Jakab levele

Annyira világos, magától értetődő az, amit Jakab ebben a részben elmond, hogy szinte nem is kellene magyarázni, csak jól, alaposan elolvasni, újra és újra végiggondolni, belevésni a szívünkbe, hogy adott esetben el ne feledkezzünk róla. Nem is akarom én megmagyarázni ezt az Igét, hanem inkább a tömör, kemény szavakat szétnyitni egy kicsit, mint egy sűrű bokor ágait, hogy jobban beleláthassunk, mi minden van itt! Olyan dologról beszél, ami nagyon gyakori közöttünk is, amit nagyon jól ismerünk magunkban is: a személyválogatásról. Hallgassuk meg hát, mit is mond róla?

Adott esetből indul ki, amit nyilván hallott, vagy maga is látott a gyülekezetben, mégpedig annak az istentiszteleti összejövetelén. Kis szobában vagy teremben egybegyűlt már a hívek serege, kezdődik az istentisztelet. Egyszer csak nyílik az ajtó és belép rajta egy ágról szakadt, rossz kinézetű, gyűrött, kopott szegény ember. Keze, ruhája piszkos, arca fáradt, kimerült. Az emberek megfordulnak utána. Ki jön itt ilyen későn az istentiszteletre, és még nincs is rendesen felöltözve?! És ez az ember érzi, hogy minden tekintet őt kíséri, és hallja, amint itt-ott megjegyzések hangzanak el. Valaki azután odaszól neki kurtán: állj meg itt, az ajtó mellett! - esetleg egy jószívű lélek odatol elébe egy zsámolyt, amin az előbb a lábát nyugtatta. - Majd újra nyílik az ajtó, és egy jó kinézetű, öntudatos járású, előkelő személyiség érkezik az istentiszteletre, aranygyűrű ragyog az ujján, fényes ünneplő öltözetéről is látszik, hogy jómódú ember. Nagy reverenciával [tiszteletadással] néznek rá a hívek, tisztelettudóan biccentenek felé a fejükkel, nagy udvariasan előre tessékelik, lehetőleg karosszéket mutatnak neki, mondván, hogy fönn van tartva számára a hely, jöjjön ide.

Bizonyára nem kitalált történet, hanem az életből, mégpedig a keresztyén gyülekezetből vett példa, ami fölött nagyon elszomorodik Jakab. (Itt, nálunk is megtörtént már, hogy nagy ünnepen, zsúfolt templomban egy-egy későn jövőnek helyet tartott fenn valaki, és amikor mások akartak leülni arra a székre, nem engedte, mondván, hogy ez a hely foglalt. Tudjátok-e, hogy ilyen eset miatt már maradtak el a templomunkból emberek?!) - Sokkal súlyosabb azonban ennél az az eset, amit Jakab leír, mert ebben nemcsak egy rossz szokás, hanem egy nagyon nem-keresztyén lelkület jut kifejezésre. Röviden így nevezi ezt Jakab, hogy személyválogatás. Ez pedig azt jelenti, hogy személye válogatja, hogyan bánunk vele, miként viszonyulunk hozzá, az illető ember kinézése, anyagi helyzete, társadalmi pozíciója, műveltsége szabja meg a vele szemben tanúsítandó szívességünk, udvariasságunk, szeretetünk mértékét, határát.

Azt mondja: emberek, ti istentiszteletre jöttetek össze, hogy a Krisztusban való hitetekről vallást tegyetek, abban megerősödjetek, az Ő jelenléte által sugárzott erőből merítsetek. - Ti azt valljátok, hogy Isten gyermekei vagytok. Krisztus szent nevét viselitek, hogy ti a bűnbocsánat kegyelmében és az örök élet reménységében éltek: és ti ilyen megkülönböztetést tudtok mégis egyik ember meg a másik ember között tenni? Hogy nálatok egy gazdag ember többet jelent, mint egy szegény ember? Hogyan tudjátok ezt összeegyeztetni a Krisztusban való hitetekkel? Hogyan akartok ti így istentiszteletet tartani? Mit ér akkor az imádságotok, a zsoltár-éneketek, a prédikációtok? Jézus Krisztussal keresitek a közösségeteket, de vajon ott lehet Ő egy ilyen istentiszteleten közöttetek, ahol ez megtörténhet? Ahol ilyen lelkülettel gyűltök össze? Milyen hitetek van nektek, ha személyválogatók vagytok? Ez a magatartás ellentmond annak a hitnek, amit vallotok! - Igen, valami ilyenféle kemény korholás van Jakab szavaiban, amikor ezt írja: “Atyámfiai ne legyen személyválogatás a ti hitetekben, a mely van a dicsőség Urában, a mi Jézus Krisztusunkban.” (Jak 2,1)

Ne próbáljunk most kibújni az Ige érvénye alól azzal, hogy nálunk ilyesmi nem fordul elő, a mi templomunkban nincs külön helye a szegénynek, meg a gazdagnak, az aranygyűrűs embernek, meg a koldusrongyokban lévőnek. Igen: ha ebben a kőből épült templomban nincs is ilyen megkülönböztetés, de vajon merjük-e állítani, hogy abban a másik templomban, a szívünkben sincs?! Nem tartunk-e ott fönn magasabb és alacsonyabb rendű helyet egyik embernek és a másiknak? Vajon igazán egyforma szívélyes mosollyal fogadjuk azt, aki segítséget adni jön hozzánk, meg azt, aki segítséget kérni jön? Vajon csakugyan olyan idegen lenne tőlünk a személyválogatás lelkülete? Aki szeretetet hoz nekünk, meg aki szeretetet vár tőlünk? Akiből nekem lehet hasznom, meg akinek én lehetek hasznára? Sokszor nem is vesszük észre, mennyire személyválogatók vagyunk! Nem is tudatos előttünk, mennyire előnyben részesítjük a művelt, jól öltözött, tekintélyes, befolyásos embert a szegény, a lenézett, egyszerű emberrel szemben. Csak arra gondoljunk, hogy az ajtónk előtt kéregető csavargót mennyire más arccal, mozdulattal, hangsúllyal, lelkülettel fogadjuk, mint az első vizitre bejelentett notabilitást [előkelőséget]! Észre sem vesszük már, mennyire befolyásolja az emberekhez való viszonyunkat, magatartásunkat annak a másik embernek a kinézése, gondolkodása, világnézete, társadalmi helyzete, külsője és belsője, akihez éppen viszonyulunk a villamoson, vagy a piacon, vagy a hivatalban, vagy bárhol. Nem is gondolunk rá és mégis elárulódik a viselkedésünkből, hogy ez csak egy ún. egyszerű ember, ennek nem jár olyan tisztelet, olyan hódolatteljes kalapemelés, mint egy másik valakinek. Vagy: ez nem olyan csinos, nem jár neki annyi kedvesség, udvariasság, mint egy másiknak, aki csinosabb. Egészen magától értetődően osztályozzuk az embereket szimpatikusokra, antipatikusokra; értékesekre, értéktelenekre; hívőkre, hitetlenekre; barátra, ellenségre; műveltre, műveletlenre és eszerint bánunk is velük. Vagyis ugyanazt tesszük a szívünkben, amit az a régi gyülekezet tett Jakab korában: a fényes öltözetűnek ezt mondjuk: te ülj ide kényelmesen, - a szegénynek pedig ezt: te állj meg ott, húzd meg magad egy zugban.

De hát ez nem természetes valami? - Nos: annak természetes, aki nem ismeri a “a királyi törvényt az Írás szerint: Szeressed felebarátodat, mint tenmagadat”. (Jak 2,8) És itt nagyon kiszélesedik ez a kérdés, az egész emberi együttélés minden nyomorúságának a gyökere benne van ebben a szóban: személyválogatás. Emiatt olyan barátságtalan, rideg, fagyos, otthontalan a világ. Innét erednek a szakadékok emberek, társadalmak, népek között. Az alacsonyan álló azt érzi, hogy lenézik, megvetik, semmibe veszik - a magasan álló meg azt, hogy irigylik, hízelegnek neki. Egyik sem kapja meg azt, amire szüksége volna, ami éltetné, amiben szabadon lélegezne föl: az önzetlen, igaz szeretetet. Mert az sem igaz szeretet, amit a fényes öltözetűnek mondanak, hogy “Te ülj ide szépen”, mert ez a szívélyesség nem neki szól, hanem a fényes öltözetének, az aranygyűrűjének. A személyválogató szeretet nem szeretet, hanem annak éppen az ellentéte: önzés, önös érdekeket szolgáló hízelgés. Nem bagatell dologról van tehát szó, ami fölött könnyedén túltehetnénk magunkat, hanem azt mondja: a szeretet királyi törvényének a megszegéséről.

És azt mondja még: “Ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös.” (Jak 2,10) Egy parancsolat megszegése az egész törvény megszegése. Aki csak egy helyen hág át egy kerítésen, az mégis áthágott és tilosba került. Hiába vigasztalja magát azzal, hogy jó, én nem tudom szeretni ezt vagy azt az embert, csoportot, népet, de azért más egyéb dologban tiszteletben tartom Isten akaratát! Például: nem paráználkodom, nem lopok, nem bántok senkit - én feddhetetlen vagyok. Nos, nem így van, mondja Jakab. És ez az egyetlen dolog, a személyválogató magatartás, lelkület, elárulja az egész lényedet: azt, hogy más egyéb dologban való feddhetetlenséged is csak máz! Az egész kegyességed, az egész vallásosságod, az egész hited hamis! Istentiszteleted nem istentisztelet.

Aki a gazdagot felmagasztalja a szegény rovására, a társadalmilag, vagyonilag, műveltségbelileg, hitbelileg gazdagot az ugyanolyan tekintetben vett szegény rovására, lehet-e annak az Istenben való hite valódi hit? Hiszen azt mondja: “avagy nem az Isten választotta-é ki e világ szegényeit, hogy gazdagok legyenek hitben, és örökösei az országnak, a melyet azoknak ígért, a kik őt szeretik?” (Jak 2,5) Isten a szegények és gazdagok örök harcában színt vallott, és a szegények mellé állt. Isten megfordítva ítél, mint mi: Ő a szegényeket választotta, azokhoz hajolt le, akiktől mi elhúzódunk, azokhoz ereszkedett alá, akiket mi megvetünk. Isten színvallása akkor lett teljessé, amikor Jézus Krisztusban gazdag lévén szegénnyé lett, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk. Jászolban született, hontalan bujdosó volt, a kereszten halt meg, hogy testvére legyen az igazán szegényeknek. Ha össze akarunk tartozni Krisztussal, akkor ennek éppen abban kellene megmutatkoznia, hogy vállaljuk a testvéri összetartozásunkat a legszegényebbekkel. Aki igazán egy a Krisztussal, aki hit által a Krisztusban van: azt Jézus magával vitte le a mélybe, oda, ahol a megvetettek, a lenézettek, a kisemmizettek, a szegények vannak. Hiszen az Isten szemében mindnyájan egyformán koldusok, szegények vagyunk, rongyosak, semmik, akik csak az Ő nagy irgalmából élhetünk. Az a gazdag is, akiről Jakab beszél, az aranygyűrűivel, meg a fényes ruháival, Isten előtt olyan nyomorult, szegény, aki irgalomra szorul. Isten ítélőszéke előtt nem segít rajta az aranygyűrű, a rang, a modor, csak az, hogy Jézus Krisztus megkönyörült minden szegényen és nyomorulton.

