Thoma László

Kedves Testvérek! Biztos észrevettétek már ti is, hogy a rossz hírnek mekkora értéke van: a különféle botrányok, katasztrófák, bűnügyek a legérdekesebbek. Ezek kapnak a legnagyobb figyelmet a hírcsatornákon, az újságokban. Ezekre figyelünk fel mi magunk is jobban. Azt mondják, jóval több jó dolog, pozitív üzenet kell, hogy felülírjon egy rosszat. És sajnos rossz hírből van bőven, ehhez azt hiszem, mindannyian tudunk példákat sorolni. A felolvasott Ige olyan, mintha egy híradás lenne napjainkból. Kommentár arról, ami történik, ami körülvesz minket. Milyen igaz mindaz, amit az Igében hallottunk, lehet, bólogattunk is: igen, ilyen szörnyű ez a világ. Ennyi a bűn. Szörnyű egy hely ez! Nem is értjük, hogy vált ilyenné ez a világ! Megérett a pusztulásra. Esetleg magunk elé képzeltünk egy-egy konkrét embert: hogy lehet ő ilyen meg olyan…? Hogy lehet hát, hogy ennyire aktuális egy Ige, mint ez…? Az egyetlen bökkenő az, hogy ezt Pál nem a világról, vagy nem csak arról írja, hanem elsősorban az egyházról. Isten népéről. A tévtanítók jelenléte mellett az ember általános állapotáról, Istentől való elfordulásáról és a mindent átjáró romlottságról, ami alól senki sem kivétel.
1. Nehéz idők
„Nehéz idők jönnek” – mondja az apostol, ami nem egy közhelyszerű állítás, hanem felkészítés, józanság. Nem néhány hónapot jelent, hanem éveket, egy egész korszakot. A Krisztus visszajövetelét váró egyház időszakát, amikor az evangéliumot hirdetik világszerte, és ez újabb és újabb ütközéseket és harcokat hoz. Nem csak az első keresztyének üldözését, hanem évszázadokon át húzódó, hullámokban újra és újra megjelenő vajúdást, szülési fájdalmakat. Ezek az utolsó idők, amik nem az utolsó pillanatot jelenti időben, hanem azt, hogy ezekben az időkben még van lehetőség Krisztushoz fordulni, Őt hívni segítségül és lesz, amikor ez már nem lesz opció. Ebben az időszakban Isten népének feladata hirdetni és élni, hogy Jézus Krisztus az Isten fia feltámadt a halálból, legyőzte a halált és a bűnt, és nincs más uralom rajta kívül. Ebben az időszakban a korszellem, a lelkület, a közeg olyan, amit leír az apostol. Kívül és belül. Igazából lokalizálhatatlan. Nem lehet körülzárni, mint valami erdőtüzet, hanem olyan, mint a füst, ami mindent átjár és beivódik a ruhánkba, a bőrünkbe és mindenhol érezhető. özelebbről, amiről itt ír Pál, már nemcsak a pogányok között van jelen, hanem a keresztyén gyülekezeten belül is bomlaszt. Ezek a tendenciák, ez a gondolkodásmód az önzés elhatalmasodásán, az istenfélelem és a felebaráti szeretet semmibe vételén alapul. Ezek gyakran a „kegyesség formáját” öltik magukra, a vallási gőg álarca alatt akadályozzák az evangélium igazságát.
2. Tünetek
Na, de mik a tünetek? A felsorolt jellemzők ún. bűnkatalógus, ami konkrét tulajdonságokat, cselekvést, belső jellegzetességet írnak le, valójában az Istentől távol lévő állapot tünetei. Nem szeretném felsorolni még egyszer, inkább csoportosítom, olyan összefüggéseket nevezek meg, amik közösek bennük, és amikben megragadható a működés.
e.) Az ember minél távolabb lesz Istentől, minél inkább építi a saját földi hatalmát és erősíti, védi a saját igazságát, annál távolabb lesz az Igazságtól, Isten igazságától, ami örök és igaz és nagyon kellemetlen az ember számára, mert ellentétes a saját akaratával, szándékával. Az Ige viszont azt mondja, hogy aki Isten igazságától eltávolodik és a saját hatalmát építi, határtalanságában, féktelenségében, dölyfösségében nem jut messzire. Mert Isten igazságot szolgáltat. Mert akármi is legyen a látszat, Jézus Krisztus valóban úr ebben a világban is, és egy nap majd mindenki számára látható módon is itt lesz közöttünk az Ő uralma. Isten népének pedig a dolga az (lenne), hogy ezt az uralmat képviselje és hirdesse: Isten országa már közöttünk van. Krisztus uralma egy kibontakozó valóság, ami folyamatosan ütközik a földi hatalmakkal: ezért nehezek az utolsó idők.
3. Távolságtartás
Pál azt mondja Timóteusnak, az ő lelki gyermekének, az efézusi gyülekezet vezetőjének: fordulj el ezektől. Mindenütt ott van a lelkület, de amikor manifesztálódik valahol, valakiben nagyon nyilvánvaló módon, akkor fordulj el! Ne nézd, ne szemléld közelről, ne szörnyülködj, ne vitatkozz vele, ne bonyolódj személyeskedésbe, hanem fordulj el! Ne harcolj úgy, ahogy természeted szerint tennéd, hanem bízd Istenre a dolgot! Lesz lelepleződés, ne félj, és akkor minden nyilvánvalóvá válik. Nem neked kell igazságot szolgáltatnod. Te csak hirdesd az evangéliumot és tarts kellő távolságot! Így fogalmaz egy írásmagyarázó: „Pál vigasztalásul üdvtörténeti példát közöl azoknak sorsáról, akik az igazságnak ellenálltak, de elbuktak. Jannész és Jambrész, azok az egyiptomi varázslók voltak, akik konokul és hosszan ellenálltak Mózesnek az egyiptomi szabadítás alkalmából. (…) Történetükön illusztrálja Pál, hogy az igazságnak nem lehet huzamosan büntetlenül ellenállni. Jannész és Jambrész csak őstípusai azoknak a hamis tanítóknak, akik az üdvözítés története folyamán ámításukkal feltartoztatták egy időre az igazságot, Isten üdvözítő, szabadító munkájának kibontakozását, de végül is nyilvánvalóvá lett tehetetlenségük.” Nagyon egyszerű lenne megnevezni mindig aktuálisan egy-két megbízhatatlan embert, valamilyen hamis tanítást képviselőt és mindig elhatárolódni valakitől – de az Ige ennél többre hív. Nem szellemi ellenségkeresésre, hanem annak a felismerésére, hogy jár át ez a lelkület mindent, ami körülvesz minket.
