Thoma László

Kedves Testvérek!
János evangéliuma sorozatban vagyunk, továbbra is az evangéliumi történetek kapcsán velünk van a kérdés: mit jelent jelen lenni a világban, a környezetünkben keresztyénként, milyen hatása van nemcsak a személyes üdvösségünkre, hanem az életvitelünkre az evangéliumnak? Miben lehet más a hozzáállásunk, a jelenlétünk a világban, a kapcsolatainkban?
Az evangélium 5. részével kezdődik el az evangélium keretén belül az a szakasz, amelyben a messiási jelekhez fűződő önkijelentéseit ellenségesen fogadják népe körében. Egyre inkább világossá válik, hogy az az út, amelyre rálépett, és amelyen jár, elkerülhetetlenül szenvedést jelent, és a kereszthez visz.
IDŐ és TÉR
Az ünnep itt feltehetően maga a szombat volt. A szombat, ami jóval több volt pusztán munkaszüneti napnál. A szombat, aminek gyökere a teremtési rendben van: az aktív, cselekvésben lévő Isten megpihen, megáll szombaton. „Egyedül Izrael kapta azt a kijelentést, hogy Isten a világ teremtője és ez a nép Istennel ünnepli azt a titkot, hogy Isten alkotása után megnyugodott és megpihent. Isten egyedül népét avatta be a teremtés titkába. A szombat a nyugalom és az öröm napja: a nép Istennel ünnepel és a világ teremtéséért, megmaradó rendjéért hálát ad.” (Szathmáry Sándor)
Hol is van ez az ember? Valószínűleg a Juh-kapunál lévő tóról van szó, amely a templomtértől északra a Josephusnál Bezethának vagy Bezathának is nevezett városrészhez, elővároshoz vezetett. Ez az elnevezés ment át a kéziratok egy részében a tóra is. Bethesdának nevezik többnyire, ami azt jelenti: Irgalmasság háza. A tény az, hogy a víz melletti csarnokokban betegek sokasága feküdt, várva a gyógyulásra. A víznek csak akkor tulajdonítottak gyógyító erőt, amikor az időközi forrás megmozdult. A Siloám forrása táplálta a tó vizét. Ez a hely nem lehetett valami kellemes. A betegek a saját nyomorult állapotukban voltak ott a többiekkel együtt. Láthatták mások nyomorát, fájdalmát és szenvedését. Nem tudok máshogy fogalmazni: ez a hely számomra a földi pokol. A megsokszorozott szenvedés. A testi kín mellett az elhordozhatatlan érzésekkel is: tehetetlenség, szégyen, bűntudat, fájdalom, düh, keserűség…
I.    Szabadítás a torz istenképzettől
A népi hagyomány, illetve a néphit szerint időnként angyal szállt le a tóra, az megmozgatta, gyógyító erőt kölcsönözve annak. A vízben olyan ásványanyagok voltak, amelyek gyógyító hatással bírtak, ez fokozódott fel akkor, amikor a forrás legerősebb volt. Ez a hiedelem tette aztán igazán pokollá ezt a helyet! Milyen kegyetlen és csak önmagára figyelő helyzet ez: mindenkit le kell gyűrni, le kell győzni, résen lenni, tülekedni, mert csak így lehet gyógyulni. Így lehet szabadulni erről a szörnyű helyről. Át kell gázolni másokon, le kell győzni a másikat. Gondoljunk bele, ha tényleg megvalósult, milyen lehetett meggyógyultként távozni innen. Milyen ellenszenvet és dühöt válthatott ki ez a többiekből. És a kisebbrendűség, értéktelenség újabb rúgását: megint nem sikerült. Erre sem vagyok képes… örök vesztes vagyok… Hitbeli szempontból is elfogadhatatlan a történetben szereplő megdöbbentő a hiedelem: aki először lép a vízbe, az meggyógyul. Ennek semmi köze nincs az élő Istenhez: nemcsak mint gondolkodás, hanem a mögötte lévő istenkép is idegen a Bibliától. Emögött ugyanis az van, hogy aki a leggyorsabb, az első, az kap áldást. Teljesítmény, gyorsaság – s a többi kimarad. Van ebben valami kegyetlen, igazságtalan is. Maga az üzenet is ez: ha nem vagy elég ügyes, gyors, nem lehet részed a gyógyulásban. Ezen a ponton feltehetjük a kérdést: milyen hiedelmek, berögzöttségek vannak a saját istenképünkben Istenről, ami igazából nem igaz, hamis, eltorzult, akár bálvánnyá is lehet, amit szolgálunk észrevétlenül is.
II. Szabadítás a bénultságtól
A gyógyítás. Jézus azonban belép ebbe a helyzetbe. Belép és szabadulást hoz. A harmincnyolc éve beteghez lép. Megrendítő ez a hosszú idő, amióta betegen ott van ez az ember. Milyen lehetett a helyzete? Micsoda kiszolgáltatottság, reménytelenség lehetett ez. Mennyire egy megváltoztathatatlan állapot. Belegyökerezett ebbe feltehetően. Az ágya szinte „hozzá nőtt”. Feltehetően lemondtak már róla, talán ő magáról is. A betegség már az identitásának a szerves része egy ennyi időn keresztül beteg embernek.
A beteg helyzete kilátástalanságáról tájékoztatja Jézust. Hosszan tartó betegségének, a gyógyulás kilátástalanságának oka az, hogy nincs egy ember, aki a gyógyulás helyéhez eljuttassa. A beteg nem tudja, kivel beszél, csak a gyógyulást jelentő tó vizével, az emberi lehetőségekkel számol. Az emberből nem a gyógyulás iránti vágy hiányzott az eddig eltelt évek során, hanem a gyógyuláshoz odasegítő, eljuttató ember. Azért volt ott a betegek közt, mert meg akart gyógyulni, azonban ehhez kevés volt az ő akarata. Míg a gutaütöttnek voltak barátai (Mk 2:1–12), addig ez az ember egyedül maradt, nincs, aki mellé álljon, nincs, aki segítsen rajta.
Jézus felülírja mindezt. Úgy gyógyítja az embert, hogy felhatalmazza a cselekvésre. Nem viszi be a vízbe. Ráadásul szombatnapon teszi ezt. Felülírva azt a szintén hiedelmet, hogy mit nem lehet tenni szombaton… a szombat van a szombatért és nem fordítva. Jézus az „emberévé” vált a betegnek, aki megélte, hogy nem számíthat másra. Miközben fontos, hogy egymást hordozzuk, segítsük és legyünk „emberei” egymásnak, a végső értelemben tényleg nem számíthatunk senki másra, mint Jézusra. Most téged szólít: a bénultságban, amivel szemben teljesen tehetetlen vagy: vedd az ágyadat és járj!
A szombat. Az Atya munkája a jelenig tart. Isten tevékeny, folyamatosan végezte a maga munkáját: a világ megváltását. A szombattörvény lényege nem a tétlenség, hanem az Atyával való közösség és egymás javának szolgálata. A szombattörvény nem megkötözni akarja az embert, hanem áldásban részesíteni. A szombat az emberért van, és nem az ember a szombatért (Mk 2:27). A szombat nem akadálya az üdvözítő Isten munkájának, hanem keretévé lehet annak. A farizeusok dühösek, mert a meggyógyított megszegi a szombat törvényt: az egyik szombatnapi tiltott munka volt a használati tárgyak cipelése. Nem lehetett megtenni. Képzeljük el, mennyire groteszk ez az egész: meggyógyult a 38 éve beteg, de felveszi az ágyát. Nem számít, hogy meggyógyult és megtörtént a lehetetlen, de megszegi a rendelkezést. Nem szabad az ágyat vinni… Teljesen életszerűtlen, sőt életellenes. Ez a fajta törvénykezés megfoszt az élet örömétől, beszűkít, igazából vakká tesz. Bénává, tehetetlenné a valóságban. És végső soron elválaszt az élő Istentől.
