Dicsőség

Ezelőtt 14 nappal, amikor képes voltam az emelvényre jönni, beszéltem néktek halandó testünk jövőjéről: Mert tudjuk, hogy ha ami földi házunknak hajléka elbomol, épületünk lészen Istentől, tudniillik nem kézzel csinált házunk, hanem örökké való, mennyben.” (2Kor.5,1) A múlt vasárnap egy lépéssel tovább mentünk és prédikáltunk nemcsak a testünk feltámadásáról, hanem egész természetünk dicsőségének reménységéről is, eme szöveg alapján: „Mely a Krisztus ti bennetek, ki a dicsőségnek ama reménysége.” (Kol.1,27) Így az előcsarnokon átjutva, a szentek megszentelt földjére léptünk, hogy annál jobban elkészíttessünk a „Szentek szentébe” menni, szemlélni egy ideig a ránk várakozó dicsőséget. Szólni fogunk egy keveset - és ó mily kevés lesz az, - arról a dicsőségről melyre oly biztos kilátásunk van ama dicsőségről, mely a Jézus Krisztusban elkészíttetett, és amelynek Ő reménye is! Kérem Istent, hogy szemeink megerősíttessenek, hogy láthassuk a mennyei fényt, és füleink megnyíljanak, hogy meghalljuk a legjobb hazáról a kedves igéket. Ami engemet illet, nem mondhatom, hogy az ő dicsőségéről akarok beszélni, de megkísérlem, ha dadoghatnék róla valamit. Pál csak keveset látott belőle, rövid ideig és azt állítja, hogy oly dolgokról hallott, miket ember ki nem beszélhet; nem kétlem, hogy ő is képtelennek érezte magát annak leírására, amit látott. Nagy mestere volt ő a beszédnek, de ekkor mégis legyőzetett; tárgyának nagysága őt elnémította. És mi mit tehetnénk ott, hol Pál is felakad? Imádkozzatok szeretett barátaim, hogy a dicsőségnek lelke megnyugodjék rajtatok és szemeiteket megnyissa, hogy láthassatok a szentek eme örökségéből annyit, Ámennyit most látnotok lehet. Az mondatik nékünk: Mit szem nem látott, fül nem hallott, emberek, gondolatjába nem mehetett, azt készítette Isten az őt szeretőknek.” És mégis látott a szem csodálatosakat. Ott van a nap feljövetele, lemenetele, az Alpesek dicsőségről, a nagy Óceán csodája melyeknek egyszeri látása egész életünkben emlékünkben marad; de a természet a legmagasabb fényében nem adhat képzeletet a természetfeletti dicsőségről, melyet Isten az övéinek készített. A fül kedves összhangzatokat fölvett már. Nem hallottunk-e már zenét, mely, át borzongatott? Nem hallottunk-e szavakat, melynél szívünk repesett? És mindezek nem adhatnak képzeletet arról a dicsőségről, mit Isten készített az őtet szeretőknek. Mi ritkaságok bementek az embernek gondolatjába. Gyönyörű költeményt készítettek a fantázia szövőszékében, melyek szépségénél és fényénél a szemek csillogtak; az ember képzelet ereje rajongott és enyelgett saját szeszélyes teremtményeiben, ide-oda szédelegve az ezüst szigetek és arany hegyek között, vagy úszva a sártengerben és tejfolyamba; de a gyöngykaput sohsem volt képes megnyitni, mely Istenünk városát elzárja. Nem, ez még egy ember gondolatába sem jutott. De szövegünk tovább megy és mondja-e nékünk megjelentette Isten az ő lelke által.” úgy hogy a menny valami egészen ismeretlen ország, nem valami áthatlan fény, átövezve sötét falakkal. Isten kijelentett nékünk örömöket, melyeket csak övéinek tartogatott, de jegyezzétek meg magatoknak, hogy habár a lélek által lett is kijelentve, mégis nem valami rendes leleplezés az, és az ok, amiért egyáltalában ismertetik, ama - ténynek rovandó, hogy, a „lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységét is.” Így látjuk, hogy a dicsőség, melyet a szentek várnak, az, Istennek mélységéhez tartozik és annak, aki arról beszélni akar, mennyei dolgokra nézve okulnak kell lennie. Könnyű emberi képzeleteket locsogni, de ha mi az Isten igéjének biztos tanát akarjuk követni, a Szentlélektől kell taníttatnunk, kinek kenete nélkül az Istennek mélysége rejtve marad előttünk. Imádkozzatok, hogy az Isten lelke oktasson bennünket, míg e tételnél időzünk.
Három kérdésre óhajtok ma reggel feleletet adni. Először, hogy; mi a szentek rendeltetése? „Örök dicsőség,” mondja a szöveg. Másodszor: „Miben áll ez a dicsőség? Mondottuk már, hogy erre feleletet akarunk kapni, de nem vagyunk rá képesek a gyöngykapukon innét. Harmadszor: Milyennek kell lenni e kilátás befolyásának a szívre? Milyeneknek kell lennünk, kiknek rendeltetésük az örök dicsőség? Hogy kellene itt élnünk, kik a legmagasságosabbnak dicsőségében akarunk örökké élni?
