Ragaszkodjunk az evangéliumhoz!

Kedves Testvérek!
Belépünk adventbe, az ünnepi időszakba annak minden örömével, terhével, kihívásával és lehetőségével együtt. Sokan várnak valamit: megpihenést, meghittséget, találkozást, utat, amit bejárhatunk… vagy épp azt, hogy véget érjen az évnek ez az időszaka. Sokaknak roppant nehéz és megterhelő érzelmileg ez az időszak.
Hála legyen Istennek, hogy együtt lehetünk így, ebben a közösségben is, együtt hordozva egymást, kapcsolódva egymáshoz. Testvérek vagyunk, nem vagyunk egyedül. Van egy Urunk, aki megtart és hordoz most is az Ő kegyelméből! Advent első vasárnapján egyszerre emlékezünk arra, hogy az emberiség évezredekig várta a messiást, most pedig Krisztus második eljövetelére készülünk. Az időszak neve „kisböjt”, a karácsony előtti négy hét a bűnbánatnak és a várakozás örömének is az ideje. Várunk, de mire is valójában? Mire várunk, mit kérünk Istentől? Miért esedezünk, miről szólnak az imádságaink? Miért küzdünk, mit szeretnénk látni? Várunk arra, hogy megoldódjon, lerendeződjön, kisimuljon, elcsendesedjen, helyre kerüljön… hogy enyhüljön, hogy meggyógyuljon, hogy elmúljon, elhalványuljon, ami fáj és nehéz. Várjuk, hogy újra motiváltak legyünk. Várjuk, mint Ady, hogy „De jó volna megnyugodni. De jó volna mindent, mindent, Elfeledni, De jó volna játszadozó. Gyermek lenni…” De az is könnyen elképzelhető, hogy igazából semmit. Apátia, közöny, kifáradás, kiégettség: ezt hozta az elmúlt másfél év krízise, folyamatos készenléte. Már mindegy. Már nem számít.
Pál apostol a galatákat tanítja és újra csak a lényegre irányítja a figyelmet és emlékezteti őket, hogy mi az életük alapja, mit jelent Krisztus kegyelme, hogy ne térjenek el az evangéliumi tanítástól. A galaták olyan irányba mozdultak, amiben szükséges volt tenni, többet tenni, hozzátenni az evangéliumhoz. Ma ez a kérdés, ez a két nehezen megválaszolható kérdés lesz velünk, amit életünk során újra és újra fel kell tennünk, adventben pedig, várakozva, Krisztus visszajövetelére tekintve különösen is fontos: Mit tesz Isten? Mit tehetünk mi? Mit tehetek magamért, másért? Mi az én dolgom, meddig terjed a felelősségem, meddig kell „magamon segíteni” és mit tesz Isten, hol lép a képbe? Hol avatkozik be csodálatosan és természetfeletti módon? Nagyon gyorsan megfogalmazódhatnak erre válaszok bennünk. Például az, hogy mindent Isten tesz, csak Ő, hiszen Ő irányít, mi semmit sem tehetünk, csak az akaratát kell megértenünk és engedelmeskedni. A másik véglet, hogy helyettünk senki nem fog semmit tenni, magunknak kell a kezünkbe venni a dolgokat és tenni. Amire a figyelmet szeretném most irányítani, hogy mennyire keveset érthetünk meg abból, amit Isten tesz, mennyire nem látjuk át az összefüggéseket, hiszen emberek vagyunk. Ezt mondja Jakab apostol (Jak 4, 6): „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad.” Ezzel az alázattal közeledjünk most ennek a kérdésnek a megértéséhez.