III.   Szabadítás és rend
Jézus szabadítása jel lett. Nem lehet meg nem történetté tenni. Rendkívül sok szemtanúja lehetett, nyilvánvalóan megmutatta Isten szabadító hatalmának valóságát. Megmutatta azt, hogy nincs szükség hiedelmekre, nem kell a felbuzgó vízben reménykedni, hanem egyedül Jézusban van a szabadítás, benne viszont kiárad mindenkire: olyan élő víznek forrása buzog fel a benne hívőkben, ami gyógyítja őket és a környezetüket is. A Lélek lesz a forrás, ami nem helyhez kötötten, hanem szabadon és gazdagon árad.
Mit hoz el ez az új rend és szabadság az ember számára?
Felelősen magunkért: A gyógyult állapot szabadsága és felelőssége.
„Többé ne vétkezzél!” – hangzik Jézustól a meggyógyított felé a parancs. Az egészséggel együtt új életlehetőséget kapott a meggyógyított. Megkapta azt a lehetőséget, hogy vállalja élete tartalmaként az Isten teremtői rendjében az ember számára adott tartalmat, életcélt, Isten emberre vonatkozó akaratának teljesítését. A „ne vétkezzél” azt jelenti, hogy Isten útmutatása szerint éljen a kísértőt elutasítva. Jézus szavai egyértelművé teszik, hogy a betegségnél még rosszabb dolog is történhet az emberrel. A betegség minden esetben keserves kereszt, azonban annál még keservesebb, ha az ember Krisztus gyógyító erejének, feltétel nélküli kegyelmének megtapasztalása után vétkezik tovább, megmarad, illetve újra visszaesik a bűnbe. Jézus betegségből szabadító szavát ezért követi a meggyógyítottnak mondott buzdítás. A kegyelemmel való visszaélés ítélet. A bűn kísértésének lehet ellenállni, erre az ellenállásra szólít Krisztus tanácsa. Az ember felelős azért, hogy hogyan él meggyógyított életével. A betegség, ami identitását mélységesen meghatározta elmúlt, fontos, hogy ezután az Istenhez tartozás legyen a középpontban.
Felelősen egymásért: A szabadítás során Isten megszabadít az önzőségtől és az önmagunk körül való forgástól is! A hiedelemrendszer szerint az elsőként odaérkező ember gyógyult meg, aztán nem volt felelőssége másért. A Krisztusban nyert szabadítás azonban összekapcsol azokkal, akik még nem élték át azt. Nem fölérendel, hanem feléjük fordít. Szolgává tesz, alázatossá. Emberré. Krisztusi emberré. Ha Krisztusé vagy, meggyógyított, helyreállított, azzal arra hív, hogy másokért is élj. Természetesen határokat tartva, józanságban, de odaadó módon is, Isten túláradó szeretetével és jelenlétével. Hív minket is, hogy legyünk a gyülekezeti közösségben egymás embereivé. Hív, hogy segítsünk, szeressünk, hordozzunk. (diakónia…) Hív, hogy odaforduljunk másokhoz a gyülekezeten kívül is. Hogy ne szenvtelenül legyünk jelen a társadalomban, sőt, inkább érzékenyen és odafigyeléssel.
Felelősen a teremtett világért, hogy a rend fennállhasson: Miközben Isten a világ fenntartója, aki teremtett és bölcsen igazgat mindeneket, az embert, akit sáfárrá, gazdává tette a teremtéskor, bevonja a teremtés fenntartásába. A bűn miatt az ember nemcsak Isten, de saját maga és a teremtett világ ellen fordul: ezt látjuk ma szerte a világban a legkülönbözőbb formákban. A megváltott, Krisztusban lévő ember megbékélve Istennel, magával járhatja újra a jó gazda útját. Odafigyelve a teremtésre – attól függetlenül, hogy más mit tesz, vagy hogyan viszonyul a teremtéshez.
Isten országa közöttünk van, a Lélek által épül ma is. Ő adjon személyes, közösség, társadalmi szintű gyógyulást a számunkra! Számoljunk le a hiedelmekkel! Térjünk meg az élő Istenhez! És dicsőítsük Őt együtt az Ő kegyelméért és irgalmáért! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Beleléptünk egy igehirdetés sorozatba, amiben János evangéliumának szakaszai vannak előttünk egészen nyárig. Keressük azt, hogy mit jelent ez számunkra, mit Isten népe, mint Krisztust kereső, követő emberek az egyéni, közösségi életünkre nézve. S keressük arra nézve is a válaszokat, mit jelent ebben a világban élni, jelen lenni, a része lenni a teremtettségnek, odafigyelni rá, élni a gazda szerepünkkel, amit Isten ránk bízott a teremtéskor. Felfelé figyelünk, várjuk, hogy ez átformáljon belülről és kifelé tekintünk, feltéve a kérdést: hogyan akar használni minket Isten, hogyan formálja a jelenlétünket a környezetünkben. A sorozatban hosszú út van előttünk, nem feltétlenül könnyű a megértés! A fókuszban a szemlélet formálódása áll: ezt kérjük Istenünktől. Formálja a szívünket, a látásunkat és ebből fakadóan a cselekedeteinket is. Az elmúlt vasárnap erről volt szó: Isten a gazdája a világnak, a mi feladatunk pedig a megőrzés, a jó gazda jelenléte. Hálával élhetünk az Isten ajándékaival, de semmiképp sem zsákmányolhatjuk ki a természetet, a környezetünket – a másik embert sem. Az Istentől elszakadt ember alapvetően pusztítja a környezetét, felemészti azt. A teremtettségi állapotunk alázatra hív, odafigyelésre, törődésre azzal az ajándékkal, amit Isten adott nekünk ebben a világban, egymásban. A mai Igénkben Jézus követése, a tanítványi lét lényege van előttünk. Jézus elhívja első tanítványait, hogy kövessék Őt.
1. Tanítványi lét: Isten aktív, Ő a középpont…
A tanítványok elhívásának egyik központi jellegzetessége az, hogy nem a tanítványok választanak. Nem egy katalógusból kiválasztják a számukra legmegfelelőbbet, nem elmennek egy válogatóra megnézni, melyik mester a legalkalmasabb. Nem ajánlások és jó tapasztalatok alapján döntenek. Nem a legizgalmasabb, legújabb trendek kezdik követni. A helyzet az, hogy Isten aktivitását, kezdeményezését és cselekvését látjuk itt a történetben. Jézus jelen van és Isten cselekszik. Ébreszti a szomjúságot, intézi a helyzeteket, hogy történjen meg a találkozás. Az Ő követése lesz fontos, a neki való engedelmesség, az Ő akarata, az Ő szolgálata, a Hozzá való tartozás. Szöges ellentétben van ez azzal, ahogy ma sokan gondolkodnak az istenkapcsolatról és arról, aminek a középpontjában a saját döntés, a saját választás van. És igazából ez nem ma kezdődött, talán a pietista ébredések idején. Sok áldás származik a személyes döntés hangsúlyozásán, de ennek is megvan az árnyéka. A valóság, hogy jó, hogy ha a személyes döntésünknek éltük is meg a folyamat elejét, egy ponton tudatosul, hogy Ő döntött felőlünk, Ő irányít, Ő a kezdeményező, az aktív. És legfőképpen: Róla kell, hogy szóljon a tanítványságunk, nem pedig magunkról és az állandó önmagunk körül forgásról. Krisztus követésének lényege elsősorban nem az, hogy mi éppen, hogy vagyunk lelkileg, mennyire érezzük Őt közel vagy sem, hanem hogy cselekedjük-e mennyei Atyánk akaratát, tudjuk-e élni azt, ami az Ő követésével jár. Újra és újra meg kell állnunk Isten előtt és kérni, hogy szabadítson meg attól, hogy a Krisztus követésünk, a tanítványi létünk ne önmagunkról, hanem Róla szóljon.
