Ünnepek (2.)

„Miután ezeket elmondta, tovább haladt Jeruzsálem felé. Amikor közeledett Bétfagéhoz és Betániához, az Olajfák hegyénél elküldött tanítványai közül kettőt, és ezt mondta nekik: Menjetek a szemben fekvő faluba, és amikor beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen még nem ült ember: oldjátok el, és vezessétek ide! Ha pedig valaki megkérdezi tőletek: Miért oldjátok el? – mondjátok ezt: Az Úrnak van szüksége rá. Amikor a küldöttek elmentek, mindent úgy találtak, ahogyan megmondta nekik. Miközben eloldották a szamárcsikót, gazdái ezt kérdezték tőlük: Miért oldjátok el a szamárcsikót? Ők így feleltek: Mert az Úrnak van szüksége rá. Azután elvezették Jézushoz a szamárcsikót, ráterítették felsőruhájukat, és felültették rá Jézust. Amint ment tovább, az emberek az útra terítették felsőruhájukat. Mikor pedig már közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve fennhangon dicsérni kezdte Istent mindazokért a csodákért, amelyeket láttak, és ezt kiáltották: Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban! A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki: Mester, utasítsd rendre a tanítványaidat! De ő így válaszolt: Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani. Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől. Mert jönnek majd rád napok, amikor ellenségeid ostromfalat emelnek körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.”
Kedves Testvérek!
Virágvasárnappal belépünk a húsvéti események sodrába, a böjti időszak végén a nagyhét közeledik felénk. A szamárháton érkező király elé szórt pálmaágak miatt több nyelvben is pálmaünnepnek nevezik ezt a napot. A magyarban több közép-európai nyelvvel együtt a virág szó került a nevébe. Minden évben ilyenkor megállunk és láthatjuk Jézust, amint földi küldetésének végén bevonul királyként a szent városba, különös módon szamárcsikó hátán, éljenző tömeggel, reménykedő tanítványokkal és méltatlankodó farizeusokkal körülvéve. Ünnep kezdődik ma, az ünnepi történet hozza a képi anyagot, hangulatot, a hozzá kapcsolódó énekeket és egyrészt elvisz minket az ott és akkor történetébe, másrészt szembesít minket valamivel, ami itt és most aktuális, amire most hív ezen keresztül minket Isten.
Bevezetés: A befalazott kapu
Az írásmagyarázók szerint ott és akkor az történt, hogy a Megváltó Betániából indult el, az Olajfák hegyén és a Kedron-patak völgyén át az Aranykapun vonult be Jeruzsálembe. Ennél azonban sokkal reálisabb az az elképzelés, hogy a (mai) Szemét kapun át közlekedett mindig Jézus, ezzel is kifejezve alázatát. Ténylegesen pedig a Szemét kapu közelében, ma befalazott boltíves kapun keresztül ment fel a templomba, mert csak innen "alulról" lehetett felmenni, s onnan érkezett az udvarba, ahol történt a templomtisztítás.
Egy befalazott kapu áll előttünk. Egy kapu, ami ott és akkor nyitva állt, be lehetett ra jta menni, de aztán minden megváltozott. Virágvasárnap története a megnyílt kapu, a felkínálkozó lehetőség és az elszalasztott lehetőség története.
1.     A szamárháton bevonuló király
Jézus földi élete során többször is volt Jeruzsálemben, a virágvasárnapi bevonulás mégis különleges. Zakariás próféciája (Zak 9,9) már előrevetítette a Messiás érkezését, így ennek a bevonulásnak nagy a jelentősége: ez egy jel. A szamárháton bevonuló király képe erős: nem paripán, diadalmasan vonul be, demonstratív módon a fegyvereit, katonáit felvonultatva, nem hozza az ellenség soraiból ejtett hadifoglyokat, a zsákmányolt kincseket, hanem (bár az Övé minden hatalom), szamárcsikó hátán érkezik. A békesség városába békés szándékkal érkezik: ezt jelentette az ilyen módon való bevonulás. Jézusról mindenkinek van elképzelése, gondolata, megérzése, előítélete, személyes benyomása, de talán senki nem tudja, ki is ő valójában. A teljhatalmú királyt, a világmindenség megváltó urát nem látják, mert eltakarja őt előlük mindaz, amit gondolnak és képzelnek róla. Így van ez ma is: sokan gondolnak dolgokat Jézusról, de valójában, személyesen, mélyen nem ismerik.