Először: mi a szenteknek rendeltetése? Szövegünk azt mondja, hogy Isten bennünket elhívott az Ő örök dicsőségére. Dicsőség! Valójában ez egyedül Istent illeti meg! Az írás mégis dicsőséget mond, tehát esőséget kell az alatt érteni, mert az sohasem túloz. Gondoljátok meg, részünkre dicsőség, kik örök gyalázatot érdemlettünk! Dicsőség részünkre, szegény teremtmények részére, kik gyakran pironkodunk önmagunk előtt is! Igen, benézek még a könyvbe és valósággal „dicsőség áll ott, nem kevesebb, mint dicsőség. Azért ennek dicsőségnek kell lenni.
Minthogy hát ez olyan csodálatos és bámulatosnak látszik, szeretnék úgy beszélni, hogy szíveitekben semmi hitetlenség ne maradna ezt illetőleg. Kérlek hát, kövessetek engemet míg a biblián átmegyek, nem akarván idézni valamennyi helyet, mely a dicsőségről szól, hanem csak a legfontosabbakat nevezem meg.
Ez a dicsőség ígérve volt. Mit mond Dávid? A 73-ik Zsoltár 24-ik versében találjuk megírva e szavakat: „A te tanácsoddal igazgatsz engemet, hogy azután a dicsőségbe fogadj be engemet.” A héber eredetiben észrevehető, hogy Dávid itt Énóch elragadtatására gondolt; és habár a zsoltáríró nem is gondolt arra, hogy elragadtassék, de azt elvárta, hogy ha e földön az ő küldetését befejezte, a nagy Atya alá fog hajolni és gyermekét fölviszi, hogy mindenkor ő vele legyen. Várta, hogy a dicsőségbe felvétessék. Még ama hajnal napokban, mikor az evangyéliom fénye csak feljövőben volt, mondhatta e próféta és király: „Azután a dicsőségbe fogadj be engemet.” Nem ugyanezt gondolta ő a 84-ik Zsoltár 12-ik versével? „Kegyelmet és dicsőséget ád az Úr, nem vonja meg a jót azoktól, kik járnak ártatlanságban.” A szenteknél nem szabad hiányozni a mennyei javaknak; még a király trónja sem lesz tőle megtagadva, mert ami Urunk, Jézus kegyelmesen megígérte: „Aki győzedelmes lészen, együtt ültetem velem az én királyi székembe, mint én is győzedelmet vettem. és ülök az én Atyámmal az ő királyi székiben.” (Jel.3,21) Ha Dávidnak ilyen meggyőződése volt, nékünk sokkal inkább lehet, kik az evangyéliom világánál járunk. Minthogy ami Urunk Jézus megszenvedett és bement az ő dicsőségébe és tudjuk azt, hogy nála kell lennünk, ahol ő van, akkor bízunk, hogy nyugalmunk dicső fog lenni.
Testvérek, ez a dicsőség az, amelyre mi elhivattattunk. A hivőkre már jóval azelőtt gond volt, elhivattattak hathatós szóval - elhivattattak úgy, hogy a hívásnak engedtek és követték azt, ki őket vonta. Most szövegünk azt mondja, hogy ő minket elhívott az ő örök dicsőségére a Jézus Krisztusban. Elhivattattak a megtérésre, hitre, szent életre, kitartásra és mindez azért, hogy későbben a dicsőségbe érjünk. Van egy másik szentírási helyünk hason tartalommal. I. Tess. 2, 12: „Ki kiivott minket az ő országára és dicsőségére.” Urunk szavai szerint az ő országára hivattattunk: „Ne félj kicsiny sereg, mert tetszett a ti atyatoknak, hogy adjon nektek országot.” (Luk.12,32) Elhívattattunk királyokká, az élet koronájának viselésére, Krisztussal együtt országolni. Fia az Úr nem akarta volna nékünk adni e dicsőséget, nem hívott volna el bennünket arra, mert az ő hívása nem csúfolódás. Nem hozott volna ki bennünket Lelke által a világból és nem különített volna el magának, a nem szándékolna bennünket megőrizni az eséstől és megtartani örökké.
Ó hivő lélek, te dicsőségre hivattattál, ne kételkedjél annak bizonyságában, melyre
Isten téged elhívott.
De nem csak erre vagyunk elhívva testvérek, hanem a dicső nyíltan egybe van kötve a megigazulással. Hadd idézzem Róma 8, 3 versét: „A kiket pedig elválasztott, azokat el is hívta; a kiket elhív azokat meg is igazította; a kiket megigazított, azokat mégis dicsőítette.”. E különböző javak felsoroltattak, mind gyöngyök a zsinórra: az
ösvényt nem lehet megtörni, a drága dolgokat nem lehet elkülöníteni egymástól. Ezeket Isten rendezte be, így végre is hajtatnak az ő örökké változhatatlan tanácsából. Ha Krisztus igazsága által megigazultatok, Jézus Krisztus által mégis dicsőíttettek, mert Isten ezt úgy végezte el, úgyis annak lennie. Nem emlékeztek rá, hogy a megmentés a megdicsőüléssel van összeláncolva? Pál így szól „Hogy ők a Krisztus Jézusban való üdvösséget elvegyék, örök dicsőséggel egybe.” (2Tim.2,10) E kettő össze van kötve és nem lehet elválasztani egymástól.
