Lovas András Dr.

"Száraj, Abrám felesége nem szült neki." Ezzel a drámai mondattal kezdődik Ábrahám történetének következő fejezete. Már itt érezzük: újból Isten ígérete, valamint az arra adott válasz a tét, mint Ábrahám egész életében. Valaki mondhatná: Érthetelen, hogy a hit és hitetlenség témája miért vetődik fel újra és újra Ábrahám történetében! Mint ahogy az is érthetelen, hogyan lehet ennyi héten át ugyanarról beszélni az igehirdetésekben! Ábrahám egyszer hisz, azután kiderül, hogy mégsem hisz. Az előző fejezetben is éppen ezt láttuk. Isten igéretére először tiltakozással, majd pedig hittel válaszolt. Azután Isten szövetséggel erősítette meg ezt az ígéretet. Azt várnánk, hogy érkezzen már végre révbe Ábrahám. Szülessen meg az ígéret gyermeke, vagy legalább tanuljon már meg végre hinni.
Miközben mindezek a gondolatok felmerülnek bennünk, tegyük fel a kérdést magunknak, vajon igazunk van-e? Vajon nem ugyanilyen küzdelem és harc a hit a mi életünkben is? Vajon nincs olyan köztünk, aki egy hete hittel válaszolt Isten szavára, és most fel kell ismerje: mégis megerőtlenedett a hite, nem gyakorolta a hitet abban a helyzetben, amire Isten egy hete hívta? Ne felejtsük, Isten ezekben a hetekben nem valamiféle elvi istenhitről beszél velünk (van-e Isten?), hanem arról, hogy kimondott ígéreteivel számolunk-e, támaszkodunk-e azokra, formálják-e életünket. Sőt, a kérdés még radikálisabban így szól hozzánk: van-e olyan területe az életünknek, ahol Isten ígéreteteit figyelmen kívül hagyjuk? Mert ha Jézus Krisztusról neveztetünk keresztyénnek, ha az övéi vagyunk annak jogán, hogy ő vásárolt meg bennünket a hiábavalóság, az istennélküliség, a lelki élettelenség rabságából, akkor egész életünket a benne való bizalomból fakadó engedelmességben élhetjük.
"Száraj, Abrám felesége nem szült neki." Ez a mondat egy olyan részt vezet be, ahol az ígéret és hit kérdése a házasság összefüggésében bontakozik ki előttünk. Azt látjuk, hogy annak, hogy Ábrahám, - bár ő maga talán hisz - ezt nem éli meg a Sárával való kapcsolatban, komoly következményei vannak.
I. Házastársi "harmónia"
A történet elején Ábrahám és Sára látszólagos harmóniában állnak előttünk. Az ígéret beteljesedése késik, és úgy tűnik, hogy Sára ezzel nem képes megbírkózni. Rátekint egyiptomi szolgálójára, Hágárra, és megszületik fejében a terv, a megoldás, amit megoszt Ábrahámmal: "Íme, az Úr nem engedett szülnöm, menj be a szolgálómhoz, talán az ő révén lesz fiam."
Senki ne lepődjön meg Sára ötletén, hiszen az nem rendkívüli abban a korban. Erkölcsileg semmi kivetnivaló nem található benne a korabeli társadalom értékrendje szerint. Egy asszony élete legfontosabb célja, hogy gyermeke, sőt, fia szülessen. Ennek hiányában nem tekinthet úgy magára, mint teljes értékű feleségre. Ez magyarázza azt a szokást, amely szerint ha egy asszonynak nincs gyermeke, és ezért saját szolgálóját adja feleségül férjének, a szolgálótól született gyermek sajátjának számít. Sára tehát úgy jár el, ahogyan sokan tették előtte és utána.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy Isten egyetért az ötlettel. Hol van ebben az ő ígérete? Hol van az arra adott válasz, a hit? Ezen a ponton lep meg bennünket Ábrahám reakciója is: "Ábrahám hallgatott Száraj szavára". Egyetértett vele, tökéletes volt a házastársi egység, a harmónia. "Ábrahám, nézd az Úr nem tette meg, amit ígért, ő nem engedett szülnöm, de itt a lehetőség. Meddig várjunk még? Tíz éve vagyunk Kánaánban. Ha bemész Hágárhoz, gyermekünk lesz, elmúlik a szégyenem, még az ígéret is beteljesedik. Hátha Isten is így gondolta." Ábrahám meg csak annyit mond: "Ahogy gondolod, drágám…"
Nyilvánvaló azonban, hogy ez az éleselméjű gondolatmenet, valamint Ábrahám csendes beletörődése lázadás Isten ellen. Jelzi ezt a szentíró a szóhasználatával is. A bűneset történetének kifejezései vannak előttünk. Ábrahám hallgatott Száraj szavára, ahogyan Ádám Éváéra (3.17). (Gen.3.6: Az asszony … fogott (UFO: "szakított", eredeti szövegben "fogott', "vett") a gyümölcsből … adott … férjének. Gen.16.3: Száraj, Ábrahám felesége, fogta szolgálóját,  … és férjének … adta.) Mindkét történetben az asszony kezdeményez, a férfi elfogadja az ajándékot, ami lázadás Isten ígérete/akarata ellen, és amit majd - látni fogjuk - vádaskodás követ.
Ez a házastársi harmónia Ábrahám és Sára között. Egyetértés abban, hogy nem az ígéret szerint cselekednek, hanem úgy, ahogy maguk látják a probléma orvoslását. Egység az Isten előtti engedetlenségben. Úgy, ahogy Anániás és Szafira is teljes házastársi egységben cselekedtek, amikor hazudtak a Szentléleknek (Apcsel. 5).
Ez történik minden esetben a mi házasságunkban is, amikor a hitből, az ígérethez való ragaszkodásból fakadó konfliktust az egyik fél nem vállalja, és csak annyit mond (talán rossz lelkiismerettel): ahogy gondolod, drágám. Isten terve szerint a házastársak "egy test" (Gen.2.24), az az elhívatásuk, hogy egységben, harmóniában éljenek. Ez az egység azonban lehet hamis egység, amikor hitetlenségben, engedetlenségben jön létre. Melyek ennek az okai?
a)      Félelem a konfliktustól. A hívő házastárs (akár mert párja nem keresztyén, akár mert az adott helyzetben nem hajlandó hinni, azaz engedelmeskedni Istennek) látja, hogy eltérnek Isten ígéretétől, de nem juttatja kifejezésre azt ("úgysem tudom eltéríteni szándékától", "fontosabb a békesség", stb).
b)      Nem tartják számon Isten ígéreteit. Ha közösen nem ápolják hitüket, ha nem állnak Isten elé együtt imádságban, ha még csak nem is beszélnek Istenről beszélgetéseikben, döntéseikben, mert "ez magánügy", hogyne sodródnának bele egészen könnyen, teljes egyetértéssel valamibe, ami Isten ígéretének semmibevételét jelenti? Kiváncsi vagyok, hogy döntése előtt mikor beszélgetett és imádkozott utoljára Ábrahám és Sára Isten nekik adott ígérete kapcsán.
c)      Tévesen értelmezett szeretet. Nem mondta volna-e Sára Ábrahámnak, hogy nem szereti őt, ha Ábrahám Isten ígéretére hivatkozva megtagadja Sára kívánságát? De vajon azzal szeretjük jobban párunkat, ha nem szeretjük Istent, akitől kaptuk őt?
Tudom, hogy ez a téma még sok kérdést vet fel, amit nem beszélhetünk most meg. Mi van, ha házastársam nem keresztyén, és az én fenntartásaim miatt nem fogja máshogy vezetni dolgait, vagy éppen a család dolgait? Akkor inkább váljak el? Semmiképpen nem. Ha egyértelműen vállalod a hitet, még akkor is, ha nem te irányítod a család dolgait, valamint ha imádkozol házastársadért, akkor nem élsz hamis harmóniában, még akkor sem, ha nyilvánvalóan nem bosszantod házastársadat folyamatos "prédikálással". (Ha valakinek gyakorlati kérdései maradnak, keressen meg)
Ábrahám és Sára látszólag egységben vannak, és megoldották nagy problémájukat Isten nélkül. Ami azonabn rövid távon megoldásnak tűnt, osszabb távon katasztrófának bizonyult.
II. Vádaskodás
Ábrahám bement Hágárhoz, aki terhes lett, ahogyan Sára várta. Azt viszont nem tudhatta előre, hogy attól fogva, hogy Hágár felismeri, hogy neki megadatott az, ami úrnőjének nem, megvetéssel fog rá tekinteni. A szolgálónő megvetése, valamint Ábrahámtól való áldott állapota pedig hihetetlen fájdalmakat okozott Sárának, aki úgy érzi, hogy szégyene még nagyobb lett, teljesen magára maradt, és végül vesztesen került ki a helyzetből. Fájdalma és haragja által gyötörve keserűen fakad ki férjének: "Miattad ért engem sérelem! Magam adtam öledbe szolgálómat, de látja, hogy teherbe esett, és nincs előtte becsületem. Ítéljen ügyünkben az Úr!" Házasságukban a hitetlenségre épülő hamis egységet a vádaskodás váltja fel. Nevetéges, ugyanakkor fájdalmas vád ez. Nevetséges, hiszen mindaz, ami történt éppen az ő kezdeményezése volt. Fájdalmas, mert benne van egy csalódott, megtört asszonynak minden keserűsége. Ahogy utaltam rá, Ádám és Éva története ismétlődik itt meg. Az Istentől elszakadt emberpár, úgy az Édenben, mint Kánaánban, vagy a mai nap Magyarországon nem képes másra, mint hogy vádakat fogalmaz meg. Istentől elszakadva, az ígéretekben nem bízva, a hitet az adott helyzetben nem gyakorolva, azaz nem engedelmeskedve az embert mindenképpen fájdalmas tapasztalatok érik. A fájdalomban pedig a másikat kezdi vádolni, sokszor azt, aki a legközelebb áll hozzá. Figyeljük meg ennek a vádaskodásnal néhány sajátosságát!
a)      A vádaskodás mögött gyakran nem más, mint saját hibánk el nem ismerése áll. Sára, ha más nem tudat alatt, tudja, érzi, hogy ő is felelős a helyzetért. Éppen ezért támad neki Ábrahámnak, hiszen az ember azt gondolja, hogy ezzel menti önmagát. Megpróbál kibújni a felelősség alól, mert nem tudja, hogy mit kezdjen azzal, amit teljes mértékben elrontott az életében. De sokan élnek örökös vádaskodásban, veszekedésben e miatt. Nem mernek szembenézni az elrontott dolgaikkal, bűneikkel, mert nem tudják, hogy van szabadulás, fellélegzés, bocsánat. Inkább másokon próbálják "ledolgozni" saját lelkiismeretfurdalásukat…
Az örömhír az, hogy Jézus Krisztusban minden elrontott dologra van bocsánat, és az újrakezdés lehetőségét ígéri mindenkinek, aki hisz benne.
b)      A vádaskodás eltorzítja a józan ítélőképességet, valamint a valóságos helyzetet. Említettem, milyen irreális Sára vádja Ábrahámmal szemben (ami nem azt jelenti, hogy Ábrahám nem felelős!). Ismerjük mindannyian ezt a helyzetet: olyan csalódott, keserű, mérges valaki, hogy a legnyilvánvalóbb tévedéseket állítja, és közben meg van arról győződve, hogy tényleg igaza van. Házaspári vitában jó példája ennek az általánosítás. Azok a mondatok amelyek így kezdődnek: "Te sohasem…", "Te mindig…", vagy amikor azt mondjuk: "Te ilyen és ilyen vagy (nem: így és így cselekedtél).
c)      A vádaskodás nemcsak nyílt formában létezik. Ezt fontos megjegyeznünk, hiszen mondhatjuk: én nem mondok hasonlókat feleségemnek/férjemnek. Ugyanakkor a szívedben régen eltemetett vád és keserűség él, amely társad iránti hidegségben, folyamatos zúgolódásban, vele való elégedetlenségben mutatkozik meg.
Engedjük, hogy Isten Szentlelke megvizsgáljon és meggyőzzön bennünket életünk ezen területén. Ő gyógyulást, szabadulást akar és tud hozni oda, ahol mi a vádak hatalmas falait építettük fel hitetlenségünk következményei miatt.
III. Ábrahám passzivitása
Sára tehát csalódik, számítása nem jön be, és súlyosan vádolni kezdi férjét. Vajon mi Ábrahám válasza minderre?
"Ábrahám így felelt Szárajnak: Hiszen kezedben van a szolgálód, csinálj vele, amit jónak látsz!" Mit mond Ábrahám gyötrödő feleségének? Lényegében ennyit: csinálj, amit akarsz! Úgy tűnik, mint az a férfi, aki alig hallgatja meg felesége panaszát, utána pedig felnéz az újságjából, és hümmög egyet, majd azt mondja: oldd meg, ahogy tudod. A te bajod, te akartad, nem én, most már hagyj ezzel békén engem. Vége a házastársi egységnek, mindenki a saját bajával törődik, a saját gondját nyögi. Ábrahám nem vállalja a felelősséget. Sára nem is tudja feldolgozni az esetet: "Ettől fogva olyan rosszul bánt vele Száraj, hogy az elfutott tőle." Minden bosszúját, megaláztatását, fájdalmát Hágárra önti, mert nem talál más megoldást.
Tipikus mai család képe bontakozik ki előttünk: elégedetlen, vádaskodó, meg nem oldott problémákkal küzdő asszony, hideg, közömbös, passzív, feleségével nem törődő férj. Az asszony baját a gyerekeken vezeti le… Sára nem bűnősebb, mint Ábrahám. Ábrahám kell, hogy az Isten szerint való vezető legyen a családban. Neki kellett volna Isten ígéretére nézve nemet mondani, amikor Sára előállt ötletével. Neki kellene odaállni összetört felesége mellé, és visszavezetni őt Istenhez, de Ábrahám olyan passzív, erőtlen, talán fáradt, mint a legtöbb férfi ma. Az egész napi munka után erre már nincs energiája. Hiába hívta erre Isten a férfit.
Ez a történet vége. A házaspár, amely nem az ígéretekre épített, nem hitt, nem engedelmeskedett, nagy mélységbe jutott. Ábrahám minden, csak nem hűséges gondviselője Sárának, Sára minden, csak nem hűséges segítőtársa Ábrahámnak. Ábrahám passzív, közömbös, Sára nyűg és teher. Majd látjuk, hogy Isten mégsem vonja meg tőlük az ígéretét…
Mi azonban jöjjünk Isten színe elé házasságunkkal. Mit tehetünk, ha a hamis harmónia, a keserű vádaskodás, a hideg közömbösség kelepcéjébe estünk? A legfontosabb, hogy higgyük el: az, aki házastársunkat ajándékba adta mellénk, kész és képes az elrontott kapcsolatot is megújítani. Nem akarja, hogy mindez így maradjon. Erre az alapvető hitre építve:
a)      Ha tudjuk, keressük meg, miben voltunk engedetlenek Istennek, mi vezetett a jelen helyzetig, és tartsunk bűnbánatot, kötelezzük el magunkat a Jézusnak való engedelmesség mellett!
b)      Fektessünk be házasságunkba is! Azaz építsük, ápoljuk úgy bibliai tanítás (pl. könyvek), mint együtt töltött idő által.
c)      Imádkozzunk! Imádkozz házastársadért/házastársaddal! Vannak férfiimakörök a gyülekezetben, miért ne alakulhatnának nőiek is?
Higgyük el és fogadjuk el, hogy Isten Jézus Krisztusban a Szentlélek ereje által ezen e területen is újat fog kezdeni bennünk! ÁMEN!

