Thoma László

Egy jó diagnózis kell…! Egy megbízható orvos, egy rátermett szakember. Az mindig megnyugtató. Keretet ad. Állapotot legalizál. Terápiás lehetőségeket ad. A gyógyulás ígéretét nyújtja. Vagy a biztos rosszat. Még mindig jobb, mint a bizonytalan… pedig ebben vagyunk most valahogy mindannyian.
Annyira jó lenne egyértelműen látni helyzeteket, ok-okozati összefüggéseket. Annyira jó lenne tudni, mi merre tart és meddig, mit tegyünk vagy mit ne… valaki mondja meg, de biztosan!
1. Karácsonyi helyzetkép
Nagyon könnyű most annyit látni, hogy a sok bizonytalanság és kiszámíthatatlanság között egy kis megerősítésre lenne szükségünk. A helyzet azonban ennél összetettebb. Isten valóban meg akar bennünket erősíteni, de nem biztos, hogy úgy, ahogy azt várnánk. De ez nem baj, ez a legjobb, ami történhet velünk.
A felolvasott Ige a Messiás eljövetele előtti időszakot, a nagy sötétség, homály és káosz időszakát mutatja be. Annyira hasonló ahhoz, amiben élünk…
A helyzet, amit az Ige leír, nagyon hasonló ahhoz, ami körülvesz most minket.
1.1. Felfordult világ
Felfordultak a dolgok. Nem a normális kerékvágásban zajlanak. Nem úgy, ahogy kellene, ahogy élhető lenne… „Nem Istenéhez kell fordulnia a népnek? A holtakhoz kell fordulni az élő helyett?” – olvassuk. Nem csak a körülmények nem normálisak, hanem a reakciók sem. A bajban, gondolhatnánk, Istenéhez fordul a nép, akitől leginkább a segítséget várhatná. De nem ez történik. Alapvetően nem az történik, ami normális lehetne. Alapvető dolgok kérdőjeleződnek meg. Nincs már „ahogy szoktuk”, ahogy illik”, „ahogy mindannyian gondoljuk”… Bármi, tényleg bármi megtörténhet. És meg is történik. És csak szájtátva nézzük minezt – esetleg közönyösen elfordulunk. Ez lett a világ. Elvágyódunk. Ez már nem az a hely, ahol élni szeretnénk…
1.2. Nihil
A fentiekből fakad a nihil, ami mindannyiunkat érinthet különböző szinten. Akár élesen és világosan látjuk az életünk értelmetlenségét, a kultúránk öncélúságát, a pusztulásba rohanó ember értelmetlen küzdését. És közben a mindennapjainkat is átjárja ez: „… olyan dolgokról beszélnek, amelyeknek nincs jövője…” – mert hát minek van jövője egyáltalán? Semmit nem tudunk a jövőről, de az is bizonytalan. Mindent átjáró és mindenhol megjelenő üresség. Mint a rozsda, ami semmit nem kímél, ami fém és nincs megedzve, ötvözve… de ez a rozsda olyan, ami ellen nincs ötvözet sem védekezés.
1.3. Következmény: Szomorúan és éhesen bolyong a nép az országban
Mindebből egy nagyon szomorú állapot következik. Ez az, ami körülvesz minket is, ami a sejtjeinkig meghatározhat minket is, nem vagyunk kivételek ez alól. A próféta ezeket a tüneteket látja: bolyongás, szomorúság és éhség. Bolyongás, azaz bizonytalanság, ide-oda csapódás. Olyan állapot, amikor az ember nem képes nyugalomra lelni, otthonra találni. Szomorúság, amit nem lehet megvigasztalni és az üresség egyenes következménye. Éhség, ami nem a jó értelemben vett vágyakozást jelenti a teljesség felé, hanem megelégíthetetlenséget takar, be nem teljesedés… elégedetlenség…
Egy olyan lelki folyamat ez, aminek a vége a homályban tengődő élet: a megkeményedés a szenvedés idején…. A narratívája ez: Isten nem akar segíteni… A király (vezető) pedig nem tud…
Vigyük most Isten elé a szívünket! Akár, ha ebben vagyunk, ha így vagyunk, vagy ha nem. Másokért is. Nem csak saját magunkért. Lehet a dühöt, a félelmet, a nihilt, a sötétséget, a kérdéseket, a csalódásokat Isten jelenlétébe hozni. Mindennek helye van az Ő színe előtt és a gyógyulás útja, ha lehet előtte az, ami van…
2. Karácsonyi reménység
A történet azonban nem áll itt meg. Az ószövetségi prófécia is kibontakozik, tovább megy. Mert Isten nem azért ad diagnózist, nem azért tart tükröt, hogy megmondja nekünk a magáét, hogy igaza legyen, hogy örömét lelje pusztulásunkban és büntetésünkben. Az Ő terve a homály és sötétség megtörése. Az Ő terve az élet.
2.1.A homály földjén lakókra világosság ragyog
Isten munkája olyan, mint… képeket használ a szentíró is. Olyan, mint a fény, ami betör a homályba. A szakaszban ez a munka a legtöbbször elpusztított területeken kezdődik! Nem kis dolog, nem „alibizés”, hanem komoly szabadító, valós helyreállító munka. Megszólal az evangélium, hogy eljött Isten országa, az Ő uralma. Befejezett igealakokkal írja ezt le a szerző, azaz ez már megtörtént, akkor is, ha nem teljesen látható. Teljesen biztos. Győzelem az ellenség fölött, kiegyensúlyozott béke és uralkodás. „Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége Dávid trónján és országában.” – olvashatjuk.
2.2.Örömhír szól
„Úgy örülnek színed előtt, ahogyan aratáskor szoktak örülni; ahogyan vigadni szoktak, akiknek zsákmányt osztanak.” Az az öröm ez, mint amikor végül megláthatod, hogy volt értelme a küzdelemnek. Megérte bízni és reménykedni. Ha az ünnep igazi értelmét szeretnénk megérteni, ezt kell közel engedni magunkhoz: eljött Isten országa. Jézus uralma köztünk van. Milyen hatással van ez ránk és a világunkra? Tudomásul kell vennünk az Ő uralmát és meg kell hódolnunk előtte. Azt olvassuk, hogy a Messiás uralmával szembeni uralmak elpusztulnak. A hatalom minden pálcája eltörik… az igát, a hajcsár botját… Az elnyomás eszközei megsemmisülnek… Van igazságos Úr, van igazság…!
Ezt tudomásul kell vennie minden hatalmat gyakorlónak – akár Jézus nevében. Mindenkit számon fog kérni Isten. És nincs semmilyen örökké tartó hatalom az Övén kívül. Az Ő akarata a rend, a keretek (ezt azoknak érdemes meghallania, akik kapásból minden hatalmat és rendet elutasítanak).
3. Karácsonyi világosság
Örömhír hát, hogy Jézus értünk született, eljött Isten országa. Járjunk az Úr világosságában, higgyünk benne! Mégsem itt zárul a történet… Időzzünk egy kicsit a világosságban.
Milyen a karácsonyi világosság? Fontos kérdés, hogy mi vár rád, ha kilépsz a homályból, a szürkeségből? Ami biztos, hogy nem a karácsonyi fények, hangulat.
A világosságot, Isten világosságát úgy képzeljük el, mint a teljes átláthatóság állapotát. A világosság nem egy kellemes napfényes állapotot jelöl, hanem egy kellemetlen leplezetlenséget. Teljeskörű átvilágítást, ami Jézus szeretete és kegyelme nélkül megsemmisítő... ezért félhet mindenki tőle. Ezért nem akar az ember alapvetően a világosságban járni. Ezen az ünnepen az evangélium, hogy Krisztus megváltott minket és értünk szenvedett, odaadta magát a bűneinkért, hogy mi fehér ruhát kaphassunk. Sűrű szövésűt, ami eltakarja azt, ami szégyen, megtisztít, megmos. Jöjj most hozzá! Mondd el neki, ami fáj, bízd rá! Lépj be az Ő világosságába! Valld Őt úrnak! Áradjon az életedbe az Ő világossága és legyen áldás számodra is, hogy része vagy az Ő uralmának, az Ő országának.
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Nehéz Igével van dolgunk, különösen így advent első vasárnapján. Végre valami úgy történik ebben az évben, ahogy korábban szokott: gyertyát gyújtunk hétről hétre, elkezdjük énekelni a megszokott énekeket, készülünk az ünnepre. Kínálná magát a lehetőség, hogy valamilyen kellemes, ünnepre készítő, a világosság eljöveteléről és reménységről szóló szakaszt vegyünk elő. Ehelyett azonban megmaradunk az igehirdetés sorozatban és készek vagyunk arra, amiben Isten most vezet bennünket, akár egy nem kifejezetten ünnepi textusban. Még az ünnepről hadd mondjak annyit, hogy a lényege nem az, hogy kizárjuk a valóságot és belépünk az ünnep „mintha terébe”, úgy téve, mintha minden rendben lenne. Sokkal inkább azt, hogy a valóságunkba behívjuk a könyörülő, emberré lett Istent, aki a valóságunkat változtatja ünneppé a jelenléte által. A valóságunkat, aminek sok kellemetlen, fájdalmas és nehéz részlete is van. A rabszolgaság kérdése ma már elképzelhetetlenül távol van tőlünk, a modern kor igyekszik maga mögött tudni ezt a kérdést. Nyilván a történelemben nagyon sok szörnyűséget követtek el ennek a társadalmi intézménynek a működtetésével, mely a kizsákmányolás és az elnyomás példájának tekinthető és semmiképpen sem támogatandó, helyeslendő dolog. Ezzel együtt azt látjuk, hogy Pál nem bíztat ellenállásra, lázadásra. Ezt fel is róják néhányan az apostolnak, sőt az egész keresztyénségnek, hogy életben tartotta ezt az igazságtalan működési formát.
