Talán emlékeztek még reá, hogy a legelső alkalommal, amikor Jób könyvével kezdtünk foglalkozni, arról beszéltünk, hogy miként él egy igazán istenfélő ember? Úgy beszéltünk Jóbról, Istennek erről a kedves gyermekéről, mint egy igazán istenfélő emberről. Most pedig, amikor itt, a harmadik részben olvassuk az ő fájdalmas kitörését, szinte átkozódását: csodálkozva kérdezzük: hát ilyen is tud egy igazán istenfélő ember lenni? Bizony tud! És én éppen ebben látom, hogy a Biblia mennyire igazán az élet könyve. Nem idealizálja azokat az embereket sem, akiket például állít elénk, úgy mutatja be őket, ahogyan vannak, a maguk gyengéivel, hibáival együtt. A Biblia szentjei, hősei, mint például egy Mózes, Jeremiás, Péter apostol és a többiek: nem vértelen szentek, hanem húsból és vérből való emberek, pontosan olyanok, mint mi is vagyunk. Nekik is vannak gyenge pillanataik, bukásaik, hitbeli csődjük is. Jóbnak, ennek az igazán istenfélő embernek is volt ilyen ideje, és ha nem lett volna, akkor nem is lett volna igazi ember, hanem valami idealizált, költött személy. Íme, a felolvasott részben olyan rettenetes szavakkal ömlik ki belőle az átok határán mozgó keserűség, hogy az már szinte nem való a szószékre! Azt a mélységet, amibe itt belekerült Jób, talán így lehetne tételesen kifejezni: a hívő ember lázadása a sorsa ellen, vagy Isten ellen! Erről szeretnék most beszélni.
Először is azt vizsgáljuk meg, hogyan jutott el idáig Jób? Utolsó szavai, amiket még a múltkor hallottunk szájából: a csendes megadásnak, a hívő belenyugvásnak a bizonyságtétele volt. Most pedig éppen ellenkezőleg: hangos jajkiáltással, a kétségbeesett fájdalomnak vulkanikus kitörésével átkozza meg azt a napot, amelyen erre a nyomorult világra jött! Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az emberi teherbíró képességnek is van határa, és ha erre a határra elérkezik, azon túl már a legkisebb teher is elég arra, hogy leroskassza az embert. Itt is: ugyanaz az ember, aki a vagyonát és a gyermekeit úgy tudta elveszíteni, hogy közben magasztalta Istent, ugyanaz a szív, amelyik a gyógyíthatatlan betegséget alázatosan elfogadta Isten kezéből, egyszerre valami vad, kétségbeesett fájdalomban tör ki, amint azt a bizonyos határt elérte. A boldog, alázatos, engedelmes Isten-gyermeke, aki a szenvedések éjszakáján is képes volt magasztalni még Istent, most egyszerre föllázad a reá mért kereszt ellen. A lelki feszültség a belső kétségbeesésnek valami iszonyú kirobbanásában oldódik föl.
Emberileg nagyon érthető ez, és lélektanilag könnyen magyarázható. Így szokott ez lenni ma is, amikor valakire váratlanul szakad rá valami csapás. Hányszor láthattuk már, hogy eleinte szinte nem is tudja valaki fölfogni például annak a gyásznak az igazi jelentőségét, ami érte. Bizonyos kábulatban jár-kel a lelkét ért ütéstől. És csak később eszmél rá lassan-lassan, hogy micsoda szenvedés, micsoda fájdalom van abban a gyászban, amit hordoz. Az álomszerű kábulatból csak később tér magához és akkor ébred rá a szomorú valóságra, hogy valaki örökre odavan! Nemcsak a gyásznál, minden megpróbáltatásnál úgy van, hogy az addig túlfeszített idegek meglazulnak és a lélek tiltakozni kezd a reá nehezedő teher ellen. Úgy szoktuk ezt mondani egyszerűen, hogy az ember kiborul magából. Érzékenyebb idegzetű emberek ilyenkor kapnak idegösszeomlást, a magas vérnyomásúak pedig agyvérzést. Az emberi lélekben van egy határ, amelyen túl fölszakad a gát és kiömlik a visszatartott keserűség, tulajdonképpen lelepleződik az emberi gyengeség, az, amit egy ideig takart, vagy megfékezett az önfegyelem, vagy a hit ereje!
Mert bizony a hívő embernél is van ilyen kiborulás! - Épp a múlt héten mondta egy hívő testvérünk, akire igen súlyos kereszt nehezedik: “Tudod, sokszor az az érzésem, hogy nem bírom tovább! Összeroskadok, kétségbeesem! Vagy kirúgok a hámból és olyan valamit teszek, amit előre tudom, hogy megbánok.” Ilyenkor látszik meg, hogy a hívő ember is milyen nyavalyás, milyen tehetetlen, mennyire a menny és a föld, az angyal és az állat, a szellem és az anyag feszültségében élő lény. A legalázatosabb szentnek is vannak olyan pillanatai, amiket nagyon szégyellhet - amikor az óembere újra előtör és fölforgat mindent!
