Pál Krisztus jó katonájának nevezi. Ebben a gondolatkörben mozgunk, amikor felhívja a mostani textusban a figyelmét, mit kezdjen a tévtanítókat. Mire van szüksége, hogyan lehet jó katona? Hat dologra az Ige szerint.
Nem sodródás, önfegyelem, önmegtartóztatás, küzdelem, odaszánás, éberség, szolgálat. Fontos dolog ugyanakkor, hogy Timóteus nem azért katona, mert van ellenség. Nincs szüksége ellenségre ahhoz, hogy katonaként lássa magát. Ez azért van, mert ő magát Isten gyermekeként a nagy történet fényében látja.
II. NÉGY FONTOS KÉRDÉS
Tegyünk fel most négy kérdést, ami segít közelebb kerülni a szakasz megértéséhez.
1. Mi a szóharc?
A haszontalan szóharc vetélkedő, versengő vitát jelent. Olyat, amiből valakinek mindenképpen nyertesen kell kijönnie, amiben bizonyos érvelési képességek, előadóképesség ütközik, sem mint a valódi igazság. Egyáltalán nem biztos, hogy az emberek valóban az igazságra kíváncsiak, inkább valamire, ami jól beilleszthető a jelenlegi meggyőződéseik rendszerébe.
Az volt a helyzet Timóteus korában, hogy ahogy terjedt az evangélium és sorra jöttek létre a kis keresztyén közösségek, megjelentek azok a tanítók is, akiknek a fő céljuk nem az volt, hogy az embereket Istenhez vezessék, hanem az, hogy megnyerjék az emberek támogatását, népszerűségre és vagyonra tegyenek szert. Ennek érdekében elferdítették az evangéliumot, igyekeztek a hallgatóság szája íze szerint beszélni, hogy a mondanivalójukat kedvezőbben fogadják az emberek. Magukat tették tehát előtérbe az evangélium rovására és egymással, illetve az igaz tanítókkal versenyezve próbálták megnyerni a hallgatóságot maguknak. Mindez azonban a hallgatóság romlásásra ment, ugyanis egyrészt sokakat összezavartak, akik már korábban hallották az igazságot, másrészt sokakhoz pedig nem jutott el a lényeg.
Kálvin János ezt mondja erről a kérdésről: „Jegyezzük meg először, hogy tisztán csak amiatt hibáztatja azt a tanítást, mert semmit sem használ. Mert nem kíváncsiságunkat akarja az Isten kielégíteni, hanem hasznosan tanítani. Félre tehát minden-féle okoskodással és sutba velük, amelyek semmiféle építéssel nem járnak!”
2. Mire szólítja itt fel Pál Timóteust?
Ezt olvassuk: „Igyekezz kipróbált emberként megállni Isten előtt, mint aki nem vall szégyent a munkájával, hanem helyesen fejtegeti az igazság igéjét.” (15.v.)
Van három szó, aminek jó ismerni a jelentését, jelentésárnyalatait:
Igyekezz = akaratlagos döntéshozatalt jelent, azaz ne csak próbálkozz, hanem köteleződj el
Kipróbált = Ez egy kohászati kifejezés, ami idiómává vált a következő fogalom kifejezésére: ''tesztelni a célból, hogy elfogadható-e'', egy olyan metafora, ami megerősíti, hogy valami eredeti-e
Helyesen fejtegeti = Ez egy olyan melléknévi igenév, ami azt jelenti, hogy ''egyenesen vágni''. Ezt általában útépítéseknél, barázda szántásnál, vagy kőházépítésnél használták. Ezt a kifejezést metaforikusan arra használták, hogy egyenes vonalat vágni. Isten Igéje egyenes (igaz) ösvény az igazságra. Az ''egyenes'' szó egy ÓSZ-i kifejezés, amit a ''folyami nád'' szóból származtatnak, amit arra használtak, hogy falaknak, utaknak, stb. az egyenességét megerősítsék vele. Az Ószövetség Istenre használta ezt a kifejezést, hogy a saját jellemét leírja vele. ''Igaznak'' vagy ''helyesnek'' fordítják. Isten az a mérce vagy standard, ami által minden mást elbírálnak. Az apostoli igazság visszatükrözi Isten jellemét; azapostoli életstílus visszatükrözi Isten jellemét. A hamis tanítók mindkettőben megbuknak!
Mire buzdítja tehát az apostol? Arra, hogy ne engedjen a csábításnak, maradjon meg az evangélium igazsága mellett akkor is, ha az szenvedéssel jár, akkor is, ha mások tanítása nagyobb népszerűségnek örvend. Ne menjen bele semmilyen versengésbe, hanem tudja, hogy mi az igazság és ahhoz ragaszkodjon.
3. Honnan tudjuk, hogy mi az igazság?
Beleütközünk abba a témába, amibe még sokszor fogunk, és amivel lehet, mi is küzdünk. A jelen terjedelem nem teszi lehetővé, hogy körüljárjuk teljesen, de azt tisztáznunk kell, hogy amikor Pál Timóteust az igazsághoz való ragaszkodására, az igazság hirdetésére buzdítja, nem a saját elgondolásaira, valamilyen hagyományokra utal.
- Amiről itt szó van, az az Ige igazsága nem embertől van, hanem Istentől. És ezért ahhoz, hogy ezt megismerjük, kapcsolatban kell lennünk Istennel, meg kell ismernünk Őt, hogy tudjuk, hogy mi a neki tetsző és mi az, ami nem. Ebben komoly szerepe van a Biblia megismerésének, hiszen ott van leírva, hogy milyen Isten, mit tett értünk, s milyenek vagyunk mi, emberek. Az igazság tehát az Igére támaszkodik, az alapja a lényeg, amiről az előbb szó volt. És még valami: Jézus azt ígérte, hogy miután Ő visszatér az Atyához, elküldi nekünk a Szentlelket, aki elvezet minket a teljes igazságra. Szóval nem vagyunk egyedül, mikor az igazságot keressük.
- A helyzet, hogy korunkban az igazság szubjektivizálódott, relativizálódott és mindenki birtokolni igyekszik azt. Az is ijesztő, ahogy bizonyos emberek, vezetők abszolút igazságnak kiáltják ki ugyancsak a saját meggyőződéseket- ezzel leuralva másokat. Vigyázzunk tehát és legyünk alázatosak, hogy ne essünk a nagyok hibájába.
- Hadd használjak most egy képet, egy sajátos megközelítést arra, mi az igazság. Az igazság: a Nagy Történet fényében látni mindent: a világot, ami történik, amerre tart minden. Erről beszél a Biblia, és ha ez az igazság, akkor az sok minden kérdést más fényben tüntethet fel…
4. Hogyan lehet megkülönböztetni az igaz és a hamis tanítókat?
Kit érdemes követni, kire érdemes hallgatni? Pál „szentségtelen, üres fecsegők”-nek nevezi a szóharcot folytató tévtanítókat. A levél korábbi részében arra buzdítja Pál Timóteust, hogy a jó katonához, a szabályszerű versenyzőhöz vagy a fáradozó földműveshez legyen hasonló. Kitartó legyen és hűséges a megbízójához, Istenhez. Tehát a tanítók megkülönböztetésénél fontos a tanító viselkedése. A Lélek gyümölcse (szeretet öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás) vagy a test cselekedetei jellemzik inkább (például féltékenység, harag, önzés, széthúzás, irigység, részegeskedés)? Illetve: mi a tanításának a célja? Isten dicsősége vagy a saját dicsősége?
Arra érdemes hallgatni, aki Jézushoz visz közelebb, mert Jézus halálában látszik meg, hogy kicsoda az ember és kicsoda az Isten. Fontos, hogy az igazság nem feltétlen jóleső; a jóleső pedig nem feltétlen igazság.
A tévtanítók népszerűek, sokszor viszont alattomosan, destruktívan, akár titokban terjed a tanításuk. A 17.vers a rákos fekély kifejezést használja. Nem egyértelmű, mindenképp egy elburjánzó, oda nem illő dologról van szó, de inkább egy nem gyógyuló sebet, elburjánzó kinövést érthettek alatta, nem egészen a ma „rákos betegségként” nevezett kórt.
Meg is nevez két ilyen embert: Himenaiosz és Filétosz Azt tanították, hogy a feltámadás már megtörtént. Itt arra gondoltak, hogy ha egy ember megtér, akkor a lelke feltámad a halálból és ez a feltámadás. Tehát ez a tévtanítás azt jelenthette, hogy az újjászületést azonosították a feltámadással. A test nem fog feltámadni. Ez feltehetően hellenista hatás, amely elképzelhetetlennek tartotta a romlandó test feltámadását, tovább élését. A tévtanítás lényege, hogy keveri az evangéliumot és filozófiát, beillesztve az evangéliumot az uralkodó filozófiai keretbe.
Az igazság, hogy ahogy Jézus Krisztus feltámadt testben, úgy mi is testben fogunk feltámadni. Himenaiosz és Filétosz tanításából az következik, hogy nincs feltámadás a testi halál után. Pedig ez reménységünk.
III. MIRE HÍV MINDEZ MINKET?
Isten végezze ezt el bennünk, vezessen, legyen velünk a döntéseinkben, a helytállásunkban, hogy hűséggel futhassuk be az előttünk lévő pályát! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Az újévben folytatva a Timóteus sorozatunkat áttérünk a második Timóteus levélre. A második Timóteushoz írt levél sokban hasonlít az elsőhöz. A bevezető sorai önmagában nagyon hasonlóak. Pál feltehetően fogságból írja ezt a levelet Timóteusnak, lelki gyermekének, az efézusi gyülekezet vezetőjének. Szeretné őt bátorítani, erősíteni, átadni mindazt, ami fontos lehet Timóteus számára a gyülekezet vezetéséhez, szolgálatának ellátásához. Az előttünk lévő versek és a közelmúltban olvasott első Timóteus levél megszületése között idő telt el. Változtak a helyzetek, gyarapodtak a tapasztalatok Timóteusban, az apostol és átélt sok mindent s most mégis újra ír, mert Isten indítja, hogy megerősítse a rá bízott testvért.
1. A kapcsolat. Számunkra könnyen elképzelhető, hogy az apostoli levelek rövid összefoglalások, tanítások, jó kis „aranymondások” vannak bennük, könnyedén elolvashatók, néha kicsit szárazak és vonalasak… közben ezek sűrítmények, esszenciája mindannak, ami egy-egy emberi élet tapasztalata, amit Isten munkált, kijelentett, elvégzett egy-egy szolgálóban. Pál és Timóteus között kirajzolódik az a bensőséges, Krisztus szeretetén alapuló kapcsolat, amiben Pál törődik Timóteussal és nem feledi őt: hordozza imádságban, őrállóként van ott mellette. Szinte felfoghatatlan ez a kitartás, ragaszkodás, hűség, amit itt láthatunk. Micsoda értéke van ennek Isten országában! A kitartó, hűséges jelenlétnek, törődésnek, kapcsolatban maradásnak. Nem nagy hőstetteknek, rövid idejű tündöklésnek, ismertségnek van jelentősége, hanem ennek a jelenlétnek, kitartásnak. Ennek a hűségnek pedig az alapja az az összetartozás, amivel köszönti az apostol Timóteust: kegyelem, irgalom, békesség Istentől… mindketten gazdagon megajándékozottak, ez jelenti életük lényegét. Az ember kapcsolódni kíván, így alakul a személyisége szociális lényként. S miközben a kapcsolatokban sérülünk a legtöbbet, ezek által gyógyulhatunk is a leginkább. Egy ilyen gyógyító emberi kapcsolat bontakozik itt ki előttünk. Ez Isten országa, így gyógyulhatunk mi magunk is, ha testvérként beleengedjük magunkat ezekbe a kapcsolatokba és törődünk egymással.
