Egy elszökött rabszolga története

A természet önző, de a kegyelem szeretettel teljes. Aki magát dicséri, hogy Ő senkivel sem törődik és ő vele is senki ne törődjön, az olyan ember ellentéte egy keresztyénnek, mert, Jézus Krisztus elszélesiti a szívet, hogy ha azt megtisztítja. Senki sincs olyan gyengéd és résztvevő, mint a mi Mesterünk és hogyha mi valódi tanítványai vagyunk, úgy azon indulat nyilvánul bennünk, mely volt az Úr Jézus Krisztusban is. Pál apostol igen résztvevő és könyörületes volt. Valóban, néki igen sok teendője volt Rómában, az ő saját szenvedéseit hordozni és az evangyéliomot prédikálni. Hogyha ő, mint az irgalmas samaritánusról felvett példázatbani pap tovább ment volna és más egyéb dolgokat kerüli volna, azért nem lehetett volna őt vádolni, mivel sürgős teendőket kellett elvégeznie az ő Mesterének, aki egykor így szólt az ő 70 tanítványához: „Az úton senkit ne köszöntsetek.” Nem csudálkozhatnánk, hogyha így szólt volna: „Nem tudok én arra időt venni, hogy azzal foglalkozzam, amire egy elszökött rabszolgának szüksége van. De Pál apostolnak nem volt ilyen érzelme. Ő prédikált, Onésimus pedig megtért és attól kezdve úgy tekintette őt, mint saját fiát. Én nem tudom, hogyan jött Onésimus Pál apostolhoz. Talán úgy jött hozzá, mint sok semmire valók én hozzám jönnek, mert az ő atyjok ismert engemet. Így jöhetett ő is, mert az Onésimus ura Pált ismerte, így a szolga az ő urának barátjához fordult, talán azért, hogy az ő szükségében valamit kérhessen tőle. De bárhogy is, Pál apostol megragadta ezen alkalmat, és prédikálta neki az Úr Jézust és ezen elszökött rabszolga az Úr Jézusba való hitre vezettetett. Pál figyelembe vette őt, kedves volt neki az új megtért és örömest hagyta magát általa szolgálni, amikor pedig alkalmasnak találta, hogy az ő urához visszatérjen, sok fáradságot vett magának, egy kérő levél írására, egy olyan levelet írott, mely hosszú meggondolásról tanúskodik, mivel minden egyes szó helyesen választatott. Mert habár ezt a Szentlélek adta is néki, mindazáltal az ihletettség nem akadály abban, hogy egy ember gondot és szorgalmat fordítson arra, amit ír. Minden sző egy bizonyos határozott célra választatott. Hogyha saját ügyében írott volna, úgy sem tehette volna már azt sem több bölcsességgel és komolysággal. Tudjátok, hogy Pál apostol nem igen szokta leveleit saját kezűleg írni, hanem egy segítőnek diktálta azokat. Avval tartják, hogy ő gyenge szemű volt, ezért, hogyha írott, nagy betűket tett, a mint egy levelében mondja is: „Látjátok milyen nagy levelet írtam néktek az én saját kezemmel.” (Angol fordítás.) Ezen levél tulajdonképpen nem nagy volt, tehát hihetőleg a betűk nagyságára vonatkozólag mondja ezt, melyeket neki használnia kellett, hogyha maga írott. Ezen Filemonhoz írott levél legalább is részben nem diktáltatott, hanem saját kezűleg íratott. Lássátok a 19. verset: „Én Pál írtam, az én kezemmel, én megfizetem.” Ez az egyetlen kézírás az írásban, a mennyire én emlékszem, de itt van ez egy váltó – bármilyen nagy összegre – amellyel Onésimus adós lehetne.
Törekedjünk nagy szívűnek lenni, és részvéttel viseltetni Isten gyermekei iránt, kiváltképpen az új megtértek iránt, hogy ha szükségben lenni látjuk őket, egy előbb elkövetett igazságtalanság következtében. Hogy ha valamit jóra kell hozni, ne kárhoztassuk el őket már előre és ne szóljunk így: „Ugye bár megloptad a te uradat? Avval tartod, hogy megtértél, de mi azt nem hisszük.” Olyan gyanúsítás, és olyan szigorú eljárás érdem szerint történhetné, de erre nem tanít minket a Krisztusnak szerelme. Törekedjetek az elesetteket felsegélleni, és engedjétek, hogy egy új életet kezdhessenek. Hogy ha Isten megbocsátott nékik, akkor mi is határozottan megtehetjük azt, és ha Jézus Krisztus őket elfogadja, úgy reánk nézve sem lehetnek túl rosszak. Tegyük meg érettök, a mit az Úr Jézus tenne, hogy ha itt volna, úgy valódi tanítványai leszünk az Úr Jézusnak.
Így vezetlek be titeket a szövegbe, és megjegyzem arra vonatkozólag, hogy az, az isteni kegyelemnek kiváltképpen való példáját tartalmazza. Másodszor, egy olyan esetet mutat fel, hol a bűn jóvá tétetik. És harmadszor úgy lehet ezt tekinteni, mint egy olyan viszonynak előképét, mely a kegyelem által tökéletesíttetik, mert íme mostan, a ki egy ideig szolga volt, élete fogytáig Filemonnál marad, és nem úgy immár mint szolga, hanem mint szerelmes testvér.
Tehát legelőször is foglalkozzunk Onésimussal, mint az isteni kegyelemnek példájával.