Azt figyelhettük meg eddig Ábrahám életén keresztül, hogy Isten ígéreteket adó Isten. Nem a készbe, a láthatóba, a megfoghatóba hívja el Ábrahámot Háránból. Nem mutat neki fényképeket arról a földről, amelyet majd örököl, nem bizonyítja tulajdoni lap másolattal, hogy az övé, és ezért valóban van hatalma felette rendelkezni, valamint nem ad Ábrahám kezébe ajándékozási szerződést, mielőtt Ábrahám elindulna maga mögött hagyva a biztost és kiszámíthatót. Isten ígéreteket ad, és arra hívja, hogy az ígéretekre nézve, felőlük semmit sem kételkedve, azok beteljesedéséről meggyőződve cselekedjen. Még akkor is, ha az ígéretek beteljesedését élete folyamán csak részben látja majd meg. Nem azért, mert Isten nem tartja meg ígéreteit, hanem azért, mert az ő ígéretei, melyek életét formálják, túlmutatnak azon (Pl. áldás leszel minden nemzetségnek, nagy néppé leszel). A hit nem más, mint az ígéretek által meghatározott élet, úgy Ábrahám, mint Ábrahám gyermekei, azaz a mi esetünkben is.
Isten ígéreteire azonban többféle választ lehet adni, amelyek közül nem mindegyik a hit válasza. A mai történetben azt követjük nyomon, hogy Ábrahám milyen válaszokat adott Isten ígéretére.
I. Isten ígérete - Ábrahám tiltakozása
"Ezek után az események után így szólt az Úr Abrámhoz látomásban: Ne félj Abrám! Én vagyok pajzsod, jutalmad igen bőséges." Istennek ez az ígérete az előző fejezet eseményeihez kötődik. Arról ovastunk, hogy Ábrahám milyen meglepetésszerű győzelmet arat a Kánaánban büntetőhadjáratot végző királyok csapata felett. Láttuk, hogy utána Istennek tulajdonította győzelmét, és a hadizsákmányból - Szodoma királyának ajánlata ellenére - semmit sem tartott meg. A 14 fej. végén tehát nemcsak egy győztes, hanem egy áldást nyert, és Istennek engedelmes Ábrahámmal találjuk magunkat szemben.
Vajon akkor miért kezdi Isten mondanivalóját a "Ne félj!" felszólítással? Egyes magyarázók szerint Ábrahám jogosan félhetett a szövetséges királyok bosszújától. Mi van, ha ellene fordulnak? Katonailag egyérelműen nagyobb erőt képviselnek. Mi van, ha Isten még egyszer nem áll mellé? Talán az is közrejátszik aggodalmában, hogy újra végiggondolta, mi mindenről mondott le, amikor Szodoma királyának felajánlását nem fogadta el. Vajon megérte-e  ez? Nem vesztette-e el jővőbeli anyagi biztonságát, a magasabb életszínvonal lehetőségét?
Ebben a helyzetben bátorítja Isten azzal, hogy ő lesz pajzsa, oltalma, és hogy bőségesen megjutalmazza Ábrahámot. Ábrahám azonban nem tudja Istennek ezt az ígéretét elfogadni, és azonnal tiltakozni kezd. Kétszer is hangsúlyozza, hogy Isten nem adott neki gyermeket, és így mindenét a szolgája fogja majd örökölni. Az ígéretre panasszal válaszol, mert az elfogadhatatlan számára. Hol van az utód, akit Isten ígért? (12,2 7) Mi van azzal, hogy utódait hasonlóvá teszi a föld porához? (13.16) Mit ér bármiféle jutalom, ha nincs gyermeke, aki örökölje? Ábrahám már nem hisz a változásban. Úgy látja, hogy a meddőségből, a gyermektelenségből nincs kiút. Hiába hagyta el Háránt, nincs örököse, nincs jövője. Tudja, hogy ez Sára és az ő életében már úgyis lehetetlen. A realitások ellentmondanak az ígéretnek. Ezért az ígéretre adott válasza panasz és tiltakozás.
Ahogyan ma is sokak válasza ugyanez Isten ígéretére. "Mit adhatsz nekem, hiszen…ezt és ezt sem adtad meg…" Nem adtál nekem…" Sokan vannak ugyanebben a helyzetben. Isten ígérete helyett a láthatók, tapasztalhatók formálják életüket.
Isten gondviselése területén. Isten egyértelmű ígéreteket adott nekünk arra nézve, hogy tudja mire van szükségünk, és azokat a szükségeket be fogja tölteni. "Nézzétek az égi madarakat. … Figyeljétek a mezei liliomokat …" - mondja Jézus (Mt.6.26,28). De mennyien kérdőjelezik ezt meg! Nem hisznek Isten ígéretének és rettegésben élnek. Vannak, akik azt mondják (Istennek): Ha én odaadnám a tizedem az Úr ügyére, nem maradna a családomnak. A láthatóból indulnak ki, mert hónap végére tényleg nem marad felesleg. Ugyanakkor nem tapasztalják meg a hit csodáját: ha hónap elején szánom oda Istennek azt, amit ő kér, nem fog hiányozni az a hónap végén. De ugyanígy Isten gondoskodó és kormányzó hatalma és szeretete ellen tiltakozik mindaz, aki a munka, a tanulás, a felvételi, a társ, a gyereknevelés kérdéseiben hagyja figyelmen kívül Istennek azt az ígéretét, hogy "akinek nincs bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől, aki szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja" (Jak.1.5). Sokan életük nehéz területein semmiféle ígéretre nem támaszkodnak, semmiféle hitet nem gyakorolnak, hanem vagy kétségbeesve "megadják magukat", vagy egy nem Isten szerint való válaszban bíznak (tehát Istentől nem várnak az adott helyzetben valami újat). Gondold meg, hogy gyakorlod-e a hitet, elfogadod-e az ígéretet azzal, hogy imádkozol a fenti dolgokért? (Imadoboz miért üres gyakran? - mert nem hiszünk az ígéretben!)
Az eljövendő világra nézve.  Itt is érvényes az ígéretre adott tiltakozás. A feltámadás és az örök élet ígérete vajon kételkedő panaszt, tiltakozást vált ki belőlünk, vagy pedig reménységet és vígasztalást ad, mind a magunk, mind szeretteink elmenetelével kapcsolatban?
Az ígéretre Ábrahám panasszal, tiltakozással felel. Meglepő, hogy Isten válasza erre nem elutasítás, hanem ígéretének megismétlése, megerősítése: "Nem ő lesz az örökösöd, hanem az lesz az örökösöd, aki tőled fog származni. Azután kivezette az Úr, és azt mondta: Tekints föl az égre, és számols meg a csillagokat, ha meg tudod számolni! Azt mondta neki: Ennyi utódod lesz!" Isten tudta, hogy Ábrahámnak szüksége van támogatására.
II. Isten újabb ígérete - Ábrahám hite
Megdöbbentő, hogy Isten lényegében semmi újat nem mond, csak a régi ígéretet ismétli meg. Ábrahám azonban éppen ellentétes módon reagál. Míg előbb az ígéretre adott válasza tiltakozás volt, itt azt olvassuk, hogy Ábrahám hitt az Úrnak. Vajon mi a magyarázata ennek a változásnak?
Semmiképpen sem valami Istentől való érv, bizonyítási eljárás, vagy rábeszélés. Itt sem találunk semmi többet, mint Igét, azaz Isten szavát. A változásban nem foglaltatik benne valamiféle biológiai lehetőség felismerése. Egyszerűen csak Isten kijelentése szólal meg. Annyi különbséget látunk, hogy Isten itt mutat egy jelet, a csillagos égboltot, ami azonban önmagában nyilvánvalóan nem bizonyító erejű Ábrahám számára.
Mi a magyarázata hát annak, hogy Ábrahám hittel válaszol az Úrnak? Egyszercsak újra bízott abban, aki az ígéretet adta. Gondoljunk bele, hogy egy ígéret bizonyosságát egyedül az ígéretet adó jelleme biztosíthatja. Egy becsületes, tisztességes ember ígéretére adunk, különösen, ha még sohasem csalódtunk benne. Ugyanakkor egy olyan ember ígérete nem ér sokat, aki már többször becsapott bennünket. Ábrahámnak a legsötétebb órában egyszercsak megadatott az, hogy egyedül Istenre bízza magát és a jövőjét. Isten valóban Isten a szemei előtt, nem pusztán hipotézis, bizonytalan lehetőség.
Ahogy Isten Istenként, azaz valóságként, mindenhatóként tűnik fel előtte újra (még ha nem is láthatóan, hanem az ígéret szavában) abban a pillanatban a látható, megfogható valóság ( Ábrahám öreg, Sára meddő) erejét veszti előtte. (a Himalája láncai mellett eltörpül a Kékes, Isten hatalma mellett a problémák nagysága) Nem fosztja már meg attól a jövőtől, amit Isten ígérete készít számára. A hit azt jelenti, hogy bizonyosabb Isten ígéretében, mint saját helyzetének racionális megítélésében. Erősebb valóság a hűséges Isten szava, mint a korlátozó körülmények. Ez a hit nem rábeszélés, bizonyítás eredménye, hanem Ábrahám válasza a megismételt ígéretre. Isten ajándéka, Isten csodája, amely megszületik szívében.
Az ígéretre adott hitbeli válasz még valamit rejt magában: az Úr ezért "igaznak fogadta el őt". Az igazság az üdvösség garanciája, az ítélet napján való felmentés alapja. Ez a vers azt mondja, hogy ezt a hitet Isten beszámította Ábrahámnak igazságul, azaz az Isten ígéretében való hite, Isten igazságának, megbízhatóságának az elismerése és az ebben való bizalom lett alapja annak, hogy Isten szemében igaz, és nem igaz cselekedetei. Pál apostol azt mondja, hogy ez nem pusztán Ábrahámért van megírva, "hanem értünk is, akiknek majd beszámítja, ha hiszünk abban, aki feltámasztotta a halottak közül Jézust, a mi Urunkat; aki halálra adatott a mi bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért."(Róm. 4.24-25) Ugyanakkor vigyázzunk arra, hogy ne mondjuk: én Jézus Krisztust hittel elfogadtam, de az életem más valóságára/területeire nézve nem tudok hinni. Aki hisz abban, hogy Jézus halálra adatott bűnéért és feltámasztatott megigazulására, az Isten ígéreteire hittel válaszol, mert őt megbízhatónak, igaznak tartja, és Isten ezt beszámítja neki. Aki élete konkrét valóságában nem hisz, az Jézus Krisztusban sem hisz!
III: Isten ígérete - Ábrahám kérése
A következő versekben Isten az utódról tett ígéretről áttér a földre: "Én az Úr vagyok, aki kihoztalak Úr-Kaszdímból, és neked adom ezt a földet örökségül."
Ábrahám egy kéréssel felel az újabb ígéretre: "Ó, Uram, Uram! Miből tudom meg, hogy én öröklöm azt?" Ez nem a hitetlenség hangja, hanem a megerősítés iránti kérelemé. Erre válaszul Isten szövetséget köt Ábrahámmal, ami Ábrahám életének egyik legdöntőbb eseménye.
Isten parancsára Ábrahám különféle állatokat vágott ketté, majd elhelyezte azokat egymással szemben. Naplementekor mély álmot bocsátott Ábrahámra, amelyben felfedte előtte utódjai sorsát Egyiptomban, majd az onnan való szabadulásukat. Istennek ez az újabb ígérete csak megerősíthette Ábrahámot abban, amiről eddig volt szó. Számunkra azonban most a 17. v. a legfontosabb: "Amikor lement a nap, és koromsötét lett, hirtelen füstölgő kemence és tüzes fáklya ment át ezek között a húsdarabok között."  A füst és a tűz Isten dicsőségének a kifejezése több helyen az Ószövetségben. A kép arra utal, hogy Isten átment az állatok között. Ez azért különösen fontos, mert amikor egy korabeli szövetséget két fél hasonló formában kötött meg, mint amiről itt olvasunk, mind a ketten átmentek a szétvágott állatok között. Ennek jelentése a következő volt: a felek egyetértenek abban, hogy ha bármelyikük is megtörné a szövetséget, járjanak úgy, amint a szétvágott állatok.
Ennek fényében látjuk annak a szövetségnek a mélységét, amit Isten kötött az ígéret megerősítését kérő Ábrahámmal. Egyoldalú a szövetség: csak ő ment át az állatok között. Ez az ingyen kegyelem, a feltétlen odaszánás szövetsége. Isten megerősíti, hogy a föld, amelyen Ábrahám jövevény, utódaié lesz.
Azoké, akiknek először megígéri Isten, majd be is teljesíti, hogy eljön emberi formában, hogy egy másik szövetséget szerezzen meg. Ebben a szövetségben nem levágott állatok között megy keresztül, így esküdve hűséget, hanem önmaga áldozza oda magát, ezzel teljesítve be Ábrahámnak tett ígéretét. Mert Jézus Krisztus Ábrahám magva, akiben áldást nyer a föld minden nemzetsége. Fogadd Istennek ezt az ígéretét teljes hittel, hiszen saját életével pecsételte meg! ÁMEN!
Lovas András

Egy nemzetközi háborúról olvastunk ebben a fejezetben. Kánaán csendes nyugalmának vége, amikor megjelenik az élámi Kedorláómer szövetségeseivel együtt. A Holt tenger körüli városok királyai, akik 12 éve szolgálják a keleti királyokat, megelégelve a helyzetet, fellázadnak. A kánaáni invázió ennek a lázadásnak következménye: a keleti királyok büntetőhadjáratot vezetnek a holt-tengeri királyok ellen. A háborúban érintett Lót, Ábrahám unokaöccse, aki abban a Szodomában lakik, amely negyedmagával elveszti a háborút a 4 keleti királlyal szemben. Ábrahám közbeavatkozását ez az esemény magyarázza. Amikor megtudja, hogy Lót is fogságba esett mindenével együtt, szövetségeseivel segítségére siet. Utolérvén a többszörösen győztes hadsereget, Ábrahám megveri a keleti királyokat, kiűzi őket Kánaán földjéről, majd visszaviszi a fogságba ejtett embereket, és azoknak minden javait a Holt tenger vidékére. Ábrahám nemvárt győzelmet arat. Meglepő, hogy éppen ő, egy "héber" hoz szabadulást Kánaán lakóinak. A héber szó jelentése itt (v.13) nem etnikai, hanem társadalmi jellegű: a társadalom peremén élőkre vonatkozik, idegen szolgákra, zsoldosokra, portyázó, vándorló emberekre. Ábrahám héber, kivülálló a kánaáni társadalomban (Wenham, 313). Az események után azonban bizonyosan "berobban a köztudatba", új lehetőségek állnak előtte. Korábban láttuk Ábrahámot, hogyan cselekszik a megpróbáltatásban (12.20kk), mit tesz, amikor választás előtt áll (13. fej.), most azt vizsgáljuk meg, hogyan viselkedik a győzelem után, eredményes emberként, sikere csúcsán.
Itt Ábrahámot azonnal nemvárt meglepetés éri. Két királlyal találkozik, akik elébe mennek. Az egyik a megvert és általa megmentett Szodoma városának királya, a másik Melkisédek, Sálem királya. Az egyik egy romlott város uralkodója, a másik Sálem ("béke") királya, a Felséges Isten papja. Az egyiken keresztül a kísértés jelenik meg hatalmas erővel Ábrahám előtt, a másikban az Úr készít ajándékot. Ábrahámnak dönteni kell: Mit tart értéknek? Kinek tulajdonítja sikerét? Kinek lesz lekötelezettje?
A lehetőségek alkalmanként ugyanilyen hirtelen bukkannak fel előttünk is. Egy váratlan találkozásban, szituációban egyik pillanatról a másikra megjelenhet a kísértés éppen úgy, mint az áldás. Az elesés lehetősége úgy, mint a győzelemé. Az ellenség is megjelenik, meg az Úr is. És akkor döntenünk kell: Mit tartunk értéknek? Kinek tulajdonítjuk azt, ahova eljutottunk? Kinek leszünk lekötelezettjeivé, kivel vállalunk közösséget?
I. Mit tart Ábrahám értéknek?
Először Szodoma királyáról olvasunk, aki kivonult Ábrahám elé. Azonnal utána Melkisédek jelenik meg a színen, majd a vele való találkozás után tér csak vissza a szentíró a Szodoma királyával való beszélgetésre. Azt látjuk hát, hogy Ábrahám egyszerre találkozik a két királlyal, akik teljesen ellentétes módon közelednek hozzá.
