A középen való átmenet

(Spurgeonnak a „Metropolitan Tabernacle” épületben eltöltött 25 éves prédikátori működésének emlékére.)
Habakuknak az a fájdalom jutott osztályrészül, hogy olyan időben kellett élnie, amelyben az igazi vallás sajnálatraméltó állapotban volt. A népnek nagy része elpártolt az élő Istentől. Volt ugyan soraiban istenfélő csoport is, de az istentelen és bálványoknak szolgáló sereg rendkívül erős volt. Emiatt az Úr ítélettél fenyegette a népet és kijelentetett a prófétának, hogy a káldeusoknak betörése közel van. A próféta tehát telve volt rettegéssel az ő hazájának jövője miatt, látta ennek bűnös állapotját és tudta, hogyan kell végződnie. Az ő prófétálásának könyve az esedezésnek eme kérdésével kezdődik: „Mennyi ideje vagyon, Uram?” Szelleme elkeseredett benne a nép bűnei felett, szíve pedig megtört egy látomástól, amelyben az Úr által elrendelt fenyítéket szemlélte. Isten minden tanúinak illik így elkeseredni lelkükben, ha megszentségtelenítve látják Isten nevét és okuk van rá, hogy haragjának ostorától féljenek. A szívbeli irgalmasság nélküli ember nem lehet Istennek embere.
De Habakuk erős hittel bíró férfiú volt, ami igazán szerencse volt reánézve ilyen gonosz időkben, mert ha a szép időben szükség van hitre, úgy még annál inkább szükség van arra, ha a vihar közeledik: s ha az igazaknak hit által kell élniük még olyankor is, amikor a hajnal bekövetkezett, mennyivel inkább kell hitből élniük akkor, amidőn az árnyék meghosszabbodik, mert az éjszaka közel van. Azoknak, akiknek szívük van, hogy embertársaik bűnei felett sírjanak, buzgó szívet is kell bírniuk, hogy Istenhez ragaszkodjanak.
Ez a név: Habakuk, annyit jelent, mint átfogó. Róla pedig valóban el lehet mondani, hogy azok egyike volt, aki az ígéretet messziről látta, hitte és általfogta. Ő erősen tartotta azt Istennek jóságán és megnyugodott azon. Jövendöléseinek olvasásánál el vagyunk ragadtatva ama modortól, amellyel ő Istennek jelenlétét előadja. Nagyon megfelelően címezi meg könyvét terhes próféciának, melyet Habakuk próféta látott, mert az ő szemléletének élénkségében ő a legmagasabb fokú „néző”. Tapasztalja Isten jelenlétét és azt mondja, hogy a föld csendben legyen előtte. Látja az isteni utakat a választott nép történetében, érzi csontjaiba benyomulni a rothadást és elfogja őt a remegés. Előtte Istennek útja nagyon látható volt szellemi szemei előtt. S azért az ő hite épen olyan erős, mint aminő mély volt isteni félelme. Jövendölései azok, melyekben mi ama csodálatos evangéliumi nyilatkozatot találjuk, amely felett Pál sok prédikációt tart, t. i.: „Az igaz ember pedig az ő hitével él.” És szintén ez a jövendölés, amelyben a hitnek ama figyelemreméltó elhatározását találjuk, amidőn az elgondolható legrosszabb viszonyok közt mondja vagy énekli: „Mert a fügefa nem virágzik és semmi gyümölcs nem lészen a szőlőkben, megcsal az olajfának munkája és a mezők élést nem teremnek, kivesz a juh az akolból és nem lészen ökör az istállókban. Én pedig az Úrban örvendezek és vígadok az én szabadító Istenemben.” (Hab.3,17‒18) No, kedveseim, jó lesz az nekünk, ha sokat bírunk Habakuk szelleméből és az Isten iránti erős bizodalom által szilárd alapon állunk, akkor mi még azon esetben is, ha a jelennek és jövőnek szomorú ábrázatját látjuk, mégis minden kételytől megmentve leszünk, amennyiben arra bízzuk magunkat, akinek útjai örökkévalók. Az Ő tanácsa régi időktől fogva oly nagyszerű és dicső volt, hogy Ő benne kételkedni annyi, mint megrágalmazni őt. Az ő lénye pedig olyan változhatatlan, hogy csupán csak igazságot követünk el, ha az Ő megismétlődő kegyelmi cselekedeteire számítunk.
Ezen szövegben, amelyet ma reggel választottam ama 25-ik évforduló ünnepély alkalmából, amely a mi boldog összeköttetésünkre, mint pásztorra és gyülekezetre vonatkozik, három pontot látok, melyek mellett időzni óhajtok. Az első a próféta rettegése: „Uram, hallám a te beszédedet és megrettenek.” A második a próféta imája: „Uram, a te munkádat az ő esztendejének közepette elevenítsd meg, az ő esztendejének közepette.” A harmadik pedig a próféta kiinduló alapja: „Haragodban irgalmasságodról emlékezzél meg” a fejezetnek egyéb részeivel együtt, miután tényleg egy jogi alapot talál Istennek jelenlegi működésére nézve annak elbeszélésében, amit Isten Izraellel a régi időben tett.