2. Személyes, személyre szabott törődés
Ezzel együtt a tanítványi létnek megvan a személyre szabott dimenziója is. Csodálatos, ahogy a történet szövődik. A Keresztelő János körülött lévő szomjazó emberek közül felismerik, hogy itt tényleg az Isten Báránya van. Véletlenszerű találkozások, ellenállhatatlan vonzás és az emberi kapcsolatrendszereken keresztüli hálózatosodás: egymásnak adják a hírt: megtaláltuk! Itt van! Miközben a tanítványi lét középpontjában Krisztus áll, Ő szabályozza és irányítja, közben azt látjuk, hogy fel van jegyezve a tanítványok neve, sőt, új nevet is kapnak (például Péter). Itt áll előttünk a valós reakcióik megörökítése: láthatjuk a hívást, ami eléri őket, látható a kételkedésük és a bizonyosság is, amit megkaptak. A tanítványok, miközben az élő Isten kerül az életük középpontjába, nem feloldódnak, nem elveszítik személyiségüket, nem válnak arctalan robotokká. A bűn torzítja el az embert, a gonosz jelzője a „szétdobáló”, a bálványimádás kegyetlen és kérlelhetetlen sötét erői hozzák az ember fizikai és lelki halálát és szétesését. Krisztus követői ebben az odaadásban és önfeladásban nem esnek szét, nem fordulnak ki magukból, hanem inkább magukra találnak, összerendeződnek, helyre kerülnek. Olyanok lesznek, mint a dülöngélő vitorlás, ami megfelelő tőkesúlyt kap. Stabilitás, hogy aztán a Lélek szele, ha fúj, képesek legyenek suhanni a vízen.
3. Tanítványi lét: folyamat
Csodálatos látni, ami elindul Krisztus követésével. Olyan, mint egy beinduló kémiai láncreakció. Olyan, mint egy belendülő zenei futam, egy kiteljesedő polifónia. Olyan, mint a meglendülő cselekmény, sok-sok szál összekapcsolódása és egy mintázat kirajzolódása a történetben. Folyamat kezdődik, mert Isten folyamatokban gondolkozik és tudja, hogy a tanítványságot tanulni kell. Igazából élethosszig. Krisztus követői elindulnak, lelkesednek, botladoznak, megértenek dolgokat, aztán meg nem értenek. Hisznek és olykor hitetlenkednek is. Elfordulnak, visszatalálnak. Úgy tűnik, teljesen elvesznek és elsodródnak, de aztán visszavonzza őket az ellenállhatatlan szeretet. Mert az, aki ezt a munkát elkezdi, nem adja fel. Az élő Isten hűséges és az Ő ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok. Hadd kérdezzem most meg: hol tartasz ebben a folyamatban: elindultál-e már…? Nem fáradtál-e meg? Lendületben vagy-e, vagy megfáradtál? Hirdetem neked az evangéliumot, hogy Ő hív ma is, összehív, visszahív és azt szeretné, ha hazatalálnál Krisztust követve.
4. Nem olyan, mint várnád
Nagyon sok meglepetés éri Krisztus tanítványait. Semmiképp sem töretlen fejlődés áll előttünk, ahogy az előbb is említettem. Lemondás, alázat, szenvedés… ez is a része. Kemények Jézus szavai: el kell veszíteni magunkat, a saját odaadóan követni? Miért vállalna bárki is ilyet?
„27 Ekkor megszólalt Péter, és ezt kérdezte: Mi elhagytunk mindent, és követtünk téged, hát velünk mi lesz? 28 Jézus erre ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy ti, akik követtek engem, a megújult világban, amikor az Emberfia beül dicsőségének trónszékébe, ti is tizenkét trónszékbe ültök, és ítéletet tartotok Izráel tizenkét törzse felett. 29 És mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és megörökli az örök életet. 30 De sok elsőből lesz utolsó, és utolsóból első.” Mt 19, 27-30
Ha nem is értjük teljesen, ezt mondta a Mester. Többet fogsz látni, mint gondolnád. Többet fogsz kapni, mint érdemelnéd. Mert az egész a kegyelmen alapul és nem érdem szerint működik… azaz mégis. Krisztus érdeme szerint.
Az 51. versben Jézus Jákób álmára utal Nátánáelnek és a többieknek. Jákób teljesen váratlanul, a legsötétebb éjszakán, menekülve a testvére elől, halálos fenyegetettséggel, az ismeretlenbe tartva a pusztában a teljes kapcsolati vákuumban kapja ezt az álmot: látja a nyitott mennyet… Isten angyalait. Váratlan, ellenállhatatlan megerősítés és találkozás. Összehasonlíthatatlanul több, mint azt várhatta volna.
Ez a tanítványi lét ajándéka: az összehasonlíthatatlanul több és gazdagabb élet minden megtörtségével és nehézségével együtt.
5. Globális távlatok
Mit jelent számunkra a személyes életünkben tehát a tanítványi lét? Azt, hogy alapvetően nem azt az utat járom, amire leginkább vágynék, hanem amiben követni tudom az én Uramat és Megváltómat, Jézust. A követés pedig engedelmesség, lemondás, odaadás, szolgálat, önfeláldozás. Ezek a szavak rendkívül népszerűtlenek lehetnek egy fogyasztói kultúrában. Nem az aszkéta életmódot jelentik, hanem a tudatosan, hitből vállalt józanságot. Krisztus követése egy olyan iga (Mt 11,29-30), ami az embert boldoggá teszi, de mindenképpen kellemetlen, olykor fárasztó és küzdelmes.
Mit jelent a közösségünkben? Hogy egymást nem gyanakodva szemléljük, nem közönyösen eltűrjük, hanem testvérnek látjuk, aki koránt sem tökéletes, de mégis, Krisztushoz tartozik és ezért összetartozunk. Akkor is, ha ő máshol tart a tanítványi úton, mint én. A tanítványi lét egymás felé is működhet: versengés és kontroll, érzelmi manipuláció és hasonlók helyett szolgálat, odafordulás, bizalom, alázat, szeretet és ilyesmi.
S végül mit jelent a tanítványi lét arra nézve, ahogy a teremtett világban élünk? A világban a globális folyamatok károsító hatásainak egy jelentős részéért az ún. keresztény „nyugat” a felelős. Olyan országok, ahol elvileg uralkodó a kereszténység. A környezettudatos élet elég sok önfeláldozást, lemondást igényel, a szokásaink megváltoztatását. Ezért ennyire reménytelen, hogy globálisan bármi változni fog jelentős mértékben.
Krisztus követőjeként az önfeláldozó, józan és mértékletes életvitel természetes velejárója a tanítványi létnek, ami nem pusztán jól megfontolt közösségi érdek, hanem Istent magasztaló életmód. A fogyasztói mentalitás bálványimádás, a fejlődésbe vetett hit, a birtoklás stb. bálványáé.
Halljuk meg ma a hívást: Jöjjetek! Kövess engem! Először! Újra! Része vagy a történetemnek. Egésszé leszel, gyógyulsz a velem való kapcsolatban. És így lehetsz áldás a világ számára is! Ámen!
