Minden szenvedő ember örök vigasztalása csendül meg ezekben a szavakban. Én is gyakran vigasztaltam már ezzel az Igével szomorú embereket. A magam számára is merítettem már belőle vigasztalást. Mert valóban: amikor minden emberi vigasztalás csődöt mond, amikor minden emberi erő, hatalom, tudomány, bölcsesség elérkezik a legvégső határához, akkor már igazán nem marad más, mint az a bizonyosság: “Tudom, hogy az én Megváltóm él!” - De amíg az ember eljut idáig...! Az néha nagyon hosszú és keserves út. Jób is nagyon messziről indult és nagyon tántorogva, botladozva érkezett fel idáig! És most a hitnek erről a tántorgásáról, botladozásáról szeretnék beszélni. A múlt alkalommal azokról a beszédekről volt szó, amelyekkel Jób barátai igyekeztek vigasztalni szenvedő barátjukat, összefoglalva ezekben a hosszadalmas beszédekben azokat a főbb gondolatokat, amelyek az érvelésükben mindig újra visszatérnek, most pedig Jób válaszaiból, amiket a barátok érveléseire adott, szeretném összefoglalni a főbb gondolatokat.
1) Megdöbbentően hangzanak egy ember szájából az ilyen szavak: “Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehelet, és az én szemem nem lát többé jót. Nem lát engem szem, amely rám néz; te rám veted szemed, de már nem vagyok! A felhő eltűnik és elmegy, így aki leszáll a sírba, nem jő fel többé. Nem tér vissza többé az ő hajlékába és az ő helye nem ismeri őt többé”. (Jób 7,7-10) Azért megdöbbentő, mert az az ember, aki ezt mondja: hisz Istenben, és nem hisz a halál utáni élet valóságában. Minden gondolata, reménysége, lehetősége, terve csak a halálig terjed, azon túl valami sötét, ködös mélység van a számára... Nem tud átlátni a halál sötétségén, a halálon túlra. Jellegzetesen ótestamentumi hit ez, amelyiknek nincs határozott túlvilági reménysége. - Nos: mi már tudjuk, hogy van túlvilág, hogy Jézus Krisztus nemcsak meghalt, hanem fel is támadott és megnyitotta előttünk is a halálon át az utat az örök életbe - és mégsem hisszük igazán, mégis olyan reménytelenek vagyunk a halállal szemben, mintha túl rajta már semmi sem lenne. Mégis mennyire ragaszkodunk ehhez a földi élethez, mintha ez lenne a minden! Hát gyakorlatilag nem arra való-e a mi vallásosságunk, Isten-hitünk is, hogy földi dolgainkat rendbe hozza, megsegítse Isten?! Hogy azután mi lesz a halál után? Azt majd meglátjuk akkor! Ami biztos, biztos. Vagyis ez a földi élet, ez van, kétségtelenül mert benne élünk, mozgunk, kínlódunk, küszködünk, nos, hát itt jöjjön Isten a maga hatalmával és segítsen! A halál utáni élet nem biztos, sohasem jött még onnan vissza senki! Tehát, amit adhat Isten, itt adja, mert csak itt van értéke. Ami szépség, öröm létezik, itt kell kiélvezni, mert csak egyszer élünk: a betegségből föltétlenül gyógyítson meg Isten, a veszedelemből föltétlenül szabadítson ki, mert ha nem, akkor a halállal mindennek vége!