Mi látjuk Istennek kegyelmét, az ő elválasztásában. Ő egy rabszolga volt. Azon időben a rabszolgák igen tudatlanok voltak. neveletlenek és igen alásüllyedtek. Mivel rossz bánásmódban részesíttettek, így ők legnagyobb részben a legmélyebben alásüllyedve voltak a rosszaságban, és az ő uraik nem is törekedtek őket abból kiszabadítani. Lehetséges, hogy Filemon megkísértette Onésimusnak hasznára azt, hogy őt ezen szánandó állapotból kimentse, de ez néki terhére volt, és talán éppen azért szökött el a háztól. Az ő ura imái, figyelmeztetései, és keresztyénies rendelkezései, kellemetlenek lehettek reá nézve, azért elszökött tőle. Ő valamennyivel tartozott az ő urának, a mely aligha történhetett volna meg, hogy ha iránta valamennyire bizalmas nem lett volna az ura. Talán Filemonnak szokatlan barátsága, és azon bizalom, mellyel Onésimus iránt viseltetett, nagyon sok volt az ő nyers természetére nézve. Nem tudjuk, hogy mit lopott el, de úgy látszik, hogy valami nem volt rendben, mert az apostol írja: „Ha valamiben megbántott tégedet, vagy adós, azt nékem tulajdonítsad.” Ő elszökött Kolosséból, és azon gondolatban, hogy majd jobban elrejtőzködhetik az igazság szolgái elöl, Rómát kereste fel, mely azon időben igen nagy város volt. Ott a hátsó utcákon, mint most a zsidók lakhelye van Rómában, hihetőleg ottan tartózkodott, hogy elrejtőzködhessék, vagy azon tolvaj barlangokban, melyek a császári várost dögletessé tették, ott nem fognak róla többé tudni és hallani, így gondolkozhatott magában, és itten folytathatja a tolvajnak szabados és könnyű életét. De figyeljétek meg, az Úr letekintett a mennyből a szeretetnek szemeivel, és ezen szemek Onésimusra irányultak.
Nem voltak ott szabados férfiak, hogy Istennek egy rabszolgát kellett választani?
Nem voltak-e ottan hű szolgák, hogy egy olyat kellett választania, ki urától elszökött és valami pénzt el is lopott? Nem voltak-e képzett és tanult emberek, hogy Istennek egy félvad emberre kellett tekintenie? Nem voltak-é erkölcsösek és jó magokviseletüek, hogy a végtelen szeretet ezen igen alásüllyedt lényre irányult, mely a társadalom salakjával összekötettésben él? És hogy milyen volt a régi Rómában a társadalom salakja, arra még nem is merek gondolni, mert hiszen a legmagasabb osztály is olyan állatias volt általános szokásaiban, hogy alig tudjuk azt elképzelni, és milyen lehetett a legaljasabb salakja a társadalomnak, azt közülünk senki meg nem mondhatja. Onésimus a bűnök seprejének egy része volt. Olvastátok: az alkalmas eszköze.
Romabeliekhez írott levél első részét, hogyha tudjátok és látni fogjátok hogy milyen rettenetes helyzetben volt a pogány világ abban az időben, és Onésimus ezen rosszak legrosszabbja között volt. Mégis az örök szeretet, mely a királyok és fejedelmek mellett elment a farizeusok és szelduceusokat, bölcseket és csillagvizsgálókat setétben tapogatni engedte, a mint ők élni szerettek, szemeit ezen szegény teremtményre irányította, hogy ez tisztességbeli edénnyé legyen az Úrnak.
Ha Isten menyből letekint
Ide ezen földre,
A nagyoktól ő eltekint
De néz a szegényre.
Nem a magasak közt keres
Lehajol egészen, Alázatos lelket szeret Ezt keresi Ő fel.
Miért taszítja Ő vissza
E világ nagyjait?
A szeretet pillantása
Mért szegényre esik?
Hallgass, halandó ne keresd
Miért teszi Ő ezt,
A tetteid ne ítélgesd
Óh, félj, és ne tedd ezt!
Mert miként Ő, úgy kegyelme
Szabad és korlátlan, Ő isteni bölcsessége
Kikutathatatlan. „Könyörülök azon, a kin könyörülök, és kegyelmes leszek ahhoz, a kihez kegyelmes leszek,” ez hangzik el a menydörgéshez hasonló szóval a Golgothai keresztfáról és a Sinai hegyről. Az Úr korlátlan, és úgy cselekszik, a mint néki tetszik. Imádjuk ezen csudálatos, elválasztó keresztet, mely egy olyat is elválasztott, mint Onésimus!
Továbbá figyeljük meg a kegyelmet, ezen elszökött rabszolga megtérésében. Tekintsétek meg őt! Milyen lehetetlennek látszik az ő megtérése. Ő egy ázsiai rabszolga, ki körülbelül azon a fokon áll, mint egy közönséges indiai matróz, vagy egy pogány kínai. Sőt még rosszabb volt ezeknél, mivel ezek szabadosak és tisztességesek is lehetnek. De ezen ember nem volt tisztességes, és a mellett vakmerő volt, mert minekutána urának sajátját eltulajdonította, elég bátor volt egy hosszú utat megtenni Kolosséból Rómába. De az örök szeretet ezen rossz embert megakarja téríteni és meg kell neki térnie. Ő talán halhatta már Pál apostolt Kolosséban, vagy Athénében, de az ő reá semmi hatást nem gyakorolt. Rómában nem a Péter templomában prédikált Pál apostol, nem olyan nagy és kitűnő teremben. Pál apostol egy ilyen helyiségben sem prédikált mint ezen mi imaházunk, hol Onésimus egy kényelmes helyet találhatott volna. Nem olyan helyen mint ez, hanem hihetőleg ott a várdombjának hátulsó részén, hol az őrség szállásolt, és hol a fogház volt. A tömlöcnek üres helyiségében ült Pál apostol egy katonával összeláncolva és prédikált mindazoknak, kik hozzá bebocsáttattak, hogy őt hallgassák. Ott történt ez, hogy az isteni kegyelem ezen vad fiatal ember szívét elérte, és ó, milyen megváltozást hozott létre azonnal ő benne! Most lássátok őt, mennyire bánja bűneit, mennyire szomorítja annak tudata, hogy ő egy embernek károkat okozott. Milyen szomorú, hogy látja és érzi szíve romlottságát és igen téves életét. Ő sir, Pál prédikálja neki a megfeszíttetett Krisztust és öröm ragyog az ő szemeiben, nehéz szívéről levétetik egy nagy teher. Új gondolatok világítják meg ezen sötét lelket, még az ábrázat is megváltozik, és az egész ember új; mert az isteni kegyelem az oroszlánt bárányra és a hollót galambbá változtathatja.
Nem kételkedem a felett, hogy némelyek közülünk éppen olyan csudálatos példányképei az isteni választásnak és azon foganatos elhívásnak, mint Onésimus volt. Hirdessük azért Istennek nagy kegyelmét és mondjuk: „Krisztusé legyen a dicsősség azért. Az Úr cselekedte ezt, Neki legyen azért dicsősség és hálaadás mostantól kezdve mind örökké!”
