Jézus tanítványai közül Tamás hasonlít legjobban a modern emberhez, a mai emberhez. Egészen beleillik ez a típus a XX. századba. Ilyenek vagyunk a legtöbben, mint ez a kételkedő tanítvány. Az ő problémája kisebb-nagyobb mértékben mindnyájunk problémája. Ezért érdekes és tanulságos számunkra az ő személye és az, ami vele történt. Próbáljuk meg Tamás jellemének a főbb vonásait megragadni, majd pedig megvizsgálni, hogyan bánik egy ilyen emberrel az Úr Jézus?
1) Tamásnak hiába mondják a többi tanítványok: "Láttuk az Urat”, neki ez nem elég. Ő egy ilyen nagy csodát mások bizonyságtételére nem tud elhinni. Ő maga is látni akar, fogni akar, és érzékszerveivel akarja megragadni a csodát. Kézzelfogható bizonyítékkal akarja alátámasztani a hitét: “Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképen el nem hiszem.” (Jn 20,25) Őt nem lehet becsapni. Talán sokat csalódott már, most bizalmatlan mindenkivel szemben, s már előre védekezik az újabb csalódások ellen! Pesszimista, aki eleve kételkedve fogad minden olyan hírt, aminek mások örülnek. A józan, tárgyilagos ész-ember típusa, aki csak azt hiszi, amit megfoghat a kezével. Csak azt fogadja el, amit kísérletekkel be lehet bizonyítani. Tulajdonképpen öntelt is, mert ami nem fér a fejébe, arra egyszerűen rámondja, hogy nem létezik! Ha egy egész világ volna is az öt érzékszervén túl, azt ő, mint rideg racionalista, elveti. Sőt, azt igenli, hogy agyvelejének a felfogóképessége lehet csak a mértéke annak, ami lehetséges a világban. Minden egyébbel szemben kételkedik.
De minden beképzeltsége és gőgös volta ellenére is, a szíve mélyén boldogtalan is az ilyen ember! Jézus szavai leplezik le ezt a boldogtalanságot, amikor így szól Tamásnak: “Boldogok, akik nem látnak és hisznek!” (Jn 20,29) Tehát: akik nem hisznek, akik nem tudnak gyermeki hittel tekinteni föl a láthatatlan világba, azok tulajdonképpen boldogtalanok. Hogyne volnának azok, hiszen leszűkítik maguk körül a világot a látható dolgokra; arra a darabkára, amit belőle értelmük kulcslyukán át megláthatnak. De nemcsak boldogtalanok az ilyen emberek, hanem magányosok is. Lám, Tamás nem volt jelen a tanítványi közösségben, amikor Jézus megjelent a többieknek. Talán éppen egyedül kóborolt tépelődéseivel, nyugtalan gondolataival a sötétben, míg a többiek örülnek a feltámadás csodájának. Az ilyen pesszimista ember mindig magányos lélek. Nem tud beleolvadni a többi testvér közösségébe, egyedül viaskodik gondolataival. Óh, de rengeteg ilyen bezárt lélek járja közöttünk is a maga útját, és nem tud fölolvadni a családjában, egy baráti körben, vagy egy bibliakör csendjében, testvéreinek a közösségében! Pedig az ilyen kételkedő, bizonytalankodó lélekben hihetetlen vágy él az élő Isten után! Kételkedése, hangos kritikája nem egyéb, mint burkolt vágy a hit világa után! Úgy szeretne az ilyen ember élő hitre jutni. A modern embernek nincs nagyobb vágya, mint gyermeki módon hinni - de még tudatosulni sem engedi magában ezt a vágyat. Gúnyolódik a hit dolgai fölött, de alapjában semmire sem vágyik úgy, mint arra: bárcsak ő is tudna hinni!
Ugyanezt a típust láthatjuk azután enyhébb formájában abban az emberben, aki föltételekhez köti az Istenben való hitét, vagy annak mértékét: Ha látom, akkor hiszem, ha nem látom, akkor nem hiszem! Sokan azért nem tudják felismerni Jézus Krisztusban az élő Megváltójukat, mert úgy gondolják: Ha valami kézzelfogható jelét látnám az életben a megváltói munkájának, akkor tudnék hinni Benne. Ahogyan egy fiatal édesapa mondta egyszer, amikor feleségével együtt az első gyermekük halála után második gyermekük megérkezését várták: Ha ezt a gyermeket is elveszi az Isten, akkor igazán nem tudom, mit gondoljak Róla, tudok-e még hinni Benne? Lehet, hogy te nem mondod ki, de ott él a lelkedben valami keserű vád az Úr Istennel szemben a sorsod miatt, a veled történt események miatt. Méltatlannak tartod, igazságtalannak érzed Isten bánásmódját veled szemben és egy kicsit úgy gondolod, ahogyan Jákób, ott, a betheli látomás után, amikor fogadást tett így: “Ha az Isten velem leénd, és megőriz engem ezen az úton, a melyen most járok, és ha ételűl kenyeret s öltözetűl ruhát adánd nékem; És békességgel térek vissza az én atyámnak házához: akkor az Úr leénd az én Istenem.” (1Móz 28,20-21) Ha tehát az történne, amit te jónak látsz, amit te szeretnél; ha Isten csak egy kicsit is kézzelfoghatóbban mutatná meg az Ő segítségét és szeretetét: rögtön könnyebb lenne meghódolni előtte és hinni Benne!