Gyakorlatilag miben különbözik a mi hitünk az ótestamentumbeli Jóbétól, aki kínjában így siránkozott: “Mielőtt oda megyek, honnét nem térhetek vissza: a sötétségnek és a halál árnyékának földébe; az éjféli homálynak földébe, amely olyan, mint a halál árnyékának sűrű sötétsége; hol nincs rend, és a világosság olyan, mint a sűrű sötétség.” (Jób 10,21-22) Nem így látjuk-e mi is sokszor a halált, úgy, mint ami egyszer visszavonhatatlanul véget vet mindennek, ami szép volt, kedves volt, jó volt. Ha igazán hisszük, hogy az örök élet olyan nagy, boldog állapot, mint az Írás mondja, miért tartjuk hát olyan tragédiának azt, ha valaki meghal? A halál számunkra is gyakorlatilag nem egyéb, mint a szörnyűséges vége az életnek, olyan éjszaka, amelyikre nem virrad többé a reggel; a nagy csend, a nagy semmi! Az a mód, ahogyan szeretteinket gyászoljuk; az a mód, ahogyan egy beteget mindenképpen erre a földi életre akarunk visszarimánkodni Istentől; az a mód, ahogyan egész életfilozófiánk, életszemléletünk csak a sírig terjed: gyakorlati cáfolata annak, hogy állítólag hiszünk a test feltámadásában és az örök életben! Nem tudjuk elhinni igazán, hogy Isten többet is adhat, mint ezt a földi életet (Quo Vadis). Igaza van Pálnak: hacsak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk! Túlvilági reménység nélkül olyan a hitünk, mint egy híd, amelyiknek nincs pillére a túlsó parton, nem vezet sehová, a semmibe ível! Óh, de sokszor botladozik a mi hitünk is úgy, mint Jóbé, hogy hiszünk Istenben, Jézus Krisztusban, de nem hiszünk abban, hogy a halál után is Ő az Úr, s mi ott is az Övéi maradunk! Hiszünk Istenben túlvilági reménység nélkül!
2) A másik tévedése, botlása Jób hitének az, hogy hisz Isten hatalmában Isten szeretete nélkül. Hiszi, hogy Isten mindenható Úr, de nem tudja elhinni, hogy ez a végtelen hatalmú Úr szeretni is tudja az apró embert! Rettenetes szavak ezek, amiket szinte fogcsikorgatva mond kínjában: “Íme, ha elragad valamit, ki akadályozza meg? Ki mondhatja néki: mit cselekszel? Ha az Isten el nem fordítja az Ő haragját, alatta meghajolnak Ráháb cinkosai is. Hogyan felelhetnék hát én meg Ő néki, és lelhetnék vele szemben szavakat? Aki, ha szinte igazam volna, sem felelhetnék néki; kegyelemért könyörögnék ítélő bírámhoz. Ha segítségül hívnám és felelne is nékem, mégsem hinném, hogy szavamat fülébe vevé; Aki forgószélben rohan meg engem és ok nélkül megsokasítja sebeimet... Ha ostorával hirtelen megöl, neveti a bűntelenek megpróbáltatását.” (Jób 9,12-17, 23)
Borzalmas kísértés az, amikor az ember úgy érzi, hogy mint egy kiszolgáltatott semmi áll a hatalmas Istennel szemben. Mit is akarhat az a csöpp ember az óriás Istennel? Egy ilyen egyenlőtlen küzdelemben föltétlenül az ember marad alul. Az isteni harag hatalma alapjaiban rendíti meg a földet és a firmamentumot [égboltot]: hogyan állhatna meg Előtte egy emberparány, aki még hozzá olyan elesett és nyomorult, mint Jób?! Panaszkodhat-e a féreg, és hát ugyan kinek panaszkodhatna, ha eltapossák a földön?! Mi mást tehet a halandó ember, mint meghajlik a nagyobb akarat előtt?! De ebben a meghajlásban nem a hívő ember bizalma és hódolata jut kifejezésre, hanem az a kétségbeesett lemondás, hogy nincs segítség, nincs apelláta, Isten a sokkal-sokkal hatalmasabb! Isten hatalma végtelen, gátlástalan, nem köti semmi, nem tartozik elszámolással senkinek azzal, amit csinál! - És itt Jób hite nagyon veszedelmes lejtőre jut, mert ha nem mondja is ki, de mindenesetre azt érzi és azt hiszi, hogy Isten: kegyetlen Isten! Irgalmatlan Isten! Szívtelen Isten! Hiába rimánkodik neki a nyomorult ember: nem tudja meghatni! Jób végső kétségbeesésében már szinte valami szadista kényúrnak látja az Istent, Aki játszik a Néki kiszolgáltatott emberrel, gyönyörködik az eltaposott teremtménye kínlódásában! “Ha ostorával hirtelen megöl, neveti a bűntelenek megpróbáltatását.” (Jób 9,23)
