Thoma László

Kedves Ünneplő Gyülekezet!
Összekapcsol bennünket a mai nap öröme, a hálaadás, a gyülekezeti közösségben megélt áldás, a Szentlélek kitöltésének ünnepén.
Pünkösd ünnepén a Szentlélek eljövetelére emlékezünk. Azt ünnepeljük, hogy Isten kiárasztotta az Ő Szentlelkét erre a világra, ezelőtt majd’ kétezer évvel ezelőtt valami végérvényesen megváltozott. Beköszöntött az a korszak a „Nagy történetben”, ami az egyház korszaka, amikor szerte a világon hirdetik az evangéliumot és a kegyelem mindenkinek adatik, aki csak segítségül hívja az élő Istent, Jézus Krisztus Atyját.
1. Ki mondhatja el, hogy vette a Szentlelket?
Fontos kérdés, hogy honnan tudjuk, hogy vettük a Szentlelket…
1.1.…ki mondhatja el, hogy benne él Isten Lelke?
Azt hiszem, a legfontosabb, amit meg kell értenünk, hogy egyrészt nem mindegy, hogy a Szentlélek ritka vendég a szívünkben, az életünkben, vagy Bennünk él életvitelszerűen… azaz mennyire van otthon bennünk, mennyire lehetünk otthon Őbenne.
Másrészt a Szentlelket nem lehet birtokolni. Nem lehet elkapni, mint valamilyen ritka madár fajtát, amit egyszer elkapunk, aztán kalitkába zárjuk és a miénk, nem tud elreppenni.
Szükségünk van arra tehát, hogy hívjuk, segítségül hívjuk újra és újra egyénként, gyülekezetként, közösségként is.
De hogyan tapasztalható konkrétan a Szentlélek munkája? Kétféle megfogalmazást hadd adjak erre nézve.
1.2. Segít bennünket ebben az Ige, ezt olvassuk a korinthusi levélben: „…senki sem mondhatja: „Jézus Úr”, csakis a Szentlélek által.” (1Kor 12, 3) Ha tehát szíveddel hiszed ezt, a Lélek munkálkodik benned és jelen van az életedben.
1.3. A másik megfogalmazás, ahogyan az Alpha hétvégén szoktuk mondani: meggyőz a bűnről, az igazságról, felragyogtatja számunkra Krisztust! Ha ez történik az életedben, akkor munkálkodik a Lélek.
2. Mit jelent betöltekezni Szentlélekkel?
Amit még fontos látnunk és értenünk, hogy milyen különbségek vannak abban, hogy mit jelent betöltekezni Szentlélekkel? Az Újszövetségben háromféle formát találunk, amelyeket valamennyire meg lehet különböztetni és ami a mi szempontunkból is érdekes lehet.
2.1. Az egyik az, ami pünkösdkor történt: az első, a megismételhetetlen, amikor beköszöntött egy új világkorszak, ahogy azt a bevezetőben is mondtam. A nagy robbanás, aminek mentén elterjedt az evangélium a világban és olyan erővel és hatalommal történik mindez, ahogy előtte nem.
2.2. A másik forma, amivel találkozunk, mikor Péter a nagytanács előtt áll: ilyen történt máskor is az Apostolok Cselekedeteiben: gyakran egy feladat, helyzet kapcsán találkozunk ezzel. Így olvassuk:
„Középre állították és vallatták őket: Milyen hatalommal vagy kinek a nevében tettétek ti ezt? Ekkor Péter, megtelve Szentlélekkel, így szólt hozzájuk: Népünk vezetői, Izráel vénei!” (ApCsel 4, 7-8)
2.3. A harmadik forma pedig, amikor Pál apostol az efézusi gyülekezetnek mondja (akik már megtaltak Szentlélekkel korábban, átéltek hasonlót, mint pünkösdkor): „Ne részegedjetek meg bortól, amelyben pusztulás van, hanem teljetek meg Lélekkel…” (Ef 5, 18) Ez itt az „újratölt, túlcsordul” értelemben van előttünk.
Akármilyen helyzetben legyünk is, igaz, hogy a Szentlelket nem lehet adni, bárkitől megkapni: hívni lehet! És hisszük, hogy a mi szerető mennyei Atyánk kiárasztja ma is a Lelkét reánk!
3. Jézus ígéretei (Jn 14)
Drága Testvérek! Nagyon nagy szükségünk van a Szentlélekre! Ahogy Jézus beszél a búcsúbeszédekben a tanítványokhoz, abból nyilvánvalóvá válik, hogy…:
3.1. Közvetlen és bensőséges kapcsolatra van szükségünk Istennel
A Jézus és az Atya közötti mély, bensőséges összetartozást hozza el a Szentlélek, aki által ebbe a kapcsolatba von be bennünket a mi Urunk. Kapcsolat, mert erre vagyunk teremtve. Kapcsolat, mert élő, mert ebben lenni jó. Kapcsolat, ami akkor is megtart, amikor akár egyetlen emberi kapcsolatunk sem tart. Amikor akár saját magunkat sem tudjuk megtartani. Ebbe a kapcsolatba hív most minket a mi Urunk! Halld meg a hívást, jöjj, fogadd el Őt! Jöjj az úrvacsorába, újítsd meg a Vele való kapcsolatodat! Ő vár Téged!
3.2. Pártfogóra van szükségünk
A Szentlélek, Jézus szavai szerint, a pártfogó, görögül a „Paraklétosz”. Egy írásmagyarázatban nagyon érdekes dolgot olvastam errő:
„A para szóelem jelentése: mellett, mellé, a klétosz jelentése hívott, a kaleó: hívni szóból származik; így a paraklétosz pontos jelentése: „melléhívott”. Ennek a kifejezésnek a görög köznyelvben elsősorban jogi jellege volt. A bíróság elé állított vádlott ugyanis görögül enklétosz, azaz „behívott”, „beidézett”, paraklétosznak pedig a vádlott mellé hívott védőügyvédet nevezték. Tehát Isten megigazító munkájára és a bűnbocsánatnak a közvetítésére utal a kifejezés. Érdekes megjegyezni, hogy a hívőket az Újszövetség gyakran nevezi ekklétosznak, amely pedig „kihívott”-at jelent, vagyis az enklétosz, a „behívott”, vádlott ellentétét, a vádlás alól felszabadított, felmentett embert. Az egyház pedig görögül ekklészia, a „kihívottak közössége”, vagyis a „vád alól felmentettek közössége”; maga e felmentés pedig a paraklétosznak, a „melléhívott”-nak köszönhető.
A paraklétosz ugyanakkor nem elfogult: bátorít, de int és vigasztal is egyben.
3.3. Békességre van szükségünk
Végezetül: nagy szükségünk van Jézus békességére. Békességre vágyunk! Csak épp akadályoztatva vagyunk mások és magunk által.
Jézus békességét hagyja tanítványaira, mint egy örökséget. Ez a „shalom”, a jól-lét, a „boldogulás”, a megnyugvás, elengedés Isten jelenlétében a nyugtalanság és csüggedés helyett. Ez a békesség nem önmagában adatik, hanem a Krisztusban nyert szabadítás, a bejárt bűnbánat, megtisztulás, újjászületés útján adatik.
Adja meg nekünk ma ezt az Isten! Töltsön el és pecsételjen el a Lélek! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Kinek mi fáj, mi a nyomorúság, mitől szenved? Mennyire relatív ez, mennyire nehéz összehasonlítani egyáltalán, mi az elhordozható és mi nem az. Jézus beszél a tanítványokhoz: vajon értik, mi az a szomorúság, nyomorúság…? Vajon értik, mi az az öröm? Fogalmuk sincs, mi vár rájuk, mi mindennel kell megküzdeniük. És azt hiszik, bizonyos nehézségnél már nem bírnak többet és bizonyos örömnél már nem létezhet több… a vakok látnak, a bénák járnak, a szegényeknek hirdettetik az evangélium. Még az ördögök is engedelmeskednek… Mi lehet ennél több? Isten országa azonban egy kibontakozó valóság, amiben a mi Urunk egyre többet enged élni, megélni, ami nem folyamatos fejlődést jelent. A kibontakozás olykor látszólag stagnálás, erőgyűjtés, megpihenés és aztán robbanásszerű növekedés.
A szakasz üzenete ellentétpárok között bontakozik ki:
- szomorúság és öröm (nagypéntek szomorúsága és a feltámadás öröme)
- elválás és viszontlátás
Jézus közelgő halálára utal és a nagy örömre, amit végső soron majd a végidőkben való visszatérése jelent.
Az élethez kapcsolódó összeegyeztethetetlen ellentmondások ezek, amiket nagyon nehéz együtt tartani, elhordozni. Az ember hajlamos csak az egyikben lenni, a végletek között csapódni és nem tudja elhordozni, hogy egyszerre nyomorúságos és csodálatos az, amiben élünk.
Mi a legnagyobb kihívás a tanítványok számára? Mi a legnagyobb kihívás a számunkra? Hogy képesek legyünk nagy perspektívában látni az életünket, a sorsunkat. Hogy képesek legyünk Isten nagy történetében értelmezni a világ sorsát.
Az ember vagy nagy távlatokat néz, de elvész az egyéni fókusz, vagy pedig az egyénre fókuszál, de közben nagyon megnehezül a közösségi kapcsolódás és a távlatokban való gondolkozás.