Milyen jó, hogy Isten a Jézus Krisztusban színt vallott és a szegények mellé állt, hiszen mi mindnyájan ezek vagyunk! Szegények, nyomorultak, bűnösök. Miért nem tudunk hát akkor testvérévé válni a másik szegénynek, úgy szeretni a nyomorultat, mint magunkat? Ne legyen hát személyválogatás a mi hitünkben, amely van a dicsőség Urában, a Jézus Krisztusban! Nem fér ez össze a Krisztusban való hittel! Aki Istennek a Jézus Krisztusban közölt irgalmából él, az nem lehet irgalmatlan szívvel a szegény iránt! Vagy ha irgalmatlan, ez annak a jele, hogy még maga sem kóstolta meg a néki életet adó isteni irgalmat. Ezért mondja végül Jakab: “...az ítélet irgalmatlan az iránt, a ki nem cselekszik irgalmasságot.” (Jak 2,13a) Jézus már ki is mondta ezt az ítéletet az irgalmatlan emberre, így: Nem ismerlek titeket, nem vállalok közösséget veletek, “mert éheztem, és nem adtatok ennem; szomjúhoztam, és nem adtatok innom; Jövevény voltam, és nem fogadtatok be engem; mezítelen voltam, és nem ruháztatok meg engem; beteg és fogoly voltam, és nem látogattatok meg engem.” (Mt 25,42-43)

De nem ez az utolsó szava Jakabnak, hanem ez: “Dicsekedik az irgalmasság az ítélet ellen.” (Jak 2,13b) Az irgalmas szív triumfál [győz] az ítélet felett. Nézzétek, a mi Urunk személyválogatás nélkül közölte velünk irgalmasságát, kegyelmét, Jézus megtöretett testének és kiontatott vérének erejében győzedelmeskedett az Ő irgalma minden ítélet fölött. Elfogadva, újra megtelítődve ezzel az irgalommal, más emberként térhetünk vissza innen a hideg világba. Az Ő irgalmának, az Ő segítő szeretetének a melegével minden ember felé, személyválogatás nélkül!

Irgalmazz, Úr Isten, immáron énnékem!
Irgalmazz, Úr Isten, immáron énnékem,
Mert tebenned bízik, Uram, az én lelkem,
És tebenned nyugszik, Uram, az én szívem.

Kész már az én szívem néked énekelni,
Kész most jóvoltodért nagy hálákat adni,
És mindenek előtt téged megvallani,
A te szent nevedet örökké dicsérni.

(256. ének 1. és 6. vers)

Ámen

Dátum: 1953. május 10.

Jakab ebben a most felolvasott igeszakaszban a gyülekezet istentiszteletére nézve ad utasításokat. Lelki szemei előtt megjelennek a szétszórtságban élő atyjafiai, amint házanként kis közösségekben összegyülekeznek naponta vagy hetenként, előveszik az írásokat, az apostolok levelét, Jézus beszédeit, ezeket olvassák, magyarázzák, megbeszélik, szóval Igét hirdetnek és hallgatnak. Mert ebből áll a keresztyén gyülekezet istentisztelete: az Ige hirdetéséből és hallgatásából, akár házanként kicsiny körben, akár nagy templomban gyülekezeti összejövetelen történik. Minden istentiszteletünk középpontjában az Ige van, melynek tartalma, kezdeményezője és végcélja, Isten tisztelésünk alapja, lehetségesítője, erőforrása: az Ige! Erről szól a Jakab levél tanítása.

Tehát az Ige. Egyszerűbb, hétköznapibb kifejezéssel így is mondhatnám, hogy a szó, a beszéd. És ha így mondjuk, egyszerre nagyon különösen hangzik a fülünknek, hogy a szó, a beszéd lenne istentiszteletünk minden alapja és tartalma? Mi, mai emberek a szónak, a beszédnek nem tulajdonítunk ilyen nagy jelentőséget. Azt szoktuk mondani, hogy a szó az csak szó, aminél többet ér a tett. Mit ér a szó, ha nem követi a cselekedet? Szóval nem lehet segíteni a bajbajutott emberen. Nos: igazuk is van, ha a mi emberi szavunkra gondolunk. A mi szavunk valóban csak szó. Elrepül, semmivé lesz, erőtelen, hatástalan marad.

De van egy másik szó is, olyan szó, amelyik mint szó: tett is, mégpedig olyan tett, olyan mentő cselekedet, amelyet ha meghallott valaki, már meg is kapta benne a segítséget. Isten ti. az Ő egész mentő hatalmát, megváltó erejét egy szóba helyezte bele. És ha Istennek ez a szava elhangzik valahol és egy emberi életet megragad, akkor ott már nincs másra szükség, mert ott már működik a teljes isteni segítség. Ez a szó ugyanis Isten kegyelmes cselekedetéről beszél. Arról, hogy Édesatyánk van, aki Önmaga második személyét a Fiúban elküldte utánunk és hogy a Fiú mindent elvégzett, amit el kellett végeznie a mi megmentésünkre. Ebben a szóban adja tudomásunkra Isten, hogy megbocsátja bűneinket, gyermekeivé fogad, mellénk áll a küzdelmeinkben, megszenteli a szenvedésünket, sorsközösséget vállal velünk, megnyitja az utat a halálból az életbe.

Ezért van ennek a szónak olyan csodálatos hatalma, hogy képes engem újjászülni, megvigasztalni, megerősíteni, körülöttem új világot teremteni, éppen úgy mint kezdetben, amikor ugyanez az isteni szó a semmiből teremtett egy egész világot, mennyet és földet. Ezért van magyar nyelvünkben ennek az isteni szónak a kifejezésére külön fönntartott szavunk: az Ige! Isten szava, Isten Igéje, úgy ahogyan megszólalt hajdan a próféták és apostolok száján, írásán át és ahogyan testté vált, élő emberi alakot öltött a Názáreti Jézus Krisztus személyében.

És ha az Ige, az Isten szava ilyen csodálatos hatalom, akkor mindennél fontosabb, hogy ez az Ige szóljon és én hallgassam. - És az Ige szól. Szól a mindenségben, a történelemben, szól a Bibliában, az egyházban, szól mindezek felett a Jézus Krisztusban. Sűrítve szól; különlegesen hozzánk szól a gyülekezeti istentiszteleten, a prédikációban. Szól és mondja, amitől életem és halálom, örök életem és örök halálom függ. Ezért alapja, központja istentiszteletünknek az Isten szava, Igéje, megszólaló és megszólító beszéde.

Hogyan viselkedjünk hát vele szemben? - Azt mondja Jakab: “legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra.” (1,19) Ez a gyorsaság nem fizikai mozgást jelent, ilyen értelemben, hogy siessünk, el ne késsünk az istentiszteletről - bár erre is jó lenne serkentgetni a gyülekezetet éppen itt Pasaréten -, hanem lelki beállítottságot. Lélegzet-visszafojtva kellene hallgatnunk, amit Isten mond, mint a rádió szavát hallgatják, amikor bemondja, mi történt azzal a hajóval, amelyen szeretteink viharba kerültek.

“Késedelmes a szólásra” - azt jelenti, hogy egészen elcsendesíteni magunkban minden más hangot, vitát, ellenérvet, magunk igazát, hogy a bennünk lévő zaj el ne nyomja az Ige szavát. “Késedelmes a szólásra” - azt jelenti, hogy elcsendesedni az Ige előtt, hogy Ő szóljon, csak Ő , ne a beszélő lelkipásztor, akárki legyen az. Ne az igehirdetőre, hanem az igehirdetésre legyen beállítva a hallásunk. A hallás útján részesedünk abban az életet támasztó hatalomban, amit Isten az Ő Igéjébe helyezett el, amit Igéje által működtet a világban. Miközben hallgatjuk Isten megmentő tettéről szóló Igéjét, azonközben mintegy részesülünk is benne. Ezért a legelső az, hogy legyünk gyorsak, készek a hallásra.

De hát nem a cselekvés a legfontosabb, hanem a hallás, kérdezhetné valaki? Nos, persze, hogy a cselekvés, de a hallás, az Ige hallása, annak meghallása, amit Isten a Jézus Krisztusban értünk tett, ez a hallás a legalapvetőbb cselekvés. Ezt kell előbb megcselekedni: meghallani, amit Isten az Ő Igéjében mond, mert az Igében adja meg a világosságot és erőt arra, amit azután majd cselekedni kell. Ezért legyen minden ember, aki Isten akarata szerint akar élni, gyors a hallásra!

Persze ez a hallás ne olyan hallgatás legyen, mint ahogyan az ember egy szép hangverseny-művet, vagy az égzengést hallgatja, - hanem így mondja Jakab: “szelídséggel fogadjátok a beoltott igét”. (21b vers) Mint a vadrózsa ahogyan tűri, hogy sebet vágnak rajta és belé oltanak egy nemes hajtást, új életcsírát. Ilyen szelídséggel fogadja a szomjas mező a májusi záport, a remegő bibe a reá hulló hímport, így fogadja a menyasszony vőlegénye csókját, s így fogadta Mária a Szent Lélek beárnyékolását. Az igazi hallásban, az Ige igazi hallásában mintegy lelki fogantatás történik, isteni életcsírával való megtermékenyülés, lelki nász: elfordulás mindenki mástól és odaadás az Egyetlenegynek, Krisztusnak! Tehát: ilyen “szelídséggel fogadjátok a beoltott igét”(21b vers) - mondja Jakab.

De ne maradjon ez a befogadás élményhalmozás, esztétikai vagy kultikus vallásosság, hanem szülessen belőle és általa új élet. Ezért fűzi rögtön hozzá: “Az igének pedig megtartói legyetek és ne csak hallgatói, megcsalván magatokat”. (22. v.) Nagy veszedelme az az igehallgatásunknak, hogy csak tanít, gyönyörködtet, szertartásra indít, de nem ejt foglyul, nem győz le, nem alakít át. Meghallgatjuk, elismerjük, hogy igazat mondott az Ige, rábólintunk, azután bent hagyjuk a templomban, a Biblia lapjai között becsukva, - és mi megyünk tovább a dolgunkra, élni az életünket Ige nélkül, Krisztus nélkül, mint ahogyan elfordul az ember a tükörtől, mert nem jó gondolni arra a fáradt, öregedő, ráncos, csalódott arcra, amit benne látott. Hiszen úgysem lehet rajta segíteni!

Dehogynem - mondja Jakab! Lehet rajta segíteni! Akármilyen csúnyának, tehetetlennek, szennyesnek, halálra váltnak láttad meg magad az Ige tükrében: lehet rajta segíteni, - mégpedig úgy, ahogyan Jakab mondja: Az Igének megtartói, - még helyesebben: cselekvői - legyetek!

Az Ige hatalmát, újjá teremtő erejét, megmentő energiáját, igazi segítségét éppen abban és azáltal élitek meg, hogy cselekszitek. Miközben az Ige cselekvőivé váltok, válik az Ige számotokra segítséggé, reális hatalommá! Miközben az Igét cselekszitek, tapasztaljátok meg szabadító erejét.

