Egyik legdrágább jelenet ez az egész János-evangéliumában, amelyben arról van szó, hogy Jézus hogyan fogadja vissza az Ő hűtlen, gyáva, bukott tanítványát a szolgálatba, és hogyan erősíti meg ebben mindhalálig. És a mi számunkra most különösen azért drága ez az Ige, mert talán éppen az elmúlt heti evangélizáció hatása alatt sokan vannak közöttünk, akik arra várnak, hogy Jézus visszafogadja, elfogadja és megerősítse őket az Ő kegyelmébe és szolgálatába. Nos, hát hogyan történik ez?
Először is úgy, hogy Jézus keresi az alkalmat arra, hogy megszólítson, mégpedig olyan hangon, amit az ember egyáltalán nem várt volna! Tudjuk ugye, hogyan viselkedett Péter a főpap udvarában? Nem merte vállalni a megcsúfolt Krisztushoz való tartozást, megtagadta a Vele való közösséget, hűtlenül cserben hagyta Megváltóját, amikor bizonyságot kellett volna tennie Róla! Igazán gyalázatosan viselkedett! És mégis, Jézus nem hogy elfordult volna tőle, amint megérdemelte volna, hanem éppen ellenkezőleg: fokozottan feléje fordult minden figyelmével. Emlékeztek még rá, hogy feltámadása után, amikor az angyallal üzent az asszonyok által, azt mondta nekik: “De menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok őt, a mint megmondotta néktek.” (Mk 16,7) Tehát külön is üzent Péternek! A Galileai tónál olyan jelenetben ismertette meg magát a halászó tanítványokkal, hogy Péter kénytelen volt ama első halász-jelenetre emlékezni, amikor elhívta őt az Úr az apostolságra. Most pedig az ebéd végeztével külön, négyszemközt is előveszi Pétert, de most sem azért, hogy szemére hányja a múltat, hanem éppen azért, hogy elfedezze a múltat és újrakezdjen vele mindent.
Látjátok, ez a kegyelem! Ilyen az Ő szeretete! Amikor vétkezik ellene valaki, amikor nagyon rászolgált arra, hogy az Úr elforduljon tőle, ne törődjön vele, magára hagyja: akkor még Ő, az Úr készít alkalmat a találkozásra, a jóvátételre, a megbékülésre. Én bántottam meg Őt, és még Ő jön utánam! Én nem törődtem Vele, és még Ő keres engem! Én tagadtam meg Őt, és még Ő akar békíteni! Igazán úgy van, ahogy a zsoltáros mondja: “Előmbe jön az én kegyelmes Istenem!” (Zsolt 59,11) Előmbe jön, mint a tékozló fiúnak az atyja, aki fia elébe futott kitárt karokkal, hogy megkönnyítse a visszatérést, hogy bátorságot adjon, hogy észrevétesse: szabad az út visszafelé, őhozzá!
Most, az evangélizáció alkalmával történt, hogy az egyik résztvevőt megszólította valaki és megkérdezte tőle, hogy miért jön ide, mit keres itt? Az illetőt roppant megdöbbentette a kérdés. Az ám, mit keresek én itt - gondolta magában -, hát miért is vagyok én itt? És nem tudott rá választ adni önmagának. Mert valahogy úgy akarata ellenére sodródott bele. Hát mit is keres ő itt? Szinte fölborult benne a belső egyensúly, amíg végre megvilágosodott előtte, hogy nem is ő keres itt valamit, hanem Jézus keresi őt! Lám azért van ő itt, azért kell itt lennie, mert Jézus utána jött, alkalmat készített arra, hogy őt négyszemközt elővegye. Igen, ez egészen bizonyossá vált előtte!
Hát előtted bizonyossá vált-e már, hogy Jézus keres?! De milyen régóta keres! Milyen sok drága alkalmat készített már, amiben elébed jött, hogy megkönnyítse számodra bűneid fölszámolását, az egész régi életed lezárását, és egy új, tiszta, szent élet újrakezdését! Amikor ezt megértette az egyik asszonytestvérünk most, az evangélizáción, szinte nem akarta elhinni, hogy ez igaz! Hogyan jöhetne őelébe is az Úr az Ő kereső szeretetével, megbocsátó kegyelmével, mikor ő erre semmi okot nem szolgáltatott?! Így mondta ez a testvérünk: Én soha nem foglalkoztam Vele - tudniillik az Úrral - behatóbban, komolyabban és most látom, hogy Ő mennyit foglalkozik velem! Hogy lehet ez?! Elfogadhatom én ezt? Hát Péter mivel tette érdemessé magát arra, hogy így szóljon hozzá Jézus? Hát jóvátehette már valamivel a hibáját, derekasan fáradozott, tusakodott az Úr ügyéért? Ugye nem tett semmit Péter sem! Jézus tett valamit - óh, de nagyon-nagyon sokat! Kifizette helyetted az adósságot, elszenvedte helyetted a büntetést, meghalt érted a kereszten, megszerezte számodra a bocsánatot, elkészítette a helyedet a mennyben, elfedezte bűneidet a vérével, és mikor mindent elvégezett, ami a megváltásodhoz, az üdvösségedhez szükséges volt: megkeres, alkalmat készít a veled való négyszemközti találkozásra, belenéz a szemedbe és megkérdi: Szeretsz-e engem?
