Jakab levele

Amikor pár hónappal ezelőtt elkezdtük magyarázni Jakab levelét, említettem, hogy egyik fő jellegzetessége ennek a levélnek, hogy szinte Jézus szava visszhangzik benne egy emberöltő távlatában. És most, amikor a levél végére érünk, az utolsó mondat megint Jézus utolsó szavaira emlékeztet. Más szavakkal ugyan, de ugyanazzal fejezi be levelét, amit Jézus legutoljára így mondott tanítványainak: “Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket, ...tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek!” (Mt 28,18-20) Krisztus egyházának egész programja benne van ebben a felszólításban. Az egyház lényegét, életrajzát, hivatását éppen az adja, hogy eszközévé lesz a Krisztusról szóló örömhírnek a világban és ennek az örömhírnek az erejével lelkeket ment meg a haláltól az örökkévalóság számára.

Ennek az életmentő szolgálatnak a gyakorlati eredményét pedig a Cselekedetek könyve így írja le: “Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet az idvezülőkkel!” (ApCsel 2,47) A Krisztusról szóló örömhír bűnbocsátó és örök életet adó hatásának, erejének el kell jutnia az egész világra, minden emberhez, azoknak a révén, akik már tudnak erről, akik már megismerték ezt! Ezért mondta Jézus: “úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5,16); meg azt, hogy: “tegyetek tanítványokká minden népeket!” (Mt 28,19) Ezért írja Pál apostol a korinthusiaknak, hogy: “Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket.” (1Kor 9,22) Jakabnak is ezért az az utolsó üzenete a levelét olvasó gyülekezetnek, hogy: “Atyámfiai, hogyha valaki ti köztetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti őt valaki, Tudja meg, hogy a ki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól és sok bűnt elfedez.” (Jak 5,19-20)

“Hogyha valaki... eltévelyedik az igazságtól...” - de hát mi az igazság? Jakab itt most nem fejti ezt ki részletesebben. Föltételezi, hogy a gyülekezet úgyis tudja már. És mi is tudjuk, hiszen önkéntelenül is arra a Valakire kell gondolnunk, Aki Önmagáról ezt mondta: “Én vagyok... az igazság...!” (Jn 14,6) Tehát az igazság nem olyasvalami, amit a fejemben vagy a szívemben igaznak tartok. Az igazság nem valami, hanem Valaki, egyetlen Valaki: Jézus Krisztus. De mit jelent az, hogy Jézus az Igazság? Erre a kérdésre pedig válaszoljunk ezekkel a szavakkal, amiket Jakab itt használ: az az igazság, az Jézus Krisztus igazsága, hogy sok bűn elfedeztetett, és hogy a lélek meg van mentve a haláltól!

Az igazság tehát az, hogy sok-sok bűn terhel bennünket egyénenként is, közösségileg is. Halálra szánt, a halál börtönébe bezárt emberek vagyunk, de Isten bűnbocsátó, bűnöket elfedező és a halálból megszabadító Isten. Bűneinknek ezt az elfedezését Jézus hajtotta vége. Ott a Gecsemáné kertben, ott a Golgotán, az Ő szörnyű magányos küzdelmében és vergődésében fedezte be, takarta be bűneinket Isten örök ítélete elől a saját vérével. Ott fizette meg helyettünk azt az árat, amire mi képtelenek lettünk volna, mert olyan borzalmasan nagy ár. És rá harmadnapra, húsvét reggelén, az Arimátiai József kertjében, ott feszítette szét a halál-börtön falát, ott szerzett menekülést a mi lelkünk számára is a haláltól. Ez az igazság. Ez a Jézus Krisztus igazsága. És ebből az igazságból élünk mi! Ez az igazság a mi életünk, éltetőnk: Jézus Krisztus! És ha az az igazság, az a valóságos helyzet, hogy az emberi bűnt Jézus vére fedezte el és az emberi életet Jézus váltotta meg a haláltól, akkor igaza van Jakabnak: nincs tragikusabb dolog, mint ettől az Isten által kijelentett igazságtól eltévelyedve élni a világon, mert ez a bűnnek és halálnak való teljes kiszolgáltatottságot jelenti! Aki már megismerte ezt az igazságot, nem nyughat addig, amíg körülötte olyan emberek élnek, akik még nem ismerik azt, vagy eltévelyedtek attól!

Mintha azt mondaná Jakab: Nézz körül, élnek körülötted emberek, akik közül némelyek még nem tudják azt, amit te tudsz! Nem ismerik az igazságot, nem ismerik a kegyelmet. Még senki sem szólt nekik róla. Még sohasem találkoztak igazán vele. Nézz körül, bizonyosan van a környezetedben olyan ember, aki nem is tudja, hogy néki is szüksége van a kegyelemre és hogy a számára is van kegyelem! Van, aki nem imádkozik, nem olvas Bibliát, nem tartozik a gyülekezethez és mégis hozzánk tartozik, mégis a testvérünk, mert ő is az Atya gyermeke! És a lelke mélyén nyugtalan, békétlen, ha nem beszél is róla, ha önmaga előtt is titkolja, talán boldogtalan, nem tud mit kezdeni élete problémáival. Értetlenül áll a világ zűrzavarában, fásultan sodródik egy céltalan életben, egy értelmetlen halál felé. Azt mondja Jakab: te, aki ismered az igazságot, eredj oda hozzá és mondd el neki! Mondd el neki, hogy Isten él és te úgy ismerted meg Őt, mint jóságos és könyörülő Istent! Mondd el, hogy te is ebből a jóságból és könyörületből élsz, te is az Isten gyermeke vagy, hogy Édesatyád az Isten! Add tovább néki az életmentő örömhírt, hogy van szabadulás a bűnből, mert Jézus meghalt érte! Van győzelem a halál fölött, mert Jézus föltámadott belőle! Azt mondja Jakab: legyetek eszközei annak, hogy akik eltévelyedve élnek az igazságtól, azoknak a vétke is elfedeztessék a Krisztus vére által, azoknak a lelke is megmeneküljön a haláltól! Mert: “a ki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól és sok bűnt elfedez!”

Igen, bűnöst megtéríteni, lelket megmenteni: ez lenne az egyház feladata. A mi feladatunk, a tied és az enyém! Úgy odaélni a világ elé a keresztyén élet valóságát, a bűntől és haláltól való megszabadulás győzelmét, hogy a világ megismerje és megkedvelje azt az igazságot, amit Isten Jézus Krisztusban kijelentett! De ez az elmélet - és ezzel szemben mi a gyakorlat, mi a tényleges helyzet? Valljuk meg őszintén: éppen az ellentéte annak, mint ami az egyház éltető feladata lenne. Olyan szépen hangzik az, hogy “aki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól” - de hát történik ez? Ha történik is, hogy egy bűnös ember valósággal megtér, nem ritkább ez még a fehér hollónál is? Ki volt közülünk utoljára tanúja, vagy pláne eszköze annak a nagy örömnek, amin még az ég angyalai is örvendeznek, hogy egy bűnös megtér az ő tévelygő útjáról? De ennek a fordítottját mindnyájan ismerjük, ugye? Azt, hogy egy-egy atyánkfia eltévelyedik az igazságtól, lassan elmarad, majd egészen elszakad a gyülekezettől! Nem hogy szaporodna a gyülekezet naponkint az üdvözülőkkel, hanem épp ellenkezőleg: naponkint fogy a lemaradókkal!

Olyan szépen hangzik az, hogy “tegyetek tanítványokká minden népeket,” és ahelyett hogy újabb és újabb tanítványi sereggel bővülne a körünk, a régi tanítványok is visszamennek a világba. Csak egyetlen példát hadd említsek: a fél évvel ezelőtt konfirmációi fogadalmat tett 25 fiú és leány közül 3 sincs már közöttünk, talán az a három sem igazán Lélek szerint! És mi, akik itt vagyunk, akik valljuk, hogy megismertük Istennek a Krisztusban adott igazságát, nem úgy vagyunk-e mi is, mindnyájan, hogy nem a környezetünk krisztianizálódik általunk, hanem mi világiasodunk el a környezetünk által?!

Olyan szépen hangzik az, hogy: “úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” - de a valóság az, hogy annyira nem fénylik ez a bizonyos világosság, annyira nem vagyunk élő példái, bizonyítékai a megváltás valóságának, hogy az emberek nemcsak hogy nem dicsőítik a mi mennyei Atyánkat, hanem egyszerűen el sem hiszik, hogy nekünk van mennyei Atyánk! Ha a mi életünket, a keresztyének életét nézi a világ, méltán gondolhatja, hogy Isten nincs, vagy ha volt is valamikor, már rég meghalt! Pedig nem az Isten halott, hanem az Ő egyháza, mi vagyunk halottak, vagy legalábbis halálosan betegek. És itt ne csaljon meg bennünket a látszat, az, hogy aránylag elég sokan járnak a templomba, hogy folynak a bibliaórák, történik adakozás, mert ha ebben áll az élet, hogy növekedik, hogy az eltévelyedettek megtérnek az igazsághoz, hogy mindig újabb lelkek menekülnek meg a haláltól - akkor ennek az ellenkezője halálos bajt jelez! Az igazi keresztyén életnek olyannak kellene lennie, mint egy ragályos betegségnek, ami átterjed arra, akivel érintkezik. Ha influenzás vagyok, akkor a mellettem ülő emberre is átragad, vagy ha az illető nem kapja meg, akkor nyilván bennem sincs influenza. Vajon igazi keresztyénség-e az, ami nem ragad át másokra? Gondolj csak a hozzád legközelebb állókra, a gyermekeidre, a hitvestársadra, vagy arra a munkatársadra, akivel életed legnagyobb részét egy szobában, irodában, műhelyben töltöd. Nem fájt még a szíved soha amiatt, hogy azt, ami számodra a legdrágább, a Krisztusban megismert igazságot nem tudtad hitelre méltóvá tenni, megkedveltetni, elfogadtatni, továbbadni nekik? És még talán panaszkodsz is a keményszívűségük miatt, hogy nem kell nekik az evangélium, pedig te mindent megpróbáltál, pedig annyit beszéltél nekik és hiába, nem fog rajtuk!

Nos testvérek, a ragályos betegséget sem lehet rábeszéléssel terjeszteni. Ha nekem nincs influenzám, hiába beszélek a legékesebben és legmeggyőzőbben valakinek róla, attól nem fog kapni. És így van ez a keresztyénségünkkel is: ha nincs bennem az élő Krisztus, hiába akarom terjeszteni - tehát továbbadni -, nem lehet, mert nincs mit! Azt mondják, a japánok kitaláltak valami módszert, amivel a tölgyfa-csemete növekedését meg tudják akadályozni: úgy preparálják a gyökereit, úgy vágják el a karógyökerét, hogy a kicsi tölgyfa nem szárad el, de nem is nő nagyobbra, cserépbe lehet tenni és virágállványra lehet állítani szobadísznek Akkora marad, mint egy muskátli. Valahogy ilyen preparált tölgyfa, vagy - bibliai hasonlat szerint - mustárfa a mi keresztyénségünk is! El van vágva a karógyökere, szobadísz, cserépbe való. Nem szárad ki teljesen, de nem is növekedik nagy fává, nem ad árnyékot a megfáradt vándoroknak, fészekrakásra lehetőséget az ég madarainak. Nem hoz gyümölcsöt, új életet. Magában marad és önmagának marad.

Lehet, hogy nagyon sötét ez a kép, ami itt elénk tárul, de jó, ha nem szépítjük a valóságot, ha nem áltatjuk magunkat. Ennek az Igének a tükrében: “Atyámfiai, hogyha valaki ti köztetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti őt valaki, Tudja meg, hogy a ki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól és sok bűnt elfedez.”, valóban ijesztően torz képet mutatunk mint egyház és mint az egyház tagjai. Ne értsük félre: Krisztus egyháza jövendője felől semmi kétségem nincs, mert igaz, amit Jézus róla mond, hogy “a pokol kapui se vesznek rajta diadalmat.” (Mt 16,18b) De ez nem azt jelenti, hogy egyes egyházak, gyülekezetek el ne tűnhessenek, mint ahogyan sok olyan Újtestamentumból ismert helyen, ahol valamikor élő gyülekezet volt, ma az iszlám uralkodik. Sokszor beteljesedett már a kétezer esztendős történelem folyamán, amit Jézus az efézusi gyülekezetnek mondott: “térj meg, ...ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz.” (Jel 2,5) Ahhoz, hogy mi az igazságot hirdessük a világnak, az igazságtól eltévelyedetteknek: előbb újra hitelre méltóvá kell tennünk ezt az igazságot azáltal, hogy valóban ebből az igazságból élünk!

A reformáció lényege 400 esztendővel ezelőtt az volt, hogy visszatért az egyház a forráshoz, a Krisztushoz! Oda, ahol az egyháznak is minden igazán megbánt bűne és mulasztása elfedeztetik a szent vér által, és ahol az egyház számára is az egyetlen menekülés van a haláltól! Az az új reformáció is - aminek kiáltó szükségét olyan nagyon mutatja ez az Ige - ott kezdődik el, a forrásnál, végre igazán bűnbánatban, megalázkodással: a Krisztusnál.

Adná Isten Szentlelke, hogy ne csak a szánkkal, hanem a szívünkkel tudnánk így könyörgőre fogni:

Hallgasd meg, Jézus Krisztus,
Te megszomorodott
S igen megkeseredett
Szegény juhaidat,
Hallgasd meg kegyelmesen
A te szent egyházadat,
Mely megnyomorodott.

Ne hagyd, édes Jézusunk,
Nyomorult népedet,
Szent véreddel megváltott
Kicsiny seregedet;
Ne hagyjad elpusztulni
A te örökségedet:
A keresztyénséget.

(388. ének 1-2. vers)

Ámen

Dátum: 1953. november 1.

Istennek egy nagy ajándékára figyelmeztet bennünket ez az Ige. Olyan ajándékra, amit nem szoktunk eléggé megbecsülni, és amivel nem szoktunk eléggé élni: a gyülekezeti közösségre. Egyik legnagyobb kiváltsága a hívő embernek, hogy nincs egyedül. Nem egyedül énekli a zsoltárt, nem egyedül mondja az imádságot, nem egyedül hallgatja az Igét, nem egyedül küzd az Isten országáért, nem egyedül hordozza az élet terheit, nem egyedül harcol a Sátán kísértéseivel szemben, nem egymagában követi Jézust, hanem csapatosan, kisebb-nagyobb seregben, együtt másokkal, fiatalokkal és öregebbekkel, testvéri közösségben. Nem úgy vannak együtt a hívek a gyülekezetben, mint egy zsák kavics, hanem mint egy nagy család tagjai, akik a közös lelki háztartás csodái között élik az életüket. Ennek a lelki együvé tartozásnak sok apró gyakorlati részletéről beszél különösen az Újtestamentum. Jakab itt most csak kettőt említ belőle, két olyan gyakorlatot, amivel a testvérek kölcsönösen segítségére lehetnek egymásnak a Krisztus követésében: a bűnvallást és az egymásért való imádkozást. Azt mondja: Testvérek vagytok, ne felejtsetek el élni a testvéri közösségnek ezekkel a nagyszerű ajándékaival és lehetőségeivel! - Vajon élhetünk-e vele mi is?

Egyik tehát a bűnvallás. Így szól a tanács: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak!” (5,16a vers) Nem Jakab találta ki ezt, már az Ótestamentum is úgy beszél róla, mint ami nagy segítségére van az embernek a bűntől való megtisztulásban. Mózes törvénye egyenesen elrendeli a magányos és a közös bűnvallást: “Ha akár férfi, akár asszony, akármi emberi bűnt követ el, a mely által hűtelenné válik az Úrhoz; az a lélek vétkessé lesz. Vallja meg azért az ő bűnét, a melyet elkövetett...” (4Móz 5,6-7) Máshol így rendelkezik: “És tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja meg felette Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit: és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje el az arravaló emberrel a pusztába!” (3Móz 16,21) Keresztelő János azokat keresztelte meg, akik előbb megvallották bűneiket nyilvánosan. János apostol levelében szinte a bűnbocsánat megnyerésének a feltételéül jelöli meg a bűnvallást: “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1,9) Miért? Azért, mert Isten Jézus Krisztusban egészen valóságos gyógyulást akar adni. Az orvos sem nagy általánosságban gyógyítja a beteget, hanem ott kezdi el a kezelést és a gyógyítást, ahol kiderült, hogy baj van. A megváltás ereje is akkor lesz valóság a számunkra, ha életünknek a konkrét tényeiben, bajaiban érvényesülhet. A bűn nemcsak általános nyomorúságunk, hanem gyakorlati megnyilvánulásaiban annyira konkrét valami, hogy néven lehet nevezni, meg lehet határozni történésének a helyét meg az idejét, például így: tegnapelőtt este az édesanyámat megbántottam. A néven nevezett bűn válik számunkra igazán felismert bűnné. Elméletben mindnyájan beleegyezünk abba, hogy hibát követtünk el, hogy tökéletlenek vagyunk, de a gyakorlatban szívesen játsszuk tovább a tökéletest, a tisztát, a feddhetetlent önmagunk előtt és mások előtt.

