Ott hagytuk el pár héttel ezelőtt Jób történetének a vizsgálását, ahol az történik, hogy Jób a reá zúduló szenvedések súlya alatt már nem bírja tovább, kikel magából, iszonyú panaszra, szinte átokra nyílik a szája, megátkozza azt a napot, amelyen a világra kellett jönnie. Erre a három jó barát is, akik addig a borzasztó szenvedés látásától némán ültek Jób ágya mellett, most megszólalnak, és megpróbálják vigasztalni kínban fetrengő barátjukat. Előveszik mindazokat az érveket, amelyekkel abban a korban igyekeztek a vallásos emberek magyarázni a szenvedés értelmét. Hosszadalmasan, 23 részen át folyik a vita Jób és barátai között, sokszor elmondják ugyanazt, amit már előbb is mondottak. Beszédükben sok igaz és sok téves nézet váltakozik egymással, hol nekik van igazuk, hol megint Jóbnak. Mind a három barát háromszor ragadja meg a beszéd fonalát és mindenikre külön-külön válaszol Jób. Szóval: benne van ebben a most következő 23 részben az örök emberi viaskodás az örök problémával, a szenvedéssel.
Én most nem veszem külön-külön az egyes beszédeket, amiket Jób három barátja elmond, mert akkor nagyon hosszúra nyúlnék az egész könyv magyarázata, hanem inkább azt próbálom meg, hogy a mai prédikációban összefoglalom azokat az alapgondolatokat, amelyek a barátok okfejtésében mindig újra visszatérnek; azokat az alapgondolatokat, amelyeket mind a hárman mindig újra különböző érveléssel fejtegetnek.
1) Az első alaptétel ez: Isten igazságos. Az emberi boldogságot és boldogtalanságot nem önkényesen osztogatja, hanem úgy, hogy megáldja a kegyeseket és megbünteti a gonoszokat. Ímé, mondja Elifás: “Emlékezzél kérlek, ki az, aki elveszett ártatlanul és hol törültettek el az igazak? Amint én láttam, akik hamisságot szántanak, és gonoszságot vetnek, ugyanazt aratnak.” Tehát Elifás arra az általános emberi tapasztalatra hivatkozik, hogy aki valami gonosz dolgot művel, végül mindig ő maga vallja kárát. Aki másokkal szemben irgalom nélküli, kegyetlen, önző, irigy volt: hamarosan maga is másoknak ugyanilyen indulatai miatt fog szenvedni. Van egy bizonyos isteni természeti törvény, amit az Újtestamentum is így fogalmazott meg pontosan, ahogyan itt Jób barátja: Amit vet az ember, azt aratándja is! Azt jelenti ez, hogy a bűnt, amit elkövetett az ember, nem lehet csak egyszerűen elfelejteni, mert az egyszer visszatér és irgalmatlanul visszaüt!
Egy férfi panaszolta el a múltkor, hogy milyen borzasztóan szenved lelkileg a felesége miatt, iszonyú fájdalom számára az a fölismerés, hogy az asszony hűtlen lett hozzá, mást szeret, egy harmadik közbelépett és felborította az egész családi életüket, ami pedig olyan harmonikus, olyan boldog volt! Hát mit vétettem én, hogy így büntet az Isten?! - kiáltott fel a férfi gyötrő fájdalmában. Azután a beszélgetés folyamán kiderült, hogy évtizedekkel ezelőtt ő ugyanezt tette: ő volt az, aki harmadikként közbelépett illetéktelenül két ember boldog házaséletébe, őmiatta borult föl annak idején egy családi élet, őmiatta kellett akkor két embernek elválni egymástól és így vette ő feleségül akkor azt, aki most őhozzá lett hűtlen. Amikor ez így szépen kiderült, a férfi csendesen lehajtotta a fejét és csak ennyit mondott: visszakaptam, amit 20 évvel ezelőtt én okoztam egy másik férfinak. - Isten büntetése ez? Így is lehet mondani, de úgy is, hogy utolérték a régi bűnei és irgalmatlanul visszaütöttek rá. Igen: a bűnt nem lehet egyszerűen csak elfelejteni, fátyolt borítani rá, megrázni magát az embernek, mint a kutya a vízből kijőve és tovább menni: a bűn nem marad el tőlem valahol a múltban, ahol elkövettem, hanem egyszer kikel - talán akkor, amikor legkevésbé várnám -, mint az elvetett mag és keserű gyümölcsét annak kell megenni, aki annak idején régen elvetette (lásd József testvéreit!).