4. Hogy tudja az utolsó napokban Isten népe, az egyház képviselni az evangéliumot?
A legfontosabb kérdés most számunkra, hogy te és én, mi, Isten népe, az egyház hogyan tudja képviselni Krisztust, hirdetni az Ő uralmát? Meggyőződésem, hogy a mi napjainkban, a mi időnkben a mindenkori három legsúlyosabb bálvány: a szexualitás, a hatalom és a pénz, és mindegyikkel dolgunk van. Az elmúlt vasárnapokon szó esett a szexualitással kapcsolatos fontos kérdésekről, Isten igazságáról. Ma pedig egy ugyanilyen fontos és veszedelmes dologról kell beszélnünk: a hatalomhoz való viszonyról. Mózes hirdeti a fáraónak Isten üzenetét. Nem mérlegel, s bár biztosan fél, elmondja, amire Isten hívja. Jannész és Jambrész pedig a megtévesztők, akik valójában gátolják Isten munkáját, mert próbálják megtéveszteni a fáraót és elhalványítani Isten üzenetét. Isten népe, az egyház, a gyülekezet olyan kellene, hogy legyen, mint Mózes! – Ehhez kell a távolság! Ha függésben van, nem megy oda, nem hirdeti, nem foglal állást, nem emeli fel a szavát. Az az egyház, amelyik túl közel van a hatalomhoz, nem tudja teljesíteni a prófétai kötelességét. Az egyház szolgálatának a bibliai összefüggésben két hangsúlya van. Az egyik: Isten népének alaphelyzete a jelenlét: a prófétai, hitvalló és távolságtartó, Istenre utalt állapot. Jelen lenni, de sosem asszimilálódni. A másik a szolgáló jelenlét, a kovász-lét. Belülről átformálni a társadalmat, minden szinten jó hatással lenni az evangélium hirdetésével. E kettő egyensúlyára, mindkettő meglétére szükség van. Hol van Isten népe, mit tesz most? Világszerte más és más szituációban van, de fókuszáljunk most saját hazánkra. A mi országunkban és alapvetően most a mi református egyházunkra gondoljunk. A válaszunk elsőre az lehet, hogy sokat tesz. Jelen van. Soha ennyi intézményt nem tartott fenn, soha ennyi pályázatban nem vett részt. Soha ennyi központi forrást nem kapott…! Mi hát a baj? Súlyos dolgokról kell beszélnünk. Az egyház egyik bűne, leggyengébb pontja jelenleg a hatalomhoz való viszony, ami minden bizonnyal a következő években is velünk lesz, megoldatlan, feldolgozatlan kérdés. Ennek a közepén, ennek a sűrűjében vagyunk. Nem az aktuális hatalmon lévőkre vonatkozik csupán, hanem minden hatalomra érvényes. Azokkal talán még nehezebb persze, akik barátságosabbnak, elfogadóbbnak tűnnek. Ki kell mondanunk, bármennyire fájdalmas is, hogy a Magyarországi Református Egyház számára történelmileg mindig is jellemzően nehéz volt a távolságtartás és a prófétai feladat betöltése. Ami a reformáció idején magától értetődő volt, a feudális működési módban egyre nehezebbé vált. Ha csak a 20. századot nézzük, az állam adta biztonság volt, amikor csábító volt egyházunk egy része számára, sokszor kötelezte el magát az aktuális hatalomnak, és nem tudott kellő távolságot tartani. Persze tisztelet az üdítő kivételnek helyi szinten, de rendszer szinten nagy szégyen az, ami mögöttünk van. A jobbra tolódás idején, a 30-as években ugyanúgy, mint az azt követő kommunista időkben. A héten emlékeztünk a kommunista diktatúra áldozataira… A 20. század második felében évtizedeken át működtek ügynökök az egyházban is: lelkészek, püspökök, vezetők voltak beépített emberei szó szoros értelmében is az államnak. Akik felelősek lelkésztestvéreik, gyülekezeti tagok bebörtönzéséért, haláláért, megnyomorításáért. Igehirdetések szolgálták az államhatalom érdekeit, akár a téeszesítést, vagy bármilyen ideológiai üzenet közvetítését. Aztán a nagy fordulat, a rendszerváltozás során és után sokan nem kértek bocsánatot a sok-sok bűnért, árulásért. Nem történt elszámoltatás, szembenézés. Kellemesen nyugdíjba vonult a többség azok közül, akik elárulták Isten népét. Nem történt megtisztulás, hanem megvárta egyházunk, amíg szépen meghalnak mindazok, akik érintettek voltak és így már nem kellett ezzel foglalkozni továbbá. Az utóbbi években a pozíciónyerés és az államtól való egyre komolyabb[R1]  anyagi függésébe sodródott az egyházunk. Nem más történik, mint hogy az anyaszentegyház prostituálódik. Pénzért adja magát. Bebiztosítja magát. Túl akar élni. Lehet, sokan nem is tudják, mit cselekszenek. Mégis történik. A közvélemény is értetlenül szemléli, hogyan vándorolnak százmilliók egyházunkhoz, milyen összefonódások alakulnak ki a hatalommal. Egyházunk „hatótávolságon belül van”, túl közel sodródott, ahonnan iszonyú nehéz kikerülni. Mint egy csillag gravitációs mezőjének csapdájába esett bolygó, kering az államhatalom körül. A mindenkori keresztyén egyház úgy tűnik, túl akar élni. Bármi áron… Ezért mint intézmény, mint rendszer, alkalmazkodik, idomul. És ha nem Krisztus van a fókuszban, akkor honnan vár megváltást az egyház? A kegyesség ereje, az evangélium ereje helyett, Isten ereje helyett a hatalom erejében bízik. Erről ismerhető fel: hogy nem az evangélium erejébe helyezi bizalmát. Nem abba a Krisztusba, aki fenntartója az egyháznak! Az egyház azért volt, van és lesz, mert Ő igazgatja. Több lelkipásztortól hallottam már, hogy attól fél, hogy kormányváltás lesz a legközelebbi választásokon és akkor jaj, mi lesz az egyházzal. Erről csak annyit, hogy az az egyház, ami egy épp aktuális kormányzattól várja a biztonságot és a megmaradást, megérett az ítéletre és a pusztulásra. A leleplező számunkra, a legmegdöbbentőbb, hogy a bizalom végső soron nem Krisztusban, az egyház urában van, hanem a látható hatalomban. És meg lehet magyarázni, hogy ez Isten eszköze… de akkor lepleződik le ez, amikor az egyház hallgat. Hallgat fontos kérdésekben, mint egy elnémított próféta. Hallgat mint intézmény, mint rendszer, de az egyes gyülekezetek és Isten gyermekei egyénként is hallgatnak. A hallgatás a legnagyobb igénye a mindenkori hatalomnak. Az egyház hallgasson, ne legyen próféta! Ne szembesítsen, ne legyen őrálló! Hallgasson és felejtsen el emlékeztetni! Az emberek ne gondolkodjanak, ne tegyenek fel kellemetlen kérdéseket! Hanem engedelmeskedjenek. Miért vonzódik tehát az egyház a hatalomhoz úgy, mint a bogarak sötét szobában a lámpafényhez? Azért, mert eltért az igazságtól? Mert nem hisz tényleg, valójában Krisztus uralmában? Mert nem bízza rá magát? Mert dicsőséget, befolyást és hatalmat akar maga is? Mert elfelejt azzá lenni, aminek elhívta őt az egyház Ura, az élő és feltámadt Krisztus?
5. Mit jelent tehát hűségesnek lenni most?
Böjtben vagyunk. Tartsunk bűnbánatot! Vizsgáljuk meg magunkat és kezdjük a megtérést magunkkal! Bánjuk meg a mi Urunk előtt, ha mi magunk nem Krisztusban bíztunk és más urakat imádtunk! Ha visszaéltünk a hatalmunkkal, ha megtévesztettünk bármiben másokat. Mert az egyház emberekből áll, belőled és belőlem, ezért ez az egész kérdés nagyon is érint. Valamilyen szinten mindannyiunkat. Vizsgáljuk meg a saját szívünket is! Nézzük meg a tüneteket! Isten Lelke fedje fel számunkra és győzzön meg, nem vagyunk-e magunk is önzők, pénzsóvárak, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek, szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint Istent… Bűnbánattal álljunk Istenünk elé és kiáltsunk az Ő irgalmáért! Az utolsó időkben, a vajúdás kínjai közt kiáltsunk, hogy adja meg nekünk a valódi megtérést, a gondolkozás megváltozását, a szív megváltozását minden egyes emberben, Krisztus testében, benned-bennem. A közösségünkben, Isten népében, az egyházunkban. És imádkozzunk a mindenkori vezetőinkért, hogy Isten könyörüljön rajtuk is, vezesse őket is. Hallassuk a hangunkat: az evangélium: Isten országa közöttünk van! Jézus Krisztus úr, legyőzte a legnagyobb hatalmat az ember felett: a halált! Feltámadásával megszerezte az örök életet és ez mindazoké, akik Benne hisznek! Álljunk ki az igazság mellett: egyedül Krisztus az úr és nem bízhatunk más hatalomban, nem függhetünk más hatalmasságtól! Ha hűségesek leszünk Krisztushoz, szinte biztos, hogy szenvedni fogunk. Ez várható, de vállalható, hiszen az evangélium mindig ütközik a kultúrával, erőkkel és hatalmasságokkal. Ezt nem lehet megúszni. Az Isten iránti hűségnek ára van. A népszerűtlenség. A tűrés. Akár a kirekesztettség. A szenvedés. Egyre inkább függetlenedni kell minden más hatalomtól, de még saját magunkat is fel kell adnunk, oda kell adnunk Krisztusnak, hogy hűséges követői lehessünk. Bolondság? Képtelenség ez? Igen. Egyszerűbb hallgatni és a kegyesség látszatát fenntartani. De élni csak így érdemes: bátran, szembesülve, kilépve a homályból, kimondva, amit sokan látnak, de nagyon kevesen mernek megnevezni. És aztán járni is a világosságban, az engedelmes követésben, az igazság cselekvésében. Isten könyörüljön a népünkön, a református egyházunkon, gyülekezetünkön, egyen-egyenként rajtunk, hogy valóban keresztyénként, Krisztus követőiként élhessünk hiteles életet ebben a világban, az utolsó időkben is hűségesen, vállalva akár a szenvedést, amivel ez jár. Tudva, hogy egy nap minden szem meglátja Krisztus uralmát, hogy lesz végső igazságszolgáltatás. És hogy a mi Atyánk nem olyan, mint a földi urak és hatalmasságok. Hanem az Ő totális uralmában otthon leszünk, szeretete mindent betölt majd. Isten népe, tarts ki hűségesen! Hazafelé tartunk. S hisszük, hogy egy nap haza is érkezünk. Ámen!