Tehát olyan kérdést tesz föl, amiből kiderül, hogy Ő már mindent megbocsátott! Tudniillik ez a kérdés, hogy szeretsz-e engem, arra döbbent rá, hogy hát szabad nekem mindazok után, amik történtek, szeretnem Jézust?! Lehetséges nekem még egyáltalán a legdrágább kapcsolatba, a szeretet viszonyulásába kerülnöm az Úrral? Hát kész engem elfogadni, és velem mindent újra kezdeni? Hát hajlandó mindent elfeledni, és úgy tekinteni rám, mintha semmi se történt volna? - Szeretsz-e engem? - mintha azt kérdezné: érzed-e te Péter, mennyire szeretlek én téged? Érzed-e, hogy most fogsz majd engem igazán szeretni, most, amikor átjárja lelkedet az én bűnbocsátó szeretetem melege, most, amikor megtapasztalod, amikor magadon tapasztalod meg, mit jelent a kegyelem! Most szeretsz te engem igazán, halálosan, elszakíthatatlanul, megbánhatatlanul, örökké tartó szeretettel!
Igen, mert az igazi szeretet Krisztus megbocsátó szeretetének a visszfénye! Vagyis: akkor kezdem igazán szeretni Jézust, amikor belekerültem az Ő megváltó szeretetének a sugarába, fényébe és melegébe! És amikor most megkérdi tőled az Úr: Szeretsz-e engem? - ezzel mintegy tudatosítani akarja benned, hogy elfogadtad-e már az Ő nagy, halálos szeretetét? Támasztott-e már benned csak egy kicsi viszont-szeretetet is az Ő éretted hozott áldozata? Belesugárzott-e már a szívedbe az Ő megváltó szeretetének a fénye? Lehet, hogy csodáltad Őt eddig, vagy tisztelted, sokra tartottad, nagyra becsülted, bizonyos félelemmel tekintettél és gondoltál Rá - de szeretni csak úgy lehet Jézust, ha előbb elfogadtad az Ő megváltó szeretetét!
Ezzel a kérdéssel: Szeretsz-e engem? - úgy állít oda Jézus maga elé, mint bocsánatot nyert bűnöst. Szeretsz-e engem? - Van-e a szívedben nemcsak hódolat, csodálat, hanem szeretet Jézus iránt, mert ha van, akkor ez már bizonysága annak, hogy belehatolt a szívedbe az Ő szeretete. Föl tudod-e fedezni a magad szívében a szeretetnek akármilyen kicsiny, de élő szikráját Jézus iránt? Mert ha igen, akkor az már a bűnbocsátó, Megváltó isteni szeretet visszfénye ott benned! Erről ismerheted meg, hogy valóban a kegyelemben vagy-e már, hogy tudniillik szereted-e már Őt? Tehát nem arról, hogy már nem vétkezel ellene, nem arról, hogy mennyire tökéletes a Krisztus-követésed, hanem arról, hogy szereted-e már, tudod-e már szeretni Őt?! Jézus mintegy belehajol a szívedbe és megnézi, hogy látja-e benne önmagát - tükrözi-e már a szíved az Ő feléd sugárzó szeretetét -, tehát: Szeretsz-e engem? Háromszor is megkérdezte Pétertől az Úr. Azt olvassuk, hogy amikor harmadszor is megkérdezte, szeretsz-e engem, megszomorodék Péter. Nem azért, mert attól félt, hogy Jézus nem hiszi el neki, hogy ő igazán szereti Őt, hanem azért, mert nagyon fölelevenedett benne az a szomorú emlékű éjszaka, amikor háromszor megtagadta Mesterét. A megbocsátó isteni szeretet fényébe került bele a maga hitványsága. Érdekes: Jézus egy szót sem szólt erről és mégis a harmadik kérdéssel ráfájdul Péter lelkére minden, amit vétkezett. Csodálatos ereje van a bűnbocsánatnak: egyszerre keserűvé, utálatossá, fájdalmassá lesz tőle a régi bűn. Semmi sem tudja úgy megutáltatni az emberrel az ő bűneit, mint a bocsánat! Semmi sem tudja úgy kiégetni a szívéből a bűnnek még a gyökerét is, mint a bocsánat. “Megszomorodék Péter, hogy harmadszor is mondotta vala néki: Szeretsz-é engem?” (Jn 21,17b) Ismered-e ezt a megszomorodást? Nem elég ismerned a bűneidet: el kell jutnod a teljes megszomorodásig. Rettenetes dolog az, amikor az ember tudja pontosan: hogyan, mikor, és mit vétkezett, de nem tudja megutálni a bűnt, nem fáj neki, nem tud sírni rajta, nem tudja szíve szerint megbánni, s megszomorodni, mint Péter! Ezért nem képes megtérni sok ember, annak ellenére, hogy már mindent tud, már