Krisztus nélkül ‒ semmit!

Ez a kifejezés nem közönséges embertől ered. Az Izrael szentei, prófétái vagy az apostolok közül egyetlenegy sem szólhatott így hívő emberek társaságához, hogy: „Nálam nélkül semmit nem cselekedhettek!” Ha Jézus Krisztus ‒ mint egyesek állítják ‒ csak egy jó ember lett volna és egyéb semmi, akkor ez a kifejezés illetlen és hatástalan lett volna. Egy tökéletes és egy átlagos ember erényei között természetesen különbségeket kell tennünk, de ez a kifejezés egy olyantól, aki csupán csak ember, szégyenteljesen megkülönböztető volna. Teljes lehetetlenség megérteni, hogy a názáreti Jézus ‒ ha nem lett volna egyéb is, mint csak ember – ezeket a szavakat mondhatta volna: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek!” Én e kifejezésben ama isteni Lénynek a szavát hallom, aki nélkül semmi sem teremtetett, valami csak teremtetett. A szavak hatalmas ereje annak istenségét jelenti ki, aki azokat mondotta. Ezek a szavak istenséget jelentenek vagy semmit. Az az érzés, amely bennünket áthat ha e szavakat halljuk, csak a meghódolás, a feltétlen alázat lehet. Hajtsuk meg tehát magunkat a trón előtt ama óriási tömeggel egyetemben, amely hatalmat, dicsőséget és erőt csak a trónban ülőnek és a Báránynak tulajdonít.
Ilyen alázatos, hódolattelt hangulatban azután a legjobban előkészíttetünk arra, hogy az alapul vett szöveg szellemébe behatoljunk. Nem fogok ez alkalommal arról szólni, hogy a meg nem tért emberek erkölcsileg mennyire képtelenek valamire ‒ habár ezt feltétlenül hiszem és állítom ‒ mert az Úr nem ezt az igazságot állította előtérbe és szavait nem is vonatkoztatta erre. Az teljesen tiszta dolog, hogy ujjá nem született emberek ‒ Krisztus nélkül ‒ semmiféle lelki működést véghez nem vihetnek és olyan eredményt fel nem mutathatnak, amely Isten előtt kedves volna. Az Úr azonban nem szólt sem hozzájuk, sem pedig róluk. Csak az apostolok vették körül, az a tizenegy, akik közül Júdás már száműzve volt és hozzájuk, mint az igaz szőllőtőkéről való vesszőkhöz, szólt az Úr Jézus: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek!” Ez a megállapítás azokra vonatkozik, akik már a szőllőtőkén vannak, de egyúttal azokra is, akik megtisztíthattak és egy idő óta megállapodtak már azon a tőkén, amely tőke a Krisztus. De még ezeknél is fényes bizonyságul szolgál a képtelenségre akkor, ha a törzstől különválasztatnak.
Nem az a szándékom, hogy a cselekedetek mindama formájáról beszéljek, amelyek a mi erőnkön túlfekszenek, hanem ama formákról, amelyek a szövegben megemlíttettnek. Vannak olyan cselekedetek, amelyekben kitüntetik magukat az olyan emberek is, akik keveset vagy éppen semmit sem tudnak Krisztusról, hanem a szöveget a maga összhangjában kell megtekintenünk és az igazság rögtön előtűnik. A hívők itt úgy ábrázoltatnak, mint szőllővesszők, az említett cselekedet tehát: gyümölcstermés. Ennélfogva én úgy is mondhatnám: „Nálam nélkül semmit elő nem tudtok állítani, semmit sem cselekedni és semmit sem felmutatni.” Annyira vonatkozik ez a cselekedetre, mint a szőllővessző a szőllőtermésre és ezért azok a jó cselekedetek és kegyelmi ajándékok, melyeket ama emberektől elvárunk, akik a Krisztussal összeköttetésben vannak, azok, amelyekre vonatkozólag mondta, hogy: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek!” Az alapul vett szövegünk csak egy más formája a negyedik versnek: „Miképpen a szőllővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanem ha a szőllőtőkén marad, akképpen ti sem, hanem ha én bennem maradtok.” Ezért tehát hozzátok fordulok, kik az Urat ismeritek, szeretitek és Nevének dicsőségére törekedtek és arra akarlak emlékeztetni, hogy egyesülni a Krisztussal igen lényeges dolog, mert csak abban a mértékben, amely mértékben Vele eggyé lettetek és ebben az egységben megmaradtok, lesztek képesek arra, hogy olyan gyümölcsöt teremjetek, amelyeket Ő magáénak elfogad.
Miközben ezt a mély, tartalmas kijelentést újra átolvastam, legfőbben is reményteljes kívánságot gerjesztett bennem. Valamit vinnünk kell, hogy hitünket megszilárdítsuk és elősegítsük. Úgy gondolok Krisztusra, mint a szellőtőkére és arra a millió hívő lélekre, mint szőllővesszőkre és szívem megtelik nagy reménységekkel. Milyen és micsoda gyümölcsöt kell teremnünk, ha vesszőszálak vagyunk Rajta! Micsoda szüretnek kell ott lenni, ahol ilyen gyökér van! Nem lehet szegényes és ínséges a termés, ha ilyen erős a szőllőtő. A legfinomabb, legjobb ízű és legtöbb termést hozónak kell lenni e szőllőtőnek. Ennek a szónak, hogy „cselekedjetek”, szinte dallamos csengése van. Testvéreim, Krisztus széjjeljárt, jót cselekedvén és ha mi Benne megmaradunk, mi is jót fogunk cselekedni. Minden, ami Benne van, az mind helyes és eredményteljes, úgyszólván termőképes és ha mi Vele teljesen egyesülünk, nagyon sokat cselekedhetünk. Ahhoz, hogy megmeneküljünk a haláltól, nem a mi cselekedeteink, hanem csak az Isten végtelen kegyelme volt szükséges, most azonban, hogy megmenekültünk, lássunk hozzá, hogy ezért valamit tegyünk, legyen bennünk az a becsvágy, az a törekvés, hogy sokaknak javára és az Úrnak, a mi nagy Mesterünknek pedig szolgálatára éljünk. Az alapul vett vers ‒ bárha tagadja, hogy valamit is cselekedhetünk ‒, mégis azt a reményt kelti a lélekben, hogy mielőtt innen eltávozunk és elmúlunk, még itt e földön valamit tehetünk a Krisztusért.