2.     A reakciók
A tömeg hozsannázása a 118. zsoltár alapján a messiás-királyként fogadja Jézust. Ehhez a gondolathoz azonban sok politikai és társadalmi felhang kötődött: sokan azt várták, hogy az érkező Megváltó lépjen fel a római elnyomás ellen, és állítsa vissza a Dávid királyságát, szabadítsa fel a népet az idegen elnyomásból. Így ez a hozsánna nem feltétlenül az egyéni bűnökből való szabadításért való kiáltás, nem az elveszettségből való segélykérés, hanem az elképzelésekhez, váradalmakhoz való segítség kérés… Annyira megdöbbentő és mégis annyira emberi. Néha mi is így imádkozunk s fordulunk Istenhez. Az evangéliumokból többször is kiderül, hogy Jézus távol tartotta magát ettől az erős, nemzeti várakozástól. És ez nem azt jelenti, hogy neki nem lenne szava ahhoz, hogy mi zajlik egy társadalomban, hogy ne akarna ott is változást, vagy hogy egyetért az elnyomó rómaiak jelenlétével, működésével és visszaéléseivel… csak az irány, a sorrend más. A legnagyobb ellenséget jött először legyőzni, a bűnt és a halált, s a megváltozott, megújult életből fakadhat minden más változás. Isten országa így épülhet közöttünk és így lehet hatással a mindennapi életre, még egy nép, nemzet sorsára is.
A reakciókban ott vannak a farizeusok és írástudók is, akik szintén tudni vélik, Jézusnak mit kellene tennie, hogy kellene parancsolnia, rendre utasítani az embereket. Utólag ez már-már komikus, de ebben is felismerhetjük akár saját magunkat is: mikor megpróbáljuk elmondani Jézusnak, mit kellene neki tennie másokkal. Gyakran imádságban történik ez, még talán azt is gondoljuk, jót teszünk ezzel.
Más evangéliumi beszámolók szerint Jézus ezután a templomba ment és megtisztította azt, ostorral kiűzte onnan az árusokat, felborította a pénzváltók asztalait – ennyit a békés és csak a szeretetet prédikáló megváltó képéről, amelyre annyian hivatkoznak.
De most figyeljünk egy másik reakciójára Jézusnak, amit Lukács evangélista itt megoszt velünk.
3.     Jézus sír
Jézus a városhoz közeledve rátekint és sírni kezd. Nem elérzékenyül, hanem fájdalmában, szomorúságában sír. A gyász könnyei ezek.
„A város, a templom-domb, az egész látvány pompája mögött lelki szemei előtt feltárulnak a romok, amelyek a város ellen vívott ostrom után maradnak. Az ostrom földi-politikai okai mögött Isten ítéletére mutat rá: Ura kegyelmes, de számonkérő látogatásának alkalmát, Jézus érkezésében a béke elérésének útját nem ismerte fel a szent város. Ezért kell Isten ítéletében megsemmisülnie.”
Zakariás is utal erre a könyvében, ahol korábban a virágvasárnapi próféciát olvashatjuk: „Mert összegyűjtök minden népet, hogy harcoljanak Jeruzsálem ellen. Elfoglalják a várost, kifosztják a házakat, és meggyalázzák az asszonyokat. A város fele fogságba megy, a megmaradt népet azonban nem űzik ki a városból.” Zak 14, 2
Készek vagyunk-e most ebbe a képbe beleengedni magunkat? Jézus nem kárörvend, nem azt mondja önelégülten: „Én megmondtam…”  - hanem csak sír. Sírunk-e vele, ha rátekintünk saját életünkre, saját családunkra, a városunkra, az anyaszentegyházunkra, nemzetünkre? Felismerjük-e, hogy rólunk is szó van? A böjtnek lassan vége: bejártuk-e az utat, történt-e lényegi változás? Eljutott-e a szívünkig a bűnbánatra és megtérésre hívó szó. És ha azt látjuk, hogy nem történt változás, tudunk-e továbbra is imádságban maradni, vagy azt mondjuk: ez már az ő bajuk, mi megtettünk mindent…
Befejezés
A befalazott kapu képével indultunk el az igehirdetésben. Vigyük ezt el, mint a realitás egy darabját, amivel szembesít minket ma is a mi Urunk. És közben emeljük egy kicsit távolabb is a tekintetünket. Amíg nem következik be az ítélet, van lehetőség a megtérésre, Istenhez fordulásra, hisszük, hogy így van ez most is.
Egy hét múlva, ha Isten éltet minket, azt fogjuk ünnepelni, hogy Jézus a halál fölött aratott győzelmével megváltott, megszabadított. A kereszten megfizette az árat, s ahogy Pál az efézusi levélben fogalmaz:
„Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést.” /Ef 2, 14/
A befalazott jeruzsálemi kapu ellenpontja a feltámadás reggelén az elhengerített kő, a nyitott sír, s a kettéhasadt kárpit.
