A nyilvános ima

A püspöki egyházak néha dicsekednek azzal, hogy ők az ő templomaikban Istent imádják, míg a (dissidensek) más hitnézetűek csak azért mennek a templomba, hogy prédikációt hallgassanak. Ez az állítás talán némelyikre, de különösen a névleges keresztyénekre nézve beválik, de nem az olyanokra, akik valóban Istennek gyermekei, mert hiszen csak egyedül ők az igaz imádók. A mi gyülekezeteinkben összegyülekeznek, hogy Istent imádják és én biztosíthatom arról, hogy a mi szabadegyházainkban az istentiszteleteken épen oly sokat és talán még többet imádkoznak, mint a legnagyobb és legszebb templomokban. Igen helytelen állítás az, hogy égy prédikációnak a végighallgatása nem volna ima; ha az ember az evangéliumot tisztelettel hallgatja, úgy ez az Isten imádásának egy nemes alakja. Oly szellemi munka ez, mely helyesen végezve, az embernek minden erejét ájtatosságra leköti. Ha mi az igét tiszteletteljesen hallgatjuk, úgy ez minket az alázatosságban gyakoroltat, oktat a hitben, áthat minket örömmel, föllobbantja a mi szeretetünket, buzgalmunkat és felemel a mennybe.
Sokszor olyan volt nékem egy prédikáció, mint a Jákob létrája amelyen én az angyalokat föl- és lejárni, fent pedig a létra végén a szövetség Istenét székében ülni láttam; és éreztem: „Hogy ez itt nem más, mint Isten háza és nem egyéb, mint a mennynek előcsarnoka”, ekkor én teljes szívemből dicsőítettem az Úrnak nevét, aki az ő lelke által hozzám szólott.
Azért nem engedjük meg azt az állítást, hogy a prédikáció és ima között oly nagy válaszfal volna, mert az istentiszteletnek egy része sokszor észrevétlenül áttér a másikra és a prédikációból kiárad az ima és az ének. A valódi prédikáció az Úrnak tetsző ima, mert ez kinyilvánítja az ő kegyelmes tulajdonságait. Az evangéliumnak bizonyságtétele, amely által mindenekelőtt hirdetve lesz és a kinyilatkoztatott igazságnak szorgalmas hallgatása a Legfelségesebb előtt egy kellemes áldozat és talán még több, mint minden egyéb szellemben való imádás.
De mégis jó, ha az ember az ellenségeitől tanul és a mi ellenfeleinknek talán igazuk is van, mikor a mi nyilvános isteni tiszteletünknek egy sebzett pontjára reá mutattak. Talán igaz lehet az, hogy a mi nyilvános imáink alakján és az elmondás rendjén némi kívánni való volna. Némely gyülekezeteinkben valóban nem oly komolyak és buzgók az imák, mint amilyeneknek lenni kellene. Némelyekben pedig nem hiányzik a komolyság és az ájtatosság, hanem annyira dagályosak az imák, hogy egy értelmes keresztyén azokon nem épülhet.
A Szentlélek erejében való imádkozás nem szabály minálunk és nem is mindnyájan imádkoznak szívvel és értelemmel. Tehát okvetlen jobbnak kell lenni a dolognak. Azért testvéreim, komolyan figyelmeztetlek benneteket, hogy ne rontsátok el az isteni tiszteletet a ti imáitokkal a szentélyben való szolgálatotok a legjobb minőségű legyen. Legyetek meggyőződve, hogy a szabad ima a legírásszerűbb és a leghelyesebb módja a nyilvános imádságnak.
Ha ti ügyetek iránt elveszítitek hiteteket, akkor nem tudjátok jól elvégezni az imát. Tehát legyetek avval tisztában, hogy a szabad ima az íráson alapszik és hogy az Úr is így imádkozott. Sehol a Szentírásban nem találjuk nyomát a liturgiának, az első keresztyének gyülekezeteiben pedig az imának nem volt semmiféle szabálya.
Tertullian írja: „Nekünk nem kell az imánál előmondó, mert mi szívből imádkozunk”. Jusztin, a vértanú pedig ezt mondja a lelkészről, aki a gyülekezetet vezeti: „Ő imádkozik az ő tehetsége szerint”. Hogy mikor lettek először bevezetve a szertartások, azt nehéz megmondani; valószínűleg ez lassan jött be és amint gondolom? ama helyzetben és arányban, amint ahogy az egyház tisztasága csökkent.