Az a törekvés és az a remény fekszik előttünk, hogy tehetünk valamit az Isten dicsőségére, ha a szentségnek, a békének és a szeretetnek gyümölcsét előhozzuk! A Megváltó minden tanítását örömmel kell elfogadnunk. Tisztasággal, őszinteséggel, türelemmel, hamisítatlan szeretettel és minden jó és szent cselekedettel hirdetni akarjuk az Isten dicsőségét. Az Úr Jézus nélkül nem lehetünk szentek, ezt tudjuk, hanem Vele egyesülve, meggyőzzük a testet, a világot és a pokol hatalmasságait és olyan ruhákban járhatunk, amelyet e világ sara nem mocskolt be. A lélek gyümölcse szeretet, öröm, békesség, békességes tűrés, szelídség, jóság, hit, alázat, mértékletesség és az ehhez tartozók. E tulajdonságok közül egyben sem vagyunk kiválók és mégis Pállal együtt hittel mondjuk: „Igyekszem megtenni mindent Az által, aki ebben hatalmas, még pedig a Krisztussal.” Nem lehetetlenség tehát, hogy megtelünk szőllőfürtekkel és olyan örömöket szerzünk a Megváltónak, amely a mi
örömünket teljessé teszi. Nagy lehetőségek fekszenek előttünk.
Nemcsak az után törekszünk azonban, hogy mi magunk gyümölcsöt teremjünk, hanem hogy egyebek megtérése által ‒ mint Pál remélte a rómaiak felől ‒ azok is gyümölcsöt teremjenek. Ezen a téren egyedül abszolut semmit sem tehetünk, ellenben, ha Krisztussal egyesülünk, úgy sok lelket vezethetünk az Úrhoz. Az Úr Jézus azt mondja: „A cselekedeteket, melyeket én cselekszem, ti is megtehetitek, sőt ezeknél nagyobbakat, mert én az Atyához megyek.” Micsoda bíztató reménység az, amely előtör kebelünkből, hogy mindegyik közülünk, aki hű az Úrhoz, sok lelket vezethet Hozzá. Nem mintha valamelyes erő volna bennünk, hanem mert egyesültünk Jézussal, reméljük örömmel, hogy gyümölcsöket hozunk létre és így másokat is az evangyéliom ismeretére vezethetünk.
A reménység szárnyain felrepül a lelkem és azt mondom, hogy ha ez tényleg úgy van, akkor e szőllővesszők az áldásnak bő gyümölcsét termelhetik e szegény világ számára. Az egész emberiség megáldatik, azért, mert mi megáldattunk a Krisztusban. Micsoda befolyást kell teremtenie tízezer Istenfélő, példásan viselkedő embernek! Ha a mi hazánkban, a keresztyén férfiak és asszonyok oly ezrei élnének, kiknek cselekedeteit a szeretet, az öröm, a mértékletesség és a szentség hatja, át, micsoda, átalakulást kellene létrehozniuk! Ha mindenki arra törekednék, hogy másokat a Krisztushoz hozzon, mennyire megszaporodnának a megtérések és megnagyobbodnék az Isten anyaszentegyháza! Azt nem tudjátok ugye, hogy ha csak tízezer valódi keresztyén élne e földön és ezek mindegyike minden évben csak egy lelket vezetne Krisztushoz, akkor húsz esztendő sem kellene és az egész föld népessége hívő lenne. Ez egy olyan egyszerű számtani feladat, amelyet bárki is kiszámíthat. Természetesen nagyon csekély dolognak látszik, hogy évenként csak egy lelket akarunk Krisztusnak megnyerni, ha azonban teljesen eggyé váltunk Vele, akkor remélhetjük, hogy ez be is fog teljesedni. Leülök tehát és álmodozom az ígéret szerint: „Abban az időben a ti véneitek, álmokat álmodoznak, ifjaitok pedig látásokat látnak.” Látjátok tehát ezt az ezernyi szőllővesszőt, amelyek ebből a törzsből, a Jézus Krisztusból sarjadtak és amelyekben a Szentlélek éltető nedve kering. Nos, ez a szőllőtő befutja indáival az egész hegyet, úgy hogy egy kis rész se maradjon kopáran, gyümölcs nélkül. Akkor a hegyek megtelnek édes borral és a halmok ujjongással. Nem a szőllővesszők természetes termése miatt, hanem ama hatalmas törzs, gyökér és éltető nedv következtében, amely képessé tette a vesszőket, hogy fürtöket hozzon létre. Testvérek, nincs bennetek erős vágy eme hivatásra? Nem igyekeztek-e arra, hogy néktek is részetek legyen abban a magasztos hivatásban, hogy megnyerni a világot Krisztusnak? Ah, ti, kik még fiatalok és erővel teljesek vagytok, nem vágyódtok-e arra, hogy a Kereszt hadseregének élére állhassatok? A mi lelkünk vágyódik az Úr ismerete után. Édes hír az részünkre, hogy Krisztussal egyesülve valamit tehetünk mi is, valamit, ami fölött az Úr megelégedését fejezi ki, és ami az Ő uralmának dicsőségére fog válni. Nem vagyunk tétlenségre kárhoztatva, a szolgálat édes érzése sincs megtagadva előlünk. Az Úr kiválasztott és elrendelt magának, hogy kimenvén, gyümölcsöt teremjünk Néki, gyümölcsöket, amelyek megmaradjanak. Legyen ez olyan vágy, amely nagy erővel emelkedjék fel lelkünkben és adja az Úr, hogy valódi alakjában ki is fejlődjék életünkben.