Először tehát felhívnám figyelmeteket a próféta rettegésére: „Uram, hallám a te beszédedet és megrettenek.” Ez a szent félelemnek a rettegése, nem irtózat vagy borzalom, hanem isteni félelem. Olvassátok ezt az előbbi fejezet 20-ik versével összefüggően: „Az Úr pedig az Ő szentséges templomában vagyon! Rettegje azért őt (csendesüljön meg) mind az egész föld. Oh, Uram, hallám a te beszédedet és megrettenek.” Minden más hallgatásba hozatott és azután az ünnepélyes csendben hallotta Jehova szavát és remegett. Lehetetlen dolog a halandó emberekre nézve az, hogy isteni félelemmel el ne teljenek, ha Istennek jelenvaló voltáról tudattal bírnak. Felteszem, hogy Ádámnak érzülete a bűnbeesés előtt kevésbé átható volt, mert a bűnnek érzetét nem ismerte, de bizonyos, hogy reá nézve is valami ünnepélyes benyomást tett az, amidőn Istent, az Urat a nap hűvösebb szakában átvonulni látta és hallotta. Habár gyermeki bizodalommal van is eltelve, mégis a legártatlanabb ember is ezen fenséges jelenlétről egészen a porig kénytelen megindulni. Ezen esettől kezdve az emberek, bárhol is részesültek egy különös kijelentésnek kegyelmében, egyúttal mélyen megrettentek. Sok igazság volt ama régi hagyományban, hogy senki sem maradhat élve, ha Isten orcáját látja, mert a semmiségnek olyan érzete támad lelkében Isten közelben létének tudatában, hogy azok az emberek, akik e kegyelemben részesültek, képteleneknek érezték magukat az áldásnak súlyát elhordozni. Ézsaiás felkiált: „Jaj, nékem el kell vesznem, ... mert a Királyt, a Seregeknek Urát látták az én szemeim.” (Ézs.6,5) Dániel ezt mondja: „Semmi erő nem marada bennem.” (Dán.10,8) Ezékiel előadja: „És látám és esem az én orcámra.” (Ez.1,28) János pedig beismeri: „Mikor pedig láttam volna őt, leesem az ő lábai előtt, mint egy holt.” (Jel.1,17) Ti tudjátok hogyan kiált fel Jób: „Az én füleimnek hallásával hallottam Te felőled, most pedig íme az én szemem lát tégedet. Az okáért utálom, amiket mondottam és bánom a porban és hamuban.” (Jób 42,5‒6) Az angyalok, akik a létrán, melyet Jákob látott, felfelé szálltak, befedezték orcáikat, amikor Istenre néztek. Mi pedig, akik ezen létrának lábainál ülünk, mit tehetünk ugyan mást, mint azt, hogy a pátriárkával mondjuk: „Mely rettenetes e hely.” (1Mó.28,17) Habár a legnagyobb áldás is Isten kegyeltjének lenni, mégis valami rettenetes. A szűz anya, akit az Úr oly nagy kegyelemben részesített, áldott volt az asszonyok között, de épen ezen az alapon jövendöltetett meg neki: „Sőt, a te lelkedet is általhatja az éles tőr?” (Lk.2,35)
Áldott volt a férfiak közt az, akivel Isten, mint egy barátjával beszélt, de félelemnek és nagy homálynak kellett őt átborítania. Az ilyen gyenge teremtéseknek, aminők mi vagyunk, nem engedtetett meg, Istennek teljes fénye közt állani, ha mindjárt Krisztusnak közvetítése által enyhítve is van, anélkül, hogy a próféta szavaival fel ne kiáltson: „Megrettenek! Oh, ki ne félne téged, királyoknak királya.” Habakuk szent félelme még élénkebb lett a „beszéd” által, amelyet hallott. „Uram, hallom a te beszédedet” ami egy közlemény szerint átfordítva az evangéliumra vonatkozik, melyről Ézsaiás ezt mondja: „Kicsoda hiszen a mi prédikálásunknak?” (Ézs.53,1) De inkább az összefüggésben keressük ennek értelmét és ez odavezet minket, hogy arra vonatkoztassuk, amit Isten az ő választott népéért tett, amikor ez Páran pusztájából jött és „Isten elosztá a földet, tekintett és elolvasztotta a pogányokat”. A próféta tanulmányozta Izrael történetét és az elbeszélés minden fejezetében látta Istennek kezét, a Verestengeren és a Jordánon való átkeléstől kezdve, egészen a pogányok kiűzetéséig és az Izraelnek Kánaánban való letelepedéséig. Ő Isten beszédét Izrael történetében lelkének csendjében hallotta, az Úrnak cselekedeteit úgy látta, mintha újból megtörténtek volna és eltelt szent félelemmel és rettegéssel, mert látta, hogy habár Isten nagy kegyelemmel volt népe iránt, mégis haragra gerjed ennek bűnei miatt s bár gyakran kímélte őket kihágásaik mellett, mégis fenyítette és gonoszságaiktól el nem tekintett. A próféta arra gondolt, hogy miképpen ostorozta Isten Izraelt a pusztában és miképpen verte őt Kánaánban, amikor egyik zsarnok a másik után meghódoltatta és elnyomta. Emlékezett ama rettenetes ítéletre, melyet az Úr egyiket a másik után, sűrűn és háromszorosan bocsátott vétkes népére és előre kijelentett szavát megteljesítette: „A föld minden nemzetsége közül egyedül titeket ismertelek, azért megbüntetlek minden gonoszságtokért.” Ő tüzes betűkkel látta régen megírva Jehovának az ő választott népével való összeköttetésének történetét és azért kiált fel: „Uram, hallám a te beszédedet és megrettenek.”
Valószínű, hogy ezzel Habakuk a félelemnek egy másik forrására mutat, nevezetesen Istennek csendes beszédére az ő prófétai keblében, ahol az emberektől nem hallva, hirdettetett a bekövetkezendő bosszúállás, amelyet ő később szavakba foglalt és könyvének első fejezetében feljegyzett. Elővonultak a káldeusok, ez a keserű és hitetlen nép, kegyetlen és rettenetes, gyorsabb a párducnál, harapósabb az esti farkasoknál. Ezek siettek Júdea felé, hogy mint az erőszakos vadászok, rávessék magukat a zsákmányra és Habakuk szellemben az országot ezen benyomuló tüzes csapatok ütései alatt elpusztítottnak, fejedelmeit és királyait fogságba hurcoltaknak, az Úr kertjét zord sivataggá változottnak és magát Libanont is erdőségeitől megfosztottnak látta, melyet az erőszakosság keze mívelt. Ezen szörnyű szerencsétlenségtől való félelem remegővé tette őt, mert hiszen jól ismerte ezt, mivel Jeremiás alig talált elegendő könnyeket, hogy a káldeai fajt megsirassa. Nos, testvéreim, ha az Úr szolgáit odavezeti, hogy őrtornyaikból letekintsenek és a jövőt a múltból kitalálják, akkor mi is félünk. Ha mi egy bűnökben járó népnek Istentől reá bocsátott fenyítékeit a múlt évekből látjuk és abból egy bűnös népnek valószínű jövőjére a jelenben következtetést vonunk, akkor a mi szívünk is remeg a félelemtől, hogy majd Isten ezt a bűnben járó népet, amely között mi lakunk, megbüntetni fogja. Mi önmagunk miatt is félünk, mert mi is vetkeztünk.