És tudjátok, hogy a legtöbb ember ezért nem tud eljutni a bűnbocsánat elfogadására, a kegyelem valóságának a megragadására, mert így gondolkodnak: Ha éreznék belőle valamit, akkor el tudnám hinni! Sokan ezért nem képesek felismerni Jézus Krisztusban az élő Megváltójukat, mert úgy gondolják: Ha látnám valami kézzelfogható jelét a magam életében az Ő megváltói munkájának, akkor tudnék hinni Benne, de így, vakon, bizonyítékok nélkül, csak a puszta szóra, a hallott beszédre - így nem hiszek! Jézusnak ebből a válaszából: “Mivel láttál engem Tamás, hittél” ez a csendes szemrehányás hallatszik ki: Te Tamás, hát milyen hit az, amelyik feltételekhez van kötve? Hát te csak akkor tudsz hinni bennem, ha kézzelfogható bizonyítékaid vannak? Hát neked nem elég az én szavam, az én üzenetem? Hát nem érdemelné meg az én személyem, hogy teljes gyermeki nyíltsággal fogadd el, hidd el, amit mások rólam elmondanak, még ha érthetetlen is, még ha megmagyarázhatatlan is?!
Igen: Krisztus szent, isteni személyét sérti, méltóságát kisebbíti az, ha valaki nem föltétlenül hisz Benne, ha valakinek nem elég az Ő üzenete, szava, Igéje, hanem ezen kívül még kézzelfogható bizonyítékok, tapasztalatok, élmények kellenének támasztékul a hite alá. És ennek ellenére, hogy minden ilyen kételkedés tulajdonképpen sértés az Úr Jézus isteni méltóságával szemben, Ő mégis a legnagyobb gyöngédséggel és szeretettel igyekszik az ilyen Tamásokat elvezetni a boldog bizonyosságra.
2.) Nézzük csak, hogyan siet segítségére az Úr ennek a kételkedő Tamásnak! Már maga az is nagy kegyelem, hogy egyáltalán segítségére siet. Nem hagyja magára, törődik vele, gondja van rá, utánamegy, megkeresi. Lám, újra megjelenik a tanítványok körében, és most kifejezetten Tamás kedvéért, Tamás érdekében. Mintha jelen sem lenne a többi tíz, egyenesen Tamáshoz megy oda az Úr, s vele beszél! Téged is megkeres nagyon sokszor így az Úr: keres, amikor valami nagy örömet, megpróbáltatást, vagy szenvedést bocsát reád. Csak e miatt az egyetlen Tamás miatt, egyetlen kételkedő lélek, tépelődő ember miatt nyílt meg az ég, ereszkedett alá az Úr. Az az Úr, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön - mert Neki egyetlen ilyen lélek is drága!
És lám, mit mond neki? A szaván fogja! Szinte szó szerint ismétli azokat a szavakat, amiket Tamás mondott egy héttel ezelőtt, amikor Jézus nem volt jelen, de mégis hallott mindent: “Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő.” (Jn 20,27) Igen, így mondta Tamás is, pontosan így! Hát ennyire közel van hozzánk az Örökkévalóság? Ott ennyire pontosan hallanak és látnak mindent, amit mi az időben teszünk és mondunk? Igen, ezt akarja megéreztetni Jézus Tamással. Döbbenjen rá arra, hogy ez a láthatatlan világ, amit az öt érzékszervével nem tud megragadni: közelebb van hozzá, mint a saját inge vagy a bőre. Körül vagyunk véve az örökkévalósággal, bele vagyunk burkolva. Vannak olyan vékony tapétafalú lakások, ahol áthallatszik a szomszédba minden szó. Ilyen vékony falú lakás az idő. Körös-körül a falak, amelyek az örökkévalóságtól elválasztanak, nagyon vékonyak. És bizony jó lenne olykor - amikor nagyon magabiztosan, gőgösen beszélünk - arra gondolnunk, hogy minden szavunkat hallják az örökkévalóságban. És ha akármennyire letompítjuk is a hangunkat, akkor is áthallatszik hangunk az örökkévalóságba. Sőt, így mondja egy helyen Istennek Igéje: “Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden útamat jól tudod. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram! Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet.” (Zsolt 139,2-5) És bizony előfordulhat, hogy egy-egy meggondolatlan szavunknál fogva ragad meg az Úr, mint Tamást.Mint ahogyan egyszer egy férfi - egy gőgös, büszke férfi - akkor omlott össze egészen, és kezdett bűnbocsánatért könyörögni, amikor felesége halálosan megbetegedett, és neki ott, a betegágy mellett eszébe jutott, hogy volt idő, amikor azt kívánta, hogy bár szabadítaná meg Isten őt a feleségétől! Most hát úgy látszik, az fog történni, de bár sohase történne meg! Szaván fogta az Isten! És az illető ekkor tudott odaalázkodni, ahol a kegyelmet osztják!