Nagyon-nagyon nehezen tud összetörni bennünk a magunk igazsága. Semmi nehézséget nem okoz számunkra az Úr asztalánál megvallani, hogy szegény, nyomorult bűnös vagyok, rosszra hajlom és képtelen vagyok valami jóra, - hiszen ezzel nem lepleztem le magam még magam előtt sem, nem kell szégyenkeznem miatta, olyan általánosságot mondtam, amiben mindenki más osztozik velem. De hogy pirul az ember, hogy dobog a szíve, hogy akadozik a nyelve, míg eljut odáig, hogy így tud szólni és bevallani: tegnap ebédnél hazudtam neked, mert nem úgy volt, ahogy mondtam, hanem... Nos, tehát a bűnvallásnak éppen az a jelentősége, hogy kiderüljön végre, ki vagyok én. Hogy őszintén, leplezetlenül állhassak ott végre Isten előtt a magam konkrét nyomorúságával, hogy Isten Jézus Krisztusban a Maga gyógyító kezét odahelyezze, ahol éppen a baj van: hogy a kegyelem és a bűnbocsánat a Krisztus vére árán konkrét, valóságos kegyelem és bűnbocsánat lehessen a számomra! Ezért nincs konkrét bűnvallás nélkül valóságos bűnbocsánat sem! Erről beszél Dávid király is: “Míg elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Míg éjjel-nappal rám nehezedék kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében. Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak - és te elvetted rólam bűneimnek terhét. ” (Zsolt 32,3-5)

A bűnvallásban az történik, hogy a bűnöm nem az én titkom többé, lelepleztem valamit, ami addig bujkált bennem, ami semmitől sem irtózik jobban, mint a leleplezéstől. Kész vagyok arra, hogy Krisztus gyógyító vére odahulljon a halálos sebemre, hogy Isten megszabadítson tőle! A bűnvallás szabaddá teszi az utat Isten megváltó és megtisztító segítsége előtt, le egészen az életemnek abba a mélységébe, ahol a baj van. Nem úgy áll a dolog, mintha Isten nem akarna megbocsátani, vagy mintha meg nem bocsátott volna már régen, hanem ez a bűnbocsátó kegyelem azáltal hatol belénk és működik bennünk, hogy a bűnvallás által megnyitjuk magunkat előtte.

De mármost azt mondhatná valaki: Jakab nem azt mondja, hogy valljátok meg bűneiteket Istennek, hanem azt, hogy egymásnak! Ez más valami, mint az előbbi? - Nem! Ugyanarról van itt is szó. Az egymásnak való bűnvallás segítőeszköz, ami hozzásegít bennünket az Isten előtt való őszinte bűnvalláshoz! Tulajdonképpen egyedül Istenre tartozik a bűnvallásom. De hogy ez valóban megtörténhessen, föl kell fednem a bűneimet, napfényre kell huzigálnom őket a rejtekből. Ez ellen pedig ösztönösen tiltakozik minden porcikám. Hiszen a bűn lényegét tekintve nem egyéb, mint elrejtőzés Isten elől, menekülés az Ő jelenlétéből. A bűnvallásban odarakom bűneimet Isten elé. Hogy ezt megtehessem, valóban ki kell szedegetnem őket a rejtekükből, láthatóvá kell tennem őket. És itt van szükségem egy másik emberre, aki előtt láthatóvá lesz a bűnöm, és aki így segít valóban felfedni mindent és Isten elé vinni! Bűnömnek a realitása, a fölfedése és Isten elé való vitele függ attól, hogy megvallom valakinek, egy embernek! Minden olyan érv, amit az egymás előtt való bűnvallás ellen föl szoktunk hozni, az ördögtől való, mert a Sátán nagyon jól tudja, hogy éppen ezzel, ti. az egymásnak való bűnvallással verjük be szilárd talajba az első cöveket, ami bennünket a lejtőn való továbbcsúszásban megakadályoz. Aki tiltakozik ez ellen, csak azt árulja el, hogy nem akar igazán megszabadulni, hanem tovább akarja őrizgetni, önmagának megtartani a bűnét! Amíg egy embertársunk előtt nem vagyunk készek megalázkodva bűnt vallani, addig nagyon valószínű, hogy Isten előtt sem igazi a bűnvallásunk. Amíg féltjük a büszkeségünket, sajnáljuk a renoménkat az emberek előtt, nem valószínű, hogy igazán meg tudtunk alázkodni Isten előtt!

Ezért állított be bennünket Isten gyülekezeti közösségbe, a kegyelemből élő bűnös emberek nagy családjába. Ott, a gyülekezetben találhatjuk meg azt a másik embert, azt a testvért, aki segíthet az Isten előtt való megnyílásban. Éppen pár nappal ezelőtt mondta valaki: Milyen kár, hogy nálunk, protestánsoknál nincs gyónás! - De van, mondtam neki. Hogyne volna!
A lelkészi hivatalban az íróasztal mellett van egy karosszék, nagyon sokan ültek le már oda gyónni - úgy ahogy Jakab mondja: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak!” (Jak 5,16a) És itt a gyülekezetben vannak Istennek olyan gyermekei, akik készek és képesek mások bűnvallásánál tanúskodni, azt meghallgatni és továbbvinni Isten elé. Amíg valahol gyülekezet van, addig mindig van lehetőség a gyónásra is, addig mindig érvényes az Ige biztatása: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak!” Miért nem élünk hát a testvéri közösségnek ezzel az ajándékával? A híres nottlingeni gyülekezetben akkor indult el egy szinte lélegzetelállító nagy ébredés, amikor az atyafiak kezdték komolyan venni azt a lehetőséget, amit Isten az egymásnak való bűnvallásban adott nekik. Ma is érvényes Istennek ebben az Igében adott ígérete: “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1,9) Szabad nekünk szaván fognunk a mi Urunkat és élnünk az Ő ajándékaival! Hiszen érvényes a bűnbocsánat: olyan valóság az, mint amilyen valóságosan meghalt Jézus Krisztus a keresztfán! Erre való tekintettel, hogy a bűneid megvannak bocsátva, merjed felfedni a bűneidet, megvallani, hogy elvehesse tőled, hogy megtisztíthasson tőlük!

A másik nagy ajándéka a gyülekezeti közösségben való élésnek az, amit az Ige így fejez ki: “Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok!” (Jak 5,16b) Jakab levele magyarázata során már volt szó arról, hogy nincs nagyobb veszedelme az imádságainknak, mint az én-központúsága, vagyis: hogy az énünk körül forognak a kéréseink, hogy önmagunkkal vagyunk tele! Ebből a körforgásból akar most újra kizökkenteni Jakab és azt mondja: Vállaljátok egymást, segítsétek egymást úgy is, hogy álljatok oda egymásért Isten elé. Állj oda magányos imádságaiddal Isten és egy beteg testvéred közé, Isten és a gyülekezet ifjúsága közé, Isten és egy gyászoló család közé, Isten és a közé az ember közé, akit elhívtál az istentiszteletre, Isten és a népünk közé, Isten és a népünk vezetői közé, s légy az imádságaiddal összekötő csatorna Isten kegyelmes áldásai és emberek ügyei között.

“Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok!” Elhisszük mi azt a nagy ígéretet, ami ebben az Igében van? Elhisszük azt, hogy Krisztus váltsághalálában és feltámadásában igazán van gyógyító erő emberi életünk minden zűrzavarában és bajában? Elhisszük azt, hogy ha igazabban és buzgóságosabban tudnánk egymásért imádkozni, ennek az isteni gyógyító erőnek a hatását jobban érezhetné a világ? Nem a mi imádkozó életünk hűtlenségén is múlik az, hogy olyan nehezen gyógyulunk? Pedig az egymásért való imádsággal is úgy vagyunk, mint Isten minden ajándékával, hogy amikor élünk vele, mi magunk gazdagodunk és elevenedünk meg általa a legjobban.

Egy nagyon komoly keresztyén ember, Gobat Bánule misszionárius mondja el egyik könyvében egy élményét erről. Leírja, hogy egy időben lelki érzéketlenség állapotában volt, nem talált örömet Isten Igéjében, nem volt képes szívből imádkozni sem. Nagyon boldogtalannak érezte magát, és egyik reggel kiment az erdőbe, hogy összeszedje gondolatait és belemélyedjen az imádságba. Néhány percnyi gondolkodás után megpróbált saját magáért imádkozni, de érezte, hogy nem tud igazi gyermeki bizalommal Isten előtt megállani. Úgy tetszett neki, hogy elvetette Isten, míg végre egy idő múlva így szólt magához: Ha nem merek is saját magamért imádkozni, imádkozom keresztyén testvéreimért, hátha egyik vagy másik pedig érettem imádkozik és meghallgattatik. Erre gondolatban végigjárta azokat a barátait, akiket megtérése óta megismert, megpróbálta magát azok helyzetébe beleképzelni és mindegyikért külön imádkozni. És eközben úgy érezte, hogy Isten és az emberek iránt való szeretet kigyúlt a szívében, s úgy tetszett, mintha látta volna a láthatatlant. - Mire kevéssel naplemente előtt visszaindultam, úgy éreztem, mintha Megváltóm karjai ölelnének át. Életem egyik legboldogabb napja volt ez! - írja. Hát mi miért fosztjuk meg magunkat ettől a boldogságtól, sok lelki nyavalyánk között ettől a gyógyulástól?

Mennyi ajándéka van Istennek a gyülekezeti közösségben, a Krisztust követni akarók seregében! Őket, vagyis minket akar segíteni, gazdagabbá tenni, megáldani ezzel a figyelmeztetéssel: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” (Jak 5,16)

Fogadjuk hálával a testvérek közösségét és tegyünk vallást róla, hogy:

Ímé, mily jó és mily nagy gyönyörűség
Az atyafiak közt az egyenesség,
Ha békével együtt laknak.
Mint a balzsamolaj, ők olyanok!
Megáldja az Úr az ilyeneket,
Nékik ád hosszú életet.

(133. zsoltár 1. vers)

Ámen

Dátum: 1953. október 4.

Közeledik Jakab a levele végéhez, de még sok minden mondanivalója volna, mint amikor az ember búcsúzásnál még egy csomó dolgot szívére akar kötni az eltávozónak. Ezért van, hogy nagy sietséggel egyik témáról a másikra tér át minden különösebb belső összefüggés nélkül. Ezért van ebben a néhány versben is három különböző intelem. Annyira különálló gondolatkörök fejeződnek ki benne, hogy akár külön prédikációban is lehetne tárgyalni őket. De nem akarom már nagyon elnyújtani Jakab levelének a magyarázatát, ezért próbáljuk meg most az itt tárgyalt három témát egy alkalommal venni, és egyiket a másik után sorban megvizsgálni!

1) Az elsőt így fogalmazza meg: “Mindeneknek előtte pedig ne esküdjetek, atyámfiai, se az égre, se a földre, se semmi más esküvéssel. Hanem legyen a ti igenetek igen, és a nem nem; hogy kárhoztatás alá ne essetek!” (Jak 5,12) Szinte szó szerint ismétlődnek itt Jézusnak a Hegyi beszédben mondott szavai ugyanerről a kérdésről. Tehát arról van itt szó, hogy a keresztyén ember ne mondjon igent, amikor nemet gondol és ne akarja a nem látszatát kelteni akkor, amikor a szíve igennel van tele. Vagyis: legyen mindenféle helyzetben és mindenféle emberrel szemben minden szavával és egész magatartásával tiszta, átlátszó, becsületesen őszinte, abszolút megbízható! Aki Jézus Krisztust ismeri, Urának vallja - azt a Jézust, Aki azt mondta Magáról: “Én vagyok... az igazság...” -, az semmiképpen sem szegődhet a hazugság szolgálatába, az a szavait is, a cselekedeteit is az igazság szolgálatába kell, hogy adja! Ne akarjon másnak látszani, mint ami! Ne kerülgesse óvatosan az igazságot, merjen őszintén igent és nemet mondani! És amire igent mond, az becsületes igen legyen; amire nemet mond, az becsületes nem legyen! Azt mondja Jézus: “És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.” (Jn 8,32) Igen, a Krisztusban megismert igazság szabaddá tesz ettől a félelemtől, ami bizonyos helyzetekben elfogja az embert: Jaj mi lesz, ha kiderül az igazság?! De van ennél egy még rosszabb félelem is, ez: Jaj, mi lesz, ha megmarad bennem az a belső hazugság, amit rejtegetek? Sok ember él ilyen belső hazugságban: igennel takargatja a szégyenletes nemet, vagy nemmel leplezi az igent még olyan viszonylatokban is, mint a házasság, a családi élet, a baráti kör.

Azt szokták mondani: vannak olyan helyzetek, amikor muszáj hazudni valami cél érdekében: hogy például megmaradjon a családi békesség, magamban vagy másban kárt ne tegyen az igazság, megköveteli az udvariasság, vagy az ember jól felfogott érdeke! Nos, Jézus szellemében a hazugságot sohasem lehet igazolni, Őszerinte az igazságnak mindig sértetlenül kell maradnia. Ne felejtsük el, hogy Isten sohasem tud hazudni és ezért nekünk sem tud fölhatalmazást adni arra, hogy hazudjunk! Jézus szerint ami a becsületes igenen és nemen fölül van: az az ördögtől van. Ami pedig az ördögtől van, az sohasem lehet építő, hasznos, csak romboló és káros! Azt mondja Jakab: ne féljetek atyámfiai az igazságtól, hiszen Jézus Krisztus az igazság, az a Jézus Krisztus, Akinek “adatott minden hatalom mennyen és földön”! (Mt 28,18)

Azt mondja továbbá, hogy az igazságot nem kell esküvel megerősíteni. Az igazságot nem védeni és megerősíteni kell, hanem vallani, képviselni. Aki úgy érzi, hogy szüksége van a maga igaz voltának esküvel való megerősítésére is: abba a gyanúba kerül, hogy számára az igazság nem egy egyszerű, egész valami, hanem különbséget tesz a kevésbé igaz és jobban igaz között. Tehát hogy az egyszerű beszéd számára kevésbé igaz, mint az olyan, amit valami bizonygató kifejezés kísér. Pedig az ilyen megkülönböztetést Jézus elveti. Azt lehet mondani, hogy például hideg, hidegebb, egészen hideg - de azt nem, hogy igaz, igazabb, egészen igaz! Az igaz vagy igaz, vagy nem! Középút nincs, az igaz egy egész! Mert Jézus Maga is egy és oszthatatlan igazság. Aki a Krisztusban van, az az igazságban van és akkor minden eskü és átok fölösleges. Krisztusban elegendő az egyszerű igen és a nem. Mi, Krisztus követői, nem ismerünk semmit a világon, ami egy Isten előtt mondott igennél vagy nemnél kötelezőbb érvényű, felelősségteljesebb lehetne! Ezért: “...ne esküdjetek, atyámfiai, se az égre, se a földre, se semmi más esküvéssel. Hanem legyen a ti igenetek igen, és a nem nem; hogy kárhoztatás alá ne essetek.” (Jak 5,12)

2) A következő versben egy másik témát vesz elő: “Szenved-é valaki köztetek? Imádkozzék. Öröme van-é valakinek? Dícséretet énekeljen.” (Jak 5,13) A hívő ember nagy kiváltságára emlékeztet itt Jakab: az imádságra. A testi-lelki szenvedés különösen nagy alkalom az Úrral való imádságos közösség elmélyítésére. A szenvedés Isten gyermekei számára a hit főiskolája, ahol Isten titkainak, vigasztalásának, segítségének, kegyelmének nagyszerű bőségét és részleteit tanulhatja meg az, aki alázattal vállalja, aki engedelmesen és tanulni vágyó lélekkel járja ezt az iskolát. Kierkegaard mondotta egyszer: “Szenvedsz, ezért szeret az Isten. Szeret az Isten, ezért kell szenvedned.” Igen, valami titokzatos összefüggés van Isten különleges szeretete, nevelő gondoskodása és a hívő ember szenvedése között.

De nemcsak arra jó alkalom a szenvedés, hogy belemerüljön az ember Isten megmentő és megújító szeretetébe, hanem az ördög is szívesen kihasználja ezt az alkalmat a kísértésre, a megkeményedés, a bosszúforralás, Isten ellen való lázadás kísértésére. Láttam szenvedésben kétségbeeső embert, amikor durva szavakkal szidta a kegyetlen Istent! Talán éppen ezért figyelmeztet Jakab, hogy ha szenved valaki: imádkozzék! Még többet és még forróbban imádkozzék, mint máskor! És különösen ne feledje ilyenkor, hogy az imádság nemcsak segélykérés, panaszkodás Isten előtt, hanem nagy, alázatos csendben való hallgatás is, figyelés arra, amit Isten mond! Mert a szenvedésben mindig van Istennek valami mondanivalója a léleknek, mégpedig olyan, aminek a meghallgatására máskor süketek voltunk. Tehát, hogy ezt meghallja, ezt megértse, ezt befogadja: ezért imádkozzék a szenvedő ember! És ha ezt meghallotta, máris megtalálta szenvedése célját és értelmét!