A megmentetteknek kell részt venni a dicsőségben, mert minden nap arra készíttetnek. Pál azt mondta Róma 9-ik részben, hol az Istennek előre meghatározó akaratáról szól, a 23 versben: „A kegyelemnek edényihez, kiket készített a dicsőségre.” (Róm.9,23) Ez az a mű, mely az újjászületésnél kezdődik és naponta a szentségben folytatódik. Mindaddig nem dicsőíttethetünk meg, míg bennünk bűn van; bűneinknek először megkell bocsáttatni; megkell újulnunk és szenteltetnünk, s csak akkor leszünk alkalmasak a megdicsőülésre. A mi Urunk Jézussal való táraság által leszünk ő hozzá hasonlók, mint az apostol 2Kor.3,18 versben mondja: „Mi pedig mindnyájan felfedezett orcával az Úrnak dicsőségét mintegy tükörben látván, azon ábrázatra elváltoztatunk dicsőségből dicsőségbe, úgymint az úrnak Lelkétől.” Milyen csodálatos, hogy az Úr minden bölcsességének ide kell hatnia. Nézzétek csak Pálnak e szép mondását: „Mert a mi nyomorúságunknak egy szempillantásig való könnyűsége, a dicsőségnek felette igen-igen örökkévaló állandóságát szerzi nékünk.” (2Kor.4,17) Itt elébünk tárja, hogy mindaz, a mi testileg vagy lelkileg szenvedünk, olyan mértékű dicsőséget szerez nékünk. Ó boldog emberek! kiknek a vesztesség sokkal nagyobb nyereség, kiknek a fájdalom örömet szerez, kiknek a nyomorúság mennyország lesz! Méltán lehetünk így megelégedettek és békés szenvedők, ha úgy van, hogy mindenek a mi javunkra vannak és megsokasítják a mi jövendőbeli dicsőségünket.
Így hát - úgy látszik - mi a dicsőségre vagyunk elhívva arra elkészíttetünk; hát nem kedves gondolat az, hogy a Krisztus való jelenlegi társaságunk kezeskedik ezért? Róma 8,17. versben így van megírva: „Ha ő vele együtt szenvedünk, hogy ő vele együtt dicsőüljünk.” Krisztussal. a tömlöcbe menni, bennünket az ő palotájába visz; Krisztussal való szenvedés, vele való uralkodásra viszen; Krisztusért megvettetés, gúnyoltatás, rágalmaztatás, az ő tisztességében, dicsőségében és halhatatlanságában való részesüléshez vezet. Ki nem akarna Krisztus megaláztatásában részesülni, ha az az ő vele való megdicsőülésünkről kezeskedik? Gondoljatok Jézusnak eme drága szavaira: „Ti vagytok pedig azok, kik megmaradtatok én velem az én kíséreteimben, én azért adok néktek, miképpen az én Atyám adott nékem országot.” (Luk.22,28-29) Hordjuk hát e keresztet szívesen, mert a koronához vezet. Kereszt nélkül nincs korona; de ha a harcban részt vettünk, a győzelemben is részt veszünk.
Még nem vagyok kész, mert van még egy vers Zsidókhoz irt levél 2, 10. versben, mely méltó a megfigyelésre: „Sok fiakat a dicsőségbe vivén.” Urunkról pedig az mondatik: „Mert illendő, hogy az, akiért mindenek vagynak és a ki által mindenek vagynak, sok fiakat a dicsőségbe vivén, az ő üdvösségöknek fejedelmét a szenvedések által szentelné fel.” Látjátok szeretteim, a dicsőségre lettünk elhívva, elleszünk rá készítve és vezetve. Mi kételkednénk e felett, ha nem volna Egy, a ki bennünket oda viszen, mert a zarándok útja ködös és sok ellenség van rajta; de ő a mi üdvességünknek fejedelme, a ki nagyobb Bunyan „Bátor szivü”-jénél is, ki a keresztyéneket egész úton kísérte és ő vezet „sok fiakat” - hová? „a dicsőségre.” Kegyelemre dicsőség következik, mert Krisztus az Úr, ki az ő dicsőségébe bement, a szövetség kötelességeket elvállalta, mert „sok fiakat” magával fog vinni a dicsőségbe.
Még az egyet figyeljétek meg és nem fogok több bibliai verset idézni: Ez a dicsőség a mi egész emberünk számára lesz, ép úgy testünk, mint lelkünk számára. Ismeritek az igéket, mely Pálnak a föltámadásáról szóló levele 15. fejezetében van? Ott azt mondja az apostol „Elvettetik gyalázatos test, feltámasztatik dicsőséges.” (1Kor.15,43) Aztán Fil.3,21. versben szól Urunkról az ő eljövetelekor: „Ki elváltoztatja a mi alázatos testünket, hogy hasonlatos legyen az ő dicsőült testéhez, amaz ő hatalmas ereje szerint, mely által mindeneket az ő birodalma alá is vethet.” Ó mily hatalmas változás lesz az, ezen a gyarló, törékeny és szenvedő testen! Egy másik tekintetben azonban ez nem csekélység, mert az Istennek remekműve az ő hatalma és jósága; de Ámennyiben ő ami lelki természetünket, kívánságival és gyengeségeivel akadályozza, csekély testnek nevezhető. Ez a test nincs segítségére a léleknek. Lelkes testnek ő elég jó,* (1Kor.15,44 „Elvettetik lelkes test, feltámasztatik lelki test: vagyon lelkes test és lelki test is.”) de lelki testnek nem. Annak olyan való, amely nincs annyira lekötve a földhöz, mint ez a szegény hús, vér és csont le van kötve. Mi öröm, a test elváltozik! De milyen elváltozáson megyen a test keresztül? Egész tökéletesé tétetik. Egy kis gyermek teste teljesen kifejlődik, a törpe eléri a férfi magasságát. A vak nem lesz mennyben szem nélkül, a sánta nem biccen, a köszvényes nem fog többé reszketni. A siket hallani fog és a néma az Istent dicséri.