A liturgiának a szabad egyházakba való bevezetése meghozná azok hanyatlását, romlását és letűnését. Tegyük mi kötelességünkké, hogy a szabad imának előnyeit azzal bebizonyítani, hogy több buzgalommal és komolysággal gyakoroljuk azt, mint azon esetben, ha írott imáink volnának. Nagyon szomorú az, ha a hallgatóságnak az a benyomása van, hogy a mi lelkészünk jobban szónokol, mint imádkozik. Ez nem a mi Urunk példája szerint történik.
Ő úgy beszélt, ahogy még soha ember nem beszélt és az ő imái oly hatással voltak az ő tanítványaira, hogy ezt mondták: „Uram, taníts minket imádkozni!” Minden szellemi erőnknek összműködésbe jönni és a legerősebben megfeszülnie kell. Az egész ember az ő erejének a legmagasabb csúcsán álljon, míg a Szentlélek ugyanazon időben úgy a lelket, mint a szellemet az ő Szentlelkével megkereszteli. De ha egy lusta, könnyelmű, léleknélküli beszéd ima alakjában, csak arra való, hogy az isteni tiszteletben egy hézagot pótoljon, akkor ez az emberre gyötrelem, Isten előtt pedig nem kedves dolog ...
Ha a szabad imát jobban gyakorolták volna, akkor sohasem gondoltak volna valami liturgiára és az előírt rendszeres imának nincsen más mentsége, mint a szabadon folyó imának gyengesége.
Mi szívünk mélyében nem vagyunk olyan jámborok, aminőknek lennünk kellene. Ha nem ápoljuk az Istennel való állandó összeköttetést, akkor a mi nyilvános imánk üres és alakszerű lesz. Ha a hegyek szakadékaiban lévő hótömegek nem olvadnak, akkor nem folynak vidám patakocskák a völgybe. A mi nyilvános imáinknak előgyakorlata a kamarában való ima; s nem mulaszthatjuk el az egyiket anélkül, hogy a másik ne szenvedjen.
Nem szabad imáinknak a földön kúszni; a mennybe kell azoknak emelkedni, s azért a menny felé legyen irányítva kedélyünk.
Ha a kegyelmi királyi szék felé közeledünk, akkor a mi beszédünknek komolynak és alázatosnak kell lenni, nem pedig könnyelműnek, formainak vagy közömbösnek. A szokásos beszédmodort nem illő használni az Úr előtt, mélyebb tisztelettel kell előtte meghajolnunk. Bátran szabad az Úrral beszélnünk, de nem büszkén, mert Ő a mennyben van. Mi pedig a földön vagyunk. Miként az udvari szolga más hangon beszél fejedelmével, mint az ő hozzá hasonlókkal, így kell nekünk is a Mindenható iránt viseltetnünk. Előbb azt mondtam, hogy az imádkozás és a hallgatás közötti különbség nem nagy, de mégis van abban különbség, s amennyiben mi az imában közvetlenül többet beszélünk Istennel, mint amennyivel embertársaink lelki épülésére törekednénk, akkor előáll az, hogy: „Vesd le saruidat, mert az a hely, amelyen állsz, szent!”
Egyedül csak az Úr felé irányítsátok imáitokat. Óvakodjatok attól hogy a hallgatók felé kancsalintsatok, óvakodjatok attól, hogy azok kedvéért szép szavakat használjatok. Nem szabad az imának eltakart prédikációnak lenni. Nem sokkal jobb a káros beszédnél, ha az imát játékszerűnek csináljuk. A szép imák legtöbbnyire nem jámborok.
A seregek Urának jelenlétében rosszul illik egy bűnöshöz az, hogy a szép szavak üres színpompájával tetszést akarjon elnyerni. Mi felébreszthetjük azok vágyait és törekvéseit, akik minket imádkozni hallanak, de minden egyes szót és gondolatot Isten felé kell irányítanunk; a gyülekezetre csak annyiban kell gondolnunk, amennyire ezt a szükség megkívánja, hogy azt és annak szükségleteit Isten elé hozzuk. Gondoljatok a gyülekezetre imáitokban, de ne imádkozzatok ama törekvéssel, hogy tőle tiszteletet nyerjetek ki magatoknak. Felfelé, felfelé nézzetek mind a két szemetekkel!