Kedves Testvérek!
Timóteus Krisztus jó katonája, erre emlékezteti Pál, ezzel a képpel bátorítja a vezetőt, a keresztyén embert, a másokért is felelős embert. Erről volt szó az ezelőtti versekben. Ezt olvassuk néhány verssel ezelőtt: „Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2, 11-13)(…) „Ezekre emlékeztesd és Isten színe előtt bizonyságot téve kérd őket: ne folytassanak haszontalan szóharcot a hallgatók romlására.”
I. MILYEN JÉZUS JÓ KATONÁJA?
A 2. fejezetben Timóteus Pál Krisztus jó katonájának nevezi. Ebben a gondolatkörben mozgunk, amikor felhívja a mostani textusban a figyelmét, mit kezdjen a tévtanítókat. Mire van szüksége, hogyan lehet jó katona? Hat dologra az Ige szerint.
Nem sodródás, önfegyelem, önmegtartóztatás, küzdelem, odaszánás, éberség, szolgálat. Fontos dolog ugyanakkor, hogy Timóteus nem azért katona, mert van ellenség. Nincs szüksége ellenségre ahhoz, hogy katonaként lássa magát. Ez azért van, mert ő magát Isten gyermekeként a nagy történet fényében látja.
II. NÉGY FONTOS KÉRDÉS
Tegyünk fel most négy kérdést, ami segít közelebb kerülni a szakasz megértéséhez.
1. Mi a szóharc?
A haszontalan szóharc vetélkedő, versengő vitát jelent. Olyat, amiből valakinek mindenképpen nyertesen kell kijönnie, amiben bizonyos érvelési képességek, előadóképesség ütközik, sem mint a valódi igazság. Egyáltalán nem biztos, hogy az emberek valóban az igazságra kíváncsiak, inkább valamire, ami jól beilleszthető a jelenlegi meggyőződéseik rendszerébe.
Az volt a helyzet Timóteus korában, hogy ahogy terjedt az evangélium és sorra jöttek létre a kis keresztyén közösségek, megjelentek azok a tanítók is, akiknek a fő céljuk nem az volt, hogy az embereket Istenhez vezessék, hanem az, hogy megnyerjék az emberek támogatását, népszerűségre és vagyonra tegyenek szert. Ennek érdekében elferdítették az evangéliumot, igyekeztek a hallgatóság szája íze szerint beszélni, hogy a mondanivalójukat kedvezőbben fogadják az emberek. Magukat tették tehát előtérbe az evangélium rovására és egymással, illetve az igaz tanítókkal versenyezve próbálták megnyerni a hallgatóságot maguknak. Mindez azonban a hallgatóság romlásásra ment, ugyanis egyrészt sokakat összezavartak, akik már korábban hallották az igazságot, másrészt sokakhoz pedig nem jutott el a lényeg.
Kálvin János ezt mondja erről a kérdésről: „Jegyezzük meg először, hogy tisztán csak amiatt hibáztatja azt a tanítást, mert semmit sem használ. Mert nem kíváncsiságunkat akarja az Isten kielégíteni, hanem hasznosan tanítani. Félre tehát minden-féle okoskodással és sutba velük, amelyek semmiféle építéssel nem járnak!”
2. Mire szólítja itt fel Pál Timóteust?
Ezt olvassuk: „Igyekezz kipróbált emberként megállni Isten előtt, mint aki nem vall szégyent a munkájával, hanem helyesen fejtegeti az igazság igéjét.” (15.v.)
Van három szó, aminek jó ismerni a jelentését, jelentésárnyalatait:
Igyekezz = akaratlagos döntéshozatalt jelent, azaz ne csak próbálkozz, hanem köteleződj el
Kipróbált = Ez egy kohászati kifejezés, ami idiómává vált a következő fogalom kifejezésére: ''tesztelni a célból, hogy elfogadható-e'', egy olyan metafora, ami megerősíti, hogy valami eredeti-e
Helyesen fejtegeti = Ez egy olyan melléknévi igenév, ami azt jelenti, hogy ''egyenesen vágni''. Ezt általában útépítéseknél, barázda szántásnál, vagy kőházépítésnél használták. Ezt a kifejezést metaforikusan arra használták, hogy egyenes vonalat vágni. Isten Igéje egyenes (igaz) ösvény az igazságra. Az ''egyenes'' szó egy ÓSZ-i kifejezés, amit a ''folyami nád'' szóból származtatnak, amit arra használtak, hogy falaknak, utaknak, stb. az egyenességét megerősítsék vele. Az Ószövetség Istenre használta ezt a kifejezést, hogy a saját jellemét leírja vele. ''Igaznak'' vagy ''helyesnek'' fordítják. Isten az a mérce vagy standard, ami által minden mást elbírálnak. Az apostoli igazság visszatükrözi Isten jellemét; azapostoli életstílus visszatükrözi Isten jellemét. A hamis tanítók mindkettőben megbuknak!
Mire buzdítja tehát az apostol? Arra, hogy ne engedjen a csábításnak, maradjon meg az evangélium igazsága mellett akkor is, ha az szenvedéssel jár, akkor is, ha mások tanítása nagyobb népszerűségnek örvend. Ne menjen bele semmilyen versengésbe, hanem tudja, hogy mi az igazság és ahhoz ragaszkodjon.
3. Honnan tudjuk, hogy mi az igazság?
Beleütközünk abba a témába, amibe még sokszor fogunk, és amivel lehet, mi is küzdünk. A jelen terjedelem nem teszi lehetővé, hogy körüljárjuk teljesen, de azt tisztáznunk kell, hogy amikor Pál Timóteust az igazsághoz való ragaszkodására, az igazság hirdetésére buzdítja, nem a saját elgondolásaira, valamilyen hagyományokra utal.
- Amiről itt szó van, az az Ige igazsága nem embertől van, hanem Istentől. És ezért ahhoz, hogy ezt megismerjük, kapcsolatban kell lennünk Istennel, meg kell ismernünk Őt, hogy tudjuk, hogy mi a neki tetsző és mi az, ami nem. Ebben komoly szerepe van a Biblia megismerésének, hiszen ott van leírva, hogy milyen Isten, mit tett értünk, s milyenek vagyunk mi, emberek. Az igazság tehát az Igére támaszkodik, az alapja a lényeg, amiről az előbb szó volt. És még valami: Jézus azt ígérte, hogy miután Ő visszatér az Atyához, elküldi nekünk a Szentlelket, aki elvezet minket a teljes igazságra. Szóval nem vagyunk egyedül, mikor az igazságot keressük.
- A helyzet, hogy korunkban az igazság szubjektivizálódott, relativizálódott és mindenki birtokolni igyekszik azt. Az is ijesztő, ahogy bizonyos emberek, vezetők abszolút igazságnak kiáltják ki ugyancsak a saját meggyőződéseket- ezzel leuralva másokat. Vigyázzunk tehát és legyünk alázatosak, hogy ne essünk a nagyok hibájába.