2. Az erőforrások. Pál tudja, mit jelent vezetni, emberekkel törődni, gyülekezetben szolgálni. Rendkívül összetett és igénybe vevő feladat. Ehhez pedig szüksége van az embernek folyamatosan megújuló erőforrásokra.
2.1. Az apostol emlékeztet arra, ami tudva lévő, mégis a jelentősége visszaszorulhat. Szüksége van erre Timóteusnak. Timóteus lelki, szellemi öröksége jelentős: édesanyja és nagyanyja képmutatás nélküli (őszinte, tiszta, Isten által megtisztított, megszentelt) hite benne is ott van. Bizonyára ők is imádkoztak érte, hordozták Isten előtt. Timóteusban teljesedhetnek be azok az ígéretek, amiket anyja, nagyanyja megérthetett Istentől.
Tegyük fel magunknak a kérdést: kik a mi embereink, a lelki/szellemi örökségünk forrásai? Lehet egy-egy vérszerinti rokon, de akár lelki apák, anyák, nagymamák és nagyapák… Milyen lelki, szellemi örökséget kaptál Istentől, kik azok a személyek, akikért hálás lehetsz, akik hatással voltak a lelki utadra? Adj hálát értük Istennek most! Lehet, hogy nagyon nehéz háttérből érkeztél és a biológiai felmenőid nehéz lelki, szellemi örökséget hagytak rád, de biztos vannak olyanok, akiknek a hitéért hálás lehetsz és akik által Isten meggazdagított téged!
2.2. A család mellett ilyen erőforrás lehet a közös átélés, az élmény, hogy Pál a kézrátétel alkalmával imádkozott Timóteusért. Egy közösen átélt spirituális élmény, esemény, isteni cselekvés is az életének a része és erőforrása: nemcsak mint emlék, hanem mint Isten cselekvésének a valósága az élettörténetében.
Ennek a jelentősége nem abban áll, hogy egy régi, gyakran idealizált élményt emlegessünk mindig (főleg azért, hogy milyen jó volt az és már sosem lesz olyan jó, mint akkor), hanem hogy emlékezzünk Isten közös cselekvésére. Arra, amikor Isten jelen volt, amikor történtek a dolgok, amikor Ő cselekedett valóságosan.
Mi az életedben ez a cselekvés, ez a pont, amire jó lenne emlékezni és emlékeztetni magadat: igen, ez valóságos volt, Isten cselekedett, jelen volt, megszabadított, ígéretet tett, megmentett…
2.3. A harmadik ilyen erőforrás, amire emlékezteti Pál Timóteust az a „meg van benned” bizonyossága. Az előbb említett lelki, szellemi örökség nem feltételes módban szerepel itt, hanem bizonyossága van az apostolnak. Ezek a szavak pedig különösen is erősen hathatnak a számára. A „biztos vagyok benne”-ként is fordítható kifejezés nyelvtani alakja egy erős, folyamatos megbizonyosodást jelent. Igazából ez egy apai megerősítés. Egy édesapának a dolga, hogy ezzel a biztossággal segítse, bátorítsa gyermekét az úton. És bár Timóteus már felnőtt és ez nem puszta megerősítés, hanem a szolgálatra vonatkozik, mégis ezek az apai szavak áldássá lesznek Timóteus számára. Egyébként elgondolkodtató, hogy nem találunk említést Timóteus apjáról, apai felmenőiről. Valahogy Isten Pált használja ezen a területen Timóteus számára.
Annyiszor hallunk az igehirdetésekben arról, mi hiányzik. Hogy elveszettek vagyunk Isten kegyelme nélkül, nem tudunk megállni előtte… és ez így igaz. Ezzel együtt igaz, hogy a hit, az újjáéledő remény, a szeretet jó gyümölcsei is ott lehetnek bennünk. És ez a megerősítő szó az, amire annyiszor várunk. Egyrészt hiszem, hogy a mennyei Atya ebben megerősít naponta minket, csak meg kellene hallanunk. Krisztusban nekünk is mondja: te vagy az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm. Szeretlek feltétel nélkül és nem kételkedem benned. Ez egy nagyon fontos pont: amikor a bűneinkkel Isten elé megyünk, amikor Isten megítél valamiért, akkor sosem azért teszi, mert megkérdőjelezi a hűségünket, vagy a létjogosultságunkat. Pontosan tudja, hogy alapvetően hűtlenek tudunk lenni, de ezzel együtt fogad el és vár haza minket magához.
3. A feladat. Timóteus számára a feladat a jelenben nem az, hogy emlékezzen a szellemi örökségre és megerősítést kapjon, hanem hogy cselekedjen. „Gerjeszd fel!” – szólítja fel az apostol. Emlékezteti őt megajándékozottságára általában és konkrétan is: Isten kegyelmi ajándékokkal látta el őt a szolgálata betöltéséhez. A felgerjesztés folyamatos szükség: a tüzet éleszteni, táplálni kell! Az ilyen bonyolult és nehéz helyzetekben, mint amilyen a mostani, az a feladata, hogy gyűjtsön erőt Isten korábbi elhívásából és a szolgálatra való felkészítéséből. A kegyelmi ajándék a Lélek jelenlétébe ágyazott különleges eszköz, ajándékok a szolgálatra! „Használd az ajándékot!” – szólítja fel az apostol Timóteust.
De mik a kegyelmi ajándékok? “Olyan rendkívüli erők/erőmegnyilvánulások, amelyek bizonyos keresztyéneket jellemeznek, és amelyek felvértezik őket a Krisztus egyházában való szolgálatra: ezek elnyerése az isteni kegyelem erejére vezethető vissza, amely ezen személyek lelkében a Szentlélek által munkálkodik.” Ezt olvashatjuk az 1Kor 12, 11-ben: “De mindezt egy és ugyanaz a Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja.” A kegyelmi ajándékok használatában pedig az elsődleges elv a szeretet.
„Pál felsorolása kilenc ajándékot említ, amit három csoportba oszthatunk. A cselekvéssel összefüggő lelki ajándékok: hit, gyógyítás, csodatévő erők. A Szentlélek ereje mutatkozik meg abban, amikor valakinek egy konkrét helyzetre, eseményre nézve hit ill. bizonyosság adatik. Például amikor nem tudjuk, hogy belekezdjünk egy építkezésbe, mert nincs elég pénz, de egy valaki, vagy a közösség bizonyosságot kap Istentől, hogy lesz elég, kezdjék el. A gyógyítás ajándéka az, hogy valakinek az imádságára emberek egészsége helyreáll. A másik csoport az ismerettel összefüggő ajándékok: a lelkek megkülönböztetése, az ismeret beszéde, a bölcsesség beszéde. Gondoljunk Jézusra, amikor felismerte, hogy miről súgdolóznak az ellenfelei, vagy amikor álságos kérdéseikre olyan választ adott, ami elnémította őket. A harmadik csoportba a szóval, beszéddel összefüggő karizmák tartoznak: prófécia, nyelvekenszólás, nyelvek magyarázata.”
Krisztus követőjeként az egész életünk szolgálat, a munkánk, a magánéletünk, minden, amit teszünk, Isten dicsőségét szolgálhatja. Megszólítom most azokat, akik konkrét szolgálatot végeznek a gyülekezeti közösségben, vagy akár azon kívül is. Tárd fel Isten előtt, hol tartasz most a szolgálatban, a vezetésben? Milyen örömök, fájdalmak, nehézségek vannak benned? Van-e olyan ajándék, amit Istentől kaptál és nem használod mostanában? Van-e esetleg olyan ígéret, bátorítás, aminek megkopott az ereje, amit nehéz elhinned most? Kérdd Istent, hogy újítson, erősítsen meg az új évre, a szolgálatokra nézve is! Az is lehet, hogy kaptál ajándékot Istentől, amit használni kellene? Mit tehetsz azért, hogy azt felgerjeszd?
4. A hitvallás. Az apostol emlékezteti lelki gyermekét: nem a félelemnek lelkét adta nekünk Isten. A „lélek” értelmezése itt ezt jelenti: „…dolgok, amiket a Lélek végez az emberi lelkekkel és azokon keresztül.” Az eredeti görög kifejezés (félelem lelke) jelentésárnyalata a gyávaság, félénkség. Ehelyett a józanság és önfegyelem az, amire Isten hív. Erő, szeretet, józanság (önfegyelem): mindezeket a Szentlélek munkája, de az embernek oda kell erre szánnia magát és meg kell tennie, amire Isten indítja. A fenti gondolatmenet végére jut el ide: a kegyelmes, irgalmas Isten, a békesség Istene, aki ennyi mindennel megajándékozott, Ő erőt, szeretet, józanságot munkál, ezt formálja ki bennünk, erre emlékeztethetjük magunkat.
Mit tegyünk hát? Végigjárva ezt az utat álljunk ma Istenünk elé és megvallva nélküle való elveszettségünket adjunk hálát az Ő ajándékaiért, kegyelméért! Emlékezzünk arra, amit már elvégzett bennünk! És tegyük meg ma az első lépést! Kezdjük használni a Tőle kapott kegyelmi ajándékokat! Ha úgy érezzük, nem kaptunk, kérjük Tőle: Urunk, adj nekünk ajándékot, amivel építhetjük Krisztus testét! És kérjünk mindehhez Istentől jövő szeretetet, ami a legfontosabb minden ajándékhoz és Krisztus hirdetéséhez. Imádkozzunk együtt, hogy a félelem lelke helyett az erő, szeretet, józanság járjon át bennünket. Meg is nevezhetjük akár, mi az, amitől féltek, amire nézve megjelenik ez a tétovázás, gyávaság, miben lenne szükség több önfegyelemre Krisztus kegyelméből táplálkozva, rá bízva magunkat. Legyetek erősek és bátrak! Mert az Úr harcol értetek! Ámen!

Kedves Testvérek!
Nehéz Igével van dolgunk, különösen így advent első vasárnapján. Végre valami úgy történik ebben az évben, ahogy korábban szokott: gyertyát gyújtunk hétről hétre, elkezdjük énekelni a megszokott énekeket, készülünk az ünnepre. Kínálná magát a lehetőség, hogy valamilyen kellemes, ünnepre készítő, a világosság eljöveteléről és reménységről szóló szakaszt vegyünk elő. Ehelyett azonban megmaradunk az igehirdetés sorozatban és készek vagyunk arra, amiben Isten most vezet bennünket, akár egy nem kifejezetten ünnepi textusban. Még az ünnepről hadd mondjak annyit, hogy a lényege nem az, hogy kizárjuk a valóságot és belépünk az ünnep „mintha terébe”, úgy téve, mintha minden rendben lenne. Sokkal inkább azt, hogy a valóságunkba behívjuk a könyörülő, emberré lett Istent, aki a valóságunkat változtatja ünneppé a jelenléte által. A valóságunkat, aminek sok kellemetlen, fájdalmas és nehéz részlete is van. A rabszolgaság kérdése ma már elképzelhetetlenül távol van tőlünk, a modern kor igyekszik maga mögött tudni ezt a kérdést. Nyilván a történelemben nagyon sok szörnyűséget követtek el ennek a társadalmi intézménynek a működtetésével, mely a kizsákmányolás és az elnyomás példájának tekinthető és semmiképpen sem támogatandó, helyeslendő dolog. Ezzel együtt azt látjuk, hogy Pál nem bíztat ellenállásra, lázadásra. Ezt fel is róják néhányan az apostolnak, sőt az egész keresztyénségnek, hogy életben tartotta ezt az igazságtalan működési formát.