(Thoma László)

Bevezetés az igehirdetéssorozathoz
Nehéz egyensúlyt találni abban, mit kezdjünk a körülöttünk lévő globális folyamatokkal, nagyobb léptékű történésekkel, miközben saját magunkkal, lelki egészségünkkel, istenkapcsolatunkkal is szeretnénk törődni. Végletekkel gyakran találkozni: egyrészt azokkal, akik afelé billennek, hogy mindig a nagy globális témákkal törődnek (klímaváltozás, globalizáció, gazdasági kérdések, migráció, geopolitika stb.). Másrészt végletes az is, aki mindent kizár és csak magával, egyéni lelki üdvével foglalkozik és kizárja a valóság egy jelentős részét. Keresztyénként sokszor óriási a távolság, tehetetlennek érezhetjük magunkat nagyobb folyamatokkal kapcsolatban. Gyanakvók is lehetünk, hogy kell-e ezekkel egyáltalán foglalkoznunk? Az igehirdetés sorozatot inspirálták a globális változások, maga a COVID járvány is, ami világszinten formálta az életünket s amivel együtt is kell élnünk, mint zavaró, bizonytalan tényezővel. A világgazdaság is formálódóban, s közben az éghajlatváltozásnak is aggasztó jeleit láthatjuk. János evangéliuma lesz velünk januártól egészen júniusig.
Textus: Jn 1, 1-18
Ismered a történet elejét? Honnan indult minden? Miért is vagyunk, honnan jöttünk, hogyan indult az utunk?
A tudomány dadog s magabiztosnak tűnő eredmények, tények, elméletek valószínűsítik, hogy… nos, legelőször is… volt egy rendkívüli sűrűségű pont… vagy valami és ebben a pontban, ahol az idő és a távolság értelmezhetetlen fogalmak, ahol a nyomás és a hőmérséklet végtelen… innen kiindulva egyszer csak bumm. Így indult s azóta is csak tágul a világegyetem. S benne valahogy itt vagyunk mi ezen a bolygón. Kifejlődött az élet, fejlődik ma is. Olykor mintha túlfejlődne. Itt élünk egy földtörténeti pillanatban, ami a világegyetem létezésében egy ezredmásodperc. És aztán majd… aztán a földet felemészti ez a legkártékonyabb faj, az ember, aki saját maga, de minden más élő ellensége. Az erőforrások elfogynak, a bolygó élhetetlenné válik, s itt az élet megszűnik létezni. Vagy tovább él, ember nélkül, boldogan.
Mi az a történet, amiben élünk?
A Szentírás egy másik történetet fest fel előttünk. Isten kijelentése, ami néha nehezen is érthető, de mégis megragadható. Az öröktől fogva örökké Létező megalkotja a világot, s benne az embert. A teremtéssel indul minden, ami szándékolt, tervezett és bár folyamatokból áll, nem egyértelmű. töretlen fejlődés. A nagy történetet bemutatja számunkra az Írás, hogy miként teremt Isten, aztán a bűn hogyan rombol és hoz tragédiát, ezután a szövetségkötés időszaka következik Izraellel, majd eljön a szabadító, a Messiás. Az ötödik az egyház korszaka, amiben hirdettetik az evangélium, s végül Isten majd újjáteremt mindent.
S bár rendkívül jó társadalomkritika a „Ne nézz fel!” című film, de nem, nem egy kóbor üstökös fogja elpusztítani a szeretett világunkat s nyom nélkül eltörölni az életet. Mert az élet Ura Isten, aki bölcsen igazgat és fenntart mindeneket.
I. Az élet Isten ajándéka
„Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött.”
Igen, az Ő ajándéka az élet! Az Ő teremtő szándéka van az élet mögött. Nélküle semmi sem lett, minden csak általa. A teremtő szó, a „legyen” ott visszhangzik minden élőben. Az életet teremtő, adó és akaró Isten ad és elvesz, újjáteremt s életet munkál. Az élet nem biológiai szükségszerűség, nem véletlenek szerencsés összjátéka, hanem ajándék! Kiváltság! Megtiszteltetés! Tiszteletre méltó! A létezés méltóságának forrása Isten. Az emberi méltóságé is, a teremtettség! Semmilyen más dolog nem lehet bibliai alapon az ember méltóságának alapja: semmilyen származás, családi állapot, kapcsolat, vagy bármi más: kizárólag a teremtettség. Minden Általa lett, azaz nemcsak az ember, hanem az egész teremtett világ is. Minden élő és élettelen dolog. Az Istené, az Istenhez tartozik! A föld kincsei, a víz, a levegő, a tűz, a termőföld, a növények és állatok… mind Istenhez tartozik és mindet rendkívüli módon kell tisztelnünk!
Óriási szereptévesztés, ha nem tudjuk, melyik történetben vagyunk, vagy ha nem tudjuk, melyik szerepet is szánta nekünk a rendező!
Ez az ember, az Istentől eltávolodott és elidegenedett ember tragédiája. Ebből fakad minden válság, fájdalom és szenvedés. Mert az igazság, hogy az élet ajándékozója igen drámai szerepet szánt nekünk ebben a történetben. Törékeny emberként mégis Istenre mutatva gazdái lehetünk ennek a csodának: a teremtésnek. És a bűn miatt ez a szerep torzul és lesz kihasználója, felemésztője, pusztítója magának, a másiknak s a teremtésnek az ember maga.
II. Az elutasítás drámája
„A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt.”
János evangéliuma dráma. Drámai prológust olvastunk az imént, hamarosan felvonulnak a szereplők, elhangzik majd sok párbeszéd, lesz ellenség, harc, gigászi küzdelem… és aztán katarzis is. De nem úgy, ahogy azt várnánk. János evangéliuma a meglátogatás és elutasítás drámája. A bűnesetkor az Istent utasítja el az ember s lesz önmaga, mások s a teremtés pusztítójává. Ezért eljön a „logosz”, az Ige, a teremtő szó maga újra a világba, eljön Krisztus, emberré lesz az Isten, a világba jön
„…de a világ nem ismerte meg őt: a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt.”
Ez a drámai alaphelyzet, ami sajnos kontextus marad mindvégig. És azóta is, az elmúlt kétezer évben és ma is az. Isten lép, cselekszik, szól s az ember is reagál erre. Cselekszik, dönt. És a döntése maga a krízis. Az elhibázott döntéseinktől szenvedünk. És másokétól. Háborúk, amikre nagyon nagy szükség volt. Földek, amit birtokolni kellett. Nyersanyagok, amiket meg kellett szerezni. Bármi áron. Kb. 100 évvel ezelőtt elkezd elterjedni egy új, könnyen előállítható és rendkívül praktikus anyag: legyen a neve műanyag. Megold nagyon sok problémát a világon… ma pedig belefulladunk és szinte kezelhetetlen krízist okoz az ökoszisztémának. S döntünk magunkról: mi kell és mi nem, ki kell és ki nem. Döntünk a vágyakat követve, a szeretetet szomjazva, birtokolni akarva, s aztán szenvedünk tőle. Igen. Nem. Elhibázott döntések sora. S a „talán”-ok. És a nem döntések krízise. Nemet mondunk mi magunk is Istenre. És a magát istenítő, bálványimádó, önmagát imádó ember úgy általában is. Az elutasítás drámája csöppet sem szórakoztató vagy izgalmas, hanem fájdalmas, elhúzódó, a szívünket-lelkünket didergető dolog. A fagyosság, távolság, elérhetetlenség, bezártság, pusztító egyedüllét drámája. És eközben újra és újra, felfoghatatlan módon Isten igent mond a világra, s a világ nemet mond az Istenre, mikor megkínozza, megöli őt a kereszten. De Isten igent mond a világra akkor is, amikor ők nemet mondanak rá. Nem elpusztítja, nem eltörli jogos ítéletében. Hanem feltámasztja a Fiút és legyőzi a sötétség legnagyobb erejét, a halált.