Az evangélium azonban más. Amit Jézus kínál, az az Ő kegyelmében, szeretetében való megnyugvás és megbékélés által egy „multifókusz”, azaz egyszerre a nagy távlatokban való látásra hív úgy, hogy közben törődik velünk. És az egyéni kérdéseink sincsenek rejtve előtte.
Engedjük magunkhoz annak a valóságát, azokat az ellentétpárokat, amiket Jézus mutat ebben a szakaszban.
I. FÁJDALOM/SZOMORÚSÁG – ÖRÖM
Sírás, jajgatás, fájdalom. A tanítványoknak nagyon nehéz lesz Jézus nélkül. Jézus egy mindenki által érthető képet használ: a szüléshez kapcsolódó állapotot. A szülés fájdalma és az utána való öröm az analógia, amit Jézus használ. Új élet születik, és ennek a fájdalma után a mindent átjáró örömnek van helye. Az öröm, a bizalmi kapcsolat, a bizalommal való kérés, a feltétel nélküli, közeli kapcsolat az Atyából átjárja ennek a szakasznak minden részét. Ezt az örömet még az sem árnyékolja be, hogy Jézus teljesen józanul beszél arról, hogy milyen lesz, mikor a tanítványok elhagyják őt és az Atya mégis vele lesz. Innen nézve különösen megrendítő Jézus kereszten elhangzó szava: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet…?”.
Fájdalom és szomorúság közepette szoktunk magunk és valami jóra, szépre gondolni. Arra gondolni, hogy nem is vagyunk most itt. És hogy elmúlik. Valahogy túl kell élni, elviselhetővé kell tenni a fájdalmat. Ez ideig-óráig érthető is, de aztán az ember benne tud ragadni ebben. És olyankor is rögtön a jóra gondol, nem engedi közel a fájdalmat, amikor az elhordozható lenne. Olyan ez, mint amikor valaki rászokik egy erős fájdalomcsillapítóra, amit egy-egy helyzetben adekvát használni, de utána már az esetleges fájdalom elkerülése miatt, vagy a gyógyszer nyújtotta kellemes érzés, hatás miatt használ valaki.
Azt se felejtsük el, hogy Jézus a tanítványi közösséget tanítja. Nem egyedül kell hordozni a fájdalmat, hanem közösségben. Vannak közösségi terhek is, de az együtt hordozás kulcsfontosságú. Be tudunk-e ebbe lépni együtt, közösségként? A fájdalom, a szomorúság felvállalható-e, vagy szégyellni, titkolni kell akár közöttünk is? A valóság ugyanis, hogy a fájdalom, szomorúság és az öröm is periodikusan követik egymást. Újra és újra át kell élniük, mint a tengeren haladó hajónak a hullámokon való haladást. A kihívás, hogy csak szeretnénk nyugodt vizet, nyugodt életet és nagy amplitúdójú érzések helyett csak nyugalmat.
Jézus mégis a valóságba hív. Ahol a fájdalom és a szomorúság mellett az öröm is ott van – azaz a jelenben sokszor az öröm ígérete. Ennek is azonban többször érezhetjük az előízét. De milyen is lesz a viszontlátás öröme? Olyan, ami visszahat, ami mindent valahogy átír – visszafelé is és teljességet ad. Életöröm. Az élet győzelmének az öröme. Az öröm, ami mindent felülír. …és hogy akkor nem kérdeztek semmit, mondja Jézus.
A kinyilatkoztatás, a kijelentés olyan teljes és valóságos lesz, hogy már nem lesz kérdés. És olyan mély és valóságos lesz a kapcsolat, hogy már nem kell szólni sem.
Hogy tarthat ez meg most itt minket? Jézus azért mondja ezt el a tanítványoknak, mert az úton részük lehet már az örömben: a közösségben, a Jézussal való találkozásban, a meghallgatott imádságban. És ez az öröm már addig is, az úton levés állapotában is meg tud maradni. Jézus azt mondja, hogy az örömet senki sem veheti (rabolhatja) el a tanítványoktól, mert egyrészt ők is kapták, másrészt újra és újra kapják. Azért nem vehető el, mert nem birtokolható.
Hogy kapcsolódsz ehhez, hogy kapcsolódik ez az életedhez?
II. NYOMORÚSÁG - BÉKESSÉG
A nyomorúság szónak sok érdekes jelentésárnyalata van: nyomás, szorítás, szorongatás, szorongás, bánat, szorult helyzet, elnyomás. Itt külső nyomorúság és szorongatás értelemben áll előttünk ez a szó. Az ember úgy működik, hogy saját nyomorúságával, szorongattatásaival van elfoglalva leginkább, azt próbálja hordozni, enyhíteni. De a helyzet jóval összetettebb. Egyrészt a szorongattatás bármilyen rossz is, Isten eszköze lehet a növekedésben, fejlődésben is. Másrészt Krisztus testének részeként nincs olyan nap, olyan helyzet, amikor ne lenne szorongattatás és nyomorúság. A nyomorúság elhordozásában kulcsfontosságú, hogy azt Jézussal együtt, Isten jelenlétében akarjuk-e elhordozni vagy sem. És hogy azt egyedül cipeljük, vagy Krisztus testében? Itt is van természetesen egy határ, hiszen mindenki önmagáért felelős Isten népében is, de mégis, együtt hordozzuk és együtt hordoz bennünket Krisztus.
Ezt mondja Jézus: „Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.”
Amit mi tehetünk, az ennyi: „Bízzatok!” A szó jelentése: bízzatok, legyetek bátrak!
- Ezt mondják az út szélén kiáltozó vak Bartimeusnak: „Bízzál, kelj fel, hív téged!”
- Ezt mondja Jézus a bénának, akit hozzá visznek: bízzál, megbocsáttattak a te bűneid
- Ezt mondja a vérfolyásos asszonynak is: Bízzál, a te hited megtartott téged!
- Ezt mondja a megrémült tanítványoknak a tengeren közeledve: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek…!”
A békesség alapja, hogy Krisztus győzött és legyőzte a legnagyobb ellenséget: a bűnt és a halált. Ez a mi végső vigasztalásunk is. Krisztus legyőzte a világot: olyan alakban van ez itt előttünk, mint a kereszten kimondott utolsó szava: elvégeztetett. Le van rendezve. Készen van. Akkor is, ha nyomorúságok és szenvedés lesz.
A végső nyugalom képe így áll előttünk egy másik evangéliumban: „Akkor eljönnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek az Isten országában.” Lk 13, 29
Befejezés
Világos, hogy a felolvasott szakaszban Jézust nem értik teljesen a tanítványai. Figyeljük a 25 és a 29-30. versben lévő párbeszédet:
25. v.: „Ezeket példázatokban mondom nektek, de eljön az óra, amikor többé nem példázatokban szólok hozzátok, hanem nyíltan beszélek nektek az Atyáról.”
29-30.v.: „Ekkor így szóltak hozzá tanítványai: Íme, most nyíltan beszélsz, és nem példázatot mondasz. Most már tudjuk, hogy mindent tudsz, és nincs szükséged arra, hogy valaki megkérdezzen téged: ezért hisszük, hogy Istentől jöttél.”
Nem értik, hogy ez a feltámadás utáni időre vonatkozik. Ettől még szereti őket az Úr. És majd igazsággá válik az életükben, amit most még nem tudnak megérteni. Türelmes velük és mindenek ellenére bízik bennük. Hogy ők is képesek legyenek bízni Istenben, másokban és magukban is.
Nem baj, ha nem érted teljesen Istent. Fordulj ma hozzá, kiálts, hívd segítségül! Engedd magadhoz közel mindkettőt: szomorúság, nyomorúság, szorongattatás és öröm, vígasz, bíztatást, a reménység.
Visszhangozzanak bennünk az apostol szavai:
„Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, mert én megtanultam, hogy elégedett legyek azzal, amim van. Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, bővölködésbe és nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” Fil 4, 11-13
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Az elmúlt hetekben bejártunk egy utat, Jézus búcsúbeszédei vannak velünk. Három felszólítás az, három hívás, amivel megállít és hív minket a mi Urunk: „Ne nyugtalankodjatok!... Maradjatok bennem!... Nem ti választottatok!”
A mai Igénket olvasva eszembe jut, hányszor hallom, hogy valaki dönt Jézus mellett, vagy egy lelkész, evangélista arra hívja az embereket, hogy döntsenek Jézus mellett. Eszembe jut a saját megtérésem is, hogy én tényleg azt éltem meg, hogy én döntök, de visszatekintve, nagyobb távlatból látszik, hogy ez az egész elő volt készítve és én csak reagáltam Jézus hívására.
1. A kiválasztó Isten
A mindenható Isten, aki megmutat magából valamit, kijelent a Szentíráson keresztül, szuverén Úr. Annyit enged látni a munkájából, a működéséből, hogy dönt, elrendel dolgokat, megszab határokat, mederben tart dolgokat. Nem tartozik senkinek számadással, magyarázattal, mit miért tesz. És miközben van benne logika, rendszer, nem feltétlenül tudjuk megérteni, kikutatni Isten szándékait, terveit.