És ez valóban így van! - Stanley Jones beszéli el találkozását egy kínai mérnökkel, aki elmondta neki, hogy nem tud hinni Krisztus istenségében. - Hát mit hisz ön, meddig terjed a hite? - kérdezte Stanley Jones. - Azt, hogy Krisztus volt a legjobb ember a világon. - Nos, hát akkor induljunk ki abból, amit el tud hinni. Ha Krisztus a legjobb ember, akkor Ő lehet az ön ideálja. Kész-e Ön arra, hogy mindent ennek az ideálnak megfelelően cselekedjék és életéből mindent kiküszöböljön, amit Krisztus nem tartana helyesnek? - A kínai megdöbbent és azt mondta, hogy ez bizony nem könnyű dolog lenne. De megpróbálja. - És ha kiderülne, folytatta Stanley Jones, hogy Krisztus egy ember, vagy akár több mint egy ember, nem lenne-e ön mindenesetre erősebb és jobb, ha Ő mindig önnel és önben élne? - Persze, hogy akkor más lennék, - mondta a kínai. - Nos, nem akarná akkor befogadni Őt az életébe? - De nem tudom miként? - Mondja utánam ezt az imádságot mondatról mondatra: - Óh, én kételkedő lelkem tedd meg az első lépést. Itt és most beleegyezem, hogy mindent kiküszöbölök az életemből, amit Te nem tudsz elfogadni Úr Jézus Krisztus, Ámen! A kínai utána mondta, majd így szólt: - Ez valami más, mint amit eddig hallottam. Nekem mindig azt mondták: előbb hinnem kell. Itt legalább valami olyan van, amihez rögtön hozzákezdhetek. A következő napon ragyogó arccal tért vissza a kínai mérnök: - El sem tudtam képzelni, hogy ilyen boldog lehet az ember, mint amilyen én vagyok. Eltűnik minden kétségem és problémám a tekintetben, hogy kicsoda Krisztus. És amellett feleségemmel is beszéltem a dologról és ő is nagyon szeretné megkapni ugyanazt, amit én találtam!

Ez a kínai megtapasztalta azt, amit Jakab így fejezett ki: Aki “nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, az boldog lesz az ő cselekedetében.” (25b v.) - Ezért az Igének ne csak hallgatói, hanem cselekvői legyetek!

Cselekedni az Igét azt jelenti, hogy megadom magam néki, testestül-lelkestül hatalmába kerülök, külső és belső világom egész területén az Igétől függő ihletett lélek vagyok, az Ige, a testté lett Ige szerelmese. Továbbra is az vagyok: munkás vagy tudós, hivatalnok, vagy háziasszony, diák vagy villamoskocsi-vezető, s azt teszem, amit eddig. De mindezt most már úgy élem meg, mint aki hallotta az Igét, mint akit megragadott az Ige, mint akinek érzéseit, gondolatait és cselekedeteit legyőzte és foglyul ejtette Isten teremtő Igéje. Ezt jelenti cselekedni az Igét. Igen, az Ige cselekvője ma is és mindig újra “boldog lesz az ő cselekedetében”!

És hogy mindez ne maradjon csak általánosságban hangoztatott igazság, az Ige rögtön az irányt is megjelöli, merre induljon el ez a cselekvés: “Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.” (27. vers) Íme: ez a hallott Ige cselekvése. És amit az Ige cselekszik velem, azt cselekszem én is másokkal. Isten Igéje azt jelenti, hogy Isten megkönyörült rajtam elesetten, bűnösön, lehajolt hozzám, megosztotta sorsomat, fölemelt, meggyógyított, szeret, - és ez az Ige azáltal realizálódik bennem hatékony erővel, ha a meghallott Igét megcselekszem: megkönyörülök az elesetten, a nyomorulton, az elhagyatotton, mellé állok, fölemelem, megsegítem, szeretem!

Az igazi istentisztelet az, amikor Istennek az Ő Igéjében közölt irgalmassága bennem is irgalmassággá, szeretetszolgálattá válik. Ez a jele annak, hogy meghallottam az Ő Igéjét. Itt a tere annak, hogy cselekedjem az Ő Igéjét. Jakab az özvegyeket és árvákat említi, mint legjellemzőbbjeit az emberiség azon tagjainak, akik segítségre szorulnak. Elhagyottak, szomorúak, csalódottak, védtelenek, akik olyan kicsik, hogy mindenki átnéz fölöttük. Ide lehajolni a legkevésbé mutatós szolgálat, sem dicsőségben, sem anyagiakban nem jövedelmező, sőt! Olyanokon való segítés, ahol a legkevésbé várható a viszontszolgálat. A szeretetnek olyan tékozlása, amelyik soha meg nem térül - a földön! Tettekben megszülető gyümölcse annak az irgalomnak, amivel az Ige befogadása által termékenyül meg a lélek. Tehát valóban tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet.

Így válik istentiszteletünk kultuszból élet forrásává és így válik az életünk Isten tiszteletének a kultuszává! Ezért imádkozzunk így az ének szavaival:

Szakaszd el hát most is szívünket, Minden érzésünket, A sok hiábavalóságtól, E csalárd világtól,
Hogy az Igének hallgatói, Légyünk megtartói;
Mely szívünkben gyökeret verjen, Gyümölcsöt teremjen. (377. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1953. április 26.

Jakab most a lelki életnek egy olyan legbensőbb ügyéről beszél, amit minden ember ismer saját tapasztalatából: a kísértésről. Nincs ember a világon, aki mentes volna tőle. Még Jézust is megkísértette az ördög, amikor emberi életünket testi valóságban élte közöttünk. A hívő ember is, az újjászületett ember is állandóan ki van téve neki, mert a bűnbocsánat által, a kegyelembefogadtatás által a hívő ember sem szűnt meg bűnös ember lenni. És a kísértés nem olyan valami, ami csak néha, ritkán lepi meg az embert, amivel az életben csak egyszer-kétszer találkozunk, vagy esetleg nem is találkozunk. Sőt, inkább azt lehet mondani, hogy nincs egyetlen nap, egyetlen óra sem kísértés nélkül. Ennek az emberi lélek mélyén lejátszódó folyamatnak a titkát leplezi le előttünk ez az igeszakasz, hogy megismerve a kísértés lényegét, tudjunk ellene védekezni.

Micsoda hát a kísértés? Miben áll ennek a jelenségnek a lényege? - Talán jobban megértjük majd, ha előbb arról próbálunk beszélni, mi nem a kísértés. A kísértés még nem bűn, hanem közvetlenül megelőzi a bűnt, tehát azt, ami akár gondolatban, akár cselekedetben már bűn! A kísértés még nem az! Tehát a kísértés még az a pillanat, amikor a bűn ellen még küzdeni lehet. És ezt azért jó hangsúlyozni, mert sokszor azt hiszi az ember, hogy amikor kísértésbe kerül, már ezzel magával bűnt követett el és így már minden további ellenállás, küzdelem hiábavaló, szükségtelen. Éppen olyan dolog ez, mintha egy katona azt gondolná, hogy már el is veszítette a csatát, amikor meglátta maga előtt az első ellenséget fölbukkanni. Nem! Ez éppen azt jelenti, hogy most kell résen lenni, mert most kezdődik a harc! A kísértésben a tolvaj még csak kerülgeti a szívünk háza táját, keresve azt a gyenge pontot, ahol betörhet. Ez még nem baj, pláne ha résen van a ház ura és vigyáz! A baj ott van, hogy bent a házban a tolvajnak van egy cinkosa, aki várja a tolvajt, aki összejátszik vele, aki rögtön reagál a közeledtére, egyszerre megérzi, hogy ott ólálkodik, sőt titokban, észrevétlenül ajtót nyit előtte, beengedi, segít neki. Ez a belső ellenség, amelyik összefog a kívülről jövő kísértéssel: Jakab szerint nem más, mint a kívánság!

“Mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága.” (Jak 1,14) Azért tudott Jézusról lepattanni minden kísértés, mert Benne nem volt meg ez a belső ellenség. Benne nem volt semmi, ami a sötétség hatalmaival összejátszott volna. Benne nem volt fogékonyság a bűnnel szemben, mint ahogyan az aranyra vagy a gyémántra hatástalan marad a mágnespatkó vonzó ereje. A megromlott emberi természetünkben azonban ott marad életünk végéig ez a belső ellenség, a saját kívánság, a régi "én" vágya, amelyik igyekszik kihasználni minden alkalmat az újra érvényesülésre. Olyan gyúlékony anyag ez bennünk, ami a legkisebb tűztől is rögtön hajlandó újra lángra kapni, lobogni, égetni, emészteni, bajba sodorni.

És most ezt a saját kívánságot megint különböztessük meg a természetes ösztöneinktől. A szomszéd kertjében viruló alma éppen úgy fölkeltheti az étvágyamat, mint a saját kertemben lévő. Vagy egy idegen kertben viruló testi szépség éppen úgy megszólíthatja a szexuális ösztönünket, mint a saját kertünkben lévő. Ezek olyan tények, amelyekkel szemben nem használ az, ha tagadjuk vagy ünnepélyesen kijelentjük, hogy ezeknek nem kellene így lenniük. Mert ez egyszerűen így van, mert ez biológiai funkció. És addig nincs is baj, amíg emberi mivoltomnak ezek a legtermészetesebb biológiai ösztönei is az isteni világrend keretei között maradnak. Más szóval: örömmel szemlélhetem a szomszéd pirosló almáját és szépnek találhatom a nem hozzám tartozó testi szépséget, amíg meg nem kívánom, amíg nem érzek vágyat magamban a lopásnak vagy a hűtlenségnek akár a gondolatban való elkövetésére is! Csak éppen az a baj, hogy emberi mivoltunknak éppen ezek a természetes ösztönei szoktak lenni azok a gyenge pontok, ahol a belső ellenség, a kívánság, a leghamarább ajtót nyit a külsőnek. Így válik azután a kísértés veszedelemmé, így terjed szét bennünk, így foglalja el a bensőnket, így lesz mozgatóerővé, égető tűzzé, megbénító megkötözöttséggé. Így lesz belőle bűn.

Vonja, édesgeti az embert a saját kívánsága, a kívánság pedig “megfoganván bűnt szül.” (Jak 1,15a) Tehát ott, a kívánság körül van a kísértés igazi problémája. Annyira, hogy minden külső, kívülről jövő támadás nélkül is, pusztán maga a kívánság válhat kísértéssé. Ki ne ismerné azt a lelki folyamatot, amit így lehetne leírni, hogy a vágyak, a legbensőbb, legtitkosabb vágyak képzeleti képeket színeznek ki maguknak, és az elképzelt képek vágyakat ébresztenek, fokozzák a kívánságot. Egyszerűen az történik, hogy a vágy fogan az ő méhében, a kívánság bűnt szül! Sohasem a kívülről jövő kísértés tehát az igazi probléma, hanem a belülről rá adott visszhang, a kívánság reagálása. Itt van a tűzfészke minden kísértésnek. Ezért válhat minden a világon kísértéssé. A jólét éppen úgy, mint a nyomorúság. Az öröm csak úgy, mint a szomorúság. A szép éppen úgy, mint a csúnya. A jó ugyanúgy, mint a rossz. A jószerencse éppen úgy, mint a balszerencse. Mert nem a helyzetben, nem a körülményekben, nem más emberek ilyen vagy amolyan magatartásában válik problematikussá a kísértés, hanem abban, hogy az embert vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága.

És itt a gyökerét ragadja meg Jakab a kísértésnek, mert éppen ez a kísértés, hogy az embert a saját maga kívánsága kezdi vonni, édesgetni. Az embert, akit az Isten akarata kellene, hogy vonjon, vonzzon, most egyszerre a saját kívánsága kezdi vonzani, s elvonja, elcsalogatja az Istennel való közösségből. A kísértés az a pillanat, amikor az ember döntés előtt áll, kinek engedelmeskedjék: Istennek, vagy a saját kívánságának? Az a pillanat, amikor arról van szó, hogy az ember ösztönélete, érzelme és akarati élete kikerül Isten jelenlétének tiltó és parancsoló uralma alól, s átveszi az uralmat a kívánság, a vágy. A kísértés tehát olyan valami, ami köztem és Isten között történik. Az a lehetőség, hogy elfordulok az Úrtól, hogy elindulok a magam útján, hogy megpróbálom az életemet Isten nélkül élni, saját fejem szerint, saját erőmből. A kísértés az a pillanat, amikor egyedül maradok a bűnnel szemben. "Vonja, édesgeti a tulajdon kívánsága" - ez valami ilyenforma magatartás: Meg tudom én ezt oldani magam is! Miért imádkozzam előbb, miért hívnám itt Isten segítségét, miért járulnék előbb Őelébe?