Atyámfiai! Ha még Jób is ide jutott a szenvedések tüzében, ne ítéljétek el azokat, akiknek a szívét szintén megkísértette az a gondolat, hogy Isten kegyetlen kényúr. Én fájlalom, és megértem, ha embereknek, akik borzalmakon mentek keresztül, akik a gázkamrákban haltak meg, akik áldozataivá lettek a történelem viharainak, vagy akik gyógyíthatatlan betegségben szenvednek, vagy koporsó mellett állnak, vagy akikre valami más módon nehezedett rá Isten hatalmas keze, megértem, ha az ilyen embernek megrendül a hite az Isten szeretetében! És ha nem fogalmazzák is meg, mint Jób, de ugyanaz a rettentő sejtelem él a szívükben, hogy tudniillik Isten - kegyetlen Isten. Elveszi azt, akit szeretek, nem adja meg azt, amit kérek és tehetetlenül ki vagyok szolgáltatva Neki. Amikor valaki idáig eljut, akkor már egyáltalán nem az igaz Istent látja, hanem olyan valakit, aki saját keserves sorsából emelkedik fenyegetően eléje, akit a saját szenvedése szült, mint képzelt Isten-alakot. Sokszor van az, hogy egy ilyen haragvó rémalak, akit a kétségek között hányódó lélek önmagából vetít ki, odatolul az ember hite és az élő Isten közé, eltakarja előle a szerető, a valóságos Isten arcát. Innen már csak egy lépés vezet tovább a teljes istentagadásig! Vigyázzatok hát, nagyon veszedelmes meredély legszélén jár az, aki kegyetlennek érzi Istent, aki hisz Isten hatalmában az Ő szeretete nélkül!
De hiszen - mondhatná most valaki - az Újtestamentumban is előfordul ugyanez a gondolat, mint amit Jób itten mond: az isteni önkény gondolata. Hiszen meg van írva: könyörülök, akin könyörülök és irgalmazok, akinek irgalmazok. - Nos hát: Ez éppen az ellenkezőjét jelenti annak, mint amit szoktak érteni rajta. Nem azt mondja itt az Úr, hogy ha könyörülök valakin, kinek mi köze hozzá, hanem azt, hogy: ha én egyszer megkönyörülök valakin, azon aztán megkönyörültem ám, és ha én egyszer irgalmazok valakinek, annak meg van bocsátva! - És én Isten hatalmát éppen abban látom, hogy meg tud könyörülni, hogy így tud irgalmazni. Olyan hatalmas az Isten, hogy még a saját személye ellen való sértést, felségsértést is meg tudja bocsátani, hogy még az olyan kis lázadó, bizalmatlankodó emberkéket is, mint Jób, mint az, aki Őt kegyetlennek tartja: tudja szeretni! - Hogyan lehet hinni Isten hatalmában az Ő szeretete nélkül? Hiszen éppen a szeretete a legmeggyőzőbb bizonysága az Ő hatalmának!
3) Megint egy másik botlása a hitnek az az eset, amit úgy nevezhetnénk, hogy hisz Isten erejében az Ő dicsősége nélkül, amire Jób a barátaival való vitatkozás közben mutat rá, amikor az olyan emberről beszél, aki “kezében hordja Istenét”. (Jób 12,6) Nagyon találó kifejezés ez, amelyik azt a fajta Isten-hitet jelzi, amelyik azt gondolja, hogy rendelkezhet Istennel és az Ő erejével, eszközül használhatja föl Istent a saját gondolatai és tervei végrehajtására. A mesékben fordul elő olyan szellem, amelyik a maga emberfeletti erejét gazdája szolgálatában fejti ki; amelyiket valami varázs-szavakkal hatalmában tart egy szerencsés ember és mindent, amire az emberi erő nem elegendő, vele végeztet el! Az Istennel való viszonyát is ilyenformán szeretné elképzelni az ember, hogy mindazokat a problémákat, amiknek megoldására az emberi erő nem elegendő, az imádság varázsszavával Istennel végeztesse el. Itt a játszótéren sokszor hallom, amikor egy-egy megbántott gyerek