1. Mit tanít Pál a rabszolgákkal kapcsolatban?
Pál apostol a rabszolgákkal kapcsolatban tanítja Timóteust. A keresztyén gyülekezetben ott lehettek, kapcsolódhattak a rabszolgák is, akik átélhették az újjászületést Krisztusban. Nagy kérdés lehetett, hogy mi legyen ezután velük? Továbbra is meg kell-e maradniuk abban az alapvetően igazságtalan és embertelen keretben, amibe kerültek vagy küzdjenek ellene? És ha igen, hogyan? Ez az egész kérdés nagyon összetett és nehéz. Könnyen lehet felületes következtetéseket levonni, például azt, hogy a rabszolgaságot semmi sem igazolja, mert ez az ember alapvető méltóságával megy szembe, így mindenki, aki nem lép fel ellene, konzerválja az igazságtalanság fennállását. Rögzítsünk néhány dolgot, ami előttünk áll az Igében és amiről Pál másutt is beszél, máshol állást foglal a témában:
2. Rabszolgaság ma
Mi a helyzet ma a rabszolgasággal? Egyre kevesebb helyen van jelen ez a rendkívül igazságtalan forma a világon. És akár meg is nyugodhatunk, hogy olyan ez, mint a pestis, amit sikerült kiirtani és a világ legtöbb részén már nincs vele dolgunk. De ne legyünk naivok. Nem így nevezzük, de biztosan jelen van ma is, közöttünk is. Induljunk ki abból, hogy mi változott az emberben azóta, hogy évezredekkel ezelőtt először tulajdonába vette embertársát és tárgyként tekintette? Mi változott meg lényegileg? Jobb lett-e az ember? Nem hiszem, hogy igazán változott, csak megtanult ügyesebben csomagolni. Kimondhatjuk, hogy más, civilizált formában ugyanígy jelen van ma is a rabszolgaság. És szeretném kiemelni, hogy ezek egy része nem fogadható el és nem vonatkozik rá az apostoli intés: maradj benne… Vegyünk néhány példát:
A) Ami nyilvánvalóan vállalhatatlan. Vannak ún. „cégéres bűnök”, amik a rabszolgaság vállalhatatlan formái ma is. Az uzsorások, prostitúció, emberkereskedelem kizsákmányoló és megnyomorító formái, ami ellenn Isten népének fel kell emelnie a szavát és küzdenie kell ellene. Akárcsak társadalmi igazságtalanságok, aminek sokszor csak a végeredményét, a tüneteit látjuk: a szegénység, leszakadás, nyersanyagért kizsákmányolt országok. Hosszan folytathatnánk a sort. Ezek ellen tennünk kell, a társadalomban lévő strukturális bűnök ellen fel kell emelnünk a szavunkat keresztyénként és tennünk kell ellenük.
B) Ami felett szemet hunyunk, eltűrjük. Sokkal nehezebb dolgunk van abban, amikor azokat a formákat kell észrevennünk, amik érintenek mindannyiunkat és nem feltétlenül kellemetlenek elsőre, vagy tényleg mindenkit érintenek. A rabszolgák ma gyakran a munkahelyeken vannak. Lehetetlen munkakörülmények között dolgozó emberekre gondolok, a gyermekmunkára távoli országokban vagy a gazdasági függőségek számtalan formájára. Munkavállalókra, akik alkalmazottként ki vannak szolgáltatva munkaadóiknak. De vigyük tovább: a mértéktelen fogyasztás, a média, aminek észrevétlenül ki vagyunk szolgáltatva. Akár a különböző függőségek, amik elviselhetőbbé teszik az életet számunkra. Vagy a látszat fenntartása, amire oly sok energiát fordítunk sokszor.
C) Amire nem is gondolunk. Sokan nem gondolják úgy, de a bűn az, ami leginkább rabszolgaságban tartja az embert. Amikor azt tesszük, amit nem akarunk. Amikor azt tesszük, ami nem szolgálja a javunkat, sem másét. ami rombol, ami sebez. Ami Isten törvénye ellen van. Bár szabad lehetnél, rabszolgává válsz, amikor bűnben élsz. Bár szabaddá tehetnél, rabszolgává teszel. Sőt, mást is azzá tudsz tenni: gyakorlatilag rabszolgát tartasz. Uralkodsz máson, kihasználsz mást. De hát mi jók vagyunk – gondolhatjuk. És közben szenvedés van a kapcsolatainkban és valami nem stimmel… mert észre sem veszük, vagy látjuk, de tehetetlenek vagyunk vele kapcsolatban. Érint, bennünket is érint a rabszolgaság akkor is, ha elvileg szabad emberek vagyunk.
Amivel sokszor nyugtatjuk magunkat, hogy már annyira más ez a kultúra. Civilizáltak vagyunk. De inkább azt láthatjuk, hogy az emberi igazságosságnak súlyos korlátai vannak. A rabszolgaság előbbi formáinak jelenléte eloszlathatja az emberi igazságosságba és kollektív jóságba vetett hitünket és kijózaníthat afelől, hogy valóban lesz-e egy sokkal igazságosabb világ e földön? És ezzel együtt cselekvésre hívhat, hogy Isten elé tárjuk ezzel kapcsolatos fájdalmunkat és keressük annak a gyakorlati lépéseit, mi a mi dolgunk, hogy Isten országának valóságát megéljük ebben a világban? Mit kezdjünk hát a kilátástalansággal, a reménytelenséggel, ami ebből a sokoldalú rabszolga létből fakad?
3. Advent. Adventben vagyunk. Várunk. Mert valahol tehetetlenek vagyunk, most különösen is érezhetjük ezt. Jézust várjuk, hogy eljöjjön. Hogy legyen vége! „Isten, hol vagy?” – kiálthatunk. „Cselekedj! Egy erős Istenre lenne szükségünk, egy uralkodóra, királyra, aki diadalt arat…”. Ma az úrvacsorában vihetjük Isten elé a fájdalmainkat, az elkeseredettséget, értetlenséget is. Adventben Krisztus eljövetelére tekintünk. Vissza az elsőre, hívva, hogy most legyen jelen és cselekedjen a Lélek által és várjuk az eljövendőt, a dicsőséges visszajövetelt. Nem formálhatjuk a magunk képére, a saját elvárásaink szerint Krisztust. Őbenne jött el Isten közénk. Ő a rabszolgává lett Isten, aki a legreménytelenebb és legmegváltoztathatatlanabb igából szabadított meg. Ünnepelhetünk, mert Krisztus eljött, rabszolga lett helyetted és megszabadított! Istent hívhatjuk a valóságunkba. Vele ismerhető fel és fogadható el a kiszolgáltatottság életünk számtalan területén. A hierarchia is akár, amiben élnünk kell. A megváltoztathatatlant Isten jelenlétébe hozhatjuk, s közben a legnagyobb iga alól megszabadulhatunk. Krisztus szabadítása járjon át most mindent… jöjjön el országod! Legyen meg akaratod! – kiálthatjuk adventbe lépve. Járjon át az Ő szeretete mindannyiunkat, szabadítson meg a rabságunkból. Mit kezdhetünk a szabadságunkkal? Szabad szívvel szolgálhatjuk Őt. Ez ugyanis a legnagyobb boldogság a világon! Ámen!
(Thoma László)

Főleg idősebb testvérként, elsőszülöttként sokszor hallhattuk a felszólítást: légy példa! Viselkedj jól, téged másolnak a kisebbek! Legyél okos, legyél megfontolt. Példa vagy. A keresztyén fiataloknak is mondják ezt: légy példa a korosztályodban! Mutasd meg, milyen az Isten szeretete, milyen Isten jósága, milyen egy igazán keresztyén ember! Éld eléjük Isten szeretetét… légy példa! Felnőttként ugyanezt hallhatjuk, igehirdetésekben is: legyetek példák, éljetek úgy, hogy kérdezzenek mások: te miért vagy más, miért működsz máshogy? Légy példa és légy jó, legyél jobb, legyél különb… ó, hányszor billenhet át ez egy fojtogató, túlzó megfelelésbe. Óriási teher kerül az emberre ezzel. A csúcsát talán abban a református énekversünkben éri ez el, ami így fogalmaz: „Egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg Őt…”. A szégyen, a bűntudatkeltés csúcsa ez, aminek nem sok köze van az evangéliumhoz. Alapvetően két iránya van a példaadáshoz való viszonyulásnak, ami meghatározhat bennünket is. Az egyik a fent említett spirál, a törvénykezés útja, amely a személyes felelősséget, nyomást, láthatóan erkölcsös életvitelt, a tökéletességre törekvést hangsúlyozza. Ennek a vége a csalódás, a kiábrándulás, vagy a valós és vélt világ elszakadása, ami tartósan a lelki egészség megromlásához vezet. A másik irány az, ami szintén jelen lehet bennünk és körülöttünk is, hogy nincsenek igazán példák, nincs is szükség példákra. A tekintélyvesztett, kiábrándult, cinikus gondolkozásból vagy oda jutunk el, hogy egyáltalán nincs szükség példákra, vagy mindenki példa lehet a maga módján. Utóbbi elég jellemző a kultúránkra: igazából az a példa, aki megtalálja a „maga módját”, azaz őszinte, tudatos és felvállalja a véleményét. Esetleg példa az, aki extrém, aki eltér az átlagostól, aki mer kilógni a sorból, különböző lenni.
Közben pedig menthetetlenül sóvárgunk valamilyenné lenni, hasonlítani azokhoz a példákhoz és ideálokhoz, amelyet mint minden kultúra, a miénk is kitermel: a celebek, insta sztárok, influenszerek és százezres követővel bíró vloggerek…
I. TIMÓTEUS ÚTJA. Timóteus nem volt könnyű helyzetben vezetőként. Különösen abban a korban, ami jóval tekintélyelvűbb volt a miénknél, másrészt jelen volt benne a globalizált hellenista gondolkozás is. Sok mindennek kellett megfelelni, nem volt egyszerű dolog vezetőnek lenni. Ez a Timóteus nagyon fiatalon lesz vezetővé: 30-40 év között van. A gyülekezet vénei feltehetően idősebbek voltak nála, ami nem könnyíthette meg a helyzetét. Pál azt üzeni tanítványának, hogy nem a kor adja meg a gyülekezet vagy az egyház vezetőjének az igazi tekintélyt, hanem a bensőleg és külsőleg hiteles keresztyén élet. Röviden összefoglalva ez az üzenet Timóteusnak: Pál képviseletében teljes határozottsággal igazgassa a gyülekezetet. Krisztus szolgája úgy hirdetheti eredményesen az üdvözítő evangéliumot és maga is úgy részesül a megtartó kegyelemben, ha gondja van arra, hogy elsősorban maga álljon alkalmas szolgaként Isten és emberek előtt, másrészt gondja van arra, hogy a rábízott evangéliumi tanítást minél mélyebben megértse és időszerűen hirdesse. Nagyon érdekes kérdés, hogy Isten miért hív el egy ilyen fiatal szolgát egy olyan korban, amikor ez nehezített pálya lesz a számára? Ennek az egyik üzenete, hogy Isten szuverén Úr és a kereteken felül meg tudja mutatni az Ő hatalmát. Timóteus vezetői mivolta nem különleges képességinek köszönhető, amiért ennyire fiatalon már kiválasztották a feladatra, hanem Isten elhívásán, döntésén. Másrészt Isten gyermekének meg kell tanulnia a megfelelő fókuszban maradnia és leginkább nem foglalkoznia azzal, hogy ki mit gondol róla. Ezt azért óvatosan mondom, mert ez szélsőséges esetben gőgös hozzáállást is eredményezhet, de értsük jól: nem számít, ki mit gondol a korodról, kinézetedről, bármilyen adottságról, ha Isten szolgálatában állsz. Ne foglalkozz azzal, ki mit gondol, mert Isten számára nagyon jó vagy így, ahogy vagy, mert a gyermeke vagy. Timóteus felhatalmazást kap az Istenre tekintő szabadságra és a hiteles életre, amire Isten hívja Őt.