Így tehát látjátok, hogy a próféta félelme ebből a három dologból állott: először egy szent félelemből, melyet Istennek közel való jelenléte befolyásolt, aki a gonoszságot el nem nézheti és remegés attól, hogy Ő, mint egy megemésztő tűz a nép ellen tör. Másodszor egy olyan félelemből, Isten útjainak a múltból való közléséből, melyet Mózesnek tudtára adott és amely Izrael gyermekeivel való bánásmódjából eredt, hogy t. i. Ő a tévelygő népet újból megostorozza. Harmadszor pedig egy további félelemből, mely árnyékát a jövőre veti, hogy az Úr fenyegetéseit, melyeket prófétái által olyan ünnepélyesen hirdet, megteljesíti és megengedi a káldeusoknak, hogy úgy bánjanak népével, mintha a tengernek halai volnának, melyeket hálóikba megfogni és megemészteni kell nekik.
Miután ezt a három dolgot összefoglalom, tovább megyek a prófétának különösebb félelméhez, amelyet rendesen elnéznek, de a szövegben igen világosan előlép. A próféta remegett az állami élet különös szaka felett, amelyen át a nép épen keresztülment. Ők, ha jól olvasom ezt az imát, épen az esztendő közepén vagyis az ő történetüknek középső szakába érkeztek. Habakuknak prófétai hivatala nem esett ama első időkbe, amikor Mózes és Sámuel prófétáltak, sem pedig az utolsó napokba, amidőn a világ vége megérkezett. Ő valószínűleg Krisztus eljövetele előtt
600 évvel teljesítette jövendöléseit s így eléggé a közepén az emberiség történetének, ha ez a történet az évezredekből egy hetet fog képezni, amint ezt sokan gondolták. Ami az izráelbeli népet illeti, úgy ez nagyon távol volt attól a naptól, amikor még „Efraim” gyermek volt, a nép életének középkorában élt, amikor a legjobbnak kellett volna benne kifejlődnie. A hős korszak elmúlt és a tetteknek ama költészet nélküli ideje jött meg, amelyben „a népek tűzre építenek és hiába munkálkodnak a nemzetségek”. (Hab.2,13) Emiatt kiált a próféta szeretetteljes könyörgessel: „Uram, az ő esztendejének közepette elevenítsd meg, az ő esztendejének közepette.” Ez a vonatkoztatás, melyet ma reggel tenni akarok, abból a tényből eredt, hogy mint „gyülekezet”, mi is elértük az esztendő közepét. A mostani pásztori felügyelet alatt mint a tengeri utasok az óceán közepén vagyunk, 25 mértföldnyivel vagy sokkal több esztendővel távolabb vagyunk kiindulásunktól és minden vitorlát kifeszítettünk, hogy a másik partra érjünk. Ami a szolgálatot illeti, amelyet nekünk még személyesen kell teljesítenünk, erre nézve biztosan az év közepén vagyunk, ha ugyan annak végéhez közel nem állunk. A természet folyása szerint nem várhatjuk, hogy több mint 25 évet elérjünk és olyan oktalanok sem vagyunk, hogy ezekre is számíthatunk, mi gyülekezetünknek egymáshoz való viszonyában az életnek közepére jutottunk s íme, ünnepeljük a mi ezüstlakodalmunkat.
Testvérek, az esztendő közepének vannak különös veszélyei és ez odavezette a prófétát, ahová most minket is vezessen, hogy imádkozzunk: „Uram, a te munkádat az ő esztendejének közepette elevenítsd meg, az ő esztendejének közepette.” Az ifjúságnak megvannak a maga gyengeségei, de ezek elmúltak; az öreg kornak is megvannak a maga gyengeségei, de ezeket még nem értük el. Rajtunk áll, hogy imádkozzunk azon veszélyek ellen, melyek minket az esztendők közepette fenyegetnek. Az élet közepe reánk úgy az egyesekre, mint a gyülekezetre nézve telve van különös veszélyekkel.
Nem vettétek-e észre, hogy az előbbi korszakok mind virágjukban múltak el, még mielőtt az öregségtől megőszültek volna? A paradicsom aranykorszakában és ennek teljességében szállott alá a nap, még mielőtt eljött volna a dél. A pátriárkák időszaka látott egynéhány keveset azon megvénült atyák közül, akik évszázadok tisztességét hordozták, de kevés nemzetség után az emberek hosszú életük mellett oly gyakorlottak lettek a bűnökben, hogy eljött a vízözön és megsemmisítette a korszakot, még mielőtt az hervadni kezdett. Azután jött a zsidóállam bíráival és királyaival s alig olvastuk, hogy Salamon az Úrnak egy nagy házat épített, máris észrevesszük, ,hogy Izrael elérte dicsőségének tetőpontját és az ő uralma már alászáll. Épen úgy volt ez az első század keresztyéni egyházával, amidőn látható szervezetté vált. Jól kezdte, mi hátráltatta meg tehát őt? Teljes épségében és erejében volt, mikor dacolt az oroszlánokkal és a császár kigúnyolta őt, de nem sokáig, mert íme, reá tette Konstantin az ő királyi kezét és az egyház beteg lett a király skroflijától (görvélyeitől), mely az anyaszentegyház betegségei közül a legkegyetlenebb. Ez a nyavalya rák gyanánt harapódzott bele épen a szívbe és tisztátalanná tette a lelket annyira, hogy az egyház, melynek Krisztus szellemi országát kellett képeznie s hozzá tisztának és hűnek lennie, a föld királyainak ágyasává vált. Az ő középkora a sötétségnek ideje volt, mely még most is kiveti szörnyű árnyékait a népekre. Úgy tűnik fel, mintha a társaságok az életnek középrészén biztosan áthaladni nem tudnának, hanem csak a kegyelemnek csodája által. A reggel tündöklő sugarakkal és fénylő harmatcseppekkel érkezik, de nem sokáig tart ez, forróvá lesz a nap és a mezők ellankadnak vagy pedig az ég fekete lesz a felhőktől és a napnak dicsősége elhomályosul. Ez az oka amaz ember félelmének, aki embertársait szereti, Istennek buzgóságát ismeri és népének gyengeségét tudja. Attól fél, hogy ez visszafordul a hűségtől, az első szeretet elhagyja és emiatt az Úr haragra indul, elmozdítja gyertyatartóját helyéből és a népet saját útjaira hagyja. Oh, Uram, én Istenem, ne engedd, hogy ez történjék itt ezzel a gyülekezettel.