Adja Isten, hogy a feltámadás ereje és valósága bontson le minden falat bennünk, közöttünk és tegyen minket egyé: Krisztusban, aki a világmindenség királya, akié egyedül minden hatalom és akihez most egy szívvel kiálthatunk: hozsánna, segíts meg, irgalmazz nekünk!Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Bár szavak szintjén az elfogadás, a végtelen tolerancia és nyitottság világában élünk, mégis úgy tűnik az erő, a hatalom és a kontroll eszközei uralják a civilizációnkat. Gondoljunk csak az elmúlt év világpolitikai, gazdasági történéseire. Az ember nem lett békésebb vagy alázatosabb az évek, évszázadok alatt, csak megtanult jobban alkalmazkodni, civilizáltabban elnyomni, kevésbé számon kérhetően kizsákmányolni és ügyesebben kontrollt gyakorolni a másikon. Nem véletlenül a szabadság talán a legáhítottabb eszmény kultúrától, vallástól függetlenül, legyen szó akár belső szabadságról, a földi béklyóktól való kötöttség elengedésétől vagy az autonóm életformáról. A valódi szabadság ugyanis a legnagyobb hiány. De mi adhatná a legnagyobb szabadságot? Talán az, ha lenne mindenre erőnk: tudás, erőforrás, lehetőség. Akkor tehát a legerősebbek lehetnek a legszabadabbak. Igen, eszerint szerveződik az emberi lét és törekvések. A legmagasabb szintektől a hétköznapok világáig a kultúránkat átjárja az erő demonstrálásának igénye, annak ezernyi formája. Aktívan vagy passzívan, de irányítani szeretnénk, mert ez adja a biztonság érzetét. Ez igaz ránk akár hitben élünk, akár keresünk, bizonytalankodunk, akár elutasítjuk a szívünk mélyén Istent. De jól van-e ez így? És lehet-e ez egyáltalán másként élni? Kínál-e jobb alternatívát számunkra Isten? Hiszem, hogy igen, ez a keresztyénség lényege, ez karácsonyi üzenetének a szíve, hogy van szabadítás a lét legnagyobb kihívásából: az erő és kontroll szolgaságából.
Pál apostol életében a Krisztussal való kapcsolatban rátalált valami elmondhatatlanul többre, a legnagyobb ajándékra, amire egész életében vágyott. Korábban egy erős, céltudatos ember volt, szilárd meggyőződéssel, jó kapcsolati tőkével, magas tudással és intelligenciával, elszántsággal. Mégis halál járt körülötte és pusztulás kísérte. Aztán a személyes életében célba ért, mikor a damaszkuszi úton az élete végérvényesen megváltozott, de ettől még korántsem lett gondtalan és könnyű. A nagy fordulat után pár évtizeddel látjuk őt a korinthusi levél felolvasott soraiban, ahol a korinthusiakkal küzd. Korinthusban, a már működő keresztyén gyülekezetben egyes hamis apostolok megkérdőjelezték Pál apostoli felhatalmazottságát, tekintélyét, alkalmasságát. Pál szinte rákényszerül, hogy dicsekedjen, érveljen hitelessége mellett, de származására és szolgálatára és a neki adatott hatalomra csak röviden utal. Annál többet beszél fizikai szenvedéseiről és lelki szorongásairól, és hogy emiatt nem keserű, hanem együttérző lett: „Ki erőtlen, hogy vele együtt ne volnék én is erőtlen? Ki szégyenül meg úgy, hogy ne égnék én is?” (11:29). Említi ebben a levélben azt is, hogy elmondhatatlan spirituális élményekben volt része, Isten közelségét élte meg, de ezzel együtt megmaradt életének legnagyobb kihívása, fájdalma, betegsége is. Nem tökéletes, hanem valós emberként áll itt előttünk az apostol.