II. KONTEXTUS. Fontos tehát értenünk, hogy Timóteus nem azért akar hiteles lenni, hogy példa lehessen, hogy megszeressék, csodálják és idealizálják, jókat mondjanak róla, emlegessék messze földön is. Timóteust Isten megragadja, megszólítja, az evangélium átjárja a szívét, megismeri a megmentő Istent, aki minden tekintetben elfogadja és szereti őt. Ez az Isten elhívja és szolgálatba állítja Őt. És ebben Ő hűséges akar lenni. Timóteus kontextusa egy ugyanolyan hierarchikus, állandóan változó, intrikus és nem kevésbé bűnnel terhelt közeg, mint a miénk. Nagyon nehéz vezetőnek, Isten ügye képviselőjének lenni. De az Ő forrása az új élet, amit kapott Krisztusban, a forrása Isten szeretete. Minden ebből fakad.
III. A HITELESSÉG MUNKÁLÁSA. Hogyan válhat hát Timóteus hiteles vezetővé?
a. Valakit képviselsz!
Pál így fogalmaz Timóteusnak: „Amíg megérkezem…” – azaz Pál érkezéséig, amíg apostoli tekintélyével meg nem jelenik a gyülekezetben Timóteus Krisztust képviseli és az apostoli tekintélyt is, aminek volt jelentősége abban a korban. Nem magát építi fel, nem kell kitalálnia, mitől is lesz ő hitelessé, hanem valakinek a képviseletében van, szolgálja azt a Krisztust, aki küldi őt a misszióba, aki arra hívta el, hogy vigye el az örömhírt minél több emberhez. Ezen az úton négy felszólítást, négy irányt kap apostol atyjától útravalóul.
b. Legyen gondod!
Négy dolgot emel ki Pál, amire Timóteusnak gondja kell legyen: a Szentírás, az igehirdetés, a tanítás és önmaga. Idő, energia, figyelés, középpont. Az Írás legyen életed középpontja, ebből induljon ki minden, ez alapján vizsgálj meg mindent, ami történik. Biztos pont, viszonyítás, alap. Nagyon sokan gondolják, hogy a Szentírás az életük, gondolkozásuk alapja, de igazából a Szentírásról alkotott képük, az abból kimazsolázott történet, a Szentírás értelmezése lesz azzá. A reformáció fókusza lett, hogy újra és újra tegyük ki magunkat az Írásnak, olvassuk, fogadjuk be és ne a magyarázatokból éljünk. Különösen nagy kihívás ez, ha évek óta keresztyén vagy. Pedig Isten Igéje élő és ható, nem a hozzá kapcsolódó magyarázatok és értelmezések.
Az igehirdetésre is gondja kell legyen Timóteusnak, azaz az ő feladata az Isten Igéjéről való beszéd az Istentől jövő felhatalmazással. Nem bölcselkedés, hanem a meghirdetése Isten uralmának, Isten országának, Krisztus győzelmének. Ez az igehirdetés fókusza. Gondja kell legyen a tanításra is, azaz a mélyebb összefüggésekre, a megértés elmélyítésére, a hitvallások megismerésére, ami segít meggyökerezni Krisztusban, a keresztyén életben. És gondja kell legyen önmagára is, hiszen nincsen talán rosszabb, mint egy bármilyen értelemben elhanyagolt keresztyén ember. Mindez nagyfokú tervezettséget és tudatosságot kíván, amire könnyen azt mondhatod: én nem vagyok ilyen fajta. És hit nélkül is lehet valaki tudatos, összeszedett. Itt sokkal inkább azzal kapcsolatban tart tükröt nekünk az Ige, hogy dolgunk van, lehetőségünk és felelősségünk, hogy tegyünk magunkért, hogy hatással lehetünk a küldetésünkre, elhívásunkra, Krisztus képviselésére.
c. Ne hanyagold…
A második felszólítás a „ne hanyagold” a kegyelmi ajándékra vonatkozik, amit Timóteus kapott. Biztos mindenkit az érdekel, mi volt ez a kegyelmi ajándék, mert ez olyan izgalmas, de ez nem derül ki pontosan. Megmarad ennek az intimitása: kaptál valamit Istentől, ami ajándék, emlékezz hát: „Megajándékozott vagy…! Emlékszel, hogyan kaptad…? Élő, valós, hiteles… Isten nem vonja vissza, az ajándék a tiéd. Használd!” Olyan ez, mint egy hangszer, amin megtanultál játszani… Kaptál tehetséget hozzá, megtanultad használni. Ne felejtsd el. Ne hanyagold. Használatra kaptad…!
d. Ezekkel törődj!
A harmadik felszólítás is a fókuszáltságra vonatkozik, ami Timóteus elsődleges feladatait segít priorizálni. Annyi minden felé szóródhatna figyelme, annyi mindent lehetne tenni… de Isten arra hív, hogy… az evangélium képviselése legyen a középpontban. Mire fókuszálsz, kivel, mivel törődsz éppen? A legnagyobb harc a figyelmünkért zajlik ma is, annak van a legnagyobb piaci értéke a fogyasztói kultúrában. Amivel törődsz, azzal haladsz. Arra fordítasz-e energiát, amire tényleg Isten hív, ami az utad, ami a dolgod?
e. Maradj meg…!
A fókuszáltság mellett a hosszú távú cél a megmaradás, a kiegyensúlyozott növekedés útja. A sok sodródás és változás között Isten szolgája megmaradhat a tiszta forrásnál, mivel meggyökerezett Krisztusban. Ha elsodródik mégis, visszatérhet, visszafordulhat.
IV. VALÓSÁG ÉS HITELESSÉG
4.1. Egyéni példaadás
Valósnak kell lenni annak, ami hiteles akar lenni. Nagyon nehéz mit kezdeni azzal, ami van, főleg, ha nem illeszthető be abba a képbe, amit látni szeretnénk, ami lehetne, aminek lennie kellene… Mit kezdesz azzal a helyzettel, valósággal, amibe Isten helyez, amibe elhív, amit nem tudsz megváltoztatni? Nem tökéletességre törekvésre, nem is a bűn erényként való feltüntetésére van szükség az „őszinteség” jegyében. A sebezhetőségünk felvállalása által Isten kegyelme lehet nyilvánvalóvá… Nem csak kifelé, hanem magad felé is: amit csak te látsz, befelé vállalhatod gyengeséged, elesettséged, bűneid. Mert mindez Krisztushoz visz és tőle nyerhetsz megbocsátást, megbékélést. Ha pedig Isten gyermeke vagy, irányadóak neked is, amik Timóteust bíztatják a hiteles vezetői létre, a szolgálatra (legyen gondod… ne hanyagold… ezekkel törődj… maradja meg…).
4.2. Közösségi példaadás
Isten népe, mint közösség a hegyen épült város, kovász, só és világosság… sok képet használ rá a Szentírás. Egyrészt nem szorul rá, hogy magát hitelesítse, hiszen Isten teszi Őt hitelessé, a Szentlélek pecsételi meg annak a hitelességét, amit hirdet, ahogyan szolgál, ahogy jelen van. Az egyetlen dolga, hogy megmaradjon krisztusinak, hogy a lényegre fókuszáljon. Ha ez elcsúszik, akkor pedig hiába minden hitelesítési kísérlet.
A közösségi felelősségünk a timóteusi helyzet alapján abban van, hogy el kell fogadnunk Isten elhívását. Fiatal vezetőként és idősebb vezetettként az alázat útját, a szeretetben való szolgálatot. Jézus erre az egyre mondja, hogy példát ad nekünk, mikor megmossa a tanítványai lábát. A másik pedig a bocsánatkérés és a megbocsátás, mert ebben lehetünk leginkább krisztusiak. Isten adja meg nekünk, hogy megmaradunk a helyes fókuszban, árassza ránk a Szentlelket, hogy lehessünk valóban hiteles, hitelesített eszközeivé Istennek azáltal, hogy azzá formálódunk, akinek Ő látni szeretne minket. Ámen!
(Thoma László)

Hálaadó napunk van, hálaadó istentisztelen vagyunk együtt. Pünkösdkor ünnepeltük volna, hogy a 30 éve indult a rendszeres istentisztelet Gazdagréten. A visszatekintés, hálaadás fókusza Isten munkája, cselekvése közöttünk, amiért magasztaljuk Őt. A hálaadás Isten előtti megállásra hív: „Ében-Háézer”, mindeddig megsegített minket az Úr. Az Isten előtt való emlékezésben helye van a bűnbánatnak, az önvizsgálatnak is: mi az, amire nézve bűnbánattal kell Isten elé állnunk és bocsánatot kell kérnünk tőle? Miben ítél meg minket Isten, miben hív megtérésre. A hálaadásban előre is tekintünk: könyörgünk Urunknak, hogy vezesse tovább a gyülekezetünket, őrizzen meg az Ő útján az Ő hűséges követésében, hogy betöltsük a küldetésünket, amire Ő rendelt és hívott el minket. Emlékezhetünk a fehér kövekre, a 2014-ben tartott hálaadó istentiszteletekre… három vasárnapon keresztül zajlott a hálaadás, előttünk volt visszatekintés, a jelen öröme és a megújulás szükségességének hangsúlyozása is. Ma, amikor hálát adunk, ünneplünk, máshogy vagyunk. Nem így terveztük – de ez az egész év ilyen. Mégis, helye van, tere van az örömnek, a köszönetnek, az Isten előtt való megállásnak. Mivel foglalkozunk, mire nézünk ilyenkor? A hálaadás, az ünnep természete a visszatekintés, a múlt eseményeinek felidézése, a számvetés és az előre tekintés. Az ünneplés identitásformáló, újra fókuszáló hatású. Ennek a mostani ünnepnek a kiemelt sajátossága az alázat. Alázat, mert nem olyan, mint elterveztük. El kellett engednünk az elgondolt formákat. Alázat, mert elsősorban nem önmagunkat ünnepeljük, hanem hálaadással tekintünk vissza a múlt eseményeiben Isten cselekvésére. Alázat, mert nem kifejezetten egy ünnepi textus van most velünk, hanem az igehirdetés sorozatban előttünk lévő soron következő Igéről lesz szó, ami nem feltétlenül kapcsolódik mindenben a hálaadáshoz, az ünnephez, a gyülekezetünk alapigéjéhez.
Mit is ünneplünk ugyanis? Azt, hogy 30 éve indult el a rendszeres református istentisztelet Gazdagréten. Isten Igéjének hirdetése. Ami nem az feltétlenül, amit hallani szeretnénk, nem úgy szólal meg, ami minden egyes esetben az, amivel tele a szívünk éppen. Hanem arra hív, hogy Istenre figyeljünk és arra, amit hisszük, ő rendel ki és amivel Ő akar táplálni minket.
