Thoma László

Kedves Testvérek!
„Miért van szükség a gyűrűre?” Ez a kérdés forgott bennem, mikor évekkel ezelőtt elkövettem azt a hibát, hogy a nagy klasszikus trilógiát valamiért a második résznél kezdtem el nézni. Izgalmas volt és szép és grandiózus, átjött az üzenet, csak nem értettem, mire ez a nagy felhajtás a gyűrű körül?
Enélkül az ismeret nélkül jóval nehezebben érthető maga a történet. Dramaturgiai szempontból nem rossz ötlet nem a legelején feltárni az alapkonfliktust, alapkérdést, minden esetre a megértést jelentősen megnehezíti a dolog. A Galata levél „gyűrű kérdését” fontos értenünk ahhoz, hogy jól értsük magát a levelet és az itt kibontakozó konfliktust. A „gyűrű” ebben a történetben a megigazulás. Maga a szó is kihívás egy mai embernek… Szóval a megigazulás, ami azt jelenti, hogy hogyan lehetek igaz, azaz tiszta Isten előtt? Hogyan tudok megfelelni az Ő standardjainak? A történet vége szempontjából érdekes ugye ez a kérdés: a végén mi alapján fogja azt mondani, hogy az életemet jól csináltam, a jó utat választottam, bejártam az utat, amit rám bízott és ember voltam. Igazán ember. Amilyennek Ő akart látni, amiért Ő teremtett. Még a nem hívő emberekben is ott van: a végén mindenki megkapja méltó jutalmát vagy büntetését. Végül majd lesz valamilyen igazságszolgáltatás. Vagy karma. Vagy valami ilyesmi. Itt van tehát előttünk a megigazulás, mint kérdés és ma kivételesen két pontban szeretnék erről beszélni nektek.
I. FÉLELEM
A fent említett kérdéshez, a megigazuláshoz nagyon sok félelem kapcsolódhat. Hiszen ki ne félne egy olyan bírótól, vagy vizsgáztatótól, ellenőrtől, audit vezetőtől, aki tényleg mindent átlát, és nem lehet előtte kimagyarázni semmit. Az előbb említett szerepekhez kapcsolódó helyzetek legtöbbjében ez történik: megpróbáljuk megmagyarázni, eladni, hogy mit miért tettünk vagy sem és hogy nem is úgy gondoljuk… megpróbáljuk a látszatot fenntartani. Nos, jól gondolja, aki fél Istennel kapcsolatban: nem lehet előtte semmit elrejteni. Nagyon meg kell neki felelni. És ez elég félelmetes. A törvény, amit Isten azért adott, hogy megmutassa, mi a jó és mi a rossz, a bűn hatalma és ereje miatt így vált ilyen fenyegető dologgá. A betartása mégis így lett hihetetlen fontossá, beidegződéssé azok számára is, akik már keresztyének lettek.
A galáciai tévtanítás megértése nagyon fontos, mert a működés ma is fellelhető. Nem gonosz emberekről van itt szó (hiszen mindenki képes gonosznak is lenni), hanem olyanokról, akik félnek és akik félelemből cselekszenek. Ezt a működést leplezi itt le Pál: egy helyzetet említ, amikor Péter félelemből dönt és cselekszik, és önellentmondásba kerül, nyilvánosan kellemetlen helyzetbe.
Péter antiókhiai látogatását, egy ottani konfliktushelyzetet, ami leképezi ennek a kérdésnek a nehézségét és talán fel is szabadít: még a „nagyok”, a legközelebb állók sem tévedhetetlenek, vétkeznek, nehezen állnak meg az igazságban. Az emberi oldal, a bűnös természet, a félelmek, a látszatra törekvés, mint bűn mutatkozik itt meg. Mindeközben nem azért hangzik ez el, hogy Pétert becsmérelje, hanem hogy megmutassa: mindenkinek szüksége van megtérésre, az evangéliumra, a változásra és erre hívhatjuk egymást, fontos az igazságban járás, a feddés is, ha megfelelő motivációból fakad, és megfelelő formában történik.