De az, ami az Ő megismerése és a mi életünk szempontjából fontos, az megérthető:
1.1. Ő kiválasztotta az üdvösség útját: ahogy azt az Ef 1-ben is olvashatjuk: eldöntötte, hogy csak Jézus Krisztus által lehet üdvösség, általa van bűnbocsánat, Ő az út az örök életbe.
1.2. Az is megérthető, hogy Ő kiválaszt, elhív embereket feladatokra, szolgálatra, ahogy kiválasztotta Ábrahámot, Izrael népét, vagy egy-egy prófétát egy-egy küldetésre. Ez a kiválasztás szolgálatot, elkötelezettséget és gyakran többlet nehézséget, felelősséget is jelent.
A felolvasott Igében Jézus a tanítványaival beszél. És amit mond, az először is közvetlenül az Ő kapcsolatukban értelmezendő: Ő hívta el őket. Ő lépett oda, választotta ki őket és szólította meg a halászháló mellől, a vámszedő asztaltól, onnan, ahol éppen voltak. Normál esetben a tanítványok választották a tanítót maguknak, itt ez fordítva történt. A helyes fordítása ennek a néhány szónak így hangzik „Nem te voltál az, aki választott…!”. Jézus ezzel tiszta kereteket ad, emlékeztet, hogy ez a kapcsolat nem egy emberi döntésen alapul.
Ez a választás nem érdem szerinti, hanem a kegyelmen alapul. Isten, ahogyan látjuk a Szentírásban, sosem a legkiválóbbakat és a legalkalmasabbakat választja ki – ahogyan azt az ember teszi egy választás esetén. Nem azt, aki a leghatékonyabb lesz, aki a legfejlődőképesebb… hanem azokat, akik törékenyek, akiken az Ő kegyelme nyilvánvalóvá válhat.
Ebben az Igében tehát nem a hívők általános kiválasztásáról van szó, hanem arról a sajátos kiválasztásról, ami a tanítványoké az evangélium hirdetésére. Ezért tanítványok, ez a célja, az értelme a létüknek: kiválasztás, elhívás, elrendelés, gyümölcstermés, imádság.
Ha tanítványok vagyunk, része vagyunk Krisztusnak, Benne vagyunk, Benne élünk és Ő cselekszik általunk.
Teljesen nyilvánvaló, hogy ebben ki irányít, ki tartja kézben a dolgokat. Az isteni kegyelem és az emberi akarat nem osztható meg: az akarat, a döntés egyedül nála, Jézusnál van.
Az életet adó Isten pedig megáldja a tanítványokat. Elküldi őket, ahogy a missziói parancsban is elküldte őket: menjetek el! Mozgásban kell lenni, el kell menni és hirdetni, hogy elközelített a mennyek országa. Megáldja gyümölcsterméssel őket, ha nem olyannal, amit elképzelnek, vagy olyannal, amit el sem tudnak képzelni…
És ígéretet is kapnak: kérjenek és adatik. Bármit kérjenek, ami ezen az úton szükséges. Nyilván nem fog öncélú boldogságért kérni egy tanítvány, ha valóban Krisztusban van, tudni fogja, mit kell kérnie. A bármit azonban felszabadít: Isten hihetetlenül gazdag és nagyvonalú Atya és amire szükségünk van, meg is adja. Kérjünk, bizalommal és bele nem fáradva újra és újra.
2. Közösségi kihívás
A felolvasott alapige a gyülekezetünk vezérigéje, amiért hálásak vagyunk Istennek. Benne van a hívás, a kijózanító isteni cselekvés és szándék, az ígéret a gyümölcstermésre és a megtartatásra. Ez az Ige intés, emlékeztetés, bátorítás és ígéret egyszerre a számunkra.
Intés, mert veszélyeztet minket is, mint minden ma élő keresztyén közösséget a 21. században, hogy azt gondoljuk, mi hozzuk létre a dolgokat, mi mozgatjuk a szálakat. Intés, hogy minden döntésünkben Őt keressük és az Ő akaratát akarjuk követni. És ennek minden szinten jelen kell lennie: a vezetésben, presbitériumban, a lelkészek között, szolgálatvezetőknél, szolgáló csapatokban és minden gyülekezeti tagban is. Nem szolgáltatás vagyunk, hanem tanítványi közösség.
Emlékeztetés arra, hogy nem nekünk kell kitalálni, mi a gyülekezet? Nem újabb és újabb újításokkal kell meghatározni saját magunkat, hanem emlékeztetni kell saját magunkat, hogy mire hívott el minket a mi Urunk. Hogy egy gyógyuló és gyógyító közösség legyünk az Ige hirdetése, a törődő közösség és a társadalomban való tudatos jelenlét által. És hogy ez a közösség sosem lesz „készen”, nem lesz egy olyan állapot, amikor mindent elértünk, hanem folyamatosan úton lesz, folyamatban lesz.
Bátorítás, hogy amikor elgyengülünk, Ő megerősít. Ha elveszítjük a motivációinkat, Ő megtart. Hogy nem rajtunk múlik, mert akkor már nem létezne keresztyén közösség itt Gazdagréten. Nem mi tartjuk magunkat, hanem Ő tart minket. Ebben lehet megpihenni, megnyugodni. Ő hozza az embereket, Ő tesz hitelessé, Ő gyógyít. Bátorítás, hogy imádkozzunk, hogy kérjünk Tőle nagy dolgokat a gyülekezetünkre nézve, hogy Ő tegyen csodát, hozza el az Ő szabadítását közénk újra és újra!
Ígéret, hogy Ő cselekszik és nemcsak megtart, hanem el is végzi rajtunk keresztül az Ő munkáját, betölti a terveit. Hűséges az Isten és hoz gyümölcstermést és megvéd, oltalmaz az Ő dicsőségére. Hogy lesz élet, mert ez belőle fakad és Ő kiapadhatatlan forrás a számunkra!
3. Egyéni kihívás
Mindezekkel együtt felmerül az egyéni vetülete is ennek az Igének: mi az én dolgom akkor? Ha Ő választ és irányít, mit kell nekem tennem? Mire mondhatok nemet? Mi a jelentősége a döntéseimnek? Nem tesz mindez passzívvá?
A válasz a tanítványi létben van, abban, amit láthatunk az első tanítványok életén is az apostoli korban.
Egy ilyen erős kiválasztás és elhívás után átélve Krisztus szenvedését, halálát, a mélységet, átélték a feltámadás csodáját, kitöltötte rájuk Isten a Szentlelket, elküldte őket az Ő munkájába. És ezután az apostolok mentek, döntöttek, szóltak, cselekedtek, félreértettek dolgokat, hibáztak, majd visszatértek, megbánták, bocsánatot kértek, nem maradtak egyedül, segítséget kértek, nem kímélték életüket, de törődtek egymással.
A Szentlélek az, aki által vezet, nem hagy egyedül a mi Urunk és vezeti akaratunkat, döntéseinket, akár érzékeljük, akár nem. A mi dolgunk, hogy hívjuk Őt, figyeljünk rá és nyugodjunk meg benne: Ő munkálkodik általunk és nem tudjuk elrontani Isten tervét. A rossz döntéseinknek lehet következménye, amiért felelősséget kell vállalnunk Isten előtt, de a saját jelentőségünket ne becsüljük túl. Isten munkáját nem akadályozzák ezek. Olyan jó, hogy mi nem vagyunk istenek!
Nem, egyáltalán nem tesz passzívvá, ha követem Jézust, hanem kapcsolatra hív: ebben a kapcsolatban maradva, élve egy aktív, felelősséget vállaló életre.
Befejezés
Jézus követése során szeretjük ezt a képet használni: Krisztus él bennem. A Szentírásban is szerepel ez a kifejezés, összesen 8 alkalommal. Ellenben 180-szor fordul elő a kifejezés (143 alkalommal Pál apostolnál), hogy Őbenne vagyunk, Krisztusban. Erre a fordulatra van szükségünk a leginkább. Ahelyett, hogy azzal törődünk, hogy bennem él Krisztus és engem erre vagy arra hív: rejtőzz el Krisztusban! Menekülj hozzá! Így tudsz kapcsolódni azokhoz, akik szintén hozzá menekülnek, Benne rejtőznek el, Tőle várják a segítséget. Az a gyülekezet az életképes hosszú távon, az a közösség lesz gyümölcstermő, akik a Krisztusban rejtőzők közössége. Akik felismerik: nem ők választották ezt maguknak, hanem Ő választotta ki mindannyiukat magának. Ezt munkálja bennünk és közöttünk a feltámadott Úr! Ámen!
(Thoma László)

Volt egyszer egy kert. Egy hely, ahol Isten életet teremtett: embert a saját képmására. Mindenféle növény volt itt, gyümölcsöt is hozó, minden jó, amit csak el lehet képzelni. Az első emberpárra bízta Isten, hogy legyen a gazdája, hogy művelje, gondozza azt. Finom gyümölcsök is voltak benne, igazán lédúsak és édesek, bizonyára szőlő is termett ott, a kertben, ahol béke volt és harmónia. De jaj, z ember megtörte a szövetséget, felrúgta a rendet és szakított onnan, ahonnan nem szabadott volna. És el kellett hagynia a helyet, amit Isten neki teremtett.