1. Az élet paradox természete.
„Hogy el ne bizakodjam… tövis adatott testembe”- olvastuk az apostol szavait. Az óriási lelki élmények mellett testi nyomorúság és természetesen lelki szenvedések, gyötrődés, a gyülekezetekért való aggódás: ez Pál életének valósága. Teljességgel megéli az élet paradox természetét, kettősségét. Ez a kettősség már-már összeegyeztethetetlen, mégis az apostol együtt beszél ezekről és elfogadja Isten kezéből a paradox, ambivalens valóságot. „Tövis adatott…” – olvassuk az Igében, ezzel írja le Pál a fizikai nyomorúságát. Erről a képről a legtöbben valószínűleg egy nagyobb szálkára, rózsatövisre asszociálunk, ami kellemetlen, fájdalmas, de azért kezelhető és belátható fájdalmat, nehézséget jelent. A tövis szó itt ezzel szemben eredeti formájában hegyes karót jelent. „…a fájdalom olyan kínzó, mintha hegyes nyársat forgatnának a testében…” – mondja egy írásmagyarázó. Idegen test az emberben, ami gyötri. Egy állandó gyötrő tényező. Nem lehet tudni, mi volt ez, senki nem tudja pontosan megmondani. És talán pont ez a lényeg az üzenet szempontjából: ez bármi lehet, ami fájdalom, nyomorúság: akár betegség, lelki fájdalom, seb, sérülés, hiány, trauma: bármi, ami nem szűnik, nem gyógyul, nem enyhül. Talán te is tudsz ehhez kapcsolódni és látod életed ellentmondásosságát, a nagy örömök és nagy fájdalmak, hiányok szinte összeegyeztethetetlen voltát. S biztos valahogy ellavírozol ebben, próbálsz kompenzálni, nem figyelni rá, elterelni a figyelmet, nem venni tudomást róla és így tovább. De Isten ma arra hív, hogy hozd inkább a jelenlétébe és vállald az Ő színe előtt: elhordozni ezt szinte lehetetlen. Hívd be őt ennek az ellentmondásosságnak a valóságába! És tedd fel neki a kérdéseidet, fejezd ki magadat felé. Az ember legfontosabb kérdése általában ilyenkor az, hogy MIÉRT? Miért adja ezt, engedi ezt meg Isten, ha szeret? Az apostol reálisan látva helyzetet ezt a magyarázatot érti meg Istentől: „Hogy el ne bizakodjam…”. Hiszen lett volna oka rá. Az itt szereplő szó azt jelenti: valakinek fölébe kerekedni, fölé rendelni magát, többnek gondolni. Ez az, ami hajtja a kultúránkat, ami motivál, ami a legerősebb motiváció. És Pál rájön, hogy ez az erőtlenség valódi forrása! Minél bizonytalanabb valaki, minél romlottabb belül, annál nagyobb lesz a fölény iránti igény.
S hogy miért így veszi vissza Pált Isten, miért ezt a tövist használja, az titok marad, s nem is érdemes találgatni tovább. De azért még valamit tett az apostol: imádkozott érte háromszor, hátha elvétetik tőle. Mint Jézus a Gecsemáné kertben. S miután nem történt változás, jött a válasz Istentől s aztán az ebből fakadó elfogadás és megbékélés.
2. Isten megszabadít, de gyakran nem úgy, ahogy képzeljük.
Isten válasza Pálnak ez: elég. „Elég neked az én kegyelmem…”. Azt fejezi ki ez a szó, hogy mindenre elég, megelégít, elegendő lesz. Elég ahhoz, hogy megérkezz. Célhoz érsz, célba juttat az én kegyelmem. Végig viszlek, teljességre juthatsz. Ezt mondja Isten az apostolnak. Úgy, hogy közben nyilvánvaló az, hogy könnyebb lenne a tövis nélkül célba jutni. Kegyelem, hogy célba jutok? Miért nem veszi el Isten a tövist, hogy mehessek és élhessek szabadon? A válasz dühítő és elkeserítő is: csak ennyi? Elég a kegyelem? Igen, Isten azt mondja, hogy elég. Mert az Ő kegyelme, hatalma a legtöbb. És azt akarja, hogy rá épüljön az életünk és tőle függjünk teljesen. Istennek ez a válasza döntő lesz Pál egész élete számára: az apostolnak így nem a saját erején és képességein nyugszik életének, szolgálatának sikeressége. Az az erő, amit Isten ad Pálnak nem egyenlő az emberi mérték szerinti hatalommal és a sikerrel. Krisztus hatalma nem az őt feltétel nélkül minden rossztól, szenvedéstől megvédő hatalom, hanem a mindenen átvivő és megtartó hatalom. Pálnak nem azt kell átélnie, hogy Isten csodálatos védelemben részesíti, hanem azt, hogy erőtlenségében, szenvedésében is felhasználja, megerősíti, és hozzásegíti szolgálatának elvégzéséhez. Ezt két dologgal is ütközik az akkori kultúrában: gondoljunk egyrészt a hellenista világ „isteni férfiai”-ra, héroszaira, akik természetfeletti képességekkel, részben vagy egészben „védetten” járták a maguk útját. Talán ezt várták az apostoltól, hogy ilyen legyen. De bizony az apostol élete nem ilyen! Gondolhatunk másrészt a sztoikusokra is, akik az ilyen tövissel megsebzett létre tudtak választ: náluk a szenvedés aszkézisre, a világ legyőzésére, önerejük fejlesztésére szolgált. A keresztyén ember azonban felülről kapja az erőt a szenvedésben való életre és szolgálatra.