„Azért rendeltettem hírnökül és apostolul – igazat mondok, nem hazudok –, hogy a hitre és az igazságra tanítsam a népeket.” – mondja Pál. Az apostoli tekintélyéből szól tehát Timóteusnak és a gyülekezetnek úgy, hogy ismeri a gyülekezetet, ismeri a helyzetet és konkrétan nekik szól. És ez a tekintély Istentől ered, nem azért adatott, hogy visszaéljen vele, hogy leuraljon, hanem mert Isten ezt bízta rá.
1. IMÁDSÁG
Az első dolog, amiről beszél, az az imádság. A férfiakat és a nőket külön említi, ami nem véletlen. Máskor Pál beszél sokat az emberről, a Krisztust követő emberről, de itt külön fókuszál férfiakra és nőkre. Egyszerűen azért, mert a teremtési rend teremtési sajátosságokat és különbségeket is rejt magában.
1.1. Férfiak. „Az apostol rövid „akarom” szava jelzi, hogy Isten akaratából és meghatalmazásából folytatja rendelkezéseit. A felemelt karok, felfelé fordított tenyerekkel az imádkozás jellegzetes ókori testtartása. Annak a kifejezője ez a mozdulat, hogy az imádkozó, Isten áldását kéri és fogadja. Pál azt rendeli, hogy a férfiak „szent” kezeket emeljenek fel Istenhez imádkozáskor. Ez egyrészt az Istennek szentelt, bűntől megtisztított embernek a jelzője, másrészt és első renden az Istené és a Krisztusé. Az apostoli rendelkezés a férfiak papi szolgálatára utal, az egyetemes papság értelmében.” Az apostol különösen két bűntől óv, a haragtól és a viszálytól, ami a férfiaknak, természetüknél fogva nagy kisértést jelent. Az agresszió kezelése, ami újra és újra visszatérő harc. Akár kifelé is látható módon, akár passzív módon jelentkezik. Isten elé kell vinnünk ezeket és az Ő jelenlétében kell tisztulnunk ebből. Mindannyiunknak dolgunk van ezzel és végső soron Isten tud megszabadítani, megtisztítani bennünket.
1.2. Nők. „Ha a férfiak legnagyobb kísértése a harag és a viszály, a nőké a minden szemérmet félretevő feltűnni és tetszeni vágyás. Ez önmaguk bálványozásához vezet és az érzéki vágyak rabjaivá teszi őket. A külső feltűnés és tetszeni vágyás az istentiszteleten kívül sem illik a keresztyén nőhöz, mert az élet legfőbb értelmétől a hitből és szeretetből fakadó szolgálattól vonja el az embert. Az apostol azonban mégsem a keresztyén nők öltözködését akarja szabályozni, ezt a törvényeskedők teszik. Csak azt kívánja, hogy ne a fényűző öltözködésben merüljön ki a keresztyén nő élete, hanem fordítsa figyelmét a belső ékességre és a jó cselekedetekre.”
Az itt használt szavak, a szemérmes és józan mértéktartást jelzik. Ezek teszik igazán ékessé és vonzóvá a keresztyén nőt. Pál az önmagát bálványozó érzéki feltűnést keltő testkultusz ellen érvel, ami eltávolítja a nőt a lényegtől.
Mi a fontos tehát az imádságban? Nem az, hogy elég jónk kell lenni ahhoz, hogy imádkozhass, hanem hogy miközben imádkozol, annak hatása lesz rád. Formál téged és változásokara hív. Az imádság nem konzervál, de nem is marad hatástalan egyszerűen. Isten nem hagy abban, hogy „ilyen vagyok”, hanem krisztusivá szeretne formálni.
2. TANÍTÁS
Olyan témánál vagyunk, amire lehetnek berögzött válaszaink, a nők tanításának kérdése tipikusan ilyen. Megpróbáljuk elhelyezni a rendszerünkben, ennek a mentén erővonalak alakulnak ki, ássuk a lövészárkokat és szépen megoszlik Isten népe. Természetesen a másik miatt, aki nem hajlandó elfogadni a szerintünk biblikus tanítást. Ehelyett most három dolgot tanuljunk meg az Igéből.
2.1. TEREMTÉS ÉS BŰNESET. Felsejlik egy nagyon fontos mozzanat ebben az Igében is, mégpedig Isten teremtési rendje. Isten férfivá és nővé teremtette az embert és közben a bűneset ebben a teremtési rendben és keretben történt meg. Az egymás fölé rendelődés tehát, a másik uralása a bűneset egyik következménye. Érdekes, hogy az eredeti történetben a férfi uralkodik a feleségén, az asszony pedig vágyakozik rá. Itt azonban ennek a fordítottja áll fent. Elképzelhető, hogy a bűn annyira átjárja az embert, hogy az uralkodás kölcsönös lesz és a bűn bűnt szül. Megrendítő és fájdalmas és arra hív, hogy komolyan vágyjuk Krisztus szabadítását, amire férfiként, nőként, ókori és mai emberként is egyaránt szükségünk van.
2.2. KONTEXTUS. Nem tudom ezt a kérdést nem a kontextusában látni. Ahogy a korinthusi gyülekezetben lévő asszonyokat tanítja az apostol az asszonyok fejének befedésére, ami szintén erősen kontextuális kérdés volt (tudni illik a befedetlen fővel akkor a prostituáltak jártak, így ennek a fajta szabadságnak elég rossz üzenete volt ott és akkor).
Az efézusi kontextus is érdekes: hol van ez a gyülekezet, kiknek szól ez a tanítás első sorban?
Efézust az antik világ hét csodája egyikének tartották. A templom méreteivel is lenyűgöző volt. Alapterülete 150 m hosszú, 70 m széles volt; az épületet kb. 150 db 20 m magas oszlop tartotta (a legenda szerint mindegyik egy király ajándéka volt). 66 sorban 24 000 ülőhely várta Artemisznek, a K-i misztériumvallások népszerű istennőjének messze vidékről idezarándokló híveit. A rómaiak is átvették imádatát, és Diana néven tisztelték. Artemisz ott levő szobráról azt tartották, hogy az égből szállt le. Eredetét, ill. korát titokzatossága miatt senki nem firtatta. Fekete fából készült; sokemlőjű alakot ábrázolt, s így megtermékenyítő s tápláló istennőként tisztelték. Alsó testét sok állatfej fedte, utalva arra, hogy az állatvilág istennője is. Fekete fából készült múmiaszerű képe arannyal volt bevonva.
Az Artemisz templomi kultusz (ApCsel 19, 23-41) tanítói főleg nők voltak. Artemisz kultuszához hozzátartoztak a „méhek” nevezetű templomi prostituáltak, akik úgy öltözködtek, ahogy a 9. igevers második fele említi. Ez így tovább árnyalja a képet. Az ókori helyzetben, mikor a nők alapvetően nem tanulhattak, nem lehettek iskolázottak, nem voltak társadalmi szempontból abban a helyzetben, hogy a tanításban átfogó ismeretekből indulhassanak ki. Bizonyára megvolt a létjogosultsága annak, amit Pál ott és akkor a gyülekezetnek ír. Az ókorban máshol sem tanítottak a nők sem a rabbinikus közegben, sem a hellenista világban. Ha nem volt megfelelő alap, ha hiányzott a képzettség, akár az nem szülhetett jót, illetve csak a fölérendelődés, a visszavágás lehetett a következménye.
2.3. ISTEN TANÍT MINDANNYIUNKAT. Az, hogy ki tanít kit, az megint csak alázat kérdése. Sosem felejtem el, mikor teológusként bementünk a reggeli áhítatra és ott állt egy olyan társunk, aki nem volt hiteles a számunkra. Majdnem kifordultunk az imateremből. Aztán Isten sokszor megszégyenített azáltal, ahogy használta őt.
A kérdés tehát az, hogy tanítható vagyok-e Isten által úgy, ahogyan azt Ő akarja tenni? Mindenki magát vizsgálja meg! Lehetnek egyébként férfi tanítók is nőiesek páli értelemben a leuralásban. És akkor bizony rájuk is érvényes lehet a hallgatásra vonatkozó intés. A másik fölé rendelődő, az arrogáns, felsőbbrendű tanító nem építi Isten népét… Mi történik tehát ha egy nő tanít? Ha Isten elhívja őt erre és használja, akkor minden férfinak alázatosan el kell fogadnia ezt. Mert Isten szuverén arra, hogy ezt megtegye. Mi pedig alázattal elfogadhatjuk a tanítást akár férfiként, akár nőként. A gyülekezetünk életében hálaadással tekintünk vissza a női szolgálókra, tanítókra, a női lelkipásztorokra is, akiket Isten használt, aki által építette a gyülekezetet!
BEFEJEZÉS
Az alázat az utunk, amikor előre tekintünk a hálaadó alkalmunkon, ebbe kell belelépnünk. Megújulásra van szükségünk, nem mondhatjuk, hogy célba értünk, már jók vagyunk minden tekintetben és hátra dőlhetünk. El kell ismernünk Isten előtt, hogy megújulásra van szükség. Legyen velünk végezetül az, ahogy erről 2014-ben is volt szó, András igehirdetésében szólt erről:
Miért van szükség folyamatos megújulásra?
Mert Isten mindig újat cselekszik. Mit jelent, hogy Isten mindig újat cselekszik? Miért mondja, hogy „ne a régi dolgokat emlegessétek, nem a múltakon tűnődjetek!”? Világosan kell látnunk, hogy a bibliai hithez mindig is hozzátartozott, hogy Isten népe emlékezik Isten múltbeli, hatalmas tetteire, szabadítására. Mi is emlékezünk ma, visszatekintünk arra, amit Isten közöttünk tett. És - ennél sokkal fontosabb - minden úrvacsorában emlékezünk arra, amit Jézus Krisztus értünk tett: a megváltás nagy történetére, dicsőséges győzelmére. Hogyne tűnődnénk a múlton, Isten hatalmas tettein történelemben, gyülekezetünk életében, sőt, egyéni életünkben is?! De fontos egy különbségtétellel élnünk: mire van az emlékezés, mire jó a visszatekintés? Arra, hogy hálát adjunk; azért, hogy erőt merítsünk; azért, hogy a jelenben keressük Isten akaratát - és nem azért, hogy nosztalgiázzunk. Amit Isten cselekszik, az új, nem áll szemben azzal, amit régen tett. De ha Isten népe Babilonban úgy emlékezik arra, hogy az Úr kihozta már egyszer népét a rabszolgaságból (Egyiptomból), hogy ez elhomályosítja előttük azt az újat, ami Isten most készül tenni, akkor "ne a régi dolgokat emlegessétek…"  Azaz Isten népe sohasem mondhatja, hogy a múltbeli tapasztalataink alapján "kiismertük" Istent; Isten népe sohasem kész/befejezett az Úrral való kapcsolatában és a neki való engedelmességben, hiszen Isten mindig újat cselekszik.
Mert az ember szíve mindig a régi felé húz. Miközben tehát Isten mindig újat cselekszik, azt is látnunk kell, hogy az ember szíve mindig a régi felé húz. Mit értek ezalatt? Azt, hogy az az új, amit az evangélium hoz egyéni és közösségi életünkbe; az, hogy Isten Jézus Krisztusban kiválasztott és elhívott a magáénak, megváltott, megszabadított és fiaivá fogadott; valamint az ehhez kapcsolódó öröm és hála; továbbá az ebből fakadó elköteleződésünk az Istennek kedves és megszentelt életre - nem természetes a számunkra. Ez az új a kegyelem, Isten Lelke munkájának a világa, de nem a sajátunk. És ezért jelenik meg újra és újra a lelki élet egy óriás ellensége: a visszarendeződés. Amint nem táplálja Isten Lelke és igéje egy közösség életét, amint elsodródik, elfordul egy gyülekezet (akár az egymást követő generációk következtében, ti. hogy az újonnan érkező generáció már csak fejben ismeri a nagy történeteket, de személyes tapasztalata nincs az Úrral), úgy rendeződik vissza az ember/a gyülekezet belső élete a régi felé. Lehet, hogy kívülről megmaradnak a formák, a vallásosság; de elvész Isten jelenlétének jó illata, a kegyelem átéléséből fakadó alázat, öröm és hála. Ezért van szükség a folyamatos megújulásra. Tim Keller így ír a keresztény egyház történelmében újra és újra megjelenő ébredésről/lelki megújulásról: "Az ébredés nem történeti különlegesség, hanem következetes mintája a Szentlélek munkájának, amint egy közösségben az emberi szív alaptermészetét lefegyverzi és visszájára fordítja."