Igaza van Elifáznak: akik hamisságot szántanak és gonoszságot vetnek: ugyanazt aratnak! - Tehát a három barátnak az a különös törekvése, hogy a szerencsétlenségben és szenvedésben Isten igazságos büntetését keresik: két szempontból lehet helyes. Egyik ez: amikor az embert valami baj éri, mindig jól teszi, ha megvizsgálja, nincs-e valami rendezetlen dolog az életében, nem lapul-e valahol valami elfelejtett bűn a múltjában vagy a jelenében, amit most Isten elő akar vétetni, amivel le akar számoltatni, amitől meg akar tisztítani?! Jób fejéhez a barátai iszonyú vádakat vagdalnak: “Avagy nem sok-e a te gonoszságod, és nem véghetetlen-e a te hamisságod? Hiszen zálogot vettél a te atyádfiától méltatlanul, és a szegényeket mezítelenekké tetted.” (Jób 22,5-6) És bár nincs igazuk, de mégis jó, ha még egy ilyen torz tükörben is azt vizsgálja az ember, hogy nincs-e mégis valami kicsi igazság benne: nem arról van-e szó, hogy valamit nem értettem meg, míg szelíden és csendesen mondta az Isten, és most azért kell a szenvedések tüzével égetővé, sürgetővé, sürgőssé tennie számomra valami igazságot.
Azután olyan értelemben is helyes lehet Jób barátainak az alaptétele, hogy sohasem ér érdemtelenül a szenvedés. Nincs olyan szenvedés, amit meg ne érdemeltem volna nagy általánosságban is, egyszerűen azért, mert sohasem vagyok ártatlan. - Mindig csodálkozom azon, amikor emberek ilyenformán panaszkodnak: “Miért büntet az Isten, vajon mit vétettem, hogy ide jutottam, nagyon bűnösnek kell lennem, hogy ennyit szenvedek...” - Én ilyenkor mindig azt szoktam mondani, hogy bizony nagyon-nagyon bűnösnek kell lenned kedves atyámfia, sokkal bűnösebbnek még annál is, mint gondolod, annyira, hogy nem is csak olyan büntetést érdemelnél, nem is érdemelsz jobb sorsot, mint egy betegség, vagy állásvesztés, vagy kitelepítés, vagy börtön! - Mindez sokkal kevesebb, mint amit érdemelnél, mert a bűneidnek sokkal nagyobb büntetése van: Jézus Krisztus halála, az Isten Fiának a kivégzése! - Igen, itt van a te bűnödnek is az egyenes arányú büntetése. Az a szerencsétlenség és baj, ami érhet bennünket az életben, talán csak arra szolgál, hogy érezzek meg a saját bőrömön valami kicsit az Istennek abból az igazságosságából, amivel az én bűneimet érdemük szerint Jézuson megbüntette! A szenvedésben mindig megláttat és megéreztet Isten valamit az Ő igazságosságából, és bizonyára azért, hogy bűnné legyen a bűn, kiderüljön, fájjon, égessen - és odaűzzön a kegyelemhez. És ha a fölismert, megbánt és megvallott bűneimmel már ott térdelek Előtte a keresztnél, akkor máris igaz, hogy “Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de meg is gyógyít.” Megsebez az igazságossága, de bekötöz az irgalmassága; összezúz az ítélete, de meggyógyít a kegyelme. Sőt azt hiszem, sokszor egyenesen azért sebez meg és zúz össze, hogy bekötözhessen és meggyógyíthasson, vagy képek nélkül: hogy beleessünk a kegyelembe, vagy még mélyebben essünk bele az Ő kegyelmébe.