Pál kimondja a textusban, hogy a törvény által, a törvény megtartása révén nem igazul meg senki, nem üdvözülhet, nem tud megállni Isten előtt. Mert nem képes rá a bűn miatt.
Sokan ezért nem akarnak keresztyének lenni, és ezt tartják a legvisszataszítóbbnak: a vallás egy félelemvezérelt élet. Félek az isteni büntetéstől, ezért megpróbálok nagyon jó ember lenni és közben szűkölök, mint egy megvert és fázó kiskutya, hogy a jóisten mégse büntessen meg, ha lehet, annyira.
Fordítsuk most magunk felé kicsit ezt a kérdést:
Mik a mi félelem motivációink, amikor abból cselekszünk:
Nem akarok most könnyen és hirtelen feloldást adni ebből, hanem inkább inkább annak a valóságába hívni titeket, hogy a félelem iszonyatosan nagy erő. Ami motivál és tudattalanul is befolyásol. Még maga Péter is félt, aki azért elég nagy ember volt és elég sok mindent látott közelről is.
II. SZERETET
Mi tehát akkor a megoldás? Hogyan lehet mindebből kikerülni?
Kínálná magát a helyzet, hogy azt mondjam: „Ne félj” – te pedig azt mondhatnád: köszönöm szépen, ez eddig nem jutott eszembe…
A helyzet, hogy az Ige alapján, ami ma előttünk van, nincs más út, mint szembenézni a félelemmel, szembe menni és meghalni. Ezt olvastuk: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.”
Két dolog jut eszembe erről: Az egyik a „kilövés” kifejezés. Egy jóbarátom szokta mondani ilyen Igéknél, hogy na, a lelkészek már megint elszálltak és kilőttek az „űrbe” – mennyire elrugaszkodott és elszállt dolog ez, amit itt olvasunk és hangsúlyozni próbálunk. A másik, hogy a szóhasználat kicsit ijesztő lehet az emberrel foglalkozó hivatások számára. Kicsit olyan, mint egy kezdődő vagy már javában kibontakozó személyiségzavar: nem én élek, hanem bennem valaki más. És én már meghaltam amúgy és nem is én élek.
Azt hiszem, nehéz is ebből jól kijönni, de azért van egy út.
Az Ige megértése és a félelemmel való megküzdés, sőt a megigazulás útja nem más, mint a szeretet.
Ezt az Igét, a 20. verset, ami talán az egész Galata levél szíve, innen érthetjük és ragadhatjuk meg:
Krisztus szeretett engem és önmagát adta értem. Az evangélium szíve, a Jn 3, 16 üzenete: hogy Ő úgy szeret! Akkor is, ha ellentmondásos, vagy nem érthető elsőre, de ez a lényeg: Ő NAGYON SZERET TÉGED. Ezt szeretném elmondani újra és újra. Azért kell, mert nehezen befogadható és egy csomó további kérdést felvet, de ez a legfontosabb tudás és az út: Ő SZERET. TÉGED.