Vajon miből állanak a középnek veszélyei?
Először: a vallásos mozgalmakban van az újdonságnak bizonyos ösztöne és ingere, amely kevés év alatt elhasználva lesz. Még jól emlékszem, amikor minket „kilencnapos csodának” neveztek és a mi kritikusaink azt jövendölték, hogy munkánk mihamar összeomlani fog. Hogy hiszen volt már előbb is ilyen mozgalom és azután elvonult, ez pedig egyike a többi pillanatnyi szappanbuborékoknak. A kilenc nap meglehetősen hosszan tartott, oh, bár követné azokat még kilenc ilyen. Istennek végtelen irgalmasságában. Nos, bármit is mondjanak a rágalmazók, mi tudjuk, hogy élet, erélyesség, üdeség volt mindenben, amit mi, mint gyülekezet tettünk, amelytől nehezen vártuk azt, hogy ez mindezen esztendőkön át tartson. Az ifjúi újság bizonyára elmúlt és az a veszély áll elő, hogy egy közösség nagyon megerőtlenül amaz erőnek el-elhagyásával, mely némelyeknél az összes erő volt, amivel egyáltalában csak bírtak. Hundington úrnő B.-hez írott egyik levelében azt parancsolja, hogy minden új mű bizonyos idő múlva élettelenné válni látszik, B. pedig erre azt jegyzi meg, hogy e tekintetben a mi első keresztyéni gyülekezeteink nagyon hasonlók voltak és hogy a korai eső után, amely a vetés idején esik, gyakran száraz idő következik, mielőtt a késői eső lejönne. Attól félek, hogy eme jámbor embernek megjegyzése szomorú igazsággal bír. Sokan vannak, kik egy csodálatraméltó tüzességből veszedelmes hidegségbe hűlnek le. Sajnálni való ez ott, ahol előfordul és mindig ottan kell félni attól, ahol még nem történt meg, mert hiszen ez a dolgoknak természetes folyamata. Kedves testvéreim, én könyörögtem Istenhez, hogy ha az, ami „esprit de corpo”-nak (a test szellemének) mondatik, elhagy minket, akkor az „esprit de Dieu” (Istennek szelleme) maradjon velünk, hogy ha az a szellem, aki a mi társaságunkat megnöveszti, úgy mint minden, mái megcsökken, akkor azáltal a Szellem által tartassunk még, aki mindnyájunkat az Úr Jézussal egyesít.
A közepén való átmenet azért is nehéz, mert azok a dolgok, amelyek előtt feltűnőek és csodálatosak voltak, rendesen megszokottá válnak. Nem tudom, hogy sokat tenne-é ez ki, ha gyakran az az eset is nem volna, hogy az újdonság ingerével már a lelkesedések is eltűntek. Remegünk attól, hogy azok, akik először hatalmasok voltak az imában most hanyagok lesznek az Úr előtt, s azok, akik sok áldozatot hoztak azt fogják gondolni, hogy már eleget tettek és azok, akik az Úrnak szentelték magukat, azt véljék, miszerint igen magas hangot adtak e tekintetben és ezen a módon már nem haladnak. Olyan gyülekezeti tagok, kiknek volt szeretetük az emberek lelkeihez és a bűnösök felkutatására, az Úrnak hatalmas vadászai voltak, hirtelen azt álmodják, hogy a további megerőltetéseket elhagyják és az Úr részére való munkát másoknak engedik át. Gonosz nap az, mikor a megelégedettség érzete ámít el minket, de az esztendők közepének ez a veszedelme.
Mindig féltem, hogy az Isten iránti bizodalomnak szelleme, akiben elkezdtünk, mi tőlünk távozni fog. A vallásos mozgalmaknál gyakori eset az, hogy az emberek gyengék, egyszerűek, megvetettek és számra nézve kevesek, Istenben bíznak és erősökké lesznek, de erejük bukássá válik. Ami kevély természetünknek hajlama ez, hogy Istenben való gyermekded bizodalommal felhagyunk, mihelyt az magát elég erősnek érzi, hogy önmagában bízzék. Isten az embereket nem sokak vagy kevesek által menti meg, és ha mi csak egy pillanatban is számbeli nagyságunkban dicsekednénk, és azt gondoljuk, hogy képesek vagyunk mindazt a munkát véghezvinni, amire vállalkoztunk, úgy megszomorítanók Istennek szellemét és ő szent buzgóságában a terméketlenségnek hagyhat át minket. Ettől inkább kell félnünk, mint minden egyébtől. Testvéreim, dicső dolog erőtlennek lenni, hogy Istennek ereje nyugodjék rajtunk. Dicső dolog szegénynek, kicsinynek és megvetettnek lenni, hogy az Úr az ilyen gyenge szerszámokat felvegye és azoknak használata által beléjük tiszteletet helyezzen. Szomorú dolog, ha a déli időnek jólétekor a gyülekezet keserűséggel illeti Istennek Lelkét az önbizodalommal és okot ád Neki arra, hogy szent jelenlétét elvonja tőle.