Hallottam egyszer egy lelkipásztorról, aki így tett bizonyságot: “A hitvalló egyház lelkésze voltam, sokszor prédikáltam és tanítottam az Írás ismeretére. De amikor Jézusról beszéltem, Aki azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azokat, akik elvesztek, akkor mindig úgy belehasított a szívembe, hogy én ezt személyesen sohasem éltem át! Persze tudtam, hogy az én életemben is vannak bűnök és örültem is a bűnbocsánat szónak. De hát ezért kellett volna az Isten Fiának olyan véresen nyomorúságosan kereszthalált halnia?! Ennyire elveszett én sohasem voltam. És így én abban az időben hűséges közvetítője voltam egy helyes bibliai igazságnak, de nem voltam bizonyságtevője az elveszett és megtalált állapotnak! Míg azután egyszer Isten engem is elveszett emberré tett! Olyanná, akinek minden talaj kicsúszott a lába alól. És aki most már csak a megmentő Jézus átszögezett, véres kezébe kapaszkodhat bele a megtartatásáért. Most már én is tapasztalatból tudom, mit jelent: elveszettnek lenni és megtaláltatni!
Azt hiszem, Isten végül mindig odaűz az Ő igazságának a megéreztetésével, hogy kénytelen legyen a szenvedő ember odamenekülni a kegyelemhez, a bűnbocsánathoz, a megváltás valóságához, Jézus Krisztushoz! És ott mindig felujjong a lélek: az Úr valóban megsebez, de be is kötöz, összezúz, de meg is gyógyít! És igazat ad Jób barátjának, hogy valóban boldog ember az, akit Isten megdorgál. Azért a Mindenhatónak büntetését meg ne utáljad!
2) Tehát van valami igazság Jób barátainak ebben az alapgondolatában: Isten igazságos, a boldogságot és boldogtalanságot nem önkényesen osztogatja, hanem úgy, hogy megáldja a kegyeseket és megbünteti a gonoszokat. De abban, ami a második alapvető gondolat az érvelésükben, már nincs igazuk: hogy Jób szerencsétlensége tehát ezt bizonyítja, hogy Jób valami konkrét, nagy bűnnel bántotta meg Istent, Isten most Jóbnak valami titkos bűnéért sújtott oda a vesszejével, mint a tanító bácsi az iskolában a nádpálcával. Ha Isten igazságos - mondják egyértelműen a barátok -, és ha Jóbot ilyen sok súlyos csapás érte, akkor ez csak úgy érthető, hogy Jób vétkezett valamivel, csak nem akarja bevallani, és ez a szerencsétlenség egyenes arányú büntetése vétkének. Az ilyen különlegesen nagy szerencsétlenség, mint ami Jóbot érte, különlegesen nagy bűnösségre utal. Meg is mondják neki nyíltan: “Az eltikkadtnak vizet sem adtál inni, és az éhezőtől megtagadtad a kenyered. Aki hatalmas volt, azé vala az ország, és aki nagytekintélyű volt, az lakik vala rajta. Az özvegyeket üres kézzel bocsátottad el és az árváknak karjai eltörettek. Azért vett téged körül a veszedelem és rettegtet téged hirtelen való rettegés.” (Jób 22,7-10)