1. Mit tanít Pál a rabszolgákkal kapcsolatban?
Pál apostol a rabszolgákkal kapcsolatban tanítja Timóteust. A keresztyén gyülekezetben ott lehettek, kapcsolódhattak a rabszolgák is, akik átélhették az újjászületést Krisztusban. Nagy kérdés lehetett, hogy mi legyen ezután velük? Továbbra is meg kell-e maradniuk abban az alapvetően igazságtalan és embertelen keretben, amibe kerültek vagy küzdjenek ellene? És ha igen, hogyan? Ez az egész kérdés nagyon összetett és nehéz. Könnyen lehet felületes következtetéseket levonni, például azt, hogy a rabszolgaságot semmi sem igazolja, mert ez az ember alapvető méltóságával megy szembe, így mindenki, aki nem lép fel ellene, konzerválja az igazságtalanság fennállását. Rögzítsünk néhány dolgot, ami előttünk áll az Igében és amiről Pál másutt is beszél, máshol állást foglal a témában:
2. Rabszolgaság ma
Mi a helyzet ma a rabszolgasággal? Egyre kevesebb helyen van jelen ez a rendkívül igazságtalan forma a világon. És akár meg is nyugodhatunk, hogy olyan ez, mint a pestis, amit sikerült kiirtani és a világ legtöbb részén már nincs vele dolgunk. De ne legyünk naivok. Nem így nevezzük, de biztosan jelen van ma is, közöttünk is. Induljunk ki abból, hogy mi változott az emberben azóta, hogy évezredekkel ezelőtt először tulajdonába vette embertársát és tárgyként tekintette? Mi változott meg lényegileg? Jobb lett-e az ember? Nem hiszem, hogy igazán változott, csak megtanult ügyesebben csomagolni. Kimondhatjuk, hogy más, civilizált formában ugyanígy jelen van ma is a rabszolgaság. És szeretném kiemelni, hogy ezek egy része nem fogadható el és nem vonatkozik rá az apostoli intés: maradj benne… Vegyünk néhány példát:
A) Ami nyilvánvalóan vállalhatatlan. Vannak ún. „cégéres bűnök”, amik a rabszolgaság vállalhatatlan formái ma is. Az uzsorások, prostitúció, emberkereskedelem kizsákmányoló és megnyomorító formái, ami ellenn Isten népének fel kell emelnie a szavát és küzdenie kell ellene. Akárcsak társadalmi igazságtalanságok, aminek sokszor csak a végeredményét, a tüneteit látjuk: a szegénység, leszakadás, nyersanyagért kizsákmányolt országok. Hosszan folytathatnánk a sort. Ezek ellen tennünk kell, a társadalomban lévő strukturális bűnök ellen fel kell emelnünk a szavunkat keresztyénként és tennünk kell ellenük.
B) Ami felett szemet hunyunk, eltűrjük. Sokkal nehezebb dolgunk van abban, amikor azokat a formákat kell észrevennünk, amik érintenek mindannyiunkat és nem feltétlenül kellemetlenek elsőre, vagy tényleg mindenkit érintenek. A rabszolgák ma gyakran a munkahelyeken vannak. Lehetetlen munkakörülmények között dolgozó emberekre gondolok, a gyermekmunkára távoli országokban vagy a gazdasági függőségek számtalan formájára. Munkavállalókra, akik alkalmazottként ki vannak szolgáltatva munkaadóiknak. De vigyük tovább: a mértéktelen fogyasztás, a média, aminek észrevétlenül ki vagyunk szolgáltatva. Akár a különböző függőségek, amik elviselhetőbbé teszik az életet számunkra. Vagy a látszat fenntartása, amire oly sok energiát fordítunk sokszor.
C) Amire nem is gondolunk. Sokan nem gondolják úgy, de a bűn az, ami leginkább rabszolgaságban tartja az embert. Amikor azt tesszük, amit nem akarunk. Amikor azt tesszük, ami nem szolgálja a javunkat, sem másét. ami rombol, ami sebez. Ami Isten törvénye ellen van. Bár szabad lehetnél, rabszolgává válsz, amikor bűnben élsz. Bár szabaddá tehetnél, rabszolgává teszel. Sőt, mást is azzá tudsz tenni: gyakorlatilag rabszolgát tartasz. Uralkodsz máson, kihasználsz mást. De hát mi jók vagyunk – gondolhatjuk. És közben szenvedés van a kapcsolatainkban és valami nem stimmel… mert észre sem veszük, vagy látjuk, de tehetetlenek vagyunk vele kapcsolatban. Érint, bennünket is érint a rabszolgaság akkor is, ha elvileg szabad emberek vagyunk.
Amivel sokszor nyugtatjuk magunkat, hogy már annyira más ez a kultúra. Civilizáltak vagyunk. De inkább azt láthatjuk, hogy az emberi igazságosságnak súlyos korlátai vannak. A rabszolgaság előbbi formáinak jelenléte eloszlathatja az emberi igazságosságba és kollektív jóságba vetett hitünket és kijózaníthat afelől, hogy valóban lesz-e egy sokkal igazságosabb világ e földön? És ezzel együtt cselekvésre hívhat, hogy Isten elé tárjuk ezzel kapcsolatos fájdalmunkat és keressük annak a gyakorlati lépéseit, mi a mi dolgunk, hogy Isten országának valóságát megéljük ebben a világban? Mit kezdjünk hát a kilátástalansággal, a reménytelenséggel, ami ebből a sokoldalú rabszolga létből fakad?
3. Advent. Adventben vagyunk. Várunk. Mert valahol tehetetlenek vagyunk, most különösen is érezhetjük ezt. Jézust várjuk, hogy eljöjjön. Hogy legyen vége! „Isten, hol vagy?” – kiálthatunk. „Cselekedj! Egy erős Istenre lenne szükségünk, egy uralkodóra, királyra, aki diadalt arat…”. Ma az úrvacsorában vihetjük Isten elé a fájdalmainkat, az elkeseredettséget, értetlenséget is. Adventben Krisztus eljövetelére tekintünk. Vissza az elsőre, hívva, hogy most legyen jelen és cselekedjen a Lélek által és várjuk az eljövendőt, a dicsőséges visszajövetelt. Nem formálhatjuk a magunk képére, a saját elvárásaink szerint Krisztust. Őbenne jött el Isten közénk. Ő a rabszolgává lett Isten, aki a legreménytelenebb és legmegváltoztathatatlanabb igából szabadított meg. Ünnepelhetünk, mert Krisztus eljött, rabszolga lett helyetted és megszabadított! Istent hívhatjuk a valóságunkba. Vele ismerhető fel és fogadható el a kiszolgáltatottság életünk számtalan területén. A hierarchia is akár, amiben élnünk kell. A megváltoztathatatlant Isten jelenlétébe hozhatjuk, s közben a legnagyobb iga alól megszabadulhatunk. Krisztus szabadítása járjon át most mindent… jöjjön el országod! Legyen meg akaratod! – kiálthatjuk adventbe lépve. Járjon át az Ő szeretete mindannyiunkat, szabadítson meg a rabságunkból. Mit kezdhetünk a szabadságunkkal? Szabad szívvel szolgálhatjuk Őt. Ez ugyanis a legnagyobb boldogság a világon! Ámen!
(Thoma László)

Sok minden változik most körülöttünk újra. A helyzet más ismerős, lehetett is rá számítani, mégis nehéz lehet az alkalmazkodás, sok a bizonytalanság. Újra egy olyan vasárnap lesz, amikor csak online formában lehetünk együtt. Mégis, ne feledkezzünk el a hálaadásról: miért lehetünk hálásak Istenünknek: a megtartatásért, a körülményekért, hogy kapcsolatban lehetünk online formában is, hogy az alapvető körülményeink adottak.
Bevezetés. Erre a vasárnapra kilépünk a Timóteus sorozatból és a felolvasott Ige lesz velünk a Római levélből.
Kapcsolódunk az előző vasárnaphoz is a Timóteushoz írt levélből, ahol az özvegyekről hallhattunk és felhívást kaptunk az egymásra való odafigyelés, gondoskodás, a szükségben lévőhöz való odafordulásra. A szeretet cselekedetei tesznek bennünket igazán testvérekké. Ebben az időszakban ez különösen fontos kérdés lesz a számunkra egyre inkább. Keresnünk kell annak az útjait, hogy egyenként és közösségben hogyan tudjuk mindezt igazán gyakorolni, élni, hogyan tudunk megújulni ebben?
Pál az okos istentisztelet élésére hívja a gyülekezetet a szakasz elején, ennek a kifejtése, kibontása van most itt előttünk. Mi az istentisztelet most? Változik az életünk, nem találkozhatunk újra személyesen vasárnaponként: felmerül a kérdés, mit jelent nekünk istentiszteleti közösségben részt venni? A fizikai találkozást a megszokott helyen és időben? Egy online közvetíthető alkalom megnézése? Lelki békénk megtalálásának a helye? Egy kis spirituális fitnesz?
Miközben nagyon fontos, hogy együtt legyünk az online formában is, mégis, az istentisztelet az egész életünkben jelen lévő, Istent dicsőítő életvitel, a szeretet gyakorlása napról-napra. Az ebben való növekedéshez természetesen szükség van az istentiszteleti közösségre is.
1. Szeretet az igazság talaján
Nagyon könnyű azt mondani: szeress. Szeretlek. Szeress jobban. Ne törődj semmivel csak szeress.
De vajon mit jelent a szeretet? Mit jelent szeretni, máshogy hozzáállni, máshogy reagálni?
A keresztyén élet valamennyi ajándéka közül a legdrágább a szeretet, de ez sem erkölcsi személyiségünk kikapcsolásával munkálkodó erő. Ez először tárgyi tekintetben kíván határozott döntést: aki szeret, az iszonyodva fordul el a gonosztól, és ragaszkodik a jóhoz. De személyi igényekkel is fellép: a gyülekezeten belül a testvéri szeretetben egész szívet, a megbecsülésben egymást megelőző tiszteletadást kíván.