I. Mit tesz Isten?
1. Krisztus szabadságra szabadított meg!
Pál nem győzni ezt hangsúlyozni: nem azért szabadított meg Krisztus, hogy utána más igát keressünk, hogy újra szolgák legyünk. Nyomatékosan, ismétlődve elmondja – talán nem is értjük, miért van erre szüksége a galatáknak… Aztán elég a saját szívünkbe nézni és megérthetjük…Mit tesz Isten? Tudatosan fogalmazok így, hogy tesz, nem úgy, hogy tett. Mert Isten szabadító Isten. Ez az Ő szívének lényege: szabadít. Utat készít. Megoldást ad. Tette ezt már a választott néppel évszázadokon át, s különösen is megmutatta akkor, amikor elküldte a Fiát ebbe a világba. Megszabadított, megváltott a legnagyobb fogságból, a bűnből.
Vissza kell egyszerűsödnünk ide: ez a legtöbb, legnagyobb, amit kaphattunk!
II. Mit tehetünk mi?
Itt is hadd jegyezzem meg elöljáróban, hogy egyáltalán nem mindegy a kontextus, azaz, hogy miben vagy. Ha épp válságban vagy, krízisben, gyászban, nem várhatod el magadtól, hogy tegyél, mert erő, készség ilyenkor nincs, nem úgy működnek a dolgok, mint egyébként. Türelmesnek kell lennünk magunkkal ezekben az időkben és meg kell adnunk az időt.
1. Mi az, amit mégis tehetünk mi, amire hív Isten? Ezt mondja az Írás egy helyen: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe.” (ApCsel 16, 31) Ilyen egyszerű valahol, az, amit mi tehetünk. De ez egy óriási lépés és nagyon sok embernek megléphetetlen, megugorhatatlan dolog. A legfontosabb, az egyetlen, az első ez: elfogadni a kegyelmet. És tudom, hogy ez mennyire nehéz. Nehéz, mert lehet, hogy logikátlan, irreális a számodra. Ellentmondásos, távoli, érthetetlen. Nehéz, mert nagyon sok kérdést vet fel: ha Isten tényleg szeret, miért kell szenvednem? Miért engedte meg… miért nem védett meg… miért… miért… miért… fájdalommal kevert düh, keserűség és üresség. Mégis, csak ezt tudom mondani, hogy nincs más út, mint Jézus, mint a kegyelem. És a szabadítás. De mi történik, ha elfogadtad a kegyelmet? Akkor jön igazán az izgalmas rész! Mert bizony erre újra és újra emlékeztetni kell magadat és ebben a mederben kell maradni. Vissza kell térni ehhez. Szeretném itt kiemelni és hangsúlyozni, hogy a hitben való megmaradás, a visszatérés, az odaszánás nem érdem- vagy üdvszerző tett. Isten munkálja és ad erőt hozzá, mégis megengedi, hogy tegyünk ezért, hogy a küzdelemben, a megmaradásban aktívak legyünk. A nagy kép, hogy bizonyára Ő tart meg, de nekünk magunknak kell Benne maradni, visszatérni, döntést hozni. A Második Helvét Hitvallás nagyon szépen fogalmazza meg, amit itt fontos szem előtt tartanunk: „…az újjászületettek számára a jó választása és cselekvése nemcsak passzív véghezvitel, hanem tevőleges is.” (…) viszont „…szem előtt kell tartani, hogy az újjászületettekben megmarad a gyengeség. Miután ugyanis bennünk van a bűn (…) az újjászületettek semmiképp nem tudják akadálytalanul véghezvinni azt, amit elhatároztak.” (HH. IX. fejezet)
Két dolgot emel itt ki az apostol:
Adventi kiáltás

Pál a Krisztusban nyert új életet, a megváltás jelentőségét hangsúlyozza ebben a szakaszban, ezzel is megpróbálva más keretbe, más perspektívába helyezni a galaták által megélt helyzetet. Az, hogy mennyire képtelenség a törvény által megigazulni, csak egy nagyobb vonzás, nagyobb szeretet írhatja át. A Krisztus eljövetele előtti és utáni állapot összehasonlításához egy általánosan ismert jogi képet használ, az örökség, örökösödés helyzetét.
A képben az örökös alaphelyzete, hogy már az örökség az övé, de ez az idő múlásával, a nagykorú életkorba lépéssel realizálódik a számára. Addig más dönthet felőle, de mikor eléri azt a kort, övé lesz a teljes örökség és a rendelkezés joga az öröksége felett.