Istennek kegyelme látható volt azon kedélyállapotban, melyet Onésimusban létre hozott a megtérésben, mert most már hű segítőnek, szolgálatra késznek és hasznosnak lenni látszik. Így mondja Pál. Ő örömest megtartotta volna társaságában, pedig nem éppen minden hívőt szeretnénk választani arra, hogy társaságunkban és szolgálatunkban maradjon. Vannak különös természetű népek, kik hogy a mennybe eljutnak, a felett nem kételkedünk, mivel ők a helyes úton zarándokolnak, de mégis, nem óhajtjuk azt, hogy folyton közvetlen közelünkben legyenek. Mert van az ő természetükben valami visszataszító, van bennök valami, a mi nem egyez meg a mi természetünkkel jobban, mint valami keserű orvosság a mi ízlésünkkel. Ők bizonyos lelki töviskes disznó természetűek. Élők és hasznosak, és kétség nélkül nyilvánítják Istennek bölcsességét és türelmét, de nem kellemes barátok, nem igen szeretnénk őket kebelünkben hordozni. De Onésimus láthatólag egy barátságos, nyájas, szerető jellem. Pál testvérének nevezi őt azonnal, és szeretné őt magánál megtartani. Midőn őt visszaküldötte, nem az ő szíve valódi megváltozásának bizonyítéka volt-e az is, hogy volt visszamenni? Távol tőle, amint Rómában is volt, egyik a másikba mehetett volna egész szabadon, de ő érezte azt, hogy bizonyos kötelezettségei vannak az ő urával szemben ‒ kiváltképpen azóta, a mióta neki kárt is okozott ‒ ennélfogva követi a Pál tanácsát, hogy régi helyére visszamenjen. Vissza akar menni és egy bocsánatkérő, vagy ajánló levelet elvinni az ő urának, mivel érezi hogy kötelessége, a megtörtént igazságtalan eljárást jóvá tenni.
Én mindig örömmel nézek egy olyan határozatot, mely az előbb elkövetett rosszat jóvátenni igyekszik, az olyan embereknél, a kik azt állítják, hogy ők megtértek. Hogy ha jogtalanul pénzt vettek el másoktól, úgy azt vissza kellene fizetniök. Nagyon jó volna, hogyha azt hétszeresen visszaadhatnák. Hogy ha valami módon valakiét elvettük, vagy neki kárt tettünk, úgy azt gondolom, hogy a kegyelem legelső működései szívünkben minket arra indítanak, hogy minden módon arra törekedjünk, a mennyire csak erőnk engedi, hogy azt jóvá tegyük. Ne gondoljátok, hogy ettől megszabadulhattok azáltal, hogy ha így szóltok: „Isten nékem megbocsátott, azért nem szükséges azt cselekednem.” Nem, kedves testvérem, hanem mivel Isten néked megbocsátott, azért igyekezz minden igazságtalanságot jóvátenni, és az által bizonyítsd be őszinte megtérésedet. Így akar Onésimus is Filemonhoz visszatérni, és a meghatározott esztendőkig nála szolgálni, vagy azt cselekedni, a mit ő akar, mert habár elhatározta volt magában, hogy Pálnak fog szolgálni, mindazáltal első kötelessége azzal szemben volt, a kinek ő kárt tett. Ez egy szelíd, alázatos, egyenes, őszinte szellemről tanúskodott, azért megdicsérhetjük talán Onésimust? Óh, nem, hanem az isteni kegyelmet magasztalhatjuk! Lássátok a különbséget, azon ember között a ki lopott és a között, a ki most visszatér, hogy urának szolgáljon.
Milyen csudát tett Istennek kegyelme! Testvérek engedjétek ehhez még, hogy hozzáadjam: Milyen csudát tehet az isteni kegyelem! E világban igen sok eszköz megpróbáltatik arra nézve, hogy a gonosz ember megjavíttassék, és az elesett fel legyen emelve és mindezeknek, a mennyiben azok helyesen használtatnak, jó eredményt kívánunk, mert mind arra, a mi szerelmetes, a mi tiszta, a mi jó hírű, Isten áldását kérjük. De ügyeljétek meg ezen szót: a részegesnek valódi megjavulása az, hogy egy új szívet nyer, a paráznának valódi felemelése egy megújult indulat. A tisztaság azon csúnya törvény által sohasem lesz tulajdonává ama bukott nőnek, mely törvény a ragályos betegségtől akarja őt megóvni, a melyet ő az én érzetem szerint Káinhoz hasonlóan átokként hordoz az ő homlokán. Az olyan törvények alatt csak mélyebben süllyedhet a női személy. A paráznának a Megváltó vérében kell megmosattatnia, különben soha sem lesz tiszta. A társaságnak legalsó rétege, soha sem juthat másképp az erény fényére, és nem lehet azt a mértékletességhez és tisztasághoz hozni, csak egyedül a Jézus Krisztus, és az ő evangyélioma által, és nékünk a mellett kell maradnunk. Hadd tegyék mások, a mi nékik tetszik, de Isten mentsen meg engemet, hogy dicsekedjem, hanem csak a mi Urunk Jézus Krisztusnak keresztjében. Látok bizonyos embereket, kik a gonoszság fájáról az ő fa fürészökkel az ágakat levagdalják, de az evangyéliom a fának gyökerére veti a fejszét, a gonosznak egész erdejében, és hogy ha az valóban elfogadtatott a szívben, úgy a gonoszság minden fái kidőlnek egyszerre és helyökbe „fenyő, tölgy és cserje” fog növekedni, hogy a dicsőség Urának hajlékát ékesítsék. Hogy ha látjuk hogy Istennek Lelke az emberekben működik, magasztaljuk Isten kegyelmét és hirdessük minden tehetségünkből az embereknek.
És most, másodszor szövegünkben és annak összefüggésében egy igen érdekes példáját látjuk annak, hogyan lesz a bűn jóra terelve.