Ez a titkos önállósítása magamnak, függetlenítése magamnak, amelyben azt vélem, a magam ura és a magam szerencséjének a kovácsa vagyok; ez a különös szabadság, amit veszek magamnak, Isten nélkül elindulni, belemenni az élet különböző helyzeteibe, részt venni a jóban vagy a rosszban, az örömben vagy a bánatban, a világban vagy a magányban: ez az a méreggyökér, ahonnét az egész élet megromlik! Így válhat kísértéssé egy boldog óra, egy örvendetes állapot is, mert milyen az az öröm, milyen boldogság az, amit az Úr nélkül élek át? És így válhat még inkább kísértéssé számomra egy csalódás, kudarc, fájdalom, halál: hiszen hogyan akarnék ezen a szörnyű órán átjutni az Úr nélkül? A kísértés tehát az a veszedelem, hogy elszakadok az Úrral való életközösségtől és átadom magam a saját kívánságaim vonzásának. Ezért ne mondja senki, hogy Istentől kísértetik, ne okolja Istent, amiért nehéz kísértésekbe vitte, engedte bele, se ne okolja senki a környezetét, a külvilágot, az emberek gonoszságát, a bűnnel fertőzött atmoszférát! Ne toljuk át másra a felelősséget. Ne beszéljünk átöröklésről, ne mondjuk: nem tehetek róla, ilyen a vérem, ilyenek az idegeim, Isten teremtett ilyennek! Mert bennünk van a gyökere a kísértésnek. Jakab sem vitatná az átöröklés, a vér, vagy az idegek hatalmát, de azt mondaná: elhagytad az Urat és ezért van minden! Ha szoros életközösségben lennél az Úrral, nem ronthatna meg téged sem a véred, sem az idegeid, sem mások bűne. "Ne tévelyegjetek, szeretett atyámfiai!" - mondja Jakab. Ne tévelyegjünk az összefüggéseket illetően. Mi magunk vagyunk a hibásak. Ott van a baj, hogy az Úr akarata helyett a saját tulajdon kívánságaink vonnak és édesgetnek.

Jó, - de ezek a kívánságok megvannak bennünk, kétségtelenül! Mit tegyünk hát a kívánságokkal? Nyomjuk el magunkban, fojtsuk vissza? Semmi esetre se, - mert a visszafojtott vágyak lekerülnek a tudatalatti világunkba, ahol kikerülvén az öntudat ellenőrzése alól, tovább élnek, alakulnak, forrnak, működnek és a legelső adandó alkalommal démonikus erővel törnek ki és iszonyú pusztítást végeznek. Tehát éppen nem elnyomni kell azt a csalogató vágyat, kívánságot, hanem nagyon is tudatosítani, a tudat fényébe állítani és leleplezni, leleplezni egy jó barát előtt és leleplezni az Úr előtt! Elárulni - Neki! A leghatásosabb fegyver a kísértés ellen a gyónás és az imádság! Nem hiába beszél éppen ebben az összefüggésben a “világosság Atyjáról”. Föltárni a lelket a világosság Atyja előtt: hadd süssön be az Atya kegyelmének, szentségének, dicsőségének a világossága oda, éppen oda, ahol a kívánságok meg akarnak bújni a rejtekben, a sötétben. Beengedni a mennyei fényt a léleknek ebbe a titokzatos mélységébe.

Azt mondja Jakab: “Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, a kinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.” (Jak 1,17) Nos: mindig újra megtelítődni ezzel a felülről jövő jó ajándékkal és tökéletes tudománnyal. Mintha azt mondaná Jakab: Te elhagytad Őt, de Ő nem hagyott el téged! Jó adományai és tökéletes ajándékai szállnak alá továbbra is onnan fölülről: irgalom, hazahívás, kegyelem, bűnbocsánat. Mindent egybefoglalva: az alászállott Jézus Krisztus, a legnagyobb adomány és legtökéletesebb ajándék. Leszállott, hogy Benne tökéletesen velünk legyen az Isten! Hogy megmaradhasson a kapcsolat, az életközösség, hogy mindig újra fel lehessen venni Vele ezt a kapcsolatot és életközösséget.

Így fejezi be a gondolatsort: “Az ő akarata szült minket az igazságnak ígéje által, hogy az ő teremtményeinek valami zsengéje legyünk.” (18. vers) Az előbb a kívánságról mondta, hogy amikor megfogan “bűnt szűl; a bűn pedig teljességre jutván halált nemz.” (15b vers) Itt most megint születésről beszél. Az Ige, az ami felülről jő, a világosság Atyjától, egy másik élet-princípiumot ültet el bennünk. Ereje által új élet születik: Krisztus bennünk! És ha a kívánság megszülte bennem a bűnt és halált, az Igazság Igéje megszüli bennem az új embert, a bennem élő Krisztust. Élő darabjává tesz annak az új világteremtésnek, amely Jézusnak a bűn és halál fölött aratott győzelmével, a feltámadással kezdődött el, és amelynek egész teljessége ezután fog még majd kibontakozni.

A kísértés egész problémájának a megoldását fejezi ki az az imádság, amit így szoktunk énekelni:

Lelki próbáimban, Jézus, légy velem,
El ne tántorodjék tőled életem.
Félelem ha bánt, vagy nyereség kísért,
Tőled elszakadnom ne hagyj semmiért.

(338. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1953. április 12.

A most felolvasott részből megint az derül ki, amit már eddig két alkalommal is megállapítottunk, hogy Jakab nagyon gyakorlati érzékű ember. Egészen benne van a mindennapi életben, és mint annak alapos ismerője, tudja, hogy a legnagyobb különbség, ami az embereket ellentétbe szokta állítani egymással: a szint-különbség. Tehát az, hogy az egyik magasabb szinten él, a másik pedig alacsonyabban. Az egyik az élet magaslatain jár és élvezi a maga életét gondtalanságban, vidámságban, biztonságban - a másik pedig az élet mélységeiben vergődik, sóhajt, szenved. És ebből a kiegyenlítetlen ellentétből támad azután a legtöbb viszály kicsiben és nagyban egyaránt. És itt most ezt a nagyon égető kérdést nem szociális szempontból ragadja meg Jakab, hanem egyelőre tisztán lelki szempontból, hitbeli magatartás szempontjából. Hívő emberekhez, a Krisztust ismerő és követő keresztyénekhez intézi a vigasztaló és figyelmeztető isteni üzenetet, amellyel közös platformra, egy szintre hozza a fent és lent valókat, mondván: “Dicsekedjék pedig az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával, a gazdag pedig az ő alacsonyságával... (Jak 1,9-10) Nézzük hát, mi ez a közös platform, ahol a magasan és alacsonyan állók egyformák!

Valaki egyszer azt mondta, hogy sok olyan hely van ezen a világon, ahol az embernek isteni élményben lehet része: hangversenytermek, magas hegycsúcsok, a zúgó tenger partja, egy augusztusi csendes este csillagos égboltja, egy rengeteg erdő szelíd álma - mind-mind olyan magasztos helyek és alkalmak, ahol az embernek a lelke megtelhet az isteni fenség és dicsőség áhítatos sejtésével. De az a hely, ahol az Istennel találkozni lehet, az a világ legmélyebb pontja: a kereszt! Lent a mélyben emelte föl Isten e földön azt a magaslatot, ahol az ember Vele személyesen találkozhat. A legfelségesebb magasságot - Isten személyének a teljességét, Jézus Krisztust - Isten az emberi élet legnagyobb mélységében emelte: istállóban született, nem volt fejét hová lehajtania, bitófán halt meg. És ezzel betöltötte a mélységet a maga isteni fenségének a magasságával, a mennyország fényét vitte bele az emberi élet mélységeinek a sötétjébe. Testvérévé lett mindazoknak, akik lent vannak: szegénnyé lett érettünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk. (2Kor 8,9) Ez az a "nagyság", amely mindenkit, aki az élet mélységeiben kínlódik, felmagasztal, és ez az az "alacsonyság", ahová mindenkinek az élet magaslatairól le kell szállnia, ha találkozni akar Istennel!

Ezért mondja Jakab, hogy “dicsekedjék pedig az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával”, tehát azzal, hogy éppen ott, a mélységben tapasztalhatja meg, mennyire igazán testvére a Krisztus, sorstársa az Isten Fia, hogy körülveszi és élteti őt a kegyelem valósága. “A gazdag pedig az ő alacsonyságával” dicsekedjék, ne a gazdagságával. Ne abban bízzon, mert nem az fogja őt megtartani a kísértések és megpróbáltatások idején, hanem őt is egyedül az a magaslat, amit Isten a golgota gyalázatának a mélységében állított fel számára. Mintha azt mondaná Jakab: tudjátok ugye, mit jelent a Krisztus keresztje a számotokra? Tudjátok ugye, hogy mindig újra csak ott kaphattok erőt a küzdelmeitekhez, ott vesz körül az Atya jelenlétének a valósága? Hogy mindig újra csak ott találkozhattok Istennel, ott újulhattok meg, ha elfáradtatok. Oda meneküljetek hát fentről és lentről mindnyájan, ott van a számotokra az egyetlen reménység, megtartatás, segítség, akár az élet magaslatait, akár az élet mélységeit járjátok! Ott, egyedül ott, a kereszt mélységében, ahol Isten az Ő földi trónját fölállította, ott tapasztaljátok meg, hogy nem vagytok magatokra hagyva, hogy veletek van az Isten, hogy szeret az Isten!

Ezért: “dicsekedjék... az alacsony sorsú... az ő nagyságával!” (Jak 1,9) Többféle értelemben lehet valaki alacsony sorsú. Lehet úgy is, hogy szegény, anyagilag van alacsonyan. Megoldhatatlan problémaként merednek eléje az étkezés, ruházkodás, fűtött szoba gondjai. Fájdalmasan tudja, mit jelent éhezni és fázni. Ebbe a tépelődésbe hangzik bele az Ige biztatása: “dicsekedjék... az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával!” Azzal, hogy a Krisztus által Isten gyermeke, királyi gyermek, megváltott ember, aki bízva kérheti: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma!” Mt 6,11) Aki anyagi gondjait is rábízhatja Arra, Aki azt mondta: Minden gondotokat énreám vessétek! (1Pt 5,7) Aki a legelemibb életszükségleteire, az állására, cipőjére, kenyerére nézve is rábízhatja magát arra az ígéretre, ami meg van írva: “Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged!” (JSir 3,23) Sok alacsony sorsú hívő lélek tehetne boldog bizonyságot, hogy valóban lehet ebből az irgalomból élni! Valóban nem hagyja el az Úr az Övéit. Nincs olyan kétségbeesett helyzet, melyben már készen ne lenne a megoldás. Tehát: “Dicsekedjék... az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával!”