 III. Kegyelem és igazság
„Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. (…) Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jött el.” (Jn 1,14.16-17)
Pusztul a világ. Pusztítja az ember. Felemészti, felzabálja erőforrásait. Halálra fejlődik. Persze vannak jó dolgok, jó felfedezések is, de az összkép egyértelműen negatív. Pusztul az erkölcs, devalválódik az ember értéke. De mit szól ehhez az Isten? Némán hallgat? Nem, egyáltalán nem. Szól, jelen van. Általad és általam. Hegyen épült város, lámpás a gyertyatartóban. Só. Kovász.
Szól ma is, hogy van igazság. Övé a teremtés. Hogy felelőséggel tartozol. Hogy nem mindegy, hogyan élsz, hogy vigyáznunk kell a teremtett világra. Hogy számít a környezet, hogy nem tehetünk meg bármit. Hogy van igazság, törvények, következmények. Ha fájdalmas is, de ez is a rend része.
Az igazság, hogy nem vethetjük le magunkról a jó gazda felelősségét. Akár csak a legszűkebb környezetünkben, a lakóhelyünkön, a saját háztartásunkban és fogyasztói viselkedésünkben sem.
Az igazság felismerése azonban lehetőség is: Istent magasztaljuk azzal, hogy odafigyelünk a Vele való kapcsolatunkra, az egymással való kapcsolódásra. Ha odafigyelünk saját magunkra is. És a környezetünkre. Őt tiszteljük azzal, ahogy az Ő tulajdonához, a teremtett világához viszonyulunk. A józanság, az Isten dicsőségére élés reformátori örökségünk alapvető része. Istent magasztaljuk a teremtett világ szépségéért, de reménységünk az új teremtésben van. Isten helyreállító munkája, szabadítása így fog kiterjedni az egész teremtésre.
És az igazság mellett szól ma is, hogy van kegyelem. Mert magunktól nem fog menni. Iszonyatos nagy a sötétség, belül és kívül. De a világosság eljött, az Ige testté lett. Belejött a világba, a világunkba. És a fényét semmi nem olthatja már el. A kegyelem itt van, elérhető. Testté lett, közel jött, a Szentlélek által belénk költözött. Tapintható. Az úrvacsorai közösségben is valóságos. Meg tud menteni. Meg tud szabadítani.
Isten át akarja formálni nemcsak a személyes életedet, de rajtad keresztül a világot, a társadalmat, a teremtést is. Ámen!

Kedves Testvérek!
Karácsony után vagyunk pár nappal, beléptük az új évbe. Ilyenkor sokan töltögetik az újévi tervezőjüket, józanodják a szilveszteri bulikat, fogadalmakat tesznek, vagy csak elhordozzák a vákuumot, ami az ünnep utáni időszak sajátja. A református bibliaolvasó kalauzunkban Máté evangéliumát olvassuk naponta. A héten volt napi Ige a felolvasott szakasz, ami mellett nem tudok elmenni csak úgy. Megérintett, megragadott és így hoztam ma közétek. A betlehemei gyermekgyilkosságok történetét sokan ismerik, a karácsonyi történet utózöngéje, az Egyiptomba való menekülés után találjuk az evangéliumban. A legtöbb írásmagyarázó röviden konstatálja, hogy ez történt, hozzátéve, hogy korabeli történetírók nem jegyzik fel azt az esetet (mintha ettől könnyebben elhordozható lenne: „Nem is történt meg ilyesmi…”). Az egyikük így fogalmaz: „szinte szükségszerű…” eseményről van itt szó, egy diktátor tombolásáról. Arról, milyen, amikor Isten cselekszik, de a gonosz erői is tombolnak…. Viszonylag gyakori az is, hogy „…szörnyű mindez, de Jézus megmenekült! – Isten meg majd megítél mindenkit az utolsó napon”. Ez volt az a pont, ami nem hagyott nyugodni és nem tudtam ilyen könnyedén túllépni ezen: hogy történhetett meg mindez? És miért számol be róla a Szentírás, mi dolgunk ezzel a szakasszal? Három fókuszban szeretnék beszélni ennek az Igének az üzenetéről.
1. „Nagy haragra lobbant…”
A szakaszban olvasunk Heródes dühéről, ami nem egyedülálló a maga módján. Egy uralkodó, aki félti a hatalmát és egyébként is mentálisan labilis, talán lehetne őrültnek, vagy eszelősnek is nevezni…
Látunk más hasonlót a Szentírásban, a fáraót például, akinek nagyon hasonló a tette Egyiptomban. Mózes második könyvének az elején olvashatjuk, hogy elrendeli az újszülött zsidó fiúk megöletését, a bábáknak adja parancsba. Két téves következtetést vonhatunk le ebből: az egyik, hogy ez a dühkitörés tényleg Heródes őrületével magyarázható csupán. A másik, hogy megijedünk és azt mondjuk: a düh minden esetben rossz és káros ezért elkezdünk félni és tartani a dühtől. Utóbbira nagyon fontos válasz, hogy miközben az eluralkodó düh és a tartogatott harag rossz és romboló, a düh kifejezésének például a határtartásban és az önvédelemben nagyon fontos szerepe van. De térjünk vissza az elsőhöz. Minden túlműködés, minden extrém megnyilvánulás tükör lehet a saját működésünkre is. Mert jó reménység szerint nem vagyunk olyan rossz mentális állapotban, mint Heródes volt, de az ember szíve a bűn miatt nagyon hasonlóan működik.
1.1.  Amit itt látunk, az először is a becsapott ember dühe. „Gúnyt űztek belőle… kicsúfolták” – ezt jelenti az eredeti kifejezés, ami leírja, mit élt át Heródes, mikor rájött, a bölcsek más úton tértek vissza. M így mondanánk szakkifejezésekkel: rendkívül megsértették a nárcisztikus részét. Kapott egy szúrást az egyébként rendkívül labilis belső és erre reakcióként teszi, amit tesz.
Vizsgáljuk hát meg magunkat a tükörben és valljuk meg Isten előtt, ha becsapottságunkban, sértettségünkben ki tudunk úgy billenni, hogy bántunk másokat, hogy megkérdőjelezhetetlennek gondoljuk magunkat.
1.2.  Másrészt Heródes dühe a hatalmát féltő ember dühe. Az irányítást, a teljhatalmat félti. Az ember teljes torzulása ez, hiszen minden hatalom Istené valójában. Az uralkodó, a vezető nagyon könnyen eshet ebbe a hibába: akármilyen vezetőről legyen is szó. Akár csak egy másik embert vezet, egy családot, vagy egy egész országot. Amikor valaki megízleli, milyen a hatalom íze, akkor utána nem igazán akarja elengedni azt. Egészen elképesztő dolgokra képes, hogy megtartsa. Megint csak vizsgáljuk meg a magunk szintjén: mi az, amiben az irányítást nem akarjuk elengedni, a hatalmat gyakorolni akarjuk, a kontrollt mindenképpen tartjuk.
1.3.  Harmadszor a következményt lássuk: Heródes haragra lobban: elborítja a harag és bosszút áll. A bosszúállás az ember alapvető reakciója, mondhatjuk, a bűneset óta velünk van. Káin irigy volt és bosszút állt a testvéren, Ábelen. És ne kezdjük el elítélni azt, akit látunk bosszút állni. Semmi szükség a moralizálásra. Bármelyikünk megtenné, ha lehetősége lenne rá, vagy nem derülne ki soha…
Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy van mintánk arra, hogy lehet másként. A zsoltáros nagyon sokszor kiált bosszú után. Sőt, el is képzeli, mit tenne. Egészen elborítja a harag és Istennek mondja el mindezt.
Ha mindebben felismertük saját arcunkat, akkor mehetünk ma is a mi Urunkhoz: szabadíts meg, ments meg, szabadító Isten, akié minden hatalom, és aki meg tudja szabadítani a hozzá kiáltót!