Ez pedig nem egy érzés vagy egy pillanatnyi lelkesedés, hanem cselekvő szeretet. Ő kifizette érted is az árat Istennek, a bűneid büntetésének árát a váltsághalálával és így nem kell félned már Istentől és attól, hogy ha nem teszel meg mindent, akkor neked annyi…
Az a helyzet jut eszembe, amikor egy vidéki gyülekezetben családi napon voltunk. Egész nap egy nagy kültéri rendezvénysátorban ment a dicsőítés, a tanítások, bizonyságtételek, főzés, nagyon jó kis együttlét volt. Kivonult néhány árus, büfés is. A büfében a lelkész egyik gyermeke elkezdett üdítőt és édességeket vásárolni, azaz hitelre venni, mondván, hogy az apukája majd ki fogja fizetni. Ahogy aztán a nap telt, egyre többet kért, adott néha másnak is, de ő maga is falt és halmozta a dolgokat. Ahogy utólag elmondta, egyre nőtt benne a szorongás is, hogy mi lesz, ha kiderül, vagy ha az apja nem fogja kifizetni, hogy fogja őt megbüntetni. De nem tudott leállni, mert annyi mindent kívánt meg. A nap vége felé egyre fokozódott a feszültség és úgy kerülte az apját, ahogy lehetett. Aztán estefelé az elpakolásnál odahívta magához az apja, megölelte és azt mondta: minden rendezve van. Időközben megtudta ugyanis a helyzetet és kifizette a tartozást. A gyermeket pedig nem megbüntette ezért, hanem rendezte azt, amire a gyermek nyilván nem volt képes.
Krisztus tehát szeret. És tudjátok, ez a szeretet az abszurd, nemcsak az, hogy bennünk él. De hittel elfogadhatjuk ezt a szeretetet és igent mondhatunk rá akár először vagy újra. Mert benne vagyunk mi magunk is a történetben. Meg kell halnunk a saját erőfeszítéseinkből való megfelelésnek Isten előtt, le kell leplezzük a félelmeinket Istenünk előtt. Keresztre kell feszíteni, azaz nemet mondani mindarra, ami elválaszt Istentől, a másik embertől és magunktól.
Leginkább pedig azt jelenti, hogy nemet mondunk az élet görcsös megtartására. Nem tudjuk irányítani.
Ma döntést hozhatunk, hogy ezt az életet az Isten Fiába vetett hitben akarom élni. Hozzá tartozom. Az Övé vagyok. Ember vagyok – testben élek – benne élek. Kettős állampolgár vagyok: egy egység, egy ember, de már Krisztusban Istené, a menny az otthonunk, miközben hálával éljük e földi életet, bejárva az utat, amit nekünk szánt az Isten.
A kegyelemből táplálkozó élet szabad, a Krisztus szeretetéből táplálkozó élet gyógyuló és gyógyító mások számára is. El tudja hordozni a félelmeket is. Nem kell azt mondani, hogy már egyáltalán nincs ott. Hanem Krisztusban, a benne való hitben el tudja fogadni a valóságot. Azért, mert rátalált a forrásra, Isten valóságos szeretetére. Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek! Konfirmációi ünnepi istentiszteletre érkezett Gyülekezet!
Isten hozott Titeket itthon! Komolyan mondom, nem viccelek. Akkor is, ha van, akinek ez most nehezen érthető, vagy furcsa. „Te lehet, hogy itthon vagy, hiszen itt laksz.” – mondhatjátok. De nem ebben az értelemben mondtam ezt. Akkor is, ha így érzel, akkor is, ha most nagyon nem. Tedd fel magadnak a kérdést: hol vagy otthon? Mit jelent számodra hazaérkezni? Az álmaidban hová mész haza? Hol áraszt el az az érzés: itt nem kell semmilyennek lennem, itt van az otthonom. Tudom, sejtem, hogy sokaknak ez nem egy kellemes kérdés. Mert már nincs meg a szülői ház, ahová haza lehet menni, vagy sosem volt olyan hely igazán, ahol otthon lehet lenni. Otthon az a hely, ahol megerősítenek, ahol mellém állnak, ahol akkor is szeretnek, ha hibázom, vagy ha nem vagyok tökéletes. A hely, ahol számíthatunk egymásra. Más gyermekként benne lenni és más felnőttként ott lenni. A keresztyén gyülekezet, a közösség a hely, ahol otthon lehetsz, ahová megérkezhetsz, ami Isten szeretetének, elfogadásának a helye. A forrás, ahová mind vágyakozunk. Mindez pedig nem hangulat, nem pusztán élmény vagy érzés. Hanem a hazatalálás valósága. Isten a mennyei Atyánk, mi pedig az Ő felnőtt gyermekei lehetünk. Ebben akar ma megerősíteni minket a mi Urunk. Konfirmáció van, konfirmációt készít, de nem csak a konfirmandusokét. Hanem mindenkiét, aki ma segítségül hívja az Ő nevét.