Gyengeséginket és fogyatkozásinkat nem fogjuk magunkkal a mennybe vinni. Miképpen a Bunyan „sántaláb”-ja mankóját nem vitte a menny azonképpen nem lesz szükségünk botra, hogy ott azon támaszkodva járjunk. Ott nem lesz főfájásunk, nem reszketnek térdeink, szemeink se lesznek rövidlátók. A mennynek egy lakója sem fogja mondani: „gyenge vagyok”.
Ez egy szenvedésre képtelen test lesz, test, mely fájdalom iránt érzéktelen: abban nem ver a szív, nem fájnak a tagok, nem kínozza ott semmi. Ott minden e féle gonosztól megoltamaztatunk. Ezeken kívül pedig halhatatlan test lesz. Nem fog meghalni soha. A dicsőségben nincsenek sírok. Boldogok a halottak, kik az Úrban halnak mert azoknak teste feltámad, hogy soha többé második halált és rothadást ne ismerjenek. Nem lesz azon a rothadás szaga vagy foltja, melyeket Jézus a sírból előhív. A feltámadott testnek nagyobb ereje lesz: „Elvettetik erőtlen test és feltámasztatik hatalmas test,” mondja az írás.
Azt vélem, hogy ami megújult alakunknak csodálatos könnyűsége lesz: valószínűleg képes lesz oly gyorsan mozogni, mint a villám, mert az angyalok is oly gyorsan mennek helyről-helyre és mi ebben is, sok másban, az angyalokhoz leszünk hasonlatosak. Minden esetre „dicsőséges test” lesz az, és feltámad dicsőségesen, úgy, hogy az egész emberünk a dicsőségnek ama csodálatos mélységében veszen részt, mely e szóban foglaltatik: „Dicsőség.” Így azt hiszem, sokat előtökbe tártam azokból, mit az Isten igéje e tárgyról mond.
Másodszor, kérem a Szentlelket, hogy legyen nekem segítséggel, míg reszketve a következő kérdésre megfelelek, hogy: Miben áll ezen meghatározás: dicsőség? Tudjátok, hogy mily sokat óhajtok tenni? De az mégis csak kevés lesz. Emlékeztek még rá, mit tett az Úr Mózesért, mikor így imádkozott: „Mutasd meg nékem a te dicsőségedet?” Minden a mit tett az volt, hogy mondá: „Hátul meglátsz engemet, de az én orcámat láthatod.” (2Móz.33,23) Mi keveset remélhetünk hát e dicsőségről mondani! Ez nékünk nagyon fényes, ha csak hátul nézhetjük; és dicsőségnek ábrázatja, melyet közülünk idelent senki sem láthat, egykor azonban szemlélni fogunk. Sejtem, hogy ha valaki, ki a dicsőségben van, egyenesen alá jöhetne és e szószékbe állna, úgy találná, hogy felfedezéseit a nyelv elégtelensége miatt nem közölhetné, olyan jelentőségteljes hangsúlyt nem adhatna.
A szentek meghatározása a dicsőség. Ugyan mi az, testvérek az az emberek fiai között? Ez alatt rendesen hírességet értenek, hírnevet, kiirt szavát, tetszést, a nagyok és a sokaság dicséretének édességét. A Sábabeli királyné eljött messziről, hogy meglássa Salamon dicsőségét. Mi volt ez a dicsőség? Ez egy ritka és mindenkit felülhaladó bölcsesség volt: egy megmérhetetlen gazdagság, mely mindenféle fényre és pompára használtatott. A mi ez utóbbi dicsőséget illeti, azt mondja az Úr, hogy Salamon minden ő dicsőségében nem öltözött úgy, mint a mezei liliomok. És mégis ez az, mit az emberek dicsőség alatt értenek - rang, állás, hatalom, győzelem, tehát oly dolgok, melyek az emberi füleknek jól hangzanak, ha arról hallanak. De mind ez zavaros árnyéka annak, mit Isten dicsőség alatt ért; ez árnyékból azért mégis segíthetünk a valóságból valamit. Isten gyermekeinek bölcsnek és híresnek kell lenniök, mert fényleni fognak, mint az égnek csillagai örökké.
Isten gyermekeinek gazdagoknak kell lenniök, sőt lakóhelyeik utcáinak arannyal és drága kövekkel kell lenni kikövezve.