Onésimusnak nem volt joga az ő urát meglopni, és azután tőle elszökni, de tetszett Istennek, hogy ezen bűnt az ő megtérésére felhasználja! Őt Rómába hozta és pedig oda, a hol Pál apostol volt és prédikált, és ezen az úton Krisztushoz és keresztyéni meggyőződéshez. Csakhogy ha erről beszélünk, nagyon óvatosaknak kell lennünk. Hogyha Pál mondja: „Mert talán azért ment volt el te tőled egy ideig, hogy őt mint örökkévalót fogadnád be, ezzel nem mentegeti az ő elmenetelét.” Ő nem azt mondja ezzel, hogy Onésimus helyesen cselekedett, egy pillanatig sem. A bűn bűn, és bár mi is eszközöltetik a bűn által, Isten vezérlete folytán, mindazáltal a bűn még mindig csak bűn. A mi Megváltónknak megfeszíttetése a legnagyobb áldásokat hozta az emberiség részére, mindazáltal „gonosz, kegyetlen kezek voltak” azok, melyek Jézust vették és megfeszítették. A József Egyiptomba való eladása eszköz volt Isten kezében arra nézve, hogy Jákób és az ő fiai megtartassanak az éhség idején, de az ő testvéreinek nem volt ahhoz semmi közök, és nem kevésbé vétkesek voltak, hogy testvéröket rabszolgaként eladták. Gondoljuk meg azt és tartsuk szem előtt mindenkor, hogy egy cselekménynek hibás volta vagy erénye nem hivatkozhat annak következményére. Hogyha például egy ember, aki a vasútnál van alkalmazva a váltót állítani, ezt elfelejti, ezt egy igen nagy véteknek tekintik, hogy ha valami nagy szerencsétlenség következik ebből, és egy csoport nép az által halálba jut. Igen, de a vétek ugyan az, hogyha senki meg nem halt is. Nem a hanyagság következménye, hanem maga a hanyagság, mely büntetésre méltó. Hogy ha azon embernek kötelessége volna a váltót az és amaz irányba helyezni, és annak elhanyagolása következtében egy valamely véletlenségi életmentésül szolgálhatott volna, még akkor is éppen olyan dorgálásra méltó volna az ember a hanyagságáért. Neki semmi érdemet nem tulajdoníthatnánk, mert hogyha az ő kötelessége egy bizonyos irányban van, azonképpen az ő hibája is benne van ebben, tudnillik a kötelesség elmulasztásában. Azonképpen, hogyha Isten a bűnt jóra irányítja, a miképpen az gyakran cselekszi, azért az nem kevésbé csak bűn. Éppen olyan bűn az, mint bármily esetben, éppen azért annyival is inkább dicsőíthetjük Istennek csudálatos bölcsességét és kegyelmét, ki a gonoszból jót tud kihozni, és úgy cselekszik, a mint egyedül csak a mindenható bölcsesség képes cselekedni. Onésimus nincs kimentve azon tetteire nézve, hogy urának vagyonát hűtlenül kezelte, és őt jogtalanul elhagyta. Ő egy gonosztevő marad, de Isten kegyelme megdicsőíttetik.
Továbbá emlékezzetek arra, mert ezt figyelembe kell venni midőn Onésimus az ő urát elhagyta, egy olyan cselekedetet vitt véghez, melynek következménye ő reá nézve, minden esetre veszedelmes lett volna. Ő, mint szolga élt egy barátságos Úrnak házánál, a ki iránt bizalommal viseltettek, egy olyan Úr házánál, kinek gyülekezet volt a házában. Hogyha ezen levelet helyesen értem, úgy neki istenfélő ura és asszonya volt, és folyton alkalma volt az evangyéliomot hallgatni és tanulmányozni, de ezen könnyelmű ifjú gyermek, valószínűleg nem tűrhette ezt, és nyugodtabban lakott volna egy pogány urnál, aki őt egyik nap megverte, másik nap meg lerészegítette volna. A keresztyén urat nem tűrhette, azért szökött el tőle. Ő nem becsülte a jó alkalmakat arra nézve, hogy az üdvöt elfogadja, és elment Rómába, ott is a város legrosszabb részére mehetett, és, a mint már előbb említettem, a legdurvább emberek társaságába elegyedett. Nos, hogyha az úgy történt, hogy a rabszolgák fellázadásában részt vett, a mint az gyakran megtörtént azon időben, a mit ő nagyon lehetséges, hogy megcselekedett, hogyha a kegyelem őt meg nem akadályozta volna, úgy ő is, miként mások kivégeztetett volna. Nagyon röviden elbántak volna ő vele Rómában. Egy ilyen gyanús embernek, le a fejét, ez volt szabály a rabszolgák és kóborlókra nézve. Onésimus éppen egy olyan ember volt, aki csakhamar elítéltetett volna halálra, és azzal az örök veszedelembe taszíttatott volna. Ő a fejét úgyszólván az oroszlán szájába dugta, az által, a mit cselekedett. Hogyha egy ifjú hirtelen elhagyja az ő hazáját és Londonba megyen, úgy tudjuk, hogy mit jelent az. Hogyha barátai nem tudják hol van ő, és nem is akarja, hogy azok tudják, úgy gondoljuk azonnal, hogy hol van ő és mit cselekszik. Hogy mit cselekedett Onésimus, nem tudom, de határozottan megtette, a mit csak tehetett, hogy magát tönkretegye. Magaviselkedése tehát a szerint bírálandó meg, a hova az őt hihetőleg vitte volna, és hogy az őt oda nem vitte, az nem az ő érdeme volt, hanem azért Isten kegyelmes vezérletét illeti a tisztelet.