1. „Itt van a szülőhazája…”
A felolvasott zsoltárban felragyog előttünk Isten kiválasztó munkája, szeretete, ahogy kiválasztotta az Ő népét, az Ószövetségben kiválasztotta Izrael népét, hogy rajtuk keresztül mutassa meg az Ő nagyságát, hatalmát és szeretetét. A nép lakóhelyének központja Jeruzsálem, annak a középpontja pedig a Sion-hegye, a templom hegye. Isten jelenléte „összpontosul” erre a helyre, és válik konkrétan is Isten jelenlétének legsűrűbb helyévé az Ószövetség lapjain. Ebben a zsoltárban a különleges, hogy miközben Sionról beszél, ami Isten választott helye, ezt a helyet mégis egyetemes távlatokba helyezi. Nem a kizárólagosságon van a hangsúly, hanem azon, hogy Isten terve, hogy Nála otthon lehessen minden nép. Kiválasztja Siont, felemeli azt a helyet, lakóhelyének nevezi, de aztán kitágítja a kereteket. Mert ez a kiválasztás is azért történik, hogy másokra is kiáradhasson Isten áldása. Kikről van itt szó, akikre gondol Isten? Azt látjuk, hogy Isten határokat hág át. Nagyhatalmak, szomszédok, akik nagyon ellentétesek voltak kulturálisan, egymást nem feltétlen kedvelők, távoliak és egymáshoz közel lévők is így állnak előttünk: Isten hegyén, a Sionon, Isten jelenlétének sűrűjében otthon lehetnek. Ismerik Istent, hozzá tartoznak. Sőt, szülőhazájuknak mondhatják Siont. És ez nem költői kép, hanem Isten terve, annak a valósága, amit Isten tervez és véghez is visz. Azt látjuk itt, hogy mindez emberileg lehetetlen, de Istennek ez a terve: az emberi identitás és származás felett álló összetartozás. Egy erősebb identitás, mint a legerősebb lehetséges emberi, a származás és a kulturális gyökerek. Az Ige arra mutat, hogy Isten terve, hogy minden népet egyformán szeret és fontosnak tart és összekapcsol, testvérré tesz. Akivel egy a szülőhazánk, azzal testvérek vagyunk. És ez nem az erőltetett emberi testvériség, hanem az Isten terve és szándéka. Isten számba veszi, számon tartja a népeket és Ő mondja róluk: itt van a szülőhazájuk. Azaz itthon vannak. Hozzám tartoznak. Én vagyok az Atyjuk. Tudok róluk. Nem feledem őket. Nagy dolog ez, testvéreim, itt és most a számunkra is. Istenünk ezért küldte el a Fiát, Jézust, így tett bennünket eggyé. Isten országa – ezt a képet használja az Újszövetség Istennek erre az összegyűjtő, eggyé tevő szándékára.
És hiszem, hogy ez ma is Isten szándéka. Ebben akar megerősíteni most minket, konfirmációi ünnepi gyülekezet. Ő hív magához. Az egészséges keresztyén közösség, hasonlóan az ószövetségi kép sokféleségéhez, roppant heterogén. Ezért imádkozom én magam is, hogy lehessünk Isten összegyűjtő tervére és valóságára mutatók és lehessen otthon nálunk mindenféle nép, mindenféle szülőhazájú ember, mindenféle társadalmi státuszú és helyzetű ember, akár az országunkon belülről is. Fel is sorolhatnám az összes tájegységet, népcsoportot, kisebbséget: békésiek, borsodiak, rácok, szabolcsiak, dunántúliak, jászok, zsidók, romák, kunok, tótok, svábok, és sorolhatnám végig. Legyenek otthon nálunk fővárosiak, vidékiek, határontúliak, akárhonnan is érkezők, és sorolhatnám az összes nemzetiséget, akár a környező országokból. És lehet, megakadsz ezen a ponton, és ha őszinte vagy, kimondod: nem mindenkivel szeretnél egy gyülekezeti közösségbe tartozni. Isten terve pedig ez: minden népet összehív. Ő hív mindeneket és szülőhazájukká teszi Siont, az Ő szabadításának helyét. A gyülekezeti közösségünk lehet egy ilyen hely: sokfelől hazaérkezők közössége.