"Melkisédek… kenyeret és bort vitt ki eléje." Róla nem sokat tudunk, mégis meghatározó személlyé lett a Bibliában. Neve azt jelenti, hogy "Igazság Királya". Egy kánanáni város, Sálem királya és papja egy személyben, a korabeli közel-keleti szokás szerint. Lehet, hogy ez a város Izráel későbbi fővárosa, Jeruzsálem. Nyilvánvaló, hogy jószándékkal köszönti a győztes Ábrahámot, aki az ő városáért nem tett semmit sem. A hazatérő hadvezért borral és kenyérrel kínálja, majd hangsúlyosan megáldja a Fenséges Isten nevében. Felismeri, hogy Ábrahám győzelmének titka nem önmagában, hanem a legfőbb Istenben van.
Szodoma királya ugyanakkor az udvariasság szabályait megszegve nyersen és röviden közli Ábrahámmal: "Add nekem az embereket, a jószágot pedig tartsd meg magadnak!" Szava élesen elüt a nagylelkű, áldást mondó Melkisédekétől, pedig neki sokkal inkább lenne miért hálát adni. Ugyanakkor, bár igaz, hogy Ábrahám rendelkezik minden felett, amit visszaszerzett, mégis sokkal több "megfoghatót" kínál fel, mint Melkisédek. Mert mi egy áldás, meg egy kis kenyér és bor Szodoma minden elrabolt jószágához képest? E kettő között találja magát Ábrahám, aki, mint látjuk, elutasítja Szodoma javait, viszont elfogadja Melkisédek asztalközösségét és áldását. Ezen a ponton derül ki, hogy mi jelent értéket Ábrahám számára.
Ábrahámnak többet ér egy "szerény ajándék" méltó ajándékozótól, mint bármilyen gazdagság valakitől, aki olyan, mint Szodoma királya. Persze a "szerény ajándék" félrevezető megfogalmazás, hiszen hogyan lehetne összemérni Isten áldását anyagi javakkal? Kenyér és bor, közösség Istennel, áldás a Felséges nevében az egyik oldalon, Szodoma luxusa a másikon. Mi az érték? Mi ér többet? Mit érdemes választani?
Ezek a kérdések nem tőlünk távoli, elvont, hanem húsbavágó kérdések. Mit tartasz fontosnak, mit tartasz értékesnek az életedben? Jézus azt mondja: "Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is." (Mt. 6.21) Ez nagyszerű tükröt tart elénk. Mielőtt azt mondanád, hogy természetesen Istent tartom a fontosnak, a vele való közösséget értéknek, kérdezd meg magadtól: Hol van a szívem? Ott van a szíved, ahol a gondolataid. Az a kincsed, ami lefoglal, ami betölti a gondolataidat, ami meghatározza döntéseidet. Azt tartod értékesnek, ami irányt ad életednek, ami céloddá vált. Nem feltétlenül azt, amit értelmeddel annak vallasz, hanem azt, amivel állandóan foglakozol. Hogyan lenne igaz, hogy az Úrral való kapcsolat értékes számodra, ha nem vágyódsz utána, nem töltesz vele időt imádságban, igeolvasásban? Hogy ne lenne igaz, hogy sokkal értékesebb számodra pl. a televízióra való meredés, ha ezzel órákat töltesz el egy nap? Ha Ábrahámnak csak elvben értékesebb az Úr, mint Szodoma javai, az nem derül ki egészen addig a napig, amiről itt olvasunk. Azon a napon azonban kiderül, mert amikor a választás helyzetében találja magát, akkor a szíve szerint fog dönteni, és a valóság napvilágra jön. Ha Ábrahám szíve nincs az Úrnál, bizonyos, hogy nem Melkisédek, hanem Szodoma királyának ajánlatát tartja igazán értékesnek. Mivel azonban számára valóban az Úrral való kapcsolat az érték, nem meglepő, hogy Melkisédek áldása, és a Felséges Isten papjával való közösség többet ér neki, mint Szodoma minden gazdagsága.
Naív dolog lenne azt feltételeznünk, hogy a társadalom, amelyben élünk, nem formálja bennünk erőteljesen, hogy mit tartunk értéknek. Azt kell mondanunk, hogy igazán csak az számít, ami megvásárolható, ami megfogható, és ami másoknak megmutatható. Korosztályonként ez más és más lehet, de lényegében mégis ugyanaz. Ne gondoljuk, hogy ez a hatás csak úgy jelentkezik, hogy azt mondja valaki, a boldogságom záloga egy lakás és egy autó. Bátran mondogathatjuk magunkban, hogy a boldogságunk alapja Isten, és közben minden erőnk egy lakás és egy autó megszerzésére koncentrálódik. Isten színe előtt gondoljuk át, hogy mit tartunk igazi értéknek, és ha arra vezet, hogy kincsünk és szívünk nem ő, bűnbánattal térjünk vissza hozzá!
II. Kinek tulajdonítja Ábrahám sikerét?
Ennek a kérdésnek megválaszolása szintén a Melkisédekkel ill. Szodoma királyával való találkozásban dől el.
Melkisédek áldásában van egy mondat, amely rámutat arra, hogy a Felséges Isten papja kinek tulajdonítja a hadisikert: "És áldott a Felséges Isten, mert kezedbe adta ellenségeidet!" Ha Ábrahám telve van önmagával, ezekre a szavakra ugyancsak hevesen reagál. "Micsoda?! És a legényeim rátermettsége, akiket én neveltem?! Gondos stratégiám, amelynek alapján éjszaka leptük meg őket több csoportra oszolva?! Erős karom, amellyel vertem és üldöztem az ellenséget egészen Hóbáig?! Mindez nem számít?!" Persze, ezt nem várjuk Ábrahámtól, de gondoljunk bele helyzetébe. Legyőzi azokat a királyokat, akikkel szemben nem tudtak megállni a holt-tengeri városok királyai, aztán megjelenik egy idegen, senki nem tudja honnan, és azt mondja, ez a győzelem a Felséges Isten győzelme. Ugyanakkor ott van Szodoma királya, aki talán azért is ajánlgatja a javakat, hogy ezzel kedvében járjon Ábrahámnak, a környék új csillagának. Ha Ábrahám elismerésre, hatalomra, befolyásra tör a környéken, vagy csak egy kicsit is magának tulajdonítja a győzelmet, sokkal inkább fordul Szodoma királyához, mint Melkisédekhez. Akkor nem merné a dicsőséget annak adni, akinek jár, hiszen önmagát kell felemelnie mások felé. A versenyben pedig nincs mód arra, hogy saját érdemeiből "lefaragjon" valaki más javára.
Mennyire mai kérdés ez is. Abban a társadalomban. amelyben teljesítménye alapján értékelik és ítélik meg az embert, lehetséges-e az eredményeket, a sikereket Istennek tulajdonítai? Nem vésődik-e mélyen a szívünkbe, hogy mindenki konkurrenciát jelent, hogy mindenki ellenfél? Hiszen ha őt felveszik az egyetemre, én már csak eggyel kevesebb helyre pályázhatok. Ha a másik tehetségesebb, vagy szorgalmasabb, mint én, létszámleépítéskor engem előbb elér a baj. A kegyetlen versenyben mindent meg kell ragadni, ha nem akarok kihullani. Az embernek saját érdekeit kell kíméletlenül érvényesíteni. Ugyanúgy belénkívódik ez a mentalitás, mint az értékekkel kapcsolatban. Persze, hogy Istené minden dicsőség, persze, hogy igaz, amit az apostol mond: "Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?" (IKor. 4.7) De az az alázat, amely elfogadtatja Ábrahámmal Melkisédek szavát, már nincs bennünk. Hálát adni, és megköszönni mindent, amivé lettünk, és amink csak van, olyan nehéz. Mintha ettől kisebbek lennénk, kevesebbek… A Szodoma királya típusú figuráktól bezsebeljük hamis elismerésüket, és nem tiltakozunk, hogy az Úr volt, nem mi. Az ő ereje által, nem a magunkéval. Az ő kegyelme, nem a mi érdemünk. Az ő erős karja, nem a mi nagy bölcsességünk.
Ábrahám nem lopja meg Istent az ő dicsőségében, nem tiltakozik. Nem verszenyzik másokkal abban, hogy önmagából valaki nagy embert faragjon. A Felséges Istennek, az Úrnak tulajdonítja sikerét. Gondolkozz el azon, hogy te kinek adsz dicsőséget? Nemcsak úgy általában, hanem a legkonkrétabb dolgokért. A menny és föld alkotóját illeti elismerés szépségedért? Intelligenciádért? Testi felépítésedért? Iskolai/munkahelyi eredményeidért? Tulajdoníts minden eredményt az Úrnak, megköszönve, hogy adott lehetőséget arra, amit elértél!
III. Kinek lesz Ábrahám a lekötelezettje? Kivel vállal közösséget?
Amikor Szodoma királya ajánlatot tesz Ábrahámnak, Ő így válaszol: "Fölemelt kézzel esküszöm az Úrra, a Felséges Istenre, a menny és a föld alkotójára, hogy egy szál fonalat vagy egy saruszíjat sem veszek el mindabból, ami a tied, hogy ne mondhasd: Én tettem gazdaggá Ábrahámot." Az az ember, aki számára fontosabb az Istennel való közösség és az ő áldása, mint a vagyon, aki minden dicsőséget Istennek ad, és semmit sem kíván magának tartani, semmiképpen nem kíván Szodoma királyának a lekötelezettjévé válni. Ábrahám, aki a Felséges Isten asztalának vendége volt, nem osztozik Szodoma uralkodójával. Ha elfogadja az ajánlatot, akkor ezen a szálon kötődik a romlott város képviselőjéhez: Ábrahám is belőlünk lett gazdaggá - mondhatják bármikor. Ez a kötődés pedig az Istennel való életét rontaná meg. Szodoma királya bármikor benyújthatná a számlát: szövetségesem lettél Ábrahám, belőlem lettél gazdag. Ábrahám Melkisédek asztalközösségének részese volt, az áldást elfogadta, sőt, azzal ismerte el, hogy Melkisédek valóban az Felséges Isten papja, hogy tizedet adott neki mindenből. Aki azonban az Úrhoz kötődik, az menekül attól, hogy bármi szál a romlottsághoz kösse, még akkor is, ha látszólag az előnyös lenne számára.
Amit Ábrahám oly világosan lát és következetesen végigvisz ebben a történetben, az sokak előtt, akik az Úrral akarnak járni, rendkívül homályos. Többen fogadnak el olyan ajándékokat, előnyöket, tárgyakat, amelyek látszólag ártatlanok, de mégis láthatatalan szállal kötik őket ahhoz a világhoz, amit Szodoma királya képvisel. Látni kell, hogy ha valaki az Úr asztalközösségének részese, az együttjár azzal, hogy bizonyos közösségekből, bizonyos kötődésekből kivonja magát. Ilyen láthatatlan szálakat nemcsak anyagi javakkal lehet kiépíteni. Nem helyén való helyzetben kedvesség, hízelgés, bókok elfogadása ugyanígy kötődést hozhat létre, ami megronthat egy fennálló házastársi kapcsolatot. Nagyon komolyan gondoljuk meg, hogy mint az Úr asztalközösségének tagjai milyen lekötelezettségek létrejöttét fogadtuk vagy fogadjuk el oktalanul és bölcstelenül! A kísértő Ábrahám számára hirtelen, meglepetésszerűen jelenik meg. De ő nem köti magát Szodoma királyához, csak Melkisédekhez, a Felséges Isten papjához.
Melkisédek vagy Szodoma királya? Jézus Krisztus, vagy a világ fejedelme? A Zsidókhoz írt levél alapján mondhatjuk, hogy Melkisédek, a pap, aki egyszercsak megjelenik a semmiből, Jézus Krisztus előképe. Jézust a Zsidókhoz írt levél több alkalommal is a Melkisédek rendje szerint való papnak nevezi. Azt hangsúlyozza ezzel, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus papsága megelőzött minden más papságot Izráel életében, és ezért elébbvaló azoknál. Ő a mi egyetlenegy főpapunk, aki önmagán mutatta be a bűnért való áldozatot, hogy mindazok, akik e világ fejedelmével kötötték össze életüket, bocsánatot és szabadulást nyerjenek általa. Bíztasson bennünket az úrvacsorai közösségre, a Jézussal való asztalközösségre készülve az ő szava: "Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk." (Zsid. 4.16) ÁMEN!
Lovas András

"Ábrahám feljött Egyiptomból a feleségével és mindenével együtt, amije volt." Egyiptom Ábrahám, a hit embere számára a kudarcot, a hitetlenséget jelentette. Láttuk, hogy ő, aki hitt Istennek, ezért maga mögött hagyta Háránt, aki elindult, nem tudván, hogy hova megy, megingott a hitben. Az ígéret földjén súlyos éhínséggel találta magát szemben, amely helyzetben nem tudott hitből való döntést hozni. Lement Egyiptomba, ahol életét féltve, feleségét, Sárát testvérének mondta. Így lett Sára a fáraó felesége, és így gazdagodott meg Ábrahám felesége - és hazugsága -révén. Isten azonban közbeszólt, nem hagyta ígéretét a semmibe veszni - annak ellenére, hogy Ábrahám nem hitt benne. A fáraó dühösen kiutasította Egyiptomból Ábrahámot, aki tekintélyes vagyonnal tért vissza arra a földre, amit Isten ígért neki.
Ha korábban a súlyos éhínség, és így a szegénység fenyegető réme idézte elő a helyzetet, ahol Ábrahám hite megpróbáltatott, a ma olvasott részben a tekintélyes vagyon, a gazdagság következtében áll elő hasonló helyzet (ugyanaz a szó a héber szövegben!, 12.10 és 13.2). Itt annak vagyunk a tanúi, hogy a bőség ugyanúgy a hit kihívásává lesz, mint a szükség. Amíg azonban az előző fejezetben Ábrahám kudarcot vall, itt újra a hit győzelmével találkozunk. Az is igaz ugyanakkor, hogy csak Ábrahám életében. A másik főszereplő Lót, aki Ábrahám ellentéteként áll előttünk ebben a fejezetben. Lót, aki látszólag a bőséget választja, az ítéletet választja. Ábrahám azonban, tanulva kudarcából, az ígéretet választja. Jézus szavaival a bolond gazdag története után: Lót az, aki magának gyűjt, míg Ábrahám Isten szerint gazdag (Lk..13.21). Jöjjetek, lássuk, hogy mi vezette Lótot az ítélet, majd Ábrahámot az ígéret választásában!
I. Lót: az ítélet választása ("aki magának gyűjt")
Lót kezdettől fogva Ábrahámmal tartott. Ő Ábrahám unokaöccse, Háránnak, korán elhalt bátyjának a fia. Amikor Isten kihívta Ábrahámot Háránból, Lót is vele ment. Tudván, hogy Ábrahámnak és Sárának nem volt gyermeke, Lótnak pedig nem élt az apja, talán egy kicsit apa-fiúi viszony is volt közöttük. Ugyanakkor azt kell mondanunk, hogy bár Lót földrajzilag mindig Ábrahámmal volt, lelkileg nem. Követte Ábrahámot a hit útján, de maga nem hitben, nem "Isten ígéretén" járt. Éppen ez mutatkozik meg mostani választásában.
Lót tehát nem Istent követte, hanem az Istent követő embert. Bizonyára érdekei is közrejátszottak abban, hogy nem maradt Háránban (esetleg apja másik testvérével, Náhorral). Pedig Lót számára is adatott Isten áldása, aki ezt mondta Ábrahámnak: "Megáldom a téged áldókat, és megátkozom a téged gyalázókat."  (12.3) Ha Lót Ábrahámmal van, részese áldásának, valamint azoknak az ígéreteknek, amelyeket Isten Ábrahámnak adott. Lót tudhatott erről. Ott volt, amikor Ábrahám oltárt épített az Úrnak, miután Isten megjelent neki (v.7-8). Lehetetlen, hogy Ábrahám titokban tartotta volna azt, hogy miért és hová megy. De Lót Ábrahám hitének nem lett részese. Nem az ígéret motiválja, hanem az érdek ("ebből még nekem is kisülhet valami jó"), vagy a szükség ("nekem is tartoznom kell valakihez").