Az is nagyon világosan látszik Jób történetéből, hogy hol van az emberi teherbíró képességnek ez a határa és mikor lendül át rajta túlra az ember. Olvastuk, hogy Jób barátai, megdermedve a borzalomtól, némán vették körül a szenvedő embert, az érthetetlen szenvedés láttán nem bírtak szólni egy szót sem. Jób lelkében pedig a barátok látása fölidézte a fájó emlékeket, a boldogságot, amit a jó napokban együtt éltek át. Az ő néma tekintetük tükrében látta meg Jób, hogy milyen boldog volt ő akkor és milyen nyomorúságosan szerencsétlen most! Hogy milyen nagy a különbség az egykor és a most között. Hogy mekkorát zuhant! Szinte a barátai szemével, tehát az emberi részvét tehetetlenségével látja a saját nyomorúságát és annak teljes kilátástalanságát. És ekkor billen föl a lelki egyensúlya. Gyászoló könnyei elerednek az újabb kondoleáló megjelenésekor. Jób a reá meredő néma tekintetekben csak az elvesztett szerencséjét és jelen nyomorúságát látja, vagyis: nem az Urat látja most már, nem Őreá néz, akinek az akaratában megnyugodott eddig, nem az Úrba kapaszkodik a tekintetével: persze, hogy összeomlik! Hiszen eddig sem önmagában volt tartása a lelkének, hanem az Úrban volt az ereje. Péter is akkor kezdett elmerülni a hullámokban, amikor egy pillanatra az Úr hatalma helyett a veszély nagyságára fordította tekintetét. Az egyik Zsoltárban van megírva: “Akik az Úrra néznek, azok felvidulnak és arcuk meg nem pirul.” (Zsolt 34,6) Nos: az emberi teherbíró képesség addig tart, amíg az Úrra nézek és azonnal ott a határa, amint magamra, az életemet fenyegető veszedelmekre, a betegségemre, a bajaimra kezdek nézni, amint a problémámat az emberi tehetetlenség szemszögéből kezdem látni. Ezen a ponton a legnagyobb “hithősnek” is végződik a lelki ereje és fölborul a lelki békessége, éppen úgy, mint Jóbnak!
Íme, így olvassuk a szomorú tudósítást: “Vesszen el az a nap, amelyen születtem, és az az éjszaka, amelyen azt mondták: fiú fogantatott.” (Jób 3,3) Megátkozza a saját születésnapját! Az órát, amelyben elkezdődött élete a földön. És ez azért olyan borzalmas, mert az életet általában úgy tekintjük mint a legfőbb javunkat, mint Isten legdrágább ajándékát. Minden áldozatra hajlandók volnánk, hogy az életünket védjük, életünket fenntartsuk vagy megmentsük. Ezért szoktuk mindig újra meg is ünnepelni azt a napot, amelyen életünk elkezdődött a földön. Az örvendező ünnepélyesség, amely a születésnapot áthatja, mintegy magában véve is kifejezi már, hogy az életet, minden új napot és minden új esztendőt hálával fogadunk el Isten kezéből, mint drága ajándékot! Mint kegyelmi időt és nagy alkalmat arra, hogy Néki élhetünk, Néki szolgálhatunk!
Jób azonban nem tud örömmel, hálával gondolni a saját születése napjára. Azt kívánja, hogy bár kitörültetnék az a nap a kalendáriumból: “Az a nap legyen sötétség, ne törődjék azzal az Isten onnét felül és világosság ne fényljék azon.” “Bár soha meg ne születtem volna” - sóhajtja keserűen! De hát hiába minden, mert megszületett! Megszületett és most mintegy elviselhetetlen terhet hordozza, vonszolja magával az életét! És ha már így van: hát akkor legalább “Miért is ki nem múltam, mihelyt megszülettem!?” “Miért vettek fel, miért, az emlőkre, miért is ad Isten a nyomorultnak világosságot, miért ad életet a keseredett szívűeknek!” Miért, miért? MIÉRT?!! Néha az egész élet nem egyéb, mint egy csomó érthetetlen kérdésnek, egymásután fölbukkanó miérteknek a fájó sorozata! Óh, az élet, ez a nagy ajándék, de borzasztó nagy teherré tud lenni! Úgy összezavarodhat, hogy az ember végül is nem tud mit kezdeni vele! Ilyenkor derül ki azután, hogy az élet mindig, a jó napokban is tulajdonképpen egy nagy talány: mire való, miért van egyáltalán, mi a célja?! Hiszen a végén mindig ott van a halál! Miért élünk akkor egyáltalán? Mi értelme van akkor ennek a sötét, titokzatos, veszedelmekkel teli kalandnak, az életnek, amelyik egy szomorú napon mindenképpen a halál éjszakájába torkollik bele? Micsoda az ember? Mi vagyok én, mi az én feladatom, mi a sorsom?