2. „A Felséges szilárdítja meg”
De mi tart egybe egy ilyen sokszínű közösséget? A túlságosan heterogén közösségek veszélye, hogy nem válik igazán eggyé, töredezett lesz, klikkesedik, ahogy például ez a korinthusi gyülekezettel is történt az apostoli korban. Igen az emberi sokféleséget, sokszínűséget még maga Sion sem bírja ki, ha nem a Felséges szilárdítja meg. Ő adja a stabilitását, a szilárdságát. Az a közösség, amely a saját erejében bízik, egy vezető személyének magával ragadó erejében, az egy-egy generációra, néhány évre megmaradhat, de marad fenn tartósan. Illetve könnyen belterjessé válik. A keresztyén közösséget, minket is Ő tart, rá épülünk, Ő tart minket össze. Nem egy lelkész személye, nem egy „pótapa” vagy egy „pótanya”, akit találunk magunknak akár. Nem is más hatalom: egyedül Isten, a mindenható és Fenséges Úr. Isten szilárdítja meg. Isten erősíti meg.
Kedves konfirmandusok: Ő tart meg az úton. Kedves Gyülekezet: Ő szilárdítja meg a hitünket, Ő adja a megmaradást. Ő ad stabil identitást: nem egy személy, akitől függ, vagy egy-két közös ellenség, akit gyűlölhetünk kedvünkre. Ezt azért fontos tudnunk, erre azért kell emlékeznünk, mert hajlamos az ember emberekre építeni és emberektől várni azt, amit csak Isten adhat meg. Ma jöjjünk hozzá és kérjük Tőle: taníts egyedül benned bízni és végső értelemben csak a te hatalmadban reménykedni, Uram!
Biztonságot és bizonyosságot is ad ez ugyanakkor: Isten tartja, Ő őrzi meg. Így áll ez a Heidelbergi kátéban:
54. Kérdés: Mit hiszel a közönséges keresztyén Anyaszentegyházról?
Felelet: Hiszem, hogy az Isten Fia, világ kezdetétől fogva világ végezetéig, az egész emberi nemzetségből, Szentlelke és Igéje által, magának az igaz hitben megegyező, örökéletre elválasztott sereget gyűjt, azt oltalmazza és megtartja; és hiszem, hogy ennek a seregnek én is élő tagja vagyok, és mindörökké az maradok.
3. „Öröm” – körtánc…
3.1. Térjünk vissza végül az otthon képéhez. Pontosan tudjuk, hogy az otthon mennyire összetett és nem feltétlenül pozitív dolog. Lojálisak vagyunk a sajátjainkhoz, utólag az őseinkhez is. De valójában nagyon sok sérülést szerzünk mindannyian otthon. Vannak közöttünk, akiknek kifejezetten fájdalmas és mérgező volt az otthon, ahol felnőttek, vagy akár ahol most élnek. Vannak, akik biztonságos, szerető közegben nőttek fel. De vannak, akik átélték, hogy félniük kell otthon, hogy veszélyben vannak vagy épp megfagynak a távolságtartás és szeretetlenség legkörében. Vannak közöttünk, akiket súlyosan bántalmaztak, megaláztak az otthonukban, ahol biztonságot, elfogadást és szeretetet kellett volna, hogy kapjanak.