Nem olyan egyszerű a szenvedés problémája, ahogyan ezek a barátok gondolják, hogy tudniillik Jób sokat vétkezett, tehát sokat kell szenvednie! Ennek a tételnek például én magam személy szerint vagyok az élő cáfolata: ha aszerint kellene testi és lelki kínokat szenvednem, amilyen mértékben vétkeztem az Úr ellen és embertársaim ellen, akkor most nem tudnék itt szólni hozzátok, mert a kínoktól fetrengenék valahol elhagyatottságban, nyomorúságban, gyalázatban. Ha Isten érdemem szerint bánna velem, a bűneim nagyságához mérné a jólétemet vagy balsorsomat: ordítanom kellene a szenvedéstől, ha ugyan még egyáltalán élnék. Tehát nem úgy van az, hogy a szenvedés, a balsors annak a jele, hogy az illető istentelen, gonosz ember! Ennek nagyon sokszor éppen az ellenkezőjét látjuk a gyakorlatban: hogy valakinek nincs semmi olyan konkrét bűn az életében, amire egyenes ítéletképpen kapná a szenvedést, a bajt. Néha a legáldottabb, leginkább istenfélő, legjobban megtisztult lelkeknek jut osztályrészül a legszörnyűbb szenvedés. Láttunk már mindnyájan olyat, hogy valaki, akinek az élete csupa szeretet, csupa önfeláldozás, csupa gyermeki hit, bizalom, jóság: a szemünk láttára sorvad hónapokon keresztül valami iszonyú betegségben, napról-napra egyre jobban megy tönkre, kínlódik, csillapíthatatlan fájdalmai vannak; vagy valamiféle más szerencsétlenség, baj, lelki fájdalom, anyagi veszteség keseríti az életét, úgy, hogy önkénytelenül felsóhajtunk: miért kell egy ilyen igazán áldott, jó léleknek ennyit szenvedni, éppen neki, aki mindig ilyen, meg olyan jó volt...?!
Igen: vannak ilyen titkok, ilyen érthetetlen dolgok! És ilyenkor az a legborzasztóbb, amit Jób barátai művelnek: az, hogy mindenáron meg akarják magyarázni ennek a szenvedésnek az isteni értelmét. Mindenképpen meg akarják érteni és értetni a logikáját a dolgoknak. - Itt el kellene némulni és azt tenni, amit Elifáz tanácsol Jóbnak: “Azért én a Mindenhatóhoz folyamodnám, az Istenre bíznám ügyemet, Aki nagy, végéremehetetlen dolgokat művel és csudákat, amiknek száma nincsen.” (Jób 5,8-9) Igen: ez az egyetlen segítség, vigasztalás, megoldás: az Úrhoz, a Mindenhatóhoz folyamodni, a szív minden fájdalmát Őelőtte kiönteni, a nyomorúság teljes mélységét Őnéki elpanaszolni - szabad! A hívő embernek szabad panaszkodni is, de mindig csak az Úr előtt, az Úrnak! Ha nem szerteszét potyogtatod el a panaszodat, hanem az Úr előtt öntöd ki: akkor jó! Azt lehet. Azt jól teszed! Hiszen az Úr a kevélyeknek ellene áll, de az alázatosaknak kegyelmet ád. A megrepedt nádat nem töri el és a füstölgő gyertyabelet nem oltja ki. Tehát csak bátran: a Mindenhatóhoz folyamodni, és rábízni ügyemet, aki nagy, végéremehetetlen.