Hanem most, a második részben valami borzalom suhan át a lelkemen, a félelem borzalma. Bárhogyan lángoljon és lobogjon is bennem a vágy és bárhogyan emelkedjen is a becsvágy hatalmas szárnyain felfelé: tenni valamit a Krisztusért, mégis ha elolvasom a verset, pillanatnyi rettegés fog el. „Nálam nélkül ...” - tehát lehetséges az, hogy Krisztus nélkül élhessek”, de képtelenül minden jóra. Ah, barátaim, én kívánom, hogy bárcsak ereznétek, mint fut végig rajtatok is a hideg borzalom arra a lehetőségre, hogy „Krisztus nélkül” éljetek. Kívánom, hogy
éreznétek ezt a velők oszlásáig, igen, a szív legmélyéig. Azt mondhatjátok, hogy a Krisztuséi vagytok, de nem biztos, hogy tényleg az Övéi vagytok-é? Azok nagy többsége, akikhez ma reggel beszélek, látható tagjai a Krisztus látható gyülekezetének, hanem milyenek akkor, ha nincsenek úgy a Krisztusban, hogy gyümölcsöt teremjenek? Természetesen vannak szőllővesszők, melyek a szőllőtőkén vannak és még sem hoznak gyümölcsöt. De meg is van írva: „Minden szőllővessző, amely gyümölcsöt nem terem, kivágattatik.” Tehát lehet, hogy te tagja vagy a Krisztus gyülekezetének, talán gyülekezeti vén vagy előljáró, esetleg prédikátor és így rajta vagy a szőllőtőkén, de előhozod-e a szentség gyümölcseit? Fel vagy-e avatva Istennek? Fáradsz-e azon, hogy másokat a Krisztushoz vezess? Vagy sehogysem törekedel a szent élet után és még sohasem gyakoroltál befolyást másokra? Van-e előtted egy név, az Úr népe között és más semmi? Mondd meg, csupán szokásos, természetes-e a te egyesülésed a gyülekezettel vagy pedig élő, természetfölötti összeköttetés a Krisztussal? Foglalkozzál ezzel a gondolattal és vesd magad le Az előtt, ki a mennyekből tekint le reád és felemelve átlyukkasztott kezeit, azt mondja: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” Ha te Krisztus nélkül vagy, mit használ néked, kedves barátom, hogy végig jelen vagy az imaórán, ha semmit sem tudsz cselekedni? Mit használ nékem, hogy e szószékre jövök, ha Krisztus nélkül vagyok? Vagy mit használ az, ha ma délután a vasárnapi iskolába mégy és mégis Krisztus nélkül maradsz? Ha magunknak sincs meg az Úr Jézus, akkor nem vihetjük Őt másokhoz. Ha nincs meg bennünk az élővíz kútfeje, a forrás, amely az öröklét felé folyik, akkor az élővíz hullámai nem folyhatnak ki bensőnkből.
Más irányt adok a gondolatoknak. Mi lenne, ha én a Krisztusban volnék, de nem úgy, hogy Benne meg is maradjak? Az Úr szavaiból kitűnik, hogy egyes szőllővesszők kivágattatnak a szőlőből és elvettetnek. Aki nem marad meg Bennem, kivágattatik, mint egy szőllővessző és azután elszárad. Egyesek tehát, kik keresztényeknek neveztetnek, kiket tanitványai közé soroznak, kiknek nevét mindig halljuk, mikor a gyülekezeti tagok névsorát olvassák, mégsem maradnak meg Benne. Kedves hallgatóim, mi lenne, ha bebizonyosodnék, hogy te csak vasárnap vagy a Krisztusé, de egész héten a világé? Ha csak az úrvacsoránál, az imaórán vagy más ily alkalmakkor biznyulna be, hogy a Krisztusé vagy? Ha csak néha, hébe-hóba volnál a Krisztusé? Ha csak ördög volnál? Mi fog az ilyen magaviseletből? És mégis vannak, akik Krisztussal ilyen meg nem engedhető összeköttetést tartanak fenn. Ma, mert vasárnap van, a Krisztusban vannak. Holnap azonban, mikor heti vásár lesz, már Krisztus nélkül cselekszenek, mert a Krisztus iránti engedelmesség rendkívül kényelmetlen a vétel és eladás alkalmával. Ez nem mehet így. Úgy kell a Krisztusban lennünk, hogy mindig Benne maradjunk, mert ellenkező esetben nem lehetünk ő szőllővesszők az élő szőllőtőkén és képtelenek leszünk gyümölcstermésre. Mit gondoltok, azok a szőllővesszők, amelyeket levágtak a szőllőtőről vagy amelyek elszáradtak, fognak-e gyümölcsöt hozni? Éppen úgy nem hozhattok gyümölcsöt ti sem, ha csak néha-néha vagytok a Krisztusban! Ha nem vagytok állandó összeköttetésben Vele, úgy semmit sem cselekedhettek.
Mikor egy pár évvel ezelőtt szokásos téli üdülőhelyemre utaztam, egy alkalommal Marseilleban (Franciaország) nagy fájdalmakba és megkisértésbe estem. A szállóbeli szobámban fáztam és kértem a szolgát, hogy fűtsön be. Nagyon nyomott kedélyhangulatban voltam és nem bírtam visszafojtani könnyeimet bánatom és szomorúságom miatt. Talán sohasem felejtem el azon gondolatokat, amelyek akkor a szívemet nyomták. A szolga bejött a szobába, kezében hozva egy csomó gallyat, hogy tüzet gyujtson. Éppen be akarta rakni a kályhába, amikor megkértem, hogy mutassa meg nekem a gallyakat. Mikor a kezembe vettem a csomagot, láttam, hogy a gallyak szőllővesszőkből valók voltak, - szőllővesszők, melyek levágattak a törzsről és elszáradtak. Ah, gondoltam ekkor, vajon nem ez lesz-e az én részem is? Itt vagyok most, távol otthonomtól, képtelenül a gyümölcstermésre, amelyre pedig úgy vágyódom. Bevégzem-e itt működésemet? Összegyűjtetem-e én is a tűzrevalók közé? Ezek a szőllővesszők, kétség nélkül, egy egészséges szőllőkének a részei voltak. Olyan szőllővesszők, melyek egykor szép zöldek és üdék voltak, és most? Most pedig a lángok martalékai lettek. Levágták a tőkéről és eldobták, mint haszontalan, értéktelen dolgokat, azután jöttek az emberek, csomóba kötötték és most végül a tűzbe vetik. Micsoda hasonlat! Itt egy csomó prédikátort vetnek a tűzbe! Ott egy csomó elöljárót! Amott pedig gyülekezeti tagokat, vasárnapi iskolai tanítókat vetnek egymásután a lángok közé! „Egybegyűjtetvén azok a szőllővesszők, a tűzre vettetnek és mégégnek.” Mit gondoltok, kedves testvéreim és nővéreim, nékünk is az lesz a jutalmunk, kik keresztyéneknek neveztetünk? Tényleg, borzalom foghat el bennünket, ha halljuk eme szavakat: „Nálam nélkül...” Krisztus nélkül a mi életünk vége rettenetes lesz. Először gyümölcstelenül, másodszor élettelenül és harmadszor hely nélkül a szentek között, kizárva az Isten gyülekezetéből! Krisztus nélkül nem cselekedhetünk semmit, nem vagyunk semmik és rosszabbak vagyunk, mint a semmik. Ez a pogányok mostani és ez volt a mi egykori állapotunk. Isten mentsen, hogy ez legyen a mostani állapotunk is: „Krisztus nélkül, mint akik remény nélkül valánk.”
Most, miután a második részben már ennyire eljutottunk, a harmadikban meglátjuk a teljes sikertelenséget. Azt mondja a felolvasott szöveg: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”, semmit létre nem hozhattok. A Krisztus látható gyülekezete már sokszor megkisérlette e tényt, de mindig ugyanavval az eredménnyel. Elkülönödve a Krisztustól, nem képes a gyülekezet semmit ama feladatokból végrehajtani, amelyre képesítve lett. A világba küldetett ez a gyülekezet magasztos tanokkal, fennkölt célokkal és hatalmas erőkkel azok véghezvitelére, hanem ha felhagy a Krisztussal való összeköttetéssel, akkor képtelen lesz minderre.