A másik veszély abból ered, ha kevély lesz az ember arra, ami végbement. Mikor az emberek megkezdik a munkát Krisztus számára, akkor azt érzik, hogy nélküle semmit sem tudnak tenni és Istenbe vetik bizodalmukat, aki őnekik erőt ád. Isten meghallgatja alázatos kiáltásukat és nagy dolgokat visz véghez általuk. De ha egy jó dolog véghezvitetett, mi hajlandók vagyunk így gondolkodni: „Megnyertük babérainkat. Viseltük a napnak terhét és forróságát, most már nyugodhatunk.” Ez romlására van az előhaladásnak. Semmit sem fogunk már tenni, ha azt gondoljuk, hogy eleget tettünk. Ismeritek a történetet ama festőről, aki széttörte festőtábláját, letette ecsetét és mondta feleségének, hogy soha többé festeni nem fog, mert a művészi tehetség eltávozott tőle. Mikor neje megkérdezte, hogy miként jött erre a szomorú felfedezésre, ezt válaszolá: „Az utolsó festmény, melyet elvégeztem, megvalósította eszményemet és kielégített engem, amiért is biztos vagyok benne, hogy mint festő, elvesztettem erőmet.” Bizonyára úgy van ez, hogy mindaddig alkalmasak vagyunk Krisztus szolgálatára, amíg érezzük, hogy még semmit sem tettünk és csak az elénk tett célunknak elején állunk. Azok, akik nagy tettek után szomjúhoznak, még ki nem merítették magukat; a veszély abban fekszik, ha mondjuk: „Elvégeztem napi munkámat, én lelkem nyugodjál!” Szívem legmélyében érzem az életnek középső óráját úgy részemre, mint részetekre, mert ekkor nem gondolnák sokan valami gonoszra, mint az olaszok, hogy megengednek maguknak egy déli álmot, pedig épen ez az idő, amikor az ellenség reájuk jő.
Van tapasztalati kevélység is, mely a gyülekezeteket és egyes egyéneket könnyen megszállja, miként a moha az öreg gyümölcsfákat mikor az esztendők közepén vannak. Azt érzik, hogy: „Mi most nem vagyunk többé a fiatal, együgyű, bárgyú emberek, akik egykor voltunk, nem ejt meg már minket a kísértés és nem téveszt el a tévely. Minden kétségen kívül egészségesek maradunk a hitben és tiszták az életben éltünk végéig.” Ez a testies biztonságnak tojása, melyből a hátraesés fénye kúszik elő s azért arra kell gondolnunk, hogy az esztendők középén vagyunk.
Ezenkívül azt vélem én, kedves testvérek, hogy minden keresztyénnek tudatával kell bírnia annak, miszerint mindnyájan, miután egy ideig a munkában haladtunk, könnyen megtámadva leszünk a fáradtságtól. Az Úrnak ígérete nélkül lankadttá válunk és meghalunk abban a hossz-futásban, melyet Ő számunkra elrendelt. A munka lankadtsághoz vezet és a szenvedés a türelmetlenséghez. Kegyelemre van szükségünk, hogy a természet fogyatkozását megakadályozzuk. Ha a természetes erők süllyednek, akkor elnyomottak leszünk, és azon panaszkodunk, hogy mi harcunk kemény és a mi munkánk keserű, ebbe pedig könnyen belekeveredik a csalódásnak érzete azért, mert mindazt nem vittük véghez, amit vérmes reményeink elvártak. Míg örülünk azon, hogy valami megtétetett, mert annyi sok bevégezetlenül marad. Ha ilyen fáradt a szív, akkor a szellem a távoli kilátásra és talán még nehezebb megerőltetésekre nézve összerogy és ez az életnek középső szakaszait rendkívül megnehezíti a Sión felé zarándoklónál. Hajlandók vagyunk arra, hogy hanyagokká váljunk az isteni szolgálatban azért, ami már megtörtént, habár beismernünk kell, hogy az eléggé kevés. A sátán tudja a mi gyenge pillanatainkat előnyére felhasználni és minket restekké tenni, ha ezt megteheti, azért óvjátok magatokat támadásaitól.
Ha mi éveken át az őrállókhoz hasonlóan a falon állottunk, akkor megvan a hajlandóságunk arra, hogy vigyázásunkban hanyagok legyűnk. Ha sok éven át ellenmondást szenvedtünk, akkor az a gondolat kerekedik felül, hogy dőreség még tovább is elkülönítve lenni és bölcsebb dolog az idő áradatával menni. Akkor az ellenség gúnyosan súgja: „Kicsoda vagy te és mit tettél tanúbizonyságoddal, elkülönített életmódoddal és a tiszta jámborság szigorával? Minden, amit véghezvitt jelentéktelenül elég! A világ még mindig a gonoszban fekszik és tévely még uzsoráskodik. Add fel a harcot, mert nem tudsz győzni.” Az esztendők közepén a fáradtság és hiány mellett hajlandó a szív engedni a pokoli sugalmaknak, azért testvéreim, igyekezzék az egész gyülekezet arra, hogy egy hatalmas ima szálljon fel a Megváltó Istenhez: „Oh, Uram, a te munkádat az ő esztendejének közepette elevenítsd meg!”
Jeleztem tehát a próféta félelmét és most másodszor oda akarlak vezetni, hogy a próféta imáját figyeljétek meg. „Oh, Uram, a te munkádat elevenítsd meg.” Az ő első kérése az újra való megelevenedés. Ezt véli ő: „Urunk, onts mi belénk új életet. Élettel kezdődött a dolog, de minden, ami körülveszi, arra törekszik, hogy meghaláshoz hozza, azért Uram elevenítsd meg újra, adj neki egy második születési napot és az első szeretetnek minden erejét és erélyét állítsad újra fel. Adj nekünk pünkösdöt, esedezünk hozzád. Adjad mindazokat a szellemi adományokat, amelyek a tüzes nyelvekkel jöttek és így gazdagíts meg minket újonnan. Eleveníts meg újra minket! Segíts, hogy újra kezdhessünk, hogy elülről kezdve ismét hozzáfogjunk.” Ez a kérés s nékem úgy látszik, hogy ez egyike a legbölcsebbeknek azok közül, amelyek egykor a prófétai ajkakról eredtek. Használjuk ezeket. Urunk, íme, mi 25 évig együtt valánk, engedjed, hogy olyan üdéknek érezzük magunkat, mintha futásunk csak épen most kezdődött volna meg. A mi ifjúságunknak harmatját adjad vissza nekünk, hogy a mi első munkánkat megtenni tudjuk, sőt még többet is. Adjad, hogy az öregségnek érettségével az ifjúságnak élénkségével bírjunk s engedjed, hogy a te utaidon szaladjunk anélkül, hogy ellankadnánk, mert a te szellemed megelevenített minket. Maga a mi életünk egyedül csak te tőled függ, oh, lehelj még egyszer reánk.