Az örvendező ember pedig dicséretet énekeljen - mondja Jakab. Az örvendező ember, akinek minden tekintetben jól megy a sorsa, e jó dolgok között el ne feledkezzék azok adományozójáról, nyugtázza a kapott ajándékokat hálás dicséretmondással. Bele ne essék abba a kísértésbe, hogy mivel megszűnt a nyomás az életén: megszűnt az Isten kegyelmére való alázatos ráutaltságának a tudata és szükséglete is. Van egy Ige az Ótestamentumban, amit már többször adtam, írtam sok embernek: “örömet találj mindabban a jóban, a melyet ád néked az Úr, a te Istened, és a te házadnépének!” (5Móz 26,11) A Krisztusban élő ember bármerre néz maga körül, mindenütt talál örülnivalót valami jóban, amit az Úr adott néki. Ha megnyílnának a szemeink Isten jó ajándékainak a meglátására, nem maradna időnk a kesergésre, panaszkodásra, mert folyton örvendező dicséreteket énekelnénk!

Szép, új dicséretünk van. Milyen jó lenne, ha otthon is használnánk, ha Isten dicsérete zengene a házunkban a gramofon-zene helyett, a perlekedés helyett, a sok üres beszéd helyett, vagy a még üresebb hallgatás helyett! Amikor az ember elkezd egy ilyen dicséretet énekelni, fölvidul a szíve és elámul, mi mindenért zenghet hálát az Úrnak! Vegyük elő az énekeskönyvünket és majd meglátjuk, hogy örömünk meggazdagodik, változatosságának minden regisztere megszólal, ha a sokféle színt, hangulatot, asszociációt mind felveszi, amit századok énekköltészete felhalmozott! Ezt az Igét: “Öröme van-é valakinek? Dícséretet énekeljen!” - majdnem így is merném mondani: kezdjen el dicséretet énekelni és megtelik örömmel!

3) A harmadik témát így adja elő Jakab: “Beteg-é valaki köztetek? Hívja magához a gyülekezet véneit, és imádkozzanak felette, megkenvén őt olajjal az Úrnak nevében. És a hitből való imádság megtartja a beteget, és az Úr felsegíti őt. És ha bűnt követett is el, megbocsáttatik néki.” (Jak 5,14-15) Jakab itt a betegek felé fordítja a gyülekezet figyelmét. Miért emeli ki a sok mindenféle szenvedő közül éppen a beteget? Azért, mert Jakab itt is Jézus Krisztusra néz. Jézus ugyanis mindig egészen különös figyelemmel fordult a betegek felé. Sőt, Ő maga egészen a testvérévé vált azoknak, akik betegek. Meg van írva Róla: “betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá.” (Ézs 53,4) Az utolsó ítélet napján is azt fogja majd mondani: “Beteg voltam, és meglátogattatok”. (Mt 25,36) A beteg emberhez nagyon közel volt és van Jézus. Minden beteg embernek, lázasnak, bénának, sántának, vaknak, haldoklónak nagy jelentősége van Jézus világában. Ezzel a szavával: “beteg voltam” - mintha kitárná hatalmas kezét minden kórház, műtő, klinika, elmegyógyintézet felé, minden magányos betegszoba felé és ezt mondaná: lehet, hogy az egészséges világ szemében csökkent értékű emberek vagytok ti betegek, de én éppen veletek azonosítom Magam. Ezért az Ő gyülekezete számára is különös fontossággal bírnak a betegek.

Hiszen Jézus volt a legmegvetettebb, egyszerűen azért, mert “betegségeinket ő viselte”. Mert testvérünk lett a betegségeinkben. A betegség különleges meghívó a Király Fia menyegzőjére. A beteg ember meghívott ember, mert kiszolgáltatott, testtől, világtól cserben hagyott, a haláltól eljegyzett, megszólított ember. A beteg emberen válik nyilvánvalóvá, láthatóvá, mik vagyunk mi, emberek mindig, akkor is, ha egészségesek vagyunk, de egészségesen hamar elfelejtjük: ti. a bűn gyermekei, ezért a halál gyermekei. Erre emlékeztet a betegség. De emlékeztet arra a Valakire is, Aki betegségeinket, fájdalmainkat hordozta, Akinek a sebei által gyógyulunk meg. Isten Fia éppen azért jött, hogy a bűn és halál fiait megmentse a bűntől és haláltól. A betegség tehát az a hely, ahol az ember megtanulhatja, amit egészséges napjaiban olyan nehezen tanul meg, hogy Isten a nyomorultakon könyörülő Isten, hogy nem a magam tudása, magam ereje, pénze segíthet rajtam, hanem Istennek a Jézus Krisztusban megjelent váltsága!

“A hitből való imádság megtartja a beteget” - mondja Jakab, és rögtön hozzáfűzi: “és az Úr felsegíti őt.” (Jak 5,15) Tehát nyilván megmondja, hogy nem mi magunk vagyunk azok, akik hitünkkel és imádságunkkal gyógyulást hozunk a betegre, hanem az Úr. Ne a mi imádságunkban higgyünk, hanem az Úrban. Bűnös és pogány gondolat az, hogy a gyarló ember az imádsággal, mint eszközzel, kedve szerint befolyásolhatja Istent, azt tétetheti vele, amit ő akar. Lehet-e nagyobb káromlás, mint az, hogy az ember akar és Isten engedelmeskedik?!

Azután arról is beszél, hogy olajjal kenjék meg a beteget. Mivel akkor az olaj volt a legegyetemesebb gyógyszer, azt mondja, azt se felejtsék el, ne hagyják figyelmen kívül. Az imádság nem rekeszti ki a gyógyszert és az orvost, de a gyógyszer sem az imádságot. Nem az imádság és nem a gyógyszer gyógyít, hanem a mindenható és irgalmas Isten az Ő szent akarata és örök törvénye szerint. Nyilvánvalóan ellenkezik az Igével minden olyan magyarázat, mintha az ember tenne itt valamit imádsággal és olajkenettel, mint eszközzel. Ez ráolvasás és kuruzslás lenne, vaskos mágia. “Az Úr felsegíti őt.” (Jak 5,15b) Ő a szuverén és szabad Isten! És az Ő segítsége mindig az a segítség, amelyik Jézus véréből, keresztjéből és halottak közül való feltámadásából ered. Ebben a segítségében tehát az Atya uralmának az érvényesítéséről van szó. Ezért imádkozzanak a betegek fölött, meg a beteggel, meg a betegért, hogy Isten dicsőítse meg Magát az ember betegségében, vagy a gyógyulásában.

Három különböző témát tárgyal még Jakab röviden: az abszolút igazság keresése, érvényesítése, - a szenvedés és öröm kérdése, - és a betegség problémája. Mind a háromban van megoldás, van győzelem a Krisztusban hívő ember számára. Az a nagy ujjongás húzódik meg az intelmek mögött, amit Pál apostol így fejezett ki: “Hála az Istennek, a ki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (1Kor 15,57)

Adjad, hogy lássuk a világosságot,
Te szent igédet, az egy igazságot,
A Krisztus Jézust: örök vigasságot,
És boldogságot.

És ne ismerjünk többet a Krisztusnál,
Ne szerethessünk egyebet Jézusnál;
Maradhassunk meg a te szent Fiaddal,
Krisztus Urunkkal.

(225. ének 5-6. vers)

Ámen

Dátum: 1953. szeptember 20.

Ennek a most soron következő szakasznak egész tartalma belefér ebbe a két szavas figyelmeztetésbe: Legyetek béketűrők! Minden egyéb, ami még ezen kívül van benne: mind ennek a figyelmeztetésnek a részletezése, magyarázata, indoklása. Ötször egymás után fordul elő benne a béketűrés, a türelem kifejezés. Azt mondja Jakab, hogy a türelmetlenség a hitetlenségnek a jele, mert arról tanúskodik, hogy nem számol az Úr Jézus dicsőséges visszajövetelének a közelségével. Pedig a világ megítélésére közeledő Bíró már az ajtó előtt áll és a benne való hit sok türelmetlen kapkodástól és kétségeskedésétől óv meg bennünket. Az a hitünk, hogy az Úr visszajövetele közel van: különösen a szenvedésekben és a kellemetlen emberekkel szembeni magatartásunkban jelent nagy erőt és vigasztalást. Ez a hit tanít meg és tesz képessé az egyik legnehezebb dologra: a türelemre. Erről beszél ez az Ige.

A türelemre szüksége van minden embernek, aki él. Türelmesnek lenni olyan állapot, mint amikor valaki egy olyan ajtó előtt áll, amelynek egyszer meg kell nyílnia, de még nem nyílt meg, még zárva van. És várnunk kell, várni akkor is, ha már úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább. Sokszor kerülünk az életben ilyen bezárt ajtók elé. Lehet az egy sötét folt a lelkiismeretünkön, amelyről tudjuk, hogy semmiképpen nem bírjuk onnan eltávolítani, ami azonban az egész életünket megterheli, elállja az utunkat, ráveti árnyékát minden örömünkre. Lehet az egy ember, akivel össze van kötve valaki a munkában vagy a házasságban, vagy a lakásában; akitől rengeteget kell tűrnie, akivel sehogy sem sikerül elviselhető közösségre jutnia, akárhányszor megpróbálkozott is már vele. Lehet az valamiféle gátlás, természeti adottság vagy tulajdonság, amin nem tud az ember változtatni, akárhogy küzd is ellene. Vagy valami fájdalom, mély seb, amit a lelkében hordoz és amit nem tud többé felejteni. Vagy áldatlan körülmények, megoldhatatlannak látszó problémák, amikből nincs kiút. Vagy talán éppen egy betegség, szenvedés, amiben a közeledő halál komor hírnökét ismeri föl valaki. Sok mindenféle bezárt ajtó lehet. Tele van az életünk olyan helyzetekkel, ahol a józan belátás azt diktálja: Türelem! Még közmondás is van rá: A türelem rózsát terem! - de hiába, mert nincs, vagy ha volt: elfogy és kijövünk a béketűrésből!

A legtürelmesebb ember is fölsóhajt ilyenkor és kitör belőle a panasz: hiszen nekem van türelmem, már olyan régóta várok és mégsem nyílik meg az ajtó! Mire várjak hát, úgysem lesz jobb, úgysem sikerül! Mindig újra csak azt halljam: türelem, türelem?! - Igen: ilyen a mi türelmünk, amiben éppen az árulódik el, lepleződik le, hogy ez nem türelem! Ilyenkor derül ki, hogy a mi türelmünk csak egy vékony jégréteg a türelmetlenség mély vize fölött, ami csak beborítja a lelkünk mélyén hullámzó sok nyugtalanságot, kétségeskedést. Ami azonban nem tart meg: a legkisebb terhelés alatt beszakad, és menthetetlenül merülni kezd az ember saját kétségbeesése hullámai között. Meg kell állapítanunk, hogy az igazi béketűrés nincsen meg bennünk, a valódi béketűrés ismeretlen a számunkra. Képtelenek vagyunk rá! A mi türelmünk arra van beirányozva, ahhoz van kötve, hogy egyszer majd mégis úgy fordul a sorsom kereke, ahogyan elképzeltem; egyszer majd mégis valóra válik az, amire úgy vágytam; egyszer majd mégis megnyílik az az ajtó, ami előtt már olyan régen topogok. A mi türelmünk nem egyéb, mint a saját vágyaink, reménységeink elképzelt valóra válásából kierőszakolt megnyugtatása, lecsendesítése a türelmetlenségünknek, legtöbbször hamis reménységgel való áltatása a belső nyugtalanságunknak.

Egészen más azonban az a béketűrés, amiről Jakab beszél. Ez a béketűrés nem a nehéz helyzetemnek egy elképzelt javulására van beállítva, hanem az élő Istenre! Mégpedig nem is Istennek egy olyan remélt cselekedetére, amivel végre majd megnyitja azt az ajtót, hanem magára a cselekvő Istenre, a szuverénül cselekvő, tehát akár az elképzeléseim ellenére is cselekvő Istenre! Tehát például: egy beteg számára nem az a türelem forrása, hogy majd csak eljön Isten kegyelméből a várva várt gyógyulás, hanem az, hogy a betegségében is a kegyelmesen cselekvő Isten kezében tudja magát és türelemmel várja, mi jön ki abból, hogy vele Isten most így cselekszik! Ennek a béketűrésnek a számára soha sincs végérvényes sötétség, sem végérvényes akadály, ezért nem is tud soha teljes reménytelenségbe és kilátástalanságba jutni. Ez a béketűrés azért nem fogy el, mert a legelesettebb, legnyomorultabb helyzetben is tudja, hogy van számára egy segítség, mégpedig olyan segítség, ami életének nem egy bizonyos bajbajutott részletproblémáját oldja meg talán, hanem többet jelent: az egész életét átfogó, egész lényét megragadó és megmentő segítség: a megváltás! És tudja, hogy az az ajtó mindig nyitva van a számára és azt is tudja, hogy talán éppen azért van sok más ajtó zárva, hogy kényszerüljön ezen a nyitott ajtón át belépni végre, vagy belépni újra és újra! És ez a béketűrés azt is tudja, hogy az élet minden sötétségének az értelmetlensége mögött minden értelmet fölülhaladó isteni értelem van, maga a kegyelmesen cselekvő Isten van! Tud arról, hogy van összefüggés a bűn és a bocsánat között, a halál és a feltámadás között, tehát olyan Istenről van tudomása, Akinek minden lehetséges! Ez a türelem is vár, de Istenre vár. Ez a türelem is ott áll az élet sokféle bezárt ajtaja előtt - ami nem akar megnyílni a mi kívánságunkra és feszegetésünkre -, de azt is tudja, miért nem nyílt még mindig meg az az ajtó: azért, mert Isten nem nyitotta meg! De Ő megnyithatja, ha akarja. Tehát végül is nem az ajtó megnyílására vár, hanem Istenre vár!

Azt mondottuk, hogy a hívő ember azért tud béketűrő lenni, mert a cselekvő Istenre vár. Azt pedig tudja minden hívő ember, hogy Isten alaposan hozzáfogott ebben a világban a cselekvéshez. Nézzétek Isten leghatalmasabb cselekvését: Jézus Krisztust, Aki Maga is ott állt egyszer a legreménytelenebbül bezárt kapu előtt, a halál sötét ajtaja előtt. Eltűnt annak ijesztő árnyékában, és egyszer csak kinyílt a kapu, felszakadt a halál ajtaja, és most az Ő életének a dicsősége és győzelme sugárzik át rajta felénk. Ez a Jézus nem azért ment a mennybe, hogy a megnyílt ajtó újra becsukódjék utána, hanem ugyanúgy jön vissza is, hogy a bűn, szenvedés és halál minden ajtaját végérvényesen megnyissa a világ számára! A hívőember azért lehet béketűrő minden helyzetben, mert Őreá vár, Krisztusra, Aki már eljött és Aki újra eljő, és Aki Lelke által most is jelen van velünk, minden napon a világ végezetéig. Ezért lehetünk béketűrők, ezért várhatunk türelemmel arra a bizonyos reménységre, hogy Jézus Krisztus győz! A hit legfőbb támasztéka az, hogy az Úr eljövetele közel van! Ez a hit az alapja a keresztyén türelemnek!

Példával is illusztrálja ezt Jakab: “Ímé a szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét, béketűréssel várja, míg reggeli és estveli esőt kap.” (Jak 5,7b) Nem lehet siettetni az elvetett mag kikelését és növekedését! Itt igazán csak egyet lehet tenni, ha már megtörtént a magvetés: rábízni Arra, Aki a növekedést és a gyümölcsöt adja. A szántóvető vár, tudja, hogy várnia kell, és azt is tudja, mire vár. Csak a szürke rögök vannak előtte, amibe a magot elvetette, és a jövendő aratásnak még semmi jelét nem látja. És mégis tudja: most így kell lennie, hogy nem lát semmit. Lehet, hogy közben még a hó is betakarja a vetést és a szántóvető semmit sem tehet annak érdekében, hogy majd gyümölcs legyen. De majd a maga idejében megjön a tavaszi eső, a mag kikel és elérkezik az aratás is. És ezt tudja a szántóvető, és mivel ezt tudja, ezért tud várni. Ez az ő türelme!

És ilyen az a béketűrés is, amiről Jakab beszél. A nagy isteni magvetés megtörtént Jézus Krisztus földre jövetelével és halálával! Isten egy eljövendő új világ, egy új ég és új föld magvát vetette el ebben a mi világunkban. Az örök élet csíráját plántálta bele a földbe: feltámadásával kikelt a mennyei vetés, azóta érik az aratásra. Jézus halála és feltámadása gyümölcseinek a teljes beérése és diadalának végső kibontakozása még hátra van, és most a világban történő minden esemény - mint a reggeli és estéli eső - az aratásra érleli a világot. A béketűrés azt jelenti, hogy tudomásul vettem, hogy nagyobbról van itt szó, mint az én vágyaim és elképzeléseim apró ajtajainak a remélt megnyílása: itt az egész élet újjászületése, a megváltás gyümölcseinek az egész világ számára való beérése van küszöbön! Itt nem az én apró-cseprő ügyeimről, hanem Jézusról van szó, arról, amit Ő tett a kereszten és sírban, és amit Ő tesz, amit Ő hoz. Erre készen lenni: ez a béketűrés! Azt jelenti ez, hogy belátom: Isten engem ebben az Ő egész világ megváltására kiterjedő nagy művében nem tud úgy fölhasználni, ahogy vagyok. Ezért zár el előlem bizonyos ajtókat. Azért vesz el tőlem olyan dolgokat, amik lekötve tartanak. Ezért borul be olykor az ég fölöttünk: a reggeli és estéli eső mind csak az aratásra érleli a vetést.