Látjátok kedves testvérek, hogyan vezetett Isten mindeneket. Így végezte ezt el az Úr. Senki sem lehet alkalmas az Onésimus szívét érinteni, csak Pál apostol. Onésimus Kolosséban lakik, Pál oda nem mehet, mert ő a fogságban van. Azért Onésimusnak kell Pálhoz vitetni. Tegyük fel, hogy a Filemon barátságos szíve indíttatott volna arra, hogy Onésimusnak mondja: „Óhajtom, hogy te Rómába Pált felkeressed és hallgassad”, talán ezen haszontalan szolga válaszolt volna: „Én nem teszem rá az életem, hogy Pál apostol hallgassam, amikor ő prédikál. Hogyha levéllel, vagy pénzzel kell mennem, melyet Pálnak küldesz, úgy azt elviszem és átadom, de azt ő prédikálására nincs semmi szükségem”. Tudjátok, hogyha valamikor a népek kényszeríttetnek arra, hogy valamely prédikátort meghallgassanak azon szándékból, hogy megtérjenek és ők azt valamiképpen megtudják, úgy az a legbizonytalanabb dolog, hogy a cél el legyen érve. Mivel azon elhatározással mennek oda, hogy minden tehetségökkel ellentálljanak és úgy a prédikáció nem gyakorol hatást reájok, és hihetőleg Onésimussal is így történt volna az. Nem, nem. Ő ezen úton nem lett volna megmenthető, tehát más úton kellett néki Rómába hozattatni. Hogyan? Hát az ördögnek kell ezt tennie anélkül, hogy tudná, milyen szolgálatot teszen ezzel. Hogy ő azáltal el fog veszíteni egy hű szolgáját. Az ördög Onésimust el akarja lopni. Onésimus megcselekszi, amire őt indítja és mikor az megteszi, fél, hogy felfogják majd fedezni, ezért indul a hosszú útra Rómába, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak teheti, ottan a legaljasabb bűnfészekben húzódik meg és ottan érezi azt, mit az elveszett fiú érezett. Egy éhes gyomort, ez aztán a legjobb prédikátor az egész világon sokaknak. Ezen az úton el lehet jutni lelkiismeretéhez. Midőn igen éhes volt, nem tudta, hogy mit cselekedjen és senki nem adott ennie, ekkor elkezdett gondolkozni, nem volna-e Rómában olyan ember, aki részvéttel viseltetnék iránta. Nem ismer senkit Rómában és közel van ahhoz, hogy éhen meghaljon. Talán egy reggelen találkozott egy keresztyén nővel, ez ment Pál apostolt hallgatni, ez látva a szegény embert egy templom lépcsőjén sóvárogni, odament hozzá és beszélt vele lelke üdve felöl. „Lélek ‒ mondá ez –, azzal nem sokat törődöm én, de ha valami testi eledelt adhatnál, nagyon háládatos lennék azért. Már félig éhenholt vagyok”. Az asszony viszonzá: „Úgy jöjj velem!”, kenyeret adott néki, azután így szólt: „Ezt én a Jézus Krisztusért teszem”. „Jézus Krisztusért!” mondá ő, „már hallottam Ő róla. Sokat hallottam róla ott Kolosséban”. „Kit hallottál Ő róla beszélni”, kérdezte talán az asszony. „Hát egy kis embert, kinek gyenge szemei vannak, egy nagy prédikátor az, kinek neve Pál. Gyakorta megfordult az én uramnak házánál”. „Nos, én éppen ezen prédikátort hallgatni megyek”, mondá az asszony, „akarsz-é velem jönni és őt velem együtt meghallgatni?” „Nem bánom, hiszen szeretném már őt ismét meghallgatni. Ő mindig barátságosan beszélt a szegényekkel”. Így elmegyen és a katonák között Pálhoz nyomul és a Pál Ura foganatossá teszi szívében a szent igéket. Így történhetett ez, vagy talán másképpen. Például, hogy ott Rómában ő senkit sem ismert, gondolta: „Jól van, itt van Pál, azt én határozottan tudom. Ő a fogságban van, elmegyek és meglátogatom őt”. Ment aztán keresztül a törvényházon, ott megtalálja őt, elbeszéli néki nagy szegénységét. Pál beszél ő vele, ő beismeri azon rossz dolgot, amit cselekedett és Pál minekutána egy ideig tanította őt, mondá néki: „Mostan vissza kell menned uradhoz és azt a rosszat, amit cselekedtél, jóvá kell tenned!” E kettő közül valamelyiknek kellett ő vele történnie. Mindenesetre akarta az Úr, hogy Onésimus Rómában Pál apostolt hallja és az Onésimus bűne, habár az ő részéről teljesen szabad akaratból követtetett is el, hogy Istennek abban legkisebb része sem volt, mégis egy titokteljes vezetés által úgy intéztetett, hogy ő odahozatott, hol az evangyéliom az ő lelkében megáldatott.
Mostan óhajtanék némelyekkel ti köztetek, keresztyén szülők, ezen dologról bővebben beszélni. Van talán egy fiatok a ki házatokat elhagyta? Talán ő egy önfejű, elfordult fiatalember, ki azért ment el, mivel egy keresztyén család nevelését el nem hordozhatja? Nagyon szomorú, hogy az úgy van, nagyon szomorú, de azért ne csüggedjetek el, ne kétségbeesve gondoljatok ő reá. Ti nem tudjátok, hol van ő, de Isten tudja, ti nem követhetitek őt, de Istennek lelke követheti.