Isten azonban nem hagyta ennyiben a történetet. Kiválasztott egy embert, adott neki egy helyet, hogy rajta keresztül újítsa meg a szövetséget az egész világgal. Kiválasztotta Izraelt, és adott neki egy földet is.
Még a honfoglalás előtt, Mózes kémeket küldött az ország megfigyelésére, azok hatalmas gránátalmákkal és szőlőfürtökkel tértek vissza. Nagy lehetőségek az ígéret földjén: a konkrét szőlőtermés és a lelki szőlőskert: egy helyen, Isten ígéretében.
A próféták óta Izráel számára megszokott kép, hogy Izráel Isten szőlőskertje. Nemzeti büszkeséggel töltötte el őket, hogy Isten szőlejének tudhatják magukat. Hogy milyen fontos és eleven kép volt ez számukra, azt jelzi, az, ahogyan egy történetíró (Josephus) a templomról leírja, hogy a szent helyre nyíló ajtó felett óriási arany szőlőfürtök voltak, amelyeket embernagyságúra készítettek.
De jaj, a nép nem maradt meg. A földet is elvesztette, a lelki kapcsolatot, a szövetséget is áthágta. A bálványokat lecserélte a szőlősgazdával és megtagadta saját magát, az Istentől kapott küldetését.
Aztán megengedte Isten, hogy visszatérjenek, újra az ígéret földjén éljenek és elküldte a Fiút, hogy megújítsa a szövetséget és mindenkit hívjon magához. Ez a Jézus, az elküldött fiú, aki a búcsúbeszédeit mondja: „Én vagyok az igazi szőlőtő.”
„Jézus azért idézi fel a szőlő képét, hogy zökkenőmentesen tovább vigye a kinyilatkoztatás folyamatát. Hiszen Ő jóval több, mint a próféták voltak. A próféták meghirdették az ítéletet, mégpedig kollektíven, az egész népre vonatkozóan — hiszen Izráel egész népét jelentette náluk a szőlő. A próféták arról kellett szóljanak hajdanán, hogy Isten kivágja szőlőskertjét, vagy lerombolja kerítését, hogy a vadállatok dézsmálják meg. Jézus ellenben arról is beszél, hogy a metszőkés tisztít, a termést segíti elő, és nem a feldúlást.”
Jézus tehát összekapcsolja az eddigi utat, s közben figyelmeztet: Isten esélyt ad, Isten kegyelmes, de továbbra is van tétje a megmaradásnak, az engedelmességnek, a követésnek.
2. A metszés
2.1. Jézus a metszés képét is használja, és a megtisztításét.
Terméketlen esetben lemetszi, és vége — ez valóban hasonlít az előbbiekre. Termő esetben is metsz — de ekkor tisztítás céljából, nem az egész testet, csak a beteg szervet távolítva el. Ő nem az egész vesszőt vagy egész fürtöt metszi le, hanem csak a hibás szemeket. Ahogyan a szőlőt tisztogatni kell a rothadó vagy kártevő által megtámadott szőlőszemektől, ugyanúgy kell Krisztus metszőkésének tisztogatnia mindannyiunkat.
2.2. Mi a metszés, a megtisztítás értelme?
Először is, hogy a növény ereje ne a vesszők növelésébe, hanem a gyümölcsbe menjen.
Másodszor a metszés nem véletlenszerű, nagyon is tudatos: a gazda tudja, hol, mit tesz a növekedés érdekében. Ezért hihetetlenül fontos rá figyelni és alázattal elfogadni, mire vezet, mit akar Ő?
Harmadszor: a metszés, a megtisztítás által a növény formát kap: hogy eljusson a napfény mindenhová, megfelelő lehessen az alakja a gyümölcstermésre, tudjon levegőzni a belsőbb része is, így ellenállóbb legyen bizonyos betegségek ellen is.
Egy keresztyén ember, egy közösség életében ez a tisztogatás, metszés lehet az, amikor valami nem úgy lesz, ahogy gondoltuk. Amikor valamit nem enged Isten. Amikor valamit lezár, valamit elvesz. A veszteség, bár nem gondolnánk, lehet metszés és megtisztítás is. Mi az okát keressük, pedig Isten ezt felhasználja a mi javunkra és országa dicsőségére.
2.3. A metszőkés: az Ige.
„A tisztogatás eszköze Jézus beszéde. Nem magától lesz tiszta az ember, nem is különböző emberi teljesítmény, hanem Jézus szava által.” Végső soron nincs más eszköz a tisztulásra, csak az Ige. A különféle veszteségek, hiányok, lezárult utak sokféleképpen értelmezhetők. Életünk eseményeit félre is érthetjük, ezért Isten az Igével és Szentlelkével pecsételi meg az Ő akaratát, útját és teszi amennyire lehet, világossá számunkra az Ő útját és akaratát. Ha nem olvasod, nem hallgatod az Igét, akkor elszáradsz. Ha hallgatod, olvasod, akkor Beléd árad az éltető nedv, akkor a metszés nem a levágást és tűzre vettetést jelenti Számodra, hanem a megtisztítást, életben maradást.
3. Maradjatok bennem
A metszés az előkészítést szolgálja, a cél a gyümölcstermés. Hogy lehet termékenynek maradni? Csak úgy, ahogyan a szőlő is teszi: ott kell maradni a tőkén! Jézusban kell maradni, és akkor az Ő élete, a Lélek kell átjárjon minket.
3.1. Mit jelent benne maradni?
Mit lehet tenni azért, hogy Benne maradjunk? Az első és legfontosabb, hogy semmit, mert Ő tart meg, a kegyelem tart és tenni ezért nem tudsz: leginkább innen kell kiindulnunk: Ő szabadít és tart meg. De Isten hív ebben a szabadításban, hogy mit tegyünk, hogyan kövessük őt.
Nem tehetünk akármit, nem lehetünk akárhol! Felfoghatatlan kötöttség és küldetés ez.
Akkor leszel teljes, akkor leszel boldog, ha Krisztusra találsz, ha Krisztusban maradsz. Ha elfogadod, hogy nélküle nincs élet! Nincs megmaradás! Ha elfogadod, hogy nem vagy egyedül, hanem ezen a szőlőtőn rendkívül sok szőlővessző van, hogy összetartozol másokkal is és Istennek kedves, hogy így tartson meg téged Isten népe körében.
3.2. Józanság
Legyünk józanok: magunktól nem fog menni. Nem tudunk magunktól teremni jó gyümölcsöket, nem lehet erőltetni: ha az élet átárad rajtunk, a Lélek megelevenít, akkor lehetünk áldás mások számára.
3.3. Bízzunk Benne
Benne kell maradnunk. Hozzá kell visszatérnünk. Erre hív most minket a mi Urunk! Az evangélium, hogy Ő megszabadít! Jézus Krisztus megszabadít minden félelemtől: Ő megtart és megőriz, mert hűséges.Megszabadít a görcsösségtől, a félelmektől: nem fogsz elveszni, mert Ő megőriz! Megszabadít attól, hogy mások visszajelzéseire és véleményére számíts: majd, ha ő mondja, hogy jó gyümölcsöt termek, akkor jól csináltam és rendben vagyok…Egyedül Jézus látja ezt igazán a gyümölcsöket.Ma arra hív minket, hogy térjünk hozzá, hogy felismerve bűneinket, elveszettségünket kiáltsunk az Ő megmentő szeretetének kiáradásáért! Ragadjuk meg az Ő kegyelmét!Maradjunk Benne, azaz szánjuk oda magunkat az engedelmességre, kövessük Őt a döntéseinkben, egész életünkben.Vállaljuk a közösség vele az Igeolvasás, imádság által és a testvéri közösséget a többi emberrel.És szolgáljunk az Ő dicsőségére! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
János evangéliuma 14. fejezete, amit ma elkezdünk, és az ezt követő részek Jézus ún. búcsúbeszédei. Búcsúzik az Övéitől, és mintegy örökséget hagy rájuk. Elmondja nekik, mi az, amit semmiképpen nem szabad elfelejteniük. Tanít arról, hogyan kell kapcsolódni, mit jelent összetartozni, elmenni, visszatérni, örökre otthon lenni. Nagyon izgalmas látni a búcsúbeszédeket formai szempontból is. Jézus oly módon tanítja az Övéit, hogy folyamatosan párbeszédben van velük, kérdéseket tehetnek fel és Ő válaszol azokra. Nem arról van szó, hogy kiáll, és lediktál nekik valamilyen testamentumot, hanem beszélget a tanítványaival. Beszélgetés közben egyértelművé válik, hogy nagyon sok kérdés még nincs bennük a helyén, és nagyon szép az a szabadság, kapcsolódás, törődés, ahogyan Jézus figyel arra, hogy az Övéi megértsék Őt. 
I. NYUGTALANSÁG
Elolvastam a készülés során a 2019-ben íródott igehirdetésemet ugyanerről az Igéről. Beszélek ott is a nyugtalanságról, félelmekről, kérdésekről.
I.1. Akkor és most. Miért nyugtalankodtunk akkor, 2019-ben? Idézd fel kicsit, mi történt veled akkor? 2019 tavaszán voltunk akkor, előttünk volt a nyár, sok minden foglalkoztatott s azt gondoltuk, nagyon fontos és nehéz dolgok nyugtalanítanak. Mi az, amiért nyugtalankodtál és nem kellett volna… mi az, amiben megszabadított Isten? És mi az, amiből nem, amit nehéz most felidézni, hordozni…?