Isten gyermekeinek kiválóan tiszteltetve kell lenniök; rajtok hasonlíthatlan dicsőség lesz, mert őket mint külön népet fognak ismerni; királyi papságot, lények nemét, kik a teremtő egyéb munkája fölé helyeztetnek, hogy tulajdonságaikat kinyilatkozhassa. Én azt tartom, hogy dicsőség egy jámbor embernél, „megtisztult jellemet jelent.” A legfénylőbb dicsőség, mit valaki elérhet, a jellem dicsősége. Az Isten dicsősége is az emberek között az ő jósága, irgalmassága és igazsága. De lesz- e oly szegény teremtményeknek, mint mi vagyunk, tökéletes jelleme? Igen, egy napon mi tökéletes szentek leszünk. Isten szent lelke, ha művét bevégezte rajtunk, a bűnnek csak nyomát sem hagyja bennünk vissza; a kísértés nem lesz képes hozzánk közeledni; elmúlt, elesett állapotunknak nem lesz bennünk maradványa. Ah, nem nagy üdvösség lesz az?
Majdnem azt mondom, hogy az egész dicsőség, ez a mit óhajtok - tökéletes jellemű lenni, nem vétkezni, sohsem ítélni helytelenül, sohsem gondolni hiut, az Isten tökéletes törvényétől soha el nem térni, bűn miatt soha nem gyötörtetni, a mely annyi idő óta leggonoszabb ellenségem volt. Egy napon dicsőt. leszünk, mert az ördög nem tud rajtunk bűnt felfedezni, az Istennek tüzes szemei, melyek a lélek legbelsejét is kutatják, nem tudnak altkor rajtunk valami feddeni valót találni. A szentek jelleme olyan lesz, hogy hajlandó lesz Krisztussal összeköttetni, s alkalmas lesz arra, hogy a Szentháromsággal társalogjon, ki előtt különben az angyalok is lefedik orcáikat. Ez dicsőség.
Továbbá „dicsőség” alatt értem bevégzett emberiségünket. Mikor Isten Ádámot teremtette, Ádám oly lény volt, mely mindegyikcinknél feljebb állott. Az ember helye a teremtésben igen különös volt. A zsoltáríró azt mondja: „Noha őtet valamennyire kisebbé teremtetted, az angyaloknál, mindazáltal dicsőséggel és tisztességgel megékesítetted őtet.” (Zsolt.8,6) Tetted őtet minden te kezeidnek munkáin orrá, mindeneket vetettél az ő lábai alá: juhokat és minden barmokat, még a mezei vadakat is. Az égi madarakat és a tengernek halait és a melyeik által járják a tengernek ösvényeit.” Ádámmal a kertben egy fejedelem sem vetekedhetnék a jelenkorban: ő tényleg mindeneken uralkodó volt, a mit csak átpillanthatott, a királyoroszlántól fogva a legkisebb féregig, hódoltak ő néki. Felhághatunk mi valaha ez utóbbi dicsőségre? Halljátok meg csak testvérek: „Még nem jelentetett meg, hogy micsodák lészünk, tudjuk pedig, hogy mikor ő megjelenéndik, hasonlatosak leszünk ő hozzá, mert meglátjuk őtet a mint vagyon.” Meghatárolja-e ez az emberi lélek növekedését? Megmondhatjuk, hogy mit érhet el? Azt olvassuk Salamonról, hogy Isten adott néki értelmet és bölcsességet, mint a tenger partján levő fövényt. Isten dicsőséget ad az övéinek, mely terjedelmebb bölcsességet foglal magában Salamonénál. Akkor ismerjük csak meg, hogy mennyire megismertettünk Istentől. Most homályt látunk tükör által, de akkor szemtől-szembe, színről-színre mindeneket. Nagy eszű emberekre találtatok már és megbámultátok tehetségüket, de a Krisztusban a legkisebb gyermeknek több értelme lesz mennyországban a legmélyebb bölcsésznél is. Nem leszünk mindig olyanok, mint most vagyunk, szorítottak és korlátozottak csekély ismeretünk és homályos képzeletünk miatt. Tudatlanságaink és előítéleteink eloszlanak. Alig mondhatjuk meg, hogy mi lesz az ember, ha újból az Isten képére megteremtetik és isteni Urunkhoz hasonlóvá tétetik, ki az elsőszülött minden atyafiak között. Itt mi csak csirában vagyunk: szellemünk a bimbó magva, melyből egy nemesebb embernek virága és dicsősége nő. Testünknek valami végtelen fénylőbbé és jobbá kell fejlődnie, mint az idelent való embereké. És a mi a lelket illeti, nem is képzelhetjük, mily magasra emeltetik a Jézus Krisztus által. Az nem lehet csekély cél, mely eléretik a mennyei javak költségére.
Továbbá dicsőség alatt, dicsőséghez jutni, azt gondolom, teljes győzelmet kell értenünk. A rómaiak korában azt mondották az emberek magukban: „Mit ért az apostol dicsőség alatt?” – és ők alig ha értettek alatta mást, mint bevételt és a győzők diadalmas hazamenetelét. Az emberek glóriának nevezték ezt, a mikor a vitéz harcosok foglyokkal és zsákmánnyal megjöttek a harcmezőről. Azután a hősök diadalmenetet tartottak Róma utcáin, kik iránt a szenátus elismeréssel volt. Egy ideig aztán dicsőítették a római vitézeket, melyben az egész város részesült. Mint keresztyének gyűlöljük e szót: „Gloria”, ha az öldökléssel van összekötve és véres ruhával övezve; de azért abban is harc van, a melyre mi hivattattunk, mert mi a kereszt harcosai vagyunk; ha mi vitézül harcolunk Fejedelmünk vezérlete alatt és minden bűnt száműzünk és halálig hűek leszünk, akkor bemegyünk a Glóriába és nyerünk tisztességet, mely azokat illeti meg, kik a nemes harcot megharcolták, a hitet megtartották. Nem csekély tisztesség lesz megnyerni az élet koronáját, mely soha meg nem hervad. Nem teljes dicsőség-e az, mi csak három dolgot összeveszünk is: megtisztult jellem, bevégzett emberiség és teljes győzelem?