Három kérdést tegyünk fel magunknak ennek kapcsán:
3. Megváltozott törvényszerűségek.
Végül Pál hitvallását láthatjuk arról, hogy Krisztus követésében megváltoznak az alapvető törvényszerűségek. Amikor erőtlen vagyok, akkor válhatok erőssé. Erőtlen vagyok, ami azt jelenti a szó eredeti értelmében: tehetetlen, jelentéktelen, nyomorult, erőtlen, nem kiemelkedő. Amikor ilyen vagy, „akkor vagyok erős”, lehetsz erős, azaz: képes valamire, hatékony, hatással van valamire. Mert Isten cselekszik érted és nem hagy magadra. A helyzet, hogy szembe kell néznünk saját erőtlenségünkkel, közösségi erőtlenségünkkel és az anyaszentegyházunk erőtlenségével is. Az igazi erő ebből fakad: szembesülni azzal, hogy miközben Isten megáld minket és nagy dolgokat is átélhetünk és elérhetünk, mégis mennyire gyengék és kicsik, törékenyek vagyunk. Küzdünk a bűnnel és sokszor alul maradunk ebben a harcban. Gyengít a megosztottság, a szeretetlenség is. De Isten hatalmas és rá számíthatunk. Ebben a felismerésben van a megmaradásunk kulcsa. Így Istenbe kapaszkodva erősíthet meg minket Isten, hogy benne erősek lehessünk saját erőtlenségünkben.
4. A testté lett Krisztus: erőtlen lesz értünk…
Az ünnepen, drága Testvérek, Krisztust ünnepeljük. Ő gazdag lévén szegény lesz értünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodhassunk. Ehhez ma először, vagy újra be kell fogadjuk őt. Elismernünk saját elveszettségünket, bűneinket, gyengeségeinket és átadni neki a kontrollt. Gyere és lépj be ebbe a megbékélt kapcsolatba ma! Krisztus azért lesz testté, hogy velünk legyen, hogy veled legyen. Legnagyobb félelmünk és gyengeségünk a múlandóságunk. A saját elmúlásunkkal, halálunkkal való szembenézés. A közelmúltban mesélte nekem egy hitben járó, haldokló testvér családtagja, mik voltak szerette utolsó szavai. Azt mondta neki: „Tudod, valójában úgy élünk, hogy egész életünkben körülvesz a halál. Halálunkban pedig körülvesz az élet.” Legyen ez a reménységünk, ajánljuk magunkat Istennek erőtlenségünkben! Ő adja, hogy miközben ez életben a halál erőivel is küzdünk folyamatosan, az Élet, Krisztus öleljen minket körbe s juttasson majd célba a földi harc után. Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Sok minden fog szólni a békéről, béketeremtésről, békés ünnepekről, elcsendesedésről az adventi időszakban. Sok mindent meg fogunk tenni ezért, hogy ez megélhető és megragadható legyen a számunkra. Minden ünnepi kellék erre mutat: béke, öröm, szeretet, megpihenés, csend, hazaérkezés. Ezt szeretnénk elérni, megteremteni, átélni. Ha pedig elértük, ha kimondjuk, ha nem, a mélyben ott marad a kérdés: mennyire törékeny ez a békesség? Meddig fog ez tartani? Mi töri újra ketté, mi borítja fel? Ha pedig nem tudjuk elérni, megteremti ezt a békét, ha ez nem lesz meg az ünnepben akkor ennek a hiányi fog fájni. Az adventi vasárnapokon ószövetségi ígéretek lesznek előttünk, most Mikeás próféta szavai. Tudjuk, hogy nemcsak a próféták jövendölik meg a Messiás eljövetelét: ez Isten nagy tervének a része. A nagy történet elején már olvashatunk arról, hogyan rontja le Isten a gonosz unkáját s hogyan fogja az asszony utóda eltaposni a kígyót. Az ígéretek sorozata mutat mindig egy kicsit többet a megígért szabadítóból. A prófétáknál pedig ez a kép élesedik, egyre fókuszáltabbá válik.
1. Dinamika
Mikeás könyvében megjelenik a szövetség helyreállításának útja, amiben megtérésre hívja a népet, átadja Isten szavát, amiben van elmarasztalás, az eljövendő dolgok kijelentése és sok bíztatás is. És olyan verseket is találunk, amelyeket Mikeás kortársai valószínűleg nehezen értettek, akár nem is tudtak igazán megmagyarázni.
1.1. Belső dinamika a szerkesztésben
A könyv belső szerkesztésében a 3. fejezet vége felé az ítélet szavaival találkozunk, ezután szólal meg a jövendölés a Messiásról és az által hozott békéről a 4-5. fejezetben. A felolvasott 5, 1-4-ben Isten beteljesedő ígéreteiről olvashatunk, melyek számunkra már tények, mert tudhatunk róla, hogy ez valósággá vált: Betlehemben született meg a megváltó, angyalok hirdetik a pásztoroknak s minden embernek a mezőn a békesség eljövetelét, a jó pásztor pedig valóban jól pásztorolta népét a földön s vezeti azóta is. A messiás uralma pedig, Isten országa, amit elhozott közénk azóta is itt van közöttünk és érzékelhető, megvalósul, egyre inkább kiteljesedő valóság.