Az evangélium, hogy mindezt a fájdalmat, a sebeket, amik ebből fakadnak, hozhatjuk Istenünk elé. És feltárhatjuk előtte: Uram, ez történt. Nem szabadott volna megtörténnie, de így történt…
Az itt és mostban pedig, Isten házában, a gyülekezet közösségében hirdetem számodra az evangéliumot: van szabadítás, megbocsátás. Krisztusban lelhetsz gyógyulást és szabadítást, hogy tudj megbocsátani, elengedni és gyógyulni abból, amiben sebződtél. Hitünk és tapasztalatunk is, hogy Isten ma is gyógyít és ezeket a sebeket is gyógyítja. Hívjuk, hogy tegye ma is, közöttünk is!
De hirdetem neked az evangéliumot akkor is, ha te sebeztél, ha azon az oldalon állsz, aki okozta a sebeket. Ne fuss el ettől, ne magyarázkodja, ne hibáztass senkit, csak lépj oda ma Jézushoz, akinél van a bocsánat és mondd ki neki: „Uram, vétkeztem. Kérlek, bocsáss meg!” Van bűnbocsánat, van megoldás, van gyógyulás és lehet helyreállni!
Hirdetem neked az evangéliumot akkor is, ha a lelki otthonban, a gyülekezetben kaptál sebeket. Ha ott bántottak, ha ott éltek vissza a bizalmaddal, ha ott vetettek meg, ahol a legkevésbé kellett volna ennek megtörténnie. Jézusban van erre is a bocsánat s a lehetőség rá nézve bocsánatot kérni egymástól és kiengesztelődni.
És hirdetem az evangéliumot akkor is a számodra, ha azt élted meg: az Isten sebzett meg. Ha csapás ért, veszteség, vagy bármilyen helyrehozhatatlannak tűnő dolog: kimondhatod felé, hogy haragszol rá és nem érted őt és bármilyen nehéz is, de kérhetsz és kaphatsz is tőle szabadítást, gyógyulást. Isten meg akar erősíteni mindannyiunkat: a létünkben!
3.2. Aki átélte a bűn és elveszettség valóságát, átéli a szabadítás valóságát. Átélheti ezt: hazaértem. Itthon lehetek. Hazataláltam. Megtaláltam a forrást. Ez a forrás: a szabadítás forrása. A megbékélés forrása. A szeretet forrása, mert Isten szeretet. És úgy teszi ezt, ahogy senki más.
Ebből fakad fel az öröm. A szabadítás öröme. Ebből lesz a tánc. Ami nem szóló, nem páros forma, hanem körtánc. Örömtánc. Egymásba karolva, egymás szemébe nézve. Mint az úrvacsorában. Egymásért hálát adva, egymásban gyönyörködve, egymással összenevetve, egymást elfogadva, egymás létében örvendezve. Ez a gyülekezeti közösség. Nem azért lehetsz itthon, mert ez egy szuper hely, egy ideális otthon. Sokkal inkább reális. Mindenféle emberekkel, akik össze tudnak kapaszkodni és ugyanabból a szabadításból merítenek.
Ez a forrás pedig nem fogy ki. Ezt mondta Jézus: „Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (Jn 4, 14) Jöjjetek hát, kérjük ezt az élő vizet! Fogadjuk el a szabadítást! Lépjünk be a körtáncba! Bízzuk rá magunkat a mi Urunkra és Istenünkre! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Mit kezdünk 2021 szeptemberében, Magyarországon, a mi valóságunkban egy olyan zsoltárral, egy énekkel, ami nem kevesebbet kér, mint az egész világot szólítja meg és buzdítja arra, hogy dicsérje, magasztalja, áldja Istent, aki az alkotó, a teremtő, aki jó és örökké hűséges? Mit kezdünk ezzel az énekkel, amire az Újszövetség is több helyen utal (Ef 2, 10; Fil 4,4-7; Kol 3, 16-17, ApCsel 14, 15-17)?
