Jó néhány vasárnapon át végigkísértük Jóbot életének azon a szomorú, keserves útszakaszán, amelyet, mint egy borzalmas mélységet meg kellett járnia. Láttuk a szenvedését és gyötrődését, a tűrését és türelmetlenségét, hallottuk az imádságát és az átkozódását, hallottuk, amint magát magasztalja és amint vádolja Istent, beleláttunk a mélységekbe és magasságokba, amelyek között hányódott a hite. És íme, végre elérkezett a várva-várt pillanat, az, hogy “eltávolítá Isten Jóbról a csapást” (10. vers) Vagy az eredeti héber szöveg pontosabb fordítása szerint: megnyitá Isten Jób börtönét, megfordította élete szekerének a rúdját, változtatott a sorsán, levette róla a terheket! - Hosszú volt az út nagyon, de végül ennek is vége szakadt. Elérkezett Jób egy fájdalmas útnak a végére, kiderült fölötte újra az ég, Isten kegyelmének az éltető napsugarában pihenhet végre a fáradt vándor! Nemcsak egyszerű happyend ez, mint az operettek utolsó felvonásában. Próbáljunk megragadni ebből a megoldásból annyit, amennyit megláthatunk és megérthetünk belőle!
1) Én elsősorban azt látom belőle, hogy a szenvedések útját előbb mindig végig, a legvégéig kell megjárni, mert az isteni megoldás mindig a végén derül ki. Onnan, a végéről visszafelé tekintve világosodik meg az egész útszakasz, minden, ami olyan ijesztően, fájdalmasan sötét volt. Egy hegy tetejéről visszafelé nézve egészen más perspektívában látjuk a megtett utat, mint lentről felfelé nézve. A szakadékok, meredélyek, csendes tisztások, amiken áthaladtunk, most mind sokkal szebbek és megnyugtatóbbak, mint akkor voltak, amikor bennük jártunk. Íme, itt is: milyen más ez a történet így, a végéről nézve, milyen más megvilágításba kerülnek a közbülső részletek, egészen más arányai vannak azoknak a csapásoknak, küzdelmeknek, amelyek akkor, amikor érték Jóbot, amikor éppen benne volt a szenvedő ember, kétségbeejtőnek látszottak. Innét, a végéről visszafelé nézve: nem is olyan tragikus ez a történet, nem is olyan érthetetlen, nincs is benne olyan sok kérdőjel. Most, hogy tudjuk a végét: azt is megtudjuk, hogy közbül ami történt, miért történt. Szinte csodálkozva kiáltunk föl: hát ide kellett kilyukadni, hát ezt akarta elérni Isten?! Hiszen akkor jó! Így már egészen más, így nem is olyan leverő az a gyász, meg az az anyagi veszteség, meg az a betegség! Ha ide vezetett ez az út, ha ez volt a célja az Úrnak, ha ez a vég ilyen derűs, napfényes, boldog vég: akkor megérte!
El tudom képzelni, hogy valahogy így nézett vissza Jób is a közvetlen mögötte sötétlő útszakaszra. - És így van ez mindig. Az ember szinte elámul, mert nyilvánvaló módon a Sátán zavarta össze a dolgokat, rengeteg gonosz erő működött közben, és mégis valami jó kerekedik ki a sok rosszból. A szenvedések útjának az Úrtól való vége mindig ilyen! Tudniillik jó! És itt azután igazán érvényes az, amit mondani szoktak: ha a vége jó, minden jó! Mert minden, ami rossz volt, ami fájt is, ami igazságtalan volt is, amiben a Sátán keze volt is benne: valami jót szolgált! Az Úr nem akar rosszat senkivel sem, az Úr mindenkivel jót akar, sőt: a legjobbat akarja!
A szenvedés problémájának az isteni megoldásához tehát elsősorban az tartozik hozzá, hogy várd ki a végét: Isten vezet általa valahová, ahonnan majd, ha megérkezel és visszatekintesz: föloldódnak a mostani kérdőjelek, megfejtődnek a miértek; ahol ámulva kiáltasz fel majd: “Hát ezért volt minden? Most már értem!”
2) Azt mondhatná most valaki: nem csoda, ha Jób megvigasztalódott, hiszen ugyancsak nagy kárpótlást kapott az út végén. Azt olvassuk, hogy betegségéből meggyógyul, anyagi helyzetében is újra nagy fellendülés következik be, háza megint megtelik gyermekkacagással. “Kétszeresen visszaadá az Úr Jóbnak mindazt, amije volt.” Tehát minden-minden jóra fordult! Annyira, hogy “Az Úr jobban megáldá a Jób életének végét, mint kezdetét.” És ezután még hosszú évtizedekig élt Jób örömben és jólétben, gazdagságban és békességben, míg végre jó vénségében, betelve az élettel tért meg az örökkévalóságba.