Melyek tehát a külső jelei egy olyan összeköttetésnek, amely Krisztus nélkül áll fenn? A felelet elsősorban az, hogy ez meglátható egy olyan prédikációban, amelyben Krisztus nélkül tanítanak. Ezt már mi magunk is tapasztaltuk. Sajnos, hogy ez így van. A történelem azt tanítja, hogy nemcsak a római és az anglikán egyházakban, hanem az ezektől elváltaknál is akadtak időszakok, amikor elfelejtették a Krisztust. Nemcsak az unitáriánusoknál, hanem a presbiteriánusoknál, a methodistáknál, a baptistáknál, köröskörül kellett Jézusnak megszégyenítést elviselnie. Megkísérelték, hogy ama igazságokból, melyeket prédikáltak, valamit a Krisztus nélkül vigyenek végbe. Micsoda balgaság, micsoda dőreség ez! Magasztalják a magasztos szárnyalású, szellemtelt prédikációkat és azt gondolják, hogy ebben nyilvánul meg az Isten hatalmas ereje; de a dolog nem így áll. „Természetesen - mondják - az új gondolatok és a szépen csiszolt beszédek majd nevelő és megnyerő hatással bírnak. Ha a prédikátorok arra törekszenek, hogy gondolatban fejlődjenek, vajon nem fognak-e a tömegeken uralkodni és a képzetteket is meggyőzni?
Fűzzétek még ehhez a zenét és a művészetet is és mi befolyásolhatja akkor az eredményt? Egyes ifjú prédikátorok egész törekvésüket arra helyezték, hogy beszédeik kiváltképpen kiműveltek és szellemdúsak legyenek. És micsoda eredményt értek el eme tündöklő eszközökkel? A végeredményt a vers megmondja: „semmit”. „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” És tudjátok, hogy milyen tanulságot szűlt ez a balgaság? Azt, hogyha a szószékről hiányzik a Krisztus, akkor a padokból nemsokára hiányozni fognak a hallgatók is. Ismerek egy kápolnát, amelyben egy híres teológusnak éveken át nem volt hallgatósága. A múltkoriban Londonba jött egy megtért zsidó és mikor vasárnap reggel elindult, hogy az Isten házába menjen, véletlenül éppen annak a híres teológusnak a kápolnájába tévedt. Azután elbeszélte, hogy amikor kijött, szinte bujkálva osont el onnan, nehogy valaki is meglássa, honnan jött. Azt hitte, - úgymond - hogy a keresztyének egy összejövetelére ment, holott, amikor hallotta, hogy egész délelőtt egyszer sem említették a Krisztus nevét, úgy vélte, hogy valami más vallásos szekta házába került. Nagyon félek, hogy az ujszabású egyházi beszédeket egy mohamedán mecsetben éppen úgy meghallhatjuk, mint egy keresztyén kápolnában. Sok olyan prédikátorunk van már, akiket jogosan vádolhatunk avval, hogy „elvitték az én Uramat és én nem tudom hová tették Őt.” A keresztyénség Krisztus nélkül rendkívül különös dolog. És ha az emberiség követi ezt az útmutatást, mi következik még belőle? Az, hogy folyton fogy a hallgatóság, nem marad meg a prédikátor oktatásai számára más, csak az üres padok, amivel aztán az ügy majd véget is ér. Legyen hála is érte Istennek! Szívből örvendek, hogy Krisztus nélkül eme haszontalan prédikátorok nem fejlődhetnek ki. Hagyjátok csak Krisztust ki a prédikációból és meglátjátok, hogy semmi eredményt sem tudtok felmutatni. Próbálja megmutatni csak egy pék is, hogy tud kenyeret készíteni liszt nélkül! Vagy hirdesse az ujságban: „Kenyér liszt nélkül!”, majd meglátja, hogy milyen hamar bezárhatja az üzletét, vevők hiánya miatt. Valami különös előszeretettel viselkedik a nép ama kenyérrel szemben, amely lisztből készül, ellentétben avval, amelyet fahéjból és gyökerekből készítenek és éppen úgy viselkedik az emberi lélek is, amely ha evangyéliomról hall említést, feltételezi, sőt szinte megköveteli, hogy abban a Krisztus is bennfoglaltatik. Egy olyan prédikáció, amelyben sem a kezdetén, sem a közepén, sem a végén nem említik a Krisztust, annak már a tervezete is bolondság, a kivitele pedig egyenesen gonoszság. Úgyis mondhatjuk, hogy: „Sok hűhó semmiért”, ha Krisztus nincs benne a prédikációban. És én Krisztus alatt nem csupán a példáit és erkölcsi tanításait értem, hanem feláldozását, csodálatos elégtételét az emberi bűnökéit és a hitből való életnek nagy tanítását. Ha az élet a keresztre való pillantás által elhomályosul, akkor minden sötétségbe borul. Ha az igazulás hit által nem lesz teljesen és tündöklően világosságra juttatva, akkor semmit sem mozdíthat elő. Ha Krisztust nem használjátok az oktatásban, semmit sem tudtok cselekedni.