Az igazi dicsőségnek egyik megbecsülhetetlen része az isteni tetszés: „Glória” az emberek között dicsőséget jelent; glória az is, mikor valaki királyától megtiszteltetik és a mellére érmet tüzet ki, vagy pedig, ha neve a tanácsban említtetik és dicsértetik azért, a mit tett. Ha az emberek tetszéssel beszélnek tetteinkről, az szintén dicsőségnek nevezhető. Ó de az Istennek egy csepp tetszésében több dicsőség van, mint egy tenger emberi dicsérgetésben; az Úr az övéit az ő szent kegyével fogja megjutalmazni. Azt fogja mondani: „Jöjjetek Atyáimnak áldottai.” Ó mi dicsőség lesz az majd! Eddig megutáltattak és megvettettek az emberek előtt, most pedig tetszenek az Isten előtt és helyet ad nékik a menny előkelői között, megtisztelve a mindenek bírájától. Ez kívánatos és lényeges dicsőség. Jézusnak egy tetszést jelentő pillantása és az Atyának egy elfogadást jelentő szava elég dicsőség lesz mindegyikünk részére és ezt fogjuk mi nyerni, ha követjük a Bárányt, valahová menénd.
De nem csak ez! Isten gyermekeinek dicsőségök lesz, mellyel az Isten dicsőségét vissza tükrözik. Ha az Istennek el nem esett teremtménye közül valamely, az Isten jóságának nagyságát, szerelmét és kegyelmét látni óhajtja, akkor a mennyben lakozó s megdicsőült szentekre utalnak. Ha valamely lélek a távolból óhajtja tudni, mit jelentsen a hűség és kegyelem, akkor, azt feleli egy az angyalok közül: „Menj és kérdezd meg a megváltott emberi nemzetet.” Azt hiszem, hogy az örökkévalóságnak nagy részét az Isten kegyelme gazdagságának megbeszélésével töltjük el. Mi tükrök leszünk, kik Istent vissza mutatjuk; s dicsőségének bennünk kell kinyilatkoztatnia. Létezhetik millió tiszta és szent nemzetiség, kikről mi még soha sem hallottunk és ezek - jöhetnek a világ egyetem fővárosába, Jeruzsálembe, s ha oda jönnek, meg fogják nézni a megszentelt embereket, mint az Isten kegyelmének, bölcsességének, hatalmának és szeretetének legmagasabb példáját. Legnagyobb élvezetük lesz hallgatni, hogy miként cselekedett velünk érdemtelenekkel az örök Irgalmasság. Mily öröm lesz az, újból beszélni az Isten örök tanácsáról, az emberré lett Istenről, a ki szeretett és meghalt és a Szentlélek szerelméről, ki bennünket bűneinkben fölkeresett és a kereszt törzséhez vezetett, kedélyünket megújította, s Isten gyermekivé tett. Ó testvérek, az lesz a mi dicsőségünk, hogy Isten általunk világíttat mindenek álmélkodására.
De, azt hiszem, hogy a dicsőség még valami mást is foglal magában. Bizonyos esetekben egy embernek dicsősége az ő rokonaiban is látható. Ha egy királyi család tagjai bemennének házatokba, félelemmel fogadnátok őket; igen, még ha az utcán végig mennének is, kihirdettetnének és azt mondanák a járókelők: „Ez a herceg”, és megtisztelnék a király fiát. De földi fejedelmi származás, összehasonlítva a királyok királyával, csak csekélység. Némely angyal rendkívül fénylő és mégis csak szolgáló lelkek ők, kik a fiaknak szolgálnak. Azt hiszem, hogy az angyalok bizonyos mértékben tisztelettel lesznek a megdicsőült ember előtt; ha dicsőségünkben meglátnak bennünket. Örülni fognak, hogy felismerhetik bennünk az Úrral közeli rokonságunkat, és ha saját hivatásukat, mint szolgáló lelkek, kik kiküldöttek, hogy az üdvösség köreinek szolgáljanak, betölthetik. A tökéleteseknél már nem lesz lehetséges a kevélység, de dicső állásunkat, melyre újjászületésünk áltat eltettünk, érezni fogjuk. „Lássátok minémű szeretetet adott nékünk az Atya tudniillik, hogy Isten fiainak hivattathassunk!” Isten fiai! Az Úrnak, a mindenható Istennek gyermekei! Ah, milyen dicsőség lesz az!