A kép szerint a hitben is van egy út, amit bejárhat az ember: a kiskorúságnak és a nagykorúságnak az időszaka. Fontos, hogy ez nem vertikális haladást, lépcsőket feltételez, hanem horizontális utat. Nem köthető életkorhoz, érdemekhez – egyszerűen egy fejlődési, érési folyamat része. Ezt egyébként valláslélektani kutatások is messzemenőkig alátámasztják: természetes módon fejlődik, alakul, változik az ember hite, istenkapcsolata. Jobb esetben ez az út valódi fejlődés, tehát nem körbe-körbe járás. Sok keresztyén nem fejlődik igazán, mert olyan, mintha egy háztömb körül sétálna körbe és körbe. Elfárad, bejár egy utat, de nem jut tovább, ugyanott tart. Drasztikus képpel élve a börtönudvaron is el lehet fáradni a járkálásba, mégsem jutunk sehová. A valódi növekedés és bejárt út valójában a megharcolt kríziseket jelenti, az útelágazásoknál hozott döntések mentén bejárt utat, az Isten vezetése alapján megértett, de egyénileg meghozott saját választásokat.
2. Fordulópont: Amikor betelt az idő…
A kiskorúság Krisztus előtti állapotát az elemek uralják, azaz a körülmények, a bálványok, a korszellem. Érdekes vonatkozás, hogy az „elemek uralma” a bolygókat, égitesteket is jelentheti az egyik írásmagyarázó szerint. Az ókori ember ezeknek különösen nagy jelentőséget tulajdonított: ezek mozgása, változásai befolyásolják az emberi létet. Mindenki valamilyen törvényszerűség hatalma alatt él, ez az „elemek uralma”. Olyan keret ez, ami rideg, kérlelhetetlen, mint például az idő múlása.
Mindaz, ami alól nem tudunk kibújni. A generációs narratívák, a rutinok, szokások, a vágyak és félelmek, a családi forgatókönyvek (ún. szkriptek). Mindaz, aminek „engedelmeskedve” élünk Krisztus uralma helyett.
Krisztus megjelenése teljesen más helyzetet teremtett, mintegy „helyzetbe hozta” az embert. Krisztus áldozatáért örökösök vagyunk, a Lélek győz meg erről, munkálja és erősíti a hitet. Isten fiai vagyunk Krisztusban. Ez egy olyan státusz, ami nem változik, Őérte igaz ránk, mindenkire, aki csak benne hisz. Nem vagy szolga, hanem fiú, örökös vagy, élhetsz és létezhetsz úgy, mint egy örökös. Ennek az örökségnek egy része már itt a miénk: a megszabadított, megváltott élet gyümölcsei. És a másik része a mennyben lesz a miénk, akkor realizálódik teljes mértékben az örökség: az örök élet ajándékában.
Fontos kiemelni, hogy ez a szakasz nem jelenti az Ószövetség átlépését, mintha „azon már túl volnánk”. Az idő betelik, eljön a Fiú, de ez abban a mederben történik, ami Isten szövetségi rendje és terve. Ebben pedig nagy jelentősége van Isten törvényének. Ilyen értelemben nem lehet „túllenni” rajt.
3. A kiáltás: Abbá, Atyám!
A Szentlélek csodálatos munkája, ha Istent Atyának tudod szólítani! Ő tesz bizonyságot bennünk erről, általa lehetünk Isten fiaivá.
Pál egészen egyértelműen fogalmaz: „…már nem vagy szolga…”. Világos, hogy ez semmilyen feltételekhez sincs kötve. Nincs folytatás, hogy „akkor leszel, ha…”. Krisztusban már nem vagy az. Nem kell félned, rettegned. Mert fiú vagy. Tisztelettel az Atya iránt, hálával, amit érted tett. De már nem kell rettegned. Amíg rettegsz Istentől, a haragjától, a kiszámíthatatlan, lesújtó erejétől, addig a szolgaság állapotában vagy. Hirdetem hát az evangéliumot, hogy az Atya magához fogadott, kiszabadított a rabszolgaságból. Megváltott, kiváltott és szabad vagy. Teljesen és valóságosan! Élhetsz a szabadságoddal, élhetsz a fiúi identitásból.