Miért nyugtalankodunk most? Azt hiszem, össze sem lehet hasonlítani a három évvel ezelőtti állapottal a mait.
Csak néhány szót hadd emeljek ki: vírus, világgazdaság állapota, háború, közélet, mentális állapot, lmbtq mozgalom, infláció, vagy épp az oktatás válságos helyzete... esetleg a természet pusztulása, emberi tevékenység hatása a bolygónkra mit lehet tenni? Ezekkel vagyunk most itt.
I.2. Hogyan működik a nyugtalanság? A nyugtalanság egy olyan állapot, ami gyakran egy folyamat első lépése. Ebből lehet a szorongás, félelem, rettegés, pánik… a nyugtalan, aggodalmaskodó állapotra, ha nagy stressz jön, az lobbantja be a dolgot.
„Akkor válik problémává a nyugtalanságérzet, ha az élet minden területére átterjed, és általános érzéssé válik. Kognitív, testi, érzelmi és viselkedési komponensek együtt hozzák létre a nyugtalansággal, félelemmel, aggodalommal járó szorongást. Olyan mindennapos érzés, amely azonosítható külső ok nélkül is létrejön. Tehát nem egyenlő a félelemmel, aminek van pontos külső oka. A szorongás a tehetetlenség érzésével összekötött félelem érzete, amikor az ember úgy érzi, hogy semmiféle befolyással sincs a történésekre.”
A nyugtalanság lehet jó is, amikor aktivizál, megfelelő közbelépésre, cselekvésre késztet. Sajnos legtöbbször mégis rosszul van jelen. Az elhatalmasodó nyugtalanságot és félelmet mindenféle pótcselekvésekkel próbáljuk ellensúlyozni.
I.3. Három fontos szempont
Gyakran a stresszre fókuszálunk, pedig az esetek többségében nem a stresszre tudsz hatással lenni, és abból nagyon sok van most! Lehet egy düh is benned: „Köszönöm! Ne nyugtalankodjak? Változtasd meg a helyzetet! Te vagy az Isten, nem?” – ez lehet bennünk. És érdekes az is, amiért nem nyugtalankodunk. Fontos kérdés, hogy miért nem nyugtalankodunk egyáltalán? Nem arra hívlak, hogy mindenért kezdj el nyugtalankodni, hanem mi az, amiért kellene, ami miatt kellene és nem teszed, mert nem akarsz tudni róla, hárítod, megmagyarázod… Ezek a kérdések is felvállalhatók Isten előtt, Isten jelenlétében.
II. MIKOR MONDJA JÉZUS?
„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek!” – mikor mondja ezt Jézus? Ott mi nyugtalanította az Övéit?
II.1. Három nyugtalanító dolog hangzik el az előtte lévő szakaszban:
„…ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” „Uram, hova mégy?”„…mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.”
Az az út, ami előtt Jézus áll. A kereszt, az eltávolodás, elszakadás útja. A tanítványoknak is meg kell halni és fel kell támadni valahogyan. Nem lesz kontroll és látszólag győz az ellenség és megkérdőjeleződik minden…
III. MIVEL VIGASZTAL JÉZUS?
Hogyan vigasztal Jézus? Fontos úgy hallanod ezt, hogy nem ember mondja ezeket a szavakat, ki nem tudja elhordozni a nyugtalanságot és a félelmeidet! Hanem Jézus, aki ismer és azt szeretné, ha kapcsolódnál hozzá.
III.1. „Higgyetek Istenben, higgyetek énbennem!”
A lekcióban: Jézus beszél a haláláról, hogy el fog menni. Péter bátran kérdezi hova mész? bár ott a kétségbeesés is. Péter még nem érti, hogy a keresztre nem követheti, de majd utána igen, nem Péter adja az életét Jézusért, hanem Jézus Péterért. Ezután nyugtataja a tanítványokat. „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek… szó szerint: ne háborogjon a ti szívetek”. Higgyétek el, hogy az Isten az Ő képmására teremtett, nem egy távoli elérhetetlen szabályokkal megnyomorító büntető Isten, hanem irgalmas, hűséges, szerető Isten, aki véghez viszi a mi megváltásunkat, habár tudja, hogy elbukunk (ahogy Péter).
III.2. „Elmegyek, helyet készítek nektek”
Jézus azt mondja az övéinek: „az én Atyám házában sok lakóhely van.” Ahova én megyek, amit elkészítettem nektek, ott van hely a számotokra! A „sok lakóhely van” azt jelenti, hogy ott mindenkinek a számára van hely. Hogy ott nem leszel egyedül! Milyen érdekes: nem egyéni személyes mennyországok vannak, hanem közösség itt a földön és közösség a mennyben! Aki nem annyira szereti az embereket, annak ez rossz hír: ott sokan lesznek, és lehet, hogy ott lesznek azok is, akiket nem kedvelsz annyira (bár akkor ez reménység szerint már nem fog számítani). Jézus az ember legmélyebb félelmére reagál, amikor azt mondja: „van hely; a mennyben, ahol én ott leszek, ti is ott lesztek, és biztonságban lesztek.” Lássuk meg ismét: azoknak a tanítványoknak mondja ezt, akiknek hamarosan sokat kell majd szenvedni, menekülni a hitük miatt, akiknek a legalapvetőbb dolgokat fogják kirántani a lába alól. Az üldözések során az identitásukat veszik el azzal, hogy nem tekintenek a jogaikra, a római állampolgárságukra, nem hagyják őket a szülőföldjükön megmaradni, hanem mindent fel kell adniuk. Erre válaszul mondja Jézus a vigasztalást, hogy van egy lakóhely, amit senki nem vehet el tőled. Van örökséged a mennyben, ahol majd velem leszel a legteljesebb biztonságban. Ez erős vigasztalás, reményteljes, igaz valóság – és ez mindazoké, akik bizalmukat valóban az Úr jézus Krisztusba vetik. Jézus elmenetele ezt a helykészítést szolgálja, és az Atyánál mindenki otthonra talál.
„Igazat mondok” –erősíti meg Jézus a tanítványokat, és annyira kedves a szívemnek ez a rész! Azt mondja nekik: „ha nem így volna, megmondtam volna nektek!” Azaz: igazat mondok nektek azért, hogy ne kelljen hiábavaló módon álmodoznotok. A mennynek a reménysége nem csupán arról beszél, hogy minden vallás megpróbál valamiféle földön túli vigasztalást ígérni a benne hívőknek, hogy jobban kibírjuk a szenvedést. Nem erről van szó! Jézus igazságot beszél. Elmondja konkrétan, mi várható: „én most elmegyek, hogy helyet készítsek, de majd visszajövök!” Ez a leggyönyörűbb, legőszintébb rész ebben a vigasztalásban. Világosan eléjük tárja, hogy egy ideig lesz távolság. Lesz egy olyan rész, amikor engem nem fogtok látni. Majd elküldöm a Szentlelket, és Ő veletek lesz, de lesz egy hiány. Nem rögtön most mentek a mennybe, hanem végig kell járni egy utat, tele szenvedéssel, egyedülléttel, hiánnyal.
III.3. „Én vagyok… csakis én.”
Vigasztalás, hogy van út... út, ami két távol lévő pontot összeköt. Van igazság, azaz Istennek Jézusban hozzáférhetővé vált valósága. Isten valósága. Jelenléte valóság! És ez közel jött, hozzánk is. Van élet: itt a földön és örök élet is! De hogyan adatik mindez?
„Csak énáltalam!” – mondja Jézus. A régebbi fordítás így mondja: „csakis énáltalam!” Azért van ez így, mert Isten így rendelte. Református keresztényként vallhatjuk: van isteni kiválasztás, és az isteni kiválasztásnak a lényege, hogy ő választotta ki, mi az az út, ami a mennybe vezet. Nem mi határozhatjuk meg. Isten így döntött.
Nagyon érdekes ez a kép. Az evangélium bevezetőjében, beszéltünk erről, János apostol úgy fogalmazza meg az üzenet lényegét, hogy az érthető, megragadható legyen a korabeli görög, hellenista gondolkodásmódban élő emberek számára. Az ő nyelvükön beszél. Ezek az emberek ugyanis, a vallási misztikusok a világosság és a sötétség harcában képzelték el a világot, és azt mondták: a lélek hosszú úton keresztül jut el ebből a földi életből a mennybe. Ezen az úton nagyon fontos, hogy minél több igazságot megértsen, megtanuljon, befogadjon, és mintegy ezek teszik majd őt képessé arra, hogy belépjen az örök életbe, ami a nagy világlélekkel való egyesülést jelenti. Amikor tehát itt Jézus azt mondja, hogy „én vagyok az út, és én vagyok az igazság, és én vagyok az élet”, akkor nem csak a tanítványaihoz szól, hanem azokhoz is, akik majd hallani fogják az Evangéliumot, milliókhoz: nem másban, bennem találod meg az örök életet, én vagyok az út! Nem más igazságok megtanulása, emberi igazságok megértése fogja az életet szolgálni neked, hanem ha bennem hiszel. És végül az örök életben velem fogsz találkozni.