Kerüljetek az imában nyers, műveletlen kifejezéseket. Néha-néha hallottam ilyesféléket, de szerencsére ez mindig ritkább lesz a metodista gyülekezetben is, ahol az ilyennemű kifejezések meglehetősen gyakoriak voltak. A műveletlen emberek, ha a buzgóság szállja meg őket, kénytelenek az ő saját módjuk szerint imádkozni, e tekintetben engedékenyeknek kell lennünk, hogy mikor azok őszinték, az ő durva kifejezéseikért bocsássunk meg nekik. Hallottam egyszer egy imaóra alkalmával egy szegény embert így imádkozni: „Urunk, őrizd meg a mi fiatal embereinket az ünnep ideje alatt, mert te tudod, hogy az ő ellenségeik leselkednek utánuk, mint a macska az egérre”. Némelyek nevettek ezen a kifejezésen, de nekem az természetesnek és találónak tetszett. Egy barátságos figyelmeztetés megakadályozza majd, hogy a legközelebbi alkalommal valami megütköztető előjöjjön, de nekünk, kik a szószéken állunk, gondoskodnunk kell, hogy e pontban magunk bírjunk tiszta lelkiismerettel.
Kerüljétek a csevegő szavak túlságos mértékét. Nagyon visszataszító benyomást tesz az, ha ilyesféle kifejezések, mint: drága Jézus, édes Jézus, kedves Üdvözítő, folyton-folyvást, gondolkozás nélkül ismételtetnek. Egy igazi jámbor ember által kimondva, nem fognak reám kínosan hatni, hanem, ha olyan emberek, akik magukat lelki érzületükkel egyáltalán ki nem tüntetik, mégis ilyen kifejezéseket mértéktelenül használják, azoknak én azt kívánom, hogy helyesebb fogalmuk legyen az emberek és Isten közötti viszonyra!
Ez a szó „kedves” a mindennapi használat által oly szokásos és tartalomüres lett, hogy annak gyakori előhozása bizonyára nem teszi épületessé az imát. Az Úr nevének gyakori ismétlése ellen, amire nézve különösen az új megtértek hajlandók, szintén komolyan kell intést tennem. „A te Jehova Istenednek nevét hiába fel ne vegyed”, - ez egy nagy parancsolat. Persze, hogy az ember ezt megszegheti, anélkül, hogy észrevenné, de ez az áthágás mégis csak súlyos bűn. Isten nevét nem szabad hézagok pótlására használni, amikor más szó nem jut az eszünkbe.
Ha ti egyszer azt mondtatok, hogy imádkozni akartok, akkor igazán imádkozzatok. Mindennek megvan a maga helye, mondja a közmondás. A prédikációban prédikálj és az imádságban imádkozzál. A mi segélyt megkívánó állapotunk feletti elmélkedések nem imák. Ahelyett, hogy hasznosan elmondanád, amit elérni óhajtasz, menj Isten nevében és tedd meg igazán. Tekints az Úrra és hozzad elé kéréseidet. Imádkozzál azért, amire a gyülekezetnek folyvást szüksége van, de könyörögj buzgón és szívből az iránt is, amire pillanatnyilag és a jelenlévők számára szükség van. Imádkozzál a betegekért, szegényekért, haldoklókért, pogányokért, zsidókért és a nép minden elhanyagolt rétegéért, úgy, amint épen a szíveden fekszik mindez. Imádkozzál a gyülekezet tagjaiért, mint jámborokért és bűnösökért, nem úgy, mintha csak csupa jámbor volna. Említsd meg a fiatalokat és az öregeket, a felébresztetteket és a könnyelműeket, a hű tagokat és a visszaesőket. Ne hajolj se jobbra, se balra, hanem szánts mindig a tulajdonképpeni ima félelmében. Legyen bűnbeismerésed és hálaadásod őszinte és illő, a te kéréseidet pedig úgy hozzad elő, amiből észrevegyék, hogy hiszesz Istenben és nem kételkedel az ima hatásában. Azért mondom ezt, mert sokan olyan külsőlegesen imádkoznak, hogy azt lehetne gondolni, miszerint ők az imát áhítatossági kötelességnek tartják, de nem sok eredményt várnak el tőle Úgy imádkozzál, mint aki az ő Istenét már kiismerte és azért bizalomteljesen jön Hozzá új kérésekkel. Figyeljetek pedig arra, hogy ti az egész ima alatt igazán Istenhez imádkoztok és sohasem tévedtek bele a prédikálásba, beszédekbe vagy korholásokba és zúgolódásokba.
