Egy egészen különös letartóztatási jelenetről olvasunk ebben a részben. El akarják fogni Jézust, és éppen ez által derül ki az Ő felséges szabadsága. Meg akarják alázni, és éppen ez által válik nyilvánvalóvá isteni dicsősége. Meg akarják ölni, és éppen ez által nyilatkozik ki a halálon túli élet valósága a feltámadásban. Ártalmatlanná akarják tenni a kereszten, és éppen ez által lesz a leghatalmasabb isteni mű: a megváltás végrehajtójává! E jelenet olvasása közben önkéntelenül is a 2. Zsoltárban lévő isteni humor jutott eszembe. Ott arról van szó, hogy: “Miért dühösködnek a pogányok, és gondolnak hiábavalóságot a népek? A föld királyai felkerekednek és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az ő felkentje [Krisztusa] ellen: Szaggassuk le az ő bilincseiket, és dobjuk le magunkról köteleiket! Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket.” (Zsolt 2,1-4)
Lám, hogy igyekszik a gonosz itt is Jézus ellen, milyen nagy apparátussal jön: katonai csapat, papi szolgák, fáklyák, lámpások, fegyverek az egyik oldalon - mintha egy egész veszedelmes gengszter-bandát kellene ártalmatlanná tenni ezen az éjszakán -, és egyetlen, végtelen szelíd ártatlan ember a másik oldalon! És mégis ez az egy úgy áll ott a fegyveresek előtt a maga kiszolgáltatottságában, mint egy király - olyan méltóság és hatalom árad belőle, hogy ellenségei is visszatántorodnak Tőle! Jól kitervelt elfogatási parancsot hajtanak végre, és mégis, csak eszközök Annak a kezében, Akit letartóztatnak! Egy csomó sötét bűn: irigység, gyilkos szándék, árulás, igazságtalanság és más effélék eredőjeként vetik kezüket Jézusra, és maguk sem tudják, hogy csak pontosan végrehajtják, amit Isten az örökkévalóságtól fogva nemcsak elhatározott Jézus felől, hanem írásba is adott az Ótestamentum lapjain. Olyan nevetségessé zsugorodik össze a gonosz minden dühösködése, fogcsikorgató hatalma, amikor ennyire eszközként látjuk ott a még hatalmasabb Valaki kezében. Egy nagy, ujjongó híradás ez az egész elfogatási jelenet arról, hogy Krisztus az erősebb, Krisztus a győztes!
Nézzük csak, milyen öntudatosan, szabadon irányítja az eseményeket! Tulajdonképpen nem is úgy fogják el, hanem szinte inkább Ő maga fogatta el magát, önként adja magát, engedi magát elfogatni. Kiderül ez már abból is, hogy olyan helyre ment tanítványaival ezen az estén, a Gecsemáné kertbe, ami szinte megszokott helyük volt, ha Jeruzsálemben voltak, amit tehát Júdás is nagyon jól tudott. Szinte azért ment oda, hogy ne kelljen Júdásnak sokáig keresgélni, szinte meghatározta az Ő elfogatása helyét és idejét! “Júdás, aki elárulta őt, szintén ismerte ezt a helyet, mert gyakran gyűltek ott össze Jézus és a tanítványai.” (2. vers) Ennek a kertnek a bejáratánál várják Őt fegyverekkel és lámpásokkal. De nem nekik kell a sötét bokrok között fölkutatni Őt, hanem Ő maga lép elébük királyi módon, bele a lámpák rávetítődő fényébe. És Ő szól először. Megszóltja őket, mint a hatalmasabb, a nagyobb a kisebbet: “Kit kerestek?” Kétszer is megkérdezi ugyanezt, és kétszer is megmondja nekik: “én vagyok!” Nemcsak egyszerűen azt jelenti ez, hogy “én vagyok” akit kerestek, hanem egyúttal azt is, hogy kinyilatkoztatja magát, megmutatja isteni dicsőségét is! Szinte áttüzesedik ez a látszólag egyszerű “én vagyok”, és kiragyog belőle Jézus titokzatos isteni neve.
Ugyanazt mondja itt Jézus, amit Isten mondott Mózesnek a Hóreb hegyén az égő csipkebokornál: Én vagyok a Vagyok - vagyok, Aki Vagyok! - Ugyanezt a titokzatos, örök isteni nevet részletezte Jézus, amikor így jelentette ki magát: “Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12); “Én vagyok az életnek kenyere” (Jn 6,35); “Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6); “Én vagyok a jó Pásztor” (Jn 10,11); “Én vagyok a szőlőtő” (Jn 15,5); “Én vagyok az ajtó” (Jn 10,9), és amikor ti engem úgy hívtok, hogy Mester és Úr, jól teszitek, mert én az vagyok: ÉN VAGYOK! És ezzel az “Én vagyok”-kal, amit éppen a letartóztatásakor kétszer is mond, mintegy győzelmi kiáltással nyújtja oda a kezeit, hogy kötözzék össze.