Továbbá ezzel összeköttetésbe jön még, hogy nékünk Jézussal minden dologban összeköttetésünk lesz. Hiszen tudjátok, testvérek, hogy Jézus esésünk miatt jött ide alá, hogy megmentsen; és a mikor tökéletes igazságot nyert, az szintén értünk történt; a mikor feltámadt, értünk tette. És mi több, mi Krisztusban éltünk, meghaltunk Ő benne, eltemettettünk Ő benne és feltámadtunk Ő benne, fel is emelkedünk a mennybe, hogy ott Ő vele uralkodjunk is. Minden mi dicsőségünk a Jézus Krisztus által lett és minden Ő dicsőségében részt veszünk. Tessék mi tagjai vagyunk; vele eggyé lettünk.
Azt mondom, hogy azon lények, kiket Isten teremtett, ha megjelennek az új Jeruzsálemben imádkozni, bámulni fogják ott a megdicsőült emberiséget és lélegzet megállva fogják egymásnak mondani „Ezek azon lények, kiknek természetöket az Isten fia fölöltözte magára! Ezek azon választott teremtmények, kiket a mennyei fejedelem vérével megváltott”.
Álmélkodva állnak meg az isteni dicsőség előtt, mely azon lényekben nyilváníttatik, kik megszabadíttattak a bűntől és pokoltól, kik ennek örökösivé és Jézus Krisztusnak örökös társaivá tétettek. Még maguk az angyalok is álmélkodással és tisztelettel néznek az egyházra, mondják egymásnak: „Ez az a menyasszony, a Bárány felesége?” Csodálkozni fognak rajta, hogy miként jöhetett a dicsőségnek Ura e szegény földre, magának itt menyasszonyt keresni és hogy egy olyan néppel örök szövetségre léphetett. Dicsőség és dicsőség lakik Immánuel országában! Most jövünk ennek középpontjához közelebb. Hajlandónak érzem magamat, miként egykor Mózes, sarumat letenni lábaimról, mert a föld szent, amelyre most lépünk, mivel a kicsiny bokrokat, melyek mi vagyunk, a bennük lakozó Isten által égni és átváltozni látjuk, dicsőségből dicsőségre.
És még mindig nem az egész; amit mondhatunk, mert a mennyekben Istennek közvetlen közelében fogunk lakni.. Ott a legközelebb és bizalmasabb társaságban élünk vele. Az Istennek minden üdve a miénk lesz. A Jehovának öröme a mi örömünk leend örökkön örökké. Megfigyeltétek, hogy szövegünk mondja: „Elhívott minket az Ő dicsőségére. Ez megvilágít mindent: a dicsőség, melyet a szentek nyerni fognak, azon dicsőség lesz, mely Istené és amilyet csak egyedül Ő adhat. Hallgassátok meg csak az igéket: „Akiket megigazított, azokat meg is dicsőített.” Tehát Ő dicsőíti meg őket: Én tudom mit teszen Istent dicsőíteni, ti is tudjátok azt, de amikor mi szegény teremtmények az Istent dicsőítjük, vajmi szegény módon történik az, mivel mi Istennek vajmi keveset adhatunk. De minek kell lenned, amikor Isten megdicsőít? A dicsőség melyet te, édes hivő testvérem, örökké bírni fogsz, az, mellyel Isten maga ruház fel tégedet. Péter, mint héber, talán héberizmust használt, amikor mondja: „Az Ő dicsősége;” lehet, hogy ezzel a legjobb dicsőséget gondolta, mi csak létezik, épen mint a zsidók szokták mondani: „Az Isten fái,” ha nagyobb fákat akartak említeni; „nagy az Isten hegye,” ha legmagasabb hegyekről beszéltek. Ez azon dicsőség, melynek súlya vagyon, a többi olyan mint a tollu. Szedjétek össze a világ összes dicsőségét, s kisebb porszem többet nyom nálánál. Rakjátok őket mind az én üres tenyerembe, egy kis gyermek lefújja róla, mint valami kevés gyapjút. Isten dicsőségének súlya vari; ez igaz és valóságos, s aki elnyeri, nem valami nevet vagy álmot bír, hanem olyat, amelyet a rozsda meg nem fog, s amelynek az ítélet tüze nem árt.
Istennek dicsőség! Miként írja ezt le. Elő kell hoznom néktek egy ritka bibliai képet. Márdokeus hűségéért megdicsőíttetett a királytól és ez a megtisztelés igen sajátságos volt. A királyi rendelet ez volt „A férfiúnak, kinek a király tisztességet kíván tenni, hozzanak királyi ruhát, melyben a király jár és lovat, amelyen a király szokott ülni és koronát, amelyet szokott az ő fejébe tenni. És hordozzák őtet lovon a város piacán és kiáltsák ő előtte: „Így lészen annak a férfiúnak dolga, akinek a király tisztességet kíván tenni.” (Esz.6,7-9) El tudjátok-e képzelni ennek a zsidónak álmélkodását, mikor a ruhát ráadták, a gyűrűt ujjára tették és a lovon ide- oda vezették? Ez előképe lehet annak, ami velünk fog történni: mi az Istennek dicsőségével leszünk megdicsőítve. A mennynek legjobb ruhája és ékszere adatik nékünk és az Úrnak házában lakunk örökké.
Minden dicsőség felett a legnagyobb az lesz, hogy az Istenben örvendezünk, Ő lesz örömünk és gyönyörünk; ez az, üdv minden egyéb üdvöt elnyel. „Az Úr az én részem,” mondja az én lelkem. „Te náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön.” Istenünk lesz a mi dicsőségünk.