Mi alapján mondom mindezt? Azt olvassuk, hogy "Lótnak is, aki Ábrahámmal ment, voltak juhai, marhái és sátrai, és az a föld nem bírta eltartani őket, hogy együtt lakjanak."  Lót tehát meggazdagodott. Ez okozta a problémát is, hiszen Lót és Ábrahám jószágának pásztorai összevesztek a legelőkön. Ábrahám látta, hogy a családi békesség megőrzésének egyetlen lehetősége, hogy elválnak egymástól. Amikor Ábrahám felkínálja neki a választás lehetőségét, Lótra nincs befolyással az ígéret, egyedül a könnyen ölébe eső bőség lehetősége irányítja. Amikor korábbi szükségei nem tartják Ábrahám mellett, amikor érdekellentét feszül közöttük, az ígéret korláttá lesz számára. Korábban Isten Ábrahámnak adott ígérete lehetőséget jelentett neki, ezért követte Ábrahámot, itt azonban korlát lenne ahhoz ragaszkodni, szerinte dönteni, így nem foglakozik többé vele.
Lót ezzel a választással a semmibe távozik. Látszólag jól jár ("bővizű föld, … mint az Úr kertje, mint Egyiptom földje"), valójában az ígéret elhagyásával az ítéletet választja.
a)      "…elindult Lót kelet felé" Látszólag ártalmatlan, földrajzi meghatározás, de a Genezis könyvében súlyos tartalommal bír e kifejezés.
Gen.3.24: Az Éden keleti oldala felé kérubokat helyez Isten, hogy az ember ne tudjon visszamenni. Édentől keletre van az Isten kertjéből kiűzött ember.
Gen.4.16: Ezután elment Káin az Úr színe elől, letelepedett Nód földjén, Édentől keletre."
Gen.11.2: Amikor keletre utaztak… (UFO fordítás téves). Bábel!
Gen.25.6. : Ábrahám eltávolítja maga mellől azokat a fiait (másodfeleségektől), akik nem öröklik az ígéreteket Izsákkal, kelet felé.
Mindezek alapján: Kelet az Isten jelenlétéből való kizárás helye. Az a föld, ahova azok mennek, akik Isten nélkül élnek, akik nem maradnak jelenlétében, akik nem választottak, akik elhagyják az ígéret földjét. Ez a kifejezés arra utal, hogy Lót Isten elől ment el, és ezért a vesztét választotta…
b)      Ugyanezt erősíti meg a szentíró utalása a bővizű föld városaira. Már itt sejteti, amit később fog elmondani, hogy az Úr elpusztította Sodomát és Gomorát, mert lakói "igen romlottak és vétkesek volta az Úr előtt".
Ez annak az embernek a tragédiája, aki nem Istent követi, nem hitben jár, pedig úgy tűnik egy ideig, mintha valódi hite lenne. Kiderül azonban róla, hogy csak az érdekek, szükségek, rokoni szálak, vagy éppen a megszokás tartotta azoknak közelében, akik az Urat követik. Ez azonban nem azonnal válik láthatóvá. Ki tudja Lótról megmondani, amíg Ábrahám mellett jár, hogy mi van a szívében? De eljön az idő, amikor mindenre fény derül.
Közöttünk is többeknek el kell gondolkozni ezen. Mi az oka annak, hogy istentiszteletre jössz újra és újra? Családod? Barátod? Új divat? Hagyomány? Megszokás? Lelkipásztor? Hitben jársz, követve az Urat, vagy pedig csak azt követed, aki követi az Urat? "Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei" - szokták mondani. Minden generációnak, minden egyénnek a maga harcát kell megharcolni, a maga hitét kell megvívni, a maga döntését kell meghozni. Senki se csapja be önmagát azzal, hogy Lótként ott van az ígéret közelében, de mégsem öleli azt magához hitben!
II. Ábrahám: az ígéret választása ("aki Isten szerint gazdag")
Hogyan tudta Ábrahám egyiptomi kudarca után az ígéretet választani, hitetlenség után újból hitből dönteni? Először is, helyreállt a kapcsolat az ígéretet megtartó Isten és az ígéretet megtagadó Ábrahám között. Miután feljött Egyiptomból, Ábrahám elment Bétel mellé, "annak az oltárnak a helyéig, amelyet ott először készített. Ott is segítségül hívta Ábrahám az Úr nevét." Ez az a hely, ahol Isten találkozott Ábrahámmal, ahol Ábrahám oltárt épített, és imádta Istent. Ez volt az utolsó imádság, mielőtt Egyiptomba ment volna. Szimbólikusan oda tér vissza, ahol elhagyta Istent. Ábrahám helyreállítja a kapcsolatot, miután felismerte az egyiptomi kudarcot. Megpróbája feleleveníteni korábbi Istennel való élményét. Visszamegy a már ismert helyre, és ott találja az oltárt, amit korábban épített. Talán ez arra emlékezteti, hogy még állnak Isten ígéretei. Ábrahám, aki nyilvánvalóan érezte a bűnbocsánat szükségét, odamegy, ahol már imádta az Urat, és segítségül hívja a nevét.
Meg vagyok győződve, hogy Ábrahámnak ez a cselekedete tette lehetővé, hogy az előtte álló problémában hittel álljon meg. Ha nem rendezi a kapcsolatát Istennel, ha nem tart bűnbánatot az egyiptomi kitérő után, akkor folytatódott volna az életében a hitetlenségből fakadó döntések pusztító sora. A bűnbánat és bűnbocsánat, az Úrhoz való visszatérés az, ami által helyreáll a megromlott kapcsolat, és Ábrahám szívébe visszaköltözik az elvesztett bizalom. Nemcsak azért választja majd az ígéretet, mert Egyiptomban nyilvánvalóan kudarcot vallott, hanem azért, mert korábbi bűne már nem terheli őt. Amit itt Ábrahám életében látunk, lelki törvényszerűség, ami mindannyiunkra érvényes.
Ez készítette fel Ábrahámot a kockázat vállalására. Amikor Lót elé tárja a lehetőséget: "Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra térek", akkor saját nagycsaládi vezető szerepéről ill. jogairól mond le. Azzal, hogy átengedi a választást, saját vagyonát és boldogulását helyezi háttérbe. Mondhatta volna Lótnak: tiéd ez a rész, enyém pedig amaz. Választhatta volna a bővizű földet, amit így átengedett Lótnak. Nem ragaszkodott ahhoz, amihez természetes ragaszkodni. Nem kívánja megragadni, amit mindenki meg akar ragadni. Nem gondolkodik úgy, ahogy minden normális ember gondolkodik. Nem szít haragot és viszályt azon a helyen, amely a legtermészetesebb módon a gyűlölködés és a viszálykodás melegágya. Ábrahám mindezt elengedi, és ezzel vállalja a kockázatot: vele lesz, ami lesz. Mi ennek a magyarázata? Hogyan lehetséges, hogy aki nemrég még életéért aggódott, akit félelme és kapzsisága oda vezetett, hogy feleségét a fáraó kezébe juttatta, most szabadon lemond a többről, a sikerről, a bőségről? Egyetlenegy magyarázata van ennek: Ábrahám hitt Isten ígéretének. Ábrahám az ígéretet választotta. Szabad volt, hogy mindent elengedjen, mert helyreállt a kapcsolata azzal, aki azt ígérte neki, hogy nagy néppé teszi, hogy neki adja a földet. Ábrahám Isten szerint gazdag, és ezért nem kell, hogy magának gyűjtsön, amint Lót teszi. Ábrahám csak az Isten Országát keresi, és hogy minden egyéb megadatik neki, azt a következő pillanatan már tapasztalja is.
Isten újra megszólal, és megerősíti az ígéreteit. Ábrahám, amint Lót is, felemeli szemeit, és körbenéz. Lót a bővizű földet látta, amit Isten pusztulásra ítélt, Ábrahám azt a földet, amit Isten neki ígért. Isten azonban nemcsak megismétli az ígéretét annak, aki hitből cselekedett, hanem többet mond, mint eddig. Az egész földet az utódainak ígéri, akik nem csupán nagy nép, hanem, annyian lesznek, mint a föld pora. Az ígéret után Isten parancsol: "Indulj, járd be ezt a földet széltében-hosszában, mert neked adom." Ábrahám megtapasztalja az ígéret erejét. Aki Istenben gazdag, bejárja a földet, és ezzel mintegy birtokba veszi azt. Egy cseppet sem kell azon gondolkodnia, hátha rosszul döntött, hátha nem ad a föld eleget neki, hátha Lót járt jobban. Ábrahám az ígéretet választotta, és ezzel többet választott minden megfogható gazdagságnál.
Ígéret vagy ítélet? Ábrahám és Lót választása a mi választási lehetőségeink is. Nincsen más, nincsen köztes megoldás. Vagy elfogadjuk, hogy életünket, az egész körülöttünk lévő világot Isten ígérete tartja fenn, és engedjük, hogy ez irányítsa életünk legapróbb és legfontosabb döntéseit, vagy eltávozunk Isten jelenlétéből. Nincs más lehetőség.
Lót választása a logikus választás. "Menj mindig arra, ahol többet látsz, hagyd magad mögött mindazt az értéket, becsületet, vallást, ami korlátoz. Válaszd a jólétet, és ne törődj vele, hogy romlott emberekkel kötöd össze az életed. Élj a lehetőséggel, ragadd meg a vissza nem térő alkalmat, és ha valaki olyan élhetetlen, mint a történetben Ábrahám, ne legyen lelkiismeretfurdalásod, előzd meg őt." Ezt tanítja a világ. Ez az élet felőli aggodalmaskodás és a kapzsiság választása. Az ítélet, a semmibeveszés, a halál választása. Az szorul erre, kinek élete nem több, mint hogy önmagának gyűjt.
Ábrahám választása keveseké. Kevesen vannak, akik tudják, hogy Isten kimondott ígéretei biztosabbak, mint e világ gazdasági törvényszerűségei. Kevesen vannak, akik életének gazdasági, anyagi valóságáig eljut az ígéret. Akik tényleg az Isten Országát keresik előbb, és minden egyéb megadatik nekik. Akiknek fontosabb az, hogy Isten áldása az övék, és rajtuk keresztül másoké legyen, mint az, hogy mit szereznek meg maguknak. Akik tudják, hogy Istenben gazdagok, és ez nem kegyes beszéd, hanem olyan valóság, amelyre életüket építhetik fel.
A szükség vagy a bőség krízist váltott ki az életedben? Félsz, hogy nem lesz elég? Veszekszel, mert túl sok van? Panaszkodsz, elégedetlenkedsz, sopánkodsz? Dicsekszel, mutogatsz, még többért hadakozol?
Az ígéret választása Jézus Krisztus választása. Annak választása, "aki az előtte lévő öröm helyett - a gyalázattal nem törődve - vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült." (Zsid.12.2b) Ámen!
Lovas András

Az előző versekben Ábrahám elhívásáról olvastunk. Láttuk, hogy itt Isten nem csak egy ember, Ábrahám, de az egész világ életében újat kezdett. Ábrahám áldása áldás lesz, - és Jézus Krisztusban lett is! - minden népnek, minden nemzetségnek. Isten azért hívja el Ábrahámot, hogy elkezdje nagy, az egész világra és minden korra kiterjedő összegyűjtő munkáját. Azt, amelynek során magának egy kiválasztott nemzetséget gyűjt őssze. Ábrahám ugyanakkor mint a hit példaképe áll előttünk, ő minden hívők atyja. Isten azt parancsolja neki:  menj! - és ő megy. Hisz Isten ígéreteiben maradéktalanul, és ezért elindul, "nem tudva, hogy hova megy" (Zsid.11.8.). Hitét és engedelmességét azzal a képpel világítottuk meg, amely szerint Ábrahám Isten ígéretén, Isten beszédén megy, hiszen semmi sincs előtte, egyedül az Úr kijelentése, az Úr igéje.
Ebben a fejezetben azonban egy másik Ábrahámmal találkozunk. Olyan ez az út Egyiptomba, mint egy szomorú kitérő. Kiderül, hogy a hit atyja maga is küzd a hitetlenséggel. Kiderül, hogy az első hívásra való engedelmességben Ábrahám nem lett "embertelenül", valótlanul mássá. Kiderül, bár Isten szólt, és Ábrahám engedelmeskedett, ez nem azt jelenti, hogy a hit egyszerű. Kiderül, hogy nem mondhatjuk kényelmesen, vagy éppen elkeseredve: ez a történet Ábrahám hitéről és engedelmességéről annyira nem valóságos, hogy nekem semmi részem sem lehet benne. Ha pedig az az Isten akarata, hogy részesei legyünk ennek a történetnek, jöjjetek, engedjük, hogy részről részre beszéljen velünk Ábrahám szomorú kitérője kapcsán.
I. A probléma
A történet egy súlyos problémával kezdődik: "Egyszer éhínség támadt azon a földön." Melyik földön? Azon, amelyről Isten azt ígérte Ábrahámnak, hogy az utódainak fogja adni. Súlyos éhínség ott, ahova Isten vezette a hívő Ábrahámot. Isten ígéretén lépked. Nem lát, csak hisz. Bízik, vándorol egyik helyről a másikra, oltárokat emel, segítségül hívja az Úr nevét. Eddig jutottunk eddig. De most, íme, akadály tornyosul előtte: éhínség. Eddig tartott? Kifulladtak Isten ígéretei? Hogy lesz ebből gyermek, nagy család, nagy nép? Milyen ez a föld, amit Isten ígért? Jobbat nem találhatott volna? Egyiptomban miért nincs éhínség? Kinek hittem? Miért hagytam magam mögött Háránt, a bizonyosat, a kényelmeset, a kiszámíthatót?
Azt látjuk, hogy az Isten által kijelölt úton akadályok vannak. Ez pedig - itt még - sem Ábrahámnak, sem nekünk nem elfogadható. Az ember hajlamos úgy - egyébként látszólag logikusan - gondolkodni, hogy ha Isten útján járok, ott nem lehet baj. Az ígéret földjén hogyan lehetne éhínség? Hogyan vezetne Isten, tudatosan, egy falnak? Mégsem mondta, hogy hagyjam el apám földjét? Mégsem őt, hanem csak magamat hallottam? Mégsem kellett volna elindulnom? A kétely szava egyre erősödik. Mert Isten nem vihet rossz földre. Mert Isten nem állíthat elém akadályt. Mert ha őt követem, miért ezzel "jutalmazna"?
Milyen téves gondolkodás, és mégis milyen szívósan kapaszkodik értelmünkbe. Nem akar távozni, nem akar gyengülni, pedig hányszor hallottuk már e hamis gondolkodással szemben Isten igazságát. Isten próbára tesz. Isten igenis teremt olyan helyzetet, amelyet csak egyféleképpen látunk: útunkon az akadály falként tornyosul. Az, hogy éhínség van a földön, amelyre Isten vezette Ábrahámot, bármilyen fucsa is, nem azt jelenti, hogy nem Isten vezette oda, hogy Ábrahám letért volna az útról. Itt a helye a hitnek és az engedelmesség további tanulásának. Itt a lehetőség arra, hogy higgyünk, és meglássuk az Úr szabadítását. Isten tudatosan visz abba a helyzetbe, amikor azt mondod, nem, ez nem lehet ő. Abba a helyzetbe vezet, ahol gyakorolhatod, gyakorolnod kell a hitet - te pedig ez ellen tiltakozol?
Ez tehát az éhezés problémája az igéret földjén. Lássuk, hogy mi Ábrahám megoldása ebben a helyzetben.
II. "A megoldás"
"Ekkor lement Ábrahám Egyiptomba, hogy ott tartózkodjék." Nem úgy tűnik, mintha az az Isten vezette volna Ábrahámot Egyiptomba, aki korábban megjelent neki, és megerősítette ígéretét. Még fontosabb azt megjegyeznünk, hogy a kifejezés, amelyet a Szentíró használ, arra enged következtetni, hogy Ábrahám hosszabb távú berendezkedéssel számolt Egyiptomban. ("tartózkodjék" - emigránsként letelepedni, Wenham 287o.) Ábrahám tehát elhagyja az ígéret földjét, és ennek csak egy magyarázata van, amit Luther Márton így fogalmazott meg: Szem elől tévesztette az az igét. Nem hitből fakadó döntéssel találjuk magunkat szemben, hanem a nehéz körülmények által kiváltott hitetlen meneküléssel.