De lehet, hogy ez a szegénység, ez az alacsonyság, ami gyötör valakit, nem ilyen külső jellegű, nem anyagi természetű, hanem lelki, érzelmi. Talán megvan valakinek mindene, ami az élethez szükséges, de mégis hiányzik valami. Hiányzik neki a szeretet. Úgy érzi, semmi szeretni való nincs rajta, és ezért nem is szereti őt senki. Nem értik meg, talán ki is nevetik, bosszankodnak miatta. Nincs barátja, segítsége, lelki társa. Ilyen mélység is van! És ide is lehallatszik a biztatás: “dicsekedjék... az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával!” Dicsekedjék, örüljön, vigasztalódjék, bízzon, mert az ő számára van az a magasság, ahol fölülemelkedhet mindenen, ahol az Örök Szeretet megújító erejét magába lélegezve éppen ő lehet a legnagyobb hasznára azoknak, akik gyűlölik, akik nem szeretik!

Van azután még egy alacsonyság, ami titokban nagyon sok embert gyötör. Nem az, hogy más emberek megvetik, lenézik, hanem az, hogy ő maga nem tetszik önmagának. Alacsonyabban érzi magát más emberekkel szemben. Talán senki sem tud róla, de ő mégis állandóan egy ilyen mélységben él. Úgy nevezi ezt a lélektan, hogy kisebbrendűségi érzés. Ilyen gondolatok gyötrik: ha tudnák az emberek, mennyi gyarlóságom, megkötözöttségem van, milyen gátlásokkal küzdök és hogy mennyire szégyenlem magam miatta! Ha tudnák, mennyire megvetem magam, milyen senki vagyok, milyen üres vagyok belülről: vajon mit tartanának rólam? Ez az egyik legjobban megbénító mélység, ez az alacsonyabb-rendűségi érzés. Az ilyen mélységben szenvedőknek különösen szól a biztatás: “dicsekedjék... az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával!” Azzal a nagyságával, ami a Krisztusban és a Krisztus által neki is van, és ne azzal a nagyságával, amivel mindenáron leplezni és pótolni akarja a hiányosságait, amivel többnek akar látszani, mint ami! Nem akkor érek sokat, ha nagynak látszom, ha nagynak tudom mutatni magam, hanem ha egészen eszközül tudom adni magam, úgy ahogy vagyok, a magam kicsinységével, a Legnagyobbnak a kezébe. Az az ember küzd kisebbrendűségi érzésekkel, aki több akar lenni, mint egyszerű eszköz Isten kezében, aki a saját nagyságával szeretne dicsekedni, de kénytelen rájönni, hogy benne nincs semmi nagyság, de titkolja. Nos, az ilyen számára is van nagyság, felülemelkedés: de nem benne, hanem Krisztusban! Azt mondja Jakab: dicsekedj, ne mondj le magadról, ne vessed el magad, ne hidd, hogy semmire sem vagy jó és alkalmas. Te megkötözött, te magadat lealacsonyító ember, nagyon sokat érsz, ha úgy ahogy vagy, a Krisztusé vagy! Ez a te igazi nagyságod, amivel dicsekedhetsz!

Igen: tehát Krisztus, az Ő megváltó kegyelme az a nagyság, amivel dicsekedhet minden alacsony sorsú atyafi. De hátha éppen e tekintetben érzi magát valaki nagyon mélyen: annyira, hogy mintha éppen ebből lenne kizárva, mert hitetlen, mert nem érti a Bibliát, mert nem tud imádkozni! Ilyen szegénység, ilyen mélység is van. Így gondolja magában: elmegyek ugyan a templomba, de úgy érzem magam ott, a hívő emberek között, mint a bélpoklos az egészségesek között. Nem való vagyok én oda. Ismerjük ezt a mélységet, ezt a szegénységet a hitben, a kitaszítottságnak ezt az érzetét? Nos, hát itt érvényes igazán, hogy dicsekedjék az alacsonyan álló az ő nagyságával! Éppen ebben a mélységben emelte föl Isten az Ő Fiát, hogy menedéke, reménysége, megtartója, Megváltója, hazavezető testvére legyen annak, aki elveszett! Neked, épp neked, aki a magad méltatlanságának tudatában mélyen vagy, kicsi vagy, alacsony vagy, neked szól a kegyelem nagysága, téged tesz a mennyország gazdag örökösévé Jézus gyalázata. Dicsekedhetsz te alacsony sorsú atyafi a te nagyságoddal. Nézd, milyen nagy vagy: örököstársa Isten Egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak! (Róm 8,17)

“A gazdag pedig az ő alacsonyságával” dicsekedjék - mondja Jakab. Ilyen is van: gazdag! Sokkal több, mint gondoljuk! Mi magunk is azok vagyunk sokszor bizonyos értelemben. Gazdag az, aki úgy érzi, van valami földi értelemben vett biztosítéka arra, hogy annak segítségével megállja a sarat, legyőz minden akadályt. Lehet az anyagi értelemben vett gazdagság, jólét, egészség, ügyesség, szépség. Talán abban vagy gazdag, hogy sok ember vesz körül és szeret. Vagy abban, hogy bízol magadban, erősnek érzed magad mindenféle nehézségekkel szemben. Vagy gazdag vagy a belső, lelki életben, a hitben, a kegyességben. Tudsz imádkozni és nem ismered azokat a kételyeket, amelyekkel mások küzdenek. Nem azt mondja Jakab, hogy mindezt a gazdagságot vessük meg, ne fogadjuk nagy hálával, ha megvan, hanem csak azt, hogy ne bízzuk rá magunkat az ilyen gazdagságunkra! Nem ez tart meg! A gazdagnak is szüksége van még ezen kívül valami másra, hogy mindvégig állhatatos maradhasson a megpróbáltatásokban. Sőt: mindez a gazdagság még veszélyes is lehet, mert akinek sok a pénze, könnyen azt vélheti, hogy Isten segítsége nélkül is megélhet. Akinek sok a barátja, akit sokan szeretnek, könnyen elfelejtheti keresni Istennek a Krisztusban adott szeretetét. És aki azt hiszi, hogy nagy hite van, jól tud imádkozni, könnyen kerül abba a kísértésbe, hogy majd az ő kegyessége, majd az Ő imádsága fogja átsegíteni minden nehézségen - és elfelejti, hogy ő is mindig újra kegyelemre és bűnbocsánatra szorul.

Ne a hitedben és ne az imádságodban bízz, hanem a kegyelmes és bűnbocsátó Istenben! Tehát a gazdag is tulajdonképpen szegény, és akinek sok mindene van, alapjában véve az is csak egy kisember. Mert minden gazdagsága csak olyan, mint a fűnek virága, ami egyszerre megszárad és lehull, amint rátűz a forró nap az ő hévségében. (vö. Jak10-11) És akkor azután rájön a gazdag, hogy nem marad más számára, csak a kereszt, a kegyelem, Jézus Krisztus!

Tehát akik a mélységben vannak, emelkedjenek föl, akik a magasságban élnek, szálljanak alá, mert mindkettő számára csak egy lehetőség van a megmaradásra, a kísértések és megpróbáltatások között való állhatatosságra: az a magasság, amit Isten a legnagyobb mélységben állított föl, a Vele való találkozás, életközösség helye - a golgotai kereszt! Nem az boldog, akinek sikerült nagy magasságokba fölkapaszkodni, hanem: “Boldog ember az, a ki a kísértésben kitart; mert minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, a mit az Úr ígért az őt szeretőknek.” (Jak 1,12)

Tegyünk bizonyságot mindnyájan együtt:

Áll a Krisztus szent keresztje
Elmúlás és rom felett,
Krisztusban beteljesedve
Látom üdvösségemet.

Bánt a sok gond, űz a bánat,
Tört remény vagy félelem:
Ő nem hágy el, biztatást ad:
Békesség van énvelem.

Boldogságnak napja süt rám;
Jóság, fény jár utamon:
A keresztfa ragyogásán
Fényesebb lesz szép napom.

(230. ének 1-3. vers)

Ámen

Dátum: 1953. március 15.

Mondtam már a múltkori alkalommal, hogy Jakab levele egészen gyakorlati jellegű és beállítottságú. Nincs benne semmi elmélkedés, hanem Krisztus tanításának a gyakorlati életbe való átvitelére és megvalósítására ad egyszerű tanácsokat. Így van ez a most felolvasott részben is. A keresztyén embernek a mindennapi életben való eligazodására nézve ad egészen gyakorlati útmutatást. Mint maga is hívő ember, nyilván a saját tapasztalatából arra biztat, hogy lehet keresztyén emberként élni ebben a világban. Bármilyen súlyos terhek nehezednek is valakire, bármekkora veszedelmek vegyék is körül, bármilyen akadályok állják is útját, bármilyen kedvezőtlenek legyenek is az életkörülményei, bármilyen tanácstalanul és tehetetlenül áll is az élet sokféle problémájával szemben: mindebben is meg lehet valósítani a Krisztusi életet, meg lehet élni a keresztyénséget, mert megvan rá a lehetőség, út, mód Istennél. Erről a lehetőségről van most szó ebben a levél részben, és annak nyomán közöttünk is.

Az ezt megelőző versekben, amelyekről ma két hete beszéltünk, az örömről, a kísértések és megpróbáltatások között is örvendező magatartásról van szó. És mivel Jakabnak minden szava a gyakorlati életre vonatkozik, tehát úgy is mondhatjuk, hogy az életörömről szól. Örülni azt jelenti, hogy olyan embernek lenni, aki minden helyzetben igent tud mondani az életre. Vállalni tudja az életet úgy, ahogy van. Örülni azt jelenti, hogy az életünket, úgy ahogy van, magasságaival és mélységeivel együtt, fényével és árnyékával, örömeivel és szomorúságaival együtt elfogadjuk, szeretjük, áldjuk! Örülni azt jelenti, hogy élni: igazán élni, belső békességgel élni, bizalommal élni, úgy élni, mint a gyermek, aki az alkonyatban ott ül a sötétedő szobában édesanyja mellett és játéka miatt észre sem veszi, hogy már sötétedik. Hiszen ott van mellette az édesanyja, mitől félne? - Tudunk mi így élni? - Igen, szeretnénk így élni, nagyon jó lenne így élni, de ... - Nos igen, kell valami hozzá: nagyon nagy életbölcsesség! Mégpedig nem akármilyen életfilozófia, nem valamilyen derűs, optimista életszemlélet, hanem kimondottan: életbölcsesség!

Éppen erről beszél Jakab, mondván: “Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége...” (Jak 1,5a) Tehát nem a könyvekből meríthető, a filozófusoktól megtanulható bölcsességről van itt szó, nem olyan bölcsességről, amilyet a jól képzett, sokat tanult, okos emberek sajátíthatnak el nagy szorgalommal, tanulással! Nem! Jakab sokkal gyakorlatiasabb ember, semhogy ilyesmiről beszélne a szétszórtságban élő atyafiaknak. Hanem arról a bölcsességről van szó, amire mindig szüksége van egy hívő embernek, hogy úgy tudjon viselkedni az élet különböző helyzeteiben, ahogyan Isten gyermekének illik. Tehát egy szakadatlan isteni tanácsadás alatt álló és az által vezetett élet. Az a képesség, hogy pillanatról pillanatra, a legnehezebb helyzetekben is, a szorongató szükségben is, a kísértésekben és megpróbáltatásokban is megtalálja az ember a helyes utat és azt cselekedje is!