Így érti Jakab, amikor ekképpen biztat: “Legyetek ti is béketűrők, és erősítsétek meg szíveteket, mert az Úrnak eljövetele közel van.” (Jak 5,8) És éppen azért, mert így áll a helyzet, hozzáteszi még: “Ne sóhajtozzatok egymás ellen, atyámfiai, hogy el ne ítéltessetek: ímé a Bíró az ajtó előtt áll.” (Jak 5,9) Akinek ilyen nagy reménysége van, hogyan tudná azt kihozni a béketűrésből az emberek komiszkodása, szurkálása, bosszantása, igazságtalansága? Ha igazán hiszek Istenben, akkor Ő az egyetlen igazán aktív tényező az életemben, nem az emberek! Minden ember is csak az Ő eszköze lehet: vagy egy kedves, meleg kéz, amely által Ő simogatja az életemet, - vagy egy súrolókefe, véső, fúró, kalapács, amivel Ő tisztogat, nyeseget, alakít, formál. Mindegy hogy mi, de mindig csak eszköz az Ő kezében. Nem tudnak elbódítani, ha dicsérnek, nem tudnak elkeseríteni, megbántani, ha támadnak. Nem sértődöm meg, nem haragszom meg a súrolókefére, hiszen nem magától súrol. Hatalmas kéz tartja és súrol vele: a mindenség Ura, egy átszögezett, véres kéz! Sok fölösleges erőnk pazarolódik el abban, hogy veszekszünk a kefével, ami véresre dörzsöl, vagy a kapával, ami az elevenembe vág. Lehet, hogy a kapa magában véve rosszindulatú, de pontosan odavág, ahová kell!

Csak akkor vagyok igazán szabad az emberektől, csak akkor nincsenek gátlásaim velük szemben, ha Krisztustól függök és őket is a Krisztustól való ilyen függésükben tudom látni. És ezért kell szabadnak lennem az emberektől, előítélet-mentesnek, sóhajtozás nélkül, hogy a számukra, feléjük szabad lehessek a szolgálatra! A javukra! A hasznukra! Mindenkinek. Válogatás nélkül! Faj, szín, felekezeti, osztálykülönbség nélkül! Minden ember mögött, akivel találkozom, ott áll Krisztus és onnét kérdezi - mint egykor Pétertől: “Szeretsz-é engem?” (Jn 21,15-17) Nincs olyan ember, aki mögül ne kérdezné ezt Krisztus tőlem. Ezért: “Ne sóhajtozzatok egymás ellen, atyámfiai, hogy el ne ítéltessetek.” (Jak 5,9a)

Ímé, az, Aki a másik ember mögül megkérdezi: “Szeretsz-é engem?”, hamarosan mint Bíró jön, már az ajtó előtt áll! Legyetek hát béketűrők atyámfiai minden helyzetben, mindenféle emberrel szemben, az Úr eljövetelére való tekintettel! Nyugtalan, békétlen, türelmetlen szívünk lecsendesedik és tud majd béketűréssel várni, ha őszinte, igaz könyörgését fejezi ki ebben az énekben:

Várlak, Uram, azért reménykedő szívvel,
Miként a vigyázó virradást vár éjjel;
Hozd fel szép napodat nékem is jó reggel,
Hogy szolgálhassalak serényebb elmével.

(226. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1953. szeptember 13.

Ennek a most felolvasott szakasznak az élén magyar Bibliánkban az a címfelirat olvasható: A gazdagság csalárdságáról. Jakab is ellene van a gazdagságnak, mint mestere: Jézus. Szinte Jézusnak a gazdagok ellen mondott komoly ítéletet hirdető szavai visszhangzanak itt, mint a mennydörgés a nagy hegyek között. A gazdagságot démoni hatalomnak tartja, amely csúful rászedi áldozatát. A maga korának égbekiáltó igazságtalanságait kíméletlenül leplezi le és már előre látja és hirdeti a bekövetkező ítéletet. Valósággal a végítélet főpróbája ez, amit itt a gazdagokra zúdít. Hamarosan be is teljesült rajtuk a rettenetes prófécia! Ez így idáig érthető, sőt megrendítő lehet, de mi mondanivalója van Istennek ma ezzel az Igével a mi számunkra? Mi már egészen más szociális körülmények között élünk, mint Jakab. Közöttünk aligha akadna már olyan gazdag, aki abban lelné örömét, hogy aranyat és ezüstöt gyűjt rakásra és dúsan terített asztal mellett dőzsöl és dorbézol, mint itt, az Ige szavai szerint. Mi közünk hát akkor ehhez az Igéhez?

Nos: a gazdagság csalárdsága, démonikus hatalma nemcsak azt ejtheti meg, akinek van, hanem azt is, akinek nincsen. Nemcsak a meglévő gazdagság lehet bálvány, hanem a soha meg nem lévő, vagy a már elvesztett gazdagság is az lehet! Sokszor éppen az kötözi meg valakinek az életét, hogy nincs neki! Már csak azért is van mondanivalója számunkra a gazdagság csalárdságáról szóló Igének. Próbáljuk hát megérteni!

Ez a csalárdság elsősorban abban áll, hogy megvakít a saját értékét illetően. Csábító ragyogásával akit igézetében tart, nem képes helyesen ítélni az igazi és hamis értéket illetően. Elhiteti az emberrel, hogy a gazdagság, a gondtalan jólét a legfőbb érték, ami probléma mentessé teheti az életet. Elhiteti az emberrel, hogy ha sok pénze volna, ha jó állása lenne, ha vágyai szerint élhetné ki magát, ha utazhatna, szórakozhatna, szép lakásban lakhatna, akkor ezzel megoldódnék élete minden problémája. És nem is törekszik az ilyen gazdagság csalárdságától rabul ejtett ember másra, csak erre, ilyenféle dologra. Erre törekszik, erre vágyik, erre van beállítva az egész élete!

És éppen ebben van a veszedelme, ebben a beállítottságban. Olyan dolgok tartják lekötve, amik nem a lényegét, legföljebb a ráadását alkotják az életünknek. Hogy mennyire nem a lényegét jelenti az életünknek, mi sem mutatja jobban, mint annak a mulandósága. Így fejezi ki ezt Jakab: “Gazdagságotok megrothadt, és a ruháitokat moly ette meg; Aranyotokat és ezüstötöket rozsda fogta meg”. (Jak 5,2-3a) Ha előbb nem, kiderül a halálnál, hogy mennyire hiábavalóságra pazarlódott el az élet: hiszen mit vihetünk át belőle az örökkévalóságba? Ismerjük azt az embert, akiről Jézus beszél, aki, miután jól bebiztosította magát földi javakkal, csűreit, kamráit alaposan megrakta hosszú időre elégséges készletekkel, s azután kényelembe helyezte magát mondván: “Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve; tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél!” (Lk 12,19) És ebbe a nagy gondtalan jólétbe egyszer csak beleszól az Isten: “Bolond, ez éjjel elkérik a te lelkedet te tőled; a miket pedig készítettél, kiéi lesznek?” (Lk 12,20)

Olvastam egyszer egy gazdag főúrról, akinek az akkori szokás szerint volt egy udvari bolondja. Egyszer az ura egy csörgősapkát adott neki e szavakkal: Tartsd meg ezt mindaddig, amíg olyan valakit nem találsz, aki még téged is túlszárnyal a bolondságban. És ha találtál ilyet, add át neki! - Néhány év múlva a főúr megbetegedett. Az udvari bolond meg akarta látogatni és megtudta, hogy ura hamarosan meghal. És hova vezet most az utad? - kérdezte a gazdáját. Messze, nagyon messze - válaszolta. És mikor jössz vissza, egy hónap múlva? - Nem! - Egy év múlva? - Nem! Hát mikor, sohasem? - Sohasem! - És milyen előkészületeket tettél erre az elutazásra? - Semmilyet! - Te örökre elmész és egyáltalán nem készültél elő reá? Íme, itt a csörgősapkám, átadom, mert ilyen nagy bolonddal még nem találkoztam!

És hányan élünk mi is ilyen bolondul: a meglévő, vagy a még sem lévő gazdagság csalárdságától elvakítva elmulasztjuk a fölkészülést a nagy útra. Erre utal Jakab ezekkel a szavakkal: “Kincset gyűjtöttetek az utolsó napokban!” (Jak 5,3c) Az “utolsó napok” alatt mindig a Krisztus mennybemenetele és ítéletre való visszajövetele közötti időszakot érti a Biblia. A visszatérő Krisztus dicsőségének az időre vetített fényében óh, de elhalványul minden ragyogása a földi gazdagságnak, a csillogó arany és ezüst rozsdás ócskavassá válik, pompás öltözetek molyette rongycafatok értékével sem bírnak: jaj azoknak, akik még mindig ilyen kincsek ragyogásának az igézete alatt élnek!

De nemcsak az a veszedelme a gazdagságnak, hogy becsapja az áldozatát, hanem még inkább az, hogy szívtelenné, könyörtelenné teszi a szegénnyel szemben! Így folytatódik Jakab szörnyű leleplezése: “Ímé a ti mezőiteket learató munkások bére, a mit ti elfogtatok, kiált. És az aratók kiáltásai eljutottak a Seregek Urának füleihez. Dőzsöltetek e földön és dobzódtatok; szívetek legeltettétek mint áldozás napján.” (Jak 5,4-5) A rabszolga, a jobbágy, a zsellér, a robotos, az örök napszámos kiszolgáltatottsága zúg fel ebből az ítéletből. Mindaz, ami világproblémává tette őket és a munka harcát, mindaz, ami az osztályharcot előidézte, mindaz, ami a keserűség robbantó erejét világforradalmak előidézéséig fokozta, benne van ebben az Igében, amelyben megint egészen Jézus szavaira ismerünk! Tehát tulajdonképpen nem is a gazdagságot veti szemünkre, hanem azt, ahogyan és amire a gazdagságunkat fölhasználtuk.

Egyébként is nagyon nehéz, szinte lehetetlen megvonni a határt a gazdag és szegény között: hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik? És a Szentírás szellemében nem is az a végső kérdés, hogy gazdag vagyok-e, hanem az, hogy miként vagyok tulajdonosa a gazdagságomnak, hogyan bánok azzal, amim van? Aki azt hiszi, hogy bármiféle anyagi vagy szellemi javainak az élvezetére magától értetődően igényt tarthat, mert erre a világi törvény is megadja a jogot: a Biblia szerint lelkiismeretlen! Mert senki sem ura a maga javainak, hanem legföljebb megbízottja, kezelője, - bibliai szóval kifejezve: sáfára. Semmi nem az enyém, minden az Istené! És ezt rögtön elfelejtjük, amint van valamink! Megtarthatjuk azt, amink van, de csak abban a tudatban, hogy be van jelentve az igény reá. Le van foglalva az Isten számára! De azután igazán minden, amink van: a pénzünk, az időnk, az erőnk, a tehetségünk, az egészségünk, a két karunk ereje, az akaratunk, az értelmünk, a házasságunk, a gyermekeink! Egyszer számadásra vonnak érte, hogy mit tettem vele? Csak magamnak éltem vele? Arra való volt csak, hogy jól éljek, a “szívemet legeltethessem”? Volt-e vajon fülem meghallgatni azok kiáltását, akik megkeseredtek?

A múlt vasárnapi istentiszteletünk azzal a könyörgéssel végződött: Engedd, Uram, hogy valakinek haszna legyen abból, hogy Te az én Uram vagy! Nos, eltelt egy hét. Kinek volt haszna abból, hogy Jézus a te Urad? A sáfárság a gyakorlatban azt jelenti, hogy valaki másnak haszna van abból, amim van, amit Uramtól kaptam, amit Ő reám bízott. Ha hitem van, akkor abból, ha kenyerem van, abból, ha egészségem van, abból, ha pénzem van, abból. Maga a puszta életem is olyan hallatlan gazdagság, ami felelőssé tesz a mások hasznára való szolgálatra! Mindenféle gazdagság démoni hatalommá válik, ami rögtön megront, mihelyt valaki önmagának kezdi gyűjteni. És csak az menekül meg a megrontás alól, akinek a kezén átváltozik jótétmennyé, szolgálattá. Mindig megrövidítek valakit, ha nincs haszna abból, hogy élek! Ha nem válik valami módon javára, amim nekem van, neki meg nincs.

És ha nagy önzésünkben elfelejtjük, hogy mindenünk, amink van, az Istené, Aki azt a mások javára való fölhasználásra adta nekünk, akkor Isten figyelmeztet rá úgy, hogy megértsük: ítélettel! Elvesz mindent, hogy megértsük, ki a tulajdonosa, ura minden javunknak. Ezt hirdeti Jakab, amikor ezt mondja: “Nosza immár ti gazdagok, sírjatok, jajgatván a ti nyomorúságaitok miatt, a melyek elkövetkeznek reátok.” (Jak 5,1) - És ha nekünk nem volt, nem szokott lenni fülünk meghallani azok kiáltását, akiket megrövidítettünk: annál inkább meghallja Isten. Hátborzongató Jakabnak ez a kijelentése: “Ímé a ti mezőiteket learató munkások bére, a mit ti elfogtatok, kiált. És az aratók kiáltásai eljutottak a Seregek Urának füleihez.” (Jak 5,4) Azt jelenti ez, hogy az ún. kisembereket ért minden szociális igazságtalanság nyilván van tartva a mennyben, az égre kiált. Isten meghallja, akkor is, ha nem csendes imádságban panaszolja el neki egy hívő lélek, hanem ha káromkodásként tör ki egy elkeseredett ember szívéből. Azt mondja ezzel Jakab, hogy Istenre nemcsak vallási ügyek tartoznak, nemcsak a lelki élet és az üdvösség dolgaival foglalkozik, hanem törődik a földi dolgainkkal is. Benne van a hétköznapi életben, szava van létünk legmateriálisabb dolgaihoz is, mint a pénzhez, a gazdagsághoz, a bérhez. Ura az egész életnek, mindenestől védelmébe vette az emberi életet és a szociális igazságtalanságot nem hagyja büntetés nélkül!

A világban már bekövetkezett sok nagy válság, régi világok összeomlása és új helyzetek kialakulása nem véletlen, nem a vak sors szeszélye, nem pusztán hatalmi eltolódások eredménye, amit olyan hűvös tárgyilagossággal lehetne szemlélni, mint a fizikus a természeti folyamatot, hanem mindez ítélet. A számonkérő Isten időről-időre számadásra vonja egész nemzedékek gazdasági és szociális életét, javainak fölhasználását és ítéletet hirdet egy hosszú és bonyolult perben, amelyet senki át nem láthat. Ki is lenne más, Aki a történelemben az ítéletet tartja, Aki a könyveket fölüti, átvizsgálja és a mérleget elkészíti, mint Isten, a történelem Ura! És ha valaki személyesen átélte azt, amit Jakab így fejez ki: “Gazdagságotok megrothadt, és a ruháitokat moly ette meg; Aranyotokat és ezüstötöket rozsda fogta meg,” az hajoljon meg az Isten ítélete alatt!

Mert az a csodálatos Isten ítéletében, hogy az rögtön kegyelemmé válik, amint alázattal elfogadja valaki az Ő kezéből! Isten az ítélettel mindig megmenteni akar. Megálljt kiált az önmaga pusztulásába rohanó emberiségnek. Megmarkol úgy, hogy fáj a szorítása - de hiszen a vízbefúlónak is fáj a szorítás, amikor erélyes kézzel belemarkol karjába a megmentője. Bár megítélne bennünket igazán a szívünk legmélyéig! Ott bent kellene elfogadnunk az Ő ítéletét, mélyen a szívünkben, hogy kiderüljön, nem tartozunk-e mi is azok közé, akik kincset akarnak gyűjteni az utolsó napokban. Ott kell a halálba adnunk mindazt a titkos vágyat és törekvést, amivel mi is még mindig a pénz hatalmától függünk.

A legbensőbb lényünkkel kellene odatérnünk Őhozzá, Aki a vérével vásárolt meg Magának bennünket, s elmondanunk Neki: Uram, én is rászorultam arra, hogy összetörjél. Én is olyan vagyok, akit csak Te szabadíthatsz föl a gazdagság csalárdsága igézetéből. Válts meg engem is mindenemmel, amim van, a Te uralmad alá, vonj be engem is a Te halálodba, hogy Veled és általad újra kezdhessem az életemet! Add, hogy a Benned való hitem és az abból eredő szeretetem gazdasági és szociális tekintetben is igazán produktív és újjáteremtő erőként hathasson a világban!

Ámen

Dátum: 1953. szeptember 6.

Régi vádja a világnak a hívő emberekkel szemben, hogy nem elég reális beállítottságú az életük. Fellegvárakat építenek, jövőbe néznek, belevész az érdeklődésük a bizonytalan és láthatatlan örökkévalóságba, nem állanak mindkét lábukkal a valóság talaján, nincs elég érzékük a gyakorlati élet dolgaival, problémáival szemben. Sajnos ez a vád a magukat keresztyéneknek valló emberekkel szemben jogos. A keresztyéneknek ez a helytelen magatartása nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy nagy tömegek elidegenedtek tőle. Pedig csak az a keresztyén válik álmodozóvá, aki nem igazi keresztyén. Hitben járni, Istennel való közösségben élni a legreálisabb életforma a világon. Ez derül ki Jakab levelének ebből a most soron következő részéből. Éppen arról ír Jakab, hogy ki az álmodozó és ki a reális ember? Mi az álmodozás és mi a realitás? Lássuk hát!