Az igazság megismerése és a valós helyzetünk ismerete, elfogadása, az abba való beletekintés létfontosságú. A páli gondolatmenet a következő: Az ember, aki elszakadt Istentől, a tagjaiban ott a bűn törvénye, elveszett, nincs számára kiút (Róm 7), de Krisztusban szabadságot kap (Róm 8,1-2). Krisztustól őt semmi el nem választja (Róm 8, 35-39). A Neki odaszánt (Róm 12,1-2) embernek pedig az útja a szeretet. Mindannyian erre vágyunk és szeretnénk adni is, de beleakadunk saját magunk és a másik bűnös természetének korlátaiba.
- Mik a szeretet cselekvésének sajátosságai a szakasz alapján?
2. Belül és kívül
A szakasz a keresztyén közösség és a külvilág ideális kapcsolatát mutatja be. Minden keresztyén közösségnek kérdése az, amire különbözőképpen reagál: mit jelent oda tartozni, mi különbözteti meg a külvilágtól őt? Ez a megkülönböztetés fontos, szükségszerű és biblikus is, hiszen van különbség, van választóvonal: ki az, aki valóban Krisztushoz tartozik és ki az, aki nem. Ez nem jelent felsőbbrendűséget vagy előnyt, hanem kegyelmi állapotot tükröz. A választóvonal pedig (és ez itt az igazán hangsúlyos) nem más, mint a hitvallás: hinni az Isten Fiában, a feltámadott Jézus Krisztusban.
Pál ismeri a római gyülekezetet és belső sajátosságaikat. Ezért tanítja őket: a belső állapotuk, a belső rendezettség, a belső helyreállás lesz az, ami kifelé sugárzik, ami helyzetbe hozza őket arra, hogy kifelé szolgáljanak, szeressenek, hitelesek legyenek.
A római keresztyén közösséget a belső viszonyulások határozták meg: a gyülekezeten belül a zsidókeresztyének és pogánykeresztyének egymáshoz való viszonya. Ez nem volt feltétlenül felhőtlen viszony: más kulturális háttér, más elvárások, más nyelvezet… nem véletlen beszél a levél 9-11. fejezetében arról az apostol, mi a helyzet Izraellel, hogy tekint Isten az Ő választott népére a vad és szelíd olajfa képével.
A testvérszeretet ebben az értelemben nem a másik elviselését jelenti (bár sokszor már az is valami…), hanem a megszokott, berögzött kategóriákból való kilépést. A „tiszta-tisztátalan” vagy a „civilizált-barbár” esetleg „művelt vagy primitív” kategóriák helyett: TESTVÉRSZERETET. Ez nem egy póz, nem kötelesség, nem képmutató. Valódi. Kíváncsiság, nyitottság a másik megismerésére, bizalom a másik felé, a kérdezés szabadsága, a hallgatás szabadsága, a másik megváltoztatásának kényszerétől mentes szabadság. Ha ez van belül, ez sugározhat kifelé is.
3. Hogyan legyünk jelen?
Mire tanít hát minket ez a szakasz, hogyan legyünk jelen most az életünkben, hogy éljük meg keresztyén emberként a hitünket a világban, amiben élünk?
3.1. A kulturális narratívával szemben, a kulturális narratívával dialógusban
Érdekes ismernünk azt a környezetet, amibe a római gyülekezet élt és működött. Négy dolog határozta meg kulturálisan: 1. A becsület és tisztelet társadalmilag rögzített formái (azaz kinek jár és kinek nem jár tisztelet), 2. Az általános, mindenáron való érvényesülés, 3. Agnosztikus, szkeptikus hozzáállás a spirituális dolgokhoz, 4. Hierarchikus egymásra utaltság, azaz az alsóbb néprétegek szolgálják ki a felsőbbeket.
Milyen az ott lévő keresztyén gyülekezet, mire hívja őket az apostol? 1. A másiknak szóló (akár minden szociális indokot nélkülöző) tiszteletadás, 2. A segítségnyújtásban való igyekezet, 3. A Lélektől nyert enthuziazmus (ihletettség), 4. Az Úrnak való feltétlen szolgálat.
Érdekes feltennünk a kérdést, hogy a mi kultúránkban milyen dolgokra válasz az evangélium, hogy szólal meg az örömhír a közöny, a szorongás, a fogyasztás, a máról-holnapra élés kultúrájában.
3.2. A helyzetet felismerve, praktikusan, előrelátóan
A vendégszeretet megélésére figyelmeztetés nemcsak arra vonatkozott, hogy vendégeket fogadjanak be, hanem a testvéri közösség befogadására is. Mivel nincs templom, a házaknál gyűlnek össze a rómaiak. Ehhez pedig szükség volt befogadó otthonokra. Egészen praktikus dolgok is következnek a szeretet cselekedeteiből. Ezekre nézve tegyük fel a kérdést: hogyan tudom kifejezni a szükséget más felé és hogyan tudom meghallani azt mástól, hogyan tudok kapcsolódni hozzá?
3.3. Felvéve a harcot a közönnyel
-A15-16.vers figyelmeztet bennünket, hogy nem lehetünk közömbösek egymás fájdalmával, örömével kapcsolatban. Mit mond erről ma a kultúránk? Leginkább azt, hogy rejtegesd vagy használd a sajnálat, uralkodás eszközeiként. Mire hív Krisztus? Oszd meg a testvéreiddel, vállald a sebezhetőségedet és hordozzuk egymást ezekben a helyzetekben, számítsunk egymásra.
3.4. Helyes indulatkezeléssel
Az apostol beszél a bosszú helyéről, a helyes indulatkezelésről is.
A bosszúvágyat a nemeslelkűség, a megtorlást a bántalmazó fél javának akarása váltja fel, és mindenek fölött ott áll a békére való készség, de nem minden feltétel nélkül, mert megalkuvásba békülékenység címén sem mehet bele pl. az ember. A szeretet hatalmának nagyságát jellemzi, hogy az Isten iránti teljes bizalomjegyében jogunkról is le tudunk mondani, átengedjük az ítéletet az ítélet Urának. Az ellenség szeretete, megáldása, a megbékélés fontos momentuma ennek a szakasznak. A Krisztusban nyert megbékélés ilyen mélyen kihathat az emberi kapcsolatainkra. Ne menjünk el emellett, inkább vizsgáljuk meg Isten előtt ezt a kérdést: kivel lehetne rendezni a kapcsolatot, bocsánatot kérni, elengedni a bosszút, a haragot, a gyűlöletet és a békesség útjára lépni? A krízis, amiben vagyunk, a megbékélés és Isten előtti rendezés ideje is lehet a számunkra.
Mit jelent az indulatok helyes kezelése a karantén idején? Szembe kell nézni a nehéz érzésekkel, a tehetetlenséggel, feszültségekkel, félelmekkel, magunkkal. El kell hordoznunk a környezetünket, miközben fontos jól kijelölni és védeni a határainkat is. Vigyük Isten jelenlétébe mindazt, ami a szívünket nyomja ezzel kapcsolatban is!
4. Győzelem Krisztusban
„Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat.” – mondja az apostol. Végső soron Krisztus győzelme az, ami megőriz, megtart minket. Az Ő győzelmébe léphetünk, általa lehetünk képes szeretni, az Ő győzelmére nézve vállalhatjuk a jelenlegi helyzetet is
A szakaszban található 12. vers pedig olyan, mint egy „aranymondás”: „A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak.” (12.v.) Ez lehet a vezérigénk a most következendő időszakban is arra az el nem múló reménységre nézve, ami Krisztusban mindenkié, az örök életre, a helyreállításra és arra, hogy végül is Isten uralkodik minden felett. A nyomorúságban a kitartásunkkal dicsőíthetjük Istent és az imádságban odaszánhatjuk magunkat. A bezártságban sok nem jó dolognak is teret adhatunk, de Isten arra hív minket, hogy legyünk józanok és miközben rábízzuk magunkat Krisztus megmentő szeretetére, állhatatosak maradunk. Őt követjük ezekben a nehezebb időkben is.
Ámen!
(Thoma László)

Főleg idősebb testvérként, elsőszülöttként sokszor hallhattuk a felszólítást: légy példa! Viselkedj jól, téged másolnak a kisebbek! Legyél okos, legyél megfontolt. Példa vagy. A keresztyén fiataloknak is mondják ezt: légy példa a korosztályodban! Mutasd meg, milyen az Isten szeretete, milyen Isten jósága, milyen egy igazán keresztyén ember! Éld eléjük Isten szeretetét… légy példa! Felnőttként ugyanezt hallhatjuk, igehirdetésekben is: legyetek példák, éljetek úgy, hogy kérdezzenek mások: te miért vagy más, miért működsz máshogy? Légy példa és légy jó, legyél jobb, legyél különb… ó, hányszor billenhet át ez egy fojtogató, túlzó megfelelésbe. Óriási teher kerül az emberre ezzel. A csúcsát talán abban a református énekversünkben éri ez el, ami így fogalmaz: „Egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg Őt…”. A szégyen, a bűntudatkeltés csúcsa ez, aminek nem sok köze van az evangéliumhoz. Alapvetően két iránya van a példaadáshoz való viszonyulásnak, ami meghatározhat bennünket is. Az egyik a fent említett spirál, a törvénykezés útja, amely a személyes felelősséget, nyomást, láthatóan erkölcsös életvitelt, a tökéletességre törekvést hangsúlyozza. Ennek a vége a csalódás, a kiábrándulás, vagy a valós és vélt világ elszakadása, ami tartósan a lelki egészség megromlásához vezet. A másik irány az, ami szintén jelen lehet bennünk és körülöttünk is, hogy nincsenek igazán példák, nincs is szükség példákra. A tekintélyvesztett, kiábrándult, cinikus gondolkozásból vagy oda jutunk el, hogy egyáltalán nincs szükség példákra, vagy mindenki példa lehet a maga módján. Utóbbi elég jellemző a kultúránkra: igazából az a példa, aki megtalálja a „maga módját”, azaz őszinte, tudatos és felvállalja a véleményét. Esetleg példa az, aki extrém, aki eltér az átlagostól, aki mer kilógni a sorból, különböző lenni.