És ez az élet, amint én ezt értem, magára az Isten népére jöjjön, elevenítsd meg a te munkádat. Micsoda az Istennek munkája? Íme, ez az Isten népe, mert mi vagyunk az Ő népe. Magára a gyülekezetre kell jönnie az igazi megelevenedésnek. Minden gyülekezetben sok olyan dolog van, ami nem Istennek munkája s mi nem azt kérjük, hogy az ilyen munka eleveníttessék meg, hanem inkább, hogy félretétessék, de bárhol is található olyan, ami Isten munkája, Krisztusnak indulatja szerint, mint az őszinte ima, hit, remény, szeretet, odaadás, ott komolyan ezt kiáltjuk: „Oh Uram, elevenítsd meg munkádat!” Csak az élő szentek, a szó sajátságos értelmében, képesek az újbóli elevenségre. Csak mi, akikben már van élet, nyerhetünk újból való megelevenedést. Oh, Uram, elevenítsd meg a te népedet!
Ő azt véli, hogy mi közülünk mindnyájában Istennek munkája van, mert mindegyikünknek szüksége van a megelevenedésre. Oh, bárcsak most küldené ezt nekünk Isten, úgy hogy mi, ha itt-ott ősz hajszálak mutatkoznak rajtunk és mi ezt nem tudjuk, az Ő Szelleme által ismét fiatalokká váljunk. Ha a mi életünk patakja elapadni készül, érintse az Úr a titkos forrásokat és árasszon el minket újra a szent hullámokkal. Hogy magunkat az esztendő közepének veszélyeitől megmentsük, szükségünk van arra, hogy velünk új élet közöltessék.
De a próféta Istennek munkáját véli úgy az ő népével, mint azokban bent. Hozna bár az Úr új életet az ő dolgaiban. Borzasztó valami az, mikor az embernek holt gyülekezeteket kell látnia. Én ilyesfélét saját szemeimmel láttam. Emlékszem reá, hogy egyszer egy olyan kápolnában prédikáltam, ahol a gyülekezet nagyon lezüllött és maga az épület is úgy nézett ki, mint egy sír, habár egyik estén telve is volt. Az énekesek hosszúra nyújtott hangon síri éneket énekeltek, mialatt a gyülekezeti tagok úgy ültek, mint a süketek. Nehezemre esett a prédikálás, nem akart ez menni. Úgy látszott nekem, mintha holt lovakat hajtottam volna. A prédikáció után láttam, hogy két diakónus, a gyülekezetnek két oszlopa, a sekrestye felé fordult közömbös állásban. Kérdem őket: „Önök a diakónusai ezen gyülekezetnek?” Ők tudtul adták nékem, hogy ők az egyedüli diakónusok, mire azt feleltem, hogy ezt gondoltam én is. Magamban hozzátettem, hogy én, miután láttam őket, megértettem oly különböző dolgokat, amelyek különben rejtély lettek volna számomra. Egy holt gyülekezet volt itt, hasonló az egykori tengerész hajójához, mely holtakkal volt megnépesítve. Diakónusok, tanító, prédikátor, gyülekezeti tagok, mind holtak és mégis olyanok, kik az életnek látszatát viselik.
Kormány nélkül ring a hajó, Nem hajtja mostan semmi szél, Nincs rajta egy munkálkodó, Fedélzetén üres a tér.
Mert íme, annak belseje,
Mind holt tetemmel van tele.
Az Úr őrizzen minket attól, hogy ilyen holt nép legyünk. S azért nehogy ilyen állapotba jussunk s ebbe könnyen juthatunk, úgy hogy igazi buzgalom, élet és erély helyett holt ósdiság, lusta állhatatosság uralkodhat. Fel kell kiáltanunk: Elevenítsd meg munkádat. Azután a próféta egy új kijelentést kér: „Esztendejének közepette jelentsd meg.” Ha elevenné tettél minket, akkor van erőnk valamit megismerni s azért jelentsd ki az igazságot nekünk. Nem azt gondolta-e eme kérdéssel, hogy az Úr jelentse ki, miszerint ez a munka az Ő sajátja? „Elevenítsd meg a te munkádat”, hogy az emberek ne mondják: „Ez egy olyan fellelkesedés volt, melyet az emberek szelleme néhány éven át fenntartott”, hanem kénytelenek legyenek beismerni, hogy Isten tette újjá ezt, mert megmaradt és tovább tart. Oh, Urunk, a mi ügyünkben adjad tudtára a világnak, hogy a Te munkád ez, mert nem hagy el. Hozz újra megtéréshez seregeket, elevenítsd meg újra a gyülekezetet, szaporítsad a népet újból, nagyobbítsd meg az örömet, öntsd ki Szentlelkedet tanúbizonyságaidra újból az azt követő jelekkel.
De én azt hiszem, hogy különösen azt véli: Jelentsd ki önmagadat. Az esztendők közepette jelentsd ki magadat óh Jehova, a Te gyülekezeted közepette jelentsd ki erődet, amely szabadít. Jelentsd ki a Te egyszülöttednek személyét és feláldozását, akiben a Te kegyelmed és bosszúállásod oly csodálatosan egyesül. Jelentsd ki a Szentléleknek hatalmát, aki a bűnből kihozza és azután megvigasztalja az embert, miután a bűnöst a kereszthez vezeti. Önmagadat jelentsd ki örök Atya, hogyan vonod kebledre az elveszett fiút, a szeretetnek csókjával. Megcsókolod és hazatérése alkalmából nagy lakomát rendezel. A próféta epedett azután, hogy Isten az ő népe között megláttassék és ez mindenek felett a mi szívünknek óhaja. Oh, testvéreim, hiúság és hiábavalóság azt gondolni, hogy az emberi beszédből, énekből vagy istentiszteletből valami jó jöhet ki, ha nincs mellette Isten. Természetfeletti erőnek kell működnie, mert máskülönben az emberek a sötétségből sohasem fognak a világosságra átjönni vagy pedig a halálból az életre feltámadni. Mi értéke van a gyülekezetnek, ha annak közepette nem jelenti ki magát az Úr? Írjátok falaira ezt a szót: „Icabod”, mert oda van dicsősége, ha az Úr eltávozott tőle.