Ha arra szólítanak fel, hogy prédikáljatok, akkor amennyire lehetséges, vegyétek át az imát is, mellőzzétek pedig azt a helytelen szokást, hogy valakit megtiszteltetésképen imára felszólítsatok ...Mostan néha az isteni tisztelet bevezetésének nevezik az éneket és imát. Remélhetőleg ez minálunk ritkán fordul elő. Nagy szégyen volna, ha általános volna ez a nézet. Én arra törekszem, hogy az egész isteni tiszteletet megtartsam magam és a gyülekezetért. Nem hiszem, hogy minden kedves ember imádkozni tud. Az én komoly meggyőződésem az, hogy az ima az isteni tiszteletnek egyik leglényegesebb, legáldásosabb és legfelelősségteljesebb része, s hogy ezt még fontosabbnak kellene venni mint a prédikációt. Nem kell a jelentéktelen embert imádkozni és a tehetségesebbet prédikálni hagyni ...De ha te különösen felszólítasz valaki mást, hogy imádkozzék, akkor ez olyan ember legyen, akiről tudod, hogy ő lelki érzületű és igaz ember. A tehetségtelen testvért hirtelen meglepni és elővonni, meggyalázó dolog. A legtehetségesebb ember imádkozzék, s inkább legyen hanyagabb a prédikáció, mint az ima.
A mindenható Istennek a legjobbat adjuk és a Felségessel való beszédünknek gondosan mérlegeknek kell lennie, amelyet a mi felébredt szívünk összes erejével és lelki érzelmünkkel hozzunk elé. Aki a prédikációra az Istennel való társaságban készült elő, az a legalkalmasabb az imára is ...Sokkal inkább engedném át hirtelen egy fel nem készült testvér számára a prédikációt, mint az imát. Nem látom be, hogy miért hagynám magamtól elvenni hivatásomnak legszentebb, legkedvesebb és legáldásosabb részét. Annyit mondok néktek, - hogy szívetekre kössem a dolgot, - nagyrabecsüljétek a nyilvános imát és ki kell esedeznetek az Úrtól az ehhez szükséges kegyelmi adományokat ...
A fődolog az, hogy a mi nyilvános imánk igaz szívbeli ima legyen. A valódi, buzgó ima úgy be fogja fedni a bűnök sokaságát, mint a szeretet. Ha látjuk, hogy az imádkozó egyén szívének mélyéből beszél Teremtőjével, akkor az ő túl bizalmas és tömör kifejezéseit is meg lehet bocsátani; ebben az esetben tudjuk, hogy a rendszertelenség csak a műveltség és nem a lelki érzület, vagy jellem rovására írandó. Imádkozzál teljes buzgósággal és egész lélekből, mert mi lehet a prédikációnak rosszabb bevezetése és a gyülekezeti látogatástól mi távolíthatja el inkább az embereket, mint az álmos imádság? Ha valahol, úgy itt van arra szükség, hogy összes erődet helyezd belé, amikor nyilvánosan Istenhez közeledel. Úgy imádkozzál, hogy mintegy isteni vonzerő által az egész gyülekezetet Isten trónja elé vonjad. Úgy imádkozzál, hogy mialatt a Szentlélek ereje rajtad nyugszik, te minden hallgatónak óhajait és gondolatait kimondod és ugyanakkor csak hangodat kölcsönződ a dobogó szívek százainak, melyek Istennek trónja előtt az áhítatban izzóan égnek ...