Aki szolga, az nemcsak Istentől fél, de a másik embertől és magától is. A bizalmatlanság, gyanakvás, cinizmus és törvénykezés ott van jelen, ahol kiskorúságban, szolgai állapotban vannak az emberek. Az egyformaságra törekvés, az egységesítés ott erős, ahol magas a szorongás szint, ahol nehezen elhordozható az ismeretlentől való félelem. Ebből akar minket szabadságra vezetni a mi Urunk.
A fiúság állapota, a nagykorúság azonban el is tér az itt használt képtől. Míg valaki, ha egyszer nagykorú lett, nem lesz többé kiskorú (kivéve, ha cselekvőképességét elveszíti és gyámot rendelnek ki számára) – addig a Krisztusban élő ember megmaradhat, visszarendeződhet sajnos a kiskorú működésbe. Ez leginkább azt jelenti, hogy nem vállalja fel a fentebb említett harcot és megmarad a jól bevált sablonoknál, rutinoknál, megoldási módoknál. Erre a fiúi állapotra emlékeztetnie kell magát az embernek, ebben úját meg és hatalmaz fel, erősít meg Isten. Sőt, Isten népének is ez a dolga: egymást erősíteni, bátorítani és a lelki nagykorúság útján segíteni.
4. A nagykorúság kihívása
Mit jelent ez számunkra? Mit jelent nagykorúságban járni és ebben a fiúi identitásban létezni, amiről itt az apostol ír?
       4.1. Nagykorú keresztyén
Az életutunkra nézve újra és újra szembe kell néznünk a kiskorúság és nagykorúság helyzeteivel. A valóságban nincs senki, aki teljesen nagykorú keresztyén lenne. Bizonyos helyzetekben, bizonyos életterületeken tudunk már nagykorúként működni és megerősödtünk és vannak helyzetek, amikor nem. Vannak emberek, kapcsolatok, ahol különösen nem vagyunk képesek a nagykorú működésre. Ennek része akár az ellentmondás képessége, Krisztus igazságának a felvállalása, vagy a vágyaink, indulataink visszatartásának a képessége, az egyedüllét képessége stb. Az utunk az, hogy a lényegben erősödünk: az identitásunk alapjára: fiú vagy Krisztusban, gyermeke vagy az Atyának! A státuszunk ez. Ez ösztönözhet, hogy aszerint is éljünk. Nincs szükség tehát egymás megítélésére egy-egy kérdésben, de a szeretetteljes visszajelzésre, tükrözésre szükség van, hogy lehetőségünk legyen változni, növekedni.
Milyen kihívásai vannak a nagykorúságnak Krisztusban? Többek között a realitás elfogadása, miközben annak a gyakorlása, mit jelent a hit szemeivel látni. Sem földhözragadtnak, sem teljesen elrugaszkodottnak lenni. Szabadnak lenni az idealizálástól. Szabadnak lenni attól, hogy mindenki szeressen. Gyakorolni a felelősségvállalást és a segítségkérést is. A valahová tartozás és az egyedüllét elhordozása is ide tartozik. Akárcsak annak az ellentmondásosságnak az elhordozása, hogy egyrészt szeretnénk, ha felnőttként kezelnének, másrészt a kiskorúság vágyott állapotában is maradnánk, annak előnyeit élvezve.