- Hadd használjak most egy képet, egy sajátos megközelítést arra, mi az igazság. Az igazság: a Nagy Történet fényében látni mindent: a világot, ami történik, amerre tart minden. Erről beszél a Biblia, és ha ez az igazság, akkor az sok minden kérdést más fényben tüntethet fel…
4. Hogyan lehet megkülönböztetni az igaz és a hamis tanítókat?
Kit érdemes követni, kire érdemes hallgatni? Pál „szentségtelen, üres fecsegők”-nek nevezi a szóharcot folytató tévtanítókat. A levél korábbi részében arra buzdítja Pál Timóteust, hogy a jó katonához, a szabályszerű versenyzőhöz vagy a fáradozó földműveshez legyen hasonló. Kitartó legyen és hűséges a megbízójához, Istenhez. Tehát a tanítók megkülönböztetésénél fontos a tanító viselkedése. A Lélek gyümölcse (szeretet öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás) vagy a test cselekedetei jellemzik inkább (például féltékenység, harag, önzés, széthúzás, irigység, részegeskedés)? Illetve: mi a tanításának a célja? Isten dicsősége vagy a saját dicsősége?
Arra érdemes hallgatni, aki Jézushoz visz közelebb, mert Jézus halálában látszik meg, hogy kicsoda az ember és kicsoda az Isten. Fontos, hogy az igazság nem feltétlen jóleső; a jóleső pedig nem feltétlen igazság.
A tévtanítók népszerűek, sokszor viszont alattomosan, destruktívan, akár titokban terjed a tanításuk. A 17.vers a rákos fekély kifejezést használja. Nem egyértelmű, mindenképp egy elburjánzó, oda nem illő dologról van szó, de inkább egy nem gyógyuló sebet, elburjánzó kinövést érthettek alatta, nem egészen a ma „rákos betegségként” nevezett kórt.
Meg is nevez két ilyen embert: Himenaiosz és Filétosz Azt tanították, hogy a feltámadás már megtörtént. Itt arra gondoltak, hogy ha egy ember megtér, akkor a lelke feltámad a halálból és ez a feltámadás. Tehát ez a tévtanítás azt jelenthette, hogy az újjászületést azonosították a feltámadással. A test nem fog feltámadni. Ez feltehetően hellenista hatás, amely elképzelhetetlennek tartotta a romlandó test feltámadását, tovább élését. A tévtanítás lényege, hogy keveri az evangéliumot és filozófiát, beillesztve az evangéliumot az uralkodó filozófiai keretbe.
Az igazság, hogy ahogy Jézus Krisztus feltámadt testben, úgy mi is testben fogunk feltámadni. Himenaiosz és Filétosz tanításából az következik, hogy nincs feltámadás a testi halál után. Pedig ez reménységünk.
III. MIRE HÍV MINDEZ MINKET?
Isten végezze ezt el bennünk, vezessen, legyen velünk a döntéseinkben, a helytállásunkban, hogy hűséggel futhassuk be az előttünk lévő pályát! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvéreim!
Újra együtt lehetünk fizikailag is a gyülekezeti közösségben, közben még korántsem lélegezhetünk fel. Elhúzódó időszak ez, hosszú a tél. Sokan még otthonaikból kapcsolódnak továbbra is az istentiszteleteinkhez. Nehezen élik meg sokan, s közben nehéz ebből kilépni, kívülről látni, mennyire jó helyzetünk van mindeközben. A mi nemzedékünk Magyarországon nem élt át feltehetően tartós éhezést, üldözést, háborús helyzeteket. Minden esetre tanulunk tűrni, alkalmazkodni, változnunk kell, elengedni, megragadni azt, ami fontos. Adakozás vasárnapja az éves ritmusunkban. Minden évben január utolsó vasárnapján számolunk be az előző évi gazdálkodásunk adatairól. Az előző évi ilyen alkalom már nagyon távolinak tűnhet, mennyi minden is történt azóta. Előttünk egy történet, ami feltehetően közismert. Kicsit népmesei: a szegény özvegy… aki még önfeláldozó is… A gonosz gazdagok, akiknek a szíve kemény… és közben az ott maradó szorongó tanítványok némi szégyenérzettel. Ne ragadjunk le ezeknél a képeknél, próbáljuk ne betenni őket egy jól ismert sémába. A látszat és valóság feszültsége van itt előttünk, ami jóval többről szól, mint az adakozás. Mondhatnám azt is, hogy az adakozás csupán egy tünet és a mi szerető mennyei Atyánk ma is, a mi érdekünkben nem a tüneti kezelést kínál nekünk, hanem valódi megoldást, mély átformálódást, igazi gyógyulást.
1. LÁTSZAT VS. VALÓDI ODASZÁNÁS
1.1. FÓKUSZ
Látszat és valóság. Hogyan is lehetne megkülönböztetni egymástól a kettőt? Igazán sok és érdekes kérdést vet föl filozófiai, ismeretelméleti szempontból is, hogy mik az emberi megismerés lehetőségei, csapdái, távlatai. De maradjunk most annyiban, hogy mindannyiunknak lehet tapasztalata arról, hogy az ember a megtévesztés nagy mestere. Kiskorunktól tanuljuk a praktikákat, mondatokat, arckifejezéseket, magyarázatokat, akár egész nagy, kiterjedt stratégiákat, hogy meggyőzzünk másokat dolgokról, elérjünk dolgokat. Hogy meggyőzzük magunkat is a látszatról. Mert nincs fájdalmasabb dolog a valóságnál, mármint a valóság fájdalmas, negatív, sötét oldalával. Ne gondoljuk, hogy a hitünket, az istenkapcsolatunkat nem veszélyezteti ez. Látszatot fenntartani magunk, mások és akár a Jóisten felé is. Tetteket, szavakat, akár egész életstílust. Lehetőleg a legkisebb energiabefektetéssel. Kicsit leegyszerűsítve: erről szól ez a példatörténet: a szembeállított két viselkedés: a feleslegükből sokat adakozó gazdagok és a mindenét odaadó özvegyasszony. Nézzük, hogyan is szerepel az evangélium szerkesztésében ez a történet!
1.2. SZERKESZTÉS
A fejezet előző szakaszaiban arról olvastunk, hogy a farizeusok és az írástudók hogyan kísértik Jézust, s hogyan próbálják Őt lejáratni, szolgálatát lehetetlenné tenni. Jézus ellenfeleinek minden kérdésére úgy válaszol, hogy ellenfelei megszégyenülve távoznak el. Megmutatkozik válaszaiban az, hogy Ő Isten Fia, aki a hozzá intézett kérdésekre jól válaszol minden esetben. A gonosz szőlőmunkások története leleplezi Jézus generációjának szívét és szándékát, az Ő útját, az elkerülhetetlen áldozatot és szenvedést. Az adópénz kérdése, a feltámadás kapcsán előadott csapdatörténet, a nagy parancsolat kérdése, a Krisztus Dávid fia vagy ura szójáték, majd az írástudók nagyravágyását és kapzsiságát leplezi le a Mester. A nagyok kisemmizik a kicsiket… így olvassuk: (Mk 12, 38-40): „Tanítás közben így szólt Jézus: Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösben járni, és szeretik, ha köszöntik őket a tereken, szeretnek a főhelyeken ülni a zsinagógákban és az asztalfőn a lakomákon; felemésztik az özvegyek házát, és színlelésből hosszan imádkoznak: ezekre súlyosabb ítélet vár. Ezután áll az özvegyasszony kétfillérje, mint valami kegyelemdöfés a vallásos látszatviselkedésen. Ami különösen érdekes, hogy ezt a rövid epizódot Márk evangélista (és Lukács) közvetlenül a világtörténelem végéről szóló események elé helyezi. Sokatmondóan. Talán mert Isten maga is tudja, hogy visszajöveteléig ennek az egész világnak a történelmét egyetlen rugó mozgatja majd: a pénz. S ami még fontosabb: a látszat fenntartása. A végső események, az apokalipszis lényege pedig ez: a leleplezés, minden dologról lehull a lepel és nyilvánvaló lesz minden szív szándéka.