kiabál: “Várj csak, majd megmondom a bátyámnak és majd ő megver!” Istent is erre szeretnék felhasználni: hogy teljesítse a saját kívánságunkat, vágyunkat az Ő nagyobb erejével. Hányszor előfordul bibliaolvasó emberekkel, hogy a saját vágyukat, a saját szívük gondolatát akarják igazolva látni az Isten Igéjéből. Azt a teendőt olvassák ki belőle, amire a szívük vágyik, amit nem Isten Igéje mond, hanem a szívük vágya. Tudok olyan valakiről, aki évek óta jár ide mind a mai napig ebbe a templomba, és arra vár, hogy Isten Igéje egyszer igazolja azt a bűnt, amit melenget az életében. Egyszer olyat akar hallani Isten üzeneteképpen, ami fölszabadítja a lelkiismeretét, amivel megnyugtathatja magát, hogy na lám, mégiscsak nekem van igazam!... Nos, hát az ilyen ember az, “aki kezében hordja Istenét”. Jézus tanítványainak is támadt ilyen kísértése egyszer, amikor egy samáriai faluban, amelyik nem fogadta be éjszakai szállásra Jézus Krisztust, így szóltak: “Akarod-e, hogy kérjük Istent, hogy bocsásson tüzet az égből és eméssze meg ezt a falut?” - Tehát: mi haragszunk a samáriaikra: büntesse meg őket az Isten! Nos, hát ez az az eset, amikor valaki hisz az Isten erejében az Ő dicsősége nélkül, amiről Jób beszél, hogy “kezében hordja Istenét”. Vagy azt hiszi, beképzeli magának, vagy legalább is úgy tesz, mintha... - pedig az ugye képtelenség: Isten az ember kezében! Nem lehet, atyámfiai! Csak megfordítva, úgy, hogy az ember van az Isten kezében! És ha ezt az ember vállalja, és maga is teljes bizalommal teszi le sorsát, testét-lelkét, szenvedését, gyötrelmét, fájdalmát, betegségét, küzdelmét az Isten hatalmas kezébe, akkor boldog tapasztalatává lesz egyszer Jézus Krisztusnak ez az ígérete: “Senki ki nem ragadja őket az én kezemből”.
4) Így botladozott, tántorgott Jób hite ide-oda: mint az űzött vad, amelyik hol a hajtók felé, hol megint a vadász felé akar kitörni a körből, úgy küzdött Jób hol a barátai, hol megint Isten ellen, míg végül azt teszi, amit csak a végső kétségbeesés, vagy a hit tehet: beleveti magát annak a karjaiba, aki veri. Beleveti magát Ura karjaiba ezzel a váratlan fölkiáltással, hitvallással: “Én tudom, hogy az én Megváltóm él és utoljára az én porom felett megáll!” Ha semmit sem tudok is, azt az egyet tudom és az elég, hogy Ő, a Megváltó Isten: Él! Ő mindent túlél, a halál utánra is rábízhatom az ügyemet, utoljára Ő dönt, az utolsó ítéletet Ő mondja ki majd. Ilyen a hit küzdelme sokszor: keserű fájdalmában vádolja Istent és mégsem tud elszakadni tőle. Ellenséget lát benne, mégis belekapaszkodik. Összeroskad a csapásai alatt, mégis Nála keresi a menedéket. Fél Tőle, mégis Hozzá menekül. Panasza van Isten ellen, mégis Néki panaszolja el azt is. Nem látja szeretetét, mégis arra számít. Tudja, hogy büntetést érdemel, mégis kegyelmet vár. Ítélőbírája előtt remeg, mégis Őt kéri ügye védelmére. Fáj neki Isten akarata, mégis arra akar ráhagyatkozni. A halál örök sötétsége tátong előtte, mégis az örök élet útján járva megy át rajta.
Ez az igazi hit: ez a szent mágia, ez a bátorság, amelyik egyedül az Úr szavára támaszkodva, Jézus halála és feltámadása hírére számítva ellent mer mondani a látszatnak, a saját szíve érzelmeinek, a saját értelme józanságának, annak, amit lát, érez, amire vágyik, amit akar. Akkor lassan lecsitul a sok égő "miért", és teljes győzelemre jut ez a boldog mágia. - Amikor ide eljut Jób, vagy akár egy mai Jób: újra megtalálja a lelki egyensúlyát.
Ugyanaz a hit ez, amelyik a zsoltárban így énekel: “Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem Te vagy, oh Isten, mindörökké!” (Zsolt 73,26)
Ámen
Dátum: 1958. október 12.