2. Ártatlan áldozatok
Nagyon megrendítő és megállásra hív, csendes tiszteletre és a fájdalom magunkhoz közel engedésére a tény, ami ott és akkor történt.
2.1. Nézzünk szembe a fájdalommal, az igazságtalansággal, ami itt történt. Azért, hogy együttérzők lehessünk. Ha gyorsan elkapjuk a fejünket, akkor attól tartok az életben is ezt fogjuk tenni, amikor a saját környezetünkben szenvedést látunk. Ártatlan áldozatok, igazságtalan szenvedés, tehetetlenség. Azért mondjuk ki most ezeket a szavakat, hogy elfogadjuk annak a valóságát, hogy ez van. A szenvedő ember és környezete számára a legfontosabb kapcsolódási pont, hogy elfogadom, hogy ő most így van. Hogy a szenvedés van – bár ne lenne, de van. Kapcsolódjunk a szenvedésben lévőhöz, hiszen Krisztus is kapcsolódik hozzá. Ha ezt nem tesszük, fásulttá leszünk, pedig nem ez az élet útja, nem ez a gyógyulás útja. Együttérzés mással, együttérzés magunkkal is a szenvedésben. Ez lesz a gyógyító út. A mi kultúránkban a szenvedés szégyen és kudarc, titkolandó dolog. A fájdalmon gyorsan túl kell lenni, vagy bele kell ragadni…
2.2. A másik oka ennek az együttérzésnek a szolidaritás. Milliók szenvedtek ártatlanul a történelem során, de akár ma is. Nem lehetünk érzéketlenek. Akkor sem, ha elég a magunk baja… Mert a szolidaritás egyrészt Istenhez visz, kiáltunk a szenvedőkért, megtanít imádkozni és esedezni Isten előtt. Másrészt cselekvésbe visz: mit tehetünk a saját környezetünkben azért, hogy kiálljunk az ártatlanok mellett és megvédjük azokat, akik magukat nem tudják.
2.3. És még egy fontos vonatkozás van az Igében: azt olvastuk, Ráchel siratja gyermekeit. Miért siratja Ráchel a gyermekeit? A jeremiási Ige, amire itt hivatkozik az evangélium a babiloni fogságba indulók tömegét idézi fel előttünk. Rámában gyülekeztek a fogságba indulók. Aki onnan elment, az valószínűleg nem tért vissza. Elmennek s nem jönnek vissza. Mennyire fájdalmas ez. Vigasztalhatatlan. Honnan lehet hát vigasztalást nyerni és hogyan hordozható el mindez?
3. Együttérző Isten
Az evangélium, hogy az Isten, a mi mennyei Atyánk együttérző Isten. Igen, akkor is, ha sokan ezt nem értik, hogy miért enged meg ilyen szenvedést egyáltalán? Isten maga vállal közösséget az emberrel, amikor testté lesz, földre jön és vállalja az emberi sorsot. Vállalja a szenvedést. Együtt érez és megszánja a bűnben lévő embert és megmenti. Tehetetlenségünkben mellettünk van. A Szabadító – Jézus sorsa is benne van ebben a képben, aki tehetetlenül függ ég és föld között a kereszten. A mi mennyei Atyánk meg tud indulni erőtlenségeinken és bűnös emberként is magához hív. A bennünk fellobbanó harag és az abból fakadó rossz tettek miatt nem elvet. A szívünkben forralt bosszút nem kell titkolnunk előtte. A fájdalmas tehetetlenséget nem kell elrejteni, a szenvedést nem kell szégyellni. Mert szeret úgy ahogy vagyunk és megszabadít, megtisztít, hordoz minket. Hogy el tudjuk hordozni egymást és vállalni tudjuk mindazt, amivel az élet jár a számunkra.
Reménységünk és vigasztalásunk Tőle jön, hívjuk és kérjük az Ő Szentlelkét, aki meg tud vigasztalni, be tud tölteni mindannyiunkat. Ő tudja megvigasztalni a vigasztalhatatlan Ráchelt. Mert bár valóban úgy tűnt, a foglyok sosem térnek haza, mégis Isten kegyelmes volt és egy nap visszatértek azok, akikről biztos volt, hogy sosem fognak. Isten ígérete, a bizalom, a reménység:
„Halljátok az Úr igéjét, ti, népek, hirdessétek a távoli szigeteken, és mondjátok: Aki szétszórta Izráelt, össze is gyűjti, és őrzi, mint pásztor a nyáját. Mert megváltotta az Úr Jákóbot, kiszabadította az erősebb kezéből. Megjönnek majd, és ujjonganak Sion magaslatán, élvezik az Úrtól kapott javakat: a gabonát, a mustot és az olajat, a juhokat és a marhákat. Olyan lesz a lelkük, mint az öntözött kert, és nem hervadoznak többé. Akkor örömtáncot jár a szűz, örülnek az ifjak a vénekkel együtt. Gyászukat örömre fordítom, megvigasztalom őket, örömet szerzek nekik a kiállott szenvedés után. A papokat bőséggel árasztom el, népem pedig jóllakik javaimmal – így szól az Úr. Ezt mondja az Úr: Hangos jajgatás hallatszik Rámában és keserves sírás: Ráhel siratja fiait, nem tud megvigasztalódni, mert nincsenek többé fiai. Ezt mondja az Úr: Hagyd abba a hangos sírást, ne könnyezzenek szemeid! Mert meglesz szenvedésed jutalma – így szól az Úr –, visszatérnek fiaid az ellenség földjéről. Reménykedhetsz a jövőben – így szól az Úr –, mert visszatérnek hazájukba fiaid.” (Jer 31, 10-17) Reménységünk, hogy mi is az örök hazába tartunk, ahol teljes lesz a vigasztalás, ahol nem lesz könny, sem fájdalom, sem gyász. Mert az elsők elmúltak és Isten újjáteremt mindent. Ebben lehet részünk a Jézus Krisztusban való hitben! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Belépünk adventbe, az ünnepi időszakba annak minden örömével, terhével, kihívásával és lehetőségével együtt. Sokan várnak valamit: megpihenést, meghittséget, találkozást, utat, amit bejárhatunk… vagy épp azt, hogy véget érjen az évnek ez az időszaka. Sokaknak roppant nehéz és megterhelő érzelmileg ez az időszak.
Hála legyen Istennek, hogy együtt lehetünk így, ebben a közösségben is, együtt hordozva egymást, kapcsolódva egymáshoz. Testvérek vagyunk, nem vagyunk egyedül. Van egy Urunk, aki megtart és hordoz most is az Ő kegyelméből! Advent első vasárnapján egyszerre emlékezünk arra, hogy az emberiség évezredekig várta a messiást, most pedig Krisztus második eljövetelére készülünk. Az időszak neve „kisböjt”, a karácsony előtti négy hét a bűnbánatnak és a várakozás örömének is az ideje. Várunk, de mire is valójában? Mire várunk, mit kérünk Istentől? Miért esedezünk, miről szólnak az imádságaink? Miért küzdünk, mit szeretnénk látni? Várunk arra, hogy megoldódjon, lerendeződjön, kisimuljon, elcsendesedjen, helyre kerüljön… hogy enyhüljön, hogy meggyógyuljon, hogy elmúljon, elhalványuljon, ami fáj és nehéz. Várjuk, hogy újra motiváltak legyünk. Várjuk, mint Ady, hogy „De jó volna megnyugodni. De jó volna mindent, mindent, Elfeledni, De jó volna játszadozó. Gyermek lenni…” De az is könnyen elképzelhető, hogy igazából semmit. Apátia, közöny, kifáradás, kiégettség: ezt hozta az elmúlt másfél év krízise, folyamatos készenléte. Már mindegy. Már nem számít.