A nagy történet azonban nem lineáris, a fejlődés nem töretlen. Békesség, pásztorolás, Krisztus uralma köztünk és bennünk? Lépten-nyomon belebotlunk abba, hogy ez mikor és hol nem valósul meg, miben hiányzik, hol sebződtünk ezekben. Igen, felismerhetjük saját magunkat, a saját vétkeinket is: mikor nem munkáltuk ezeket a környezetünkben.
1.2. Prófétai dinamika
Talán emiatt is lehet különösen aktuális ez nekünk, s engedhetjük magunkhoz közel ezeket a szavakat: a prófétai szolgálat, a prófétai gondolkozás dinamikája elől ne térjünk most ki! Isten népének nagy áldás származott abból, ha ezt megértette, befogadta, ha hallgatott rá! Tegyük ezt most mi is! Kálvin így fogalmaz: „A próféta itt vigasztalja, bátorítja Isten gyermekeit, miközben felkészíti őket a türelmes kereszthordozásra.”
Három dolog szólal meg a prófétai igehirdetésben:
- Az ítélet: ami nem üres fenyegetőzés, hanem az Isten törvényétől való elpártolásról szól, az Isten elleni lázadásra mutat rá, az Istenbe vetett bizalom meggyengüléséről szól, a bálványok és idegen istenek ellen beszél.
- A kegyelem: ami nem súlytalan szó, hanem az irgalom szava, a valódi változás és újrakezdés lehetősége, az Isten végtelen szeretetének jele.
- Az ígéret: ami nem olcsó ígérgetés, hanem az élő reménységet forrása arra nézve, hogy Isten országa közöttünk van és valósága kibontakozó valóság, amiben részünk lehet mindannyiunknak.
Arra hív minket Isten, hogy ezt az utat járjuk végig, öleljük magunkhoz ezt így, együtt, ne válogassunk belőle, ne álljunk meg egy-egy állomásnál. Engedjük, hogy a Lélek vigyen minket végig ezen az úton!
2. Mit mond el a Messiásról?
Fontos látnunk azt is, mit mond itt el a prófétán keresztül Isten a Messiásról? Akkor is, ha ezeket már beteljesedettnek tudjuk, együtt rácsodálkozhatunk ezekre az Igékre.
A szakaszban királyi gyermek születése, amely új korszakot ígér, az ókori keleti birodalmak eszmevilágának állandó és kedvelt motívuma… ez azonban mégis más! Négy dolgot állít róla az Ige:
2.1. Uralkodik
Uralkodni fog, azaz királyi jogköre, hatalma lesz s eszközei is az uralkodáshoz. Közben Isten uralmát és hatalmát jeleníti meg e földön. Király, de különbözik az összes többi földi uralkodótól. Dávid házából születik, de túlmutat a földi királyi családon. Öröktől-örökké létezik: származásának gyökere (héberül: „ad ólám”) a hajdani idők, a távoli múlt… a kezdetek, amiről nemhogy információnk, de elképzelésünk sem lehet. Uralmának pedig nem lesz vége! Ez a Messiás király jön el – állítja a próféta – s mi itt adventben Őt ünnepeljük s az Ő visszajövetelét várjuk.
2.2. Hazahív
A Messiás fontos funkciója, hogy hazahívja a szétszóratásban élő népet. Így látta Őt az Ószövetség embere – mi pedig tudjuk Jézusról, hogy ezt a képet kitágította minden emberre! Hazahívta a tékozló fiút, utána ment az elveszettnek, hívta magához az elsodródottat, a számkivetetett, a periférián lévőt, a pogányt, mindenkit, aki nem volt méltó rá. Hazahív magához, mert ahol Ő van, ott otthont teremt, otthonosságot ad, s ahogy ígérte, a mennybe is elmegy, hogy helyet készítsen nekünk.
2.3. Pásztorol
Pásztorolni fog, a népét legelteti, azaz gondoskodik róluk. Dávid személyében egyébként ezek a funkciók már megjelentek, mégis az Ő pásztorolása ennél jóval több. Olyan uralom tehát ez, amiben a nép jót kap, életet láthat s növekedhet.
2.4. Békességet ad
Nemcsak a háborúk végét hozza el, hanem a shalom-ot, azaz a megbékélést Istennel, egymással és magunkkal. Békességet minden körülmények között, azaz „mégis békesség”-et. És olyan békesség az új teremtésben, ami a helyreállított világ alapállapota lesz.
Ez a békesség pedig a miénk, hiszen Isten országa közöttünk van! Isten cselekszik! Isten megszabadít!