Mert ez a csodálatos a Krisztus megjelenésében, hogy nem haraggal jön, sem nem bosszút állni jön az ilyen kis lázadókon, hanem azért rendíti meg szívüket az Ő látogatásával, az örökkévalóság közelségének a megértetésével, hogy megérezzék az Ő szeretetét, tudomásul vegyék az Ő kegyelmét. A sebeit mutatja Tamásnak is épp úgy, mint a többinek is azt mutatta! Nem az öklét, hanem a szegek helyeit, az Ő örök irgalmasságának és hűségének a jeleit. Bizonyíték kell, Tamás? Nézd, itt a bizonyíték! Lásd, ez nemcsak szó, ez nem olyan beszéd, aminek te nem hiszel - ez kézzelfogható, ez érzékelhető, ez nem érthetetlen, ugye? Isten örök szeretetének olyan ragyogása sugárzik itt a feltámadott Krisztusban Tamás felé, és a szegény kételkedőt úgy körülveszi a maga fényével és melegével, hogy nem tud mást tenni, mint térdre ereszkedni és fölkiáltani: “Én Uram és én Istenem!” (Jn 20,28) Mintha Tamás a Megváltó szenvedése jeleinek a láttára így kiáltott volna föl: Ezt nem hittem én? Hát ilyen bolond voltam én? Ezeket a szent sebhelyeket akartam megérinteni én? Hiszen ehhez a csodálatos Szeretethez és Hatalomhoz nem kézzel kell hozzáérni, hanem imádsággal! Nem megtapogatni kell Őt, hanem imádni! “Én Uram, és én Istenem!”
Végre kitört a lelkéből, mintegy nagy sóhajtás, végre ki merte mondani, ami olyan régen ott lappangott benne: “Én Uram, és én Istenem!” Eddig mindig rátelepedtek a gyötrő tépelődések: hátha nem az! De most végre szavakba öntötte, és elmondta az Úrnak, ami a szíve mélyén, mint leghőbb vágy mindig ott élt a kételyek alatt! Mégis ez hát az igaz: Jézus él, az Úr szereti Őt, néki is élő Megváltója van, és néki is szabad hinnie Benne! Szabad hinnie azt, hogy Jézus az Ő Ura és Istene! Most látja csak, hogy nem kell a bizonyossághoz sem látás, sem tapintás, csak a hit döntése! Tudott már hinni vakon Abban, Aki akkor is él, ha az emberi szem nem látja, Aki akkor is közel van, ha az emberi kéz nem éri el, Aki akkor is szeret, ha az emberi szív nem érzi. Igaz, amit mond az Úr: “Boldogok, a kik nem látnak és hisznek!” Íme, önmagát fosztotta meg eddig ettől a boldogságtól.
Minden kételyekkel küzdő lelket buzdítson föl most Tamás példája a hit döntésére! Merj hát te is hinni, sem nem látva, sem nem érezve az Ő jelenlétét magad körül! Merjed hinni, hogy a keresztfán meghalt, harmadnapon feltámadott, és az örökké élő Jézus Krisztus a te Urad és a te Istened, és akkor majd Ő maga győz meg arról, hogy az is, valóban, igazán: a te megváltó Urad és a te Istened! Mert: “Ezek pedig azért írattak meg, hogy higyjétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az Ő nevében!” (Jn 20,31)
Jertek, mondjuk együtt, hiszen hallja, amint elmondjuk Néki az ének szavaival:
Jézus, benned bízva-bízom, Elpusztulnom ó ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron Egyedüli győztes vagy:
Gyönge hitben biztass engem, Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram, Mindörökké boldogan.
295. ének 2. vers
Ámen
Dátum: 1951. szeptember 2.