A próféta azért könyörög, hogy az Úr az ő gyülekezetének ismét megtegye azt, amit a régi időben tett. Mi épen az egész fejezetet elolvastuk s minő csodálatos költészet ez? Mi csak igen prózai módon tudjuk véleményét összefoglalni. Először kiemeljük a prófétával az isteni magasztosságnak kinyilvánulását. „Béfogá az egeket az ő dicsősége és az ő dicséretével rakva a föld. És az ő fényessége olyan volt, mint a napnak világossága és ő mellette az ő szarvai.” (Hab.3,3-4) így láttatott meg Jehova, a mi szívünk imája pedig ez: „Uram, mutasd meg magad ismét úgy. Még egyszer jelentsd ki dicsőségedet. Nyújtsd ki ama kezedet, amelyből a hatalomnak szarvai jönnek elő. Plántálj tiszteletet az emberek megtérésébe és megmentésébe, hogy lássa a tömeg, milyen dicső az Úr, a mi Istenünk”.
Jegyezzétek meg, hogy miként beszél a próféta Istennek hatalmáról az ő ellenségeivel szemben. Itt a midiániták Izrael ellen vonultak oly nagy számmal, hogy miként a sáskák megszámlálhatok nem voltak, de az Úr megverte és megsemmisítette őket egészen. Halljátok csak, hogyan írja le a próféta az ő leveretésüket: „Láttam a Khusán sátorainak romlásait, a Midián földének kárpitai reszkettek.” És mégis lehetséges volt, ha Jehova megjelent, megverni őket. Nos, a mi imánk az, hogy az Úr oly dicsőségesen világítson az ő egyházának közepette, hogy a tévhitűség és a hitetlenség hatalmasságai reszkessenek az ő jelenlététől. Reájuk néztem az ő sátraikban és megláttam, hogy az ő bálványaikban és isteneikben mennyire megsokasodtak. Ránéztem függönyeikre, hogy a testi bölcsességnek minő kevély szavai szóltak azok mögött a Legmagasságosabb ellen és ezt monda a szívem: „Hadd lakozzék az Úr az ő népe között és ismertesse meg hatalmát, mint az előbbi időkben, akkor majd ezek a sátorok szomorú állapotba jutnak és végleg elmúlnak.”
Ez alatt a próféta az egész természetet Isten alá rendelve látja és lelkesült hangon énekli: „Avagy a folyóvizek ellen gerjedt-e fel a Te haragod Uram, avagy a tenger ellen-e, mikor ülnél a Te lovaidon és a Te szabadító szekereiden?” Ha Isten övéivel van, akkor minden dolog az ő oldalaikon van, az égi csillagok értük harcolnak, az örök előrelátásnak kerekei telve szemekkel, gondos bölcsességgel forognak és az áldásnak tanácsát viszik keresztül. „Azoknak, akik Istent szeretik mindenek egyaránt javukra vannak; kik az Ő végzése szerint hivatalosak.” (Róm.8,28) És mindaz, mondja ő, az ő népének megmentése végett tétetett. Fáraó és az ő serege a tengerbe fullasztatott, de mikor Jehova jött, hogy az ő népét megszabadítsa, a tengernek habjai nem boríthatták el. „Te általmentél seregeddel a tengeren, a nagy vizeknek rakásain.” Nem láttátok-e a sereget és a szekeret a tenger közepén keresztül vonulni, mialatt az örök király mindkét oldalról kiküldi nyilait úgy, hogy népét megszabadítja? Ez a képletnek beszéde, de a valóság felülhalad minden költészetet. Isten van az övéivel hatalmával és felségével, az igazság pedig, melyet ők oltalmaznak, olyan mint egy zászló, mely magasan lobog állandó győzelemre. Csak az Úrra kell várnunk az imában és az Ő orcáját igazságban kell keresnünk, amennyiben szívből kiáltjuk: „Oh, Uram, elevenítsd újra a Te népedet!”
Harmadszor figyeljük meg a próféta alap okait, hogy azok a mai reggelen a mieink is legyenek.
Először ez az oka volt: „Uram, ez a Te munkád s azért elevenítsd meg.” Az ő szájából vesszük ki a szavakat és hasonló módon imádkozzunk: „Uram, ha ez a mi munkánk, akkor vess annak véget, ha ez emberi mű, úgy törd le, de ha a Te munkád ez, elevenítsd meg.” Nem mondtuk-e a mi lelkűnkhöz, hogy mi nem akarunk egyebet prédikálni és egyebet hinni, csak azt, ami Istentől a szentírásban kijelentetett, de a kijelentés ellenségeinek még hajszálnyit sem engedünk az ő úgynevezett tudományosságukért és gondolkodásukért? Nem úgy van-e ez? Mi atyáinknak régi zászlaját emeltük fel és Isten kegyelmének tanait prédikáltuk, amelynek gyökere és csillaga Krisztus, a megfeszíttetett, a hívő emberek közbenjárója. Ez volt a mi egyedüli témánk, prédikációnk és tanításainknak főtárgya minden időben. Nos, Uram, ha ez nem a te igazságod a Te nevedért, semmisítsed meg és ne engedjed, hogy azt tovább kövessük, de ha ez a Te igazságod, nyomtasd reá pecsétedet itt és minden egyéb helyen, ahol Jézus neve hirdettetik. Ez jó hivatkozás. „A te munkád ez. Mi azt nem tehetjük meg, nem akarjuk megkísérelni annak megtevését, de ha Uram ez a tied, akkor neked kell megtenned, tartunk téged a mi alázatos hitünkkel.” A legjobb alap azonban az az egy, amelyet megnevez: „Haragodban irgalmasságodról emlékezzél meg!” Oly megnyugvás ez, mely mindegyikünkre illik ‒ irgalmasság, irgalmasság, irgalmasság. Megverhetnéd ugyan mindkettőt, a pásztort és a nyájat, de légy irgalmas! Eltaszíthatnád ugyan a gyertyatartót és minket sötétben hagyhatnál, de haragodban emlékezzél meg irgalmasságodról. Te látod a