Bocsássatok meg, még egy szót kihagytam; a szöveg így hangzik: „Az ő örökkévaló dicsőségére.” Igen, ez a gyűrű drága köve. A dicsőségnek, melyet Isten az ő választottinak készített, soha sem lesz vége, hanem nálunk marad és mi benne örökké. De dics is marad mindenkor, fénye sohsem homályosodik meg; sohsem fáradunk bele, vagy elégszünk meg vele. Tízezerszer ezer millió év mulya is oly üde lesz az, mint mikor megkaptuk. Az nem hervadó babér levél, mely a halhatatlan homlokot övezi. Örökkévaló dicsőség nem ismer hanyatlást. Tudtok képzelni egy embert, ki Ádámmal egy időben született legyen és e sok ezer éven keresztül úgy élt, mint Salamon király és mindene volt, a mit csak megkívánt? Ennek az élete dicsőségesnek látszik. De ha a hetedik ezred végével meghalna, mit használt volna az mind néki? Dicsőségének vége van. De ha ti és én egyszer a dicsőségbe érünk olyasmit nyerünk, a mit többé el nem veszíthetünk, sem el nem hagy hatunk. Örökkévalóság! Örökkévalóság! Ez a jövő üdvösségnek az édessége. Örüljetek szentek! Hárfáitokat emeljétek le a fűzfákról, ti kik hogy szoltok és szomorkodtok és ha még sohasem énekeltétek ez éneket. „Az Isten elhívott minket az ő örökkévaló dicsőségére”; akkor énekeljétek ma.
Zár beszédemre már csak kevés idő jutott, azért kérdem még: Milyen befolyással kellene mindennek ami szíveinkre lenni? Azt gondolom, hogy minden itt megjelentek szívében azon kívánságot keltené, hogy szeretnék a Jézus Krisztus által elérni e dicsőséget. Mikor Urunkat a s tán egy nagy hegynek tetejére vezette, megkísértette őtet, a mennyiben megkínált a világnak minden dicsőségével, ha őt leborulva tisztelendi. A sátán igen okos, e ez egyszer kiveszek könyvéből egy levelet. Nem akartok leborulni az Úr Jézus elé és tisztelni őtet, ha nem adhatja nektek országának dicsőségét? Ha a sátán csábításában van erő, mely a világ dicsőségéért tiszteletére bírja az embereket; mennyivel több okunk van rá, sietni az Istenfiának tiszteletére, hogy az Ő örök üdvét e dicsőségét elnyerjük! Kérem a Szentlelket, hogy buzdítson itt minden szívet erre forró vágyra, hogy azt mondhassák „Ha ezen dicsőség valóban elnyerhető, akkor akarom azt bírni, Isten módja szerint kívánom, mert akarok hinni a Jézus Krisztusban akarok megtérni, akarok az Istenhez jönni és ekként megnyerni az ő ígéretét.
Másodszor, ez költse fel bennünk a felelem érzetét Ha létezik ilyen dicsőség, akkor féljünk, hogy ezt valahogy el ne játsszuk. Ó kedves hallgatóim, különöse ti, kik az én hittársaim vagytok, hivatalbeli testvérek és munkások, kik velem összeköttetésben vagytok, mily rettenetes dolog lenne az, ha valamelyikünk e dicsőség elvesztené! Ó, ha nem volna pokol, már elég pokol lenne a mennynek elvesztése. Igyekezzünk azért földi életünk idejét félelemmel eltölteni és - imádkozzunk, küzdjünk, hogy a szoros kapun átjuthassunk. Adja Isten, hogy végül találtassunk ő tőle az ő tiszteletére és dicsőítésére!
Ha jó állapotban vagyunk, akkor ez nagy háládatosságra indít bennünket. Gondoljatok mindig arra, hogy az Ő dicsőségét fogjuk élvezni.
Ó, mily nagy ellentétje annak, a mit megérdemlünk. Szégyen és örök megvetés az, mit érdemlünk, ha Krisztus nem a miénk. Ha érdemünk szerint bánnék az Úr velünk, akkor színe elől elűzetnénk. Bizony nem a mi bűneink szerint cselekedett velünk és nem bánt velünk a mi gonoszságunkhoz képest; mert minden rossz cselekedeteink mellett is, dicsőséget tartott fenn számunkra. Milyen szeretetne és buzgóságnak kellene hát szíveinkben égni.
Végül kell, hogy rettenthetetlen bátorságra indítana bennünket. Ha bírható ezen dicsőség, nem úgy érezzük e magunkat mint Bunyan bátorszívűje? Bunyan álmában egy szép palotát látott és a palota fedélzetén egyéneket, kik ott énekelv ide-oda járkáltak. A kapuban fegyveres emberek álltak, kik az odatódulók bemenését megakadályozták. Ekkor odalépett egy bátor férfi egyhez, kinek oldala mellet egy tintatartó volt, és mondá annak: „Írd be az én nevemet” s a harcos azonnal kivoná kardját és küzdött vitézül, míg magának a kapuhoz egy ösvényt nem vágott és belépett a kapun, hol a beunt levők ezt énekelték „Jöjj be, vándor, jöjj be hát, Örök dicsfény vár reád.” Ámen.