Továbbá a Krisztus korlátlan uralmának elismerése nélkül szintén nem tudunk semmit sem tenni. Bókolnak ugyan sokat manapság is Krisztusnak, hanem nem fogadják el úgy, mint korlátlan uralkodót. Sok szép dolgot hallottam már Krisztusról olyan emberektől, akik máskülönben evangyéliomát nem fogadják el. Ezer meg ezer könyv fordul közkézen, melyeknek mind „Krisztus élete” a címe. De vajha csak egy volna olyan, mely Őt, mint dicső Istent, mint a gyülekezet fejét és mint mindeneken uralkodó Urat ismertetné. Nagyon szeretnék látni egy olyan „Krisztus élete”-t, melyet egy olyan valaki írt, aki teljes közösségben és hódolatteljes alázatban ült lábai előtt. úgy tűnik fel előttem, hogy mintha a túlnyomó részét ama szép eseteknek, melyek Jézusról szólnak, mind olyan emberek írták volna, akik Őt csak nagyítóüvegen keresztül látnák vagy „Máté után” és nem személyes tapasztalatokból ismernék. Vajha volna nékünk egy „Krisztus élete” ama gazdagon megáldott lelkektől, kik Vele mindvégig szoros összeköttetést tartottak fenn! Az újabbkori dicséretek Jézusról csak elmélet után íródtak és arról szólnak, hogy egészben véve Jézus oly vallást adott nékünk, mely a huszadik században is meglehetősen megfelelő és amely megengedi, hogy ennél valamivel hosszabb ideig időzzünk. A mai kritikusok magasztalják és egy kevéssé csodálják is Jézust, hogy a legtöbb vallásalapítót megelőzte, ámbár azért a legkevésbé sem ajánlják, hogy Őt vakon kövessük. Szerencséje Jézusnak, hogy mint a „legjobb gondolkozó” és legokosabb ember ajánlta magát korának, mert máskülönben ezek a bölcs urak egyszerűen kimondták volna, hogy nem abba a korba való és félreállították volna. Természetesen azért helyesbíteniök kell egy némely kijelentéseit, mint például az igazulás hit által, azután a fiúsítás és a kiválasztás tanát, mert ezek csak olyan ósdi dolgok, amelyek a régi és kevésbé felvilágosodott kor számára valók voltak és ezért aztán átalkalmazzák úgy, hogy eredeti jelentőségüket teljesen elvesztik. A kegyelemről szóló tanítás pedig rendkívül elavult dolog már a mai csalhatatlan kritikusok előtt; nem hiszi senki és úgy tekintenek a régi hívőkre, mintha egyszerűen nem léteznének. Krisztust helyesbítik, megigazítják és átalkalmazzák. Varratlan köntösét leveszik róla és divatos kelmékből készült szép új öltönyt adnak fel rája, amely kifogástalanul hozzásímul tagjaihoz. Azután előállítják őt, mint egy tekintélyes tanítót és azt ajánlják, hogy fogadjuk el és kövessük őt, már ameddig vezetni tud. Most még eltűrik ezek a bölcs urak Jézust, de nem lehet megmondani, hogy meddig, mert korunk bámulatos nagy léptekkel halad előre és így lehetséges, hogy egyszerre csak Krisztus és Vele együtt az egész keresztyénség a hátunk mögött marad.
És mi fog következni majd e megbolondult bölcseségből? Nem más, mint csalódások, szégyen, hitetlenség, teljes anarchia és mindenféle fajtája a képzelhető és képzelhetetlen bűnöknek. Tény dolog, hogyha Krisztust nem fogadjátok el mindenekben mindennek, akkor őt, a Lényt, elveszítettétek és nélküle vagytok. Az evangyéliumot prédikálnunk kell azért, mert azt Krisztus nyilvánosságra hozta. Összes logikánk (gondolkozásunk) csak ez lehet: „Így szól az Úr!” Úgy kell prédikálnunk az evangyéliomot, mint küldötteknek, kik üzenetet hoznak, ami tehát annyit jelent, hogy a király nevében és a király tekintélyével felruházva küldettünk. Mi hirdetjük tanainkat nem azért, mert azok gyönyörűségesek és könnyűek, hanem mert Krisztus meghagyta nékünk, hogy ezt tegyük. Mi hiszünk a kegyelem tanában, nem azért, mert ez a „felvilágosodott század” szégyenteljes imprimálását (jóváhagyását) ráhelyezte, hanem mert az igaz és mert az Isten szava állítja. Az évszázadok nem befolyásolnak bennünket. A világ gyűlöli Krisztust, mert gyűlölnie kell. Ha nyíltan vádolná Őt, akkor ez reményteljes jel volna részünkre, akárcsak áruló Júdás csókja. Mi egyszerűen álljunk erősen mellette, hogy: „így szól az Úr!”, és ne aggódjunk azon, ha a világ tetszését vagy nemtetszését fejezi ki. Jézus a gyülekezet Feje és a mi Istenünk. Nékünk azt kell tennünk, amit parancsol és azt mondanunk, amit részünkre előír. Ha nem azt cselekszük, akkor semmi esetre sem fogunk jó dolgot elérni. Ha a gyülekezet alattvalói kötelességéhez visszatér, akkor meglátja, hogy mit képes cselekedni Jézus, hanem ha nem fogadja el Krisztust, mint korlátlan uralkodót, csalhatatlan tanítót és dicső királyt, akkor a teljes züllésbe fog jutni.
Menjünk egy kissé tovább. Néktek helyes tanaitok lehetnek, helyesen is tanítjátok a népet és mégsem tudtok eredményt elérni, mert ti magatok sem fogadtátok be a Krisztust. Ismertem vidékeket, ahol a tanítók mind helyesen és világosan tanították a kegyelemről szóló tant és mégsem voltak megtérések. Az ok pedig az volt, hogy a megtérést nem várták, sőt nem is kívánták. Egy pár évvel ezelőtt voltak olyan prédikátorok, kik egyedüli kötelességüknek vélték, ha a kevésszámú megmaradt istenfélőt vigasztalják és erősítik. Ezek a testvérek úgy beszéltek a bűnösökről, mint olyan emberekről, akiket Isten talán össze fog gyűjteni, ha úgy tetszik néki, hogy azután ez be is következik-e, aziránt már nem sokat törődtek. Ami a bűnösök felett való sírást illeti, mint Jézus is sírt Jeruzsálem felett, vagy pedig azt a vakmerő tényt, hogy őket Krisztushoz hívják, mint ezt az Úr megtette, hogy egész napon át kiterjesztette kezeit vagy pedig, ami Jeremiás vádjait illeti, egy oly nép ellen, amely saját romlásába rohan, az ilyen mozgalmak vagy ilyen dolgok iránt semmi részvétük sem volt, sőt féltek attól. Szinte úgy látszott, mintha valami erős válaszfallal lett volna e kettő - a prédikátor és gyülekezete egymástól elkülönítve és úgy éltek, mintha mindegyiknek csak a saját lelke megmentése volna egyedüli életcélja.
Ha valakit esetleg búzgóság fogott meg és kereste a megtéréseket, arra rögtön ráfogták, hogy tolakodó és beképzelt. Ha egy gyülekezet ilyen állapotba került, akkor a benne uralkodó lélek szerint „Krisztus nélkül” van. Mi következik azután ebből? Egyesek közületek, saját tapasztalataikból következtetve, tudják. Az ilyen kényelmes testület egy darabig csak él és nevekedik is kis mértékben, hanem semmit sem gyarapodik. És ez nem is lehet másként. Ahol a Krisztus szelleme és Krisztus tana egyformán nincs képviselve, ott lehetetlenség gyümölcsöt előmutatni. Ha az Úr Lelke nem nyugszik meg rajtatok és nem ösztönöz arra, hogy félelemmel és rettegéssel igyekezzetek az emberek lelkét megmenteni, úgy, amint ezt Jézus is tette, akkor nem tudtok önmagatoktól semmit sem cselekedni.