3. „Az én békességemet adom”
Az uralkodás, a pásztorolás és a hazatalálás következménye a békesség. Fogadd el ma az Ő uralmát, járd be ezt az utat, mert ezen keresztül ragadható meg számodra, számunkra is ez. Az ember sokszor a békességet akarja a bejárt út nélkül. De ez így nem működik. Ma a teljes út bejárására hív, ebben az adventben ebben akar vezetni minket Isten. A távozó Jézus ezt mondta az Övéinek: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen!” /Jn 14, 27/
A világ békessége leginkább ebben nyilvánulhat meg: fájdalomcsillapítás ideig-óráig. Lelkiismeret elaltatás bizonyos kérdésekben, hiszen más sem jobb ember, mint én, mindenkinek meg van a maga titkolni valója. Fegyverszünet egymással, azaz távolról békében élünk, de nem rendezzük a kapcsolatot. Konkrétan nemzetek, népek közt is, de kapcsolati szinten ugyanez történhet. Egyébként ilyen az ünnepi hangulat maga is: egy kis békesség, meghittség. A világ békessége tehát mindaz, ami megnyugtat és békét ad emberileg: ezzel nincs baj, hiszen ez jó és erre vágyunk mindannyian. De vajon meddig tart mindez?
Jézus olyan békességet ad, ami – mivel ő örök király és úr – nem múlik el soha! A legtöbbet adja: a megbékélést Istennel. Ebből fakadhat minden más!
Ma a tiéd lehet ez a békesség! Ebben gyógyulhatnak az emberi kapcsolatok, állhat helyre, ami emberileg akár lehetetlen, válik elhordozhatóvá, ami nem úgy változik, ahogy szeretnénk. Lépj ma be ebbe a szövetségi kapcsolatba! Újítsd meg a vele való kapcsolatot! Újítsuk meg együtt, Isten népeként! Ne hagyd, hogy a vádló elvegye tőled ezt a lehetőséget ma, nincs semmilyen kárhoztató ítélet ellened Krisztusban! Az Övé lehetsz!
Valóban igaz, amit Mikeás neve is hirdet: Kicsoda olyan Isten, mint az Úr? Csak őt illeti az imádat és a magasztalás. Őt várjuk, hogy meglátogasson minket, kiárassza a Szentlelkét, betöltsön és adja nekünk a minden értelmet felül haladó békességet! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
1. Vége az árvaságnak (?)!
Aki nem árva, mert vannak szülei, akiket ismer, akik felnevelték, akik többé-kevésbé törődtek vele, olykor mellette álltak, próbálták nevelni, akikre hasonlít (amit néha lehet azt kívánta, bár ne hasonlítanék…), akinek volt vagy van valódi kapcsolata a szüleivel, az csak elképzelni tudja, mit jelent az igazi árvaság. Egy-egy pillanatra érezheti árván magát, de nem tudja, nem kellene tudnia, mit jelent árvának lenni.
Árvának lenni azt jelenti, hogy…
Nem tudom, milyen hallani nektek ezeket a jellegzetességeket, de a valódi árvaságtól függetlenül számtalan embernek ez az alapérzése a földön. S bár adottak a feltételek egy teljes és boldog élethez, mégis többé-kevésbé jellemzőek ránk is ezek a mondatok: az életünk olyan, mint a fenti felsorolás az árvaságra nézve.
A helyzet az, drága Testvéreim, hogy…sok-sok funkcionális árva él a földön!
Az evangélium azonban, hogy Jézus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.
Az egzisztenciális árvaságunknak ugyanis nem az az oka, hogy nem voltak szüleink, rólunk gondoskodó szüleink, hanem a bennünk is ott lévő és munkálkodó bűn miatt árvultunk el. Elszakadtunk a mennyei Atyánktól, ebbe a spirituális árvaságba születünk bele és akármennyi szeretetet is kapunk ezen a földön, sosem állíthatja helyre azt a hiányt és nem töltheti be azt az űrt, amit ez az elszakadt állapot okoz.
De Jézus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet!
Jézus törődik az Övéivel, szereti őket és helyre akarja állítani az Istennel megtört kapcsolatot. Szereti őket és tudja, ki az, aki szereti őt. Mégis így kezdi: „Ha szerettek engem…” - Ez nem zsarolás, hanem annak az állapotnak a megjelölése, amibe hív. A hit, az Istennel járás ugyanis nem dogmák ismerete, vallásgyakorlatok teljesítése, hanem valódi, mély kapcsolódás.
Ha pedig valakihez mélyen kapcsolódom, azért teszek, ott nem mindegy számomra, mit mondok, hogy viszonyulok hozzá.