Hát bizony, ha úgy előre tudnánk, hogy ilyen jó kimenetele lesz egy-egy nehéz útszakasznak, akkor könnyebb szívvel várnánk a végét. De nem mindig történik az úgy, mint itt Jób esetében, hogy az ember még itt a földi életében teljes kárpótlást kap az Úrtól! Néha annak az útszakasznak az Úrtól való vége, ami a megoldást hozza, nem a halál vonalán innen van, mint Jóbnál, hanem azon túl! Jób történetében azért kellett még a halálon innen, e földi életben bemutatni a szenvedés isteni megoldását, a kárpótlást, a jóvátételt, mert az Ótestamentum világában még nem nyílt olyan határozott és tiszta látás a halálon túlra, az örökkévalóság világába, mint az Újtestamentumban. De Jézus már határozottan megmondta, hogy az Atya házában sok lakóhely van az Övéi számára, és Ő maga előrement, hogy helyet készítsen ott nékünk. Nem hagyott kétséget a tekintetben, hogy akik már most Vele élnek, azok a halál után is Vele maradnak és örökké élnek. És mindezt az ígéretet mintegy megpecsételte a halálból való feltámadásával. Tehát nemcsak a kilátást nyitotta meg Jézus újra előttünk az elveszett Paradicsom felé, hanem az utat is! Az ajtót is! Mi már megtehetjük azt, hogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert tudjuk, hogy minden utunknak az Úrtól való legvége ott van, abban a láthatatlan világban, a halál vonalán túl. És majd onnan visszatekintve oldódnak meg igazán azok a problémáink, amelyek itt olyan megoldhatatlanoknak látszottak; zsugorodnak össze a terhek, amik alatt majdnem összeroskadtunk; majd onnét visszatekintve fogunk mosolyogni azok fölött a bajok fölött, amelyek között itten majdnem kétségbe estünk; majd ott fogunk nagyon boldog hálát mondani azokért az eseményekért, amik miatt itt panaszkodtunk...
Nos, higgyük hát igazán, amit hiszünk! Merjük hinni, amit hiszünk! Tehát: egyszer Istennek minden szenvedő gyermeke megtapasztalja azt, amit Jób. Azt, hogy “az Úr eltávolítja a csapást. Kétszeresen visszaad mindent és jobban megáld, mint valaha.” Ne féljetek hát, nem marad az Úr adósa senkinek se, aki türelemmel, azaz Benne bízó szívvel várja ki az út végét. Ha pedig ez így van, akkor nekünk valahogy másként kellene járnunk már most az életünk útjait, különösen a nehéz és sötét szakaszokat. Másként! Hogyan? - Hitben! Isten Igéje figyelmeztet is rá egy helyen, hogy most hitben járunk, nem látásban. Azt jelenti ez, hogy már most megpróbáljuk úgy nézni, látni, értékelni mindazt, ami most van, utunk jelenlegi szakaszát, hogy ezt mind egy kicsit már most onnét túlról nézzük, a végéről, már most szinte visszafelé tekintve rá, az isteni megoldás bizonyosságának szemszögéből, perspektívájából látjuk. Ezt jelenti hitben járni! Meg azt is jelenti, hogy elfogadom azt, ami van: azt a sorsot, amiben vagyok, azt a helyzetet, azt a környezetet, azt a családot, világot, amelyikbe beleszülettem, azokat az embereket, akikkel együtt kell élnem. Vannak az életünknek bizonyos adottságai, amelyek ellen harcolni, küzdeni: erőpazarlás, amelyeket tehát el kell fogadni. Fogadjuk el, hogy az adottságaink: valóban adottságok! Vagyis kaptuk őket Istentől, mint Jób a betegségét, meg a gyászát, meg az anyagi tönkremenetelét. Hogy is mondja Isten Igéje: “Mid van, amit nem kaptál volna”. Nincs olyan örömünk vagy bánatunk, jó vagy balsorsunk, amit nem kaptunk volna, amiről Isten ne tudna, ami nem illene bele valamiképpen Isten tervébe. Én nagyon jól tudom azt, hogy sok embernek nem úgy sikerült az élete, ahogyan szerette volna, ahogyan elképzelte valamikor. Egyiknek a családi élete nyomorodott meg, másiknak az egészségi állapotában, vagy az anyagi helyzetében következett be valami nem várt tragikus romlás, harmadiknak a világban való érvényesülése ütközik mindig áthatolhatatlan akadályokba, a negyedikkel nyilvánvaló igazságtalanság történt az életben, és így tovább!