És mindenekfölött nékünk bírnunk kell Krisztust az ő személyes jelenlétének erejében. Gondoljatok minduntalan csak erre: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” Elmegyünk ma délután a vasárnapi iskolába, hogy ott a kicsinyeket tanítsuk, hanem, teljesen biztosak vagytok-e, hogy Krisztus velünk van vagy pedig megállunk hirtelen az út keresztezésénél és azt mondjuk: „Én az Úr nélkül indultam el és nem szabad most egy lépést sem tovább tennem?” A Krisztus szeretetének lelkünkben maradt öntudata lényeges része a mi erőnknek. Éppen úgy nem téríthetünk meg egy bűnöst Krisztus nélkül, aminthogy nem rakhatunk fel csillagokat az égre vagy nem gyujthatjuk meg azokat. Olyan hatalom és erő, amely az emberi akaratot megváltoztathassa, az emberi értelem előtt isteni dolgokat megvilágítson vagy pedig, hogy a lelket megtérésre és hitre befolyásolja, ilyen egyedül csak a Mindenhatótól ered. Így érezzük ezt mi is? Vagy pedig összes gondolatainkat az előadásra irányítjuk és azt mondjuk: „Ezek már aztán erős kifejezések, amelyek valószínűleg életet fognak előidézni”, és ezzel abbahagyjuk a dolgot? Ha így cselekszünk, akkor soha sem tudunk valamit létrehozni. Az erő a mesterben van, nem pedig a szolgában vagy egy másik hasonlat: az erő a kézben van, nem pedig a fegyverben. Nékünk Krisztust kell bírnunk ezen a széken, ebben a padsorban, ezen a szószéken és velünk kell lennie Krisztusnak a vasárnapi iskolában, lenn az utcasarkon, ha esetleg ott Róla beszélünk és éreznünk kell, hogy Ő velünk van mindenhol egész a világ végéig, mert máskülönben semmit sem tehetünk.
Előttünk van tehát a teljes sikertelenségek hosszú láncolata, ha esetleg valahol valamit Krisztus nélkül óhajtanánk megkísérelni. A legjobban kitünnek a sikertelenségek a cselekedetekben. Beszélhettek Róla hosszú ideig. Ő nélküle gyűléseket, kongresszusokat, konferenciákat tarthattok, cselekedni valamit ez már egészen más dolog. Jézus nélkül beszélhettek amennyit akartok, hanem Jézus nélkül cselekedni nem tudtok semmit. A legékesszólóbb prédikáció is Jézus nélkül csak hatás nélküli füst marad. A terveket jól elkészíthetitek, a gépezetet rendbehozhatjátok, hozzáfoghattok a kivitelhez is, de az Úr nélkül nem tudtok semmit sem cselekedni. Az egésznek a vége az lesz, hogy a javaslatok és indítványok végtelen nagy tömegével szemben akkora kis helye sem lesz a cselekedetnek, ahova egy galamb a lábát leteheti. Annyi pénzetek lehet, amennyit csak kigondolhattok, annyi tudománnyal rendelkezhettek, amennyit csak az egyetemen mind tanítanak, a tehetségesek az összes tudományukat lábaitok elé helyezhetitek, de „nálam nélkül” - mondja Krisztus - „semmit sem cselekedhettek.”
Hadd ismételjem újra e szavakat: „Semmit sem cselekedhettek” Itt van körülöttünk a haldokló, az elveszni induló világ és ti „semmit sem cselekedhettek!” Afrika sötétségben bolyong, Kína nyomorban sínylődik, Hátsó-India hitetlenségben tévelyeg és mindehhez van itt egy gyülekezet, amely semmit sem tud cselekedni! Nincs egy falat kenyér sem az éhezők számára és a tömegek így pusztulnak és vesznek el. Itt van az életnek vize, amely a szomjas lelkek csillapítására szolgál de egyetlen egy csepp víz sem törhet elő, mert nincs itt Jézus! Itt vannak, a prédikátorok, az evangyélisták, a gyülekezetek, a mentőegyesületek és a világ elpusztul a hiány és szükség miatt, mert ti „semmit sem cselekedhettek”, ha a ti uratok nincs itt. A korszak nagy léptekkel halad előre a találmányok terén, a tudomány emberei megteszik mindazt, amit képességük szerint megtehetnek, csak egyedül ti nem tudtok semmit sem tenni. Krisztus nélkül, abszolut semmit! Egy centiméterrel sem tudtok előrehaladni fáradságos pályátokon, ha mindjárt úgy is eveztek, hogy evezőitek az erőlködéstől eltöredeznek, sőt a szél és a tengeráramlatok szinte visszavernek, ha nem fogadjátok be Krisztust a hajóba. Azután pedig emlékezzetek vissza, hogy a nagy szőllőmíves pedig ezalatt folyton jár-kel a szőllőben és megfigyel minden egyes szőllővesszőt. Látja, hogy ti egyetlenegy szőllőfürtöt sem hoztok elő és odamegy éles késével és levág a szőllőtőről. Mi lesz belőletek, akik semmit sem teremtek? Szinte megáll az embernek a szívdobogása arra a gondolatra, hogy éljünk és semmit sem cselekedjünk. És én mégis félek, hogy ezer meg ezer ilyen keresztyén van, akik idáig jutottak. Nem erkölcstelenek, sem igazságtalanok, sem el nem világiasodtak, csak egyszerűen nem cselekszenek semmit. Arra gondolnak, amit legjobban szeretnének cselekedni, ezt tervezik, ennek végrehajtására készülődnek, amellett pedig semmit sem cselekszenek. Vannak tehát bimbók tömegesen, de egyetlenegy szőllőfürt sem lesz belőlük, ha a Krisztus éltető, átalakító és befolyásoló hatása alá nem jönnek, amely életet ad beléjük és készteti arra, hogy gyümölcsöt hozzanak létre az Isten dicsőségére. Látjuk tehát a sikertelenséget az egész vonalon, ha esetleg megkisérelnők Krisztus nélkül cselekedni valamit.
Hanem most, a negyedik fejezetben, hallom a bölcseségnek szavát, halk, kedves hangon, mely a szövegből beszél is hozzánk, kik a Krisztusban vagyunk, így szól: ismertessétek ezt meg velünk. Boruljatok térdeitekre, fektessétek arcotokat a porba és mondjátok: „Úgy van Uram, igaz dolog, Nálad nélkül semmit sem cselekedhetünk; semmit, ami jó és elfogadható volna a Te tekinteted előtt.” „Nem vagyunk képesek arra, hogy jó dolgot cselekedjünk vagy csak elgondoljunk is, ha Te nem vagy velünk, hatalmas Urunk.” Ne mondjátok azonban ezt, csak egyszerűen bók gyanánt, hanem eredjen ez a szív mélyéből és igazságként álljon az Úr elé. „Akaratom van a jóra, hanem azt megcselekedni nincs elég erőm.” Uram, én semmire sem vagyok jó, nem tudok cselekedni semmit és csak gyümölcstelen, kiaszott, elszáradt és ellustult szőllővessző vagyok Nélküled, ezt érzem egész bensőmben. Ne légy távol tőlem, hanem éltess a Te állandó jelenléteddel!