Talán az úton van Sanghai felé. Ah, úgy lehet, hogy egy Pál ott van Sanghaiban, kinek eszközül kell szolgálni az ő megtéréséhez, és mivel ezen Pál nem Angolországban van, a ti fiatoknak oda kell menni. Vagy talán Ausztráliába megyen? Talán ott lesz egy ige hozzá intézve, és pedig azon egyetlen ige, amelynek őt meg kell illetnie. Én sem tudom azt az igét neki mondani és Londonban senki nem mondhatja ezt, de ott azon férfiú fogja azt mondani, azért engedi őt Isten az ő vakmerőségével és balgatagságával innen oda menni, hogy azon kegyelmi eszköz hatása alá kerüljön, mely foganatosnak fog bizonyulni az ő üdvösségére. Némely matróz vad, gondtalan, Isten és Krisztus nélküli volt és végre idegen földön a kórházba került. Ah, hogyha az ő anyja tudta volna, hogy ott fekszik fia nagy betegségben, milyen szomorú lett volna afelett, mert azt következtette volna, hogy az ő fia Havannában, vagy ki tudja hol fog meghalni, és soha többé haza nem megyen. De éppen ezen kórházban fog Isten hozzá menni. Egy matróz, körülbelül a következőket írja nekem: .,Anyám arra kért engemet, hogy minden napon legalább egy részt olvassak el a Bibliából, de én azt nem tettem soha. Itt Havannában kórházba kerültem és mikor ott voltam egy haldokló feküdt mellettem, aki egy éjszaka meghalt. De az ő halála előtt így szólt hozzám: „Barátom ide tudnál jönni? Szeretnék veled beszélni. Van itt valami, ami nékem igen értékes. Én egy vad gyermek voltam, de ezen prédikációnak olvasása a Megváltóhoz vezetett és én Isten kegyelme által boldog reménnyel halok meg. Nos, hogyha én meghalok és haza megyek, akarod-é ezen prédikációkat venni és olvasni? Isten pedig áldja meg ezeket részedre. És akarsz-é egy levelet írni azon embernek, ki ezen prédikációkat tartotta és kinyomatta és neki megmondani, hogy Isten ezeket megáldotta az én megtérésemre, de reménylem, hogy részedre is megfogja áldani.” Ez az én prédikációimból álló csomag volt és Isten megáldotta azon ifjú részére, ki, amelyen legkevésbé sem kételkedem, ezen kórházban jutott, mivel ott egy ember volt, ki az Úr Jézust már megtalálta, aki néki azon igéket átszolgáltatta, melyeket Isten részére meg akart áldani. Kedves anya te nem tudod, hogy gyakran a legrosszabb egy fiatalra nézve, amit gondolnál, hogy legjobban javára szolgál. Már gyakran gondoltam, hogyha előkelő és gazdag ifjakat láttam, hogy a lóversenyen vagy más olyan szórakozásban részt vettek: „Valóban ez nagyon rossz dolog, de éppen olyan jó is lehet ez, hogy pénzüket hamar eltékozolják, amilyen hamar csak tehetik azt, és azután hogyha koldusbotra jutnak, olyanokká lesznek, mint a példázatban levő ifjú, ki az atyai házat elhagyta.” Midőn mindeneket eltékozlott, nagy éhség lett abban a tartományban és ő kezdett megfogyatkozni, amikor így szólt: „Felkelek és elmegyek az én atyámhoz.” Talán a betegség következik a bűnös élet után, talán a szegénység, mely mintegy paizsos férfiú, a tékozlás és kicsapongás után megjelenik. Ezek csak a szeretetnek jelei egy más alakban, melyek azért bocsáttattak, hogy a bűnöst kényszerítsék magába szállani, az ő útjait meggondolni és az irgalmas Istent keresni.
Ti keresztyén népek hallhatjátok gyakran a kis utcai gyermekeket ‒ azon szegény kis elhagyatottakat, és sok részvétet éreztek velük szemben. Van itten egy kedves testvérnő, M. Anna Macpherson ki csak azokért él. Isten áldja meg őt és az ő munkáját! Hogy ha azokat látjátok, nem tudtok örülni, ha úgy tekintitek, a milyenek, de én gyakran gondoltam már, hogy ezen szegény kis gyermekek szegénysége és éhsége hangosabban odakiált sok szívekhez, mint az ő vétkök és tudatlanságuk, Isten tudta azt, hogy mi nem volnánk készek és alkalmasak, a gyermekek bűneinek kiáltását meghallani, azért kötötte össze az éhséget ezen kiálltással, hogy az annál inkább szívünkig hasson. A népek tudnának bűnben élni és a mellett boldogok lehetnének, hogy ha jómódúak és gazdagok volnának, és hogy ha a bűn a gyermekeket és a szüléket szegénnyé és boldogtalanná nem tenné, úgy nem láthatnánk azokat és nem küzdhetnénk azok ellen. Tudjátok, hogy jó némely betegségekben a nyavalya kívül is mutatkozik a testen. Borzasztó azt szemlélni, de mégis jobb, mintha bensőleg elrejtve van, és gyakran a külső bűn, és a külső nyomor, egy kijövetele a betegségnek, hogy azoknak szemeik, a kik tudják hol található a gyógyító orvosság a betegségre irányíttatik. és így a léleknek titkos betegsége legyőzetik. Onésimus odahaza maradhatott volna, és soha tolvaj nem lehetett volna, de talán önigazság által elveszhetett volna. Most azonban „láthatóvá lett a bűne.” A semmirekellősség az ő szívének romlottságát kinyilvánította és most a Pál apostol szemei elé kerül, ugyszinte az ő imája alá és megtér. Ne essen kétségbe egyikőtök sem, kérlek titeket, egy férfiú vagy nő felett, vagy egy gyermek felett, mert az ő bűnét jellemének felületén szemlélhetitek. Inkább ellenkezőleg mondjátok: „Ott van, ahol azt láthatom, hogy érette imádkozhassam. Előlépett, hogy küzdhessék ezen szegény léleknek az Úr Jézushoz hozatalában, őt a hatalmas Megváltóhoz hozni, ki az elveszett bűnösöket megmentheti.” Tekintsétek meg azt a komoly, tevékeny felebaráti szeretet fényében és keljetek fel, hogy azt meggyőzhessétek. Kötelességünk a reményben és imában kitartónak lenni. Lehetséges, hogy azért ment el tetőled egy ideig, hogy őt, mint örökkévalót fogadnád be.” Talán a fiú olyan makacs volt, hogy az ő bűne egy fordulathoz jöjjön, és neki új szív adassék. Talán leányodnak rossz cselekedetei annyira kifejlődtek, hogy az Úr őt bűneinek tudatára ébresztheti, és a Megváltó lábaihoz vezetheti. Mindenesetre, még hogyha bármilyen rosszul állana is a dolog, bízzatok Istenben és legyetek kitartók az imában.