Ez a helyzet már magában hordozta Ábrahám következő döntését is. Egyiptom határához érvén egyre inkább erőt vett rajta a félelem. Egyiptomban jövevény lesz, idegen, aki semmilyen joggal nem bír, akit semmiféle törvény ill. polgárjog nem véd. Kínzó gondolatoktól gyötörve fordul feleségéhez: "Tudom, hogy széparcú asszony vagy. Ha meglátnak az egyiptomiak, azt mondják majd: Ez a felesége! És engem megölnek, téged pedig életben hagynak. Mondd, hogy a húgom vagy, hogy jó sorom legyen a te réveden, és életben maradjak általad."
Mit tesz a félelem a hit példaképével! Aki elindult, nem tudva, hova megy, akinek Isten azt ígérte, hogy nagy nép származik belőle, az életét félti. Félelmében nemcsak hazugságra kész (mert bár Sára valóban húga, hisz apja leánya, de ezzel mégis a lényeget kendőzi el), hanem arra is, hogy felesége tisztességét használja élete megtartására, valamint a meggazdagodásra. Teljesen önző szemlélet és érvelés, ami előttünk áll. Ide jutott Ábrahám, aki a jövevények kiszolgáltatottsága miatt rettegett, és ebben a rettegésben teljesen szem elől vesztette az Úr ígéreteit.
Nyomon követhetjük Ábrahám megoldásán azt, ahogyan valaki életében a hitetlenségből fakadó egyik döntést követi a másik. Az egész egy rossz gondolatból indult: Az Urat követve nem érhet nyomorúság. A téves gondolatból az Istenbe vetett bizalom megingása lesz: ha mégis, akkor most próbáljuk meg másfele. Az ígérettől elfordulva azonban semmi nem marad Ábrahám lábai előtt, amin járhatna. Hiába tudja, hova megy: Egyiptomba. Ez a tudás, ami nem hit, kevés ahhoz, hogy megtartsa. A félelemben feleségét is kész feláldozni, csakhogy magát mentse.
Ehhez hasonló utat ma is sokan végigjárnak. Az Úrban való bizalom kezdeti megingása lavinaként hozza magával a hitetlenségből fakadó döntéseket. És minél inkább akar az ember kontrollálni, minél inkább akarja irányítani, hova megy, minél inkább támaszkodik önmagára (logikájára, kapcsolataira, befolyására, stb…), annál inkább elborítja a félelem. Bolondnál bolondabb, tisztességtelennél tisztességtelenebb kiutakat keres, és talán észre sem veszi, hogy milyen messze van már attól, hogy újra "ígéreteken járjon", Krisztus követőjeként éljen. Számol mindennel, ami látható, csak egy valakivel, és az Ő valóságával nem számol. Ez a nagy kísértés a mi számunkra is! A félelem látványos terveket produkálhat, éles logikával, sőt, sokszor kegyes érveléssel.
Befogadtad Krisztust, követőjévé lettél, és anyagilag ellehetetlenültél? Krisztusra bíztad a jövendőbelid, és úgy tűnik, azóta senki sem jön eléd? Követted Jézust, megbocsátottál, és még ellenségesebbek lettek veled szemben? Elkezdtél tizedet fizetni, és nem várt kiadások zúdultak rád? Elindultál egy ígéretén, és úgy látod, meszebb vagy a beteljesedéstől, mint bármikor? Elcsüggedtél, feladtad, vagy éppen fellázadtál? Ne engedd, hogy a bizalmatlanság beférkőzzön szívedbe! Ne engedd, hogy a kísértő megkérdőjelezze az Úr ígéretét: Valóban azt mondta Isten…? Ne adj teret a gonosznak az életedben, mert kifosztani jön! Sőt, ha már betette lábát, most mondj nemet neki Jézus Krisztus nevében: Távozz tőlem Sátán!
III. Az eredmény
Úgy tűnik, Ábrahám terve működik. Óvatossága nem volt hiábavaló. "A fáraó főemberei is meglátták őt, dícsérték a fáraónak, és elvitték az asszonyt a fáraó házába." De Ábrahám számításai is bejöttek: "Ábrahámnak jó sora lett az asszony révén…" Valaki mondhatja: Ábrahám igazán bölcs ember, mert minden úgy történik, ahogy eltervezte. Ideig óráig megáll a hitetlenség és engedetlenség, és igazolni tűnik önmagát.
Egy valamivel azonban nem számolt Ábrahám. Mégpedig azzal, hogy Isten az ígéret földjén túl is Isten, és akkor is vele megy, ha Ábrahám már nem jár ővele. Akkor is tartja a szavát és ígéretét, ha Ábrahám az ellenkezőjét teszi ennek. Éppen ezért Isten közbeszólt az események menetébe: "De nagy csapásokkal sújtotta az Úr a fáraót és házát Abrám felesége, Száraj miatt." A fáraó ezután magához hívatja Ábrahámot, és kemény szavakkal, mérgesen vomja felelősségre. Miután az ókorban a házasságtörés komoly bűnnek számított, érthető a fáraó haragja. Ennek fényében még szomorúbb Ábrahám kitérője: a fáraó magasabb erkölcsi szinten áll, mint ő. A történet vége, hogy Ábrahámot kiutasítják Egyiptomból: "Most aztán itt a feleséged, fogd, és menj!". Még embereket is rendelt mellé a fáraó, nem hiszem, hogy díszkíséretként, még nem is védelemként, hanem azért, hogy még véletlenül se tudjon Egyiptomban maradni. Így hagyja el Ábrahám Egyiptomot: egyrészt megszégyenülve, kiutasítva, komoly veszélybe kerülve (ezért tényleg elvehették volna életét), ugyanakkor meggazdagodva juhokkal, marhákkal, szamarakkal, szolgákkal, szolgálókkal, tevékkel, ezüsttel, arannyal (v.16,13.2). A hamis biztonságnak, az Isten nélküli utaknak vége Ábrahám életében.
A történet vége nehéz kérdéseket vet fel: Miért a fáraó házát sújtja Isten (talán valamiféle betegséggel), amikor Ábrahám vétkezett? Miért meggazdagodva hagyta el Egyiptomot Ábrahám (hiszen ez az áldás jele)?
Ezekre a kérdésekre nem ad egyértelmű, közvetlen választ a szentíró. Mégis, egy - és csakis egy - szempontból talán többet érthetünk meg. Ez nem más, mint Isten ígérete, amelyet Ábrahámnak adott, amikor elhívta őt: "…megáldalak téged, …és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, és megátkozom a téged gyalázókat."
Itt azt látjuk, hogy Ábrahámnak van hatalma átkot hozni. Ő vétkezik, de bűnös tettével a környezetére hozza Isten átkát vagy csapását. Amikor Ábrahám, aki arra hivatott, hogy áldást hozzon, hűtlenül cselekszik, átok árad ki a világra. Izrael, ill. Isten népének hite vagy hitetlensége nemcsak Isten népe ügye. Döntő a népekre nézve. Isten azért adta nekünk Krisztusban Ábrahám áldását, hogy áldássá legyünk mások számára. Gondoltál-e már arra, hogy szomorú kitérőid a követés, azaz az engedelmesség és hit útján, másoknak áldás helyett átkot hoz? A mi bűneinkhatással vannak a világra, ahogyan engedelmességünk is!
Másodszor azt látjuk, hogy bár Ábrahám nem hisz az ígéretnek, ez nem semmísiti meg, vagy teszi érvénytelenné Isten ígéretét. Ábrahám nem hisz, Isten mégis megtartja az ígéretét - Ábrahám ellenére. Megmenti a fáraótól Sárát, megáldja (meggazdagítja) Ábrahámot. Ez Isten kegyelme. Ez az evangélium. Ez az örömhír. Isten mindvégigvaló hűsége hatalmasabb, mint a mi hűtlenségünk. Isten akaratát, hogy az áldás jelen legyen és megmaradjon a világban, sem a fáraó, sem Ábrahám nem kontrollálják.
Adja Isten, hogy ez az evangélium átjárja újra a szívünk. Hogy gyönyörködjünk abban, akinek minden ígérete Krisztusban lett igenné és ámenné (IIKor 1.20). Nem azért, mert hűségesek voltunk, és megérdemeltük ezt, hanem azért,  mert "Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja." (IITim. 2.13.)
Meg vagyok győződve arról, hogy Isten hűsége ígéretéhez még Ábrahám szomorú kitérője látván is, bennünket nem a hitetlenségben és engedetlenségben, hanem az Úr iránti mindenkori, töretlen bizalomba, és akarata cselekvésében erősít meg! ÁMEN!
Lovas András

A ma olvasott rész a Teremtés könyvének, de talán az egész Ószövetségnek az egyik legfontosabb szakasza. Az ún. őstörténeteket (Gen.1-11) köti össze Izráel történetével. A történelem előtti időket a történelem léptékei szerint belátható időkkel. A minden emberre vonatkozó tanítást Isten választott népe, Izráel életében végzett munkájával. Noé fiát, Sémet, leszármazottjával, Ábrahámmal. Istennek azt a tettét, amit a 12. fejezetben olvasunk, Ábrahám elhívását, csak az 1-11 fényében érthetjük meg. Ahhoz, hogy lássuk, milyen új kezdetről van szó ezekben a versekben, fel kell elevenítsük az őstörténet fő hangsúlyait. Mert ebben a részben a Mindenható Isten egy csodálatos tulajdonsága lepleződik le előttünk: Ő mindig kész és képes újat kezdeni. Lássuk, mit üzen nekünk ez a rész az új kezdetről először globális, majd individuális, egyéni értelemben.
I. Egy új kezdet globális értelemben
1. Mi az a helyzet, amelyben Isten szól, és elhívja Ábrahámot?
            Tömören: a csend, a reménytelenség, a halál állapota. Ide fut ki az őstörténet.
De hol van a reménységnek bármiféle jele? Hogyan mehet tovább az élet? Korábban Isten kegyelmének mindig láttuk valamilyen jelét, és most? Isten feladja? Isten hagyja, hogy alkotásai szétszórva, zűrzavarban, egymást nem értve, tőle elszakítva éljenek? Elfogyott eddig is érthetetlen türelme, kegyelme, a jövőre, reménységre okot adó, bíztató szava? Úgy tűnik igen. Ez Isten csendje, a reménytelenség, a halál állapota. Az erőszak, gonoszság, istentelenség elterjedt, Istennek elege van. Nincs jele reménységnek a 11. fejezetben.
Ezt csak megerősíti Sém családfájának vége. Abrám felesége, Száraj meddő, nincs gyermekük. Nincs jövőjük, nincs hova menniük. A meddőség itt hatékony metafórája a reménytelenségnek, az emberi történelem ürességének. Isten, az alkotó, áldást mondott a teremtéskor: szaporodjatok, sokasodjatok. Megismételte ezt az özönvíz után, amikor új kezdetet adott. Bábel tornya után mégis ide lyukad ki a történet. Istentől elfordulva a jövő nem emberi lehetőség kérdése.
Ebben a helyzetben szólal meg Isten újra, váratlanul, meglepetésszerűen: "Az Úr ezt mondta Ábrahámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel." Ez az új kezdet az emberiség életében. Ez egy új kezdet globális értelemben. Figyeljük meg, hogy Isten éppen ott mutatja meg hatalmát, ahol az emberi lehetőségek már teljesen kifulladtak. Neki, ahhoz, hogy cselekedjen, nincs szüksége az emberi lehetőségekre. Ezért van szó új kezdetről. Ott, ahol az emberiségnek végérvényesen vége, ahol már nincs többé reménység az életre, az egymással és Istennel való igazi kapcsolatra, ahol termékenység és áldás helyett meddőség uralkodik, Isten beleszól a világ menetébe.
2. A világ menetébe, és nem pusztán Ábrahám életébe. Beszélünk majd arról, hogy mit jelent ez az egyén életében, de előbb tekintsünk arra, hogy Ábrahám elhívása miért az egész emberiség életében lesz új kezdetté.
Isten három ígéretet tesz Ábrahámnak: föld, nép, áldás. Ha megfigyeljük, felismerjük, hogy ebben az elhívásban, Ábrahám megáldásában, Isten az egész emberiségre nézve cselekszik. A föld ígérete egy nép ígéretével kapcsolódik össze, hiszen a földnek, "országnak" csak akkor van értelme, ha valaki lakni is fog ott. Ezért: "Nagy néppé teszlek…". Az Ábrahám magjából származó nép ígérete viszont a harmadik ígérethez kapcsolódik: "Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége".
Nyilvánvaló tehát, hogy bár Isten itt hívását leszűkíti egy kiválasztott személyre, ezt az egész emberiségre nézve teszi. Az új kezdet Ábrahámmal az egész, Istentől elszakadt, meddővé lett, reménytelenségbe jutott emberiségre vonatkozik. Az a hívás, amelyet Isten Ábrahámhoz intézett évezredeken keresztül formálta a világ életét mind a mai napig. Ha Isten ott nem szólal meg, és nem kezd újat, nincs Izrael, nicsenek ígéretek az eljövendő Messiásról, nincs testtélétel, Krisztusnak halála és feltámadása. Nincs Pünkösd, Bábel ellentéte, nincs a Szentlélek kiáradása szívünkbe, általa megtérés és új élet. Nincs egy új, az egész világra kiterjedő közösség az egyház, nincs Gazdagréti Református Gyülekezet, és mindaz az áldás, amit itt Istentől és egymástól kapunk. Nincs úrvacsorai közösség, a bűnbocsánat bizonyossága és az eljövendő világról való meggyőződés. Mindezek helyett csak az őstörténet utolsó sorainak reménytelenséget sugárzó szomorú valósága.
Mi azonban a mai napon dícsérhetjük őt, aki újat kezdett e világ életében, és olyan újat, amelynek mi magunk lehetünk élvezői. Mert akik hitből valók, azok Ábrahám fiai - mondja Pál apostol (Gal.3.7) Így pedig rajtunk vannak mindazok az áldások, amelyeket Isten Ábrahámra helyezett. Lássuk meg, hogy a Jézus Krisztusba vetett hitnek milyen mélységei, ajándékai vannak! Dícsérjük Istent azért, hogy újat kezdett az egész világ életében, és ennek az újnak részesei lehetünk!
II. Egy új kezdet individuális értelemben
Ennek a textusnak egy másik fontos hangsúlya Ábrahám hite és engedelmessége. Olyan hitről és engedelmességről van itt szó, amely példává lett minden kor hívői számára. Megvizsgáltuk igénket az egész világra kiterjedő szempontból, lássuk meg azt is, mit tanít Isten az új kezdetről az egyén életében.
1. Ábrahám engedelmessége az új kezdet feltétele: 12:1: "Menj el…" 4: "Abrám elment, ahogyan azt az Úr mondta neki…"
Miből állt Ábrahám engedelmessége?
Úr-Kaszdímról, Ábrahám szülőföldjéről: 250.000 ember, kereskedelem (Indiáig!) és fejlett kézművesség. Gazdag város. Egy "templomtorony", ziggurat tornyosult az utcák fölé, amelynek tetején Nannarnak, vagy Sinnek, a holdistennek a temploma volt a hozzátartozó papi osztályokkal. Ábrahám családjának városa gazdag kultúrális élettel és magasfokú kényelemmel bírt.
Hárán szintén fontos város, kereskedelmi utak csomópontjánál. Vallása Úr-Kaszdímmal megegyező volt. Érthető, hogy Terah miért telepedett itt le. Ragaszkodott a régihez.
Látjuk tehát, hogy Ábrahám számára egyáltalán nem volt könnyű elhagyni Háránt, és elindulni a semmibe. Az is egyértelmű, hogy javarészt vándorló életet élt ("átvonult", "továbbvonult", "útnak indult"). Nem nomád ember, akinek ez természetes, hanem igazi városi ember, aki egészen máshoz szokott. De nemcsak a földjét, hanem "rokonságát" és "atyja házát" is maga mögött kellett hagynia. Kész volt megfizetni az árat.
Az új kezdethez Ábrahámnak maga mögött kellett hagynia a bevett normákat, a biztonságot, a kiszámíthatóságot, mindazt, amit a bizonyos, már ismert, városi élet jelentett a vándorló, ígéretekre építő, bizonytalan élettel szemben. De csak ez vezet új kezdethez, termékenységhez, reménységhez. A biztoshoz való ragaszkodás a meddőséget, élettelenséget jelentené számára, míg a kockázat, a reménységet hozza magával.