      4.2.  Nagykorú gyülekezet, nagykorú egyház
Sajnos sok gyülekezeti közösség, egyház és vezető érdeke, hogy maradjanak kiskorúak a tagjai. Így egy rendszer sokkal könnyebben irányítható. Isten országa azonban, ami közöttünk van, Isten népe a nagykorúság, felelősségvállalás útján jár Krisztust követve. Ez részben hasonló csak az általános értelemben vett nagykorúsághoz. Itt ugyanis Krisztus felé a feltétlen engedelmesség és követés kell megmaradjon, ami önmagában a nagykorúság krízise. Isten népe az a hely, ahol ezzel együtt elhordozzuk egymást: nem mindenki tud a nagykorúságba lépni, vissza-visszacsúszik, sőt, lehet igazán (akár mentális sérülések miatt) nem tud teljesen felnőtté válni. Így hordozzuk el egymást, mert a végső cél nem a nagykorúság, hanem az evangélium hirdetése, a Krisztussal való élő kapcsolat, a benne való hit. Lehetünk különbözőek: lehet, hogy másként ragadjuk meg Isten szeretetét, máshogy gyógyulunk, máshol vannak a hangsúlyok. Amíg Krisztusban, a középpontban egyek tudunk lenni, addig igazából a többi marginális kérdés.
És itt van a nagykorúság egyik leglényegesebb pontja: az igazán fontos dolgokat tesszük a fókuszba. A többit nem nagyítjuk fel. Nem akarunk egyformává formálni mindenkit. Hanem Krisztus testének sokféleségét elfogadjuk.
Isten nagykorúságban élő népe sosem lesz teljesen homogén módon egyforma. Még a gondolkozásunk sem. Egy pont van, ahol református keresztyénként igazán egyek lehetünk itt a földön: ez pedig a sákramentum, az úrasztala. Az úrvacsorai közösség. A Lélek teremti és munkálja ezt is. Ahogy a fiúság tudatát, ismeretét, meggyőződését, hitét.
Munkálja mindezt bennünk, közöttünk is a mi Urunk! Ámen!

Kedves Testvérek!
„Miért van szükség a gyűrűre?” Ez a kérdés forgott bennem, mikor évekkel ezelőtt elkövettem azt a hibát, hogy a nagy klasszikus trilógiát valamiért a második résznél kezdtem el nézni. Izgalmas volt és szép és grandiózus, átjött az üzenet, csak nem értettem, mire ez a nagy felhajtás a gyűrű körül?
Enélkül az ismeret nélkül jóval nehezebben érthető maga a történet. Dramaturgiai szempontból nem rossz ötlet nem a legelején feltárni az alapkonfliktust, alapkérdést, minden esetre a megértést jelentősen megnehezíti a dolog. A Galata levél „gyűrű kérdését” fontos értenünk ahhoz, hogy jól értsük magát a levelet és az itt kibontakozó konfliktust. A „gyűrű” ebben a történetben a megigazulás. Maga a szó is kihívás egy mai embernek… Szóval a megigazulás, ami azt jelenti, hogy hogyan lehetek igaz, azaz tiszta Isten előtt? Hogyan tudok megfelelni az Ő standardjainak? A történet vége szempontjából érdekes ugye ez a kérdés: a végén mi alapján fogja azt mondani, hogy az életemet jól csináltam, a jó utat választottam, bejártam az utat, amit rám bízott és ember voltam. Igazán ember. Amilyennek Ő akart látni, amiért Ő teremtett. Még a nem hívő emberekben is ott van: a végén mindenki megkapja méltó jutalmát vagy büntetését. Végül majd lesz valamilyen igazságszolgáltatás. Vagy karma. Vagy valami ilyesmi. Itt van tehát előttünk a megigazulás, mint kérdés és ma kivételesen két pontban szeretnék erről beszélni nektek.