1.3. A JELENET
A jeruzsálemi templomnak egyik része az asszonyok udvara volt. Itt zajlik a történet: A templomban 13 tölcsérformájú persely állt az ott bemutatandó áldozati állatok és kellékek megvásárlásának fedezésére. Minden esetben ott állt a felügyelő pap, aki ellenőrizte, hogy elegendő-e az felajánlott összeg. Annál kevesebbet nem fogadtak el céladományként. „Az özvegy fillért hoz, ami a leptosz a legkisebb zsidó pénzérme volt Krisztus korában. Képzeljük el, hogy egy munkás napszáma abban az időben egy dénár volt. Ennek a dénárnak 128-ad része volt ez a leptosz, amelyből mindössze kettővel rendelkezett ez az özvegyasszony. Mit lehet kezdeni 2 leptosszal? Hisz úgy tűnik ez még az Isten házában is elégtelennek bizonyul.” (…) „Ha az Ószövetség kevésbé kedvelt könyvei listáján fellapozzuk a legelsőt, a Leviticust, Mózes III. könyvét, akkor mindjárt feltűnik az, hogy nem volt kivétel az alól, hogy valaki áldozatot mutasson be Istennek. Üres kézzel ne jelenjen meg senki előttem—mondja Isten. De alkalmazkodott azokhoz, akiknek áldozatot kellett bemutatni. Ha valakinek nem volt módja tulokhoz, vihetett bárányt. Ha ehhez túl szegény volt, vihetett egy pár galambot. De ha még ennyire sem telt, akkor egy marék lisztet mutathatott be áldozatul (Lev 5:7.11). Isten mindenki számára megteremtette a lehetőségét annak, hogy Istenhez való ragaszkodását kifejezze.”
1.4. A SZÍV
A történetben nagy a kontraszt aközött, kinek mi van a szívében. Erről pedig a tetteik beszélnek. A hatalmasok elveszik, amit lehet, tetszelegnek, kizsákmányolnak. Nem teljesen biztos, hogy a gazdagok az írástudókat, farizeusokat is jelenti-e, de a lelkület egy és ugyanaz. Az özvegy pedig, bár rossz a helyzet rossz, mégis mindent odaad. Az özvegy, akinek minden oka meglenne megtartani, amilye van, a biztonságot nem ebből meríti. Talán rájön, hogy ez nem ad valódi biztonságot. Mindeközben könnyű elítélni a gazdagokat és idealizálni az özvegyasszonyt: micsoda jótett ez! Ehelyett felismerhetjük a szívünkben azt a hozzáállást, ami a történetben lévő gazdagokban volt és a hívást arra a bizalomra, ami az özvegyasszony szívében kialakult. A történetből megérthetjük, hogy Isten differenciáltan ítél. Azaz nem egy adott szintet kell teljesíteni, hanem a szívét nézi az embernek: lehetőségeihez képest mennyire adta át magát és szolgált azzal, amije van. Az asszony adománya jelzi, mit jelent az Istenbe vetett abszolút bizalom. Így az özvegy Márk olvasói számára a hit követendő példájává válik. Ha követik az asszony nagylelkű és bizakodó hitét, akkor Jézust is követik, aki hasonlóan mindenét (életét!) odaadta az emberekért (14-15. fejezet)! Mégis, a valódi megkülönböztetés titok marad. Csak Isten látja. A cselekedetek árulkodók lehetnek, de teljesen nem fedik fel a szív szándékát. Hogy is lehet megkülönböztetni a látszatot a valóságtól, ki tudja megítélni? Isten látja és olykor, ritka tiszta pillanatainkban, a Lélek világosságában mi is. Ezek a pillanatok azonban nem feltétlenül felszabadítóak. Inkább lehangolók. Mert bár nagyon szeretnénk az özvegyasszonyhoz hasonlítani, aki a történetben mindenét odaadta Isten dicsőségére, sokkal inkább a feleslegükből adókhoz hasonlítunk. Mert nagyon nehéz bízni és tényleg mindent Istennek adni. Lelkiekben is. Irányításban.
2. MIT JELENT MINDENT ODAADNI?
„Hogy lehet ezt komolyan venni?” – fogalmazódhat meg bennünk is. Mindent odaadni? Tényleg? A Mk 10 szerint ez a tanítványi lét sajátja. Így beszél erről Jézus: „Péter ezt mondta neki: Íme, mi elhagytunk mindent, és követtünk téged. Jézus így szólt: Bizony mondom nektek: mindaz, aki elhagyta házát vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjeit énértem és az evangéliumért, az százannyit kap: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet. De sok elsőből lesz utolsó, és utolsóból első.”
Nem szeretném ennek az élét tompítani, hadd maradjon meg ez így, kicsit ebben a feszültségben: erre hív minket a mi Urunk, ami lehetetlen. Néhány konkrétumot hadd nevezzek meg, amit fontossá tett számomra Isten ebben a történetben: Mindent odaadni azt jelenti, hogy most, a jelenben odaadjuk Istennek azt, ami a biztonságot adja számunkra. Rá bízzuk. A jelenlétébe visszük. Elé tárjuk, hogy az a valami is Tőle függ. Nem ad biztonságot önmagában. Odaadjuk Neki mindazt, amitől a biztonságot várjuk, kimondva azt is, hogy ha ebből bármi el is vész, a mi mennyei Atyánkban bízunk. Vállalva ezzel akár a kiszolgáltatottságot bizonyos értelemben, akár az özvegy, aki teljes bizalommal adta oda mindenét. Mindent odaadni még azt is jelenti, hogy odaadjuk azt a gyermeki vágyat, hogy mindenképpen nagyobbak akarunk lenni, nagyobbnak akarunk látszani. Hogy tudjunk kicsik lenni, emberek lenni. Mindent odaadni azt jelenti, hogy vállaljuk a lelepleződést Isten előtt. Az érveinket, magyarázatainkat és mindenféle fügefalevelünket odaadjuk, letesszük, amivel takargatjuk azt, ami a szívünkben van. Hogy mire vágyunk valójában, miben bízunk és miben nem tudunk rá tekinteni, mire nézve vagyunk hitetlenek, kemények és lázadók. Akár kapzsik, bizalmatlanok, irigyek…. Mindent odaadni azt jelenti, hogy döntést hozunk arról, hogy leállunk a látszat fenntartásával. Oh, ez nagyon kemény. De egy lépést tehetünk ezirányba. Első körben Isten felé. A gyülekezetben. És kifelé is. És odaszánjuk magunkat arra, hogy a közösségeink, a családunk olyan helyek lehessenek, ahol az embereknek nem kell megfelelni számunkra, nem kell a látszat mögé bújniuk, hogy ez elvárásainknak megfeleljenek… Azért is kemény ez, mert az rettenetes, ha a látszat mögött nincs semmi, csak egy üres keret, mint egy borsóhüvely, amiben nincsenek szemek. A legtöbben ezért tartják fenn a látszatot: palástolandó a mérhetetlen ürességet. Mindent odaadni azt jelenti, hogy elfogadjuk: ezen a földön nem tudunk minden ember felé teljesen leplezetlenül őszintén élni… és ezt elsősorban Isten felé kell megélnünk, a szívünk mély, valódi átadásával Neki. S közben reménységünk a mennyei színről-színre látás: az egymástól elválasztó látszat, szerepek nélküli lét, aminek mégis van kerete…
3. ADAKOZÁS
Befejezésül: mi a helyzet az adakozással? Kapásból a válaszunk, hogy mindent nem adhatunk oda, hiszen akkor nem tudnánk létezni. De vajon mire hív a „feleslegből adni” hozzáállás lelepleződése. A mi kultúránkban, a mi országunkban szinte senkinek nincs feleslege. „Hiszen nincs semmim…” mondják sokan, amikor adakozásról van szó.
„New Yorkban 9 millió olyan ember él, aki nem engedheti meg magának New Yorkot…” – mondta egy new yorki írónő egy interjúban. Így vagyunk ezzel mi is valahogy…
Istenre arra hív minket, hogy a személyes életünkben, szolgálatunkban térjünk meg a látszat fenntartásától. A Krisztusban nyert új élet örömével éljünk. Így tudunk örömmel, hálával élni.
Hogy tekintünk magunkra? A legfontosabb kimondani: nem vagyunk árvák… elhagyottak… Isten szabad gyermekei lehetünk, ha Krisztust befogadjuk, Őt követjük… gondviselő Atyánk van… Így Ő megadja, hogy legyen miből adnunk.