2. Ez örök bibliai igazság mindenkinek, aki Krisztus követőnek vallja magát. Ahogy Ábrahám elhagyta a biztosat, és nem telepedett le, úgy van ez Isten újszövetségi népével, velünk is.
Isten újra hív. Krisztus követésében nincs letelepedés, mindig úton vagyunk. Örvendezünk-e az új kezdetben, mert Krisztusban a miénk lett? Készek vagyunk-e követni, hinni és megfizetni az árat, ha újat akar kezdeni? Igaz-e ránk: "Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük."? (Zsid.13.14.) Ámen.
Lovas András

A ma olvasott rész ígéretekről és azok betartásáról szól. A téma nem idegen tőlünk, hiszen a mai napon szavazatainkkal éppen az ígéretekre mondunk igent vagy nemet. Lassan mindannyian "ígéret-szakemberekké" lépünk elő: keressük az eligazodást a szembenálló politikai pártok ígéretei között, okoskodunk, magyarázunk, érvelünk és ellenérvelünk, összehasonlítunk, esélyeket latolgatunk, számokat figyelünk. Nagyon kényelmes helyzetben vagyunk, és ez ritkán adatik meg: most nem minket kérnek számon, hanem mi vagyunk azok, akik a bírói székben találják magukat. Ma mi döntünk, szavazatunkkal mi mondjuk el, hogy mi a véleményünk a korábbi ígéretek teljesítéséről, valamint az elénk adott ígéretek hihetőségéről. Kívülről figyeljük a politikai pártok ígéretözönét, van, aki cinizmussal ("úgysem igaz, amit hallunk…"), van aki dühös indulattal, és van aki naív hiszékenységgel. Mindezekre ráadásul még a soron következő igénk is az ígéretekről szól.
Bár mindaz, amit olvastunk, igaz a pártok kampányban tett ígéreteire is, most mégis fel kell adnunk kényelmes és biztonságos kívülállásunkat. Az istentisztelet közösségében nem mi vagyunk a bírói székben, hanem az Úr, aki a mi ígéreteinket, megbízhatóságunkat, állhatatosságunkat kéri számon, nem másét. Figyeljük, mit mond a Prédikátor a bolond és a bölcs emberről az ígéretek összefüggésében.
I. Ne légy elhamarkodott!
A beszédről, szűkebb értelemben az ígéretekről az Úrral való kapcsolat, az istentisztelet összefüggésében olvasunk. Két dologtól óv bennünket itt az Úr, mind a kettő az elhamarkodottsággal, a felszínességgel függ össze, amely nem áll távol tőlünk, rohanó emberektől.
Az első felszólítás: "Megfontoltan járj, amikor Isten házába mégy! Többet ér, ha hallgatva járulsz oda, mintha áldozol az ostobák módjára…" Az első kifejezés szó szerint így hangzik: őrizd lépteidet, amikor az Úr házába mégy. Aki Isten elé járul, annak tudatosan, meggondoltan kell ezt tennie. Ezt egészíti ki az intés második fele: fontosabb az Úrra hallgatni, azaz törvényét megérteni és annak engedelmeskedni, mint engedelmesség nélkül bemutatni az áldozatokat. Isten engedelmességre hív, és nem a kultusz szabályos végzésére; csak az ostoba hiszi, hogy elég Istennek a szép vallásgyakorlás odaszánt élet és szív nélkül.
Milyen megfontolással jövünk istentiszteletre? Azzal a tudatossággal, hogy az ő igéjét akarom hallani és megcselekedni, vagy azzal a homályos érzéssel, hogy ha eljövök, akkor egy kötelezettséget letudtam, és már el is várhatom, hogy ő cserébe megáldja a mindennapi lépéseimet?
Azt mondtam, hogy a mai részben a beszédről, az ígéretekről van szó az istentisztelet összefüggésében. Vegyük észre, hogy eddig sem másról beszélt a Prédikátor. Az Isten szerint való igaz beszéd alapja, hogy először ő szól, és mi meghallgatjuk, szívünkbe zárjuk azt. Enélkül mi elkezdjük mondani a magunként, ömlik belőlünk a sok (ostoba) szó, hiábavaló imádság. Ez vezet bennünket a második felszólításhoz:
"Ne beszélj elhamarkodottan, ne hirtelenkedd el az Isten előtt kimondott szavadat…" Ebben a mondatban párhuzamban találjuk a "száj" és a "szív" szavakat: "Ne légy elhamarkodott száddal, és szíved se siessen, hogy szót ejtsen Isten előtt…" (Szigeti komm. fordítása). Az ember szívében megfogalmazott és szájával kimondott fogadalmakat nem szabad elhamarkodni.
Egy ószövetségi példát szeretnék hozni az elhamarkodott fogadalomtételre. Jefte, a bíra, azt a fogadalmat tette, hogy ha az Úr valóban kezébe adja az ellenséget, bármi jön elé, amikor hazatér, feláldozza azt. Történetesen a leánya jött elé, akit Jefte, teljesen megrendülve és gyászolva, de feláldozott (Bír.11.29kk). (Az Ószövetség tiltja az emberáldozatot!) Ez a történet több mindenre mutat rá, ami fontos nekünk. Az egyik, hogy a fogadalom olyan ígéret Istennek, aminek beteljesítése ahhoz kötött, hogy Isten megadja a fogadalmat tevő kérését. A másik, hogy Izraelben komolyan vették az Istennek kimondott szót. A harmadik, lehet fogadalmat elhamarkodottan, nem bölcs módon tenni, amit Isten semmiképpen sem kíván (vö. Saul fogadalma, 1Sám. 14.24-52).
A mi szívükben is születnek ígéretek, fogadalmak Istennek. Ezeket azonban általában csak mi ismerjük, nem mondjuk el másoknak. Gyakran mi is csak nagyon rövid ideig emlékszünk ezekre. Pedig hány és hány ilyen sóhajtás, kevésbé tudatos vagy nagyon is tudatos ígéret fogant meg szívünkben. "Uram, ha ebből a bajból kihozol, másként fogom rendezni a dolgaimat." "Uram, ha ebben a kilátástalan anyagi helyzetben segítesz, soha nem feledkezem meg az adakozásról." "Uram, ha meggyógyítasz, új életet kezdek, sokkal szeretetteljesebb leszek…." "Uram, ha felvesznek, minden nap imádkozni fogok…" "Uram, mától kezdve tartok csendességet" - És végeláthatatlan a sor, kimondott vagy titokban elsóhajtott ígéreteink, fogadalmaink sora.
De vajon nyilván vannak-e ezek tartva? Azt tapasztaljuk, hogy mi nem nagyon sokáig gondolunk velük. Annyi ígéret, annyi szó van, túl könnyűek, súlytalanok. Mindannyian ismerjük a közmondást: A szó elszáll, az írás megmarad. A szó könnyű, felelősséget nem várnak el kimondott dolgok alapján. Még az írás, a szerződés sem jelent sokat a mai világban, hát még  a szó. Különösen az a szó, amit egy láthatatlan Istennek címeztünk, különösen, ha még ki sem mondtuk igazán, csak elsóhajtottuk.
Istennel azonban szóban kommunikálunk, sőt, néha csak sóhajtásban (vö. Róm.8.26) és csak a legritkább esetben írásban (pl. ha naplót ír valaki). De mindkét fél által aláírt szerződést, hogy tényleg súlya legyen annak, amit mondunk, még sohasem láttam. Annyi mindent mondunk és hallgatunk, annyi szó száll minden súly, felelősség, tartalom nélkül, hogy mindaz, amit Istennek mondunk, hasonlóan könnyű, üres, hibavaló: egyszer van, másszor már nyoma sincs.
Talán mégsem áll távol tőlünk: "Ha fogadalmat teszel Istennek, ne halogasd teljesítését, mert nem telik kedve az ostobákban. Teljesítsd, amit megfogadtál!  Hogyan tekinthet ránk Isten, aki előtt ott van minden, amit - boldog, vagy éppen elkeseredett óráinkban - megígértünk neki, és amit egyszerűen elfelejtettünk? Hogyan láthat minket ő, aki minden ígéretéhez hűséges, minden ígéretét beteljesíti, akinek minden ígérete Jézus Krisztusban lett igenné és ámenné? A bölcsességirodalom ostobának nevezi azt, aki elhamarkodottan beszél, és nem tartja meg. A Biblia máshol hazugnak, bűnösnek nevezi ugyanezt az embert. Hiszen az, aki Istennek tett ígéretét nem tartja meg, Istent veszi semmibe. Nem pusztán a szava könnyű, száll el a levegőbe, a semmibe, hanem Isten is könnyű számára. Nem veszi komolyan, más szóval megveti az Urat (megvet, gyaláz - a héberben a "könnyűnek lenni" igéből, míg a "tisztel" ige a "súlyosnak lenni" kifejezésből származik").
II. Féld Istent!
Az ostoba istentisztelettel (áldozat engedelmesség nélkül) és az elhamarkodott beszéddel szemben a Prédikátor arra hív, hogy "féld Istent!". Láttuk, hogy az elhamarkodott beszéd, a fogadalmak és ígéretek meg nem tartása nem másnak a jele, mint hogy Istent nem vesszük komolyan. Ha azonban úgy tekintünk rá, amilyen ő valójában, ha tisztelettel gondolunk rá, ha féljük őt, bizonyos, hogy megváltozik mindaz, ahogy ígéreteinkre és fogadalmainkra tekintünk. Mindezek akkor lesznek számunkra "súlyos" szavakká, ha átjárja szívünket az istenfélelem. Ha Istennek van "súlya" előttünk.
Isten dicsősége a héber nyelvben Isten "súlya". Isten ragyogó, egészen más, különálló volta. Fel kell ismerünk, nemcsak az agyunkkal, hanem szívünk mélyével: az Úrral nem egy súlycsoportban vagyunk. "…ne hirtelenkedd el az Isten előtt kimondott szavadat, mert Isten a mennyben van, te pedig a földön, ezért kevés beszédű légy." Evangéliumi hitünkben azt hangsúlyozzuk, hogy Isten Jézus Krisztusban megbékélt velünk, igaznak nyilvánított minket, gyermekeivé fogadott bennünket. Szabadon fordulhatunk hozzá imádságban, és minden dolgunkba beavathatjuk, Isten szeretetét, közelségét, hűségét, elérhetőségét hangsúlyozzuk, és fontosnak is találjuk. De mindeközben nem felejtjük el, hogy ő a végtelen, a mindenható, a teremtő Isten, mi pedig porszem, bűnös, véges emberek vagyunk? Nem tévesztjük szem elől, hogy ő mindent felülmúl, és az egyedül irántnunk való végtelen szeretetéből, de semmiképpen sem a mi helyzetünkből fakad, hogy partnerként beszél velünk?
Bárcsak ránk nehezedne az ő "súlya", dicsősége, szentsége úgy, hogy betelne szívünk istenfélelemmel! De szívünk annyira meg tud keményedni, hogy könyörögnünk kell azért, hogy ajándékozzon meg az ő félelmével, törje meg bensőnk keménységét, iránta való tiszteletlenségünket. Mit tegyünk, ha tudjuk, nincs bennünk az a tisztelet, az a komolyság, az az odaszánás, amiről tudjuk, hogy szükséges, de ami nem járja át a szívünket? Lássuk meg, hogy ez lelkünk megkérgesedéséből fakad, és kezdjünk el könyörögni: ajándékozz meg Uram istenfélelemmel!
Ápoljuk az Úrral való tudatosságot! Ha szavak ezrei hagyják el szánkat és érnek el bennünket naponta, ha java részük könnyű, súlytalan, és ezek közé keveredik amit az Úrnak mondunk, vagy tőle hallanánk, akkor törekedjünk arra, hogy az Úrral való beszédünket kivonjuk a mindennapiból. Legyen a többitől elválasztott helye és ideje a vele való beszédnek! Akár elkezdhetjük leírni az imádságainkat, gondolatainkat, hogy emlékeztessük magunkat: amit az Úr előtt mondunk, az nem lesz semmivé, ő komolyan veszi azt.
Elhamarkodottan ne tegyünk ígéreteket és fogadalmakat, ez azonban nem azt jelenti, hogy egyáltalán ne tegyünk. Nem valamin felindulva, hirtelen fellelkesedve, hanem helyzetünket bölcsen átgondolva hozhatunk Isten előtt ígéretet, tehetünk neki fogadalmat. Ígérhetjük neki tudatos figyelmünket minden napra, valakinek a segítését, akivel eddig nem törődtünk, valamiről való lemondást, ami kedves volt nekünk - mindezeket akár időszakosan is.
Segítségül hívhatjuk ebben egy testvérünket is. Ha úgy érezzük, hogy nehéz számunkra valóságosan érezni, hogy Istennek számít, amit ígértünk neki, akkor egy testvérünknek elmondva, hogy milyen döntésre jutottunk, könnyebben átélhetjük annak a valóságát, hogy valaki számon kéri a fogadalmunkat. Persze ebben az esetben is tudnunk kell, hogy Istennek tartozunk teljesítésével, és a másik ember csak társ, támasz, segítség ebben.
Összefoglalásul: Mire hív bennünket ma az Úr? Nem arra, hogy (lelki) programba vegyük az ígéreteket, fogadlmakat, és azt gondoljuk, minél több ilyen van az életünkben, annál jobb keresztények vagyunk. Távol legyen! Azonban mindezeken keresztúl megvizsgál minket és kérdéseket tesz fel: Tiszteled-e őt? Féled-e őt? Komolyan veszed-e őt? Megfontoltan jársz-e vele útaidon, vagy hasonlóan felelőtlenül fecserészel vele, mint másokkal?
Boldog az az ember, aki szent félelemmel féli az Urat! Ámen!

1. Egy általánosító történet áll előttünk, amely a királyról, azaz a hatalomról, a kormányzásról beszél. Volt egy vén, ámde ostoba király, akinek uralkodása alatt egy szegény, nem úri környezetből származó fiatal népszerűséget szerez, majd király lesz. Lelkesedik érte az egész nép, mindenki követi őt. A népszerűség azonban idővel semmivé foszlik, a nép, amelynek lelkesedése kiszámíthatatlan, elfordul tőle, és mást talál alkamasnak.
2. Mit mond ez a történet a királyról, azaz a hatalom gyakorlójáról?
A király vén, de ostoba. Bolondsága - és ez a bibliai mérce! - abban mutatkozik meg, hogy "nem ismeri el, hogy figyelmeztetésre szorul". Izraelben, még ha királyság is alakult ki a nép kérésére, az igazi király az Úr. Őt képviselik a próféták, akik - ha Isten küldi őket - még a hatalommal is szembefordulnak, megintik a királyt, hogy térjen meg bűnös útairól. A király addig bölcs, istenfélő, ameddig elfogadja a figyelmeztetést, intést. A büszkeség, a keményszívűség, az önfejűség az Isten szerint való hatalomgyakorlás vége.
A vén királlyal szemben ott áll az ifjú, aki bölcs. Hátrányos helyzete nem akadály: "Többet ér a bölcsesség a hatalomnál" (9.16.) A nép felemeli, és királlyá lesz. Úgy, ahogy ez történt Józseffel, aki az egyiptomi börtönből, Istentől való bölcsessége által, az ország második emberévé lett. Vagy Dávid, aki családjának legkisebbjeként a nyájat őrizte, és Izrael legnagyobb királya lett.
Összefoglalva: a vezető felelőssége a mindenható Isten előtti felelősség. A Róm. 13. szerint is: a hatalom gyakorlója nem úr, hanem szolga; Isten szolgája. Ennek jele, ha kész elfogadni az intést.
3. Mit mond a történet a népről, azaz rólunk?
A nép, a tömeg, követi a bölcs ifjút. A Prédikátor azt mondja: "Láttam, hogy aki csak él és jár-kel a nap alatt, a másikkal, a gyermekkel tart. " Ebben benne van a lelkesedés, az elszántság, a sokaság ereje. A következő sorokban azonban azt olvassuk: "De az utána következők már nem örülnek neki." A népszerűség tehát múlandó, mert a nép kegye álhatatlan. Hiába lelkesedett a bölcs ifjúért, kicsit később elfordul tőle.