I. FÉLELEM
A fent említett kérdéshez, a megigazuláshoz nagyon sok félelem kapcsolódhat. Hiszen ki ne félne egy olyan bírótól, vagy vizsgáztatótól, ellenőrtől, audit vezetőtől, aki tényleg mindent átlát, és nem lehet előtte kimagyarázni semmit. Az előbb említett szerepekhez kapcsolódó helyzetek legtöbbjében ez történik: megpróbáljuk megmagyarázni, eladni, hogy mit miért tettünk vagy sem és hogy nem is úgy gondoljuk… megpróbáljuk a látszatot fenntartani. Nos, jól gondolja, aki fél Istennel kapcsolatban: nem lehet előtte semmit elrejteni. Nagyon meg kell neki felelni. És ez elég félelmetes. A törvény, amit Isten azért adott, hogy megmutassa, mi a jó és mi a rossz, a bűn hatalma és ereje miatt így vált ilyen fenyegető dologgá. A betartása mégis így lett hihetetlen fontossá, beidegződéssé azok számára is, akik már keresztyének lettek.
A galáciai tévtanítás megértése nagyon fontos, mert a működés ma is fellelhető. Nem gonosz emberekről van itt szó (hiszen mindenki képes gonosznak is lenni), hanem olyanokról, akik félnek és akik félelemből cselekszenek. Ezt a működést leplezi itt le Pál: egy helyzetet említ, amikor Péter félelemből dönt és cselekszik, és önellentmondásba kerül, nyilvánosan kellemetlen helyzetbe.
Péter antiókhiai látogatását, egy ottani konfliktushelyzetet, ami leképezi ennek a kérdésnek a nehézségét és talán fel is szabadít: még a „nagyok”, a legközelebb állók sem tévedhetetlenek, vétkeznek, nehezen állnak meg az igazságban. Az emberi oldal, a bűnös természet, a félelmek, a látszatra törekvés, mint bűn mutatkozik itt meg. Mindeközben nem azért hangzik ez el, hogy Pétert becsmérelje, hanem hogy megmutassa: mindenkinek szüksége van megtérésre, az evangéliumra, a változásra és erre hívhatjuk egymást, fontos az igazságban járás, a feddés is, ha megfelelő motivációból fakad, és megfelelő formában történik.
Pál kimondja a textusban, hogy a törvény által, a törvény megtartása révén nem igazul meg senki, nem üdvözülhet, nem tud megállni Isten előtt. Mert nem képes rá a bűn miatt.
Sokan ezért nem akarnak keresztyének lenni, és ezt tartják a legvisszataszítóbbnak: a vallás egy félelemvezérelt élet. Félek az isteni büntetéstől, ezért megpróbálok nagyon jó ember lenni és közben szűkölök, mint egy megvert és fázó kiskutya, hogy a jóisten mégse büntessen meg, ha lehet, annyira.
Fordítsuk most magunk felé kicsit ezt a kérdést:
Mik a mi félelem motivációink, amikor abból cselekszünk:
Nem akarok most könnyen és hirtelen feloldást adni ebből, hanem inkább inkább annak a valóságába hívni titeket, hogy a félelem iszonyatosan nagy erő. Ami motivál és tudattalanul is befolyásol. Még maga Péter is félt, aki azért elég nagy ember volt és elég sok mindent látott közelről is.
II. SZERETET
Mi tehát akkor a megoldás? Hogyan lehet mindebből kikerülni?
Kínálná magát a helyzet, hogy azt mondjam: „Ne félj” – te pedig azt mondhatnád: köszönöm szépen, ez eddig nem jutott eszembe…
A helyzet, hogy az Ige alapján, ami ma előttünk van, nincs más út, mint szembenézni a félelemmel, szembe menni és meghalni. Ezt olvastuk: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.”
Két dolog jut eszembe erről: Az egyik a „kilövés” kifejezés. Egy jóbarátom szokta mondani ilyen Igéknél, hogy na, a lelkészek már megint elszálltak és kilőttek az „űrbe” – mennyire elrugaszkodott és elszállt dolog ez, amit itt olvasunk és hangsúlyozni próbálunk. A másik, hogy a szóhasználat kicsit ijesztő lehet az emberrel foglalkozó hivatások számára. Kicsit olyan, mint egy kezdődő vagy már javában kibontakozó személyiségzavar: nem én élek, hanem bennem valaki más. És én már meghaltam amúgy és nem is én élek.