Ebből a szabadságból fakadhat minden más is. Tegyük fel a kérdést: mi tart még vissza a szabadságtól? Mit veszítettél el esetleg, mint a történetbeli özvegy, ami a biztonságodat adta?
Hogyan tekintünk a közösségre? Ez is nagyban meghatározhatja az adakozás kérdését. Hadd emeljem ki, hogy az adakozás szükséges. Emberi szinten nem gondoskodik rólunk más! Az anyagi függetlenség fontos is – az államtól távolság egyik fontos összetevője ez.
Hogyan tekintünk Istenünkre? Istent magasztaljuk ezzel is. Isten gyarapít, megáld. A rábízás, az odaadás az utunk. Ő adja meg nekünk az előtte való lelepleződés felszabadító állapotát, a szabadságot a látszat fenntartásától és az Őrá való hagyatkozás, bizalom végtelen örömét, boldogságát. Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Az újévben folytatva a Timóteus sorozatunkat áttérünk a második Timóteus levélre. A második Timóteushoz írt levél sokban hasonlít az elsőhöz. A bevezető sorai önmagában nagyon hasonlóak. Pál feltehetően fogságból írja ezt a levelet Timóteusnak, lelki gyermekének, az efézusi gyülekezet vezetőjének. Szeretné őt bátorítani, erősíteni, átadni mindazt, ami fontos lehet Timóteus számára a gyülekezet vezetéséhez, szolgálatának ellátásához. Az előttünk lévő versek és a közelmúltban olvasott első Timóteus levél megszületése között idő telt el. Változtak a helyzetek, gyarapodtak a tapasztalatok Timóteusban, az apostol és átélt sok mindent s most mégis újra ír, mert Isten indítja, hogy megerősítse a rá bízott testvért.
1. A kapcsolat. Számunkra könnyen elképzelhető, hogy az apostoli levelek rövid összefoglalások, tanítások, jó kis „aranymondások” vannak bennük, könnyedén elolvashatók, néha kicsit szárazak és vonalasak… közben ezek sűrítmények, esszenciája mindannak, ami egy-egy emberi élet tapasztalata, amit Isten munkált, kijelentett, elvégzett egy-egy szolgálóban. Pál és Timóteus között kirajzolódik az a bensőséges, Krisztus szeretetén alapuló kapcsolat, amiben Pál törődik Timóteussal és nem feledi őt: hordozza imádságban, őrállóként van ott mellette. Szinte felfoghatatlan ez a kitartás, ragaszkodás, hűség, amit itt láthatunk. Micsoda értéke van ennek Isten országában! A kitartó, hűséges jelenlétnek, törődésnek, kapcsolatban maradásnak. Nem nagy hőstetteknek, rövid idejű tündöklésnek, ismertségnek van jelentősége, hanem ennek a jelenlétnek, kitartásnak. Ennek a hűségnek pedig az alapja az az összetartozás, amivel köszönti az apostol Timóteust: kegyelem, irgalom, békesség Istentől… mindketten gazdagon megajándékozottak, ez jelenti életük lényegét. Az ember kapcsolódni kíván, így alakul a személyisége szociális lényként. S miközben a kapcsolatokban sérülünk a legtöbbet, ezek által gyógyulhatunk is a leginkább. Egy ilyen gyógyító emberi kapcsolat bontakozik itt ki előttünk. Ez Isten országa, így gyógyulhatunk mi magunk is, ha testvérként beleengedjük magunkat ezekbe a kapcsolatokba és törődünk egymással.
2. Az erőforrások. Pál tudja, mit jelent vezetni, emberekkel törődni, gyülekezetben szolgálni. Rendkívül összetett és igénybe vevő feladat. Ehhez pedig szüksége van az embernek folyamatosan megújuló erőforrásokra.
2.1. Az apostol emlékeztet arra, ami tudva lévő, mégis a jelentősége visszaszorulhat. Szüksége van erre Timóteusnak. Timóteus lelki, szellemi öröksége jelentős: édesanyja és nagyanyja képmutatás nélküli (őszinte, tiszta, Isten által megtisztított, megszentelt) hite benne is ott van. Bizonyára ők is imádkoztak érte, hordozták Isten előtt. Timóteusban teljesedhetnek be azok az ígéretek, amiket anyja, nagyanyja megérthetett Istentől.
Tegyük fel magunknak a kérdést: kik a mi embereink, a lelki/szellemi örökségünk forrásai? Lehet egy-egy vérszerinti rokon, de akár lelki apák, anyák, nagymamák és nagyapák… Milyen lelki, szellemi örökséget kaptál Istentől, kik azok a személyek, akikért hálás lehetsz, akik hatással voltak a lelki utadra? Adj hálát értük Istennek most! Lehet, hogy nagyon nehéz háttérből érkeztél és a biológiai felmenőid nehéz lelki, szellemi örökséget hagytak rád, de biztos vannak olyanok, akiknek a hitéért hálás lehetsz és akik által Isten meggazdagított téged!
2.2. A család mellett ilyen erőforrás lehet a közös átélés, az élmény, hogy Pál a kézrátétel alkalmával imádkozott Timóteusért. Egy közösen átélt spirituális élmény, esemény, isteni cselekvés is az életének a része és erőforrása: nemcsak mint emlék, hanem mint Isten cselekvésének a valósága az élettörténetében.
Ennek a jelentősége nem abban áll, hogy egy régi, gyakran idealizált élményt emlegessünk mindig (főleg azért, hogy milyen jó volt az és már sosem lesz olyan jó, mint akkor), hanem hogy emlékezzünk Isten közös cselekvésére. Arra, amikor Isten jelen volt, amikor történtek a dolgok, amikor Ő cselekedett valóságosan.
Mi az életedben ez a cselekvés, ez a pont, amire jó lenne emlékezni és emlékeztetni magadat: igen, ez valóságos volt, Isten cselekedett, jelen volt, megszabadított, ígéretet tett, megmentett…
2.3. A harmadik ilyen erőforrás, amire emlékezteti Pál Timóteust az a „meg van benned” bizonyossága. Az előbb említett lelki, szellemi örökség nem feltételes módban szerepel itt, hanem bizonyossága van az apostolnak. Ezek a szavak pedig különösen is erősen hathatnak a számára. A „biztos vagyok benne”-ként is fordítható kifejezés nyelvtani alakja egy erős, folyamatos megbizonyosodást jelent. Igazából ez egy apai megerősítés. Egy édesapának a dolga, hogy ezzel a biztossággal segítse, bátorítsa gyermekét az úton. És bár Timóteus már felnőtt és ez nem puszta megerősítés, hanem a szolgálatra vonatkozik, mégis ezek az apai szavak áldássá lesznek Timóteus számára. Egyébként elgondolkodtató, hogy nem találunk említést Timóteus apjáról, apai felmenőiről. Valahogy Isten Pált használja ezen a területen Timóteus számára.
Annyiszor hallunk az igehirdetésekben arról, mi hiányzik. Hogy elveszettek vagyunk Isten kegyelme nélkül, nem tudunk megállni előtte… és ez így igaz. Ezzel együtt igaz, hogy a hit, az újjáéledő remény, a szeretet jó gyümölcsei is ott lehetnek bennünk. És ez a megerősítő szó az, amire annyiszor várunk. Egyrészt hiszem, hogy a mennyei Atya ebben megerősít naponta minket, csak meg kellene hallanunk. Krisztusban nekünk is mondja: te vagy az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm. Szeretlek feltétel nélkül és nem kételkedem benned. Ez egy nagyon fontos pont: amikor a bűneinkkel Isten elé megyünk, amikor Isten megítél valamiért, akkor sosem azért teszi, mert megkérdőjelezi a hűségünket, vagy a létjogosultságunkat. Pontosan tudja, hogy alapvetően hűtlenek tudunk lenni, de ezzel együtt fogad el és vár haza minket magához.