Nem a körülmények megváltozásával vigasztal... hanem hogy jelen van, jelen lesz, vele lehetünk.
Vigyük elé személyes életünk nyugtalanító kérdéseit. Vigyük elé mindazt, ami a gyülekezetünkben, közösségünkben nyugtalanít. Vigyük elé, ami az országunkra nézve nyugtalanító. Vigyük elé, ami a nagyvilágban igazán nyugtalanít. Ő hozza el számunkra az Ő minden értelmet felülhaladó békességét! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
 Nem tudom, ki az, akinek a szájából szereted hallani a nevedet? Mi az a megszólítás, mi az a hangleejtés, ahogyan mondja valaki a nevedet és az igazán kedves a számodra?
Akár úgy, hogy fiam, lányom. Kisfiam. Drága kincsem. Gyermekem. Édesanyám, édesapám. Szerelmem.
Akár e keresztneveden, vagy egy olyan néven, becenéven, amit csak ő és te ismersz.
Nem tudom, átélted-e már, hogy Isten a neveden szólít? Hogy név szerint ismer, hogy törődik veled, hogy fontos vagy a számára?
Neveden szólítottalak… enyém vagy… - ezt olvastuk Ézsaiásnál. S a mai történetünkben is egy ilyen Ige van a fókuszban, egy csodálatos néven szólítás. Egy párbeszéd kis elemére fokuszálunk:
 
„- Mária! (…) Rabbuni!”
I. A veszteség valósága: hol vagy?
Nagyhéten beletekinthettünk Krisztus szenvedésébe és halálába, átélve a fájdalmát és a rettenetes igazságtalanságát annak, ami történt Isten Fiával. Mindeközben valami általánosan fájdalmas és nehéz dolog mutatkozott meg a számunkra: a halál valóságos. Isten Fia is úgy győzi le a halált, hogy átmegy rajta, az életét adja.
Isten szeret és ezáltal sebezhetővé válik Ő maga is. Isten szenved. Isten ebben a világban, ebben a szeretetben meghal értünk, mert az ember elutasítja ezt a szeretetet.
A halál legfájdalmasabb valósága, hogy aki volt, az már nincs. Nincs itt. Egy része, a lelke, a személye, az, aki azzá tette őt, aki, már nincs itt.
„Itt egy halott eltűnik és soha többé nem található meg: ez Jézus földi teste. Ugyanakkor nemsokára megjelenik egy csodálatos személy, akinek az arca ugyanaz: új, dicsőséges testben. Ez Jézus feltámadásának csodája: eltűnik a régi és hiába keresik a tanítványok, hiába keresik a zsidók.”
Mária átéli ezt a hiányt: Jézus nincs ott. Sír, sőt, az eredeti szó inkább ezt jelenti: zokog. Hiszen elvesztette szeretete tárgyát. A legfontosabbat. Ehhez fogható hiány nincs. Ez a fájdalom elborít, sőt, teljesen a hatalmába kerít.
Mária ezért sír: „…a halál elragadta őt… legalább a teste itt lenne. Nincs itt a teste, tehát nem maradt belőle semmi… hol van?” (…) „Add vissza Őt nekem!” – kérleli a férfit, akit a kertésznek vél.
Feltámadás nélkül eddig tart az ember története. Él tovább neve, az emlékezete, ha lesz, akinek hiányzik néhány évig, évtizedig. És mikor az ember erre ráeszmél, tudat alatt ráérez, mindent megtesz, hogy emlékezzenek rá, hogy ne vesszen el az emlékezete. Hogy szeretetett, híres, hírhedt legyen.
II. A feltámadott válasza: itt vagyok!
„…ámde Krisztus feltámadt a halálból, mint az elhunytak első zsengéje.” (1Kor 15, 20)
Hála és dicsőség legyen Istennek, hogy feltámasztotta a Fiút. És a „Vagyok”, az örök létező életre hívta azt, aki halott volt, de újra él.
Egy nő éli át először a feltámadás örömét: az új világ születését. Jézus hiányát és újra megtalálását is.
Az életet adó Isten, az élő Isten, aki szavával teremti a világmindenséget, szavával újra kapcsolatot teremt és reménységet ad, identitást ad. „Mária” – mondja neki. A nevét mondja. Úgy, ahogy csak Ő tudja mondani. Ő pedig válaszol: Mester, mesterem. Mivel él, élő kapcsolat lehet újra Mária és a Mester között. Nem egy emlék, hanem élő, valóságos kapcsolat. Az új teremtés előíze ez: mikor legyőzetik a halál és a szenvedés.
Jézus él, mert az élet elpusztíthatatlan. A kereszt titka, hogy Isten leszállt a mi mélységünkbe. A feltámadás titka, hogy Isten felemel az Ő magasságába. A feltámadást érteni nem lehet, és így a feltámadástól nem vezet út a feltámadott Jézushoz, hanem mindig csak fordítva: a feltámadottal való találkozásból következik a hit. Új teremtés kezdődik a feltámadott Jézusban és a Lélek munkájában történik és zajlik ma is, most is…
Csak maga a feltámadott Jézus tud meggyőzni a Lélek által: Ő lép oda hozzád és mondja a nevedet!
Látja a szenvedésedet, a fájdalmaidat, a magányodat, hogy senki nem ért meg igazán, a hiányaidat, a sebeidet, a hitetlenségedet, a bűneidet, a kiábrándultságodat…
…és a nevedet mondja: … én vagyok! Én vagyok az! Az enyém vagy! Szeretlek!
S majd ilyen lesz a feltámadás is. A mi halálunk utáni feltámadásunk. A legnagyobb félelmünkhöz kapcsolódik az élő Isten.
János apostol, aki az evangéliumot írja, maga is találkozik a feltámadt Jézussal, a Jelenések 1, 17-18-ban ezt olvassuk:
„Amikor megláttam, lába elé estem, mint egy halott, ő rám tette jobbját, és így szólt: Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”
Óriási reménység és üzenet ez a saját halálunk és feltámadásunk kapcsán.
A reménységünk és győzedelmes hitünk ugyanis, hogy nem a halálé az utolsó szó.
Mert úgy tűnik, ez a vége: mindannyian meghalunk egy nap. Végleg elveszítjük magunkat. A halálban ez történik: leállnak a kognitív funkcióink, sőt, az érzéseink, az emlékeink elvesznek. Látszólag minden odalesz, akik vagyunk egy szempillantás alatt. Ámde Krisztus feltámadt a halálból és mindaz, aki hisz Benne, annak örök élete van. Ezt mondta a Mester:
„Annak pedig, aki elküldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon. Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon.” Jn 6, 39-40
Hiszen, ha Krisztus feltámadt a halálból, mi is feltámadunk majd. Hogyan fog ez történni? Valami hasonló lesz majd, mint ami itt történt: a nevedet fogja mondani, felébreszt majd, boldog örök életre ébreszt fel. Ismeri a nevedet, nem felejti el. Mikor már senki nem fog emlékezni a nevedre, évszázadok, évezredek múlva… Ő nem feled és ama napon a neveden szólít majd:… és te majd az Ő nevét feleled: Mester!
III. Mint egyház, közösség, Isten népe:
Mária és Jézus találkozásának van egy közösségi üzenet is a számunkra. A személyes találkozás, hívás és üdvbizonyosság mellett egy közösségi dimenzió: a vőlegény és a menyasszony találkozása… Krisztus és az anyaszentegyház… (Bolyki János kapcsolja ehhez az: Énekek énekének könyvét: 3, 1-4: „Alig mentem tovább tőlük, máris megtaláltam, akit lelkemből szeretek. Megragadtam, nem is engedem el…”)
Az egyház szolgálata ezt elmondani: „Láttuk az Urat!” Ez a dolgunk, mindent ezért kell tennünk. Ez a szíve, a lényege annak, amiért az egyházat, Isten népét Isten ebben a világban fenntartja és őrzi: az evangélium hirdetése, a feltámadott Úrról való tanúság.
Jézus Krisztus feltámadt, él, sőt uralkodik! Ő a leghatalmasabb uralkodó, minden hatalom Neki adatott. Igazságot szolgáltat minden ártatlannak és elnyomottnak. Legyőzte a legnagyobb ellenséget, a halált és számonkér mindenkit, aki bántott, elnyomott, kizsákmányolt, hazudott… A feltámadás tehát szembesít, bűnbánatra és megtérésre hív. A feltámadt Király nem tűri meg a bálványokat, féltőn szeret és Úr akar lenni a mi életünkben is.
Jézus Krisztus nevére minden térd meghajol! Őt magasztaljuk ma, Hozzá kiáltunk, Benne hiszünk, Őt hívjuk segítségül.
„Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2, 5-11)
Ámen!

Kedves Testvérek!
Böjtben vagyunk, közeledve a nagyhéthez. Jövő héten virágvasárnap, hamarosan indulnak a nagyheti események, közeledik a keresztyénség legfontosabb ünnepe, a feltámadás.
Itt vagyunk böjtben, néhány héttel ezelőtt hívtam a gyülekezetet bűnbánatra, Isten előtti megállásra. Hogy vagy ebben a folyamatban? Hol tartasz? Milyen most számodra a böjt?