Közben pedig menthetetlenül sóvárgunk valamilyenné lenni, hasonlítani azokhoz a példákhoz és ideálokhoz, amelyet mint minden kultúra, a miénk is kitermel: a celebek, insta sztárok, influenszerek és százezres követővel bíró vloggerek…
I. TIMÓTEUS ÚTJA. Timóteus nem volt könnyű helyzetben vezetőként. Különösen abban a korban, ami jóval tekintélyelvűbb volt a miénknél, másrészt jelen volt benne a globalizált hellenista gondolkozás is. Sok mindennek kellett megfelelni, nem volt egyszerű dolog vezetőnek lenni. Ez a Timóteus nagyon fiatalon lesz vezetővé: 30-40 év között van. A gyülekezet vénei feltehetően idősebbek voltak nála, ami nem könnyíthette meg a helyzetét. Pál azt üzeni tanítványának, hogy nem a kor adja meg a gyülekezet vagy az egyház vezetőjének az igazi tekintélyt, hanem a bensőleg és külsőleg hiteles keresztyén élet. Röviden összefoglalva ez az üzenet Timóteusnak: Pál képviseletében teljes határozottsággal igazgassa a gyülekezetet. Krisztus szolgája úgy hirdetheti eredményesen az üdvözítő evangéliumot és maga is úgy részesül a megtartó kegyelemben, ha gondja van arra, hogy elsősorban maga álljon alkalmas szolgaként Isten és emberek előtt, másrészt gondja van arra, hogy a rábízott evangéliumi tanítást minél mélyebben megértse és időszerűen hirdesse. Nagyon érdekes kérdés, hogy Isten miért hív el egy ilyen fiatal szolgát egy olyan korban, amikor ez nehezített pálya lesz a számára? Ennek az egyik üzenete, hogy Isten szuverén Úr és a kereteken felül meg tudja mutatni az Ő hatalmát. Timóteus vezetői mivolta nem különleges képességinek köszönhető, amiért ennyire fiatalon már kiválasztották a feladatra, hanem Isten elhívásán, döntésén. Másrészt Isten gyermekének meg kell tanulnia a megfelelő fókuszban maradnia és leginkább nem foglalkoznia azzal, hogy ki mit gondol róla. Ezt azért óvatosan mondom, mert ez szélsőséges esetben gőgös hozzáállást is eredményezhet, de értsük jól: nem számít, ki mit gondol a korodról, kinézetedről, bármilyen adottságról, ha Isten szolgálatában állsz. Ne foglalkozz azzal, ki mit gondol, mert Isten számára nagyon jó vagy így, ahogy vagy, mert a gyermeke vagy. Timóteus felhatalmazást kap az Istenre tekintő szabadságra és a hiteles életre, amire Isten hívja Őt.
II. KONTEXTUS. Fontos tehát értenünk, hogy Timóteus nem azért akar hiteles lenni, hogy példa lehessen, hogy megszeressék, csodálják és idealizálják, jókat mondjanak róla, emlegessék messze földön is. Timóteust Isten megragadja, megszólítja, az evangélium átjárja a szívét, megismeri a megmentő Istent, aki minden tekintetben elfogadja és szereti őt. Ez az Isten elhívja és szolgálatba állítja Őt. És ebben Ő hűséges akar lenni. Timóteus kontextusa egy ugyanolyan hierarchikus, állandóan változó, intrikus és nem kevésbé bűnnel terhelt közeg, mint a miénk. Nagyon nehéz vezetőnek, Isten ügye képviselőjének lenni. De az Ő forrása az új élet, amit kapott Krisztusban, a forrása Isten szeretete. Minden ebből fakad.
III. A HITELESSÉG MUNKÁLÁSA. Hogyan válhat hát Timóteus hiteles vezetővé?
a. Valakit képviselsz!
Pál így fogalmaz Timóteusnak: „Amíg megérkezem…” – azaz Pál érkezéséig, amíg apostoli tekintélyével meg nem jelenik a gyülekezetben Timóteus Krisztust képviseli és az apostoli tekintélyt is, aminek volt jelentősége abban a korban. Nem magát építi fel, nem kell kitalálnia, mitől is lesz ő hitelessé, hanem valakinek a képviseletében van, szolgálja azt a Krisztust, aki küldi őt a misszióba, aki arra hívta el, hogy vigye el az örömhírt minél több emberhez. Ezen az úton négy felszólítást, négy irányt kap apostol atyjától útravalóul.
b. Legyen gondod!
Négy dolgot emel ki Pál, amire Timóteusnak gondja kell legyen: a Szentírás, az igehirdetés, a tanítás és önmaga. Idő, energia, figyelés, középpont. Az Írás legyen életed középpontja, ebből induljon ki minden, ez alapján vizsgálj meg mindent, ami történik. Biztos pont, viszonyítás, alap. Nagyon sokan gondolják, hogy a Szentírás az életük, gondolkozásuk alapja, de igazából a Szentírásról alkotott képük, az abból kimazsolázott történet, a Szentírás értelmezése lesz azzá. A reformáció fókusza lett, hogy újra és újra tegyük ki magunkat az Írásnak, olvassuk, fogadjuk be és ne a magyarázatokból éljünk. Különösen nagy kihívás ez, ha évek óta keresztyén vagy. Pedig Isten Igéje élő és ható, nem a hozzá kapcsolódó magyarázatok és értelmezések.
Az igehirdetésre is gondja kell legyen Timóteusnak, azaz az ő feladata az Isten Igéjéről való beszéd az Istentől jövő felhatalmazással. Nem bölcselkedés, hanem a meghirdetése Isten uralmának, Isten országának, Krisztus győzelmének. Ez az igehirdetés fókusza. Gondja kell legyen a tanításra is, azaz a mélyebb összefüggésekre, a megértés elmélyítésére, a hitvallások megismerésére, ami segít meggyökerezni Krisztusban, a keresztyén életben. És gondja kell legyen önmagára is, hiszen nincsen talán rosszabb, mint egy bármilyen értelemben elhanyagolt keresztyén ember. Mindez nagyfokú tervezettséget és tudatosságot kíván, amire könnyen azt mondhatod: én nem vagyok ilyen fajta. És hit nélkül is lehet valaki tudatos, összeszedett. Itt sokkal inkább azzal kapcsolatban tart tükröt nekünk az Ige, hogy dolgunk van, lehetőségünk és felelősségünk, hogy tegyünk magunkért, hogy hatással lehetünk a küldetésünkre, elhívásunkra, Krisztus képviselésére.
c. Ne hanyagold…
A második felszólítás a „ne hanyagold” a kegyelmi ajándékra vonatkozik, amit Timóteus kapott. Biztos mindenkit az érdekel, mi volt ez a kegyelmi ajándék, mert ez olyan izgalmas, de ez nem derül ki pontosan. Megmarad ennek az intimitása: kaptál valamit Istentől, ami ajándék, emlékezz hát: „Megajándékozott vagy…! Emlékszel, hogyan kaptad…? Élő, valós, hiteles… Isten nem vonja vissza, az ajándék a tiéd. Használd!” Olyan ez, mint egy hangszer, amin megtanultál játszani… Kaptál tehetséget hozzá, megtanultad használni. Ne felejtsd el. Ne hanyagold. Használatra kaptad…!
d. Ezekkel törődj!
A harmadik felszólítás is a fókuszáltságra vonatkozik, ami Timóteus elsődleges feladatait segít priorizálni. Annyi minden felé szóródhatna figyelme, annyi mindent lehetne tenni… de Isten arra hív, hogy… az evangélium képviselése legyen a középpontban. Mire fókuszálsz, kivel, mivel törődsz éppen? A legnagyobb harc a figyelmünkért zajlik ma is, annak van a legnagyobb piaci értéke a fogyasztói kultúrában. Amivel törődsz, azzal haladsz. Arra fordítasz-e energiát, amire tényleg Isten hív, ami az utad, ami a dolgod?
e. Maradj meg…!
A fókuszáltság mellett a hosszú távú cél a megmaradás, a kiegyensúlyozott növekedés útja. A sok sodródás és változás között Isten szolgája megmaradhat a tiszta forrásnál, mivel meggyökerezett Krisztusban. Ha elsodródik mégis, visszatérhet, visszafordulhat.
IV. VALÓSÁG ÉS HITELESSÉG
4.1. Egyéni példaadás
Valósnak kell lenni annak, ami hiteles akar lenni. Nagyon nehéz mit kezdeni azzal, ami van, főleg, ha nem illeszthető be abba a képbe, amit látni szeretnénk, ami lehetne, aminek lennie kellene… Mit kezdesz azzal a helyzettel, valósággal, amibe Isten helyez, amibe elhív, amit nem tudsz megváltoztatni? Nem tökéletességre törekvésre, nem is a bűn erényként való feltüntetésére van szükség az „őszinteség” jegyében. A sebezhetőségünk felvállalása által Isten kegyelme lehet nyilvánvalóvá… Nem csak kifelé, hanem magad felé is: amit csak te látsz, befelé vállalhatod gyengeséged, elesettséged, bűneid. Mert mindez Krisztushoz visz és tőle nyerhetsz megbocsátást, megbékélést. Ha pedig Isten gyermeke vagy, irányadóak neked is, amik Timóteust bíztatják a hiteles vezetői létre, a szolgálatra (legyen gondod… ne hanyagold… ezekkel törődj… maradja meg…).
4.2. Közösségi példaadás
Isten népe, mint közösség a hegyen épült város, kovász, só és világosság… sok képet használ rá a Szentírás. Egyrészt nem szorul rá, hogy magát hitelesítse, hiszen Isten teszi Őt hitelessé, a Szentlélek pecsételi meg annak a hitelességét, amit hirdet, ahogyan szolgál, ahogy jelen van. Az egyetlen dolga, hogy megmaradjon krisztusinak, hogy a lényegre fókuszáljon. Ha ez elcsúszik, akkor pedig hiába minden hitelesítési kísérlet.