Azt hiszem, nehéz is ebből jól kijönni, de azért van egy út.
Az Ige megértése és a félelemmel való megküzdés, sőt a megigazulás útja nem más, mint a szeretet.
Ezt az Igét, a 20. verset, ami talán az egész Galata levél szíve, innen érthetjük és ragadhatjuk meg:
Krisztus szeretett engem és önmagát adta értem. Az evangélium szíve, a Jn 3, 16 üzenete: hogy Ő úgy szeret! Akkor is, ha ellentmondásos, vagy nem érthető elsőre, de ez a lényeg: Ő NAGYON SZERET TÉGED. Ezt szeretném elmondani újra és újra. Azért kell, mert nehezen befogadható és egy csomó további kérdést felvet, de ez a legfontosabb tudás és az út: Ő SZERET. TÉGED.
Ez pedig nem egy érzés vagy egy pillanatnyi lelkesedés, hanem cselekvő szeretet. Ő kifizette érted is az árat Istennek, a bűneid büntetésének árát a váltsághalálával és így nem kell félned már Istentől és attól, hogy ha nem teszel meg mindent, akkor neked annyi…
Az a helyzet jut eszembe, amikor egy vidéki gyülekezetben családi napon voltunk. Egész nap egy nagy kültéri rendezvénysátorban ment a dicsőítés, a tanítások, bizonyságtételek, főzés, nagyon jó kis együttlét volt. Kivonult néhány árus, büfés is. A büfében a lelkész egyik gyermeke elkezdett üdítőt és édességeket vásárolni, azaz hitelre venni, mondván, hogy az apukája majd ki fogja fizetni. Ahogy aztán a nap telt, egyre többet kért, adott néha másnak is, de ő maga is falt és halmozta a dolgokat. Ahogy utólag elmondta, egyre nőtt benne a szorongás is, hogy mi lesz, ha kiderül, vagy ha az apja nem fogja kifizetni, hogy fogja őt megbüntetni. De nem tudott leállni, mert annyi mindent kívánt meg. A nap vége felé egyre fokozódott a feszültség és úgy kerülte az apját, ahogy lehetett. Aztán estefelé az elpakolásnál odahívta magához az apja, megölelte és azt mondta: minden rendezve van. Időközben megtudta ugyanis a helyzetet és kifizette a tartozást. A gyermeket pedig nem megbüntette ezért, hanem rendezte azt, amire a gyermek nyilván nem volt képes.
Krisztus tehát szeret. És tudjátok, ez a szeretet az abszurd, nemcsak az, hogy bennünk él. De hittel elfogadhatjuk ezt a szeretetet és igent mondhatunk rá akár először vagy újra. Mert benne vagyunk mi magunk is a történetben. Meg kell halnunk a saját erőfeszítéseinkből való megfelelésnek Isten előtt, le kell leplezzük a félelmeinket Istenünk előtt. Keresztre kell feszíteni, azaz nemet mondani mindarra, ami elválaszt Istentől, a másik embertől és magunktól.
Leginkább pedig azt jelenti, hogy nemet mondunk az élet görcsös megtartására. Nem tudjuk irányítani.
Ma döntést hozhatunk, hogy ezt az életet az Isten Fiába vetett hitben akarom élni. Hozzá tartozom. Az Övé vagyok. Ember vagyok – testben élek – benne élek. Kettős állampolgár vagyok: egy egység, egy ember, de már Krisztusban Istené, a menny az otthonunk, miközben hálával éljük e földi életet, bejárva az utat, amit nekünk szánt az Isten.
A kegyelemből táplálkozó élet szabad, a Krisztus szeretetéből táplálkozó élet gyógyuló és gyógyító mások számára is. El tudja hordozni a félelmeket is. Nem kell azt mondani, hogy már egyáltalán nincs ott. Hanem Krisztusban, a benne való hitben el tudja fogadni a valóságot. Azért, mert rátalált a forrásra, Isten valóságos szeretetére. Ámen!
(Thoma László)