Megújulásra van szükségünk. Meg kell tanulnunk ezt. Meg kell tanulnunk emlékezni. Meg kell tanulnunk ünnepelni. Meg kell tanulnunk odafigyelni Istenre. Meg kell tanulnunk odafigyelni egymásra. Meg kell tanulnunk odafigyelni magunkra. Hamis büszkeség vagy keserűség helyett alázattal örvendezhetünk Isten előtt, aki hűséges. Nem kell a vállunkat veregetnünk, de nem kell aggódnunk sem. Nem mi „csináljuk” a gyülekezetet, Isten az, aki munkálkodik. Eddig is Ő volt a pásztora, ezután is Ő lesz. Ahogy a lekcióban is olvastuk:
„Vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg.” Ézs 46, 4
(Thoma László)

„Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének…!” Jak 5,16
Micsoda igazság, erő és reménység ez az igazság, mennyire fontos az imádság – vallhatjuk, jobb napjainkon tapasztalhatjuk is, hihetünk benne, hogy az imádságnak ereje van, hatása van, Istenhez kapcsol, egymással is összeköthet, a helyére kerülnek közben a dolgok. Közben pedig annak, aki nem vallja magát Krisztus követőjének, vagy akár csalódott és távol van akár csak ettől a flow állapottól, a buzgó imádság valami nagyon vallásos, nagyon beszűkült és gyenge ember spirituális tevékenysége lehet, aki annyira életképtelen, hogy kérlel valakit, akit nem is lát és talán nem is létezik, arra, hogy segítsen neki. „Nincs is ennél szánalmasabb állapot…” – mondhatja ezt látva az ember.
Az imádsághoz sokféle kép, elképzelés, tapasztalat kapcsolódhat bennünk. Az imádság valamilyen romantikus dolog, imádkozni illik, imádkozni olyan kispolgári, rendes dolog.
Lehet akár misztikus is: aki imádkozik, az közel van ahhoz, amire mindenki vágyik: a valóságon túlihoz, a transzcendenshez, az örökkévalóhoz. Aki imádkozik, az nem a földiekre néz, az felemeli a lelki tekintetét és máshová fókuszál. Aki esetleg nyelveken imádkozik, az pedig pláne más állapotba kerül, ami biztosan jó.
De van egy súlytalansága is ennek: „Majd imádkozom érted…” – mondjuk olyan helyzetekben, amikor nem tudunk mit tenni és gyakran elfelejtjük megtartani az ígéretünket. A „nem csinálunk semmit” szinonimája ilyenkor az imádság. A felolvasott szakaszban világos, hogy az imádság nem ez. Pál Timóteusnak ír, az efézusi gyülekezet vezetőjét bátorítja, tanítja arról, miért fontos az imádság a gyülekezetben: hol van a helye, mi az értelme. Az Ige alapján kimondható, hogy:
- Egyrészt az imádság egyrészt harc, munka, feladat. (A könyörgések tartása feladat – akár szervezési feladatot is jelent, odafigyelést, elkötelezettséget, felelősségtudatot stb.)
- Másrészt az imádság az a tevékenység, az a folyamat, ami közben a helyére kerülnek a dolgok: az, hogy kicsoda Isten, kinek mi a világban a feladata, hogyan tekinthetünk a rendszerre, magunkra, a közegünkre.
Az Igét közelítsük meg most úgy, hogy először is mit tanít Istenről?
1. Mit akar Isten?
Azt olvassuk, hogy Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság megismerésére. Ez reményteli dolog, bíztató, megnyugtató elsőre, de ha jobban belegondolunk, akkor elkezd nagyon sok kérdést felvetni. Mit jelent, hogy Isten ezt akarja? Akkor ez biztosan megvalósul, tehát mindenki üdvözül majd? Vagy ha nem, akkor mit ér Istennek az akarata – van egy nála erősebb akarat is, ami miatt ez meghiúsul?
Nem hiszem, hogy ez az automatikusan „mindenki üdvözülni fog” megállja a helyét a Biblia alapján és az sem, hogy Istennél lenne erősebb hatalom, aki megakadályozza akarata teljesítésében. Úgy kell erre tekintenünk, hogy ez egy meghívás, szándék, nyitottság, egy elkötelezés Isten részéről: Ő hív, elkészíti az utat. Mint a tékozló fiú Atyja, aki nemcsak visszafogadta a kisebb fiút, de várja a nagyobb testvért, hogy bemenjen a lakomára. Nem tudjuk, hogy bemegy-e, mert a történet nyitott végű. A mennyei Atya olyan, mint ez az apa. Kész a lakoma, a kisebb testvér hazajött. A nagyobbnak van oka nem bemenni, haragudni, kint maradni, elfordulni… de van lehetősége belépni a neki is elkészített ünnepre és örömre. Tudod Isten nem jöhet helyetted. Isten várja, hogy eljuss hozzá, hogy belépj a vele való kapcsolatba – újra és újra. Hogy imádkozz, hogy felé fordulj. S mindeközben megtörténik, hirtelen vagy lépésről-lépésre az igazság megismerése. Ez pedig gyakran fájdalmas, nehéz, kijózanító… és felszabadító is tud lenni. Megtörténik Jézus megismerése, aki magáról azt mondta: én vagyok az igazság. A többi pedig misztérium, titok: ki miért és hogyan jön vagy nem jön. A többi ember mind - mind saját magáért felelős. Isten pedig sokkal jobban szereti őket nálad, ezért érdemes egyszerűen Istenre bízni mindenkit és tudni, hogy Ő ellenállhatatlanul vonz minden embert. Ez a reménységünk.
2. Mi az igazság lényege?
Az előbb említettem az igazság megismerését, aminél álljunk meg egy kicsit. Az igazság ma már a legkevésbé sem abszolút fogalom, sokkal inkább teljesen szubjektív, legalább is kulturálisan és meggyőződés szerint erősen meghatározott. Annyi igazság, ahány ember, van erősebb és gyengébb igazság, van a hatalmon lévők igazsága és bizony az igazság kommunikációs jelentősége sem becsülhető alá: arra odafigyelnek, aki azt állítja, hogy az igazságot mondja. Bármennyire leegyszerűsítőnek tűnik, az Ige alapján az igazság az, hogy
Az igazság bizonyára egy nagyon összetett és számunkra nem is teljesen felfogható, megérthető dolog, de ami mindebből megérthető és felfogható, az ez.
Az ember pedig feledékeny és erre kell emlékeztetnie magát. Ez az igazság.
3. Mi Isten szolgáinak a dolga, feladata?
Az imádságból indultunk el és ide is lyukadunk ki: Isten gyermekeinek a dolga, amire az apostol is felszólítja Timóteust és a gyülekezetet is: az imádság, könyörgés, esedezés.
Ennek az imádságnak pedig három iránya bontakozik ki előttünk az Igében:
3.1. Imádság minden emberért. Azért, hogy meghallják a mennyei Atya hívását, hogy tényleg el tudják fogadni az igazságot, hogy tudjanak hinni, hogy eljussanak Istenhez. Különösen és első renden a körülöttünk lévőkért. Ez nagyon fontos! Nekünk, mint gyülekezet, különösen. Mert fontos, hogy legyen akár távolra mutató látásunk, hogy imádkozzunk a távol lévő keresztyén testvéreinkért, a misszióban túl lássunk a saját köreinkenk, mindennapi életünkön, de közben ne feledkezzünk el a legközelebbiekről sem. Vegyük észre és hordozzuk a mellettünk lévőt, akit első sorban ránk bízott Isten.
3.2. Imádság a hírnökökért. A szakasz végén beszél Pál arról, hogy őt Isten elhívta és arra rendelte, hogy Őt szolgálja. És bár ebben a részben nem mondja ki, máshol kéri a gyülekezetet, a testvéreket, hogy érte is imádkozzanak. A tanítás, az igazság hirdetése nagyon nehéz feladat. Ez a frontvonal, ahol bizony záporoznak a golyók, ahol reflektorba kerül az az ember, akit Isten küld minden hibájával és esendőségével, hiányával együtt. És mégis, Isten hírnököket küld, embereket, küldötteket hív el. És ez jelenti a presbitereket, akiket Isten a gyülekezet vezetésére, szolgálatára hívott el első sorban. Jelenti a lelkipásztorokat, de mindenkit, aki megszólal és Isten Igéjét hirdeti. Jelenti a gyülekezetünkben a hittanoktatót is, aki az igazságra tanítja a gyermekeket, a gyermekcsoportban szolgálót, a Caféban szolgáló munkatársat, a házicsoport vezetőket, a mamaklub vezetőit és sorolhatnám végig az összes szolgálatot. Imádkozzunk a küldöttekért, hogy tudjanak helyt állni, megerősödni, megújulni, Isten szerint végezni a szolgálatukat.
3.3. Imádság a feljebbvalókért. Az apostol arra hívja Timóteust, hogy imádkozzanak a királyokért, feljebbvalókért. Ezek azok az emberek voltak akkor, akik gyakran kifejezetten hátráltatták Isten ügyét, akik akár üldözéseket indítottak, generáltak. Az imádság elsősorban itt is azért történik, hogy Isten adja meg a vezetőknek a bölcsességet a vezetéshez, hogy a felelősségben helyt tudjanak állni. Másrészt, ha ellenségesek, akkor pláne imádkozhatunk értük, mert Jézus is erre tanított az ellenség szeretete kapcsán.
A nehezebb az, amikor a feljebbvalók nagyon kedvesek és kooperatívak, közben pedig szeretnék irányítani, befolyásolni Isten népét, összemosni a saját céljaikat, érdekeiket Isten népével és nem tartják tiszteletben a távolságot, aminek meg kell lennie minden hatalom és Isten népe között.
Imádkozzunk hát a feljebbvalóinkért! Ezáltal elismerjük, hogy vannak feljebbvalók – egy olyan világban, ami nem annyira tűri el a hierarchiát. Imádkozzunk a feljebbvalókért, mert nagy kísértésnek vannak kitéve. Feljebb lenni veszélyes, megrészegíti, megszédítheti az embert, megváltoztatja a perspektíváját, gyengülhet a látása és feledékennyé teheti arra nézve, honnan is érkezett, milyen nem feljebb lenni…
Imádkozzunk a feljebbvalóinkért, mindenféle feljebbvalóért (főnök, vezető, egyházi vezető, állami vezető, döntéshozó), hogy megtanulják, hogy tudják, hol a helyük ebben a világban.
Hogy egyedül Isten az Úr. Hogy egy az Isten és nincs szükség más istenre sem istenpótlékra.
Hogy egy a közbenjáró: Krisztus, ezért nincs szükség feleslegesen idealizált, messianisztikus vezetőkre. Nincs szükség félistenekre, megváltó típusú vezérekre. Akinek erre van szüksége, az nem látja Krisztust annak, akinek ő kijelentette magát… válaszd az igazit, testvérem, ne elégedj meg a pótlékkal!