Egyszer már mondtam, hogy Isten nem azt várja, hogy megértsük Őt és az Ő cselekedeteit, hanem azt, hogy bízzunk Benne! Mit akarsz te megérteni abból, hogy Isten mit miért csinál?! Ki tudná megmondani, hogy Isten gondolata szerint miért szenved az igaz ember?! Ki merné arrogálni [jogtalanul követleni] magának azt, hogy megértse Isten elgondolását és szándékait?! Olyan képtelenség, olyan gőgös beképzelés lenne az, mintha egy katicabogár, amelyik a maga féregnyi életén át megmászta az Országház egyik tornyának a felét, most az itt szerzett tapasztalatai alapján fogalmat akarna alkotni magának Ybl Miklós lángelméjéről, vagy a modern építészet technikai problémáiról. Hol van a katicabogár értelme az ember értelmétől - pedig mind a kettő teremtmény! Hát még az ember értelme az Isten értelmétől: a teremtmény a Teremtőtől! Nem jobb-e, ha minden magyarázgatási próbálgatás helyett megnémul az ember és leborul a Mindenható előtt, “Aki nagy, végéremehetetlen dolgokat művel és csudákat, amiknek száma nincsen.” (Jób 5,9) - Igen: bízzad rá ügyedet, hiszen ez a megközelíthetetlen és fölfoghatatlan Isten a számunkra Jézus Krisztus emberi személyében testvérünkké és megváltónkká lett és most Jézus Krisztus ismeretében még inkább bizonyosak lehetünk abban, hogy Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de meg is gyógyít! - Néha még itt a földön, esetleg hosszú évtizedek múlva is, de kiderül az, hogy miért volt a szenvedés, ami nem büntetésként nehezedett annak idején az életére valakinek (Bükki Zsigmond). De van úgy is, hogy csak majd odaát - amikor már a színről-színre látás megkezdődik -, értjük meg, miért kellett szenvedni! (Misszionárius.) Mi, akik a legmélyebb és legérthetetlenebb emberi szenvedés alatt is még sokkal mélyebben ott látjuk a Jézus Krisztus szenvedését és halálát, és akik a legvigasztalanabb halál fölött is ott látjuk Krisztus feltámadását: nagy alázatos hittel bár, de mégis vallhatjuk: “Ímé boldog ember az, akit Isten megdorgál; azért a Mindenhatónak büntetését meg ne utáljad! Mert Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak.” (Jób 5,17-18)
Bükki Zsigmond, egy lelkipásztor mondta el, hogy kisgyermekkorában édesanyja meghalt. Kicsi gyermekszívében hónapokon, sőt éveken át nem tudott a nagy fájdalomba beletörődni. A temetőben sokszor ráborult a sírra, átölelte a fejfát és görcsös zokogással szinte számon-kérte Istentől, hogy miért vette el tőle az édesanyját. Később azután, felnőtt ember korában már kezdett megérteni a nagy "miért"-ből valamit: Nehéz életkörülmények között élt, az árvaság mostoha sorsában edződött hozzá a későbbi terhek hordozásához. Keményebb, szilárdabb, megértőbb, gyöngédebb férfi lett belőle, mint sok más társa, akiket az élet ütéseitől megvédett az édesanyai gondoskodás. Ímé, a gyermekkorban összetört lelket a felnőttkorban gyógyította meg az Úr.
Egy misszionáriustól olvastam, aki hosszú, hűséges szolgálata ideje alatt egyetlen egyszer sem tapasztalhatta meg azt a nagy örömet, hogy valaki megtért és a keresztség fölvételére jelentkezett volna. Nagyon el volt keseredve emiatt. Úgy is halt meg, hogy senkit sem részesített keresztségben. - Utóda, amint elfoglalta az üresen maradt missziói állást, egyszerre csodálkozva látta, hogy tömegesen jelentkeznek az emberek megtérésre, keresztelésre. Meg is kérdezte, hogyan lehetséges ez, hiszen előde olyan hűséges munkát végzett, mégse volt semmi eredménye. Ő pedig alighogy megjelenik, máris ilyen sok gyümölcse van. - Megmondták neki: Előbb látni akartuk, hogyan hal meg. Vajon a halála igazolja-e mindazt, amit életében hirdetett? És mivel láttuk, hogy valóban úgy is halt meg, ahogyan tanította, most már hiszünk neki, és követni akarjuk azt a Jézus-t, Akit ő hirdetett közöttünk! Íme, a földön megsebzett lelket a mennyben kötözte be az Úr.
Ebben a bizonyosságban énekeljük el:
Jézus, benned bízva-bízom,
Elpusztulnom, ó, ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron
Egyedüli győztes vagy:
Gyönge hitben biztass engem,
Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram,
Mindörökké boldogan.
(295. ének 2. vers)
Dátum: 1958. október 5.