Ne imádkozzatok hosszasan! Azt hiszem, hogy MacDonald János volt az, aki azt mondta: „Ha át vagy telve az ima szellemétől, akkor ne imádkozzál hosszasan, mert a többiek nem tudnak veled hosszasan lépést tartani; ha pedig nem vagy áttelve a lélektől, akkor annál inkább ne imádkozzál hosszasan, mert különben kifárasztod a hallgatókat!” Bruce Róbertról ezt mondja Livingstone: „Az ő idejében egy ember sem beszélt a Lelek és erőnek oly bizonyságával, mint ő; egy embernek bizonyságtétele sem pecsételtetett meg oly sok megtéréssel, igen, némely hallgatói azt hitték, hogy az apostolok óta egyáltalán nem beszélt ember oly erővel? Ő mások jelenlétében nagyon röviden imádkozott, de minden mondata olyanvolt, mint a menny felé kilőtt erős nyíl”. Különös alkalmakkor, ha a lelkész magát különösen áthatva érzi, tarthat a reggeli főima 20 percig, de rendszerint elég 10 perc ...Most én a prédikáció előtti és utáni nyilvános imáról beszélek. Ezer ember közül alig egy fog panaszkodni azon, hogy hamar bevégeztétek, de sokan fognak elégedetlenkedni, ha hosszasan folytatjátok. „Jó hangulatba imádkozott be engem”, - mondotta Whitefield György egy bizonyos prédikátorról, - „de sajnos nem szűnt meg tovább imádkozni mindaddig, míg ki nem imádkozott engem”. Istennek tiszta jósága az, hogy némely lelkészeket még megkímél, kik e tekintetben gonosz bűnösök. Sok kárt tesznek ezek a jámborságnak az ő hosszúlélegzetű beszédeikkel az Úr gyülekezete előtt s Isten mégis megengedi még nekik, hogy az Ő szent helyén szolgáljanak. Jaj azoknak a hallgatóknak, akiknek lelkészük 25 percig imádkozik és azután még arra kéri Istent, hogy bocsássa meg hibáit. A túl hosszú ima által elfárasztjátok magatokat és a gyülekezetet s azt teszitek, hogy többé nincs vágya a prédikáció után. A.2 imában való száraz, unalmas csacsogás csak megtompítja a figyelmet és úgyszólván bedugja a fület... A hosszú imádságok vagy ismétlésekből vagy hiábavaló magyarázatokból állanak, amelyekre Istennek nincsen szüksége; vagy pedig egy prédikációba térnek át. Nem kel néktek az imában a kátét elősorolni vagy a ti és gyülekezeti tagjaitoknak tapasztalatait elmondani
...Szükséges, hogy az imában Istenhez közeledjetek, de nem szükséges, hogy olyan sokáig beszéljetek, míglen valaki ezt gondolja magában: „Bárcsak már végre áment mondana!” És még egy figyelmeztetésem: Ne tegyetek úgy, mintha már a végén volnátok, hogy azután még öt percig tovább folytassátok.
Ne használjatok elcsépelt idézeteket... Harcoljatok a bibliai helyek szétdarabolása és elferdítése ellen s kerüljétek az összes elcsépelt beszédmodorokat, mert ezek kivetkőztetik alakjából a szabad imát.
Remélem, hogy közületek egy sem imádkozik nyitott szemekkel, mint némelyik prédikátor. Ez nem illő, természetellenes és visszataszító. Néha a dolgokhoz illő és benyomáskeltő, ha a szemet az ég felé emeljük, de széjjeltekintgetni azalatt, mikor úgy tesz az ember, mintha a láthatatlan Istenhez beszélne, csúnya dolog. A kézmozdulatokat lehetőleg kerülni kell az imában; mégis, mikor az ember erős, szent felindulásban van, természetes az, hogy karjait szétterjeszti vagy kezeit összekulcsolja. A hangnak egyezni kell a tartalommal és sohasem szabad kiabáló és parancsolónak lenni. Az embernek alázatos és tiszteletteljes hangon kell beszélnie Istenével. Már a természetes modor tanítson erre titeket. Ha a kegyelem sem tanít erre, akkor nem lehet rajtatok segíteni.
Legyen változatosság imátok tartalmában. Különféle tárgyak követelik figyelmeteket: az egyház az ő gyengeségében és hanyatlásában, az ő szenvedései és örömei; a külvilág, a legközelebbi környezet, a megtéretlen hallgatók, az ifjúság, a nép. De ne minden alkalommal imádkozzatok mindezekért, mert különben hosszú és valószínűen unalmas lesz az ima. Ami leginkább szíveteken fekszik, az jöjjön ki először imátokban...
Óvakodjatok, miként a kígyótól, hogy nyilvános imátokba hamis áhítatot behozzatok. Ne fáradjatok azon, hogy buzgóknak tűnjetek ki. Úgy imádkozzatok, ahogyan az Úr adja néktek a Szentlélek vezetése alatt, ha pedig üreseknek, lankadtaknak érzitek magatokat, panaszoljátok el az Úrnak.
Végre: készüljetek el a ti imádkozástokra. Ha mindig Isten közelében élünk, úgy megmaradunk az ima szellemében és a mi szájimánk nem fog rosszul sikerülni...
Legyen a ti imátok buzgó, tüzes, beható, meghallgatott. A ti kérelmetek legyen egyszerű és szívből fakadó s ha gyülekezetetek valamikor azt erezné, hogy a ti prédikációtok nem áll a kellő magaslaton, akkor érezze azt is, hogy ez a hiányosság az ima által gazdagon ki van pótolva.