3. A feladat. Timóteus számára a feladat a jelenben nem az, hogy emlékezzen a szellemi örökségre és megerősítést kapjon, hanem hogy cselekedjen. „Gerjeszd fel!” – szólítja fel az apostol. Emlékezteti őt megajándékozottságára általában és konkrétan is: Isten kegyelmi ajándékokkal látta el őt a szolgálata betöltéséhez. A felgerjesztés folyamatos szükség: a tüzet éleszteni, táplálni kell! Az ilyen bonyolult és nehéz helyzetekben, mint amilyen a mostani, az a feladata, hogy gyűjtsön erőt Isten korábbi elhívásából és a szolgálatra való felkészítéséből. A kegyelmi ajándék a Lélek jelenlétébe ágyazott különleges eszköz, ajándékok a szolgálatra! „Használd az ajándékot!” – szólítja fel az apostol Timóteust.
De mik a kegyelmi ajándékok? “Olyan rendkívüli erők/erőmegnyilvánulások, amelyek bizonyos keresztyéneket jellemeznek, és amelyek felvértezik őket a Krisztus egyházában való szolgálatra: ezek elnyerése az isteni kegyelem erejére vezethető vissza, amely ezen személyek lelkében a Szentlélek által munkálkodik.” Ezt olvashatjuk az 1Kor 12, 11-ben: “De mindezt egy és ugyanaz a Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja.” A kegyelmi ajándékok használatában pedig az elsődleges elv a szeretet.
„Pál felsorolása kilenc ajándékot említ, amit három csoportba oszthatunk. A cselekvéssel összefüggő lelki ajándékok: hit, gyógyítás, csodatévő erők. A Szentlélek ereje mutatkozik meg abban, amikor valakinek egy konkrét helyzetre, eseményre nézve hit ill. bizonyosság adatik. Például amikor nem tudjuk, hogy belekezdjünk egy építkezésbe, mert nincs elég pénz, de egy valaki, vagy a közösség bizonyosságot kap Istentől, hogy lesz elég, kezdjék el. A gyógyítás ajándéka az, hogy valakinek az imádságára emberek egészsége helyreáll. A másik csoport az ismerettel összefüggő ajándékok: a lelkek megkülönböztetése, az ismeret beszéde, a bölcsesség beszéde. Gondoljunk Jézusra, amikor felismerte, hogy miről súgdolóznak az ellenfelei, vagy amikor álságos kérdéseikre olyan választ adott, ami elnémította őket. A harmadik csoportba a szóval, beszéddel összefüggő karizmák tartoznak: prófécia, nyelvekenszólás, nyelvek magyarázata.”
Krisztus követőjeként az egész életünk szolgálat, a munkánk, a magánéletünk, minden, amit teszünk, Isten dicsőségét szolgálhatja. Megszólítom most azokat, akik konkrét szolgálatot végeznek a gyülekezeti közösségben, vagy akár azon kívül is. Tárd fel Isten előtt, hol tartasz most a szolgálatban, a vezetésben? Milyen örömök, fájdalmak, nehézségek vannak benned? Van-e olyan ajándék, amit Istentől kaptál és nem használod mostanában? Van-e esetleg olyan ígéret, bátorítás, aminek megkopott az ereje, amit nehéz elhinned most? Kérdd Istent, hogy újítson, erősítsen meg az új évre, a szolgálatokra nézve is! Az is lehet, hogy kaptál ajándékot Istentől, amit használni kellene? Mit tehetsz azért, hogy azt felgerjeszd?
4. A hitvallás. Az apostol emlékezteti lelki gyermekét: nem a félelemnek lelkét adta nekünk Isten. A „lélek” értelmezése itt ezt jelenti: „…dolgok, amiket a Lélek végez az emberi lelkekkel és azokon keresztül.” Az eredeti görög kifejezés (félelem lelke) jelentésárnyalata a gyávaság, félénkség. Ehelyett a józanság és önfegyelem az, amire Isten hív. Erő, szeretet, józanság (önfegyelem): mindezeket a Szentlélek munkája, de az embernek oda kell erre szánnia magát és meg kell tennie, amire Isten indítja. A fenti gondolatmenet végére jut el ide: a kegyelmes, irgalmas Isten, a békesség Istene, aki ennyi mindennel megajándékozott, Ő erőt, szeretet, józanságot munkál, ezt formálja ki bennünk, erre emlékeztethetjük magunkat.
Mit tegyünk hát? Végigjárva ezt az utat álljunk ma Istenünk elé és megvallva nélküle való elveszettségünket adjunk hálát az Ő ajándékaiért, kegyelméért! Emlékezzünk arra, amit már elvégzett bennünk! És tegyük meg ma az első lépést! Kezdjük használni a Tőle kapott kegyelmi ajándékokat! Ha úgy érezzük, nem kaptunk, kérjük Tőle: Urunk, adj nekünk ajándékot, amivel építhetjük Krisztus testét! És kérjünk mindehhez Istentől jövő szeretetet, ami a legfontosabb minden ajándékhoz és Krisztus hirdetéséhez. Imádkozzunk együtt, hogy a félelem lelke helyett az erő, szeretet, józanság járjon át bennünket. Meg is nevezhetjük akár, mi az, amitől féltek, amire nézve megjelenik ez a tétovázás, gyávaság, miben lenne szükség több önfegyelemre Krisztus kegyelméből táplálkozva, rá bízva magunkat. Legyetek erősek és bátrak! Mert az Úr harcol értetek! Ámen!

Kedves Testvérek!
Mit lehet mondani ennek az évnek a végén…? Az összegzés, a visszatekintés különösen nehéz akkor, amikor ennyire nehéz évet tudhatunk magunk mögött. Lehetnek közöttünk olyanok, akik valóban őszintén adnak hálát, mert Isten megoltalmazta az életüket, megsegítette őket és átélhették az Isten szabadítását. És a spektrum másik végén is lehetünk: akik veszítettek nagyon sok mindent, akár valakit konkrétan. Lemondás, újratervezés, bizonytalanságok, ugyanakkor egy nagyon érdekes állapot jellemezte ezt az évet: kiléphettünk a megszokott mókuskerékből, máshogy tekinthettünk rá az életünkre. Más módon működtünk, le kellett lassulni bizonyos értelemben. De ne álljunk meg a számadásnál: mi történt velünk, hanem jussunk el a lelki történésekig: milyen utat jártunk be 2020-ban lelki értelemben, a gyülekezeti közösségben? Ezzel az Igével indultunk el a 2020-as évbe: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” (Mt 6, 33) Nem is sejtettük, hogy mit fog ez jelenteni erre az évre nézve? Az igehirdető megkérdezte: nem tudjuk mi vár ránk ebben az évben. Egészen új dolgokkal is fogunk találkozni. Beszélt arról, hogy mennyire nehéz lesz átélni, ha Isten máshogy intéz dolgokat, mint szeretnénk. „Isten tervez” – állt az igehirdetés címében. Ilyen dolgok hangzottak el: „Fel kell tennünk a kérdést: 2020-ban vajon lesz munkám? Miért kell aggódnom, amiről még nem is tudok? Túléljük-e a krízisünket ebben az évben? (…) Egzisztenciális szükségleteinket Istentől várhatjuk. Ha a biztonságunk bármi veszélyezteti, aggódni kezdünk és csak azt soroljuk: mi lesz majd, ha… amikor pedig aggódunk, Jézus odalép hozzánk és az evangéliumot hirdeti a számunkra: Isten országát keressétek! És minden ráadásul megadatik nektek… mert én adom meg nektek, ami csak kell… Jézus nem tervezésre, megvalósításra hív, hanem keresésre.” A tervezés és önmegvalósítás útja helyett Isten országának keresésére buzdított az igehirdető. Megborzong az ember visszatekintve, mekkora súlya van ennek visszatekintve… Az év elején még javában tartott az igehirdetés sorozat arról, mit jelent Krisztus szeretetében meggyökerezve és megalapozva élni? Ennek a jelentőségét sem láttuk akkor még: erről szóltak hónapok óta az igehirdetések, amikor érkezett a krízis és megváltozott minden. A gyülekezetünkre nézve hálaadás lehet bennünk, mert Isten megőrzött minket, sőt megengedte, hogy növekedhessünk, életet munkált közöttünk. A házicsoportokat szeretném kiemelni: nagyon hálásak vagyunk Istennek, amiért megengedte, hogy a csoportjainkban történhessen az az odafigyelés, amire különösen nagy szükség volt a bezártság idején. Hálásak lehetünk visszatekintve a gyülekezet szolgáló közösségéért, akik jelen voltak és akikkel együtt hordozhattuk a közösséget.