A közösségi felelősségünk a timóteusi helyzet alapján abban van, hogy el kell fogadnunk Isten elhívását. Fiatal vezetőként és idősebb vezetettként az alázat útját, a szeretetben való szolgálatot. Jézus erre az egyre mondja, hogy példát ad nekünk, mikor megmossa a tanítványai lábát. A másik pedig a bocsánatkérés és a megbocsátás, mert ebben lehetünk leginkább krisztusiak. Isten adja meg nekünk, hogy megmaradunk a helyes fókuszban, árassza ránk a Szentlelket, hogy lehessünk valóban hiteles, hitelesített eszközeivé Istennek azáltal, hogy azzá formálódunk, akinek Ő látni szeretne minket. Ámen!
(Thoma László)

Hálaadó napunk van, hálaadó istentisztelen vagyunk együtt. Pünkösdkor ünnepeltük volna, hogy a 30 éve indult a rendszeres istentisztelet Gazdagréten. A visszatekintés, hálaadás fókusza Isten munkája, cselekvése közöttünk, amiért magasztaljuk Őt. A hálaadás Isten előtti megállásra hív: „Ében-Háézer”, mindeddig megsegített minket az Úr. Az Isten előtt való emlékezésben helye van a bűnbánatnak, az önvizsgálatnak is: mi az, amire nézve bűnbánattal kell Isten elé állnunk és bocsánatot kell kérnünk tőle? Miben ítél meg minket Isten, miben hív megtérésre. A hálaadásban előre is tekintünk: könyörgünk Urunknak, hogy vezesse tovább a gyülekezetünket, őrizzen meg az Ő útján az Ő hűséges követésében, hogy betöltsük a küldetésünket, amire Ő rendelt és hívott el minket. Emlékezhetünk a fehér kövekre, a 2014-ben tartott hálaadó istentiszteletekre… három vasárnapon keresztül zajlott a hálaadás, előttünk volt visszatekintés, a jelen öröme és a megújulás szükségességének hangsúlyozása is. Ma, amikor hálát adunk, ünneplünk, máshogy vagyunk. Nem így terveztük – de ez az egész év ilyen. Mégis, helye van, tere van az örömnek, a köszönetnek, az Isten előtt való megállásnak. Mivel foglalkozunk, mire nézünk ilyenkor? A hálaadás, az ünnep természete a visszatekintés, a múlt eseményeinek felidézése, a számvetés és az előre tekintés. Az ünneplés identitásformáló, újra fókuszáló hatású. Ennek a mostani ünnepnek a kiemelt sajátossága az alázat. Alázat, mert nem olyan, mint elterveztük. El kellett engednünk az elgondolt formákat. Alázat, mert elsősorban nem önmagunkat ünnepeljük, hanem hálaadással tekintünk vissza a múlt eseményeiben Isten cselekvésére. Alázat, mert nem kifejezetten egy ünnepi textus van most velünk, hanem az igehirdetés sorozatban előttünk lévő soron következő Igéről lesz szó, ami nem feltétlenül kapcsolódik mindenben a hálaadáshoz, az ünnephez, a gyülekezetünk alapigéjéhez.
Mit is ünneplünk ugyanis? Azt, hogy 30 éve indult el a rendszeres református istentisztelet Gazdagréten. Isten Igéjének hirdetése. Ami nem az feltétlenül, amit hallani szeretnénk, nem úgy szólal meg, ami minden egyes esetben az, amivel tele a szívünk éppen. Hanem arra hív, hogy Istenre figyeljünk és arra, amit hisszük, ő rendel ki és amivel Ő akar táplálni minket.
„Azért rendeltettem hírnökül és apostolul – igazat mondok, nem hazudok –, hogy a hitre és az igazságra tanítsam a népeket.” – mondja Pál. Az apostoli tekintélyéből szól tehát Timóteusnak és a gyülekezetnek úgy, hogy ismeri a gyülekezetet, ismeri a helyzetet és konkrétan nekik szól. És ez a tekintély Istentől ered, nem azért adatott, hogy visszaéljen vele, hogy leuraljon, hanem mert Isten ezt bízta rá.
1. IMÁDSÁG
Az első dolog, amiről beszél, az az imádság. A férfiakat és a nőket külön említi, ami nem véletlen. Máskor Pál beszél sokat az emberről, a Krisztust követő emberről, de itt külön fókuszál férfiakra és nőkre. Egyszerűen azért, mert a teremtési rend teremtési sajátosságokat és különbségeket is rejt magában.
1.1. Férfiak. „Az apostol rövid „akarom” szava jelzi, hogy Isten akaratából és meghatalmazásából folytatja rendelkezéseit. A felemelt karok, felfelé fordított tenyerekkel az imádkozás jellegzetes ókori testtartása. Annak a kifejezője ez a mozdulat, hogy az imádkozó, Isten áldását kéri és fogadja. Pál azt rendeli, hogy a férfiak „szent” kezeket emeljenek fel Istenhez imádkozáskor. Ez egyrészt az Istennek szentelt, bűntől megtisztított embernek a jelzője, másrészt és első renden az Istené és a Krisztusé. Az apostoli rendelkezés a férfiak papi szolgálatára utal, az egyetemes papság értelmében.” Az apostol különösen két bűntől óv, a haragtól és a viszálytól, ami a férfiaknak, természetüknél fogva nagy kisértést jelent. Az agresszió kezelése, ami újra és újra visszatérő harc. Akár kifelé is látható módon, akár passzív módon jelentkezik. Isten elé kell vinnünk ezeket és az Ő jelenlétében kell tisztulnunk ebből. Mindannyiunknak dolgunk van ezzel és végső soron Isten tud megszabadítani, megtisztítani bennünket.
1.2. Nők. „Ha a férfiak legnagyobb kísértése a harag és a viszály, a nőké a minden szemérmet félretevő feltűnni és tetszeni vágyás. Ez önmaguk bálványozásához vezet és az érzéki vágyak rabjaivá teszi őket. A külső feltűnés és tetszeni vágyás az istentiszteleten kívül sem illik a keresztyén nőhöz, mert az élet legfőbb értelmétől a hitből és szeretetből fakadó szolgálattól vonja el az embert. Az apostol azonban mégsem a keresztyén nők öltözködését akarja szabályozni, ezt a törvényeskedők teszik. Csak azt kívánja, hogy ne a fényűző öltözködésben merüljön ki a keresztyén nő élete, hanem fordítsa figyelmét a belső ékességre és a jó cselekedetekre.”
Az itt használt szavak, a szemérmes és józan mértéktartást jelzik. Ezek teszik igazán ékessé és vonzóvá a keresztyén nőt. Pál az önmagát bálványozó érzéki feltűnést keltő testkultusz ellen érvel, ami eltávolítja a nőt a lényegtől.
Mi a fontos tehát az imádságban? Nem az, hogy elég jónk kell lenni ahhoz, hogy imádkozhass, hanem hogy miközben imádkozol, annak hatása lesz rád. Formál téged és változásokara hív. Az imádság nem konzervál, de nem is marad hatástalan egyszerűen. Isten nem hagy abban, hogy „ilyen vagyok”, hanem krisztusivá szeretne formálni.
2. TANÍTÁS
Olyan témánál vagyunk, amire lehetnek berögzött válaszaink, a nők tanításának kérdése tipikusan ilyen. Megpróbáljuk elhelyezni a rendszerünkben, ennek a mentén erővonalak alakulnak ki, ássuk a lövészárkokat és szépen megoszlik Isten népe. Természetesen a másik miatt, aki nem hajlandó elfogadni a szerintünk biblikus tanítást. Ehelyett most három dolgot tanuljunk meg az Igéből.
2.1. TEREMTÉS ÉS BŰNESET. Felsejlik egy nagyon fontos mozzanat ebben az Igében is, mégpedig Isten teremtési rendje. Isten férfivá és nővé teremtette az embert és közben a bűneset ebben a teremtési rendben és keretben történt meg. Az egymás fölé rendelődés tehát, a másik uralása a bűneset egyik következménye. Érdekes, hogy az eredeti történetben a férfi uralkodik a feleségén, az asszony pedig vágyakozik rá. Itt azonban ennek a fordítottja áll fent. Elképzelhető, hogy a bűn annyira átjárja az embert, hogy az uralkodás kölcsönös lesz és a bűn bűnt szül. Megrendítő és fájdalmas és arra hív, hogy komolyan vágyjuk Krisztus szabadítását, amire férfiként, nőként, ókori és mai emberként is egyaránt szükségünk van.
2.2. KONTEXTUS. Nem tudom ezt a kérdést nem a kontextusában látni. Ahogy a korinthusi gyülekezetben lévő asszonyokat tanítja az apostol az asszonyok fejének befedésére, ami szintén erősen kontextuális kérdés volt (tudni illik a befedetlen fővel akkor a prostituáltak jártak, így ennek a fajta szabadságnak elég rossz üzenete volt ott és akkor).
Az efézusi kontextus is érdekes: hol van ez a gyülekezet, kiknek szól ez a tanítás első sorban?
Efézust az antik világ hét csodája egyikének tartották. A templom méreteivel is lenyűgöző volt. Alapterülete 150 m hosszú, 70 m széles volt; az épületet kb. 150 db 20 m magas oszlop tartotta (a legenda szerint mindegyik egy király ajándéka volt). 66 sorban 24 000 ülőhely várta Artemisznek, a K-i misztériumvallások népszerű istennőjének messze vidékről idezarándokló híveit. A rómaiak is átvették imádatát, és Diana néven tisztelték. Artemisz ott levő szobráról azt tartották, hogy az égből szállt le. Eredetét, ill. korát titokzatossága miatt senki nem firtatta. Fekete fából készült; sokemlőjű alakot ábrázolt, s így megtermékenyítő s tápláló istennőként tisztelték. Alsó testét sok állatfej fedte, utalva arra, hogy az állatvilág istennője is. Fekete fából készült múmiaszerű képe arannyal volt bevonva.