Barátok és ellenségek között való forgolódásában azt tudja mondani, amit kell. Pályaválasztásnál, házastárs megválasztásánál és az élet ezer apró és nagy döntésében Isten akarata szerint tudjon határozni. Tehát olyan bölcsesség, amely mindig megtalálja a helyes kivezető utat az élet kuszaságai között, amelyik magasabb szempontból, Isten szemszögéből nézi és értékeli azokat a kátyúkat és mélységeket, amelyeken keresztül visz az útja. Tehát valóban Krisztusi életbölcsesség az, amiről itt szó van, olyan valami, ami nemcsak megvilágítja előttünk lépésről-lépésre az utat, hanem erőt is ad hozzá. Olyan életbölcsesség, amelynél fogva az ember megtalálja azt a lehetőséget, amit számára élete minden helyzetében a Krisztus halála és feltámadása által kivívott győzelem jelent.

És most Igénk így mondja: “Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége...” Jakab nagyon jól tudja azt, hogy senkinek sincs önmagától ilyen bölcsessége. Hiába tapasztalt sokat, hiába okult a maga és mások kárán, hiába látott valaki nagyon sok mindent már az életből: ilyen bölcsességet nem szerezhetett. És jó is, ha beismerjük, hogy nekünk sincs. Hiába mutatjuk, hogy van. Hiába teszünk úgy, mintha volna! Gondoljuk csak meg, hogy alapjában milyen bizonytalankodók vagyunk, hányszor melléfogunk, elhibázzuk, tanácstalanul, értetlenül szemléljük magunk és mások életének eseményeit. Hányszor mondjuk, vagy ha nem merjük is bevallani, érezzük, hogy nem így kellett volna szólni, viselkedni ilyen vagy amolyan helyzetben. Mindig újra alulmaradunk, kétségbeesünk, megszégyenülünk.

De hát nem kellene ennek így lenni! Hiszen Jézus Krisztus meghalt a keresztfán a mi megváltásunkért és harmadnapon feltámadott a mi megigazulásunkért, megújulásunk, a megváltott életben való megerősödésünk lehetőségéért! Ez pedig azt jelenti, hogy Isten bele akar nyúlni az életünkbe, át akar formálni bennünket, más emberekké akar tenni, új életet akar adni! Csak azt ne gondoljuk, hogy a bűnbocsánatnak és a Jézus kegyelmének semmi köze sincs mindahhoz, amiben élünk, ami naponként foglalkoztat bennünket a gyakorlati életben. Csak azt ne higgyük, hogy az egész megváltás arra való, hogy majd egyszer az életünk végén mindent jóvátegyen, amit egész életünkben elrontottunk, mint a mesében, amikor a végén mégis minden jóra fordul! Nem! Ez nem keresztyénség! Az nem keresztyénség, ami nem válik bennünk egy megújult élet, földi élet erejévé! Jézus nemcsak azért halt meg és támadott fel, hogy majd mi is boldogan meghalhassunk, hanem azért, hogy boldogan, azaz keresztyénül élhessünk! És majd egy ilyen boldog élet végén jön a boldog halál is! De most az életről van szó, a Krisztusi életről, a Krisztusi életbölcsességről, arról, ami megvilágítja az utat és erőt is ad hozzá! Épp arról beszél Jakab, hogy van ilyen! Persze nem nálunk, nem bennünk - hanem Istennél!

Tehát: “Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől!” Menjen oda Isten elé, mondja meg Neki: Uram, itt vagyok, belebonyolódtam az élet útvesztőibe, nem tudom, mitévő legyek, nem látom a kiutat, nem akarok a magam ostoba feje szerint dönteni, szólni, cselekedni, add nékem azt a bölcsességet, amit megígértél! Abban igazán semmi szégyellni való nincs, hogy az ember megvallja Isten előtt a saját tehetetlenségét, sötétben tapogatózását, tanácstalanságát! Bár el tudnánk jutni erre a megalázkodásra! Bár igazán be tudnánk ismerni Urunk előtt és önmagunk előtt, hogy nem tudunk segíteni magunkon, hogy nincs bölcsességünk! Bár annyira valóság lenne a saját tehetetlenségünk tudata, hogy könyörgőre tudnánk fogni a dolgot! Mert hogy mennyire nincs elegendő bölcsességünk, minden nap megmutatja! Legyünk hát bizalommal Édesatyánkhoz, Aki csak azt akarja tőlünk, hogy engedjünk segíteni magunkon! Hiszen Isten megmutatta nekünk mindabban, ami Krisztussal a földön történt, hogy Ő igazán segítségünkre akar lenni mindenben, elsősorban abban, hogy az Ő gyermekeiként éljünk. Jakab itt már nem beszél kimondottan Jézusról, az Ő érettünk megvívott harcáról és győzelméről. De föltételezi azt, és föltételezi, hogy a gyülekezet is tud már minderről! Ezért nem fejtegeti újból, mit jelent a Krisztus áldozata, hanem azt akarja, hogy most már vonjuk le életünk számára a következményét mindannak, amit Jézusról tudunk. Az Atyához vezető út nyitva van. Isten fölajánlotta az Ő segítségét, most már fogadjuk el végre! Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, akkor most már csak az van hátra, hogy nyújtsuk ki a kezünket és vegyük át Tőle, amit kínál.

Tehát: “Ha pedig valakinek nincsen közületek bölcsessége, kérje Istentől, a ki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki!” (Jak 1,5) Ebben a hallatlanul nagy biztató ígéretben három olyan szó is van, amit érdemes külön is aláhúzni. “Mindenkinek”: tehát senki ne mondja, hogy én nem tudok imádkozni, nem tartozom a kegyes emberek közé, én olyan hűtlen ember vagyok, aki mindig újra elfeledkezik Istenről, hogyan volna hát szabad most egyszerre Hozzá fordulnom? Nekem nincs jó bizonyítványom a mennyben! Nos, de hát kinek van? Ki az, aki nem fordul el mindig újra és újra Istentől? Viszont éppen azt jelenti Jézus megváltói munkája, hogy akinek rossz bizonyítványunk volt a mennyben, jót írt helyette a vérével! Így mondja ezt az Ige: “Eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást” (Kol 2,14), azt a följegyzést, ami a vádat tartalmazza. Megsemmisítette! Nincs hát senki többé, aki azt mondhatná, hogy neki nem szabad bölcsességért, ezért az életbölcsességért könyörögnie! Hogy ő hiába imádkozik! Isten mindenkinek megadja, aki kéri! “Készségesen"! Nem szab feltételeket, minden további nélkül adja. Nem nézi, hogy méltók vagyunk-e rá. Rengeteg oka lenne arra, hogy ne adja meg, és semmi oka nincs arra, hogy megadja. És mégis megadja, minden ok nélkül, egyszerűen csak azért, mert adni akar, mert Ő Isten, Aki adhat ingyen! Adakozó Isten, mert Ő gazdag. “Szemrehányás nélkül”. Nem leckéztet meg előbb, hogy: Na lám, amikor elindultál ezen az úton, nem kérdeztél meg engem, most, hogy eltévedtél rajta, hozzám fordulsz, ugye mégis segítségért?! Hiszen tudja Ő azt, hogy magunktól csak elrontani tudjuk a dolgainkat, inkább örül, amikor valaki maga is belátja ezt. Nem hányja szemére senkinek a bölcsesség hiányát, hiszen honnan is lenne, ha nem kérte az Úrtól?

És ha már ennyire biztat, akkor igazán indokolt, hogy ne kételkedjünk Benne! Ezért folytatja így: “De kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert a ki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, a melyet a szél hajt és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól; A kétszívű, a minden útjában állhatatlan ember.” (Jak 1,6-8) Minden hívő ember ismeri azt a kételkedést, ami az imádkozás közben elfogja néha. Valóban meghallgat az Isten? Van egyáltalán Isten, Akihez én most beszélek? Nem önszuggesztió az egész imádság? Nem úgy van a dolog, mint amikor sötétben szólok valakihez, akit nem látok, és az illető nincs is ott? Igen, minden imádkozó ember bizonyára ismeri ezt a kételyt. Nos: itt nincs más bizonyosság, mint magának Istennek az ígérete. Minden imádságunknak egyetlen, de rendíthetetlen biztos alapja: magának Istennek a szava. Ő mondta, hogy kérhetünk bölcsességet, mert Ő mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül megadja. És aki ebben való hittel kéri: megadatik néki! Írást adott róla a mi Urunk! Engedi Magát szaván fogni.

Tehát: ha valakinek nincsen bölcsessége, Krisztusi életbölcsessége, kérje Istentől és megadatik néki. Jertek, kérjük az ének szavaival:

Hinni taníts, Uram,
kérni taníts!
Lélekből, lelkesen,
kérni taníts!
Üdvözítőm te vagy,
Észt, erőt, szívet adj.
Lelkeddel el ne hagyj!
Kérni taníts!

Hinni taníts, Uram,
kérni taníts!
Gyorsan elszáll a perc:
kérni taníts!
Lásd gyengeségemet,
Erősíts engemet,
Míg diadalt nyerek:
Kérni taníts!

(479. ének 2-3. vers)

Ámen

Dátum: 1953. március 8.

Urunk Szentlelkének a segítségével új sorozatot szeretnék kezdeni. Az ószövetségi Ábrahám sorozat után most az Újszövetség leggyakorlatiasabb beállítottságú könyvével, Jakab levelével foglalkozunk. Hadd szóljak bevezetőül néhány szót magáról a levélről. Mondtam már, hogy a leggyakorlatiasabb beállítottságú irata az Újszövetségnek. Nincs benne semmi elmélkedés, hanem inkább Jézus szavainak a valóságos gyakorlati életre való alkalmazhatóságáról ad mély, komoly, egyszerű bizonyságot. Nem dogmatikai, hanem inkább etikai mű. Alapgondolata, hogy az igaz hit jó cselekedetekben gyümölcsözik. Az élettől, erkölcstől elválasztott hit képmutatás, vagy képzelődés. A szó kereszténységével szemben a tett kereszténységét hirdeti. Olyan, mintha a Hegyi beszéd visszhangja lenne egy nemzedék után.

Írója így nevezi meg magát: “Jakab, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája.” (Jak 1,1a) Az eredeti szó pontosabb fordítása szerint: “rabszolgája”. Annyival is inkább feltűnő ez a bemutatkozás ilyen formában, mert nem az apostol Jakabról van szó, hanem az Úr Jézus test-szerinti édestestvéréről. Mennyi alázat van ebben a kifejezésben: nem hivatkozik a vérségi kapcsolatra. Amíg az Úr a földön járt, ő is olyan tanácstalanul, értetlenül nézett rá, mint a család többi tagja. De mióta - Pál tudósítása szerint - a feltámadott Úr néki is megjelent, azóta ő is látott és hitt Benne. Később ő lett a jeruzsálemi gyülekezet elöljárója. Innen írja a 44-50. év táján jelen levelét az elszórtságban lévő, tehát a szórványban élő 12 nemzetségnek. Tehát az elszórtságban élő, vagyis az üldözések következtében szerteszét szóródott keresztényeknek szól a levél, egy szétszórt, szétkergetett nyájnak. Így írja le a gyülekezet állapotát, ilyen helyzetben van Isten gyülekezete, Isten népe a világban. Szétszórva minden népek között az egész földön. Sőt még ott is ilyen szétszórtságban, szétesett állapotban, ahol látszólag mint gyülekezet együtt van.