Így kezdi: “...ti, a kik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk ama városba, és ott töltünk egy esztendőt, és kalmárkodunk, és nyerünk;” (Jak 4,13) Itt azután éppen nem olyan emberekről van szó, akikről azt szoktál mondani, hogy álmodozók. Sőt, nagyon is a valóságos, a mindennapi élet forgatagában élő, nyilván kereskedő emberekre utal a megjegyzése. Azokra, akik hajóikkal járták a kikötőket, rengeteget dolgoztak, fáradtak egész nap, pontosan elkészítették a munkarendjüket, kiszámították a költségeket, az üzleti vállalkozásból várható nyereséget - szóval alaposan benne voltak a reális életben. Tehát járó-kelő, mozgó, ide-oda siető emberekről van szó, akik célokat tűznek ki maguk elé és azt minden erejükkel igyekeznek el is érni. Ismerjük ezt az embertípust, amelyik serényen, tevékenyen él benne a mindennapi élet küzdelmeiben. Nemcsak a kereskedők lehetnek ilyenek, hanem mindenféle más foglalkozást űzők is: gyári munkások, orvosok, tanítók, háziasszonyok, betegápolók, diákok - bárki. Tehát ilyen tevékeny, a mindennapi élet dolgaiban foglalatoskodó emberekről van itt szó. És Jakab mégis úgy szólítja meg ezeket az embereket, mintha alvajárók lennének. Így kiált feléjük: “Nosza immár ti, a kik azt mondjátok!” Ez a “nosza” az eredeti szövegben úgy hangzik, mintha valaki egy tétlen, lusta embert akarna serkenteni valamire, vagy mintha egy álmodozót akarna fölrázni, hogy ébredjen már rá a valóságra! Tehát mintha azt mondaná Jakab, hogy: emberek, szép és jó, amit csináltok, de a sok gond, feladat, probléma megoldása közben elmentek az élet legfőbb kérdése mellett! - De hát mi életünknek az a fő kérdése, amely mellett mindig újra elmegyünk, és méghozzá leginkább akkor, amikor azt hisszük, nagyon tevékenyen, hasznosan és gondoskodva állunk benne az életben? Miféle álom volna ez, hogy föl kellene belőle ébrednünk?

Így folytatja Jakab: “A kik nem tudjátok, mit hoz a holnap: mert micsoda a ti életetek. Bizony pára az, a mely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik.” (Jak 4,14) Szörnyen kijózanító szavak ezek! Azt jelenti, hogy úgy éljük az életünket, mintha rendelkezhetnénk vele! Úgy éljük, mintha a mi kezünkben lenne, mintha nem is lenne Urunk a mennyben, Aki rendelkezhet velünk, az Ő akarata szerint. És egyébként is: mi a mi életünk? Csak pára, tehát az a valami, ami a víz forrásakor gőzként kicsapódik a fazékból, pár pillanatig ott rezeg a levegőben, létezik, van valamilyen alakja, formája, azután egyszerre eltűnik, elpárolog, szétoszlik, mintha sohasem lett volna, nyoma sem marad, emléke is alig. Nos: ez a mi életünk - azt mondja Jakab. Ilyen bizonytalan, ilyen átlátszó, ilyen kézzel nem fogható valami, mint a fazékból kicsapódó gőz. És ezt az életet akarjuk mi a kezünkben tartani és úgy számítani rá, mint valami szilárd alapra? Hiszen azt sem tudjuk, élünk-e még holnap?

Tehát azt mondja Jakab: “... ti, a kik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk ama városba, és ott töltünk egy esztendőt, és kalmárkodunk, és nyerünk;” (Jak 4,13) - nem vagytok elég reális emberek, mert életetek alakulásába nem kalkuláltátok be a legfőbb tényezőt: Istent! Nem vagytok elég bölcsek, számítók, realisták, mert kihagytátok a legfőbb realitást, a legfőbb valóságot: az élő Istent a számítástokból! Azt hiszitek, hogy Istennel csak akkor van dolgotok, ha a gyülekezet összejövetelén imádkoztok? De amikor kereskedtek, ide vagy oda mentek, nyerészkedtek, új iskolaévet kezdtek, tehát az élet profán területeit járjátok: ott már a magatok urai vagytok? Ez az az álmodozás, amiből föl akar serkenteni az Ige szava! Pedig Isten az, Aki minden fáradozásomhoz, munkámhoz az erőt és sikert adja vagy nem adja, és Aki egyedül marad meg a számomra majd akkor, amikor a halál minden fáradozásom eredményétől vagy eredménytelenségétől elválásra kényszerít! “Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Mk 8,36) Akkor pedig az egész világ, mint nyereség is elesik, akkor minden, ami olyan nagyon reálisnak látszott, elmúlik, mint egy álom! Kiderül, hogy homokra épített, pedig kőszikláról álmodott.

Tehát nem is az a kérdés, hogy valaki benne áll-e mindkét lábával az élet sodrában, - ez nem is kérdés, ez természetes, ez szükségszerű követelmény -, hanem az a kérdés, hogy milyen alapon állva él benne az élet sodrában? Ugye tudjátok, mi az igazán reális alapja életünknek? A megváltás! Istennek az a kegyelmes cselekedete, amellyel életünk két legnagyobb ügyét, részünkről megoldhatatlan problémáját: a bűn és halál nagy kérdőjelét föloldotta Jézus Krisztus halálában és feltámadásában. Krisztus megváltói munkája tehát az alap. Erre az alapra hit által reá helyezkedve tudom, hogy bűneim minden következményét elszenvedte helyettem szeretetből Jézus az Ő golgotai halálával. A halál mindent elnyelő sötétségén át utat nyitott számomra az örökkévalóságba Jézus az Ő feltámadásával. Tudom, hogy Isten kegyelme éltet itt a földön és az örökkévalóságban. Isten bűnbocsátó és örök életet munkáló, örök életemet munkáló szeretete vesz körül mindenféle helyzetemben. Őtőle, Őáltala, és Őreá nézve vagyok és van mindenem, amim van. A tehetségem, a családom, a munkám, az egészségem vagy a betegségem, a sikerem vagy a kudarcom, az egyházam és a népem. A megváltás alapján állva is csak pára az életem, de azt is tudom, hogy ez a tűnő pára a legfőbb Valóság kezében van, ezért egész életem minden területén, tehát testi-lelki valóságomban, Néki vagyok felelős. Egzisztenciám egész teljességével Istenhez kötött vagyok, Istentől függő vagyok!

Nem arról van szó, hogy most már lemondok minden gyakorlati életrevalóságról, kereskedelemről, ide-oda menetelről, a reális életben való serény részvételről - éppen nem! Hanem éppen arról, hogy megszabadulok attól a görcsös erőfeszítéstől, amellyel páraéletem egzisztenciáját akartam magamnak bebiztosítani - hiszen az jó kezekben van! -, és így minden erőmet, minden képességemet beleadhatom az Isten akaratának való engedelmességbe! Tehát nemcsak kegyes szólamot, hanem Istennel való személyes, reális életközösséget fejez ki ez az Ige: “Ha az Úr akarja és élünk, ím ezt, vagy amazt fogjuk cselekedni.” (Jak 4,15) Tehát amit az Úr akar és amíg Ő akarja, azon nem elmélkedni, hanem azt azután nagyon is komolyan cselekedni akarjuk! A reális életben, a hétköznapok dolgaiban Istennel számolva, Tőle útmutatást és erőt kérve, Néki magunkat felajánlva és az előtte való számot adás kötelezettségével szolgálunk ott, ahol éppen vagyunk!

Nos: így élünk-e? Hisszük-e, igényeljük-e, hogy életünk egésze, minden területe a megváltás alapján Istennel való életközösségben folyjék le? És éppen azért, mert tudjuk, hogy csak pára az életünk itt a földön, rövid, bizonytalan, hogy holnap tart-e még: sietünk-e teljesíteni azt, amit Isten ma akar tőlünk és általunk elvégezni e világban? Mert ez a páraéletünk nemcsak ajándék, hanem nagy alkalom is, mégpedig nem a nyerészkedésre, nem a magunk élete biztosítására, hanem: a jó cselekedetekre. Ezért folytatja rögtön így Jakab: “A ki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak.” (Jak 4,17) Itt válik azután egészen láthatóvá, reálissá egy embernek a láthatatlan világgal való lelki kapcsolata. Az Istennel való életközösség szükségszerűen válik emberek között való jószolgálattá. Isten a megváltás kegyelmében élő embernek azt mondja: add ide életed ezer mindenféle gondját és neked nem marad más, mint figyelj reám, és hogy én rajtad keresztül szétáraszthassam az emberek között mindazt a jót, amit akarok. Hol is szolgálhatnék másutt az Istennek, mint az emberek között - tehát jó cselekedetekkel! De mi a jó cselekedet? Minden olyan cselekedet - akár kicsi, akár nagy jelentőségű-, amiből valakinek haszna van, vagy amiből Isten nevére származik a dicséret. Mind a kettő fontos. Mert nem igazi jó cselekedet az, még ha haszna van is belőle másnak, ha érte engem dicsérnek, ha a magam dicsőségét növelem vele az emberek előtt. És viszont: nem igazi jó cselekedet az - akármilyen vallásos színezete is van, akármennyit emlegetem is közben Isten dicsőségét -, amiből azonban nincs a másik embernek haszna. Legutálatosabb Isten előtt az olyan áhítatoskodás, amelyik senki emberfia javát nem munkálja.

Tehát az az igazi jó cselekedet, amelyiken átsüt, átvilágít valami az Istennel való életközösségből, amelyen át megérez valaki valamit Krisztus megváltó szeretetének a közelségéből. Lehet az egy helyén mondott szó, lehet az egy biztató pillantás, lehet az az irgalmasságnak, a szeretetnek, a türelemnek valamiféle apró megnyilatkozása, bármilyen tett, amiben benne rezdül Jézus Krisztus életének a valósága. “A ki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak.” És a Jézus Krisztust megismert emberek közül ki ne tudna ilyen értelemben valami jót cselekedni? Akárhol vagy, akármilyen foglalkozást űzöl, ha nem tetszik is a munkaköröd, életkörülményed, ha úgy érzed is, hogy nem erre volnál hivatva, amit csinálnod kell, egyet mindig és mindenütt megtehetsz: jót, olyat, amiből valakinek haszna van és amiből Isten nevére származik a dicséret!

Minden reggel azzal a könyörgéssel kellene elindulnunk az aznapi feladataink megélésére, hogy: Engedd, Uram, hogy valakinek haszna legyen abból, hogy Te az én Uram vagy! Ez majd nem lesz álmodozás, hanem a legépítőbb realitás: úgy élni, hogy haszna legyen a családomnak, barátaimnak, munkatársaimnak, egyházamnak, hazámnak abból, hogy Jézus Krisztust mint Uramat ismerem, szeretem és szolgálom!

Most, amikor a vakáció lejárt, általában a szabadságok ideje is letelt, kezdődik egy új iskolaév, munkaév, egyházi év - a pihenés után újra indul az élet -, határozza meg a mi újraindulásunkat, a valóságos életben való járásunkat és a cél felé való haladásunkat ez az imádság: Engedd, Uram, hogy haszna legyen az embereknek abból, hogy Te az én Uram vagy!

Énekeljük együtt:

Vezess, Jézusunk,
S véled indulunk.
Küzdelemre hív az élet,
Hadd kövessünk benne téged:
Fogjad a kezünk,
Míg megérkezünk.

Kísérd lépteink
Éltünk végeig,
És, ha roskadozva járunk,
Benned támaszt hadd találunk,
Míg elfogy az út,
S mennyben nyitsz kaput.

(434. ének 1. és 4. vers)

Ámen

Dátum: 1953. augusztus 30.

Ez a mostani prédikáció közvetlen folytatása a múlt vasárnapinak. Legutóbb ugyanis a hívő életnek azt az elfajulását, veszedelmét mutatta be Jakab, amit gőgös, kevély kegyességnek neveztünk. Arról beszélt, hogyan mutatkozik meg ez az emberekhez való viszonyulásban, az Istenhez való viszonyulásunkban és a világhoz való viszonyunkban. - A hitéletnek ezt az elfajulását, helytelenségét ostorozta igen kemény szavakkal, s azzal fejezte be tanításának ezt a szakaszát, hogy: “Isten a kevélyeknek ellenök áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád.” (Jak 4,6) Azután folytatja tovább - de már pozitíve: ezzel a helytelen hittel szemben milyen legyen a keresztyén ember helyes hitbeli magatartása. Röviden és egyszerűen ilyen: “Alázzátok meg magatokat az Úr előtt és felmagasztal titeket!” (Jak 4,10) Tehát ez a helyes magatartása a hívő embernek: megalázkodni az Úr előtt. De hogy ez ne maradjon csak üres szó, kegyes frázis: rögtön részletezi, konkretizálja is, hogy mit ért rajta.

Szinte rövid vezényszavakban mutatja meg ennek a megalázkodásnak az útját-módját. Úgy hogy mindenki megérthesse, miről van itt szó. Szinte úgy hangzanak ezek a rövid utasítások, mint amikor egy keménykezű parancsnok ráncba szedi a fegyelmezetlenné vált katonai csapatot. Erre van szüksége a mi elernyedt, meglustult, megfásult hitünknek is! Vegyük hát komolyan, amit most Isten Igéje e szakaszban mond!

1) Az Isten előtti alázat legelőször abban konkretizálódik, hogy engedelmeskedjetek az Istennek! Jó, ezt tudjuk, hogy ez a legfontosabb egy hívő ember életében, de miként történjék ez az engedelmesség a gyakorlatban?

Nos, velem azt láttatta meg Isten, hogy az engedelmességnek két része van: passzív és aktív engedelmesség. És ez a kettő annyira szorosan összetartozik, hogy tulajdonképpen egészen egyet is jelent. A passzív engedelmesség alatt azt értem, hogy engedjem magam bevonni Isten szeretetébe, abba a szeretetközösségbe, abba az életközösségbe, amelyet Ő létesített velem Jézus Krisztus személyében és megváltói munkájában. Így is mondhatnám: engedjem magam szeretni Istentől! Talán furcsán hangzik ez, pedig korántsem olyan magától értetődő! Volt egyszer egy kedves, evangéliumi baráti kör, amelyben részt vett egy csendes, szótlan, zárkózott természetű férfi is. Szívesen elment a barátai közé, szívesen hallgatta azok beszélgetéseit, de ő maga sohasem nyitotta ki igazán a szívét előttük. A barátok többször mondogatták egymás közt: úgy szeretnénk szeretni ezt a barátunkat, de nem hagyja magát! Ilyen is van: hogy valaki vágyódik a szeretetre, mert hiszen erre minden ember vágyódik, de nem hagyja, hogy szeressék. Nem nyitja meg a szívét a szeretet előtt. Bezárkózik önmagába.

Ugyanez a zárkózott magatartás lehetséges Istennel szemben is! Sokszor előfordul, hogy az ember nem hagyja magát Istentől szeretni. Nem bocsátja be a szívébe, a lelke mélyébe Istennek Jézus Krisztusban reá sugárzó szeretetét. Pedig Isten szeretni akar bennünket. Engedjünk neki. Krisztus személyén át olyan valóságosan árad az Isten szeretete, mint egy megnyílt ablakon át a friss levegő. Igen, Krisztus halála és feltámadása valóban ez: az örökkévalóság ajtajának, ablakának a rányílása erre a mi világunkra; Isten szeretetének éltető levegője árad rajta keresztül felénk, be lehet lélegezni, meg lehet telítődni vele, mint a virág a napsugárral. Isten szeretete nagyobb, mint az én összes nyomorúságom, tehetetlenségem, bánatom, legnagyobb bűnöm vagy betegségem. Isten szeretete erőt adó, megvigasztaló, gyógyító, megtisztító, újjáteremtő szeretet, halálból életre szerető hatalom. Isten szeretete a mi életelemünk. Engedd magad szeretni, engedd be az életedbe ezt a mennyei áramot, ne zárkózz be előtte! Nyisd ki az ablakot, higgyed, hogy minden helyzetedben, minden állapotodban, akárki vagy, akármit tettél, akárhogyan éltél: halálosan szeret az Isten a Jézus Krisztusban! Engedd magad szeretni. Ezt értem passzív engedelmesség alatt.

És ez ad erőt most már az aktív engedelmességre! Hinni az Istenben: nem kontempláció, nem magába roskadt elmélkedés, hanem akció, cselekvés! Vigyázzunk: azzal, hogy kimondtad végre ezt a szót, hogy Jézus; azzal, hogy kimondtad végre az Ige unszolására, hogy hiszed, hogy Krisztus éretted is meghalt a keresztfán, ezzel még nem érkeztél be egy biztos révbe, ahol megnyugodhatsz, mert biztosítva van az üdvösséged! Nem! Hanem ha igazán hiszel a Krisztusban, akkor Isten megváltó szeretetének a feszítő erejénél fogva most új élet kezdődik: Isten akaratának engedelmeskedő élet! Mégpedig egészen konkréten, az élet mindennapi apró és nagy dolgaiban. Ha Krisztust igazán Uramnak nevezem, akkor vegyem tudomásul, hogy életem reggeltől estig, és még éjszaka is az Övé! Tehát már a fölébredéskor keressem és várjam az Ő napiparancsát. Mint a hugenották, akikről föl van jegyezve, hogy minden nap kezdetén így jelentkeztek Uruk előtt: “Uram, íme a te szolgád!”