Íme, ennyire el tudja veszíteni egy ember a tájékozódását, ennyire bizonytalanná válik körülötte és benne egyszerre minden, amint leveszi tekintetét az Úrról és a saját tehetetlenségét, nyomorúságát látja csupán! Mindig így van, ha Istentől elszakadva, Isten kezéből mintegy kiesve látjuk az életet, vagy annak valamilyen problémáját, akár a magunk egyéni sorsát illetően, akár a világ egyetemes problémáit illetően! Isten nélkül valóban borzalmas zűrzavar, nyomorult kaland, értelmetlen játék az egész élet! Ezt érezte meg Jób! A veszedelmek, a szenvedések előtte meredő hegyétől nem látta Istent, azt hitte, hogy elfeledkezett róla, elhagyta őt, sőt elvetette őt az Úr! Azt pedig mint hívő ember tudja, hogy Isten nélkül, Istentől elhagyatva és eltaszítva nem lehet és nem érdemes élni!
Jóbnak igaza van abban, hogy jobb soha meg nem születni, mint Istentől elvettetve élni! Jóbnak igaza van abban, hogy egy Isten nélkül való életnél még a halál is jobb! Mindig akkor válik elviselhetetlen teherré, kibírhatatlanná, nyomasztóvá az élet, vagy annak egy szakasza, amikor nem látom benne Istent, amikor azt látom, hogy elhagyott az Isten! Akkor azután mit kezdek az Ő ajándékával: az élettel?! Nem ér az már akkor semmit! - Igen, ebben igaza volt Jóbnak, csak abban nem volt igaza, hogy azt hitte, eltaszította magától az Úr, elfeledkezett róla, hogy azt hitte: Isten nincs benne az ő életének ebben a borzalmasan összekuszálódott szakaszában, a szenvedésben.
Ebben nem volt igaza Jóbnak! - De hát Jób még nem úgy ismerte az Istent, mint Aki maga is alászállt a szenvedésbe, a megaláztatásba, a gyalázatba, a kínhalálba, a kárhozatba! Jób még nem ismerte Jézust és nem tudta, hogy az emberi gyötrelem minden miértje benne rezdült abban az isteni miértben, amely Jézus ajkáról szakadt föl a Golgotán, így: “Én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt 27,46b) Mióta Isten maga, Jézus személyében a legmélyebb emberi nyomorúságba szállt le, azóta tudjuk, hogy nincs olyan helyzet, nincs olyan mélység, értelmetlen szituáció, gyötrelmes miért, amelyben ne volna benne az Isten, amelyben ne melegíthetne az isteni szeretet és kegyelem napsugara. Életem mélypontjain sohasem az volt az igazi vigasztalásom, hogy majd csak kiszabadít innen az Úr, hanem az, hogy itt is jelen van az Isten, itt is velem van Jézus! Itt is Ő az Úr!
Pál apostol már így ismerte az Istent! Ezért arra a kérdésre, hogy miért élünk, mi értelme van ennek az egész különös kalandnak, így válaszolt: “Mert közülünk senki sem él önmagának és senki sem hal önmagának: mert ha élünk az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úréi vagyunk. Mert azért halt meg és támadott fel és elevenedett meg Krisztus, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjék.”
Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy add föl az ellene való küzdelmet! Úgy, ahogyan egy hívő testvérünk tette most, aki sehogy sem akart belenyugodni abba a betegségbe, ami láthatólag elemészti lassan az életét. Küzdött ellene, éjszakákon át tusakodott imádságban, majd megpróbálta kiűzni magából Krisztus nevével a betegség lelkét, míg végül rájött, hogy nincs kiút, őt is ugyanúgy, mint Jóbot “bekerítette Isten köröskörül”. Megadta magát! És akkor egyszerre fölszabadult! Valami nagy-nagy fölszabadulást érzett. Tudomásul vette, hogy ha életben marad, az Úrnak él, ha meg kell halnia, az Úrnak hal meg. Mindkettőt ugyanannak az Úrnak a dicsősége, szeretete, élete ragyogja be.
Egyszer egy jószívű ember az országúton, ahol nehéz autók száguldottak végig, megpillantott egy békát. Odament hozzá, fölvette a tenyerébe, ki akarta vinni az országút szélére, ahol nem gázolják el a kerekek. A kis béka megrémült, ijedten tekintett megmentőjére és minden igyekezetével azon volt, hogy kimeneküljön a meleg, puha tenyérből. Az ember kénytelen volt a kis ostoba jószágot erősebben megmarkolni, úgy hogy ijedt szíve lüktetését ott érezte az ujjai között és így vinni félre, ki a veszélyből, az országút szélére, a fűbe.
Óh, testvérek, miért nem merünk belesimulni Isten mentő kezébe?! Hiszen azért fáj a szorítása, mert talán rugódozunk Ellene! Add meg magad, add föl az Ellene való küzdelmet! És: vállald Vele az életet. Ha az ember fönt és lent, jó és rossz napokban egyaránt azzal a kérdéssel éli az életét: “Mit akar Isten itt most tőlem, velem, általam?” - akkor az élet sohasem lesz értelmetlen. Ha az Úrnak élünk, akkor még úgy is van értelme az életemnek, ha belepusztulok! Hiszen akkor is az Úrnak halok meg! Az Úrnak, Aki maga az ÉLET! - Mert azért halt meg és támadott fel és elevenedett meg a Krisztus, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjék!
Ámen
Dátum: 1958. szeptember 14.