Imádkozzunk a feljebbvalóinkért, hogy megszabaduljanak attól a tévhittől, hogy nekik kell megmenteni, megváltani bárkit, hogy kiskorúságban kell tartani az embereket és helyettük kell dönteni. Egy a váltság és ezt már Krisztus megszerezte. És ha az ember tényleg nem tud jól dönteni, mert a bűn miatt erre képtelen, akkor egy másik bűnös ember sem lesz képes helyette dönteni és őt megmenteni, egyedül Krisztus.
Imádkozzunk a feljebbvalókért, hogy megértsék: Isten akarata a nyugodt, csendes élet istenfélelemben, tisztességben. Nem a megosztottság, a megosztás a félelemkeltés, rágalmazás, lejáratás, elnyomás, kizsákmányolás… legyünk őszinték: ezzel van tele a világunk, az országunk.
De Isten előtt legyünk őszinték: mi magunk is a saját környezetünkben, kicsiben képesek vagyunk ugyanerre.
Nincs más tehát, mint Istenhez fordulni és hallgatni a hívásra:
Itt vagyok Atyám, tudom, hogy hívsz, hozzád jövök. Itt vagyok, Atyám és odaszánom magamat az imádságra, mert erre hívsz, taníts imádságra. Itt vagyok, Atyám, és kérlek, járj át a megváltó szeretetével, formálj és taníts az igazságra. Ragyogtasd fel nekem Krisztust, az igazságot, hogy hadd legyek hozzá hasonló minél inkább! Ámen!

Ha azt mondom, elengedhetetlen, mindennél fontosabb, hogy rendszeresen éljünk a Szentírással, azaz olvassuk, forgassuk a szívünkben, engedjük, hogy hasson ránk, majd engedelmeskedjünk neki, nem mondok valami érdekeset. Egyeseknek azért nem, mert ezt élik, újra és újra megtapasztalják, hogy az Úr szavai "kívánatosabbak az aranynál, sok színaranynál is, édesebbek a méznél, a csurgatott méznél is" (Zsolt 19,11), vagy boldog hálával élik, amiről az első zsoltár írója úgy vall, hogy boldog az az ember aki "az ÚR törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal." (Zsolt. 1,2) Ehhez képest ez a mondat halvány, erőtlen; a szerelmesnek nem kell magyarázni, hogy a szerelem jó, el ne kerülje a figyelmed. Néhányan szeretitek Isten beszédét, táplálkoztok belőle, és a zsoltárossal együtt gyönyörködtök benne. Mások pedig - és azt hiszem, ez a többségünk - egyszerűen nem gondolják (vagy gondolják, de nem hiszik, mert nem élik), hogy micsoda jelentősége van annak, ha a Szentírással élünk.
Pál mindenesetre úgy gondolja, hogy minden üldözés és tévtanítás között mentoráltját, a fiatal gyülekezetvezetőt, az tarthatja meg és teheti teljessé és alkalmassá, ha megmarad a Szentírásban. Úgy tűnik, szinte bele akarja gyökereztetni abba a meggyőződésbe, hogy a Szentírás az, ami megerősítheti Timóteust a számos kihívással és küzdelemmel teli szolgálatban. Erőteljes felszólítást intéz hát hozzá: Maradj meg abban! Azaz ne hanyagold el, ne lépj tovább, ne keress "progresszívabb" tanokat. Maradj meg az Írásban!
A Szentlélek a Szentírás ma olvasott része alapján ugyanezt mondja nekünk is: sok-sok minden történik körülöttünk, ami elcsüggeszthet; azt hittük, lassan felszabadulunk a járványban, de kiderült, most jön a neheze; megpróbáltatik a türelmünk és kitartásunk; talán betegekért aggódunk, gyászolunk, vagy magunk hordozzuk e betegség következményeit, de - vagy éppen ezért! - maradj meg abban! Ma arról szólok, miért és hogyan éljünk a Szentírással, Isten igéjével, Isten írott szavával.
Mi a Szentírás szerepe vagy haszna? Ha keresztény vagy, gondolkozz el azon, hogy a Biblia kijelentése nélkül mit tudnál arról, hogy a világot Isten szeretete hordozza; hogy mindent Isten szeretete kísér, téged is? Mit tudnál arról, hogy az elrontott dolgaid, akármilyen súlyosak voltak is, nem pecsételik meg a sorsod, a végzeted egy életre, mert Jézus Krisztusban van bocsánat? Mit tudnál arról, hogy Isten legyőzte a halált, és ezért sem a te életedet, sem az egész világot végül nem nyeli el a pusztulás, a semmi? Mi a Szentírás haszna? Nos, erre a kérdésre nem lehet "mértékletes", "józan" választ adni. A Szentírás a valóságot hordozza; az élet kezdetének, problémájának, helyreállításának igaz és érvényes történetét. Olyan nagy és hatalmas valóságokat közöl velünk - és ezzel az igénnyel lép fel mind hívők, mind nem hívők felé - amelyek mindent meghatároznak. Megformálják azt, ahogyan a világra tekintünk, elénk adják azt, amit zsidó-keresztény világképnek nevezünk. Mi az hogy ember, és mi az, hogy Isten? Mi az, hogy teremtő és teremtmény? Férfi és nő, szülő és gyermek, igaz és hamis, szent és bűnös… Ha ezek a nagy és hatalmas valóságok egyedül Isten szava által közöltetnek velünk, miközben számos más - ezzel egyet nem értő, ezt tagadó - magyarázat is ér naponta, hogy ne kellene megmaradnunk a Szentírásban? Hogy ne kellene minél mélyebben belegyökereznünk? Vagy egy másik képpel élve: hogy ne kellene belemerülnünk igazságába, az általa hordozott valóságba?
Pál két dolgot állít, amelyekben Timóteus elé tárja a Szentírás hatékony, hathatós voltát, azaz azt, hogy mire képes Isten igéje. A szent írások, mondja, "bölccsé tehetnek téged az üdvösségre", valamint a teljes Írás "hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre."  Lássuk ezeket!
"Bölccsé tehetnek téged az üdvösségre."  Az eredeti szövegben a Szentírás ereje jobban megjelenik, mint a magyar fordításban. Az írásoknak van hatalmuk arra, Timóteus, hogy bölccsé tegyenek az üdvösségre. Az apostol itt emlékezteti Timóteust az írások erejére, melyeket Timóteus gyermekségétől ismer, hogy hogyan vezették őt el a Jézus Krisztusban való hit által az üdvösségre. Timóteus tudja ezt, hiszen maga is megtapasztalta a Szentírás ezen erejét és hatalmát, de ezt az ismeretet fontos feleleveníteni (olyan ez, mint egy emlékeztető oltás: megerősíti, megsokszorozza, aktiválja azt, ami ott van már). Timóteus! Maradj meg a Szentírásnál, hiszen tudod, hogy az vezetett el téged az Úr Jézus Krisztushoz, a belé vetett hithez, ami az üdvösséged, azaz egész Istennel való életed már itt, és majd halálon túl is.
Akik tehát tudjuk, mert megéltük, hogyan vezetett el a Szentírás igazsága oda, hogy Jézus Krisztusban életet, új életet találtunk, maradjunk meg abban! Emlékezzünk, és buzduljon fel a szívünk! Akik meg tudjátok, hogy még ha van valami homályos képetek is Istenről, mégis valami alapvetően hiányzik - lássátok, hogy ami hiányzik, a megérkezés, a bizonyosság, a valóban új élet születése, a szabadulás sok rosszból abban a Jézus Krisztusban van, akihez a Szentírás vezet el. Ennek a könyvnek ereje, hatalma van téged is bölccsé tenni az üdvösségre. Kezdd el olvasni, tanulmányozni, az üdvösséget kutatva bújni, maradj meg benne! Maradj meg benne, egészen addig, amíg fel nem ragyog előtted, sőt, benned a hit Jézus Krisztusban. Ezt nem tudod magadnak "adni", ezt nem tudod magadnak kigondolni; ez a hit nem valami olyan, hogy "mindeneket megvizsgálva a Krisztus követésnek látom a legtöbb értelmét, mostantól ebben hiszek", vagy hogy "tetszik nekem a keresztény közösség, az itt élő emberek, szeretnék hozzájuk tartozni, vágyom arra, ami nekik van, és ezért mostantól hiszek Jézus Krisztusban." Nem, ez nem ilyen. Hanem amint megmaradsz a Szentírásban, amint vágyod, kéred, kutatod ezt hitet, a Szentlélek titokzatos munkája révén egyszer csak felragyog előtted Krisztus, szétárad benned a hit, megszületik benned az új élet. Magad sem tudod, hogyan, de bizonyosságod van: üdvösség, azaz az Istennel való megbékélés, a vétkeid elengedése, a bizonyosság, hogy Isten elfogad és szeret, mindez már a tiéd is.
De nemcsak az új élet kezdete, hanem az abban való növekedés is a Szentíráshoz között: "A teljes írás… hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre."  Mi igazít el, mi vezet abban az életben, amelyet Krisztusban kaptunk? Ha az az élet "üdvösség", ha azt az életet ilyen különleges módon a Szentlélek egyszer csak kiterjeszti ránk, akkor hogyan tudunk ebben jól, hűségesen élni, annak saját törvényszerűsége szerint élni? Válasz: maradj meg a Szentírásban, hiszen "hasznos", alkalmas a tanításra. Hogyan tanít? Ha az üdvösség azt jelenti, hogy Jézus Krisztus kiszabadított téged a régi életedből, és új életet adott, akkor a régi életed, gondolkodásod, meggyőződéseidet újra kell tanulni. De ezt sehol máshol nem tudod újra tanulni, mint ott, ahol Isten tanítja: a Bibliában. Ez a tanulás pedig életünk minden részét felölelő tanulás; mindenben eligazít, hogy mit higgyünk és hogyan éljünk Istennek kedves életet.
Hasznos a feddésre: a tanítás része a feddés, amikor a Szentírás szembesít, hogy "állj, rossz irányba haladsz, baj lesz!" Erőteljes szó a feddés, annak határozott kifejezése, hogy valami nem jó. Könnyen lehet, hogy vannak közöttünk, akik azért hagytak fel a Szentírással, mert az megfedte őket valamiben. És amikor Isten az igéjén keresztül, az új élet tanítása részeként megfedd, akkor mi vagy attól fordulunk el, amiben megfedd, vagy attól fordulunk el, aki megfedd. De hűtlen az a szülő, aki nem feddi meg a gyerekét, amint bolond az a gyerek, aki nem fogadja meg a feddést. A Szentírás továbbá "hasznos … a megjobbításra", azaz a korrekcióra. Nemcsak annyit mond, hogy arra ne menj tovább, mert bajba kerülsz, hanem azt is, hogy merre haladj az élet útján. Amint olvasod, amint élsz vele, elősorban nem „nemeket” találsz majd, hanem bölcsességet; meglátásokat az Isten szerinti élethez, konkrét indíttatásokat konkrét döntésekhez, cselekedetekre. Elkezdesz átalakulni, új vágyak születnek a szívedben. A "megjobbítás" tehát a korrekció, a helyreállítás, végül "az igazságban való nevelés" az Istennek kedves élet kiformálódása.
Hangsúlyoznom kell még azt, hogy a Szentírásnak ez a hatása nem úgy működik, hogy elolvasod, megérted, és akkor összeszeded minden erődet, megvalósítod, kipipálod, és nekiállsz a következő egységnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy amint élsz a Szentírással, amint benne időzöl, az átformál. Ezért most másodszor arra nézünk rá, hogy miért? Mi ennek az titka? És miért is bízhatnám rá magunkat a Bibliában foglaltakra?