Lehet, egyszerűbb dolognak tűnik embert küldeni a Marsra, vagy szondát küldeni a legközelebbi naprendszerbe, mint kapcsolódni ehhez. Mert távoli, vagy talán túlságosan közeli.
Mit értek ezalatt? Távoli lehet azért, mert idegen, a nyelvezet, a tartalom nem az, amiben élünk. Többé, vagy kevésbé nem érthető, nem életszerű. Túl közeli azért, mert kapásból rávághatjuk: igen, ebben élek. Isten jó, Őt szolgálom és nekem ez nagyon jó. Többnyire. Evidencia. Fenntartom magam és mások számára ezt a képet. Közben az élet, a valóság e két pont között helyezkedik el és valójában bármelyikünk elhelyezkedhet ezen a képzeletbeli skálán, bármelyikünk bejárhat utat a hit keresése, megtalálása és elvesztése útján. Mert ilyen az emberi természetünk, mert küzdünk és egy elég kemény világban élünk.
Keressük ma együtt arra választ, mit jelenthet számunkra ez a hívás, ennek a zsoltárnak a valósága?
1. KÖZELEBB A KÉRDÉSHEZ:
A zsoltár kapcsán három kérdés van velünk, amit felvet a 100. zsoltár ma a számunkra:
Nyilvánvalóan egy hiányra, egy feszültségre reagál ez a zsoltár, hiszen világos, hogy a világban, ahol a bűn valósága jelen van, az ember magától nem magasztalja Istent és nem szolgálja Őt. Hanem inkább sok minden mást.
C.S. Lewis szerint a kultúránk jellemzője a „Praise of whatever…”, ami azt jelenti: akármit képes dicsőíteni, szolgálni. Akármiért képes lelkesedni, akármit képes bálványozni. Akármit, ami értelmet adhat az életnek, ami megtöltheti tartalommal azt, ami üres.
És a kultúra, amiben élünk, ki is kéri talán magának: mindenki azzal tölti ki az életét, amivel akarja. Kinek mi köze ehhez?
A helyzet, hogy a Szentírás alapján van, akinek van köze, ez pedig az élő Isten. De ez egy nagyon jó hír, a lehető legjobb dolog, ami történhet velünk.
2. KÉT TÉNY ÉS HÁROM FELSZÓLÍTÁS
A zsoltárban tartalmilag két ténnyel, fontos állítással és három felszólítással találkozhatunk.
2.1 Két tény
A két állítást a magyarázók motivációs verseknek nevezik: ezek miatt, ennek felismerése által kapcsolódhat be az ember Isten dicséretébe és az Ő szolgálatába.
1.     Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk: az ő népe és legelőjének nyája. 2.     …jó az Úr, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.
Isten népe számára ezek Isten kijelentéséből ismerhetők meg, Ő mondta ezt magáról, másrészt ez volt Isten népének a tapasztalata is.
Az Úr a szabadítás szerzője! Ő a szabadítás cselekvője is. Alapvető és fontos információkat tudunk meg itt Istenről:
Ennek a feszültsége és valósága van most velünk: ennek az igazságáról ember nem tud meggyőzni. A Szentlélek adja és végzi el bennünk és közöttünk itt és most is, hogy ez történjen, hogy megértsük, elfogadjuk, befogadjuk, hogy ez az igazság. Ez Isten Igéje. Ez az Ő kijelentett szava.
2.2. Három felszólítás
A tényekhez kapcsolódóan találhatunk három felszólítást az Igében:
1. Ujjongjatok az Úr előtt az egész földön! 2. Szolgáljatok az Úrnak örömmel, vigadozva járuljatok színe elé! 3. Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét! 
Ha Isten az egyedüli Úr, akkor mindenki, aki jót akar magának, Isten útján akar járni, szeretni akarja őt, megtartani a szövetségi keretet, a parancsolatokat. Ezt jelenti Istent szolgálni.