Azután pedig imádkozzunk! Ha Krisztus nélkül nem tudunk semmit sem cselekedni, kiáltsunk Hozzá, hogy ne legyünk sohasem Nélküle. Kényszerítsük Őt arra, kiáltásunkkal és könnyeinkkel, „hogy állandóan velünk legyen. Jézus odamegy azokhoz, akik keresik Őt, ne szűnjünk meg sohasem Őt keresni. Ha közösségben vagyunk Vele, úgy könyörögjünk, hogy ez a közösség szétbonthatatlanul fennálljon továbbra is. Fohászkodjunk az Úrhoz, a mi Mesterünkhöz, hogy kegyelmének éltető vizét ne szüntesse meg ránk ömleszteni, mert tudjuk, hogy máskülönben vagy tévedésbe esünk, vagy nem tudunk semmit sem cselekedni. Testvérek, imádkozzunk sokat, sokkal többet, mint amennyit szoktunk. Az imának az a rendeltetése, hogy irányt adjon annak az áldásnak, amelyet Isten rendelt népének. Használjuk tehát állandóan ezt a kirendelt módot és meglátjuk, hogy az eredmény napról-napra nagyobb lesz..
Továbbá csüngjön mindegyikünk a saját személyével Jézuson. Ne próbáljunk elválni Tőle ez életben, mert ez annyit jelentene, mint holtak közt keresni élőt. Még csak egy pillanatra sem szakadjunk el Tőle. Vagy pedig olyan állapotban akartok lenni, - ha csak egy pillanatig is -, hogy nem tudtok semmit sem cselekedni? Én őszintén beismerem, hogy soha sem akarok ilyen állapotba kerülni: képtelennek a védekezésre ellenségeim ellen és képtelennek Isten szolgálatára. Ha egy felébredt lélek nagy lelki nyomorában hozzátok jön és ti képtelenek vagytok néki hasznára lenni, micsoda szomorú dolog az! Vagy ha nem érzitek magatokat képtelennek, de a valóságban mégis azok vagytok és ennek dacára vallásos módon fáradoztok a lélekkel, de semmi erőt vagy meggyőződést néki adni nem tudtok, ah, micsoda szomorú, micsoda lehangoló eset az! Vajha soha sem lennétek olyan állapotban, hogy semmittevők legyetek olyankor, mikor az alkalom megvan, de hiányzik az erő, hogy hasznot hozzatok elő. Ha Krisztustól elváltatok, akkor attól a lehetőségtől is elváltatok, hogy valaha jót cselekedjetek. Csüngjetek azért az Üdvözítőn teljes erőtökkel és ne engedjétek, hogy bármi is elszakasszon Tőle, még csak egy órára is.
Azonkívül vessétek alá magatokat teljesen az Úr uralmának és vezérletének és legyetek készek arra, hogy mindent úgy tegyetek, amint Ő akarja. Jézus nem marad meg nálatok, ha nem fogadjátok el Őt Mesteretek gyanánt. Semmiféle vitának nincs itt helye a fővezérséget illetőleg, mert néktek csak egyszerűen és teljesen át kell adnotok magatokat Néki és akarata szerint élni, cselekedni vagy szenvedni. Ha ez tényleg így lesz, akkor Jézus veletek fog maradni és mindent meg tudtok tenni, amit követel tőletek. Csodálatraméltó dolgokat fog az Úr véghezvinni általatok, de csak úgy, ha mindenekben mindennek elfogadjátok. Vajon mi nem óhajtjuk-e ezt?
Azután még egyet. Higgyetek Benne örömmel. Amiként Ő nélküle semmit sem tudtok cselekedni, ugyanúgy Vele mindenek lehetségesek lesznek néktek. Akiben a Krisztus lakik, az az ember mindent tehet. Lehetsz te gyenge, lehetsz te gyarló, de tanuld meg, hogy hálával fogadd ezt a gyengeséget, mert a Krisztus ereje lakik benned, ha folytonosan felügyelsz a Krisztussal kötött egységedre. Vajha nevekednének a mi reménységeink Krisztus iránt! Még a ruhájának a prémjéhez sem ért fel a hitünk, mert már ez a hit egyedül is meggyógyította a beteg asszonyt. Ah, ha a mi hitünk kifejlődhetnék egészen az ő véghetetlen istenségéhez! És ha a mi hitünk arra a beláthatatlan magasságra emelkednék, amily magasságban az a hit volt, amelyben Krisztus bízott!... Bárcsak vezetne fel minket az Úr erre a magasságra és akkor sok-sok „gyümölcsöt teremhetnénk szent Neve dicsőségére!”
És végül, míg figyelmezek a szövegre és hallgatom azt, úgy mikor egy kis gyermek kagylót helyez a fülére és hallgatja annak hajlásaiban a mély tenger zúgását, úgy hallom én is felcsendülni a szövegből a megelégedés szavát: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” „Uram - szólal meg a szívem -, mi az, amit én Te nélküled akarok cselekedni? Hiszen, ha valamit Nélküled el tudok érni, akkor fájdalmat okoz az olyan veszélyes dolognak a birtokában lenni? Örülök, ha minden erőmtől megfosztatom, kivéve azt az erőt, amely Tőled ered. Lelkem az örömtől emelkedik és szinte elragadtatást érez arra a gondolatra, hogy Te nékem mindenem vagy. Te engem egyetlenegy fillér nélkül birtokodba vettél és rám bíztad kincsestáradat. Inaimból és izmainkból az összes erőt kivetted, hogy alázatosan nyugodhassam kebleden.” „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek!” Legyen ez így! Testvéreim, nem egyeztek bele ebbe ti is? Vagy másként kívánjátok ezt ti, kik szeretitek az Ő szent nevét? Én meg vagyok győződve, hogy nem, mert feltéve, hogy tudnánk valamit létrehozni Krisztus nélkül is, Ő semmi esetre sem fogadná el ezért a dicséretet. És ki óhajtja ezt? Az örök napnak hajnalán lesznek majd apró koronácskák a mi fejünk részére, de lesz majd ott egy nagy tündöklő korona is ama fej számára, amely fejet egykor tövisek sebeztek véresre, mert az ő összes szentei együttvéve sem tudtak semmit sem tenni Nélküle. Az apostolok dicső társasága, a vértanuk tündöklő tömege és a Bárány vére által megváltottak győzelmes nagy serege, mindnyájan együttvéve semmit sem tudnak cselekedni Jézus nélkül. Koronázzátok meg méltósággal azt, aki mindent elő akar és elő tud hozni belőlünk saját dicsőségére. Boldogok vagyunk, hogy ez így van, magunk miatt és az Úr miatt. A mi összes dolgaink becsesebbek azáltal, hogy az övéi lettek és ha a mi gyümölcseink inkább az övéi, mint a miéink, azért nem kevésbé, sőt még inkább a miéink. Nem bűbájos dallamok ezek egy megszentelt fül részére?