Igen, erről van szó: a naponkénti csendességünkben imádkozva végiggondolni a napot, ahogy előre látjuk, ahogy alakulni fognak a teendőink. Végiggondolni, milyen problémák várnak megoldásra, milyen lehetőségek látszanak. Megint újra kezdődik a munka azzal a nehéz természetű főnökkel, vagy ügyetlen alárendelttel, vagy neveletlen gyerekekkel. Vajon mit akar Isten tőlem és általam ezekben a helyzetekben, ezekkel az emberekkel, mi az Ő konkrét rendelkezése, terve? Mi Isten akarata ezzel a mai nappal, az ilyen vagy olyan szituációval? Kérdezzem meg Tőle: Uram, most mit tegyek, mit mondjak, hová menjek, milyen hibát követtem el, hogyan tehetném jóvá?! És így majd konkrétté válik a Néki való engedelmességem.

Az imádság arra való, hogy gondolataimat tudatosan Krisztus uralma alá adom és igyekszem az Ő gondolatait gondolni, az Ő akaratát akarni. Istennek terve van ezzel a világgal, mégpedig az a terve, hogy Krisztus megváltó munkájának a hatását bontakoztatja ki benne. Mármost ebben a tervben egy részletet veled akar megvalósítani, tehát a Vele való csendességedben próbáld megismerni, mit vár tőled Isten az Ő tervével kapcsolatban a mindennapi életben. Ha igazán engedelmességre kész szívvel keresed, Isten meg is mutatja az Ő konkrét akaratát az Ő Igéjén át. És akkor engedelmeskedj! Indulj el, és akkor megtapasztalod, hogy abban a pillanatban áthat Isten életének természetfölötti ereje. Az azelőtt félelmetes démoni erők megbénulnak, mert az Istennek engedelmeskedő cselekedeted összeköt Istennel és az Ő megváltó erejével! Ezért mondja Jakab, hogy Istennek engedelmeskedve csak nyugodtan “álljatok ellene az ördögnek és elfut tőletek. Közeledjetek az Istenhez és közeledni fog hozzátok!” (Jak 4,7b-8a)

2) Ez lenne a pozitív, élő keresztyén élet. Ilyen aktívan Isten szolgálatában, életünk mindenféle viszonyulása között! Hol vagyunk mi ettől? Ettől az Isten akaratára irányított élettől?! Roskasztó, elkeserítő dolog látni azt a rettenetes különbséget, ami az ilyen, igazán Istennek szentelt élet és a magunk ún. keresztyén élete között van. Nos, hát ha igazán elkeserítő, ne sajnáljunk keseregni miatta! Ezért folytatja így (egy más fordítás szerint): “Lássátok meg, milyen nyomorultak vagytok, bánkódjatok és sírjatok, nevetéstek forduljon gyászra és örömötök szomorúságra!” (Jak 4,9) Minden okunk megvan arra, hogy bánkódjunk a magunk hitványsága miatt! Hiszen ha egyszer igazán meg tudnánk keseredni a bűneink miatt, Istennel szembeni engedetlenségünk miatt, akkor mégsem lenne olyan reménytelen a hitbeli megújulásunk. Nézzétek, milyen üres fogalommá lett ez a szó, hogy bűnbánat. Mennyire képtelenek vagyunk becsületes őszinteséggel megtenni azt, amire Jakab így szólít fel: Lássátok meg, milyen nyomorultak vagytok!

Csak egy példát hadd hozzak fel rá! Az úrvacsorai első kérdésre, hogy “Hiszitek-e valljátok-e, hogy bűnösök vagytok, akik a magatok erejéből meg nem állhattok, sőt büntetést, halált és kárhozatot érdemeltek?”, azt szoktuk mondani, hogy "én ezt hiszem és vallom". És amikor mégis ér bennünket valami büntetésféle, például egy állásvesztés, vagy valami anyagi veszteség, vagy olyasmi, amiben jogtalanságot látunk vagy sérelmet, máris tele vagyunk méltatlankodással, panasszal, ilyen kifakadásokkal: milyen igazságtalanság történt velem, miért érdemeltem én ezt a sorsot, ezt a bánásmódot! Pedig hol van ez attól a haláltól és kárhozattól, amire olyan nyugodtan azt szoktuk mondani, hogy hiszem és vallom, hogy ezt érdemlem? Tehát valóban, egyáltalán nem hisszük és nem valljuk, hogy mi olyan bűnösök volnánk, akik büntetést, halált és kárhozatot érdemelnénk. - És ezért nem tudjuk értékelni Isten megváltó kegyelmét! Ezért nem tudjuk átélni annak halálból életre támasztó erejét sem! Pedig az ilyen megalázkodásban magasztal fel az Isten. Ahogyan Igénk mondja: “Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és felmagasztal titeket.” (Jak 4,10)

Isten ellen lázadó, csődbe jutott, elrontott életemnek abban a roskasztó felismerésében, amiben az embernek sírhatnékja támad - mint ahogyan sírt keservesen Péter apostol, amikor a főpap udvarán a kukorékolás ráébresztette, milyen hitványul, milyen gyáván megtagadta Jézust! -, szükségünk van időnként ilyen összetörettetésre, a magunk hitványsága fölött való gyászra, sírásra. Nos rajta, mondja Jakab, sírjatok! Hadd jöjjenek a könnyek! Ez nem a gyengeség sírása, hanem minden lelki megújulásnak, minden újrakezdésnek a kezdete! Boldog ember az, aki most Isten szavaként hallja meg az Ige fölhívását: “Alázzátok meg magatokat az Úr előtt és fölmagasztal titeket!”

3) És ennek az Isten előtti megalázkodásnak megint üdvös kihatása van az emberi viszonylatban is. Ezért folytatja rögtön így Jakab: “Ne szóljátok meg egymást atyámfiai. A ki megszólja atyjafiát, és a ki kárhoztatja atyjafiát, az a törvény ellen szól, és a törvényt kárhoztatja. Ha pedig a törvényt kárhoztatod, nem megtartója, hanem bírája vagy a törvénynek. Egy a törvényhozó, a ki hatalmas megtartani és elveszíteni: kicsoda vagy te, hogy kárhoztatod a másikat?” (Jak 4,11-12) Arról lehet megismerni, hogy igaz-e az Isten előtt való megalázkodásom, hogy nem tudok akkor egyetlen embert sem fölülről lefelé nézni, nem tudok lenézni senkit! A leghitványabbat se!

Beszélgettem a napokban egy nagyon komoly keresztyén emberrel, akinek emberileg szólva minden oka meglenne arra, hogy a maga szellemi fölényében és erkölcsi magasságában lenézze azokat az apró embereket, akik bántják. Tőle hallottam ezt a kijelentést: Megtanultam, hogy óvatos legyek a mások megítélésében, mert éppen elég megítélni valót találok önmagamban! Ezt megtanulni csak az Isten előtt való megalázkodásban lehet! De ott meg lehet tanulni, hogy azt is, akit nem kedvelek, aki nem a szám íze szerint való, aki fölött olyan könnyen törtem mindig pálcát, mintha rám bízta volna Isten az utolsó ítélet bírói tisztségét: azt is testvéremnek lássam, azt is Isten megváltó szeretetének a körén belül lássam!

Ugye milyen pozitív, milyen konkrét valami a megalázkodás? Ne várjuk, amíg Isten lesz kénytelen megalázni bennünket önmaga előtt! Nézzétek, most még így szól a felhívás: “Alázzátok meg magatokat az Úr előtt!” - és még ígéretet is fűz hozzá: “és felmagasztal titeket!”

Így próbáljuk most elénekelni ezt a szép, régi bűnbánati énekünket:

A töredelmes szívet, Te, Uram, szereted,
Az engedelmes lelket Soha meg nem veted,
Ezzel a reménységgel Tehozzád óhajtunk,
Légy, kérünk, segítséggel És könyörülj rajtunk.

(180. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1953. július 19.

Jakab korholó, bűnbánatra indító szavai egyre keményebbekké válnak a korabeli gyülekezettel szemben. Itt már olyan erős kifejezéseket használ, hogy az ember szinte hajlandó lenne azt gondolni, hogy talán nem is hívő emberekhez intézi szidalmait. Pedig a legelső, amit szeretnék hangsúlyozni, éppen az, hogy keresztyén hívő emberekhez, Krisztust valló gyülekezethez szól ez az intelem. Keresztyén hívő embereknek mond ilyeneket, hogy gyilkoltok, irigykedtek, nincs semmitek, nem imádkoztok, parázna férfiak és asszonyok, Isten ellenségei! És ez éppen a megdöbbentő ebben a szakaszban. Az utolsó versnek is az a megkülönböztetése, hogy “kevélyek” és “alázatosok”: nem az egyházon kívül lévőkre és azon belül lévőkre vonatkozik, hanem az egyházon belül vannak kevély és alázatos hívők! És Jakab éppen azért korholja olvasóinak a hitét, mert bizonyos jelekből, hírekből, értesülésekből úgy látja, hogy az egyik legnagyobb veszedelem fenyegeti a hívőket: a kevélység, a gőg, az elbizakodottság! Milyen furcsa ellentmondás ez: kevély hívő, gőgös kegyesség! De hát van ilyen? Létezik ez? - Van. Nagyon is gyakran. Ma is! Jakab három viszonylatban mutatja be az ilyen hívő állapot helytelenségét: az emberekhez, az Istenhez, és a világhoz való viszonyulásunkban. Lássuk ezeket egyenként!

1) A levélből megtudjuk, amit egyébként a kortörténeti adatok is igazolnak, hogy forrongó, háborúskodó időben élt ott, akkor az a néhány gyülekezet, amelyikhez Jakab a levelét intézi. Forrófejű patrióták egyre-másra szították a lázadásokat a megszálló római hatalom ellen. A vallásos fanatizmus, úgy látszik, a gyilkosságtól sem riadt vissza. Zavaros, áldatlan politikai helyzetben élt az ország, a véres felkelések sem segítettek a népen. Üldözött keresztyének álltak a mozgalmak élén, sőt valószínű, hogy rettegve vagy titkos reménységgel szemlélték a változó eseményeket - és mégis, Jakab egyenesen nekik szegezi a vádat: “Honnét vannak háborúk és harczok közöttetek? Nem onnan-é a ti gerjedelmeitekből, a melyek a ti tagjaitokban vitézkednek? Kívántok valamit, és nincs néktek: gyilkoltok és irígykedtek, és nem nyerhetitek meg; harcoltok és háborúskodtok; és nincsen semmitek, mert nem kéritek.” (Jak 4,1-2) Mintha ezt mondaná: Lehet, hogy ti magatok személy szerint nem vesztek részt azokban az akciókban, amelyek annyi fölfordulást okoznak közöttetek, - de azt ne gondoljátok, hogy nincs részetek benne! Igenis, felelősek vagytok mindazért az áldatlan helyzetért, amiben a népetek szenved, mert azoknak a politikai harcoknak, forrongásoknak, háborúskodásoknak a gyökere bennetek is ott van: a szívetekben! A ti gerjedelmeitekből vannak ezek, amelyek a ti tagjaitokban vitézkednek, önző kívánságaitok, irigy természetetek vágyaiból erednek a gyilkosságok!

Jó így a magunk egyéni életét ilyen összefüggésben látni egész népünk életével és sorsával! Azt jelenti ez, hogy a magunk egyéni gondolatai, érzései, vágyai, indulatai kihatással vannak az egész közösségre, amelyben élünk. A fizikusok azt mondják, hogy a világegyetemben uralkodó tömegvonzás törvénye szerint a legcsekélyebb mozdulat, például a kezem felemelése sem történhet meg az egész univerzumra gyakorolt akármilyen parányi hatás nélkül. Mennyivel inkább így lehet ez a lelki világban, ahol az indulatok, vágyak, érzések dinamikus erői feszülnek! Azt ne gondoljuk, hogy azok a kis apró civódások, amelyek bent a családban lejátszódnak, azok az apró intrikák, amelyek szomszédok, munkatársak között keletkeznek, azok a gyűlölködő, bosszút forraló gondolatok, amelyek egy-egy elkeseredett ember szíve legmélyén gyülekeznek fel, a léleknek az ilyen megmozdulásai elszigetelt jelenségek maradnak. - Nem! - mondja Jakab -, hanem ezek olyan titokzatos erők, hatások, sugárzások, amelyek valami módon tovább élnek, fertőznek, rontják a levegőt és akadályozzák az egész nép békés együttélésének, boldogulásának a lehetőségeit. A belső békétlenség kivetítődik, kiárad, és táplálja, növeli az általános emberi együttélésben lévő sok feszültséget.

Megdöbbentő, amit itt most mond: “Honnét vannak háborúk és harczok közöttetek? Nem onnan-é a ti gerjedelmeitekből, a melyek a ti tagjaitokban vitézkednek? Kívántok valamit, és nincs néktek: gyilkoltok és irígykedtek, és nem nyerhetitek meg; harczoltok és háborúskodtok; és nincsen semmitek, mert nem kéritek.” (Jak 4,1-2) És most különösen jó lenne, ha Isten Szentlelke élővé tenné számunkra ezt a figyelmeztetést és megértenénk belőle, mekkora felelősség van személy szerint mindnyájunkon éppen most, amikor Isten kegyelme az általános nemzetközi feszültség enyhítésével igazán komoly reménységet ad a békés kibontakozás felé. Kérve kér Jakab szavain át az Úr, hogy ne tűrjünk meg magunkban semmi cinizmust, semmi kárörvendő “úgy kell neki” lelkületet, semmi olyan “gerjedelmet”, amiből a háborúk és harcok táplálkoznak, tehát amelyek az óhajtott békés kibontakozást megakadályozzák. Most tanuljuk meg Urunktól, amire kért: hogy Ő szelíd és alázatos szívű! “Isten a kevélyeknek ellene áll” (Jak 4,6b) - vagyis: az eseményeket kevélyen, gőgösen, önigazultan szemlélő, elevenek és holtak fölött szuverénül ítélgető embereknek ellene áll, “az alázatosoknak pedig kegyelmet ád.” (Jak 4,6c) És nekünk erre a kegyelemre van szükségünk! Alázzuk meg hát magunkat Isten hatalmas keze alatt, most még inkább, mint valaha.

2) Azután így folytatja tovább a korholást: “...nincsen semmitek, mert nem kéritek. Kéritek, de nem kapjátok, mert nem jól kéritek, hogy gerjedelmeitekre költsétek azt.” (Jak 4,2c-3) Ebben a hívő embernek az Istennel szemben való kevélysége jut kifejezésre. Nem Istentől kéri azt, amire szüksége lenne, vagy ha kéri is, nem jól kéri, önző módon kéri. Itt Jakab a belső szobácskába vezet vissza bennünket. Az Istennel való négyszemközti közösségünkbe, az imaéletünkbe. Nézd - mondja -, itt van minden baj gyökere, az imádkozó életedben, annak a rendetlenségében, hiányosságában. Túl sokat vitatkoztok! - mondja. Töprengtek, veszekedtek, kívántok, vágyakoztok - de keveset imádkoztok! Nem veszitek komolyan ezt a nagy lehetőséget, hogy imádkozhatunk, hogy odafordulhatunk kérő szavainkkal, ahol a világ sorsát legfelső helyen intézik, a kegyelem királyi trónusa elé! Véleményt alkotunk magunknak a történelmi helyzetről, terveket szövögetünk jövőnkről, ítélkezünk, kritizálunk embereket, népeket anélkül, hogy mindezt megbeszélnénk csendes imádságban a mi Urunkkal.

A “Levelek a pokolból” című könyvben az ördögök azon örvendeznek a pokolban egymás között, hogy a hívő emberek maguk sem veszik komolyan azt, hogy mi mindent nyerhetnének imádság által Istentől! De sok örömet okozunk ilyen módon az ördögöknek! Az imádságainkkal! Nagy magánvállalkozásnak tekintjük az életünket, ahol ügyességünk, helyezkedésünk, erőszakosságunk által harcoljuk ki úgy-ahogy a magunk helyét, lehetőségeit, nem pedig Istennel való olyan életközösségben, amilyent Ő a Jézus halála által létesített velünk. Így azután persze, hogy ezek a bizonyos “gerjedelmeink” vezetnek bennünket mindenben: párválasztásban, gyermeknevelésben, munkához, világ eseményeihez való viszonyulásunkban! Ezek azok a gerjedelmek, amelyekből a harcok, háborúskodások születnek. Hiszen nem az Úrtól kérjük az eligazodást az élet mindennapi eseményeiben, hanem magunk termeljük ki magunkból!