És vajon nem ilyen szétszórt, szétesett, széthúzó állapotban van-e gyakorlatilag minden helyi gyülekezet is, ez a mienk is? Mennyi szétesés és széthúzás, milyen távolság és idegenség van még azok között is, akik pedig össze kellene, hogy tartozzanak egymással mint Isten népe! Mennyire nem egységes közösség, összetartó és összetartozó egész látszólag egy helyi gyülekezet sem, hanem sokkal inkább egy szétesett nyáj! És mégis, ebben a megszólításban: “Jakab... az elszórtan levő tizenkét nemzetségnek” (1b vers) az fejeződik ki, hogy még ilyen állapotában is van gyülekezet, a szétszórt gyülekezet is gyülekezet, szétszéledt volta ellenére is megvan. Mutatja Jakab megszólítása. Hadd szólítson meg hát bennünket is a mi szétszóródott állapotunkban, és ennek alapján kiáltsuk oda mi is egymásnak, mint a ködbe jutott kirándulók a hegyek között, ahol nem láthatja egyik a másikat, hogy: Itt vagyunk! Együtt vagyunk! Megvagyunk! Igen, lehet, hogy sok különbség, szeretetlenség, közöny, gondolat, törekvés választ el bennünket egymástól, és emiatt, mint Isten népe elszórtságban élünk mi is - de nem vesztünk el, megvagyunk! És azért vagyunk meg, mert Jézus Krisztus van!

Jakab nem magánlevelet ír és nem magától írja a levelet, hanem mint Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája. Tehát Jézus jelenlétére, az Övéivel való hatalmas megjelenésére hívja föl a figyelmet. Azáltal és abból él a gyülekezet, hogy Jézus ott van közöttük a szétszórtságban is. Nehogy azt gondoljuk, hogy Jézus hatalmas és kegyelmes jelenléte az Övéi között a földön akár csak egy pillanatra is megszűnt volna! Éppen ma egy hete beszéltünk arról, hogy Jézus nem valahol a távoli csillagos messzeségben van, hanem éppen itt van, velünk van, közel van. Az Ő láthatatlan jelenléte az Ő gyülekezete között valóság, realitás, amiből élni lehet. S nekünk, valahányszor így összejövünk, vagy össze sem jövünk, hanem arra gondolunk, hogy van itt egy szétszóródott gyülekezet: éppen abban a hitünkben kellene felbuzdulnunk, hogy Jézus itt él velünk, közöttünk!

Ebben a hitben, ebben a bizonyosságban meri Jakab a szétszórtságban lévő gyülekezetnek legelső üzenetként odakiáltani, hogy “Teljes örömnek tartsátok!” (2. vers) - mintha azt mondaná: Örüljetek! Legyetek boldogok! Akárhogyan áll is a dolog, akármilyen is a helyzet: szabad, lehet örülnötök! Pedig annak a gyülekezetnek - ha a külső körülményeit nézzük - nem sok oka volt az örvendezésre. Nagy, széjjelszakadozott állapotában ki volt téve annak a kísértésnek, hogy sokan megtagadják hitüket és visszaesnek. A testvéri közösség hiányában nincs akitől erősítést kapjanak, nem zárkózhatnak föl rendezett csatasorba, kinek-kinek magának kell megharcolnia a hit sokféle harcát. És íme, Jakab mégsem sajnálkozik atyjafiainak nehéz sorsán, nem azt írja, hogy: Óh, szegény testvéreim, fogadjátok őszinte részvétemet - hanem valami érthetetlen, derűs bizakodással kiáltja feléjük: “Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésekbe estek... A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen, hogy tökéletesek és épek legyetek minden fogyatkozás nélkül.” (2. és 4. vers) De éppen ezért meri ezt megtenni, mert ő hisz Jézus láthatatlan jelenlétének a valóságában. És valóban: e nélkül a hit nélkül a kísértések között való örvendezésre, a próbák között való állhatatosságra, tökéletes cselekedetre, fogyatkozás nélkül való életre biztatni valakit csak egyszerű jó tanács, amire az ember csak még jobban elcsügged, mert érzi, hogy éppen itt a baj: képtelen rá, hogy meg is csinálja.

A magunk erejéből egyetlen lépéssel sem tudunk ebben az irányban előbbre jutni, amit itt Jakab megjelöl. A megpróbáltatásokban mi nem örülni szoktunk, hanem sóhajtozni, panaszkodni, siránkozni. És nem győzni, hanem elbukni. Én, a magam gyengeségeivel, leveretéseivel, naponkénti bukásaival: én legyek kitartó, ép, fogyatkozás nélkül való? Ismerem a gyengéimet, tudom hogyan szokott történni a kísértések között, tehetetlen vagyok, amikor meglep a félelem, amikor rám szakad valami megpróbáltatás! S amikor itt Jakab a kísértések között való megállásról, állhatatosságról, tökéletességről beszél, bizonyosan tudja ő, hogy éppen ez az, amire képtelenek vagyunk! Ismeri ő bizonyára a saját tapasztalatából a mi bukásainkat, leveretéseinket, gyengeségeinket - de itt ő most valami másra gondol! Amikor azt mondja, hogy örömnek tartsátok, ha megpróbáltatások közé kerültök, akkor Ő közben Jézusra gondol, Jézus Krisztus keresztjére és feltámadására. Persze, hogy eltekintve Krisztus személyétől és értünk végzett megváltói munkájától - tehát csak magunkra hagyatva - nem is tehetnénk mást, mint csak sóhajtozni, siránkozni, amikor valaki a megpróbáltatások között örömre és kitartásra buzdít. Azonban itt az Úr Jézustól jött valaki, a megfeszített és feltámadott Megváltó követségében hirdeti, hogy örülhettek még a megpróbáltatásokban is! Van győzelem a kísértések fölött, van segítség a számotokra, van erő, amire számíthattok: Jézus üzeni! Vegyétek csak fel, vállaljátok csak a harcot, de Őbenne való hittel, a megfeszített és feltámadott Jézusban való bizalommal, és meglátjátok majd, hogy a hit olyan valami, ami képes felvenni a Krisztusban rendelkezésre álló erőket! És így már nemcsak jó tanács, hogy örömnek tartsátok a kísértéseket, legyetek állhatatosak és tökéletesek - hanem egy nagy lehetőségre való figyelmeztetés: nézzétek, itt az alkalom, hogy éljetek a Krisztusból.

És ez nemcsak annak a tizenkét nemzetségnek szól a szétszórtságban, hanem nekünk is, ugyanúgy! Akármennyire szétszórt, hányt-vetett emberek vagyunk, akármennyire gyengék, fáradtak, kishitűek, nyavalyások vagyunk: egy sincs közöttünk, aki ne ismerné Jézus Krisztus nevét. Egy sincs, aki meg ne lenne keresztelve, egy se, akinek az Úr asztalánál ne volna megterítve, tehát egy se, aki ne lenne hivatalos Isten népe közé, abba a seregbe, amelyiknek Jézus a győzelmes vezére. Legfeljebb elfeledkezünk róla olykor, elalszunk, tehetetlenek vagyunk, úgy érezzük, ki vagyunk szolgáltatva az idegeinknek, kedélyállapotunknak, belső állhatatlanságunknak. De éppen ezért lép maga Jézus Krisztus az Ő szolgájának, Jakabnak a szaván át elénk és mondja: Örüljetek! Szabad fölébrednetek, erősnek lenni, győzni! Ezt én mondom, Jézus, aki halálommal és feltámadásommal megváltottalak benneteket!

Igen, ha az élet ránk nehezedő terhei, kísértései között hinnénk Jézus láthatatlan jelenlétében, nem sóhajtoznánk többet, nem panaszkodnánk tovább! Tudomásul vennénk, hogy bár szegény és erőtlen vagyok, és okom lenne a megfáradásra, sóhajtozásra, - de mindebben itt van velem Jézus, aki minden megfáradottnak és megterheltnek mindig ezt mondja: Jöjjetek énhozzám, forduljatok felém, nézzetek rám! Gondoljatok arra, amit érettetek tettem! Akkor megértjük, amit Pál apostol mondott, amikor így kiáltott fel: “Óh, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Róm 7,24) Akkor megértjük azt is, amikor így ír: “De hála az Istennek, a ki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (1Kor 15,57) Igen, így lenne, ha tudnánk, ha mernénk Jézus láthatatlan jelenlétének a valóságában hinni.

Tehát: “Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésekbe estek”. Reggeltől estig rengeteg “kísértés” támad meg bennünket, állja el az utunkat, rontja el a napunkat és kedvünket. Mint például a gondok, fájdalmak, megbántások, vagy a bensőnkből feltörő alantas ösztönök, képek, gondolatok. Erre mondja Jakab, hogy örüljünk nekik? Hogyan? Örüljünk annak, ami kellemetlenséget, gondot okoz, ami miatt szégyenkeznünk kellene? Igen - mondja Jakab -, mert ezek a kicsiny, talán egészen rejtett folyamatok ott a lélek mélyén, ahol a kísértések lejátszódnak, igen nagy jelentőségű folyamatok! Mert ezekben tud Jézus nekünk örömet, igazi örömet adni. Mert ez az a pillanat, az a hely, ahol a hitünk akcióba léphet, ahol meggyőződhetünk Jézus láthatatlan jelenlétének a valódiságáról! Itt derül ki, hogy igazán Isten gyermeke vagyok-e, Atyámhoz tartozom-e? És ha igen - mint ahogyan igen -, akkor ne sóhajtozzam, ne magamra nézzek, hanem hagyjam érvényesülni azt az igazságot, hogy Istené vagyok! Mi szakíthat el az Ő szerelmétől, amely van a Jézus Krisztusban? És akkor ez lesz az a győzelem, az az állhatatosság, amit a kísértésben ki kell fejtenem!

Ilyenkor mutatkozik meg, hogy hiába, vagy nem hiába olvasom-e a Bibliámat, mondom-e az imádságomat? Most, ebben a pillanatban kell tudatosítanom magamban, hogy Krisztus a Megváltóm! Most végrehajtani bensőmben ezt a kis mozdulatot: elfordulni a kísértéstől és odafordulni Jézushoz. És ez a kis mozdulat: ez a mi győzelmünk! Vagy még inkább: ez Jézus Krisztus győzelme a mi életünkben! Ilyenkor nyúl bele Isten a mi kísértéseinkbe az Ő győzelmes erejével! És a győzelemnek ez a lehetősége teszi igazán örvendetessé emberi, földi életünk minden pillanatát, amit Igénk így mond: “Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésekbe estek, Tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez.” (Jak 1,2-3)

Így azután való igaz, amit egy régi magyar ének így fejez ki:

Akármint halásszon az ördög utánad,
Az ő tagjaiban dühösködjék rajtad,
Mind tőrrel, fegyverrel siessen utánad,
Ha Krisztusban bízol, higgyed, az sem árthat.

(380. ének 4. vers)

Ámen

Dátum: 1953. február 22.

Jakab levelének ezt a részét elolvasva, az ember elcsodálkozik azon, hogy milyen rendkívüli, különös természete van az emberi nyelvnek: a legkisebb szinte a tagjaink között, mégis milyen nagy jelentősége van! Rajta keresztül lesz valósággá a beszéd, a szó. A szó pedig a gondolatnak legalkalmasabb kifejezője, a gondolat pedig az ember maga. Az ember legbensőbb lénye beszédében látszik meg, akkor is, ha hazudik, akkor is, ha hallgat. Jakab mindazt, amit a szóról elmondhat, a nyelvről, a szó organikus képéről mondja el, és a képen át mintegy bepillantást nyújt abba a problémába, amit a szó misztikumának lehetne nevezni.