Nos, hát hitben járni azt jelenti: higgyük el, hogy Istennek minden ilyen, életünkre rakott teherrel célja van! Valaki egyszer azt kérdezte tőlem: miért van az, hogy éppen Isten gyermekeinek jut rendszerint nehezebb élet ebben a világban? Azt mondtam: a mérnök is azon a hídon végez teherpróbát, amelyiket ő csinált, és azért végzi rajta a teherpróbát, hogy megtudja, megfelel-e annak a célnak, amire készült? Nos, Isten is azért végez teherpróbákat éppen elsősorban az Ő gyermekein, hogy kiderüljön: vajon megfelelnek-e majd annak a célnak, amire szánta, kiszemelte, amire megváltotta őket. Hiszen nemcsak itt, a földön van hivatásunk, hanem abban a világban is, amit most még nem látunk. És ez a földi élet csak előkészület amarra. Semmi igazságtalanság nem történik Isten gyermekeivel, ha nagy terhek nehezednek rájuk itten: szükséges ez a teherpróba: most válik el, milyen szolgálatra, hivatás betöltésére leszel alkalmas majd az örökkévalóságban. Mi azt szoktuk mondani a Hiszekegyben: Hiszem testünknek feltámadását és az örök életet. Higgyük hát igazán, amit hiszünk! Merjük hinni, amit hiszünk! Merjünk hitben járni! - Sőt, még egyet jelent hitben járni: azt is, hogy azok a terhek, amelyek ránk nehezednek: nem akadályoznak, hanem segítenek a lelki növekedésben! Nem letörünk, hanem éppen növekedünk általuk! Amikor Beethoven süketülőfélben ezt mondta: “Torkon ragadom a sorsot...!” - ezt komolyan gondolta és meg is tette. És éppen ezáltal az akadály által növekedett! Akkor született a IX. szimfónia.
Csak egy példát hadd említsek: valaki csalódott, mert nem találta meg azt az élettársat, akit feltalálni remélt. Pártában maradt. Egy ilyen csalódásból lehet teljes elkeseredés, besavanyodás - de új életcél is: tudomásul veszi, hogy arra van elhíva, hogy a világ szomorúságaival, szenvedéseivel, tudatlanságával jegyezze el magát - tehát növekedik a csalódása által. A bajok, csapások, szenvedések, ha hitben járunk alattuk: a lelki növekedés eszközévé is válhatnak. Talán új vállalkozásokra indítanak, kizökkentenek a régi kerékvágásból, elmélyítik az érzelmeinket, jobb embert faragnak belőlünk! A hitben járás azt jelenti, hogy gyümölcsözővé tesszük azokat az eseményeket is, amelyek pedig meg akarnák hiúsítani bennünk Isten munkáját.
És azért lehet nekünk hitben járva haladni tovább az utunkon, mert Valaki itt is előttünk járt: Jézus Krisztus! Az Ő útja is Betlehemtől a Golgotáig a látás nélküli hitnek az útja volt. Mérhető-e Jób, vagy bárki más küzdelme, sóhaja, jajszava ahhoz a szenvedéshez, amelyik végül így kiáltott föl a mennyre: “Én Istenem, miért hagytál el engemet?” Hitben vállalta, hogy Ő az Istennek ama Báránya, ott a Golgotán, Aki elveszi a világ bűneit. Hitben lehelte ki úgy a lelkét, mint Aki a mi büntetésünket vette magára; hitte, hogy azért válik átokká, hogy bennünket a törvény átkától megváltson; hitte, hogy halálával halálos ütést mér a kígyó fejére! Ez a fölkiáltás: “Elvégeztetett!” - a legvakmerőbb hit győzelmi kiáltása volt abban az órában, amikor a látás szerint minden összeomlott és reménytelenül befejeződött! Igen: Jézus Krisztus hitben vállalta az egész emberi sorsot, megváltó szenvedést és halált. Ő is hitben járt közöttünk egészen a keresztfáig - nem látásban! És csak útja legvégén, halála után a harmadik napon derült ki, hogy Neki volt igaza! Csak akkor látta meg maga is azt, amit addig hitt: hogy Ő győzött!
Nos hát, Jézus Krisztus a mi számunkra a hitben való járásra nemcsak példa, hanem erő is! Erő arra, hogy beletegyünk mindent az Ő kezébe, bízzunk Benne, megkapaszkodjunk az Ő szavában - hogy türelemmel várjuk ki utunknak az Úrtól való jó végét! Jób könyve végül arra tanít bennünket, hogy menjünk csak bátran tovább, annak az ígéretnek a bizonyosságában, hogy “Boldogok, akik nem látnak és hisznek!”
Ámen
Dátum: 1958. november 23.