“Nincsen semmitek, mert nem kéritek.” (Jak 4,2) - mondja Jakab feddően. Vagy kéritek? Azt mondjátok, szoktatok imádkozni? Nos, így folytatja: “Kéritek, de nem kapjátok, mert nem jól kéritek, hogy gerjedelmeitekre költsétek azt!” (Jak 4,3) Gondoljon most mindenki a maga egyéni imádságaira: mi szokott a tartalma lenni? Mit szoktál kérni? Nem vetted még észre, milyen önző, milyen én-központú még az imádságod is? Mi Jézusnak azt a mondását, hogy: “vegyétek föl magatokra az én igámat” (Mt 11,29a), meg szoktuk fordítani és így értelmezzük: vegyed föl, Uram, magadra az én igámat! Húzzad az én kocsimat! Itt vannak a terveim, a reménységeim, a vágyaim: váltsd valóra azokat, Uram! Segíts nekem, adj nekem egészséget, állást, kenyeret, jó gyermekeket, végy körül engem a te szereteteddel, kegyelmeddel! Nem így szoktunk imádkozni? Még az imádságainkban is mindig csak az én körül forog minden! Mintha azért lenne az egész mennyei apparátus, hogy az énem érdekeit kiszolgálja! Milyen kevélyen állunk meg még az imádságban is Isten előtt, még ott sem tudunk igazán megalázkodni, még ott is magunkkal vagyunk elfoglalva, még ott is azt hisszük, hogy mi vagyunk a világ közepe! Még ott sem tudjuk azt keresni, hogy mi az Isten akarata, terve velem, velünk, egyházunkkal, népünkkel, az egész emberiséggel. Nem csoda, ha kevés élményünk van az imádság hatalmáról, hiszen “Isten a kevélyeknek ellene áll”! (Jak 4,6b) Hiába kérjük, nem kapjuk meg, mert nem jól kérjük! Azért, hogy a gerjedelmeinkre költsük azt! Kegyelmet az alázatosoknak ad, azoknak, akik nem akarják érvényesíteni az ő kis énjüket Istennel szemben, hanem mernek egészen az Övéi lenni!

3) Végül Jakab a világgal szemben való helytelen magatartást ostorozza híveinél: “Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-é, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? A ki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz.” (Jak 4,4) Itt a hívő ember kevélysége abban mutatkozik meg, hogy szeretné ezt az Igét félreérteni. Úgy gondolja, hogy lám, Isten Igéje is azt mondja, hogy forduljak el ettől a világtól. A világ istentelen, bűnös, sátáni, a világ barátsága Isten ellenségévé tesz. Vonuljak hát félre, ne törődjek vele, hagyjam a világot a maga útján a romlásba menni, én csak Isten dolgaival foglalkozzam, én kiválasztott vagyok, akit Isten ebből a romlásra ítélt világból kiemelt, be ne szennyezzem hát vele magam! Ez az a gőgös kegyesség, amely a maga kiválasztottságának a tudatában magasról nézi le a világot, és amely mintegy kisajátítja Isten szeretetét a maga, vagy az egyház számára és azt hiszi, hogy a világ felé egyedül Isten haragja érvényesülhet csak.

Nos, ebben az Igében, hogy: “...a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel” - nem erről van szó! Itt nem erre a gőgös, világtól való elfordulásra biztat! Hiszen ő aztán igazán tudja - bár mi is tudnánk! -, hogy Isten szeretete nem korlátozódik néhány hívő ember élete területére, sőt még az egyházra sem csupán, mert Isten a világot szerette úgy, hogy az Ő Egyszülött Fiát adta érte! Krisztus váltsághalálának a haszna, hatása nem korlátozódik csak az egyház körére, hanem kiterjed az egész világra. Ugyanaz a Jézus Krisztus, Aki érettünk a Golgotán meghalt, Ura az egész világnak is! Ugyanaz a Jézus Krisztus, Aki számunkra a bűnbocsánatot az örök életet áldozatával megszerezte, Aki egyházát oltalmazza és megtartja: ugyanaz a Krisztus dolgozik a világ történelmében is az Ő megváltó dicsősége kiteljesítésére. Hívő ember a világban is Krisztussal találkozik, hiszen Ő munkálkodik a világban is. És a hívő embernek nem a szívén, vagy az egyházán kívül lévő világgal kell fölvenni a harcot, hanem a szívén és az egyházán belül lévő világgal! Nem annak a világnak a szeretete tesz Isten ellenségévé, amelyet Isten úgy szeretett, hogy Egyszülött Fiát adta érte, hanem a magamban lévő világ szeretete! Az a világ a veszedelmes, amelyik bennem hódít mind nagyobb tért, a gondolataimban, a magatartásomban, az Isten akaratával ellentétes lelkületemben. A rajtam kívül lévő világot szeretnem kell, azzal az áldozatos, szolgáló szeretettel, amellyel Isten engem is a Krisztus által magáévá tett.

Azt mondja továbbá (egy korábbi új fordítás szerint): “Féltékenyen kívánja Isten a lelket, amelynek bennünk adott lakozást.” (Jak 4,5) Micsoda hallatlan szeretet ez! Mint egy szerelmes vőlegény, “féltékenyen kívánja” az ember lelkét. Ezért mondja paráznának azt a hívőt, akinek a lelke nem az Ő szerelmével van tele, hanem világi gondokkal, vágyakkal, gerjedelmekkel, közben pedig megveti, lenézi, utálja, sátáninak mondja a külvilágot. Azt mondja Jakab: nézd, te is azt hordozod, azt melengeted magadban, amit másokban megvetsz! Ugyanazok a gerjedelmek dúlnak benned, amit az ún. hitetlen világban sátáninak tartasz! Nem veszed észre, hogy minden kevélység között a kevély hit, a gőgös kegyesség a legutálatosabb? A kevélyeknek az Isten ellenük áll, és csak az alázatosaknak ad kegyelmet!

Máris léptünk egyet az alázat felé, ha belátjuk, milyen szánalmas figurák vagyunk mi, gőgös keresztyének, kevély hívők, fölfuvalkodott kegyesek! Ebben az irányban tovább, még mélyebben, lefelé, az alázat lépcsőin haladva, ott van Krisztus keresztje, ott van a kegyelem, ahol újra lehet kezdeni és másként megélni hívő életünket!

Valóban úgy van, ahogyan ez az énekünk mondja:

Az Úr elé ha tárod A szív alázatát,
Őt nem hiába várod: Betér hozzád, megáld.
A testi gőg: halál! De bűnödet ha bánod,
Szent Lelke bőven árad, S a szív üdvöt talál.

(312. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1953. július 12.

A múltkori alkalommal a Jakab levél írója a nyelvről beszélt. Azt mondta, hogy a nyelv a szó orgánuma, a szó a gondolat kifejezője, a gondolat pedig maga az ember, a lélek. Igen, a lélek jelleme bizonyos alapvető gondolatokban jelenik meg, axiómákban, elvekben, és ezeknek a gondolatoknak, elveknek a summája, az összessége a “bölcsesség”, az életbölcsesség, vagy más szóval: a világnézet. Ez a bölcsesség, ez a világnézet lehet olyan nagy, hogy az egész világot magában foglalja, lehet egy egész bölcseleti rendszer, de állhat egy-két egyszerű tételből is, például ilyenből, hogy “azt szolgálom, aki kenyeret ad”, vagy “minden órának szakítsd le virágát”. Egy ilyen életbölcsességben nem a központi gondolat magassága vagy mélysége, nem a rendszer teljessége a fontos, hanem a bölcsesség, a benne megnyilatkozó gondolat minősége, vagy más szóval - Jakab meghatározása szerint -, az a fontos, az a döntő kérdés, hogy felülről való-e az a bölcsesség, vagy alulról? Tehát az a fontos, hogy alapmeggyőződéseink, értékítéleteink, erkölcsi elveink, tehát életbölcsességünk Krisztustól valók-e, vagy pedig önmagunktól, illetve a démonikus szférákból? Ennek a vizsgálata elé állít e részben az Ige.

És itt a legfontosabb az, ami általában Jakabot jellemzi, hogy nem elvont tantételekről, teoretikus igazságokról van szó, hanem éppen a mindennapi gyakorlati életről. Jézus azt mondta egyszer, hogy: “...igazoltatik a bölcseség minden ő fiaitól.” (Lk 7,35) És Jakab rögtön a “fiait” keresi ennek a bölcsességnek, a szülötteit, az életfolytatásban megnyilatkozó eredményeit, bizonyságait. Azt mondja: mutassa meg az ember a maga bölcsességét az ő életéből, cselekedeteiből, magatartásából, jelleméből. Itt látszik meg, milyen bölcsességről beszél: nem olyan elméleti gondolatrendszerre gondol, ami csak a fejében van valakinek, hanem olyan valamire, ami a valóságos életben tükröződik. Olyan elméletről van szó itt, amelyik persze elmélet, de rögtön gyakorlattá válik. Mert hiszen ahogyan gondolkodik az ember, úgy él.

Mi az a “felülről való bölcsesség”? (Jak 3,17a) Nem egyéb, mint a hitnek a nagy gondolatai. Az Isten Igéjének a bölcsessége. A Krisztus keresztjének és feltámadásának a bölcsessége. A bűnbocsánat és örök élet kegyelmének a bölcsessége. De éppen arról van szó, hogy ez a bölcsesség semmit sem ér, ha csak elmélet, teória marad, ha valakinek csak a fejében van, hanem úgy ér valamit, ha erővé és életté lesz, ha egy ember egész életfolytatását átalakító és meghatározó isteni energiává válik a gyakorlatban. Az hallotta meg igazán Istennek a Jézus Krisztusban kijelentett bölcsességét, akit ennek a bölcsességnek a hatalma megragadott, legyőzött, átalakított, akinek az egész élete ennek az isteni bölcsességnek a hatalma alá került. “Kicsoda köztetek bölcs és okos”? - kérdi Jakab (Jak 3,13a) Tehát ilyen értelemben, hogy a bűnbocsánat és örök élet evangéliuma nemcsak a fejében van, mint egy gyönyörű, fenséges gondolatrendszer, hanem a szívében - tehát a gondolatai, érzései és cselekedetei középpontjában, a léleknek ebben a legmélyebb belsejében -, ahonnét kiindulnak, célt és tartalmat kapnak az ember gondolatai, érzései, a tettei. Igen. Kicsoda közületek ilyen értelemben bölcs és okos?

Hogy az önvizsgálatot megkönnyítse a számunkra, rögtön megmondja azt is, miről látszik meg ez a felülről való bölcsesség. Így folytatja: “Mutassa meg az ő jó életéből az ő cselekedeteit bölcsességnek szelídségével.” (Jak 3,13b) A szelídség nem éppen szimpatikus fogalom a világban. Hajlandók vagyunk a szelídséget a gyöngék erényének tekinteni, gyengeségnek vallani, az öregek, gyermekek és asszonyok tulajdonságának vélni. De a Biblia szerint a szelídség éppen nem gyöngeség. Amikor Jézus azt mondja: “Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet” (Mt 5,5), akkor ebben már benne van az, hogy nem a gyöngékre, pipogyákra gondolt, mert azok aligha bírhatnák a földet. Önmagára is azt mondta: “Én szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mt 11,29) - márpedig Krisztus a legnagyobb erő, hiszen Néki “adatott minden hatalom mennyen és földön”. (Mt 28,18) A szelídség az az erőteljes bölcsesség, amellyel Jézus a bűnök bocsánatában minden emberhez közeledik, az embereket kézbe veszi és magáévá teszi. Nem erőszakkal teszi ezt, hanem a bűnbocsánat erőteljes szelídségével. A bűnbocsánat a legerősebb, leghatalmasabb valami és mégis a leggyöngédebb is egyúttal. A szelídséghez erő kell, biztonság, nyugalom, elszántság. A szelídség az erő gyöngédsége, a meggyőződés türelme, a jóság megértő bocsánata, a felülemelkedés alázatos szolgálattétele. Tehát “a felülről való bölcsesség” szelíd, mert Krisztus szólal meg benne. Melyikőnk tudná megmutatni ezt a bölcsességet a maga életéből, családjához, barátaihoz, ellenségeihez való viszonyulásából, mindenféle emberek között való forgolódásából? Melyikőnk törekszik arra, hogy ezt a bölcsességet, életbölcsességet a maga Krisztusi szelídségével megmutassa a világnak?

Jakab még tovább magyarázza ennek a szelídségnek a lényegét, amikor ezt mondja: “Az igazság gyümölcse pedig békességben vettetik azoknak, a kik békességesen munkálkodnak.” (Jak 3,18) Azt jelenti ez, hogy nekünk tudomásunk van arról az Istenről, Aki az Ő Krisztusban megbékélt nagy szeretetébe ölelte be ezt a világot; Aki azt mondja az embereknek, mindenkinek: Dacára az ellenem való lázadásotoknak, engedetlenségeteknek, én mégis Istenetek, Jézus Krisztus által Atyátok vagyok! Istennek ezt a békekötését nem lehet másként tudomásul venni, csak úgy, hogy az ember megtelítődik vele és rögtön továbbárasztja másokra. Az Isten békességében élő ember a békesség magvait veti mindenütt maga körül - ahogy az Ige itt mondja -, tehát feloldódott, hátsó gondolat nélküli, őszinte, megértő viszonyulásban él az emberek között. Így mondja ezt Jakab szó szerint: a békesség munkálkodik, tehát minden tőle telhetőt megtesz a maga részéről, azért, hogy az emberek megbéküljenek egymással.

Most, amikor körülöttünk embertársaink olyan nagy igyekezettel dolgoznak a népek közötti béke megteremtésén a világkongresszus összehívásával, mindenki a maga helyén való helytállással, a termelőmunka fokozásával járul hozzá a nagy ügyhöz, fölvetődik a kérdés: hogy mi, az Isten népe, mindezeken túl és fölül, tudunk-e adni valami igazat, jót, valami olyat, amit az emberek méltán elvárhatnak tőlünk? - Nos,igen: a felülről való bölcsességnek azt a szelídségét, amelyik békességet vet, krisztusi békességen munkálkodik minden emberi viszonylatban, amelyik minden háborús szándékot gyökerében támad meg, csírájában fojt el ott, ahol a haragos, a gyűlölködő indulat kavarog: a szívben. A saját szívében elsősorban és azután a másokéban is! Az Istennek a Jézus Krisztusban kijelentett békességében élő emberektől méltán elvárhatja a világ, hogy a békességen munkálkodjanak mindenütt: ahol valamiféle irigység, civódás, háborúság van a családban a szülők és gyermekek között, a házasságban a férj és feleség között, a lakásban a főbérlő és albérlő között, a villamoson az utas és a jegyszedő között, a munkahelyen az értelmiségi és fizikai munkás között, és mindenféle viszonylatban az emberek között, ahol élnek, megfordulnak. Tehát röviden: a szíved teljességéből békülj meg azzal, akire haragszol, békítsd meg azt, aki gyűlöl téged, szerezz békességet ott, ahol civódást látsz emberek között!

Jézus boldognak mondja a békességre igyekezőket. Kik ezek? Nem azok, akik egyszerűen mindig mindent ráhagynak, hogy csak viszályba ne kerüljenek valakivel. Nem azok, akik azt mondják: Hagyjatok engem békében! - hanem azok, akik igyekeznek békét teremteni ott is, ahol nincs! Akik a békét a maguk lényében hordják, magukkal viszik mindenüvé és szétárasztják mindenütt. Tehát nem egyszerűen negatíve kitérnek minden harc útjából, hanem pozitív, termékeny, szeretettel telített békés és békéltető erőket visznek bele munkájukkal, szavaikkal és tetteikkel az emberek együttélésébe. Tesszük-e ezt? Éljük-e, gyakoroljuk-e ezt a szolgálatot?

És itt megint az a baj, hogy mindez csak elmélet marad. Jakab, úgy látszik, ezen a téren is ismeri a gyülekezeteket, amelyeknek ír. Kemény szavakkal leplez le minden látszatkegyességet, azt mondja, hiába beszéltek szép kegyes szavakat: “Ha pedig keserű irígység és czivódás van a ti szívetekben, ne dicsekedjetek és ne hazudjatok az igazság ellen. Ez nem az a bölcsesség, a mely felülről jő, hanem földi, testi és ördögi. Mert a hol irígység és czivakodás van, ott háborúság és minden gonosz cselekedet is van.” (Jak 3,14-16) Mintha azt mondaná: Ti valljátok a felülről való bölcsességet, de élni mégis az alulról való bölcsesség szerint éltek. Ebben az igeszakaszban három szava van Jakabnak az alulról való bölcsesség jellemzésére: földi, testi, ördögi.

Földi: tehát úgy él, mintha nem is lenne Isten, aki a bűnök bocsánatában édesatyai kezét mindnyájunkra rátette volna. Mindig újra elfeledkezünk a gyakorlatban, hogy a felebarátunk, embertársunk, akivel éppen dolgunk van: a testvérünk, éppen úgy gyermeke az Atyának, mint mi magunk. Ez az életbölcsesség nem fölülről látja és értékeli az embert, házastársát, gyermekét, barátot, ellenséget, - nem az örökkévalóság szempontjából, ahonnét tekintve eltűnnek, vagy legalábbis jelentéktelenné törpülnek a különbségek, hanem alulról, pusztán földi szempontból. Így pedig valóban nehezen kiegyenlíthető és vigasztalan képet mutat az emberek egymáshoz való viszonya.

Testi: itt az ösztöneinkre gondol, arra a területre, ahol érzéseink uralkodnak és határoznak meg mindent. Arról van szó, hogy ha a testi indulataink, szimpátiánk és antipátiánk, jó vagy rossz kedvünk szabja meg a másik emberhez való magatartásunkat: ott szó sincs a felülről való bölcsességről!