Akivel csak beszéltem az elmúlt hetekben, böjtben, mind hasonlóról számolt be: a korlátozások feloldása után az élet újra berobbant, milliónyi teendővel, feladattal, programmal. Közben a háború miatt is változik, nehezedik az élet. Nagyon nehéz koncentrálni, talpon maradni.
Nagyon jól tetted, hogy eljöttél, hogy itt vagy a gyülekezet közösségében. Hála legyen Istennek, aki ma is táplálni, erősíteni akar minket. Jó, hogy közöségben lehetünk, hála és dicsőség ezért Istennek!
1. Vendégségtörténet
A ma előttünk lévő Ige a János evangéliuma sorozatból egy vendégségtörténet. Közeledünk a húsvét felé, már átjár mindent az a motívum, hogy Jézus meg fog halni. Közeledik az út vége.
A jánosi szerkesztésben nem véletlenül van itt ez a történet. Jézus nyilvános fellépése is egy vendégségtörténettel (2,1-11 – kánai menyegző) kezdődik, és a nyilvános fellépése vége - a passiótörténet - előtt is egy vendégségtörténet áll. Betániában vagyunk, a feltámasztott Lázár és két nővére otthonában. Az első vendégségben a messiási örömről és bőségről (bor) volt szó, a betániai vendégségben azonban a temetés előtti megkenetésről. De nemcsak a vendégségjelenet utal vissza az evangélium elejére, hanem a kronológiai adat is. Az evangélium elején is egy teljes hét eseményeiről kaptunk tudósítást, melynek csúcsa a páska-húsvét (2,13), itt, a 12. fejezetben is úgy van (1. vers).
2. Túláradó szeretet
A történetben egyszerre van jelen egy csomó érzés. A meghittség, az ünnepélyesség, a megrendültség, a meglepettség, a túláradó szeretet, a közelség érzése, de a megbotránkozás, a csodálkozás, az értetlenség, a bosszankodás, az ármánykodás, a szomorúság is. Fókuszáljunk most arra, amit Mária tett Jézussal.
2.1. Nemsokára, virágvasárnap Jézus bevonul Jeruzsálembe, királyként ünneplik, de ott is szamárháton vonul, alázatos és nem egy önmagát ünnepeltető király. A történetünkben is ezt látjuk: Jézust nem kell királlyá kenni, hiszen ő már az. Ő az Uraknak Ura. Felkenetése már megtörtént, keresztelésekor a Szentlélek mikor alászállt, mikor hang hallatszott a mennyből: „Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.”
Mária nem a fejét (homlokát) keni megJézusnak, hanem a lábait, ami inkább a temetési liturgia, mint a királlyá kenetés része.
Mária egy font súlyú (327 g) nagy értékű, eredeti, valódi nárdusolajat vesz elő, s azzal megkeni Jézus lábait, ezután saját hajával törli le azt.
A nárdusolaj illata az egész házat „betölti”. Ellentéte ez „a halál illatának”, ami Lázár sírjából áradt (11,39). Nem csak áldozatot hozott Mária ezzel a gesztusával —tekintettel az olaj értékére —, de hitvallást is tett Jézus m ellett (akárcsak nővére, Márta a 11,27-ben), mégpedig a tettével. A megkenetés a temetés előtt szokott történni, a holttestet így készítették elő a sírboltba helyezésre. Mária eszerint tudta, hogy Jézus a halálra készül, s azt is tudja, hogy a halál beállta után neki már nem lesz módja a mostanihoz hasonló tisztességadásra. Mária alázatára vall, hogy nem Jézus fejét, hanem lábait keni meg az illatos olajjal. Az, hogy egy szabad (nem rabszolga-) nő megkeni egy férfi lábát a lakomán, igen szokatlan volt a zsidó kultúrában, még inkább, hogy saját hajával törli meg azt.
Ez a jelenet mégsem a megaláztatásról szól, hanem az alázatról és arról, hogy ha valakit szeretsz, és tényleg mindent odaadnál érte, akkor akár a hajaddal is képes vagy megtörölni a lábáról a ráömlő olajat.
2.2. A személyes kapcsolódás mellett mi Mária tettének a jelentősége? Öt kis mozzanat hadd legyen előttünk most ennek a kapcsán:
- Először is: Jézus megkenetése egy családi ünnepi vendégségen történik, ahol ״az újra egyesült״ család van együtt jézus iránti hálában s az Ő jelenlétében. Itt ül Lázár, aki feltámadt, és akit visszakapott az ő családja. A szabadítás, Isten erejének és hatalmának a valósága van velük.
- Másodszor, Mária tette hitvallás: alázat, szolgálat afelé, akié tényleg minden hatalom adatott mennyen és földön.
- Harmadszor, félreérthetetlenül utal Mária tette Jézus halálára. Az asztalközösségben, az ünnepben megjelenik az elkerülhetetlen vége az útnak, ami nem a vég lesz, sokkal inkább a kezdet.
- Negyedszer, mindez a tanítványi körben történik, ahol jelen van Júdás is, aki elárulja a mestert. Az emberi kapcsolatok árnyékaként, az emberi gonoszság és csalárdság is jelen van. Ez a pillanat nem ideális, sokkal inkább valóságos: ez ennek a világnak a valósága.
- Ötödször, amit Mária tesz, az szeretetszolgálat, amivel Jézus halált vállaló szeretetszolgálatára felel. Ezt maga Jézus állapította meg a 7-8. versekben. Mária felismeri, hogy azáltal, hogy Jézus kihozta a halálból Lázárt: saját életétét áldozta fel. Mária nagyvonalúságot, sőt ״tékozlást" tanúsít szeretete megnyilvánulásában, ami az isteni önajándékozásra (3,16) utal.
3. Mit tegyünk, mire hív?
Ki a szegény ebben a történetben? Mária, aki elpazarolta a drága kenetet? Aki nemsokára elveszti a számára oly kedves személyt? Júdás, aki elveszti az életet hamarosan, aki megköti élete legrosszabb üzletét harminc ezüstért? Vagy maga Jézus, aki szegénnyé lett, otthagyva a menny dicsőségét és nemsokára teljesen megüresíti magát és az életet áldozza oda?
Gyönyörűen átjárja ezt az egész történetet a szegénység és gazdagság relativitása és az, mennyire nem az a látszat, aminek gondoljuk.
Három dolgot szeretnék végül a szegénység kapcsán átadni nektek az előttünk álló történet kapcsán.
3.1. Jézus szavai alapján szegénység van és lesz! Ez egy eléggé fájdalmas és kijózanító mondat. Ugyanakkor benne rejlik a lehetőség is. A szegények mindig velünk lesznek, azaz:
Ez a világ, a teremtettség a jelenlegi formájában mindvégig hordozni fogja az egyenlőtlenségeket, a szegénységet. Fel kell adni minden utópiát vagy pökhendi optimizmust, hogy meg lehet szüntetni a szegénységet, teljes egyenlőséget teremtve a földön. Együtt hordozzuk ennek a nehézségét, igazságtalanságát és fájdalmát.
Ugyanakkor Jézus mondása hívás is: mindig lesz lehetőség szolgálatra. A szegénységet és egyenlőtlenséget látva Krisztus követőinek lépnie kell és tenni azért, hogy a javakból részesüljenek azok is, akiknek nincsen, akiknek kevesebb adatott. Sokféle oka és háttere lehet természetesen a szegénységnek, ez pont az igehirdetés sorozatunk egyik fókusza szempontjából érdekes. A teremtett világ a jelenlegi formájában rendkívüli egyenlőtlenségben él a javak eloszlása tekintetében.
Itt és most bennünket is megszólít ez az Ige és szembesülnünk kell a kérdéssel: mire hív bennünket Jézus? Hála legyen neki, hogy sokakban ébreszti a szeretetben való szolgálat és adakozás lelkületét, az odafordulást. És ez jó, nekem is nagyon jó látni lelkipásztorként a gyülekezet áldozatkészségét. Abból a motivációból adhatunk, hogy Krisztusban a miénk minden, szabadok vagyunk szeretni és megosztani, amink van másokkal. Nem bűntudatból például azért, mert nekünk bármiben több van, mint másnak…
3.2. Szegény vagyok…
A másik fontos felismerés Jézus megkenetése kapcsán, hogy saját magunkat hogyan látjuk? Isten előtt, Isten jelenlétében világossá válik, hogy mennyire szegények vagyunk. Rászorulunk Isten gondviselésére, kegyelmére és gazdagságára. Itt böjtben jó így leegyszerűsödnünk: nincs semmink, amit ne kaptunk volna. És ez nemcsak a fizikai javainkra vonatkozik, hanem a lelkiekre is. Akármilyen kegyelmi ajándékot kaptál az Istentől, akármilyen lelki kapcsolatod van Istennel: ez nem a te érdemed. De ez az állapot nagyon jó, mert hálával tölt el és azzá tesz, ami valójában vagy: Isten gyermekévé.
3.3. Szegénnyé lett Isten értünk…
A lekcióban olvastuk, hogy Krisztus szegénnyé lett értünk. Mi az Ő gazdagsága által nyertünk örök életet. Jézus megkenetése történetében így van előttünk a mi drága Megváltónk: értünk lett szegénnyé, értünk vállalta a szenvedést, szolgává lett. Ez a szeretet tart meg most is, ebbe a kapcsolatba léphetünk be, ebbe hív minket a mi Urunk. Ámen!                       