minden szükséges ismerete a megváltásról megvan, annak ellenére, hogy szeretne is megtérni, - de nem lehet! Aki még nem szomorodott meg amiatt, hogy vétkezett az Úr ellen, hogy megtagadta Jézust: az még sohasem állott igazán az Ő megváltó szeretetének a fénysugarában, az még nem ismeri teljesen Jézus megváltó halálának az erejét, a bűnbocsánat fájdalmas örömét, fölszabadító erejét. Boldog megszomorodás ez! Ez az, amiről a Bibliában ezt olvassuk: “Az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez!” (2Kor 7,10) Erre mondja Jézus a Hegyi Beszédben: “Boldogok, a kik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt 5,4)
Az eredeti szövegből kitűnik valami, amit a magyar fordítás nem ad vissza. Péter ugyanis nem azzal a szóval válaszol, amivel Jézus kérdez. A görögben két szó is van a "szeretni" ige kifejezésére. Jézus a szeretet maximuma iránt érdeklődik Péternél, ő viszont a maga szeretete minimumáról tesz bizonyságot. Jézus másodszor is a szeretet maximumát kérdezi - azt a szeretetet, amivel Ő tud szeretni -, de Péter megint csak a minimummal válaszol. Harmadszor már Jézus is a minimumot kérdezi, mintegy jeléül annak, hogy ez is elég ahhoz, hogy Péter újra apostol legyen. Amikor Péter szerényen, alázatosan megint csak a maga szeretete minimumáról tesz bizonyságot, Jézus visszaadja a pásztorbotot a kezébe: “Legeltesd az én juhaimat!”
Akármilyen botladozó, erőtlen, nyavalyás is a te szereteted Krisztus iránt, Ő mégis fel tudja használni, sőt, éppen az ilyent tudja legjobban fölhasználni. Ne mondd hát, hogy te gyenge vagy, nincs semmi gyakorlatod: fogadd el, hogy rögtön szolgálatot bíz reád, azonnal bevon az Ő szolgálatába. Aki megismerte az Úr szeretetét, annak Jézus rögtön munkát ad, arra azonnal emberi lelkeket bíz, bárányokat: fiatalokat, juhokat: idősebbeket! Mintha azt mondaná: Szeretsz-e engem, igazán szeretsz-e engem: nos, itt van ez a gyermek, itt van ez a felnőtt, a velük való bánásmódban mutasd be, mennyire szeretsz engem! Úgy szeress engem, hogy amazok megérezzék ezt rajtad! Azt mondja Isten Igéje: “Mi szeressük őt; mert ő előbb szeretett minket! Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert a ki nem szereti a maga atyjafiát, a kit lát, hogyan szeretheti az Istent, a kit nem lát? Az a parancsolatunk is van őtőle, hogy a ki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is.” (1Jn 4,19-21) Tehát te, aki szereted Jézust: legeltesd bárányait és őrizd az Ő juhait! De nemcsak feladatot bíz reád, hanem föl is bátorít: “Bizony, bizony mondom néked, a mikor ifjabb valál, felövezéd magadat, és oda mégy vala, a hova akarád; mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet és más övez fel téged, és oda visz, a hová nem akarod. Ezt pedig azért mondá, hogy jelentse, milyen halállal dicsőíti majd meg az Istent. És ezt mondván, szóla néki: Kövess engem!” (18-19. vers) Mintha azt mondaná: én használlak, de én gondoskodom is rólad! Részed lehet az én gyalázatomban is, de részed lesz az én dicsőségemben is! Ne félj semmit azoktól, amiket szenvedned kell: az enyém vagy, és sem élet, sem halál, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény ki nem ragadhat téged az én kezemből, az én szeretetemből! Rám bízhatod magad!
Jertek hát, kérjük együtt a mi Urunkat:
Csak vezess Uram végig, és fogd kezem, Míg boldogan a célhoz elérkezem.
Mert nélküled az én erőm oly kevés, De hol Te jársz előttem, nincs rettegés.
Szent irgalmaddal szívemet födjed bé, Tedd örömben és bánatban csöndessé,
Hogy hadd pihenjen lábadnál gyermeked, Ki szemlehúnyva téged híven követ.
Ha gyarlóságom meg nem is érzené: A vak homályból te mutatsz ég felé;
Csak vezess, Uram, végig, és fogd kezem, Míg boldogan a célhoz elérkezem.
462. ének 1-3. vers
Ámen
Dátum: 1951. szeptember 30.