Az Artemisz templomi kultusz (ApCsel 19, 23-41) tanítói főleg nők voltak. Artemisz kultuszához hozzátartoztak a „méhek” nevezetű templomi prostituáltak, akik úgy öltözködtek, ahogy a 9. igevers második fele említi. Ez így tovább árnyalja a képet. Az ókori helyzetben, mikor a nők alapvetően nem tanulhattak, nem lehettek iskolázottak, nem voltak társadalmi szempontból abban a helyzetben, hogy a tanításban átfogó ismeretekből indulhassanak ki. Bizonyára megvolt a létjogosultsága annak, amit Pál ott és akkor a gyülekezetnek ír. Az ókorban máshol sem tanítottak a nők sem a rabbinikus közegben, sem a hellenista világban. Ha nem volt megfelelő alap, ha hiányzott a képzettség, akár az nem szülhetett jót, illetve csak a fölérendelődés, a visszavágás lehetett a következménye.
2.3. ISTEN TANÍT MINDANNYIUNKAT. Az, hogy ki tanít kit, az megint csak alázat kérdése. Sosem felejtem el, mikor teológusként bementünk a reggeli áhítatra és ott állt egy olyan társunk, aki nem volt hiteles a számunkra. Majdnem kifordultunk az imateremből. Aztán Isten sokszor megszégyenített azáltal, ahogy használta őt.
A kérdés tehát az, hogy tanítható vagyok-e Isten által úgy, ahogyan azt Ő akarja tenni? Mindenki magát vizsgálja meg! Lehetnek egyébként férfi tanítók is nőiesek páli értelemben a leuralásban. És akkor bizony rájuk is érvényes lehet a hallgatásra vonatkozó intés. A másik fölé rendelődő, az arrogáns, felsőbbrendű tanító nem építi Isten népét… Mi történik tehát ha egy nő tanít? Ha Isten elhívja őt erre és használja, akkor minden férfinak alázatosan el kell fogadnia ezt. Mert Isten szuverén arra, hogy ezt megtegye. Mi pedig alázattal elfogadhatjuk a tanítást akár férfiként, akár nőként. A gyülekezetünk életében hálaadással tekintünk vissza a női szolgálókra, tanítókra, a női lelkipásztorokra is, akiket Isten használt, aki által építette a gyülekezetet!
BEFEJEZÉS
Az alázat az utunk, amikor előre tekintünk a hálaadó alkalmunkon, ebbe kell belelépnünk. Megújulásra van szükségünk, nem mondhatjuk, hogy célba értünk, már jók vagyunk minden tekintetben és hátra dőlhetünk. El kell ismernünk Isten előtt, hogy megújulásra van szükség. Legyen velünk végezetül az, ahogy erről 2014-ben is volt szó, András igehirdetésében szólt erről:
Miért van szükség folyamatos megújulásra?
Mert Isten mindig újat cselekszik. Mit jelent, hogy Isten mindig újat cselekszik? Miért mondja, hogy „ne a régi dolgokat emlegessétek, nem a múltakon tűnődjetek!”? Világosan kell látnunk, hogy a bibliai hithez mindig is hozzátartozott, hogy Isten népe emlékezik Isten múltbeli, hatalmas tetteire, szabadítására. Mi is emlékezünk ma, visszatekintünk arra, amit Isten közöttünk tett. És - ennél sokkal fontosabb - minden úrvacsorában emlékezünk arra, amit Jézus Krisztus értünk tett: a megváltás nagy történetére, dicsőséges győzelmére. Hogyne tűnődnénk a múlton, Isten hatalmas tettein történelemben, gyülekezetünk életében, sőt, egyéni életünkben is?! De fontos egy különbségtétellel élnünk: mire van az emlékezés, mire jó a visszatekintés? Arra, hogy hálát adjunk; azért, hogy erőt merítsünk; azért, hogy a jelenben keressük Isten akaratát - és nem azért, hogy nosztalgiázzunk. Amit Isten cselekszik, az új, nem áll szemben azzal, amit régen tett. De ha Isten népe Babilonban úgy emlékezik arra, hogy az Úr kihozta már egyszer népét a rabszolgaságból (Egyiptomból), hogy ez elhomályosítja előttük azt az újat, ami Isten most készül tenni, akkor "ne a régi dolgokat emlegessétek…"  Azaz Isten népe sohasem mondhatja, hogy a múltbeli tapasztalataink alapján "kiismertük" Istent; Isten népe sohasem kész/befejezett az Úrral való kapcsolatában és a neki való engedelmességben, hiszen Isten mindig újat cselekszik.
Mert az ember szíve mindig a régi felé húz. Miközben tehát Isten mindig újat cselekszik, azt is látnunk kell, hogy az ember szíve mindig a régi felé húz. Mit értek ezalatt? Azt, hogy az az új, amit az evangélium hoz egyéni és közösségi életünkbe; az, hogy Isten Jézus Krisztusban kiválasztott és elhívott a magáénak, megváltott, megszabadított és fiaivá fogadott; valamint az ehhez kapcsolódó öröm és hála; továbbá az ebből fakadó elköteleződésünk az Istennek kedves és megszentelt életre - nem természetes a számunkra. Ez az új a kegyelem, Isten Lelke munkájának a világa, de nem a sajátunk. És ezért jelenik meg újra és újra a lelki élet egy óriás ellensége: a visszarendeződés. Amint nem táplálja Isten Lelke és igéje egy közösség életét, amint elsodródik, elfordul egy gyülekezet (akár az egymást követő generációk következtében, ti. hogy az újonnan érkező generáció már csak fejben ismeri a nagy történeteket, de személyes tapasztalata nincs az Úrral), úgy rendeződik vissza az ember/a gyülekezet belső élete a régi felé. Lehet, hogy kívülről megmaradnak a formák, a vallásosság; de elvész Isten jelenlétének jó illata, a kegyelem átéléséből fakadó alázat, öröm és hála. Ezért van szükség a folyamatos megújulásra. Tim Keller így ír a keresztény egyház történelmében újra és újra megjelenő ébredésről/lelki megújulásról: "Az ébredés nem történeti különlegesség, hanem következetes mintája a Szentlélek munkájának, amint egy közösségben az emberi szív alaptermészetét lefegyverzi és visszájára fordítja."
Megújulásra van szükségünk. Meg kell tanulnunk ezt. Meg kell tanulnunk emlékezni. Meg kell tanulnunk ünnepelni. Meg kell tanulnunk odafigyelni Istenre. Meg kell tanulnunk odafigyelni egymásra. Meg kell tanulnunk odafigyelni magunkra. Hamis büszkeség vagy keserűség helyett alázattal örvendezhetünk Isten előtt, aki hűséges. Nem kell a vállunkat veregetnünk, de nem kell aggódnunk sem. Nem mi „csináljuk” a gyülekezetet, Isten az, aki munkálkodik. Eddig is Ő volt a pásztora, ezután is Ő lesz. Ahogy a lekcióban is olvastuk:
„Vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg.” Ézs 46, 4
(Thoma László)

„Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének…!” Jak 5,16
Micsoda igazság, erő és reménység ez az igazság, mennyire fontos az imádság – vallhatjuk, jobb napjainkon tapasztalhatjuk is, hihetünk benne, hogy az imádságnak ereje van, hatása van, Istenhez kapcsol, egymással is összeköthet, a helyére kerülnek közben a dolgok. Közben pedig annak, aki nem vallja magát Krisztus követőjének, vagy akár csalódott és távol van akár csak ettől a flow állapottól, a buzgó imádság valami nagyon vallásos, nagyon beszűkült és gyenge ember spirituális tevékenysége lehet, aki annyira életképtelen, hogy kérlel valakit, akit nem is lát és talán nem is létezik, arra, hogy segítsen neki. „Nincs is ennél szánalmasabb állapot…” – mondhatja ezt látva az ember.
Az imádsághoz sokféle kép, elképzelés, tapasztalat kapcsolódhat bennünk. Az imádság valamilyen romantikus dolog, imádkozni illik, imádkozni olyan kispolgári, rendes dolog.
Lehet akár misztikus is: aki imádkozik, az közel van ahhoz, amire mindenki vágyik: a valóságon túlihoz, a transzcendenshez, az örökkévalóhoz. Aki imádkozik, az nem a földiekre néz, az felemeli a lelki tekintetét és máshová fókuszál. Aki esetleg nyelveken imádkozik, az pedig pláne más állapotba kerül, ami biztosan jó.
De van egy súlytalansága is ennek: „Majd imádkozom érted…” – mondjuk olyan helyzetekben, amikor nem tudunk mit tenni és gyakran elfelejtjük megtartani az ígéretünket. A „nem csinálunk semmit” szinonimája ilyenkor az imádság. A felolvasott szakaszban világos, hogy az imádság nem ez. Pál Timóteusnak ír, az efézusi gyülekezet vezetőjét bátorítja, tanítja arról, miért fontos az imádság a gyülekezetben: hol van a helye, mi az értelme. Az Ige alapján kimondható, hogy:
- Egyrészt az imádság egyrészt harc, munka, feladat. (A könyörgések tartása feladat – akár szervezési feladatot is jelent, odafigyelést, elkötelezettséget, felelősségtudatot stb.)
- Másrészt az imádság az a tevékenység, az a folyamat, ami közben a helyére kerülnek a dolgok: az, hogy kicsoda Isten, kinek mi a világban a feladata, hogyan tekinthetünk a rendszerre, magunkra, a közegünkre.
Az Igét közelítsük meg most úgy, hogy először is mit tanít Istenről?