(Thoma László)

Kedves Gyülekezet!
János evangéliuma az elutasítás és befogadás drámája. A felolvasott szakaszban egy nyílt összecsapás áll előttünk. Csapda, amiből nem lehet kijönni. Halálos fenyegetés, beszorítottság, lehetetlen helyzet.
1.     Sarokba szorított
Jézus tanít a templomban, amikor a farizeusok és írástudók hozzá lépnek. Teljesen abszurd a helyzet: Isten Fiát szorítják sarokba az imádság házában. Kísérteni akarják ezzel a helyzettel.
A 3Móz 20,21 és az 5Móz 22,22 szerint, ha egy férfi más feleségével hál, mindketten haljanak meg. A törvény alkalmazásánál azonban az lett, hogy a férfit futni hagyták, az asszonyokon hatjották csak végre az ítéletet. A csapda abban állt, hogy ha Jézus részvétet tanúsít az asszony iránt (akire a megkövezés várt), azzal megtagadja a Törvényt. Ha a Törvény mellé áll, ellent mond saját tanításainak a bűnösök iránti könyörületről.
Az asszony helyzete szörnyű: az ítéletre, a halálra várt. Biztos lehetett abban, hogy itt a vég. Teljes sarokba szorítottság. Zsákutca, amibe ő maga sétált bele. De a törvénytudók sincsenek jobb helyzetben: ha nem bizonyítják, hogy Jézus istenkáromló, elképzelhetetlen hatást fog gyakorolni, megrendít sok mindent, ami korábban megrendíthetetlennek tűnt. A beszorítottság, ami kirajzolódik a történetben maga a bűn: alapvetően ilyen helyzeteket hoz az ember számára. Olyat, amiben nem vagy szabad, ahol az előítéletek működnek, él és a hat a megbélyegzés, a szégyen és az embertelenség.
2.     Kínos
Az egész történetet átjárja egy érzés: mennyire kínos mindez! Maga a házasságtörésen való rajtakapás: ahogy kiderül, mindenki számára nyilvánvalóvá válik. Kínos annak is, aki észrevette ezt a dolgot. De azoknak a törvénytudóknak is, akik részei lettek a történteknek.
Kínos a helyzet maga: hogyan is lehet választani az igazság és az irgalom között?
Kínos, mert visszafordul az egész helyzet a kérdésfeltevők felé.
Kínos a csend: Jézus nem válaszol.
Kínos, hogy ír a porba: ilyet sosem csinál máshol az evangéliumban…
Kínos a végén a katarzis: ennyire egyszerűen elengedi ezt a nőt: semmi bűnbánat és ruha megszaggatás?
Számtalan kínos történése van az életünknek, az istenkapcsolatunknak, amit behozhatunk az Ő jelenlétébe, amit vállalhatunk, amivel elé jöhetünk itt és most is. Istennek szava van ezekhez, számára nincs kínos téma sem helyzet. Mert a legkínosabb kérdésekben és történetekben is megjelenik, belép és megmutatja az Ő végtelen szeretetét!
3.     Könnyűnek találtattál
Nagyon sok embert érdekel, hogy mit írt Jézus a porba? Csak az időt húzta, vagy pótcselekvés volt? Esetleg egy Igét írt, vagy az ott lévők bűneit?
Azt, hogy mit írt, nem tudjuk meg, de a történtek alapján eszünkbe juthat egy másik helyzet, mikor írás jelenik meg egy falon (Dániel történetében): „Megmérettél és könnyűnek találtattál.” Egy király, egy uralkodó, egy birodalom, egy életforma ítélete ez.
Amit Jézus itt tesz, mond, ahogy leleplezi a szív csalárdságát, a fonákságot, a törvény kiforgatását, az ugyanez a dolog: rávilágítás arra, hogy van isteni ítélet, ami utolér és kérlelhetetlenül igazságot szolgáltat.
A megméretés során mindnyájan könnyűnek találtatunk, sőt, a kultúránk, közösségeink, életünk legkülönbözőbb területei is.
4.     Az első kő
Nincs mit tenni hát, igazságot kell szolgáltatni. A bűn büntetést érdemel. A törvényben is ez áll: meg kell kövezni az ilyet…
Igen, az első kő a legfontosabb. A többi már lehet a bosszú kifejeződése, tömegszellem, de az első kő meghatározó. Jézus kitétele csupán annyi, hogy az, aki a legelsőt dobja, az bűntelen legyen. Az első kő dobása felelős tiszt volt: a legmagasabb rangú ember, esetleg a sértett fél tehette ezt meg.
Az első követ a tanúnak kellett volna dobni, mert úgy volt szokás. A tanú azonban hallgat, nem áll elő, volt erre elég oka, hiszen akkor őt ki lehet kérdezni, hogy ki volt a partner.
A vádlók egyesével eloldalognak, kezdve a véneken, akiknek a belátása, alázata mélyebb volt, józanabbak voltak a többieknél.
5.     Vádlottak
Az előttünk lévő történetben mindenki vádlott. Senki sem mondhatja, hogy nem vétkezett. A farizeusok hirtelen „rajtakapottá” válnak. Percek múlva már csak ketten vannak. A színtér kiürült… Augustinus szavaival: „Ketten maradnak: a nyomorúság és az irgalom” – relicti sunt duo, misera et misericordia. Valamiképpen mindketten vádlottak.
„Jézusnak sehol sem mutatkozik meg olyan csodálatos szeretete és szolgálata, mellyel összetörte az élet régi rendjét, mely az embert fogva tartotta, mint e nő iránti szeretetben.” (E. Stauffer, német teológus)
Jézus nem felmenti az asszonyt, mondván: nem baj, amit tettél. Nem igazolja, nem magyarázza kis, hanem bűnbocsánatot ad a bűnre, amit elkövetett.
Végül Jézus és az asszony tovább beszélget, megtörténik a feloldozás, a felhatalmazás az új életben járásra. A farizeusok és írástudók megölnék a bűnöst, de a bűn tovább élne. Jézus meghal és ezzel legyőzi a bűnt, a bűnös pedig az Ő halálából él.
6.     Egymást pusztítva
Az igehirdetés sorozatunkban van egy fókusz, ami a környezettel való kapcsolatra, a teremtett világgal való kapcsolódásra vonatkozik.
Ezzel a mai Igével kapcsolatban egy dolgot emelek ki: az Istentől elszakadt ember, a bűn által uralt ember pusztít. Nemcsak a természetet, de a másikat is. Az istenellenes emberek pusztítják a kapcsolatokat (mint a történetben a házasságtörés ténye önmagában pusztító), de az egyik ember a másikat is pusztítja: ezt tették volna az írástudók. Jézust és az asszonyt is szívesen pusztították volna el.
Felháborító az az igazságtalan gyakorlat is (a férfi futni hagyása, a nő elítélése), amivel Jézus szembe megy. A törvény betartói sem képesek megtenni azt, sőt visszaélések rögzülnek a gyakorlatban, ami Istennek nem kedves. A kultúrában rögzülhetnek olyan hangsúlyeltolódások, félreértelmezések, aminek valahol isteni gyökere van, akár biblikus alapja, de eltorzul, egyoldalúvá válik. A teremtett világ rendjében benne van az emberi kapcsolatok rendje is. Amikor a teremtett világ iránti felelősségünkre figyelünk, az emberi kapcsolatok egészséges működése is előtérbe kell kerüljön. Isten akarata, hogy helyreállt, gyógyult, szeretet vezérelte kapcsolatokban éljünk és ne egymás romlására, kihasználására legyünk, hanem áldássá egymás számára.
7.     Mostantól…
Hányszor ígérgették talán nekünk: mostantól minden más lesz. Megváltozom…
Hányszor ígértük talán mi is másnak. Meg Istennek is: mostantól más lesz. Jobb leszek. Nem vétkezem
A történetben nem az asszony mondja, hogy mostantól minden más lesz. Az asszony hallgat. Sokkban van.
Jézus mondja ezt: mostantól ne vétkezz. Ő nyitja meg az időt: most! Most kezdődik az életed. Mostantól már nem leszel ugyanaz. Mert az enyém vagy. Hozzám tartozol. Megmentettelek.
A bűnbocsánat szabaddá teszi az embert. A legnagyobb félelemtől, hogy Isten egyszer megítéli, megbünteti a vétkeiért. A bűn és a halál miatti félelmet győzi le Jézus a kegyelmével.
A félelem ott nő, ahol az életben való részvétel vágya csökken – ez egy lelkigondozói törvényszerűség.
És hála legyen az Istennek, hogy ahol a félelem csökken, ott nő az életben való részesedés, az élni akarás.
Isten nem vádol téged sem. Jézus nem vádol. Meghalt a bűneidért, megtisztít téged is teljesen. Részed van az örök életben, s már ezen a földön az életet élheted az Isten szeretetében és jelenlétében. Ez a tiéd, ragadd meg, fogadd el hittel! Részed van, helyed van az élők közt, Isten népe közösségében! Ő nem vádol: ne vádold magadat sem!
Kövek helyett az irgalom.Elnézés helyett valódi bűnbocsánat.Halál helyett élet.Ez a kegyelem.Ámen!
(Thoma László)