Jelent hálaáldozatot, felajánlást is az időnkből, a javainkból.
És valószínűleg ez az a pont, ahol már megérkezett kisebb vagy nagyobb ellenállás belénk. Mert miközben világos, hogy nálunk hatalmasabb erők és hatalmak formálják a mindennapi életünket, hogy tele van az életünk tehetetlen szituációkkal, kiszolgáltatottsággal, ellenállunk annak, hogy belelépjünk Isten szolgálatába és ezt az egészet 100%-osan elfogadjuk.
Ennek a legfőbb oka az lehet, hogy ez, ami itt áll előttünk az Igében, nem más, mint színtiszta felszólítás.
Akit szolgáltok, annak a hatalmát ismeritek el (több írásmagyarázó von párhuzamot az egyiptomi szabadulás helyzetével, ahol Mózes felszólításaiban egyedül Isten szolgálatára buzdított).
Máshogy fogalmazva: a valódi dicsőítés újrarendezi (átrendezi) az életet…! És ez ütközés, dráma és hívás is egyben.
3. VÁLASZ
Kedves Testvéreim, lehet, ezen a ponton több kérdés van már benned, mint az igehirdetés elején, de fókuszáljunk a válaszra. A választ a feltett kérdéseinkre nem nekünk kell kitalálni, megválaszolni. Isten segít ebben is minket.
Az egész zsoltár a szövetségi kapcsolatba hív, abban gondolkodik. Ebbe pedig magunktól nem tudunk belépni. Ha azt érzed, nem tudod, vagy nem akarod Isten szolgálni, jól érzed. Mert Őt lehetetlen magunktól – ugyanis a bűn miatt az ember erre képtelen, akarata pedig saját vágyainak, félelmeinek fogja. Egyáltalán nem akar más hatalmat maga fölött önmagán kívül.
Az evangélium, hogy ez a szövetségi kapcsolat Krisztusban helyreállt! Azért vállalta a keresztet, halt meg értünk a megváltó, hogy helyreállítsa a megtört kapcsolatot, hogy mindaz, aki Benne hisz, szabad legyen Istennel járni. Ő szolgált, egyedül Ő tudott így szolgálni, ahogy a 100. zsoltárban is olvassuk. És azért tette ezt, hogy ebbe a szeretetkapcsolatba bevezessen minket.
A mai istentiszteletnek nem a szolgálat a legfontosabb kérdése, hanem az a szeretetkapcsolat, amire Isten Krisztusban téged is hív. Lépj be ebbe, kapcsolódj Hozzá, fogadd el azt a hívást!
Isten jó, azaz az életet akarja. Ő a teremtő! Az életet adó és munkáló. A bűn a halált munkálja, a romlást hozz, az elveszettséget tágítja tovább. És ne gondold, hogy teljesen ellen tudsz neki állni: ez történni fog az életedben. Nem az a megoldás, ha saját erődből harcolsz ellene vagy mindent feladva sodródsz. Hanem ha az életre fordítod a figyelmed, az életet választod.
Egy gyakorló pszichiáter barátom fogalmazott így: „A halálfélelem, a halálvágy akkor nő, amikor az élni akarás, az életben való részvétel csökken.”
Az evangélium, hogy Isten akarja, hogy élj, hogy álljon helyre Vele a kapcsolat, hogy részesedj az életből. A földiből és az örök életből is. Ez lehet a tiéd Krisztus által.
Ha ebben a kapcsolatban erősödünk, akkor is megmaradnak a kérdések:
De talán átalakulnak, más fénybe látod őket. A szolgálat nem rólad szól. A szolgálat nem a gyülekezetről szól. Hanem Istenről és a vele való kapcsolatról. Azért, teszed ezt, azért lépsz bele, mert ezáltal is az életet választod. Mert Ő már előbb választott téged! Ámen!
(Thoma László)