Egy olyan Ige van most előttünk, amibe beletekintve nemcsak magunkra ismerhetünk, hanem sokakra, akiket hasonlóan érintett ez az év, sőt, általánosan az emberre, aki Isten nélkül céltalan, magányos és elveszett. S közben felragyog benne az örökkéveló, szerető Isten kegyelme, ami az életünket megtartja, amiért ma is hálát adhatunk.
I. A magány, a múlandóság és az elveszettség képei: 1-12
A zsoltár írója nincstelennek nevezi magát, olyan embernek, mint akinek vagy tényleg nincs semmije, vagy bár sok mindene van, rádöbben arra, hogy valójában semmit nem tud megtartani. Az idő, a tárgyak, a kapcsolatok, a sikerek, lehetőségek: minden, mint a homok, kifolyik a kezei közül. A múlandóságára ráébredő ember érezheti így magát: nincstelen. Mert nincs, amit meg tudna őrizni.
Kiáltás. Ez az ember kiönti panaszát az Úr előtt. És milyen jól teszi, hogy Isten elé viszi mindezt. Az Ő jelenlétébe viszi, elé tárja a panaszt, a fájdalmat, a nehézséget. Kiált és Isten jelenlétébe hozza fájdalmas valóságát, az irrealitását, szenvedését, könnyeit és elkeseredettségét.
„Ne rejtsd el előlem orcádat, ha szorult helyzetben vagyok! Fordítsd felém füledet, ha kiáltok, siess, hallgass meg engem!” – mondja Istennek. Az örökkévaló Istenhez fordul a teremtmény, akinek sietős a dolog, aki, mivel az élete múlandó, nem „ér rá” sokáig várni Isten beavatkozására, mert letelik a földi életének ideje.
„…siess, mert elmúlok… - „nincs időm” – telik az időm, Istenem!” – kiált fel fájdalmasan.
Bizonyára tudunk kapcsolódni ehhez az imádsághoz, átéltük mi magunk is, hogy mennyire tehetetlen állapot is ez és egyedül a cselekvő Istenben reménykedhetünk ilyenkor.
Állapot. Nagyon szemléletes képekkel írja le állapotát a zsoltáros: elmúlnak napjaim, mint a füst, izzanak csontjaim, mint a parázs, csontomra száradt a hús, étvágytalanság, álmatlanság, egyedüllét, magány, kongó üresség… Közben az ellenség is feltűnik, a bántalmazás és üldözés képei bontakoznak ki előttünk. Megjelenik a gyász s végül a múlandóság újabb képe: „Napjaim olyanok, mint a megnyúlt árnyék, én pedig elszáradok, mint a fű.” A megnyúlt árnyék az éjszaka közeledését jelzi, ami a teljes elveszettség, homályba süppedés veszélyét, a halált jelenti.
Nem tudom, miben tudsz ehhez kapcsolódni, de most Isten színe előtt lehetünk őszinték és megvallhatjuk azt, ha az elmúlt évben eljutottunk bármelyik állapotig. Mert az őszinte állapot megosztása, a valóság felvállalása nagyon fontos ahhoz, hogy Isten segítségét megtapasztalhassuk.
Okok.
Foglalkozik a zsoltáros az okokkal is: miért történhetett mindez. Megjelennek egyrészt a körülmények, a külső tényezők, mint például az ellenség, mégis, a legmeghatározóbb Isten haragja, büntetése büntetése.
Isten haragszik: fölemelt és eldobott… - olvashatjuk. Nagyon könnyedén lesöpri ezt a mai ember: ugyan már, hagyjuk ezt a büntető istenképet az Ószövetségben, Isten szeret és elfogad…
Pedig jó lenne, ha akár itt és most őszintén beleengednénk magunkat ebbe: Istennek van haragja, van büntetése. Krisztus valóban elhordozta a bűneink büntetését és Isten haragját, de ettől még vannak például következményei a bűneinknek, amiket hordozni kell. A világjárvány kellős közepén nem intézhetjük el sem annyival ezt a kérdést: nem, Isten biztosan nem haragszik – sem annyival: az egész járvány és minden baj Isten büntetése, hogy jól megleckéztesse az embert. Sokkal inkább alázattal fordulhatunk Istenünkhöz: Uram, könyörülj rajtunk! Nem érthetjük teljesen az összefüggéseket, ezért bűnbánattal járulunk eléd és kiáltunk: irgalmazz nekünk, Istenünk!
II. Hitvallás és segítségül hívás: 13-23
DE! A zsoltár azonban nem áll meg itt. Megjelenik a „fordító „de”, ami gyakran szerepel a zsoltárokban: de Isten hatalmas, Isten az Úr, Ő irgalmas, Ő cselekszik és nem felejti el szövetségét, nem felejti el a népét.
Mindez hitvallás és reménység. A reménység arra nézve, hogy Isten cselekszik. A szép, hogy a zsoltár az egyéni panaszból közösségi énekké és kiáltássá változik. Megjelenik a nép panasza: ideje könyörülni Istennek! Az egyéni életbe való beavatkozás a nép életébe való beavatkozássá szélesedik. Ezt nagyon meg kellene tanulnunk, mert mi sajnos legtöbbször megállunk az egyéni kéréseknél, szükségeknél. Itt pedig azt látjuk: tovább megy és nem tudja a zsoltáros magát nem a nép részeként értelmezni és látni.
Az imádságban érdekes ritmusa rajzolódik ki. Egy hitvallási tétel mellé egy kiáltás kapcsolódik:
A közösségi kiáltás végül abba az okban találja meg a reménységet, hogy Isten ha megszabadítja a népét, az bizonyság lesz minden nép számára. Tulajdonképpen ezzel visszatalál Izrael alap identitásához és küldetéséhez, kiválasztottságának okához, amit annyiszor elfelejtett története során: „Meg kell ezt írni a jövő nemzedéknek, hogy dicsérje az Urat az újjáteremtett nép. 20 Mert letekintett az Úr a szent magasságból, lenézett a mennyből a földre, 21 hogy meghallja a foglyok sóhajtását, és megszabadítsa a halálraítélteket. 22 Hirdessék az Úr nevét a Sionon, és dicséretét Jeruzsálemben, 23 amikor összegyűlnek a népek és országok, hogy az Urat tiszteljék.”
A hitvallásunk és reménységünk kiterjedhet-e, Isten nép, gazdagréti gyülekezet, itt és most nem csak magunkra, a személyes életünkre, de a gyülekezetünkre, sőt, református anyaszentegyházunkra is? Sőt azon túl is, minden keresztyén testvérünkre: Isten szabadítása mutatkozzon meg rajtunk, köztünk, általunk, hogy meglássa a világ Isten hatalmas munkáját?!
III. A megmaradás útja: 24-29
Végül az a kérdés van velünk: mi a megmaradás útja? Az őszinte helyzetfeltárás, a hitvallás és közösségi reménység után a zsoltáros visszatér a saját nehéz állapotához. És ennek nagy jelentősége van. Megmaradásunk a megtörtségünk, Istenre szorultságunk felismerésében rejlik. Ezt valljuk meg most az úrvacsorában is. Isten tud megtartani, nála van az idő, Ő tud minket megtartani, Ő tud megőrizni és majd az örök életbe vinni.
A zsoltáros, bár a helyzete nem túl fényes, mégis nem a halált kívánja (bár minden oka meglenne rá), hanem mégis az életet választja! „Adj éveket…!” – kiáltja. „A megmaradás Benned van! Teremtő Isten, adj megmaradást a múlandóságban, és mi dicsérjük a Te nevedet!”
Befejezés. Lehet ez a mi imádságunk is, bejárhatjuk a zsoltáros útját. Vezethet minket is hálaadásra. Válaszd ma az életet! Ő választott téged Krisztusban! Ragadd meg a kegyelmét, bízd rá az életedet, bízzuk rá a következő évünket, családunkat, gyülekezetünket, népünket, világunkat! Ámen!
(Thoma László)