Pál apostol a galatákat tanítja és újra csak a lényegre irányítja a figyelmet és emlékezteti őket, hogy mi az életük alapja, mit jelent Krisztus kegyelme, hogy ne térjenek el az evangéliumi tanítástól. A galaták olyan irányba mozdultak, amiben szükséges volt tenni, többet tenni, hozzátenni az evangéliumhoz. Ma ez a kérdés, ez a két nehezen megválaszolható kérdés lesz velünk, amit életünk során újra és újra fel kell tennünk, adventben pedig, várakozva, Krisztus visszajövetelére tekintve különösen is fontos: Mit tesz Isten? Mit tehetünk mi? Mit tehetek magamért, másért? Mi az én dolgom, meddig terjed a felelősségem, meddig kell „magamon segíteni” és mit tesz Isten, hol lép a képbe? Hol avatkozik be csodálatosan és természetfeletti módon? Nagyon gyorsan megfogalmazódhatnak erre válaszok bennünk. Például az, hogy mindent Isten tesz, csak Ő, hiszen Ő irányít, mi semmit sem tehetünk, csak az akaratát kell megértenünk és engedelmeskedni. A másik véglet, hogy helyettünk senki nem fog semmit tenni, magunknak kell a kezünkbe venni a dolgokat és tenni. Amire a figyelmet szeretném most irányítani, hogy mennyire keveset érthetünk meg abból, amit Isten tesz, mennyire nem látjuk át az összefüggéseket, hiszen emberek vagyunk. Ezt mondja Jakab apostol (Jak 4, 6): „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad.” Ezzel az alázattal közeledjünk most ennek a kérdésnek a megértéséhez.
I. Mit tesz Isten?
1. Krisztus szabadságra szabadított meg!
Pál nem győzni ezt hangsúlyozni: nem azért szabadított meg Krisztus, hogy utána más igát keressünk, hogy újra szolgák legyünk. Nyomatékosan, ismétlődve elmondja – talán nem is értjük, miért van erre szüksége a galatáknak… Aztán elég a saját szívünkbe nézni és megérthetjük…Mit tesz Isten? Tudatosan fogalmazok így, hogy tesz, nem úgy, hogy tett. Mert Isten szabadító Isten. Ez az Ő szívének lényege: szabadít. Utat készít. Megoldást ad. Tette ezt már a választott néppel évszázadokon át, s különösen is megmutatta akkor, amikor elküldte a Fiát ebbe a világba. Megszabadított, megváltott a legnagyobb fogságból, a bűnből.
Vissza kell egyszerűsödnünk ide: ez a legtöbb, legnagyobb, amit kaphattunk!
II. Mit tehetünk mi?
Itt is hadd jegyezzem meg elöljáróban, hogy egyáltalán nem mindegy a kontextus, azaz, hogy miben vagy. Ha épp válságban vagy, krízisben, gyászban, nem várhatod el magadtól, hogy tegyél, mert erő, készség ilyenkor nincs, nem úgy működnek a dolgok, mint egyébként. Türelmesnek kell lennünk magunkkal ezekben az időkben és meg kell adnunk az időt.
1. Mi az, amit mégis tehetünk mi, amire hív Isten? Ezt mondja az Írás egy helyen: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe.” (ApCsel 16, 31) Ilyen egyszerű valahol, az, amit mi tehetünk. De ez egy óriási lépés és nagyon sok embernek megléphetetlen, megugorhatatlan dolog. A legfontosabb, az egyetlen, az első ez: elfogadni a kegyelmet. És tudom, hogy ez mennyire nehéz. Nehéz, mert lehet, hogy logikátlan, irreális a számodra. Ellentmondásos, távoli, érthetetlen. Nehéz, mert nagyon sok kérdést vet fel: ha Isten tényleg szeret, miért kell szenvednem? Miért engedte meg… miért nem védett meg… miért… miért… miért… fájdalommal kevert düh, keserűség és üresség. Mégis, csak ezt tudom mondani, hogy nincs más út, mint Jézus, mint a kegyelem. És a szabadítás. De mi történik, ha elfogadtad a kegyelmet? Akkor jön igazán az izgalmas rész! Mert bizony erre újra és újra emlékeztetni kell magadat és ebben a mederben kell maradni. Vissza kell térni ehhez. Szeretném itt kiemelni és hangsúlyozni, hogy a hitben való megmaradás, a visszatérés, az odaszánás nem érdem- vagy üdvszerző tett. Isten munkálja és ad erőt hozzá, mégis megengedi, hogy tegyünk ezért, hogy a küzdelemben, a megmaradásban aktívak legyünk. A nagy kép, hogy bizonyára Ő tart meg, de nekünk magunknak kell Benne maradni, visszatérni, döntést hozni. A Második Helvét Hitvallás nagyon szépen fogalmazza meg, amit itt fontos szem előtt tartanunk: „…az újjászületettek számára a jó választása és cselekvése nemcsak passzív véghezvitel, hanem tevőleges is.” (…) viszont „…szem előtt kell tartani, hogy az újjászületettekben megmarad a gyengeség. Miután ugyanis bennünk van a bűn (…) az újjászületettek semmiképp nem tudják akadálytalanul véghezvinni azt, amit elhatároztak.” (HH. IX. fejezet)
Két dolgot emel itt ki az apostol:
Adventi kiáltás

Pál a Krisztusban nyert új életet, a megváltás jelentőségét hangsúlyozza ebben a szakaszban, ezzel is megpróbálva más keretbe, más perspektívába helyezni a galaták által megélt helyzetet. Az, hogy mennyire képtelenség a törvény által megigazulni, csak egy nagyobb vonzás, nagyobb szeretet írhatja át. A Krisztus eljövetele előtti és utáni állapot összehasonlításához egy általánosan ismert jogi képet használ, az örökség, örökösödés helyzetét.
A képben az örökös alaphelyzete, hogy már az örökség az övé, de ez az idő múlásával, a nagykorú életkorba lépéssel realizálódik a számára. Addig más dönthet felőle, de mikor eléri azt a kort, övé lesz a teljes örökség és a rendelkezés joga az öröksége felett.
A kép szerint a hitben is van egy út, amit bejárhat az ember: a kiskorúságnak és a nagykorúságnak az időszaka. Fontos, hogy ez nem vertikális haladást, lépcsőket feltételez, hanem horizontális utat. Nem köthető életkorhoz, érdemekhez – egyszerűen egy fejlődési, érési folyamat része. Ezt egyébként valláslélektani kutatások is messzemenőkig alátámasztják: természetes módon fejlődik, alakul, változik az ember hite, istenkapcsolata. Jobb esetben ez az út valódi fejlődés, tehát nem körbe-körbe járás. Sok keresztyén nem fejlődik igazán, mert olyan, mintha egy háztömb körül sétálna körbe és körbe. Elfárad, bejár egy utat, de nem jut tovább, ugyanott tart. Drasztikus képpel élve a börtönudvaron is el lehet fáradni a járkálásba, mégsem jutunk sehová. A valódi növekedés és bejárt út valójában a megharcolt kríziseket jelenti, az útelágazásoknál hozott döntések mentén bejárt utat, az Isten vezetése alapján megértett, de egyénileg meghozott saját választásokat.
2. Fordulópont: Amikor betelt az idő…
A kiskorúság Krisztus előtti állapotát az elemek uralják, azaz a körülmények, a bálványok, a korszellem. Érdekes vonatkozás, hogy az „elemek uralma” a bolygókat, égitesteket is jelentheti az egyik írásmagyarázó szerint. Az ókori ember ezeknek különösen nagy jelentőséget tulajdonított: ezek mozgása, változásai befolyásolják az emberi létet. Mindenki valamilyen törvényszerűség hatalma alatt él, ez az „elemek uralma”. Olyan keret ez, ami rideg, kérlelhetetlen, mint például az idő múlása.