A meglepő ebben az, hogy milyen hirtelen és irracionálisan tud fordulni a tömeg. A legdrámaibb - egyben bibliai - példája ennek a fordulat Virágvasárnap és Nagypéntek között. A tömeg, amely hozsannát kiáltott, amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, könnyen manipulálható. Pár nap múlva, a nép vezetőinek akarata szerint, "feszítsd meg"-et üvölt Pilátusnak.
Ha a király Isten előtt felelős, de nem fogadja el az intést, ha a tömeg manipulálható, ezért gyakran irracionális abban, hogy valakit felemel, vagy eldob, akkor nem csoda, hogy a Prédikátor ezzel fejezi be ezt a szakaszt: "…ez hiábavalóság és hasztalan erőlködés".
II. Mit üzen ez a rész nekünk?
1. Apolitikus magatartás? Vannak keresztyének, akik erre a következtetésre jutnak. Íme a bibliai példa: a politika hiábavalóság, mi úgyis Isten kezében vagyunk. Jobb nem belekeveredni ezekbe a dolgokba. Ők élesen szembeállítják a jelen világot, annak minden hiábavalóságával, az eljövendővel, ahol nem lesz hamisság, igazságtalanság. A jelen olyan rossz, mondják, hogy nem érdemes törődni vele.
Ez azonban felelőtlenség lenne a részünkről. Demokráciában élünk, ahol dönthetünk arról, ki legyen a "király", Ez számunkra, keresztyén emberek számára, Istentől kapott felelősség. Ezért minden keresztyén ember menjen el szavazni.
Nem mindegy azonban, hogy ezt miként tesszük. Pál írja: "…minden, ami nem hitből származik, az bűn." (Róm. 14.23) A szavazásunk nem lehet független a keresztyén hitünktől.
2. Ahhoz, hogy ezzel az Istentől kapott felelősséggel krisztusi módon éljünk, az ő dicsőségére, a következőket fontoljuk meg (akár melyik oldalra is adtuk voksunkat, ezek a szempontok minden keresztyén emberre vonatkoznak, ha valóban krisztusi módon akar cselekedni):
­Nem kismértékben mindannyiunkat propaganda irányít. Egy e-mailes levélváltásban a következőt olvastam: "Amit a sajtó mond, annak 95 százalékát nem tudod ellenőrizni. Max. meghallgatod a másik felet, és következtetsz." Gondoljuk meg, mennyire így van, amikor különböző dolgokat elfogadunk és továbbadunk, gondoljuk meg, milyen lelkülettel tesszük mindezt.
­A legtöbben előzetes elkötelezettség alapján álltunk egyik vagy másik oldalra, és ez meghatározza, hogy mit olvasunk, milyen érveket használunk - sokszor nem az érvek győztek meg bennünket, hanem valami más. (Például: ha valakinek a családját kitelepítették, vagy bebörtönözték az előző rendszerben, eldőlt, hova áll.) Fontos lenne elcsendesedni efelett, és feltenni a kérdést Istennek: Uram, én miért állok ott, ahol állok?
­A kérdést keresztyén ember nem döntheti el kizárólag szűkös, egyéni érdekei figyelembevételével. Például annak alapján, hogy nekem hol vannak kapcsolataim, mi jelent karriert, több pénzt.
Éppen ezért az életét másokért odaadó Krisztus követőjének meg kell próbálni figyelembe venni az egész nemzet érdekét, az evangélium ügyét is, és nem csak a maga szűkös érdekeit.
3. Feladatunk a hídépítés, a béketeremtés. A gyűlölet- és hazugságözönben Isten népének elsődleges felelőssége felmutatni, megélni a krisztusi szeretetet. Ehhez azonban először a saját lelkünkkel kell az Úr elé állni: mi van benned? Hogyan érzel, gondolkodsz  és beszélsz a másként szavazokról? Észrevétlenül ránk ragad az az áldatlan lelkület, ami átjárja a közélet egy jó részét. Nekünk meg kell mutatni, meg kell élni, hogy Jézus Krisztust imádjuk, aki szeretetéből életét adta értünk, Isten ellenségeiért, hogy megbékéltessen minket az Atyával. Micsoda lehetőség ez most számunkra - és milyen szomorú, ha nem tudunk vele élni!
4. Végezetül imádkozzunk!
Az előbbiek fényében bűnbánattal magunkért. Hozzuk az Úr elé indulatainkat, tisztátalan szívünket.
­Népünkért, hazánkért, a vezetőkért. Mert valóban az Úr kezében van hazánk élete, és semmi sem fog az Úr akarata nélkül történni. Isten adjon megújulást a keresztyén egyházaknak is. E-mailekből látva Magyarország keresztyénei most sokkal komolyabban veszik az imádság parancsát, mint egy héttel ezelőtt. Adjon Isten világosságot!
Egy igével fejezem be, ami a sok levél és válaszlevél között ért hozzám: "Ezek szekerekben, amazok lovakban bíznak; Mi pedig az Úrnak, a mi Istenünknek nevéről emlékezünk meg. Azok meghanyatlanak és elesnek, mi pedig felkelünk es megállunk". (Zsolt. 20,8). ÁMEN!

A Prédikátor az a bibliai szerző, aki megtanult - és minket is megtanít - nemet mondani. Beteljesíti az embert, ha lehetősége van mindent kipróbálni, megszerezni, amit csak szem el tud képzelni? Nem! Elégséges, ha mindenkinél többet tud, és bölcsességéhez nincs hasonló a földön? Nem! Kiszámítható világban élünk, ahol az istentelenek megbűnhődnek, és a benne hívőket elkerüli a baj? Nem! Mindig van segítsége és szabadítója az elnyomottaknak, akikkel a hatalmasok visszaélnek? Nem! Biztos, hogy megéri egy életen át fáradozni, hiszen munkánk gyümölcsével majd utódaink fognak felelősen élni? Nem! - mondja a Prédikátor.
A mai részben is mond nemet, azaz néven nevezi az élet hiábavalóságának egy mozzanatát. Ugyanakkor ebben a rövid szakaszban egy erőteljes igent is mond. Jobb dolga van kettőnek, mint egynek? Igen! Többet ér a közösség, mint a pénz? Igen! Lássuk, mit tanít Isten erről nekünk, akik egy olyan világban élünk, amely azt sugallja, hogy az emberi kapcsolatoknál fontosabb a pénztárcánkkal való kapcsolat!
I. A magányos hiábavalósága
"Van egyedülálló ember, akinek nincs senkije, sem fia, sem testvére, még sincs vége fáradozásának; nem elégszik meg a gazdagsággal…" A Prédikátor elénk adja az egyedülálló, gyors karriert befutott, jól kereső, sokak által irigyelt személyt, akit a rendszerváltás győzteseinek tekintenek. Azt, aki képviselője annak a 25-40 éves korosztálynak, aki sikeres, és ugyanakkor hihetetlenül magányos. Michael Jackson énekes egy 70 millió dolláros koncertkörút végén így szólt: "Azt gondolom, én vagyok az egyik legmagányosabb ember a világon." Ne tévesszen meg, hogy az ilyen ember fellépése leggyakrabban magabiztos, a külseje pedig igényes. A szíve sokszor fájdalommal és zűrzavarral teli.
A magányosság azonban nem egyedül az ő osztályrésze. A tizenévesek szintén egyedül érzik magukat. Szüleik állandóan el vannak foglalva. Az idősek is egyedül vannak. A gyerekeik nem érnek rá. Amint a Prédikátor rámutat, a magány összefüggésben áll a hajtással, a szünet nélküli munkával.
Vagy azért hajt az ember, mert - ahogy a Prédikátor fogalmaz - szemei nem telnek meg soha semmivel, vagy azért, mert napjaink vadkapitalizmusa nem enged neki megállást.
Nem könnyű szemeinknek megelégedni egy olyan világban, ahol millió és millió választási lehetőség van előttünk. Ennek jó példája, hogy bemegyünk egy szupermarketbe, és többet fogunk vásárolni, mint amit előre terveztünk. Nagyszerű lehetőségek sokasága tárul fel a rövidebb túrának is beillő bevásárlásban, és nem ritka, hogy a sok választási lehetőség lebénít; azt sem tudjuk, mit akarunk. A vásárlás azonban csak egy illusztrációja annak, amilyen világban élünk, hiszen életünk minden területén a választás szabadsága van jelen. Megválaszthatjuk a nekünk szimpatikus politikai pártot, egy következő barátot vagy barátnőt, a legvonzóbb vallást, szép autót, úticélt, stb. De ha választottunk egyet, bajban vagyunk, hiszen még mindig nem próbáltuk ki a többi millió lehetőséget. Mindig több és több kell, és közben sem elég pénzünk, sem elég időnk a több megszerzéséhez. Egyre jobban hajtunk hát, és egyre magányosabbak vagyunk - akár családban élünk, akár nem - és egyre kevésbé vagyunk elégedettek. Milyen hiábavaló mindez, mondja az ókori bölcs a mai életről is, hiszen senki sem mondja: "Ugyan, kiért fáradozom, és kiért vonom meg magamtól a jót?"
Persze van, aki mondja. Egy idő után sokan felismerik, hogy értelmetlen és embertelen a hajtás, nem elégít ki sem vagyon, sem bulik, sem egzotikus utak, és elviselhetetlen a fájdalom és magány érzete. Ez a felismerés azonban nem hoz azonnal megoldást. Ha valaki végre felismeri, hogy az emberi kapcsolatok többet érnek, mint a pénz és az anyagi javak, de magányos, bizalmatlan és telve van félelemmel, nem biztos, hogy könnyen ki tud lépni helyzetéből és újat tud kezdeni.
II. A társ értéke
A Prédikátor gyönyörű és emberközeli képekben fogalmazza meg az emberi kapcsolatok értékét (és nem kizárólag a házasságról beszél!): "Jobban boldogul kettő, mint egy…"  A közös munka eredményesebb, mint az egyedül végzett, vallja. Ha az egyik elesik, a másik felemeli. De ki segít az egyedüllévőnek? Ha ketten fekszenek egy ágyban, megmelegszenek. De ki melegíti fel azt, akinek nincs társa? Ha az egyiket megtámadják, a másik megvédi. De ki áll a társtalan mellé? Végül azt mondja: "A hármas fonál nem szakad el egyhamar" Úgy tűnik, hogy míg a Prédikátor azt mondja, hogy a kettőnek jobban van dolga, mint az egynek, azzal fejezi be, hogy három ember kapcsolata (akár barátságban, akár családban) még többet jelent, mint kettőé.
A Prédikátor a tapasztalat oldaláról beszél erről, de vajon igaza van-e? Nem az a valóság inkább, hogy jobb egyedül dolgozni, mert akkor legalább nem veszünk össze? Nem az a bölcsesség, hogy ha elesel, próbálj feltápászkodni, mert úgysem nyújtja a kezét senki sem? Nem hűl-e ki a szíve gyakran azoknak, akik egy ágyba bújnak? Nem támad-e hátba váratlanul az, akinek éppen megvédenie kellene? Ahogy érvényes a tapasztalat, hogy a társ áldás lehet, úgy érvényes az is, hogy átokká is válhat. Nem lesznek-e még a legmeghittebb kapcsolatok is elviselhetetlenné? Igaza van a Prédikátornak?
Ne felejtsük el, hogy a Prédikátor, minden - látszólagos! - pesszimizmusa ellenére hívő ember! Ezért amikor azt mondja, hogy jobb kettőnek, mint egynek, Isten teremtési rendjére tekintve mondja ezt. Isten, aki a Szentháromság szeretetközöségében létezik a maga képére, férfivá és nővé teremtette az embert. Az istenképűségünk azt jelenti, hogy kapcsolatra teremtett lények vagyunk. Csak közösségben - közösségben egymással és közösségben Istennel, szeretve egymást és szeretve az Urat - találhatjuk meg önmagunkat, helyünket a világban. Enélkül elveszettek vagyunk, nem tudunk tájékozódni, nem tudjuk kik vagyunk, nem tudjuk mi célból vagyunk itt. Isten és egymás nélkül a lehető legmagányosabb lények vagyunk a világban; ez a magány pedig kínzó fájdalommal jár. A Prédikátor vallja, hogy a másik ember, a társ Isten ajándéka.
Ezek a kapcsolatok azonban mindannyiunk számára összetörtek. Ádám és Éva története azt mondja el, hogy az ember kapcsolata megromlott Istennel, a másik emberrel, és így önmagával is. Ezért a társ, aki után vágyunk, néha ajándék, máskor meg bosszúság. Egyszer segít, máskor akadályoz. Egyszer felemel, ha elestem, máskor otthagy. Egyszer megmelenget, máskor hidegségre indít. Egyszer megvéd, máskor megbánt. Kinek ilyen, kinek olyan a tapasztalata. Ki vágyik a társra, emberekre, közösségre, ki inkább beletemetkezik a munkába, hogy minél többet csalódott az emberekben, annál többet próbálja magát szerzeményeivel gyógyítgatni.
Elég szomorúnak tűnik a kép. De reális, hiszen ezt tapasztaljuk mindannyian ebben a világban. Kapcsolatra formáltak bennünket, kapcsolatra vágyunk, de abban mégis tökéletlenek vagyunk. Van-e valami vígasztaló, reménykeltő hír a számunkra? Ki lesz, ki lehet a társunk?
III. Jézus Krisztus: az igazi társ
Jézus Krisztus Krisztus, Isten Fia az igazi társ. Már korai keresztyén bibliamagyarázók rá gondoltak, amikor a "hármas fonalról" olvastak. Ő, a maga valóságos emberi voltában, a láthatatlan Isten képe, ő az, akiben az istenképűséget romlatlan voltában szemlélhetjük, sőt, átélhetjük. Jézus társul szegődött mellénk. Emberré lett, és azt az életet élte, amelyet mi is - kivéve a bűnt. Társunk volt életében, és társunk volt halálában is, hogy osztozzunk életében, és társai legyünk egykor feltámadásának is. Ha vele dolgozunk, imádsággal, ő segít; ha elesel, ő felemel; ha az egyedüllét hidegsége vesz körül, ő megmelegít szeretevével; ha rád támadnak, ő védelmeddé lesz. Ő az igazi társ.
Ez a Jézus Krisztus azonban nem csak társunkká lesz, hanem azzal, hogy életét megosztja velünk, társsá is tesz bennünket. Mivel ő a te társad, az ő társa és az én társam, mi egymás társaivá lettünk. A keresztyén közösségben, amelyben Jézus Krisztus az Úr, kell kiábrázolódnia a teremtő Isten eredeti szándékának. A gyülekezet az eljövendő Isten Országának jele a világban, Jézuz Krisztus földi, testi jelenlétének a meghosszabbítása a mennybementel és a Szentlélek kitöltetése után. Ezért a gyülekezet nemcsak azok közössége, akik számára Jézus társsá lett, akiket felemelt, megsegített, megmelegített, hanem azok közössége, akik által Jézus másokat ma is felemel, megvéd, megsegít, meggyógyít.
Egyszerre történik e két dolog. Amint mélyíti bennünk szeretetét, úgy használ minket, mint népét, mások szeretésére. Azonban amint meghidegül bennünk az iránta és egymás iránt való őszinte és képmutatás nélküli szeretet, úgy vész el annak a lehetősége is, hogy közösségünk - irgalmas samaritánusként - társsá legyen az elesetteknek, azoknak, akik fáznak, védtelenek, bajban vannak.
Gyülekezeti hétvégénken beszéltünk a közösségről. Míg azt látjuk, hogy sokan ismernek és beszélgetnek sokakkal, azt is tudjuk, hogy a közösség "mennyiségileg" és "minőségileg" még bőven fejlődhet, A "mennyiségi" növekedés azt jelenti, hogy akik eddig csak az istentiszteletre jártak, és nem kezdtek kapcsolatba kerülni másokkal, azok jó lenne, ha elkezdenék megkóstolni a keresztyén közösség jó ízét. Erre lehetőséget adnak a hónap első vasárnapjain az istentisztelet utáni rövid szeretetvendégségek, valamint a házicsoportok is. Isten arra hív, hogy osszuk meg életünket egymással, legyenek társaink és legyünk társsá!