A szó, a beszéd legcsodálatosabb titka éppen abban van, hogy Isten is szól, Isten is a szó, a beszéd által közli Önmagát és keresi a kapcsolatot velünk. Az egész Biblia arról tesz bizonyságot, hogy Isten nem elzárkózó, önmagának élő Isten, hanem önmagát kijelentő, közlő, beszélő, megszólító Isten. Mindig újra a szaván át közeledik hozzánk, a szavával ad erőt, támaszt világosságot, teremt új életet és lehetőségeket. Isten szava a legnagyobb misztérium a világon. És ez a nagy titok, az isteni szó az emberi beszéden, emberek szaván át érkezik el hozzánk, válik a fülünk által is hallhatóvá. Isten emberi szavakon át tolmácsolja, mondja el a maga beszédét. Emberi szavakkal van teleírva a Biblia, mégis Isten szava hangzik benne. Valahogy olyanformán, mint mikor az ember vesz egy gramofonlemezt és hallhatja rajta keresztül egy nagy művésznek a hangját. Valóban annak a művésznek a hangja az? Igen! Persze, - csak a gramofontű és a lemez mellékzöngéi is belevegyülnek a hangjába. Ez a mellékzönge már nem a mesternek a hangja, hanem az eboniton futó tűnek a karcolása. De csak így hallhatom annak a művésznek a hangját. Ilyenformán vagyunk a Bibliával is: az igazi, a valódi Mester hangját, szavát teszi hallhatóvá számunkra, igazán az Ő hangját, azokat a szavakat, amiket Ő akar mondani. De mellékzöngék is belevegyülnek, mert Isten az Ő szavát emberi szavakon át mondja el. Mert Pál, meg Péter, meg Ézsaiás, meg Mózes emberek. Azért az mégis mind az Ő szava, Istené, csak mindazzal az emberi zavarással, ami általában együtt jár az emberivel. És rosszul jár az, aki az emberi zavaró momentumokra figyel, ahelyett, hogy a Mester hangját hallgatná ki belőle!

Tehát ahhoz, hogy Isten megszólítson bennünket, hogy az Ő önmagát közlő, velünk közösséget teremtő szava elérkezzék hozzánk, találkozzék velünk: ehhez a nagy kegyelmi tényhez Istennek szüksége van az emberi szóra, az emberi beszédre mint eszközre. Isten szavát, Jézus Krisztust nem tudjuk másként elfogadni, csak úgy, hogy az a szó egy emberi nyelv által hallhatóvá válik számunkra. És ha az emberi szó tisztán tolmácsolja Isten szavát, akkor azt meghalljuk, akkor az benyomul az életünkbe, mint a mag a szántóföldbe. Akkor az életünkben olyan isteni magvetés történik, aminek a nyomán új élet támad. Ezért olyan fontos tehát, hogy az a nyelv, amely Isten szavát hirdeti, tiszta legyen, minél kevésbé torzítson, minél jobban mentes legyen az általános emberi tökéletlenségből önként adódó zavarásoktól. Így érthető Jakabnak ez a figyelmeztetése: “Atyámfiai, ne legyetek sokan tanítók, tudván azt, hogy súlyosabb ítéletünk lészen. Mert mindnyájan sokképen vétkezünk. Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét is megzabolázni.” (Jak 3,1-2) Mert az emberi szó nemcsak eszköze, hanem éppen akadálya is lehet az isteni szó megszólalásnak. Mindig újra csoda az, amikor Isten szava egy igehirdető beszédén át megszólít valakit. Isten különös kegyelme az, amikor az emberi szavak edényébe beleteszi a maga üzenetét. Minden igehirdetés legnagyobb problémája az, hogy az emberi szó zöreje el ne nyomja a Mester hangját, az emberi szó fertőzöttsége meg ne rontsa az Isten szava tisztaságát, hanem egészen csak eszköze lehessen Isten megszólító kegyelmének. Miként a tiszta igehirdetés nyomán gyógyulás és élet támadhat, úgy az emberi gondolatokkal megfertőzött igehirdetés nyomán betegség és halál támadhat.

Ezért olyan hallatlan nagy vállalkozás az Ige hirdetése, Isten szava tolmácsolása. A tisztán hangzó igehirdetésért küzdeni, imádkozni nemcsak az igehirdető feladata, hanem az egész gyülekezeté. Mindnyájatoknak könyörögnötök kell azért, hogy Isten szava valóban megszólaljon itt közöttünk, hogy Isten olyan eszközöket adjon a gyülekezetnek, akiknek a nyelve hűen tolmácsolja, amit Isten mondani akar! - Jaj az igehirdetőnek és jaj a gyülekezetnek, ha olyan igehirdetést hall, amit nem Isten mondott neki! Mert ez is lehetséges! Mert az az eszköz, a nyelv, ami erre szolgálna, nagyon veszedelmes jószág! Igen szomorú tapasztalatai lehetnek Jakabnak, amikor a nyelvre azt mondja, hogy “a nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége... megszeplősíti az egész testet, lángba borítja életünk folyását... senki sem szelídítheti meg, fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes!” (Jak 3,6-8)

Semmi sem hajlik meg olyan nehezen Isten szava előtt, mint a saját szavunk! Hiába szól az Isten, az ember csak mondja tovább a magáét. Sőt, képes vitába szállni az isteni beszéddel. Ismerjük az ilyen szavakat: Igen, Uram, tudom, de azért én mégis...! Nincs-e igaza Jakabnak, amikor testünknek ezt a legkisebb tagját veszedelmes tűznek mondja, amely lángba boríthatja életünk folyását? Csak egy szó esett közöttünk - szoktuk mondani - és milyen titokzatos hatalma van annak a szónak! Csak egy szó esett a férj és feleség között, és a házastársak meggyűlölik egymást, csak egy szó és két ember között felborul tőle a békesség. Csak egy szó, egy éles, méreggel átitatott szó került a nyelvünkre, eltalált valakit és széttört tőle egy barátság. Csak egy szó, és testvérek egymásra rontanak. Csak egy türelmetlen szó hangzott el a villamoson, és gyilkos indulatok tüze lobbant lángra tőle az egész kocsiban. Csak egy szó és ideges feszültséggel telíti meg az egész lakást. Egyetlen szó pokollá tudja tenni az otthont. Egyetlen szó csak és egy ember a lelke mélyéig megbántva és megsebesítve távozik. Csak egy szó, egy szennyes, kétértelmű szó és máris a tisztátalan indulatok heve terjeng a levegőben. Csak egy szó hangzik el és máris egész népek vonulnak egymás ellen pusztító háborúba!

Milyen igaz, amit Jakab mond: “Ímé csekély tűz milyen nagy erdőt felgyújt!” (Jak 3,5b) És ez a kicsiny tűz ott parázslik mindnyájunknak a nyelve alatt! És így ég, így emésztődik a családunk, a környezetünk, a világ abban a tűzben, amit a szavainkkal gyújtunk. Igen: “A nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége. Úgy van a nyelv a mi tagjaink között, hogy megszeplősíti az egész testet, és lángba borítja életünk folyását.” (Jak 3,6a) Jakab azt mondja, hogy ezek a szavak nagyon mélyről veszik ezt a rettentő erejüket, így folytatja: a nyelv maga is "lángba boríttatik a gyehennától. (Jak 3,6b) Azt érti ez alatt, hogy a szó nem a nyelvünkön születik, hanem már előbb, mélyebben, még mielőtt a nyelvünkre kerülne. Ott lenn a mélyben, bennünk van valami a gyehennából. Tudjuk ugye, hogy a bűn egy beszélgetésből ered, mégpedig az embernek a kígyóval folytatott beszélgetéséből. És az a kígyó beszél-beszél továbbra is hozzánk és bennünk. Mi pedig tárgyalunk vele, hallgatunk rá, fogékonyak vagyunk a hangjára. És ebből a belső beszélgetésből ered a külső beszédünk is. És a belsőleg folytatott beszélgetés a kígyóval - ez tör ki a nyelvünk beszédén. Így boríttatik lángba a nyelvünk a gyehennától.

Jakab a nyelvről beszél, de tulajdonképpen az emberi lélek romlottságát és bűnös voltát írja le. Földeríti a bajt, leleplezi a nagy mélységet - egészen a gyehennáig -, de a megoldást nem adja, mégpedig azért nem, mert tudottnak feltételezi, hiszen már többször beszélt róla! A megoldás pedig a belső megújulás, az újjászületés az igazság beszéde által, az Isten Igéje által. Van egy másik tűz is, amely lángba boríthatja a nyelvet: nemcsak a gyehenna tüze, hanem a Szentlélek tüze is. Isten is beszél, szól. Az Ő Igéje, szava teremtés, megváltás, az Ő Igéje Jézus Krisztus! Aki számára Isten Szentlelke ezt a szót élővé teszi, aki Istennek Jézus halálában és feltámadásában kifejezett üzenetét elfogadja, erre egész élete hálás felajánlásával visszafelel, az a Lélek tüze által újjá lett, annak a Szentlélek új szót ad ajkára: a boldog hálaadás szavát Isten iránt és a szeretet szavát az emberek iránt. A démoni nyelv megnémul és az angyali nyelv kezd el beszélni benne! Melyiket beszéli a te nyelved: áldást vagy átkot, imádságot vagy kárhozatot, édeset vagy keserűt?!

Éppen a mai vasárnapon, a budapesti Béke-világkongresszus közvetlen küszöbén, külön is jó, hogy az emberi szó hatalmas jelentőségére hívja föl Isten Igéje a figyelmünket. Az egész föld kerekségén a háborúskodásba belefáradt és beleundorodott emberiség egyre hangosabban és egyre nagyobb tömegekben hirdet egy olyan szót, amit Isten a Jézus halála és feltámadása által egészen a maga szavaként pecsételt meg számunkra: azt, hogy béke. Olyan szó ez, ami egy válságba jutott világ számára a mindenki által óhajtott kibontakozás lehetőségét és útját jelöli meg. Miként egy szó, egy háborús szó az egész ember-erdőt felgyújthatja, világégést támaszthat, úgy egy szó, egy jó szándékú, egy békés, egy megértő szó még a meglévő háborús tüzeket is elolthatja.

Krisztus egyházai a földkerekség minden pontján egyértelműleg a béke ügye mellett foglaltak állást. Nemcsak jó reménységgel tekintünk tehát a Békekongresszus elé, hanem szívből könyörgünk is, hogy ez a sokat hangoztatott szó, "béke", megtelítődjék azzal a tartalommal, azzal az energiával, amely valóban megteremti a nemzetközi feszültség megoldásának a lehetőségét. Hogy hadd legyen ez a szó olyan igaz és tiszta szó és olyan hatalmas szó, mint amilyen igaz, tiszta és hatalmas Istennek a Krisztus által békességet hirdető szava a világhoz!

Azt mondja Jakab: “Ezzel (a nyelvvel) áldjuk az Istent...” (9. vers) Igen, erre való a nyelvünk, a beszédünk. Aki áldja az Istent, az megoltja azt a titokzatos, pusztító tüzet, ami a szavainkban parázslik. Isten áldása által a közösséget romboló szó közösséget építő szóvá válik. Az Isten áldása megfékezi a gonoszt, megoltja a halálos mérget, édeset csörgedeztető forrássá teszi az ajkat. Isten ezt az édes forrást a Krisztusban fakasztotta föl számunkra. Vedd ajkadra az Ő szavát és azt vidd tovább, azt add tovább! Az egész környezeted, az egész családod, az egész világ vágyakozik a helyes, az igaz, a tiszta, az örömet, békét, megváltást hirdető és munkáló szó után: a Krisztus után!

Ímé, mily jó és mily nagy gyönyörűség
Az atyafiak közt az egyenesség,
Ha békével együtt laknak.
Mint a balzsamolaj, ők olyanok!
Megáldja az Úr az ilyeneket,
Nékik ád hosszú életet.

(133. zsoltár 1. vers)

Ámen

Dátum: 1953. június 14.