Mindaz, ami alól nem tudunk kibújni. A generációs narratívák, a rutinok, szokások, a vágyak és félelmek, a családi forgatókönyvek (ún. szkriptek). Mindaz, aminek „engedelmeskedve” élünk Krisztus uralma helyett.
Krisztus megjelenése teljesen más helyzetet teremtett, mintegy „helyzetbe hozta” az embert. Krisztus áldozatáért örökösök vagyunk, a Lélek győz meg erről, munkálja és erősíti a hitet. Isten fiai vagyunk Krisztusban. Ez egy olyan státusz, ami nem változik, Őérte igaz ránk, mindenkire, aki csak benne hisz. Nem vagy szolga, hanem fiú, örökös vagy, élhetsz és létezhetsz úgy, mint egy örökös. Ennek az örökségnek egy része már itt a miénk: a megszabadított, megváltott élet gyümölcsei. És a másik része a mennyben lesz a miénk, akkor realizálódik teljes mértékben az örökség: az örök élet ajándékában.
Fontos kiemelni, hogy ez a szakasz nem jelenti az Ószövetség átlépését, mintha „azon már túl volnánk”. Az idő betelik, eljön a Fiú, de ez abban a mederben történik, ami Isten szövetségi rendje és terve. Ebben pedig nagy jelentősége van Isten törvényének. Ilyen értelemben nem lehet „túllenni” rajt.
3. A kiáltás: Abbá, Atyám!
A Szentlélek csodálatos munkája, ha Istent Atyának tudod szólítani! Ő tesz bizonyságot bennünk erről, általa lehetünk Isten fiaivá.
Pál egészen egyértelműen fogalmaz: „…már nem vagy szolga…”. Világos, hogy ez semmilyen feltételekhez sincs kötve. Nincs folytatás, hogy „akkor leszel, ha…”. Krisztusban már nem vagy az. Nem kell félned, rettegned. Mert fiú vagy. Tisztelettel az Atya iránt, hálával, amit érted tett. De már nem kell rettegned. Amíg rettegsz Istentől, a haragjától, a kiszámíthatatlan, lesújtó erejétől, addig a szolgaság állapotában vagy. Hirdetem hát az evangéliumot, hogy az Atya magához fogadott, kiszabadított a rabszolgaságból. Megváltott, kiváltott és szabad vagy. Teljesen és valóságosan! Élhetsz a szabadságoddal, élhetsz a fiúi identitásból.
Aki szolga, az nemcsak Istentől fél, de a másik embertől és magától is. A bizalmatlanság, gyanakvás, cinizmus és törvénykezés ott van jelen, ahol kiskorúságban, szolgai állapotban vannak az emberek. Az egyformaságra törekvés, az egységesítés ott erős, ahol magas a szorongás szint, ahol nehezen elhordozható az ismeretlentől való félelem. Ebből akar minket szabadságra vezetni a mi Urunk.
A fiúság állapota, a nagykorúság azonban el is tér az itt használt képtől. Míg valaki, ha egyszer nagykorú lett, nem lesz többé kiskorú (kivéve, ha cselekvőképességét elveszíti és gyámot rendelnek ki számára) – addig a Krisztusban élő ember megmaradhat, visszarendeződhet sajnos a kiskorú működésbe. Ez leginkább azt jelenti, hogy nem vállalja fel a fentebb említett harcot és megmarad a jól bevált sablonoknál, rutinoknál, megoldási módoknál. Erre a fiúi állapotra emlékeztetnie kell magát az embernek, ebben úját meg és hatalmaz fel, erősít meg Isten. Sőt, Isten népének is ez a dolga: egymást erősíteni, bátorítani és a lelki nagykorúság útján segíteni.
4. A nagykorúság kihívása
Mit jelent ez számunkra? Mit jelent nagykorúságban járni és ebben a fiúi identitásban létezni, amiről itt az apostol ír?
       4.1. Nagykorú keresztyén
Az életutunkra nézve újra és újra szembe kell néznünk a kiskorúság és nagykorúság helyzeteivel. A valóságban nincs senki, aki teljesen nagykorú keresztyén lenne. Bizonyos helyzetekben, bizonyos életterületeken tudunk már nagykorúként működni és megerősödtünk és vannak helyzetek, amikor nem. Vannak emberek, kapcsolatok, ahol különösen nem vagyunk képesek a nagykorú működésre. Ennek része akár az ellentmondás képessége, Krisztus igazságának a felvállalása, vagy a vágyaink, indulataink visszatartásának a képessége, az egyedüllét képessége stb. Az utunk az, hogy a lényegben erősödünk: az identitásunk alapjára: fiú vagy Krisztusban, gyermeke vagy az Atyának! A státuszunk ez. Ez ösztönözhet, hogy aszerint is éljünk. Nincs szükség tehát egymás megítélésére egy-egy kérdésben, de a szeretetteljes visszajelzésre, tükrözésre szükség van, hogy lehetőségünk legyen változni, növekedni.
Milyen kihívásai vannak a nagykorúságnak Krisztusban? Többek között a realitás elfogadása, miközben annak a gyakorlása, mit jelent a hit szemeivel látni. Sem földhözragadtnak, sem teljesen elrugaszkodottnak lenni. Szabadnak lenni az idealizálástól. Szabadnak lenni attól, hogy mindenki szeressen. Gyakorolni a felelősségvállalást és a segítségkérést is. A valahová tartozás és az egyedüllét elhordozása is ide tartozik. Akárcsak annak az ellentmondásosságnak az elhordozása, hogy egyrészt szeretnénk, ha felnőttként kezelnének, másrészt a kiskorúság vágyott állapotában is maradnánk, annak előnyeit élvezve.
      4.2.  Nagykorú gyülekezet, nagykorú egyház
Sajnos sok gyülekezeti közösség, egyház és vezető érdeke, hogy maradjanak kiskorúak a tagjai. Így egy rendszer sokkal könnyebben irányítható. Isten országa azonban, ami közöttünk van, Isten népe a nagykorúság, felelősségvállalás útján jár Krisztust követve. Ez részben hasonló csak az általános értelemben vett nagykorúsághoz. Itt ugyanis Krisztus felé a feltétlen engedelmesség és követés kell megmaradjon, ami önmagában a nagykorúság krízise. Isten népe az a hely, ahol ezzel együtt elhordozzuk egymást: nem mindenki tud a nagykorúságba lépni, vissza-visszacsúszik, sőt, lehet igazán (akár mentális sérülések miatt) nem tud teljesen felnőtté válni. Így hordozzuk el egymást, mert a végső cél nem a nagykorúság, hanem az evangélium hirdetése, a Krisztussal való élő kapcsolat, a benne való hit. Lehetünk különbözőek: lehet, hogy másként ragadjuk meg Isten szeretetét, máshogy gyógyulunk, máshol vannak a hangsúlyok. Amíg Krisztusban, a középpontban egyek tudunk lenni, addig igazából a többi marginális kérdés.
És itt van a nagykorúság egyik leglényegesebb pontja: az igazán fontos dolgokat tesszük a fókuszba. A többit nem nagyítjuk fel. Nem akarunk egyformává formálni mindenkit. Hanem Krisztus testének sokféleségét elfogadjuk.
Isten nagykorúságban élő népe sosem lesz teljesen homogén módon egyforma. Még a gondolkozásunk sem. Egy pont van, ahol református keresztyénként igazán egyek lehetünk itt a földön: ez pedig a sákramentum, az úrasztala. Az úrvacsorai közösség. A Lélek teremti és munkálja ezt is. Ahogy a fiúság tudatát, ismeretét, meggyőződését, hitét.
Munkálja mindezt bennünk, közöttünk is a mi Urunk! Ámen!