1. Mit akar Isten?
Azt olvassuk, hogy Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság megismerésére. Ez reményteli dolog, bíztató, megnyugtató elsőre, de ha jobban belegondolunk, akkor elkezd nagyon sok kérdést felvetni. Mit jelent, hogy Isten ezt akarja? Akkor ez biztosan megvalósul, tehát mindenki üdvözül majd? Vagy ha nem, akkor mit ér Istennek az akarata – van egy nála erősebb akarat is, ami miatt ez meghiúsul?
Nem hiszem, hogy ez az automatikusan „mindenki üdvözülni fog” megállja a helyét a Biblia alapján és az sem, hogy Istennél lenne erősebb hatalom, aki megakadályozza akarata teljesítésében. Úgy kell erre tekintenünk, hogy ez egy meghívás, szándék, nyitottság, egy elkötelezés Isten részéről: Ő hív, elkészíti az utat. Mint a tékozló fiú Atyja, aki nemcsak visszafogadta a kisebb fiút, de várja a nagyobb testvért, hogy bemenjen a lakomára. Nem tudjuk, hogy bemegy-e, mert a történet nyitott végű. A mennyei Atya olyan, mint ez az apa. Kész a lakoma, a kisebb testvér hazajött. A nagyobbnak van oka nem bemenni, haragudni, kint maradni, elfordulni… de van lehetősége belépni a neki is elkészített ünnepre és örömre. Tudod Isten nem jöhet helyetted. Isten várja, hogy eljuss hozzá, hogy belépj a vele való kapcsolatba – újra és újra. Hogy imádkozz, hogy felé fordulj. S mindeközben megtörténik, hirtelen vagy lépésről-lépésre az igazság megismerése. Ez pedig gyakran fájdalmas, nehéz, kijózanító… és felszabadító is tud lenni. Megtörténik Jézus megismerése, aki magáról azt mondta: én vagyok az igazság. A többi pedig misztérium, titok: ki miért és hogyan jön vagy nem jön. A többi ember mind - mind saját magáért felelős. Isten pedig sokkal jobban szereti őket nálad, ezért érdemes egyszerűen Istenre bízni mindenkit és tudni, hogy Ő ellenállhatatlanul vonz minden embert. Ez a reménységünk.
2. Mi az igazság lényege?
Az előbb említettem az igazság megismerését, aminél álljunk meg egy kicsit. Az igazság ma már a legkevésbé sem abszolút fogalom, sokkal inkább teljesen szubjektív, legalább is kulturálisan és meggyőződés szerint erősen meghatározott. Annyi igazság, ahány ember, van erősebb és gyengébb igazság, van a hatalmon lévők igazsága és bizony az igazság kommunikációs jelentősége sem becsülhető alá: arra odafigyelnek, aki azt állítja, hogy az igazságot mondja. Bármennyire leegyszerűsítőnek tűnik, az Ige alapján az igazság az, hogy
Az igazság bizonyára egy nagyon összetett és számunkra nem is teljesen felfogható, megérthető dolog, de ami mindebből megérthető és felfogható, az ez.
Az ember pedig feledékeny és erre kell emlékeztetnie magát. Ez az igazság.
3. Mi Isten szolgáinak a dolga, feladata?
Az imádságból indultunk el és ide is lyukadunk ki: Isten gyermekeinek a dolga, amire az apostol is felszólítja Timóteust és a gyülekezetet is: az imádság, könyörgés, esedezés.
Ennek az imádságnak pedig három iránya bontakozik ki előttünk az Igében:
3.1. Imádság minden emberért. Azért, hogy meghallják a mennyei Atya hívását, hogy tényleg el tudják fogadni az igazságot, hogy tudjanak hinni, hogy eljussanak Istenhez. Különösen és első renden a körülöttünk lévőkért. Ez nagyon fontos! Nekünk, mint gyülekezet, különösen. Mert fontos, hogy legyen akár távolra mutató látásunk, hogy imádkozzunk a távol lévő keresztyén testvéreinkért, a misszióban túl lássunk a saját köreinkenk, mindennapi életünkön, de közben ne feledkezzünk el a legközelebbiekről sem. Vegyük észre és hordozzuk a mellettünk lévőt, akit első sorban ránk bízott Isten.
3.2. Imádság a hírnökökért. A szakasz végén beszél Pál arról, hogy őt Isten elhívta és arra rendelte, hogy Őt szolgálja. És bár ebben a részben nem mondja ki, máshol kéri a gyülekezetet, a testvéreket, hogy érte is imádkozzanak. A tanítás, az igazság hirdetése nagyon nehéz feladat. Ez a frontvonal, ahol bizony záporoznak a golyók, ahol reflektorba kerül az az ember, akit Isten küld minden hibájával és esendőségével, hiányával együtt. És mégis, Isten hírnököket küld, embereket, küldötteket hív el. És ez jelenti a presbitereket, akiket Isten a gyülekezet vezetésére, szolgálatára hívott el első sorban. Jelenti a lelkipásztorokat, de mindenkit, aki megszólal és Isten Igéjét hirdeti. Jelenti a gyülekezetünkben a hittanoktatót is, aki az igazságra tanítja a gyermekeket, a gyermekcsoportban szolgálót, a Caféban szolgáló munkatársat, a házicsoport vezetőket, a mamaklub vezetőit és sorolhatnám végig az összes szolgálatot. Imádkozzunk a küldöttekért, hogy tudjanak helyt állni, megerősödni, megújulni, Isten szerint végezni a szolgálatukat.
3.3. Imádság a feljebbvalókért. Az apostol arra hívja Timóteust, hogy imádkozzanak a királyokért, feljebbvalókért. Ezek azok az emberek voltak akkor, akik gyakran kifejezetten hátráltatták Isten ügyét, akik akár üldözéseket indítottak, generáltak. Az imádság elsősorban itt is azért történik, hogy Isten adja meg a vezetőknek a bölcsességet a vezetéshez, hogy a felelősségben helyt tudjanak állni. Másrészt, ha ellenségesek, akkor pláne imádkozhatunk értük, mert Jézus is erre tanított az ellenség szeretete kapcsán.
A nehezebb az, amikor a feljebbvalók nagyon kedvesek és kooperatívak, közben pedig szeretnék irányítani, befolyásolni Isten népét, összemosni a saját céljaikat, érdekeiket Isten népével és nem tartják tiszteletben a távolságot, aminek meg kell lennie minden hatalom és Isten népe között.
Imádkozzunk hát a feljebbvalóinkért! Ezáltal elismerjük, hogy vannak feljebbvalók – egy olyan világban, ami nem annyira tűri el a hierarchiát. Imádkozzunk a feljebbvalókért, mert nagy kísértésnek vannak kitéve. Feljebb lenni veszélyes, megrészegíti, megszédítheti az embert, megváltoztatja a perspektíváját, gyengülhet a látása és feledékennyé teheti arra nézve, honnan is érkezett, milyen nem feljebb lenni…
Imádkozzunk a feljebbvalóinkért, mindenféle feljebbvalóért (főnök, vezető, egyházi vezető, állami vezető, döntéshozó), hogy megtanulják, hogy tudják, hol a helyük ebben a világban.
Hogy egyedül Isten az Úr. Hogy egy az Isten és nincs szükség más istenre sem istenpótlékra.
Hogy egy a közbenjáró: Krisztus, ezért nincs szükség feleslegesen idealizált, messianisztikus vezetőkre. Nincs szükség félistenekre, megváltó típusú vezérekre. Akinek erre van szüksége, az nem látja Krisztust annak, akinek ő kijelentette magát… válaszd az igazit, testvérem, ne elégedj meg a pótlékkal!
Imádkozzunk a feljebbvalóinkért, hogy megszabaduljanak attól a tévhittől, hogy nekik kell megmenteni, megváltani bárkit, hogy kiskorúságban kell tartani az embereket és helyettük kell dönteni. Egy a váltság és ezt már Krisztus megszerezte. És ha az ember tényleg nem tud jól dönteni, mert a bűn miatt erre képtelen, akkor egy másik bűnös ember sem lesz képes helyette dönteni és őt megmenteni, egyedül Krisztus.
Imádkozzunk a feljebbvalókért, hogy megértsék: Isten akarata a nyugodt, csendes élet istenfélelemben, tisztességben. Nem a megosztottság, a megosztás a félelemkeltés, rágalmazás, lejáratás, elnyomás, kizsákmányolás… legyünk őszinték: ezzel van tele a világunk, az országunk.
De Isten előtt legyünk őszinték: mi magunk is a saját környezetünkben, kicsiben képesek vagyunk ugyanerre.
Nincs más tehát, mint Istenhez fordulni és hallgatni a hívásra:
Itt vagyok Atyám, tudom, hogy hívsz, hozzád jövök. Itt vagyok, Atyám és odaszánom magamat az imádságra, mert erre hívsz, taníts imádságra. Itt vagyok, Atyám, és kérlek, járj át a megváltó szeretetével, formálj és taníts az igazságra. Ragyogtasd fel nekem Krisztust, az igazságot, hogy hadd legyek hozzá hasonló minél inkább! Ámen!

Kedves Testvérek!
A napokban a hirdetés listán mindenki megkaphatta a következő sorokat: „Istennek vagyunk hálásak, amiért megtartott, megőrzött az elmúlt hónapok kihívásai között! Előre tekintve a sok kérdés és bizonytalanság mellett reménység van bennünk arra nézve, hogy Isten velünk lesz és megtart az elkövetkezendőkben is.A karantén időszak bezártsága töredezetté tette a korábban természetesen működő közösségeket, kapcsolatokat, embereket vihetett távolabb egymástól. A gyülekezet közösségében is tapasztaltuk egyrészt, hogy a házicsoportok, kisebb közösségek megerősödtek akár az online kapcsolattartás idején is, másrészt a nagyobb közösségben érezhető még a szétszóratás. Miközben a gyülekezeti táborunkat jó közösségi kapcsolódásként éltük meg, kimondható, hogy megtépázott minket ez a vírushelyzet. Mit tervez nekünk Isten, mit enged megélnünk, átélnünk az elkövetkezendőkben? És miben hív változásra, megújulásra ebben a helyzetben bennünket, mint közösséget?”