Rendkívül örvendek azon, hogy Krisztus nélkül semmit sem cselekedhetünk, mert félek, hogyha a gyülekezet tudna Nélküle valamit tenni, megpróbálná azt is, hogy Nélküle éljen. Ha a vasárnapi iskolákban a gyermekeket üdvhöz tudnák vezetni Krisztus nélkül is, úgy nagyon félek, azt hiszem, Krisztus soha sem jutna be a vasárnapi iskolákba. Ha eredménnyel tudnánk beszélni Jézus nélkül is, úgy gyanítom, hogy Jézus Krisztus nem ritkán lenne a nép által felelősségre vonva. Ha a keresztyén irodalom áldására válna a népnek Krisztus nélkül is, úgy - félek - megindítanók a nyomógépeket és soha többé eszünkbe sem jutna a Megfeszítettre gondolni. Ha kápolnákat, imaházakat tudnánk építeni Jézus nélkül, akkor - azt hiszem - volnának abban olyan helyiségek is, amelyekbe Jézust soha meg nem hívnánk és amelyek nemsokára rémtanyákká alakulnának át, borzalmakkal telve. Semmi sincs, amit Krisztus nélkül tenni tudnánk! És így az egész gyülekezetnek óriási áldása, hogy Krisztusra mindenhol, mindenben szükségünk van. „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek!” Miközben az e szavakból kicsengő dallamra figyeltem, hirtelen úgy éreztem, hogy mosolyognom kell. Azért mosolyogtam, amiért Ábrahám is mosolygott hajdan. Azokra gondoltam, akik arra törekszenek, hogy a régi hitet kiirtsák az emberekből és teljesen eltüntessék a földről. Mennyire dicsekednek ezek avval, hogy a régi módú, ósdi evangyéliumi hit is teljesen kipusztult, elmúlt már e földről. Olvastam már egyszer-kétszer, hogy én vagyok az utolsó e puritánok közül és hogy a faj már kiveszőben van. Már pedig ezt megcáfolom, mert kész vagyok azt elfogadni, hogy az utolsó vagyok e szolgálatban, de azt már nem, hogy velem együtt ez a fajta is elmulóban van. Vannak még sokan rajtam kívül, akik erősen megállnak a hitben. Azt mondják, hogy a mi régi teológiánk szintén kihalóban van, és hogy senki sem hisz már benne. Ez hazugság! Csakhogy hát azok bölcs emberek, akik ezt mondják és ezért kényszerítve vagyunk arra, hogy magunkra, mint elöregedett vénekre és aggokra tekintsünk. Az ő véleményük szerint éppen úgy kimentünk már a divatból, mintha csak vízözön előtti férfiak és asszonyok jelennének meg előttük az utcán. Igen, ők készek arra, hogy tüzünket kioltsák és bennünket kitiltsanak Izrael földéről. Ujságok, hírlapok, kritikák és a korszak különféle eszközei mind készek arra, hogy a mi sirdombunkon táncot lejtsenek. Csakhogy hát tegyétek fel a hálósipkát, jó emberek, kik az evangyéliumi rendnek a hívei vagytok, azután menjetek haza és aludjatok az igazak álmát, mert a ti végetek elkövetkezett. Így beszélnek a nyárspolgárok, de az Úr hadserege nem. Az ellenfél minduntalan felemeli szavát, de Krisztus nincs köztük. Nagyon keveset tudnak a Krisztusról, nem munkálkodnak az ő szellemében, nem emelik fel őt, nem magasztalják drága vérének evangyéliumát és ezért azt hiszem, hogy ha azt a keveset megtették, amit meg tudnak tenni, akkor sem jutnak semmire. Ha az apostoloknál bebizonyult, hogy „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”, akkor mennyivel inkább igaznak kell lenni az ellenzékieskedőknél. Ha Jézus barátjai nála nélkül semmit sem tudnak cselekedni, úgy nyugodt vagyok, hogy ellenségei sem tudnak semmit sem tenni ő ellene. Ha azok, kik Jézus tanítása szerint járnak és kebelén nyugszanak, nem tudnak semmit sem tenni nélküle, akkor biztos vagyok, hogy ellenségei sem fognak célt érni és ezért nevetem az ő hahotájukat és mosolygom az ő elbizakodottságukat. Mosolygok azért is, mert eszembe jutott egy történet, amely Angliában ment végbe, hol egy délután a prédikátor a maga ünnepélyes modorában beszélt, a hallgatóságnak pedig egy része figyelt, a másik része pedig aludt, ki amilyen hangulatban volt. Hatalmas, erős épület volt az, amelyben összegyülekeztek, olyan állapotban, hogy talán egy földrengést is kibírt volna. A dolgok szép nyugodtan folytak azon a délután, mígnem csak egyszerre felugrik egy őrült férfi, bocsánatot kér a prédikátortól és a lehető legkomolyabban kijelenti, hogy a következő percben kitépi az oszlopokat és rájuk ejti a házat. Egyben ki is ugrott a padból és odarohant ez az új Sámson az egyik főoszlophoz. Mindenki felállt. Az asszonyok közel voltak az ájuláshoz, a férfiak az ajtóhoz rohantak és az a veszély fenyegette a gyengébbeket, hogy a nagy tolongásban agyontapossák. Óriási kavarodás keletkezett, a rend teljesen felbomlott, senki sem tudta, hogy mi fog következni, mikor egy tisztafejű testvér, ki a szószék mellett állt, egyszerre helyreállította a nyugalmat. Az az érv, amellyel lecsillapította a hullámokat, az volt, hogy odakiáltotta a népnek: „Várjatok, hadd próbálja meg!” És ugyanígy hajlandó az ellenség ma is arra, hogy az evangyéliumot meghazudtolja és a kegyelem tanait szétzúzza. Remegtek, elfogott a félelem, nem tudtok a lábatokon állni? Legyetek nyugodtak, mert az ellenség hiú, üres dicsekvéseire, hogy szétveri a Sion házának falát, ez a legjobb felelet: „Próbáld meg!” - Ámen.