A "minőségi" növekedés legalább ilyen fontos. Sokat beszéltem már erről, de újra és újra fájdalmasan tapasztalom, hogy mennyit kell még növekednünk, hogy érett felnőttkorra jussunk a Krisztusban. Melyek az éretlenség jelei? A pletyka - gondold meg, mit beszélsz és hogyan, kinek a háta mögött istentisztelet után! A büszkeség ill. kisebbségi érzés - amikor valakivel vélt vagy valós konfliktusod van, de nem mész oda hozzá, hogy megbeszéld vele. A bocsánatkérést és a megbocsátást gyakoroljuk-e? Szeretetben meginted-e azt, aki bűnt követ el, és kész vagyunk-e elfogadni a másik intését? Még mindig gyakoriak a sértődések, az alaptalan feltételezések, az őszinte véleményünk eltakarása a gyülekezetben. Testvérek, mindez bűn, ami megoltja Isten Szentlelkét, ami erőtlenné teszi Jézusről szóló bizonyságtételünket, ellopja közülünk az ő jó illatát! Ha Isten Szentlelke eléd hozza ma egy testvéred, döntsd el, hogy nem leszel engedetlen! Keresd meg őt, és beszélj vele. Engedd, hogy Krisztus állítsa helyre a megtőrt kapcsolatot - az ő testében!
Isten arra hív ma minket, hogy ne csak annak örüljünk, hogy Jézus társunkká lett, hanem legyünk mi is mások társává. Hogyan tekintesz magadra? Csak azt látod, hogy bajodban társad lett Jézus, vagy azt is, hogy társul rendelt téged mások mellé? Miközben Jézust a társunknak véljük, elmegyünk azok mellett, akiknek szüksége van ránk? Kinek van szüksége ránk? Annak, aki nem boldogul a munkájával, és nincs ki segítsen neki. Annak, aki elesett, és nincs ki felemelje. Annak, aki fázik, és nincs ki megmelengesse. Annak, akit megtámadtak, és nincs ki megvédje - mondja a Prédikátor. Van ilyen körülötted?
Isten előtt való, hiteles keresztyén életünk a következő két kérdésen áll: leszünk-e egyen-egyenként jézusi társak az úton az elesetteknek, és leszünk-e közösen hiteles jézusi család és otthon a magányosoknak? Van-e a szívünkben iragalmasság, amely Isten szeretetéből fakad, vagy úgy vagyunk buzgón vallásosak, mint a lévita és a pap?
Vannak, akiket hónapokig vagy évekig kell hordoni társként. Akire nézve Isten nem kért mást, minthogy légy elérhető, ha kell, szeresd és fogadd be - lelkileg és fizikailag is - az illetőt. Van, aki mellé egy alkalommal kell odaállni, ahogy az irgalmas samaritánus tette.
Isten könyörüljön meg rajtunk, hogy most felismerjük, ha valakinek társa akar lenni Jézus általunk, hogy most igent mondjunk hívására, és megtérjünk önző, egyéni útainkból Jézushoz és az ő népéhez! ÁMEN!

Az a személy, aki magát Prédikátornak nevezi, egy több mint kétezer évvel ezelőtt élt, sok tapasztalatot gyűjtött, nagytudású ember. Bölcs férfi, aki annak próbál a végére járni, hogyan éljünk a biztos elmúlás világában. Minden hiábavaló, minden olyan mint a füst, a pára, a köd; minden cselekedet hasztalan erőlködés és fáradozás, eredménytelen szélkergetés - mondja újra és újra kíméletlen realizmussal. Éppen ezért vegyük komolyan Istent, aki a dolgokat akkor is kézben tartja, ha mi abból sokat nem értünk, valamint élvezzük az életben mindazt, amit tőle kapunk - szól életbölcsességének summája meglepő életszeretettel.
Aktuális-e a Prédikátor, és az általa felvetett témák? Aki olvassa írását, be kell lássa, hogy igen: az élet értelmének keresése, a világban jelenlévő igazságtalanság problémája, a pénz, a halál, a magányosság, az idő, a fiatalság és öregség mind mai témák. Persze az is lehet, hogy nem a Prédikátor mai, koránál messze előbbre mutató, hanem a mi soha nem látott technikai feljődéssel dicsekvő XXI. századunk a nagyon is tegnapi. Ahogy bölcsünk mondja: nincs semmi új a nap alatt, és ha valamiről azt gondoljuk, hogy új, csak azért van, mert már elfelejtettük, hogy mi volt korábban.
I. Láttam az elnyomást…
"Láttam azt is, hogy milyen sok elnyomás történik a nap alatt."  A Prédikátor nem fordította el fejét az erőszaktól, és nem csukta be szemeit az áldozatok könnyeit látván. Pedig senki nem vígasztalja őket, senki nem menti ki őket elnyomóik kezei közül. Láttam az erőszakot…
…és mi vele látjuk nap mint nap. Talán az egyik legmegrázóbb hír két nappal ezelőtt az volt, hogy nemzetközi segélyszervezetek tagjai tömegesen követtek el szexuális visszaélést afrikai kislányokkal az élelmiszercsomagok átvétele fejében. Ki vígasztalja meg őket, ki menti ki őket az elnyomók kezeiből?
Láttuk az elnyomást, a hatalommal való visszaélést, látjuk, bármerre nézünk. Thaiföld szexturizmusa gyermekek tömegeit kényszeríti prostitúcióra - és nincs vígasztalójuk. A világban sok helyen dolgoztatnak gyermekeket a gazdasági haszon maximalizálása érdekében. Néhány hónappal ezelőttig Afganisztánban nők nem tanulhattak, nem dolgozhattak, nem mutatkozhattak egyedül az utcán; erőszakkal bánhattak velük, és nem volt védelem számukra. De látjuk az elnyomást közelebb is, a múltban és a jelenben egyaránt.
Nincs még távol tőlünk a nácizmus és a kommunizmus brutális erőszaka, amelyek következtében tízmilliók pusztultak el, kerültek börtönbe, estek át minden kegyetlen elképzelést meghaladó kínzásokon. Az életben maradtak és családtagjaik itt élnek közöttünk ma is. Láttuk az elnyomást, az elnyomottak könnyeit - és nincs vígasztalójuk.
Egyik délután egy rossz szatyrot, szétszórt könyveket, mindenféle kacatokat látok az út közepén a gyülekezeti terem előtt. Kérdezősködöm, és kiderül, egy hajléktalan szórta szét mindezeket. Fél órával később beesik a lelkészi hivatalba egy ittas fiatalember, aki elmondja, hogy ő húzott be "a mocskos, részeg állatnak". Magam elé képzeltem az elnyomottak könnyeit, akiknek nincs vígasztalójuk.
Gondolj a hivatalnokra, a pozícióban lévőre, aki tartja a markát, hogy elintézze, ami ingyen jár neked. Magadat megalázva fizetsz az elnyomónak, a hatalommal való visszaélőnek, mert nincs más lehetőség. A szegény, a kisember, mindannyian hányszor találkozunk nemcsak elnyomó, pénzéhes, erőszakos tisztségviselővel, hanem a rendszer elnyomó voltával is. Amikor egy élettörténet, egy szomorú esemény egy szám, egy adat, egy kartoték lesz, és még ha valaki segíteni is akar, nem teheti, mert a technika, a jogszabály, a rendelet nem teszi lehetővé. A Prédikátor, velünk együtt, látta az elnyomást, az elnyomottak könnyeit, akiknek nincs vígasztalójuk. Mire indítja ez őt?
II. A halottak boldogabbak?
A Prédikátornak nem a tapasztalata, hanem a következtetése a radikális: "Ezért boldogabbnak tartom a halottakat … az élőknél…" Ha azonban valakinek ez nem lenne elég, fokozza mondandóját: "De mindkettőjüknél jobb annak, aki meg sem született, mert nem látja azokat a gonosz dolgokat, amelyeket elkövetnek a nap alatt."
A Prédikátor nem áll be Izrael prófétái sorába, akik mennydörögnek a kizsákmányoló, elnyomó hatalmasok ellen. Nem hirdet ítéletet azok részére, akik elnyomják az özvegyeket, kihasználják az árvákat, elferdítik a bírói ítéletet a hatalmasok javára. Nem hirdeti azt, amit a Bibliában olyan gyakran találunk, hogy Isten a megalázottak, az elnyomottak Istene, az ő oldalukon áll, velük azonosul. Nem indít polgárjogi mozgalmat, felszabadító harcot. Nem lesz szociális reformer. Mindezek helyett csak egy apatikus megállapításra képes? Csak annyit tud tenni, hogy megállapítja: jobb a halottnak, sőt, a meg nem születettnek, mint az élőnek?  Mielőtt elítélnénk, gondoljuk bele magunkat az erőszakot szenvedők világába. Mindazok, akik tehetetlenek a legkegyetlenebb visszaéléssel szemben, vajon nem sóhajtanak, sőt, kiáltanak újra és újra, hogy jobb lenne meghalni, jobb lett volna, ha meg sem születek? Az igazságtalan és elkerülhetetlen elnyomás nem juttat-e - nem is keveseket - ebbe a helyzetbe? A szenvedők oldaláról nézve a Prédikátor nem apatikus, nem közönyös, nem mindenbe belefásult, hanem nagyon is empatikus, együttérző. Nem a kívülálló filozófus bölcselkedése, hanem a szenvedéseket közelről látott, talán maga által is átélt ember lelkigondozói érzékenysége van szavai mögött.
A közelmúltban egy filmet néztünk meg a fiatalokkal, amely az első része egy a Tízparancsolatról készült lengyel sorozatnak. Az első parancsolat így szól: "Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül!" (2Móz.20.2-3) A történet egy apáról szól, aki mindent számítógép segítségével tervez meg és ellenőriz az életben. Amikor kisfia a halálról, a halál utáni dolgokról kérdezi, nehezen találja a szavakat. Kiderül, hogy az apa gyermekkorában, bár katolikus családban nevelkedett, hamar felismerte, hogy a dolgokat meg lehet mérni, ki lehet számolni, és ezzel együtt elfordult a hittől. A történet vége felé gyermekével együtt kiszámolják, hogy a közeli kis tó elég hosszú ideje befagyott ahhoz, hogy a kisfiú kipróbálja rajta új korcsolyáját. Előző este, a számítás után az apa ki is próbálja a jeget, amely elbírja őt. Másnap a fia mégis beszakad és meghal. Hiába számítás, hiába saját tapasztalat, az élet nem megfogható és kézben tartható pusztán a ráció által. A film nem mondja meg nekünk, hogy az apa megtér-e vagy nem. Azzal végződik, hogy nem a számítógépet veri szét, hanem egy épülő templom oltárát. Isten ellen fordul fájdalmában, és ezzel elismeri, hogy nem műszaki hibával, vagy emberi tévedéssel, hanem az élet és halál Urával áll szemben tragédiájában.
Arról beszélgettünk, hogy ezután volt-e még értelme az életének? Nem lett volna-e jobb meghalnia, mert már úgyis minden mindegy? A hátborzongató a történetben éppen az, hogy úgy tűnik, ennek a tragédiának kellett megtörténnie ahhoz, hogy felismerje, a bálvány, a "más isten" (jelen esetben a számítógép) nem tart meg. "Ne legyen más istened rajtam kívül!" Persze amikor valaki kimondja, hogy jobb lenne meghalnom, mint élnem, nem feltétlen vet véget életének, és nem biztosan ateista. Lehet, hogy őszinte imában ostromolja a Mindenható Istent, ahogy Jób is tette:
"Miért is nem haltam meg, mikor megszülettem?
Miért nem múltam ki, mikor anyám méhéből kijöttem?(Jób.3.11)
De ha valaki azt gondolja, hogy Jób egyedi eset Isten népe körében, hallja meg Jeremiás panaszát!
"Átkozott az a nap, amelyen születtem,
ne legyen áldott az a nap, amelyen anyám szült! …
Miért nem öltek meg anyám méhében,
hogy anyám lett volna a sírom,
méhe örökre terhes maradt volna!
Minek is jöttem ki anyám méhéből,
ha csak gyötrelmet és szenvedést látok,
és napjaim szégyenben érnek véget?!" (Jer. 20.14, 17-18)
Jób és Jeremiás életük egy-egy pillanatában ugyanúgy éreztek, ahogy a Pédikátor beszél. Jobb meghalni, mint élni; jobb lett volna meg sem születni, mint mindezt átélni. Isten felé robbannak, akivel perlekednek, akit ostromolnak, de nem átkozzák meg, és életüknek saját kezükkel nem vetnek véget. De vajon van-e ennek a panasznak bármi értelme? Meghallja-e valaki ezeket a szavakat? Nem hiába kiáltanak az afrikai kislányok, az elnyomó rendszerek áldozatai, a szegények és mindazok, akik a hatalmasok szemében senkik? Mi lesz az elnyomottak könnyeivel? A Prédikátor kétszer is mondja: az elnyomottaknak nincsen vígasztalásuk.
III. Egy újabb szempont: az Atya könnyei
Jób és Jeremiás, az ártatlanul szenvedők sorában ott van Jézus. Ő is az elnyomás áldozata. A zsidó vallási hatalomnak el kell őt némítani, mert tanítása, világossága, tisztasága és ereje fenyegeti pozíciójukat. Mindenki őt követi! A római bírói hatalomnak, az állam hatalmának is a legkényelmesebb, ha elítélik. Pilátusnak mindennél többet ér politikai túlélése - amint az olyan gyakori a politikában, és nincsen másképpen ma sem. Jézust, miután megkorbácsolják és kigúnyolják, a kivégzőfára szegezik. Az Isten Fia pedig imádkozik. Nem átkozza meg születése napját, nem mondja, hogy bárcsak meg sem született volna, de mond valamit, ami minden elnyomott sóhajtásában ott van, de csak Jézuséban volt valóság: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?" (Mt.27.46)
Isten mindig az elnyomottakkal van, mondja az Ószövetség, Jézus azonban úgy panaszkodik, hogy Isten elhagyta őt. Nem érezte ezt másképpen Jób sem, Jeremiás sem, az afrikai gyerekek, vagy a filmbéli apa sem; de Jézus az egyetlen, akit Isten valóban elhagyott. Ő az egyetlen jogtalanul szenvedő, akitől elfordította tekintetét, aki mellé nem állt oda ebben az órában, akit talán meg sem hallgatott. Mert Jézust nemcsak a hamis ítélet, az erőszakosok és gúnyolódók gyűlölete "nyomta", hanem az egész emberiség minden bűne is, és Istennek ezen bűnök összessége feletti szent és igaz haragja. Jézus nélkül a semmibe száll minden jogtalanul szenvedő minden kiáltása vagy nyögése, hogy bárcsak meg sem született volna.
Jézus szenvedése azonban kifakasztotta az Atya könnyeit is, aki szeretett Fiát vesztette el a kereszten. Ezért az elnyomottak könnyei sohasem magukban vannak; elvegyülnek az Atya könnyeivel, körülveszi azokat Isten szeretete, ami az ő megsebzett szívéből fakad. Láttam sok elnyomást - mondja a Prédikátor, és látunk mi is. De kérdezzünk vissza: valóban nincs vígasz? Valóban nincs igazság? Valóban az erőszaké az utolsó szó?
Jézus Krisztusban Isten igazsága győzedelmeskedett. Mert az elnyomott, a megalázott, az elpusztított harmadik napon feltámadt a halálból. Neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Hatalmával nem elnyom, hanem felszabadít. Ő hív magához, mint akiben vígasztalás van, ő ígéri azt az eljövendő világot, amelyben nincs több megaláztatás és gonoszság. Az elnyomottak benne találhatnak velük együttérző testvért, aki megvígasztal. Az elnyomás ellen fordulók pedig szintén benne látják minden küzdelmük értelmét. Ő az, aki feltámadásával egy új világot ígért, amiben nincs gonoszság; ezért a folyton növekvő és mindig elborzasztó formát öltő igazságtalanság ellen azért érdemes mégis harcolni, mert Jézus el is hozza ezt a világot.
Mind vígasztalás, mind erő és reménység a gonoszság elleni küzdelemreJézusban, és csak benne adatik. Látjuk az elnyomást, látjuk a könnyeket. Krisztust nézzük és fogadjuk el előbb ahhoz, hogy ne kelljen elfordítanunk a fejünket a megalázottaktól, és vígasztaló eszközei legyünk annak, aki minden könnyet letöröl az elnyomottak szemeiről! ÁMEN!