A válasz egyáltalán nem bonyolult, de annál vakmerőbb, sőt, egyesek szerint talán arcátlan: mert Isten szava. Igen, Pállal együtt állítjuk, hogy "a teljes Írás Istentől ihletett." Számos kérdést vet fel az állítás, melyeket fontos megvizsgálnunk.
Először, mit jelent, hogy a teljes Írás Istentől ihletett? Nos, „ihletett” alatt több mindent értünk; pl. ihletett előadása egy zenei műnek, amikor az mélyen megragad bennünket. Vagy amikor valaki nagyon átszellemült állapotban van, mondjuk, ihletett. Talán valaki így értené ezt, hogy hát igen, a Biblia szerzői tényleg olyan ihletett, megragadott emberek lehettek. De az apostol állítása nem ez. Az eredeti kifejezés jelentése, hogy a teljes írás "Isten által kilehelt", vagy még inkább "Isten lehelete által teremtett." Az apostol itt tehát nem annak a módjáról szól, hogy a bibliai szerzők hogyan részesültek isteni vezetésben, hanem a Szentírás meglévő természetéről tesz kijelentést: ez a könyv Istentől érkezett, ennek a könyvnek az elsődleges "szerzője", forrása Isten maga. Ő "lehelte ki", az ő "szájából" származik. Azaz az az Isten, aki az egész teremtett világot létrehozta, aki hatalmas, erős és szent, szándéka és akarata szerint (nyilván általa választott személyek közreműködésével) kijelenti önmagát és szól hozzánk a Szentírásban.
Ezért pedig, ahogy Pál írja, ezek az írások szentek. Nem azért és annyiban szentek, mert megkülönböztetjük őket a mindennapitól, a profántól. Nem azért és annyiban szentek, mert esetleg szent helyen (templomban) vagy szent időben (istentiszteleten) olvassuk fel. Hanem azért, mert annak tulajdonságát hordozzák, aki kilehelte, aki teremtette őket. A Szent Isten a Szentírás által Isten szentségében részesít, Isten természetére nevel. Az Isten szerint valót képes és kész formálni bennünk. Miért bízhatnám az életem a Szentírásra? Mert az Isten szava.
De ebben a pillanatban többekben sok kérdések vetődnek fel. Például, hogyan higgyem el, hogy a Szentírás Isten szava, amikor a Szentírás mondja ezt magáról? Bármely könyv teheti ugyanezt. Vagy tájékozottabbak felvetik, hogy amikor Pál ezeket a sorokat írja, még csak azok az iratok vannak egybefoglalva Szentírásként, amit mi az Ószövetségnek nevezünk. Akkor hogyan vonatkozik ez az Újszövetségre? Továbbá számos olyan rész van a Szentírásban, amit mi, mai emberek nagyon nehezen tudunk összeegyeztetni Isten jellemével. Hogyan lehet ez kilehelt? Nem kell mondanom, hogy ezeket a kérdéseket nem tudom most abban a mélységben megválaszolni, amit kívánnának. Mégis, hadd mutassak két olyan igazságra, melyek segítségünkre vannak.
Az első Jézus Krisztus személye. Jézus számos kijelentésében úgy beszél az Ószövetségről, mint amiben Isten szól hozzánk. A Hegyi beszédben pedig így szól: "Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat. Mert bizony mondom nektek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg az egész be nem teljesedik." (Mt 5,17-18 - A "törvény és a próféták" kifejezés az egész Ószövetséget jelenti.) Nos, ha valaki keresztény emberként Jézus Krisztust Isten Fiának, Megváltónak és Úrnak vallja, akkor ezzel teljes összhangban áll, hogy a Szentírást Isten szavának tartja. Ha a Szentírás bizonyságából tudod, hogy Krisztus Isten Fia, aki meghalt és feltámadt, ha hitre jutottál Krisztusban, ha annak vallod őt, akinek ő vallja magát, akkor úgy viszonyulsz a Szentíráshoz, ahogy ő tette: Isten szavaként. Ez nem jelent azonnali választ minden a Bibliával kapcsolatos kérdésre, de bizalmat és bíztatást ad arra, hogy számos kérdés, ami ma nem megoldott benned, meg volt oldódni.
Annak, akinek az Istenhez közeledésben, a hit kérdésében erős akadály néhány olyan dolog, amit a Bibliában nem tud megérteni, vagy elfogadni, szintén fontos segítség ez. Ha Krisztus Isten kijelentésének a központja, ha őbenne születik a hit, akkor a Szentírás tanulmányozásodban Krisztusra, a középpontra koncentrálj. Ne engedd magadat újra és újra elbátorítani olyan kérdésekkel, hogy miért van annyi vérengzés az Ószövetségben, vagy hogyan értelmezzem az özönvíz történetét, vagy mit kezdjek azzal, hogy a Vörös tenger szétnyílt Izrael fiai előtt majd összezárult a fáraó seregén… Azzal a bizalommal keresd Krisztust, hogy majd ha megismered, benne számos további kérdés a helyére kerül. De csak utána.
Ezzel rokon a másik gondolat, ami rámutat arra, hogyan fogadhatjuk el, hogy a Szentírás Istentől való, Isten szava. Kálvin János reformátor írja: „Azért, ha lelkiismeretünknek igazán javát akarjuk, hogy a bizonytalan kételkedés folytonosan magával ne ragadja, vagy ne ingadozzék s ne habozzék bármely legkisebb kételynél: mélyebbről kell merítenünk ezt a meggyőződést, mint az emberi okosságból, ítéletből és következtetésből; t. i. a Szentlélek titkos bizonyságtételéből. ... Mert amint egyedül Isten tanúskodhatik önmagáról beszédében, úgy ez az ige sem talál hitelre addig az ember szívében, míg a Szentlélek bensőbb bizonyságtétele meg nem pecsétli. Ugyanazon Szentléleknek kell tehát a mi szivünkbe is behatolnia, mely a próféták szája által beszélt, hogy meggyőzzön bennünket arról, hogy hiven adták elő, amit Isten rájuk bízott.” 
A teljes Írás Istentől ihletett, az ő szent valóságát hordozza és közvetíti nekünk, ezért képes teljesen újjá tenni és tanítani, formálni - ugyanakkor ennek végső bizonyossága csak a Lélek ajándékaként érkezik el hozzánk.
Azaz hogyan ragadhatjuk meg erejét és bölcsességét? - Az apostol több formáját is leírja annak, mikor hogyan viszonyult Timóteus a Szentíráshoz: "De te maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál, tudván, kiktől tanultad, mivel gyermekségedtől ismered a szent írásokat…" Tudjuk, hogy Timóteus nagyanyja és édesanyja Krisztus hívő zsidó voltak, édesapja pedig pogány (2Tim 1,5). A "gyermekségedtől ismered" Timóteus egészen kicsi, még csecsemő korára utal, azaz arra, hogy a Szentírás ismeretét szinte az anyatejjel szívta magába, az Írás jelen volt körülötte. Ez a - fogalmazzunk így - családi örökség nem volt minden, az ifjú "tanulta" is az Írásokat. Nem azt mondom, hogy hittanra és gyermekistentiszteltre járt, de mégis valamilyen rendszeres formában aktívan tanulta az írásokat. Ez nyilván jelent tárgyi ismeretet, az összefüggések mélyebb ismeretét, az írások értelmezését. De közben ez is változott: "megbizonyosodtál." Azaz személyes bizonyosságra jutott Timóteus az írások igaz, hathatós, hasznos voltáról; a sajátja lett. Mindebben döntő volt azok személye, jelleme, akiktől tanulta. És végül, "maradj meg" mindebben, szólítja őt fel az apostol.
Nem fogok most a Szentírás olvasásának, tanulmányozásának, a Szentírás imádkozásának a módjairól szólni. Sokkal inkább arról, hogy ha élni akarsz Isten igéjével, nem elég néha-néha olvasgatni, hanem rendszeresen és folyamatosan kell táplálkoznunk vele. Nem elég alkalmanként olvasni, hanem bele kell merítkeznünk, hogy gondolatainkat, képzeletvilágunkat átjárja. Ezáltal tud feddeni, megjobbítani, nevelni. Ahogy Leanne Payne, az amerikai keresztény lelkigondozó írja: "Nem elégséges a zsidó-keresztény igazságot pusztán értelemmel megragadni, azaz a Szentírást a fejünkben ismerni. A kereszténységet a képzeletünkkel is meg kell ragadjuk, ami azt jelenti, hogy a szívünk és képzeletünk belemerítkezik az igazság szimbólumvilágába … Amennyiben a keresztény igazság intellektuális és imaginatív vonatkozásait elmulasztjuk egyesíteni, ki leszünk szolgáltatva idegen szimbólum rendszereknek. " (Gyógyító Jelenlét, kézirat, 78. o.)
Tudjuk jól, hogy a mai tech-világban a figyelmünkért megy a harc. Az interneten fogyasztott ingyenes tartalomért és szolgáltatásért a figyelmünkkel fizetünk (az adatainkon túl). Ha harc folyik a figyelmünkért (lélektanilag), harc folyik érte spirituálisan is. Mindennek nagyon erős képi, a képzeletet vonatkozása is van. Ha elveszítjük a Szentírás szent és igaz valóságát (nem az ismeretet, hanem a benne élést, a belőle táplálkozást, gondolataink az ige általi formálódását és gyakori megtisztulását), akkor elveszítjük Isten igazságának a valóságát is, és más erők elsodornak minket az igazi hittől és az Istennek kedves élettől.
Belemerítkezni a Szentírásba pedig csak akkor tudunk, ha valami mástól elvonjuk magunkat ennek érdekében. Ezt nevezzük böjtnek. Ráadásul hosszú szöveget nehéz olvasni ma, amikor rövid szövegekhez, de inkább képekhez, gyors videókhoz vagyunk szokva. Ezért egyrészt élhetünk azzal, ahogy a Biblia így is elérhető ma, másrészt böjtöljünk: a Biblia világa akkor bontakozik ki előttünk a maga szépségében, szentségében, bölcsességében, szívünket az Úrhoz vonzó erejében, ha benne időzünk. És ha azt mondanád, "de ez nehéz", akkor én azt kérdezem: miért nem vágysz Isten szavára? - Mert ez az igazi kérdésed. Hiszen gondold meg, hogy mennyi minden témában/cselekvésben igenis kész vagy és képes vagy "benne időzni", órákat olvasni, szöszmötölni; mi mindent megvásárolsz, letöltesz, stb. ezek érdekében. A kérdés: miért nem tudom ugyanezt az áldozatot meghozni Isten igéjéért? A válasz: mert őt nem szeretem ennyire/iránta nem vonzódom olyan erővel…
Lehet, hogy gyermekkorodban ismerted, de nem tanultad. Lehet, hogy tanultad is, de nem győződtél meg róla, nem lett a tiéd. És lehet, hogy meg is győződtél róla - de mégis elengedted, elhanyagoltad. Akármilyen hiányod vagy mulasztásod, sőt, egyenesen vétked legyen, Jézus Krisztus nem mondott le rólad. Ő betöltötte az írást, annak minden betűjét; betöltötte minden szavát. Élete, tanítása, engedelmesége az Atya szavának betöltése. Szenvedése, halála és feltámadása az Írások teljessége, hiszen azok mind róla beszéltek. Ő az, aki meghív magához: Maradj meg abban, amit tanultál! Ámen!