Még egy. Szövegünket úgy is tekinthetjük, mint egy olyan viszonynak példáját, mely tökéletesebbé tétetik. „Mert talán azért ment volna el tőled egy ideig, hogy őt, mint örökkévalót fogadnád be?” „Most már nem úgy, mint szolgát, hanem nagyobbat szolgánál, szerelmes testvért, kiváltképpen nékem, mennyivel inkább pedig néked?” Tudjátok, hogy sok időre van szükségünk nagy igazságok megtanulására. Talán Filemon még nem látta át jól és teljesen, hogy az igazságtalanság ő tőle, hogy rabszolgát tart. Némely emberek, kik nagyon jók voltak, az ő idejökben nem láthatták ezt. Newton János nem tudta, hogy ő igazságtalanságot cselekedett a rabszolga kereskedéssel, és Whitefield György midőn a Savannai árvaházba rabszolgát küldött, legkevésbé sem gondolt arra, hogy egész más dolog volna az, hogyha lovakkal, arannyal, vagy ezüsttel kereskedne, mint rabszolgákkal. A nyilvános vélemény nem volt felvilágosodva, dacára annak, hogy az evangyéliom a rabszolgaságnak mindig a gyökerét érintette. Az evangyéliom lénye az, hogy amint akarjuk, hogy az emberek velünk cselekedjenek, azonképpen cselekedjünk mi is azokkal, és senki nem óhajtana másnak rabszolgájává lenni, azért ahhoz senkinek sincs joga ahhoz, hogy mást rabszolgájává tegyen. Talán mikor Onésimus elszökött és ismét visszament, Pál apostolnak ezen levele egy kissé megnyitotta a Filemon szemeit, az ő saját állására vonatkozólag. Kétség nélkül ő egy kitűnő Úr volt, és rabszolgájának bizalmat ajándékozott, őt nem olyan bánásmódban részesítette mint rabszolgát, de azért talán nem úgy tekintette őt mint testvért. Mostan pedig Onésimnus visszatért, tehát már jobb szolga fog lenni, de szinte Filemon jobb úr fog lenni és nem fog többé rabszolgát tartani. Ő előbbeni szolgáját a Krisztusban való testvérének fogja tekinteni. Ez az, a mit Istennek kegyelme tehet, hogy ha az egy családba bejön. Az a viszonyokat nem változtatja. Nem ád jogot a gyermekeknek dacoskodni, és elfelejteni, hogy szüleiknek engedelmeskedniük kell, nem jogosítja fel az atyát arra, hogy gyermekei felett bölcsesség és szeretet nélkül uralkodjon, mert azt mondja néki, hogy ne ingerelje haragra az ő gyermekeit, hogy azok el ne keseredjenek. Nem ád jogot a szolgának arra, hogy úr legyen, és az úrnak nem veszi el az ő állását, vagy az ő fennhatóságával és tekintélyével nem engedi visszaélni, hanem általában az egészet enyhébbé és nyájasabbá teszi. Rowland Hill szokta mondani, hogy nem adna egy fillért egy olyan embernek kegyességéért, kinek kutyája és macskája jobb állapotban nincs, mióta megtért. Ez egy nagyon fontos megjegyzés. Mindennek jobban kell menni a házban és családban hogy ha a kegyelem olajozza a kezeket. Az úrnő talán egy kissé élés, gyors és szigorú, de valami édesség jön a természetbe, hogy ha az Istennek kegyelmét nyerte. A szolgáló hajlandó lehet a restségre, késői felkelésre reggel, a munkát hanyagul végezni és az utcaajtó előtt való beszélgetésre, de hogyha valóban megtért, úgy mindezeknek vége szakad. Ő lelkiismeretes és teljesíti kötelességeit, amint azt teljesíteni kell. Az úr talán, igaz, hogy ő az úr és azt ti is tudjátok. De hogyha ő valódi keresztyén férfiú, úgy nyájas, barátságos és megbocsátó. A férfiú az asszonynak feje, de hogyha a kegyelem által megújíttatott, úgy ő nem feje az asszonynak, mint más emberek. Az asszony is a maga helyén marad és minden nyájassággal és bölcsességgel arra törekszik, hogy a családot olyan boldoggá tegye, amilyenné csak teheti. Kedves barátom, én nem hiszek a te vallásodnak, hogyha az az imaházhoz tartozik és az imaórákhoz és nem a családhoz. Legjobb vallás e világon az, mely az asztalnál mosolyog, a varrógépnél dolgozik és a teremben szeretetreméltó. Adjátok nekem azon vallást, mely a cipőket kitisztítja és rendbehozza, az eledelt megfőzi és úgy főzi, hogy meg is lehessen enni. A rőföt kiméri és egy fél collal rövidebbre nem vágja, száz rőföt ád el egy anyagból és azt nem százkilencvennek nevezi, miként sok kereskedő tenni szokta. Az valódi keresztyénség, az, mely az egész életet áthatja. Hogyha valóban keresztyének vagyunk, akkor minden viszonyainkban másoknak kell bizonyulnunk. Embertársainkkal szemben, azért mi azokat, kiket hozzánk tartozóknak tekintünk, egész más szemekkel vizsgálunk, igazságtalanság a keresztyénektől, hogyha keresztyén leányokat túl szigorúan elítélnek, kiváltképpen, hogyha azok valóban keresztyén lányok. Ezen az úton őket meg nem javíthatjuk. Meglátnak valami kicsinységet, ami helytelen és óh, azonnal dorgálják szegény leányokat, mintha valakit megöltek volna. Hogyha Uratok és Urunk titeket eszerint dorgálna és veletek így bánna, nem tudom, hogy mi lenne veletek. Milyen gyorsan elbocsátják némelyek az ő leányokat egy kis tévedésért. Semmi mentegetődzés, semmi új próba, nékik menniük kell. Némely ifjú elűzetik a szolgálatból, valami kicsinységért egy keresztyén gazdától, aki tudta azt, hogy ő azáltal mindenféle veszélyeknek ki lesz téve, és sok leány elűzetik a háztól, mint egy kutya, anélkül, hogy arra gondolnának, vajon találhat-é más helyet és hogy arra törekednének, hogy a téves útra ne jusson valamiképpen. Gondoljunk másokra is, kiváltképpen azokra, kiket Krisztus szeret, mint a hogy minket szeret, Filémon mondhatta volna: „Nem, nem,
én nem fogadlak vissza, Onésimus úrfi, határozottan nem, ha egyszer megmarattunk, kétszer félünk, uraim. Nem akarok egy megtörött térdű lovon lovagolni. Elloptad a pénzemet, nem akarlak többé hajlékomban látni.” E fajta beszédeket már hallottam, hát ti nem hallottatok? Nem éppen úgy éreztetek-e ti is? Hogy ha igen, úgy menjetek haza, és kérjétek Istent, hogy az olyan érzelmektől szabadítson meg benneteket, nagyon rossz lelki állapotra mutat ez. Ezt nem vihetitek magatokkal a mennybe. Hogyha az Úr Jézus néktek teljesen megbocsátott, nyakon kell-é fogni néktek szolgáitokat és mondani: „Fizesd meg, a mivel tartozol!” Isten óvjon meg bennünket attól, hogy olyan kedélyállapotba kerüljünk! Legyetek könyörületesek, engedjétek magatokat megkérni, és legyetek hajlandók megbocsátani. Sokkal jobb igazságtalanságot szenvedni, mint igazságtalanságot cselekedni, sokkal jobb valamely hibát elnézni, a melyet figyelembe kellene venni, mint egy hibát figyelembe venni, melyet el kellett volna nézni. „Isten, tégy engem kegyessé
Barátságossá és hívvé
Hogy mindenkit szeressek.”