Ezekről gondolkozva a 95. zsoltárt hozta elém Isten.
1.     A Zsoltár íve
Istentiszteleti használatú ének, melynek csodálatos az íve, a logikája, a vonalvezetése. Az istentisztelet, mint szituáció ott van előttünk: a zarándokútról a nép megérkezik Isten házába, ahol az istentiszteletet vezető szolgáló hívja őket. Ez a találkozás azonban nem csak az élményről szól. Sőt, elsősorban nem arról. A középpontjában az emlékezés, az emlékeztetés és az élő Istennel való szövetség megújítása áll.
IZRAEL TÖRTÉNETÉNEK FONTOS ESEMÉNYEI állnak itt előttünk: a teremtés és a pusztai vándorlás. Mindez jelen van az istentiszteleten és hív a hódolatra, dicsőítésre és megtérésre
1.1. HÓDOLAT. Az 1–5. versben a teremtésről van tehát szó és arról, hogy mi mindent tett a teremtő Isten. Az Urat „szabadító kősziklánk” nevezi a zsoltár írója. A 2. versben az istendicséret hálaadással párosul. Így lép a gyülekezet az Úr „orcája” elé. Az Úr „orcája” az Úr jelenlétét fejezi ki. A 3. vers szerint az Úr az istenek királya. Uralmi területe vertikálisan is, horizontálisan is végtelen. Ő teremtette a föld „mélységeit” (a „föld” a holtak hazáját is jelenti). A „mélység” szót felesleges megváltoztatni és a hegyek csúcsait, valamint az ókori keleti mítoszokban ősi ellenségnek tartott tengert és a szárazföldet is. Az 5. versben az „alkotta” szó mellett megtalálható a „formálta” szó is, ami a fazekas tevékenységére utal. A zsoltárnak ez a része hatalmas bizonyságtétel: hogyan jelenthetne a tenger veszélyt Istenre nézve?! Hiszen Ő teremtette! Minden az Ő kezében, az Ő hatalmában van.
1.2. EMLÉKEZTETÉS. A hetedik verstől átlépünk Izrael történetének másik meghatározó időszakába, az egyiptomi szabadulás idejébe és a pusztai vándorlásba. A nagy történelmi szabadításra emlékezve már a vers elején az ún. „szövetségkötési formula” hangzik el: „Ő a mi Istenünk, mi pedig az Ő népe vagyunk.” Ez az identitás, az önmeghatározás legfontosabb eleme: Isten szabadító. „Az Ő legelőjének népe” kifejezés a pusztai vándorlásra emlékeztet: az Úr pásztorként vezette népét a pusztában. A nép az Ő „kezének nyája”. Az Úr keze az Úr oltalmazó hatalmát jelenti.
A himnusz második részéhez, a pusztai vándorlás történetéhez kapcsolódik a prófétai intő szó. „Ma, ha az Ő szavát halljátok”… áll az Igében. Ezek szerint a szabadító Isten nem bújt vissza mennyei csigaházába, nem tűnt el, nem hagyta magára a népét, hanem szól, cselekszik, él. Ezért lehet szövetség, ezért lehet „ma”. Ez a „ma” nemcsak a nagy zarándokünnep napja, hanem az a nap, amelyen az Úr a nép elé adja törvényét és amelyen ez a nép Isten tulajdon népe lett. Kifejezetten is szó van arról, hogy az Úr nemcsak a pusztában vándorló néppel kötött szövetséget, hanem utódaikkal is. Mit ér a szabadítás Isten szava nélkül: jel, ami félreérthető, amiből még nem ismerhető meg teljesen az Isten. És mit ér a szó a szabadítás nélkül? Nincs súlya, nincs köze az ember életéhez, valóságához… Megdöbbentő, hogy a kultuszban részt vevő gyülekezet és a pusztában vándorló gyülekezet közötti hét évszázados távolság a zsoltárban hirtelen eltűnik. És ez nem feltétlenül jelent felszabadult örömet, egységet és az összetartozás érzését. A jelenben élő gyülekezetet ugyanaz a veszély fenyegeti, mint az ősöket, akik nem hittek Isten jelenlétében. Ezt kérdezték: Közöttünk van-e az Úr, vagy sem? A nagy szabadítás után, szomjazva, elcsigázva, mikor a dolgok nem alakultak jól. Ez volt az a bűn, amely istenkísértésnek számított; ettől óvja Isten a népét. Az „istenkísértésnek” az lett a büntetése, hogy a népnek negyven évig a pusztában kellett maradnia. Látták az Úr cselekedeteit (9b. vers), mégis „tévelygő szívűek” maradtak, akik „nem ismerték (az Úr) útjait” (10. vers). Az Úr pedig ezt a hitetlenséget büntette.
Megdöbbentő, mikor olvassuk, hogy a 11. vers visszájára fordítja azt a gondolatot, hogy az Úr esküvel ígérte meg az atyáknak Kánaán földjét. Haragjában az ellenkezőjére esküszik azoknak, akik nem hittek Neki. A „nyugodalom” az ország nyugodt és zavartalan birtoklását jelentette. Itt azonban az Úr a saját nyugodalmáról, ill. annak helyéről, a templomról beszél. Ha az ünneplő gyülekezet folytatja a pusztában vándorló nemzedék bűneit, nemcsak az országot veszti el, hanem az Úr közelségét is! Ami pedig igazán megrendítő, hogy ez a történet nem ragad az Ószövetség lapjai közt, hanem az Úr „megkísértésének” történetét az újszövetségi gyülekezetre vonatkoztatja a Zsidókhoz írt levél szerzője. Mindannyiunkra érvényes tehát, mindannyiunknak dolga van vele.
2.     AZ EMBER TERMÉSZETE
Ez az a pont, ahol könnyen elkezdhetnénk másokra gondolni, de ehelyett tegyük azt, amire Isten hív minket és ismerjük fel saját természetünket és halljuk meg a minket megtérésre hívó szót.
2.1. Az ember természete…
Megrendítő olvasni a pusztában elveszett generációról. Miért történhetett meg mindez? Léteznek-e megírt sorsok, prognisztizálható utak? (8-10.vers) Vagy sokkal inkább létezik valami „rendszerhiba”, ami minden idő emberét ebbe az irányba torzítja, ide löki s végül a pusztulás felé viszi. Olyan ez, mint egy SPIRÁL: szabadítás, idő, a szabadítással ellentmondó események, megkeményedés, hitetlenség, eltávolodás, bolyongás, elmerülés a hiábavalóságban. Ráadásul felsejlik ebben valami aktivitás, az ember döntései is. Nem egy tehetetlen vergődés, hanem saját tettek, döntések, viszonyulások. A szív megkeményítésében igen aktív a szív tulajdonosa is.
a. De mit jelent a szívünk megkeményítése?
A Zsidókhoz írt levél segít ezen a ponton nekünk. HITETLENSÉGet jelent. Nem olyan általános agnosztikus vagy ateista hozzáállást, hanem egy egész más úton kialakuló hitetlenséget. (Ezzel együtt lehet, hogy a hitetlenség érint téged is, ha csak keresed az utad és nem vallod magad keresztyénnek.) Döbbenet, amit itt látunk. A megszabadított nép válik hitetlenné… Ezek szerint nem lehet elég nagy csodát látni! Nem az élmény tart hát meg, hiszen ennél nagyobb élmény nem sok volt a világtörténelemben… A hitetlenség (szív megkeményítése) következménye lesz a tévelygés (bolyongás… mint a pusztai vándorlás).
KONKRÉTAN mit jelenthet ez nekünk itt és most? Az idők és korok távolsága most is, itt is megszűnik és az istentiszteleten, Isten jelenlétében ott lehetünk és láthatjuk magunk körül a megkeményedett szívű, hitetlen népet, akik elfordulnak Istentől. És lehet, arcukban a saját arcunkra ismerünk.
És kérlek most, hogy ne kezdj el védekezni… én is ezt tenném. De az igazság, hogy ez úgyis jellemző mindannyiunkra…! Egyek vagyunk ebben akkor is, ha máshol tartunk, más intenzitással, kifelé mást mutatva történik mindez… Más helyzetekben, másért, de ugyanazokat a folyamatokat indítjuk be és megkeményítjük a szívünket Isten felé.
HOGYAN? Aktív agresszív módon, azaz szembe szállunk Istennel és ellene fordulunk és bekeményedünk felé.Vagy passzív agresszív módon: elhallgatunk, nem foglalkozunk vele. Csak hallgatunk. „Vegyen végre észre! Szóljon, ha valami baja van…”
MIÉRT veszélyes mindez? Azért, mert egyéni és közösségi formái mérgeznek minket és a közösségünket is: eltávolodás Istentől és egymástól, önigazság, egymás hibáztatása… és sorolhatnám. Nyugodjatok meg, erre mindig lehet ok. De Istennek ennél jobb terve van. Mindenki a saját szívéért felelős Isten előtt! Ő pedig meg akarja lágyítani megkeményített szívünket!
Befejezés. A 95. zsoltár befejezetlen történet. Mint a tékozló fiú… mert a te életedben fejeződik be… Az evangélium, hogy MA! a szövetségkötés, megújítás napja van a számodra, a számunkra. Krisztus elhordozta Isten haragját miértünk is. Gazdagréti gyülekezet, nem vagy különb a pusztában bolyongó népnél, de rosszabb sem vagy. Nem vagy más, mint a többi hitetlenségével küzdő ember. De Krisztus legyőzte a bűnt, a halált és a hitetlenségünket is! Boruljunk le előtte! A kérdéseknek, kételkedésnek helye van, hozd elé…! De KÉRLEK, ne térj ki! Együtt boruljunk le Isten előtt! Tartsunk bűnbánatot! Kérjük az Ő Szentlelkének kiáradását, megújulást, ébredést, hogy a szövetségben élve, az Atya szeretett gyermekeiként élhessünk Isten dicsőségére és magasztalására!
Ámen!
(Thoma László)