Kedves Testvérek!
Belépünk adventbe, az ünnepi időszakba annak minden örömével, terhével, kihívásával és lehetőségével együtt. Sokan várnak valamit: megpihenést, meghittséget, találkozást, utat, amit bejárhatunk… vagy épp azt, hogy véget érjen az évnek ez az időszaka. Sokaknak roppant nehéz és megterhelő érzelmileg ez az időszak.
Hála legyen Istennek, hogy együtt lehetünk így, ebben a közösségben is, együtt hordozva egymást, kapcsolódva egymáshoz. Testvérek vagyunk, nem vagyunk egyedül. Van egy Urunk, aki megtart és hordoz most is az Ő kegyelméből! Advent első vasárnapján egyszerre emlékezünk arra, hogy az emberiség évezredekig várta a messiást, most pedig Krisztus második eljövetelére készülünk. Az időszak neve „kisböjt”, a karácsony előtti négy hét a bűnbánatnak és a várakozás örömének is az ideje. Várunk, de mire is valójában? Mire várunk, mit kérünk Istentől? Miért esedezünk, miről szólnak az imádságaink? Miért küzdünk, mit szeretnénk látni? Várunk arra, hogy megoldódjon, lerendeződjön, kisimuljon, elcsendesedjen, helyre kerüljön… hogy enyhüljön, hogy meggyógyuljon, hogy elmúljon, elhalványuljon, ami fáj és nehéz. Várjuk, hogy újra motiváltak legyünk. Várjuk, mint Ady, hogy „De jó volna megnyugodni. De jó volna mindent, mindent, Elfeledni, De jó volna játszadozó. Gyermek lenni…” De az is könnyen elképzelhető, hogy igazából semmit. Apátia, közöny, kifáradás, kiégettség: ezt hozta az elmúlt másfél év krízise, folyamatos készenléte. Már mindegy. Már nem számít.
Pál apostol a galatákat tanítja és újra csak a lényegre irányítja a figyelmet és emlékezteti őket, hogy mi az életük alapja, mit jelent Krisztus kegyelme, hogy ne térjenek el az evangéliumi tanítástól. A galaták olyan irányba mozdultak, amiben szükséges volt tenni, többet tenni, hozzátenni az evangéliumhoz. Ma ez a kérdés, ez a két nehezen megválaszolható kérdés lesz velünk, amit életünk során újra és újra fel kell tennünk, adventben pedig, várakozva, Krisztus visszajövetelére tekintve különösen is fontos: Mit tesz Isten? Mit tehetünk mi? Mit tehetek magamért, másért? Mi az én dolgom, meddig terjed a felelősségem, meddig kell „magamon segíteni” és mit tesz Isten, hol lép a képbe? Hol avatkozik be csodálatosan és természetfeletti módon? Nagyon gyorsan megfogalmazódhatnak erre válaszok bennünk. Például az, hogy mindent Isten tesz, csak Ő, hiszen Ő irányít, mi semmit sem tehetünk, csak az akaratát kell megértenünk és engedelmeskedni. A másik véglet, hogy helyettünk senki nem fog semmit tenni, magunknak kell a kezünkbe venni a dolgokat és tenni. Amire a figyelmet szeretném most irányítani, hogy mennyire keveset érthetünk meg abból, amit Isten tesz, mennyire nem látjuk át az összefüggéseket, hiszen emberek vagyunk. Ezt mondja Jakab apostol (Jak 4, 6): „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad.” Ezzel az alázattal közeledjünk most ennek a kérdésnek a megértéséhez.
I. Mit tesz Isten?
1. Krisztus szabadságra szabadított meg!
Pál nem győzni ezt hangsúlyozni: nem azért szabadított meg Krisztus, hogy utána más igát keressünk, hogy újra szolgák legyünk. Nyomatékosan, ismétlődve elmondja – talán nem is értjük, miért van erre szüksége a galatáknak… Aztán elég a saját szívünkbe nézni és megérthetjük…Mit tesz Isten? Tudatosan fogalmazok így, hogy tesz, nem úgy, hogy tett. Mert Isten szabadító Isten. Ez az Ő szívének lényege: szabadít. Utat készít. Megoldást ad. Tette ezt már a választott néppel évszázadokon át, s különösen is megmutatta akkor, amikor elküldte a Fiát ebbe a világba. Megszabadított, megváltott a legnagyobb fogságból, a bűnből.
Vissza kell egyszerűsödnünk ide: ez a legtöbb, legnagyobb, amit kaphattunk!
II. Mit tehetünk mi?
Itt is hadd jegyezzem meg elöljáróban, hogy egyáltalán nem mindegy a kontextus, azaz, hogy miben vagy. Ha épp válságban vagy, krízisben, gyászban, nem várhatod el magadtól, hogy tegyél, mert erő, készség ilyenkor nincs, nem úgy működnek a dolgok, mint egyébként. Türelmesnek kell lennünk magunkkal ezekben az időkben és meg kell adnunk az időt.
1. Mi az, amit mégis tehetünk mi, amire hív Isten? Ezt mondja az Írás egy helyen: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe.” (ApCsel 16, 31) Ilyen egyszerű valahol, az, amit mi tehetünk. De ez egy óriási lépés és nagyon sok embernek megléphetetlen, megugorhatatlan dolog. A legfontosabb, az egyetlen, az első ez: elfogadni a kegyelmet. És tudom, hogy ez mennyire nehéz. Nehéz, mert lehet, hogy logikátlan, irreális a számodra. Ellentmondásos, távoli, érthetetlen. Nehéz, mert nagyon sok kérdést vet fel: ha Isten tényleg szeret, miért kell szenvednem? Miért engedte meg… miért nem védett meg… miért… miért… miért… fájdalommal kevert düh, keserűség és üresség. Mégis, csak ezt tudom mondani, hogy nincs más út, mint Jézus, mint a kegyelem. És a szabadítás. De mi történik, ha elfogadtad a kegyelmet? Akkor jön igazán az izgalmas rész! Mert bizony erre újra és újra emlékeztetni kell magadat és ebben a mederben kell maradni. Vissza kell térni ehhez. Szeretném itt kiemelni és hangsúlyozni, hogy a hitben való megmaradás, a visszatérés, az odaszánás nem érdem- vagy üdvszerző tett. Isten munkálja és ad erőt hozzá, mégis megengedi, hogy tegyünk ezért, hogy a küzdelemben, a megmaradásban aktívak legyünk. A nagy kép, hogy bizonyára Ő tart meg, de nekünk magunknak kell Benne maradni, visszatérni, döntést hozni. A Második Helvét Hitvallás nagyon szépen fogalmazza meg, amit itt fontos szem előtt tartanunk: „…az újjászületettek számára a jó választása és cselekvése nemcsak passzív véghezvitel, hanem tevőleges is.” (…) viszont „…szem előtt kell tartani, hogy az újjászületettekben megmarad a gyengeség. Miután ugyanis bennünk van a bűn (…) az újjászületettek semmiképp nem tudják akadálytalanul véghezvinni azt, amit elhatároztak.” (HH. IX. fejezet)
Két dolgot emel itt ki az apostol:
Adventi kiáltás
Lekció
Ézs 9,1-6