Így hangzik ez a kis gyermek énekben. Meg kellene ezt mindnyájunknak tanulni és gyakorolni „Élni, mint a gyermek Jézus
A szelíd, csendes, tiszta.”
Isten adja, az Ő végtelen kegyelméből, hogy mi ezt cselekedhessük.
Még egyet akarok mondani, azután kész leszek. Hogyha a titokteljes vezérlet abban nyilvánult, hogy Onésimus, Rómába hozatott, úgy óhajtanám tudni, nem olyan vezérleté-e az, hogy némelyek közületek ma este itt vannak? Lehetséges. Oly valami gyakran megtörténik. Jönnek ide olyan emberek, kik soha nem szándékoztak ide jönni. A legnehezebben hitték volna azt el, mint bármi mást, hogyha valaki mondta volna nékik, hogy itt fognak lenni, és mégis itt vannak. Mindenféleképpen mentegetődztek és kerülték volna az idejövetelt, mégis valamely úton módon ide kerültek. Talán lekéstél a vonatról, és ide beléptél, hogy itten várakozhass? Talán hajód nem vitorlázott olyan hamar, mint te kivántad volna, azért vagy itten ma este? Mondjad, így van-e ez? Kérlek fontold meg ezen kérdést szívedben: „Nem az volt-e Istennek szándéka, hogy engemet megáldjon? Nem azért vezetett-e ő engemet ide, hogy ma este szívemet Jézusnak átadjam, mint azt Onésimus tette?” Kedves barátom, hogyha te az Úr Jézusban hiszel, úgy ezen pillanatban bocsánatot nyersz minden bűneidért és üdvözülsz. Az Úr az ő végtelen bölcsessége szerint ide hozott tégedet, hogy ezt meghallhasd és én reménylem azért hozott ő tégedet, hogy azt elfogadd, és úgy menj el innen mint egy megigazult, tehát egész más ember, mint a ki idejött. Körülbelül három évvel ezelőtt beszéltem egy öreg prédikátorral, ki mellénye zsebeibe körül tapogatott, de elég sok időbe került, míg végre megtalálta amit keresett. Végre egy levelet vett ki azok valamelyikéből, mely már csaknem egész elszakadozva volt és mondotta: ,,A mindenható Isten áldja meg önt! A mindenható Isten áldja meg önt!” Kérdeztem: „Barátom mi az?” Ő válaszolta: ,,Volt egy fiam, reménylettem, hogy ő lesz vénségem támasza, de nagyon rossz életre vetemedett, és elhagyott engemet, nem is tudtam, hogy hova ment, kivéve azt, miszerint ő azt mondotta nékem, hogy Amerikába megy. Jegyet váltott tehát Londontól Amerikáig, de a hajó nem indult el azon a napon, melyen ő gondolta.” Az öreg prédikátor kért, hogy olvassam el a levelet, mely körülbelül így hangzott: „Atyám, itt vagyok Amerikában. Találtam itten egy helyet, a jó Isten engemet megsegített erre. Azért írok néktek, hogy bocsánatot kérjek az ezerszeres rossz eljárásaimért, melyekkel tégedet szomorítottalak és azon sok szívfájdalmakért, melyeket néked okoztam, mert Istennek legyen hála, én a Megváltót megtaláltam. Én itten Isten gyülekezetének tagjává lettem, és reménylem, hogy életemet Istennek szolgálatában tölthetem el. Ez úgy történt: nem azon a napon utaztam el Amerikába, amikor én gondoltam. Elmentem a Tabernakelbe* (A Spurgeon imaháza Tabernakelnek neveztetik.), hogy megláthassam, mi történik ottan, és Isten magához vonta szívemet. Spurgeon mondotta: Talán van itten egy elszökött fiú? Isten hivja őt kegyelme által. És ő azt meg is cselekedte.” „Nos”, mondá az öreg, mikor a levelet összehajtotta és ismét zsebébe tette, „ezen fiam már meghalt és menybe ment és én szeretem önt, szeretni is fogom míg élek, mert ön volt azon eszköz, ki őt Krisztushoz vezette.” Van-e itten ma este őhozzá hasonló? Meg vagyok győződve, hogy igen, ha valaki ilyen helyzetben van, Isten nevében kérem őt, hogy a felhívást fogadja el melyet ezen szószékről intézek hozzá. Merészkednél-é ezen helyről eltávozni, úgy a hogy ide jöttél? Óh, ifjú ember, Isten az ő kegyeiméből most még egyszer alkalmat ád neked, a te tévelygő utadról letérni és én kérlek tégedet, most, itten ‒ úgy a hogy vagy ‒ emeld fel szemeidet a mennyre és mondjad: „Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!”, és Ő az fog lenni. Azután menj haza atyádhoz, és beszéld el neki, hogy mit tett veled Istennek kegyelme, és csudáld azon szeretetet, mely tégedet ide hozott, hogy így Krisztushoz hozzon tégedet.
Kedves barátom, ha nincs is abban semmi titokteljes, mindazáltal itt vagyunk. Itt vagyunk, hol az evangyéliom prédikáltatik, és az kötelezettséget ró reánk. Hogyha valaki elvész, jobb annak, hogyha elvész a nélkül, hogy az evangyéliomot valaha hallotta volna, mint úgy elveszni, mint közületek némelyek, az Úr Jézus Krisztus evangyéliomának világos komoly hirdetésének hangja mellett. Meddig sántikáltok kétféle gondolat között? „Ennyi időtől fogva vagyok veletek,” mondja Krisztus, „mégis nem ismersz-é engemet?” Itt vannak ezen prédikációk és meghívások, és mégsem térsz meg? „Uram, a bűnöst Te térítsd meg, Nyilvánítsd néki nagy veszedelmét.”
Ne hagyd tovább késlekedni, hogy addig ne késlekedjék, míg végre veszély teljes választását megbánni elkésne. Isten áldjon meg titeket a Krisztusért. Ámen.