Valahogy az jut benne kifejezésre: elfoghatják Jézust, de akkor is Ő a világ világossága! Letéphetik róla a ruhát, és olyan nyomorulttá tehetik, hogy mint megkínzott ember fölkiált majd: Szomjúhozom! De mindezzel sem tudják megakadályozni, hogy Ő maradjon az élet kenyere és az élet vize, amelyikből ha valaki iszik, soha meg nem szomjúhozik. Megverhetik most a pásztort és szétszórhatják a nyájat, de éppen ez által lesz belőle az a Jó Pásztor, aki az életét adja a juhokért! Elvehetik az életét, de nem akadályozhatják meg abban, hogy éppen ez által mentse meg az életét azoknak, akik hisznek Benne. Szegekkel és dárdával kionthatják a vérét, de mit tehetnek az ellen, hogy éppen ez a vér az, ami megtisztít minket minden bűntől!
Mindez benne zeng hatalmasan ebben az egyszerű “Én vagyok”-ban, mégpedig az isteni kinyilatkoztatásnak olyan erejével és dicsőségével, hogy föl is van jegyezve: “Amikor azt mondta nekik: "Én vagyok" - visszatántorodtak, és a földre estek.” (6. vers) - Jézusnak már a földi személyén is így átragyogott valami az Ő isteni dicsőségéből, hogy ellenségeit a porba alázta előtte: milyen lesz akkor majd az a pillanat, amiről Ő maga beszélt egyszer, így: “És akkor feltűnik az Emberfiának jele az égen, akkor jajgat a föld minden népe, és meglátják az Emberfiát eljönni az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Mt 24,30) Igen: halvány előképe ez az éjszakai jelenet itt annak az utolsó napi nagy jelenetnek. Ahogyan porba omlik a fáklyafénybe lépő Jézus előtt az Ő ellensége, ugyanúgy, még sokkal nagyobb érzülettel alázkodnak lábai alá a látható világba újra belépő Jézusnak minden Ő ellenségei! Kik között lesz majd a helyed: a sírók és jajgatók, vagy az örvendezők és hozsannázók között?!
De nézzük tovább a gecsemánéi jelenetet. Ha Jézus nem lett volna elszánva arra, hogy önként kezükbe adja magát: most szépen megléphetett volna, kihasználhatta volna ezt a pillanatot, amikor ellenségeit megbénította a belőle kiáradó isteni fenség! De nem tette. Újra megkérdezi őket, mintegy fölrázandó ámulatukból: “Kit kerestek?... Azért, ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el.” (8. vers) - Tehát Jézus szinte olyan fölényesen ura a helyzetnek, hogy majdnem utasításként mondja ezt az ellenségeinek. Szinte a saját parancsára fogják el! Bár ellenségeinek a hatalmába került, de nem tragikus véletlen folytán, még kevésbé azért, mert gyenge volt, vagy tehetetlen, hanem egyedül azért, mert Ő így akarta! Mert Istennek engedelmeskedve cselekszi azt, amit vállalni akar, és így Ő diadalmaskodik akkor is, amikor pedig látszólag vereséget szenved! - Ez az igazi szabadság, amikor valaki teljesen önként, szabadon engedelmeskedve vállalja és cselekszi azt, amit Isten elrendelt felőle: szabadon áll bele Isten akaratának a vonalába, Ő maga egészen azt akarja cselekedni, amit az Isten akar vele cselekedni! Ó milyen igaz, amit Jézus mondott egyszer: “Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek!” (Jn 8,36) Ismered-e már ezt a szabadságot?