szív hidegségét és az eljárásban való hűtlenséget azok némelyikénél, akik megvallanak téged s azért a pusztulásnak haragját kibocsáthatnád, de Uram, gondolj irgalmasságodra! Gondolj reájuk, mert hiszen ismered őket. A Te tulajdonságaidnak, melyek drágák nekünk, egyike a kegyelem. Gondolj kegyelmedre az örökkévaló szövetségben, mikor kiválasztottad népedet. Gondolj kegyelmedre ezen szövetség pecsétjében, mikor egyszülött fiad a halálba adatott. Gondolj mindazon kegyelemre, mellyel hozzánk voltál a mi keserűségünk sok napjaiban. Gondolj kegyelmedre és részesíts minket még kegyességedben, nem azért, mintha bennünk vagy rajtunk valami jó volna, ami a Te szeretetedet kiérdemelhetné, hanem a Te irgalmasságodért. A te saját szabad, gazdag, korlátlan kegyelmed, a te irgalmasságodért „elevenítsd meg munkádat az esztendőknek közepette.” Jó alapok ez, használjátok fel. A fejezetek más részében még egy alapok található és pedig: „Nagy csodákat míveltél, óh Urunk, tegyed ezt újból ez esztendőknek közepette.” Itt meghallgattad a mi imáinkat, Urunk, hallgasd meg imáinkat az esztendők közepette, íme, hallgasd meg! Itten segítettél a gyengéken az erősök ellen, Urunk, erősíts meg minket ismét. Itten te a legnagyobb bűnösöket Jézus lábaihoz hoztad, Urunk, tedd ugyanazt újból! Ez a mi imánk. A pusztán keresztül való valamennyi átvonulásodon, amerre a te népedet vezetted és ellenségeit előtte szétszórtad, ahol a sziklák vizet adtak nekik és az egek kenyeret hintettek, a te kegyelmednek mindezen csodáinál a régi időben néped mellett, miután még most is a te néped, „elevenítsd meg munkádat az esztendőknek közepette.”
Itten megjegyzem, hogy a próféta, miután imádkozott és az okokat érvényre hozta, lelke pedig megnyugodott, leült és három dolog volt, aminél szelleme megmaradt. Mialatt a jövőt nézte, látta a káldeusok sisakjainak fényét és az ő kegyetlen kardjaiknak csillámlását. Látta, hogy az egész ország pusztasággá változott és őrhelyéről látta, hogy a fügefák nem virágoztak, a szőlőtők nem hoztak gyümölcsöt, az olajfák elszáradtak, a tulkok nem bőgtek, a juhok akla elnémult, az éhség ellepte az egész országot és ő monda: „Uram, hadd jöjjön minden amiként én azt láttam, de a te útaid örökkévalók és a legsűrűbb sötétségben is mindig keresztülvitted akaratodat. Téged soha le nem győztek és te sohasem hagytad el a népedet s azért örülni akarok az Úrban, örvendeni akarok az én üdvösségemnek Istenében.” Ez az álláspont, amelyre nézve kívánnám, hogy mindnyájan abban találtassatok. Biztosítottak minket emberek, kik a jövőből sokat vélnek tudni, hogy szörnyű idők fognak jönni. Ha úgy van ez, nem kell megijednünk mert az Úr uralkodik. Ragaszkodjál az Úrhoz, testvérem és örvendhetsz az Ő nevében. Ha a legrosszabb a legrosszabbra jön, a mi menekülésünk Istenben van: ha az egek leesnek, az égnek Ura állva marad, ha az Úr az ég alatt nem gondoskodhat övéiről, akkor az egek felé viszi őket és vele lesznek minden időben. Azért, ami titeket illet, nyugodjatok meg, mert felkeltek és a ti állapototokra álltok a napoknak végén.
Azután egy másik szellem hatott Habakukra. Íme, monda, miután Isten mindezen csudákat a régi időben megtette és képes azokat ismét megtenni, ennélfogva vissza akarok térni az én munkámhoz a mélyen lecsüngő felhők dacára, mert „az Úr az én erősségem és olyanná teszi lábaimat, mint a szarvasnak lábai,” mint a zergének lábai a hegyek csúcsain „és megengedi nékem, hogy az én magas helyeimre menjek”. Oh bár volna az Úrban való megoltalmazásnak és erősségnek eme bizodalma mi bennünk! Mi a középen való átmenetben vagyunk, de van Istenben hitünk, akkor minden biztos. Mennünk kell és a mi kötelességünk teljesítésénél átugorhatunk a hegyeken és halmokon s nem fogunk félni, hogy hibás lépést tesznek lábaink. Istenünk nélkül elestünk, de Istennel járva, sohasem csuszamlanak ki lábaink. Ő megőrizi szenteinek lábait és ha az Istentelenek a sötétségben elhallgatni fognak, akkor meglátjuk az Úrnak erejét.
Miután ő úgy érezett, hogy mindenkor bízhatnék Istenben, aminek meg is kell történnie és hogy meg fog tartatni, bármi is forduljon elő, mit mond itt a próféta? Hazamegy mesterségéhez s miféle mesterség ez, miből áll az? Az ő beszédének utolsó mondatára mutat, ami nem is mondat, hanem az ő imájának zárszava: „Dicséretet éneklek vigasságtevő szerszámokban.” Mintha mondaná: „Minden más, amit nekem megtennem kell, nem egyéb, mint az, hogy szeressek, énekeljek és várakozzam, míg az angyalok jönnek és engem királyukhoz visznek.” „Minden, amit tennem kell” úgy látszik, mintha ezt akarná mondani: szeretném pedig, ha ti ugyanezt mondanátok: „éreznünk lehet, hogy minden biztos az örökkévaló kezekben.” Én pedig:
Dicsérem őt, míg tart lélegzetem
S ha hangom a halálban megtörik, Szívemben zengjen hálaénekem, Dicséretem az sohasem szűnik. Míg tart az életem és túl ezen: Örökké zengem hálaénekem!