És ördögi: azaz ahol ennyire a testi indulat uralma alatt áll valaki, ahol mindig újra elfeledkezik az Isten megbocsátó szeretetéről, ott nyitott kaput talál a sötétség hatalma, a démoni világ. Ott sötét erők és hatalmak özönlenek be az emberek életébe rajtunk keresztül. Minden civódás, minden irigység a szívben, minden haragos, gyűlölködő, megbántó szó az alvilág démonikus erői számára nyit ajtót, amelynek a nyomán azután háborúság és minden gonosz cselekedet is van.

Igen, azt mondja Jakab, ilyen az alulról való bölcsesség: földi, testi és ördögi! Ki ne ismerné közülünk a maga életéből, a maga szavaiból és cselekedeteiből? Csak az elmúlt hét napjaira tekintsünk vissza, melyik bölcsesség lett nyilvánvalóvá a cselekedeteinkben: a felülről való, vagy az alulról való? Mennyi békességet, megértést, szívélyességet, irgalmasságot, vagy mennyi irigységet, civódást és háborúságot vittünk bele abba a környezetbe, ahol az elmúlt hét napjait és óráit leéltük? Nincs-e itt nagyon sok szégyellni és megbánni való bűnünk?

Jakab az alulról való bölcsességgel szembeállítja a felülről valót: “A felülről való bölcsesség pedig először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes, nem kételkedő és nem képmutató.” (Jak 3,17) Tehát ez a felülről való bölcsesség röviden: Jézus Krisztus maga! Az Isten Krisztusban, az Ő bennünk lakozásában lesz a mienk. Krisztus bennem: azt jelenti, hogy elkezd csírázni, növekedni és gyümölcsöt teremni az életemben az Isten békessége. Annak a szelídségnek az erejében, amely Krisztusból ered, nem kell többé a békétlenség miatt széthullania egy családi életnek, nem kell többé, hogy egy barátság egymás meggyűlölésével fejeződjék be. Az Ő szelídségének az erejében adódnak olyan utak, amelyeken a legtávolabb élő emberek és népek is egymásra találhatnak.

Krisztus szelídségének az erejében igenis lehetségessé válnék a legnagyobb csoda: képesek lennénk igazán szeretni egymást! Óh, bár meghallanánk most Istennek azt a szavát, amellyel most az Ő könyörülő szeretetének a sodrába hív és állít be bennünket, hogy a Krisztusban adott “felülről való bölcsesség” erejével küldjön szét a világba!

Könyörögjünk együtt szép énekünk szavaival:

Általjársz Te mindent; Rám ragyogni engedd
Életadó, áldott Lelked!
Mint a kis virág is Magától kibomlik,
Rá ha csöndes fényed omlik:
Hagyj, Uram, Vidáman
Fényességed látnom S országod munkálnom!

(165. ének 4. vers)

Ámen

Dátum: 1953. június 21.

Alig van a Bibliának olyan része, amely fölött annyi vita folyt volna a történelem folyamán, mint ez, amit most fölolvastam. Ti. két teológiai álláspont ütközik benne: Az egyik Pál apostolra hivatkozik, aki leveleiben mindig újra azt hangoztatja, hogy a mi cselekedeteink - még a legjobbak, legszentebbek is - annyira bűnnel fertőzöttek, hogy ezek alapján Isten ítélőszéke előtt meg nem állhatunk, sőt büntetést, halált és kárhozatot érdemelünk. Nem tudunk olyan cselekedeteket produkálni, amelyek megfelelnének az Isten igazságának, amelyek isteni mérték szerint is igazak lennének, amelyek alapján Isten igazolhatna bennünket. Így mondja ezt Pál többek között: “Megigazulván ingyen az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által, ...a törvény cselekedetei nélkül.” (Róm 3,24 28.) A másik álláspont pedig főleg Jakabra hivatkozik, aki ennek látszólag éppen az ellenkezőjét jelenti ki, mondván: “....cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből.” (Jak 2,24) Nos hát, melyiknek van igaza? Hitből van-e hát a megigazulás, az üdvösség Isten előtt, vagy pedig cselekedetekből? Ez az ősi kérdés végigvonul az egész egyháztörténeten.

Igen, így, kiragadva a két Igét, szembe lehet állítani egymással Pál apostolt és Jakabot, az Úr atyjafiát. De az egész Újtestamentum szellemének a vizsgálatában rögtön látjuk, hogy itt nem ez a kérdés: tehát nem a hit vagy a cselekedetek elsőbbrendűsége, az üdvösség szempontjából való fontossága a téma, hanem a hitnek az igaz vagy hamis volta. Igen: minden a hiten fordul meg, de az igazi hiten, a valódi hiten! Ha ennyire nagy jelentősége van a hitnek az ember egész üdvössége szempontjából, akkor nagyon komolyan meg kell vizsgálni, hogy az a hit igazi-e vagy hamis? - mert ilyen is van!

Igen: abban semmi kétség nincs, hogy a Jézus Krisztusban való hit által válunk Isten gyermekeivé, bűnbocsánatot nyert, megigazult örökösökké. Isten ingyen való kegyelme műveli ezt velünk a Jézus Krisztus érdeméért. Nem amit mi teszünk, cselekszünk, hanem egyedül amit Isten tett és tesz a Jézus Krisztusban, az Ő engesztelő áldozatában, feltámadásában: egyedül az ment meg bennünket mindnyájunkat az ítéleten. Jézus fizette ki a számlánkat, Jézus töltötte ki helyettünk a büntetést, Jézus szerezte meg számunkra a jogosultságot az üdvösségre. Jézusban mondja Isten a bűnös embernek: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézs 43,1) Megkönyörültem rajtad! Kegyelemből fogadott így be az Ő édesatyai szeretetébe bennünket. És Istennek ezt a kegyelmét minden további nélkül mindnyájan elfogadhatjuk. A Jézusért való kegyelemnek ez az elfogadása: ez a hit! Így részesülünk Isten megigazító kegyelmében a Jézus Krisztusban való hit által. Tehát valóban nem a mi cselekedeteink, hanem valóban Isten cselekedetei mentenek meg bennünket!

A hitünk tehát Isten cselekedeteibe kapaszkodik bele, azokba a kegyelmes cselekedetekbe, amelyeket nagypénteken és húsvétkor cselekedett az Isten. E nélkül a hit nem ér semmit. Az a hit, amelyik Istennek a Krisztus által véghez vitt cselekedeteit nem venné számításba, az a hit tehát, amely mellőzni akarná Krisztus keresztjét és feltámadását: az egyszerűen nem keresztyén hit. Aki azt mondja, hogy ő hisz a bűnei bocsánatában, hogy ő hisz az Isten könyörülő irgalmában, de nem a keresztre és nem a húsvéti nyitott sírra való tekintettel, hanem csak azért, mert hát az Isten ilyen meg amolyan jó Isten kell, hogy legyen - az egyszerűen becsapja magát a hitével! Tehát valóban: egész üdvösségünk ügye, Istenhez való egész viszonyunk kérdése ezen fordul meg, hogy el tudjuk-e fogadni hit által azt, amit Isten Jézus Krisztusban értünk cselekedett?

Azonban: ez a hit valódi hit legyen ám! Rá ne szedjen a Sátán olyan hittel, ami az igazinak csak látszata, utánzata, tehát hamis hittel! Milyen a hamis hit? Erről beszél Jakab, amikor azt mondja: az a hit, amelyiknek “cselekedetei nincsenek, megholt ő magában.” (Jak2,17) Tehát nem is hamis hitnek nevezi a cselekedetekben meg nem mutatkozó hitet, hanem egyenesen halottnak! Ugye tudjuk, mi az: hit, amelynek cselekedetei nincsenek? Ezt jelenti: ismerni valamit - például a Hegyi beszédet - és nem aszerint élni! Olvasni a Bibliát, eljárni templomba, bibliaórára, meghallgatni az igehirdetést, a terített úrasztalánál elmondani, hogy hiszem és vallom, hogy egyedül Jézus Krisztusba vetett hit által igazulok meg ingyen Isten kegyelméből - és azután, még az úrvacsorai bor ízével a számban, összeveszni valakivel, elkeseredetten panaszkodni, engesztelhetetlen haraggal gondolni vagy nézni valakire!

Egyszer eljött hozzám valaki a lelkészi hivatalba, egy idősebb asszony. Szeretnék bemutatkozni, mondta, mert elköltözöm a gyülekezet területéről. Csodálkozva kérdeztem: Miért most jön bemutatkozni? Azért - válaszolta -, mert nem akartam csalódni a nagytiszteletű úrban. Eddig még ugyanis ha közelről megismertem egy-egy hívő embert, mindig csalódtam benne! Nos, ez a cselekedet nélküli hit. Közelebbről megismerve, belelátva a hétköznapi élet gondjaiba-bajaiba: csalódást okoz. Olyan hit, amely nem igazodik a tettekhez. Olyan hit, amelynek hitelét lerontják a szavak és a cselekedetek. Hisz a Krisztusban, de nem él a Krisztus szerint. Vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, de gondolataiban, érzéseiben, tetteiben függetleníti magát Tőle. Ez pedig akármilyen szépen hangzik is a vallomásban, nem igazi hit. Hamis, halott hit. Hasonlít az élőhitre, mint ahogyan egy fénykép is hasonlíthat az élő személyre. Ezt szokták egy jól sikerült fényképről mondani: a megszólalásig hasonlít! De - éppen nem szólal meg! Mert nem él. Nem mozdul meg. Halott!

Értjük már, milyen a hit cselekedet nélkül? Egy ember, aki vallja a Krisztusban való hitet, táplálja is Biblia-olvasással, imádkozással, úrvacsorával, de hite nem élő, és a mindennapi életben hasonló ahhoz az emberhez, aki folyton csak élesít, köszörül egy kést, de sohasem vág vele, nem használja. Csak gyönyörködik benne, mutogatja, lám, milyen éles már! Vagy hasonló ahhoz az emberhez, aki mindennap újra fölhangolja a hegedűjét, de sohasem játszik rajta. Mit ér fölhangolni a hit húrjait akármilyen pontosan, ha azután nem hagyjuk, hogy Jézus játssza el rajta az ő szeretetének, örömének, békességének, szelídségének, jóságának a szívderítő, üdítő mennyei dallamait?! “Mi a haszna, atyámfiai, ha valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek?” - kérdi Jakab. (Jak 2,14) Az ilyen hit nem tart meg az üdvösségre!

Mert az igazi hit nem egyszerű értelmi elfogadása, igaznak tartása a keresztyénség nagy alapigazságainak. Ez az ún. értelmi hit, vagy fej-hit éppen úgy nem üdvözít, mint ahogyan nem lakik jól egy éhes ember attól, hogy résztvevő szavakkal buzdítom az evésre, majd elküldöm: menjen békével és lakjék jól! Az értelmi hittől még nem lesz mássá az életem, nem lesz tisztábbá a szívem, jobbá, Krisztusibbá a cselekedetem. Ebből még nem lesz semmi hasznom, se nekem, se másnak. Így az ördögök is hisznek, mondja Jakab. Teológiai ismeretük az ördögöknek is van, sokkal pontosabb, közvetlenebb, mint nekünk! De nem válnak általa angyalokká!

Hanem az igazi hit olyan meghódolás Isten előtt, amiben kiszolgáltatom magam Neki. Hinni a Krisztusban azt jelenti, hogy az Ő halálának és feltámadásának az ereje megragadott, áthat, működik bennem, formál, átalakít, megújító, megelevenítő erővel megmozdít. Teremtő hatalmával létrehoz bennem olyan valamit, ami eddig nem volt bennem, ösztönöz a szeretetnek olyan cselekedeteire, amikre eddig képtelen voltam. Megered bennem egy egészen új élet. Mondottam már egyszer, hogy a kegyelem nem egyéb, mint Isten energiája. A megváltás nem egyéb, mint Isten energiája. Krisztusban hinni annyi, mint Isten energiáját hordozni magunkban. Az igazi hit által mássá lesz az ember, mint amilyen anélkül volt. Valóban újjászületik. Krisztus halálát és feltámadását, Istennek a Krisztusban elvégzett megváltó cselekedetét nem lehet úgy szemlélni, mint ahogyan az ember egy színjátékot megszemlél: utána továbbmegy és marad minden a régiben. Az igazi hit által az Ő halálának az engesztelő ereje és feltámadásának az újjáteremtő ereje körülvesz, belém árad, szétömlik bennem, isteni energiaként feszül bennem - szóval: cselekvésre indít, új, krisztusi cselekedetekben mutatkozik meg!

Ezért mondja Jakab: “Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből.” (Jak 2,18b) A hit olyan hozzátapadás, belenövés a Krisztusba, mint ahogyan belenő az oltvány az ágba, és azontúl annak az életereje által él tovább. És hogy megfogta-e az oltvány, attól függ, megeredt-e benne az élet, növekedik-e, kivirágzik és terem-e gyümölcsöt? Meddő oltvány is van. Le is szárad hamar. Ilyen a halott hit. Nagyon hamar kiderül a hitről, hogy igazi-e vagy halott? Elárulják a cselekedeteid! Mint ahogyan a hőmérő mutatja a hőmérsékletet. Nem a cselekedeteink szerzik számunkra az üdvösséget, mint ahogyan nem a hőmérő csinálja az időjárást. A cselekedeteink csak jelzik, hogy elkezdte-e már munkálni bennünk Isten az üdvösséget, hogy benne vagyunk-e már a Krisztus halála és feltámadása energiájának a hatásában, vagyis hogy hiszünk-e igazán a Krisztusban? Nos: hiszünk?! Jakabon át önvizsgálatra szólít most az Úr: “Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből!” Ne áltasd magad: olvasd le a hőmérőről!

Az igazi, a valódi hit rögtön nyilvánvalóvá lesz a tettekben. Zákeus hitéről meggyőződhetett mindenki, mert az azelőtt zsugori, szívtelen ember elindult fölkeresni mindazokat, akiket megkárosított és négyszeresét adta vissza annak, amit elvett tőlük. Mindenki láthatta, hogy ezzel az emberrel történt valami. A keresztfán hitre ébredt lator a Krisztusban való hit által a legnagyobb fölismerésre jut, a legnehezebbre: arra, hogy méltán szenved, megérdemelte a sorsát! Kimondhatatlanul nagy dolog, amikor valaki el tudja fogadni Isten kezéből a legkeservesebb sorsot is. Világos bizonysága ez az igazi hitnek! A filippi-beli börtönőr vizet melegít és megmossa a véres sebeit annak a rabnak, akit a legmélyebb börtönbe vetett még előbb. Mekkora változás egy ember egész magatartásában! Mi történt vele? Hitt az Istennek, aki a Krisztusban őhozzá is lehajolt és megmosta lelkének a véres foltjait az Ő vérével! Ahol a hitnek az ilyen gyümölcsei, látható jelei hiányoznak, ott teljes bizonyossággal megállapítható, hogy hiányzik a valódi hit!

Hit és cselekedet tehát éppen nem ellentétei egymásnak, hanem ugyanannak a dolognak egyik és másik oldala. Elválaszthatatlanok, összetartoznak. Cselekedet által igazolódik a hit és hit által válik lehetővé a cselekedet. Valahogy olyanformán van ez, mint ahogyan a ló is két istránggal húzza a kocsit. Az egyik a hit, a másik a cselekedet. Mindkettőnek egyformán feszesnek kell lennie. Ha a ló csak az egyiknél fogva húz, nem megy a kocsi, vagy rosszul megy. Aki csak hinni akar és nem törődik a cselekedeteivel: halott ortodoxiába süllyed. Aki pedig csak a maga erejével akar boldogulni, az önigazultság és önmegváltás csapdájába esik. A hit, amely nem cselekszik, nem engedelmeskedik gyakorlati tettekben: bénító tehetetlenséggé válik, valóban álomporrá, ópiummá! Aki pedig mindent a maga cselekedeteiből vár, azt hiszi, saját erejéből is képes megoldani élete problémáit, az vagy moralizmusba vagy kétségbeesésbe jut.

A helyes egyensúlyi helyzet a hit és a cselekedetek feszültségében adódik. Az a fontos tehát, hogy ne válasszuk el ezt a kettőt egymástól! Ne úgy gondolkodjunk, hogy ha Istenről van szó: ez a hit világába tartozik. Ha pedig meg kell fogni a kalapácsot, ásót, tollat, iskolakönyvet, főzőkanalat - tehát ha bármit a gyakorlati életben cselekedni kell: ez független a hittől. A hit és a cselekedet kettős hámjába fogva lehet húzni életünk kocsiját, azt a kocsit, amiben benne van az egész batyunk, terhünk, életünk, vallási, családi, politikai ügyeink, magatartásunk, üdvösségünk!

Úgy higgyünk, mintha minden a hitünktől függne - és úgy engedelmeskedjünk, cselekedjünk, mintha minden az engedelmességünktől függene! Ebből kerül ki azután az, amit Isten tényleg elvár tőlünk: a hitbeli engedelmesség!

Adj lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem
Elrendelt utamat s minden parancsodat.
Egy vágyat hagyj nekem: hogy halljam és kövessem
Szent igazságodat, szent igazságodat.

(512. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1953. május 17.