Krisztus a győztes, nemcsak annak ellenére, hogy, hanem éppen azért, mert önként adta magát ellenségei kezébe. Igen: mindig az az erősebb és mindig az győz, aki Istennek engedelmeskedve cselekszik, aki sorsát úgy tudja vállalni mindig, hogy ezt most Isten akarja így, tehát ezért akarom én is így! Hívő ember ne akarjon hát megfutamodni még gondolatban sem az élet nehézségei elől, hanem mondja bátran: Isten ezt akarja, tehát ez az én utam! Ezért inti le a heveskedő Pétert is, aki szablyát rántva akarja megvédeni Mesterét: Tedd hüvelyébe a te szablyádat - mondja neki Jézus. Nem lehet testi fegyverekkel szellemi harcba elegyedni. Hiszen ha Krisztus hatalmi úton akart volna győzedelmeskedni, más eszközök is a rendelkezésére állottak volna. “Avagy azt gondolod-é, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál?” (Mt 26,53) Kezének egyetlen intésére tizenkét sereg angyal előlépett volna a felhőkárpit mögül, de nem intett nekik, mert az Ő kereszt jegyében áll! - Így az Ő országa nem az erőszak jegyében, a gyülekezetének sem a kihúzott kardban van az ereje, hanem a keresztben! A keresztben, mint a béketűrés, a szenvedés, az elhordozás jelében van az övéinek az igazi ereje. Érzitek, hogy mélyül az értelme ennek a korábbi kijelentésének: “A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.”?! (Jn 16,33)
Végül még egy szempontra hadd mutassak rá ebben a nagyszerű jelenetben: Jézus gyöngéd pásztori szeretetére és gondoskodására. Megnyilatkozik ez már ebben a kérdésben is: “Kit kerestek?” Hiszen tudja ő, hogy kit keresnek. Miért kérdezi hát? - Pásztori kérdés ez! Eszméltető kérdés. Ilyenformán: Vigyázzatok, emberek! Tudjátok, mit csináltok? Felmértétek, mire vállalkoztatok? Tudjátok ti, hogy kit kerestek? Azt a nagy, gyöngéd, aggódó szeretetet érzem ebben, amivel engem is, téged is megszólít az Úr a bűn útján. Megállít és megkérdezi: hová mégy, mit csinálsz? Ismered ezt a figyelmeztető szót bent, a lelked mélyén? Szoktál hallgatni rá? - Kit kerestek? Mintegy vissza akar tartani ilyenkor az Úr a bűn útján. Mintha ezt mondaná: ne menj tovább ezen az úton, gondold meg! Tudod, hova vezet ez az út? - Óh, de jó az, amikor még idejében meghallja valaki a figyelmeztetést és enged neki!
De különösen megható az Úrnak ez a kijelentése: “Azért ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el!” (8. vers) Mintegy a szeretetével védi és takarja, fedezi azokat, akik mögötte vannak. A halálig hű Megváltó drága szavai ezek, amelyekben az evangélium szíve lüktet. Saját magának az odaadásával mintegy biztosítja a szabadságot azoknak, akik hittel rejtőznek Ő mögé, és akik bizalommal tekintenek föl Reá! Önként tartotta oda a kezét a megkötözésre, hogy a mögötte állókra soha rá ne vettessenek a sötétség láncai, hanem megállhassanak mindvégig az Isten gyermekeinek a szabadságában és örömében. Hagyta magát elfogatni, hogy rólunk lehulljanak a bilincsek, és teljes szívvel dicsérhessük Istent az Ő szabadító kegyelméért!
Ott vagy-e mögötte? - Tudjátok, mit kell csak tennünk? Nyugtalan lelkiismeretünkkel, békétlen szívünkkel oda kell csak rejtőznünk a Megváltó mögé, Aki minden vádat, minden bűnnek és mulasztásnak a terhét, minden jóvátehetetlen megbántásnak a fájó emlékét és következményét hajlandó magára venni. Aki mindennek, ami nyugtalanítja a lelkünket, hajlandó ezt mondani: “Ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el!” Engedtessék el ezeknek az adósságuk, mert az az adósság az utolsó fillérig kiegyenlítést nyert. Bocsáttassanak el az átok alól, mert az az átok a kereszt által áldássá vált számukra. Bocsáttassanak el a büntetés alól, mert azt a büntetést már isteni Helyettesük kitöltötte. Bocsáttassanak el a kárhozat és pokol szenvedései alól, mert Valaki helyettük már fenékig ürítette a pohárt! És majd az ítélet nagy napján is bocsáttassanak el az Isten ítélőszéke elől szabadon és boldogan, mert ott is fedezi majd őket a Jó Pásztor hűsége: “Így kellett beteljesednie annak az igének, amelyet mondott: Azok közül, akiket nekem adtál, nem hagytam elveszni senkit.” (9. vers) - Ott leszel-e közöttük? Ott leszel-e Mögötte? Hit által?! - Jöhetsz most is! Ebben a pillanatban is!
Jertek, mondjuk együtt, egymást biztatva, de hittel:
Megtörve és üresen Adom magam neki,
Hogy újjá ő teremtsen, Az űrt ő töltse ki.
Minden gondom, keservem Az Úrnak átadom,
Ő hordja minden terhem, Eltörli bánatom, Eltörli bánatom.
459. ének 2. vers.
Ámen
Dátum: 1951. július 8.