Jézus az Atyával való bensőséges kapcsolatot osztja meg a tanítványaival akkor és most is: ebbe hív bennünket. Ezt mondja: „Nézd, engem ennyire szeret az Atya: elválaszthatatlanul kapcsolódok hozzá: ezt osztom meg veled! Nem mostohagyerek leszel, nem egy olyan örökbefogadott gyerek, akik mindig emlékeztetnek arra, hogy ő valójában nem tartozik ide… hanem teljesen beléphetsz ebbe a kapcsolatba.”
Tudjátok, ez az a szeretet, amire mindannyian vágyunk… ez benne megjelenik és elérhetővé válik. Ebbe vágyik minden ember!
Ha láttunk már, vagy átéltünk valódi, odaadó szülői szeretetet, az csak pillanatnyi felcsillanása annak, ahogyan az Isten szeret! És ezt készíti el Jézus és adja azoknak, akik Benne hisznek, hogy véget érjen az árvaságuk!
2. Hogyan?
De hogyan történhet meg mindez? Kérdések tolulhatnak fel bennünk és kétkedünk is: nem valamilyen ígéret ez, valamilyen önámítás, hogy elviselhetőbb legyen az élet? Talán Isten örökbe fogad? Ez nem egy illúzió csupán? Hogyan fog ez történni?
Talán valahogy Isten átprogramozza a gondolkozásunkat? Törli a memóriánk hibás részeit, átírja az alapprogramot? Esetleg kivesz a világból? Vagy megszünteti a fájdalom érzékelését? Netán sebezhetetlenné tesz?
Nem, egészen másként történik. Erről szól a pünkösd. A „hogyan”-ról. Jézus azt mondja, elküldi a Szentlelket, a „Pártfogót”, aki betölti a tanítványokat és megerősíti őket, biztosítja őket arról, hogy többé már sosincsenek egyedül, hogy vége az árvaságnak, hogy Isten velük van és bennük él.
A pártfogó azt jelenti: szószóló, segítő, közvetítő – mai szóval tényleg ezt jelenti: ügyvéd! A közelmúltban volt egy ilyen helyzet, mikor megszólalni sem tudtam egy hivatali helyzetben, ha nem lett volna egy kedves és támogató ügyvéd mellettem, akkor teljesen elveszett és eszköztelen lettem volna.
Szükségünk van rá: be kell ismernünk: bármilyen jó túlélők vagyunk is (hiszen az árvák és funkcionális árvák ezt nagyon jól megtanulják), akármennyit is elbírunk, nem tudunk eligazodni! Elérünk a teljesítőképességünk határáig és beleütközünk a saját bűneink okozta korlátokba és szembesülünk törékenységünkkel. Elfáradnak még az ifjak is, a legkiválóbbak is megbotlanak. És ez nagyon fájdalmas, mert nem akarunk életképtelenek lenni, sem annak tűnni. És mégis, az evangélium megragadásához be kell ismernünk a szükséget: rászorulunk a Pártfogóra!
És ha ez a lépés megtörtént, akkor valami egészen új dolog indulhat el bennünk. Jézus elküldi a pártfogót, az igazság Lelkét. Ő megmutatja Jézust, hitelesíti azt, amit Ő mondott, hitet ébreszt bennünk. És mivel az igazság Lelke, leleplezi a hazugságot bennünk és a világban is. De ez nagyon felszabadító. Ebből élet fakad.
Megérteti velünk a legnagyobb igazságot, amit a 20. versben olvasunk: „Azon a napon megtudjátok, hogy én az Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek.”
3. A kapcsolat ára
De még mindig van egy nyugtalanító részlet. Ennek a szeretetkapcsolatnak minden feltétel nélkülisége ellenére is van ára. Valamilyen kerete van, egy dolog, ami nélkül nem működik. „Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat!” – mondja Jézus. Ezen a ponton kezdhetünk el igazán és újra aggódni és rettegni: de hát nem tudjuk. Ha az igazságot látja Isten, tudja, hogy erre ember nem képes. A feltétel: a parancsok elfogadása és megtartása, amit nem tudunk teljesíteni.
De az evangélium az, hogy bármilyen abszurd és hihetetlen, a kapcsolat árát az fizeti meg, aki feltételként állította. A feltételt az teljesíti, aki egyedül képes volt rá. Jézus megfizeti a kapcsolat árát, mikor betölti a törvényt és helyettes áldozatként odaadja magát a kereszten.
Jézus „árva lesz” a kereszten értünk: teljes elhagyatottság, valódi elszakítottság, kitaszítottság állapotát éli meg, távol Istentől.
Drága Testvérem, ő megfizette az árat. Feltámadt a halálból. És él azóta is.
Kiáradt a Szentlélek az első pünkösdkor és hisszük, hogy kiárad ma is! Isten szeret. És nincs Jézusban, ami elválasszon ettől a szeretettől. Nincs akadály. Ebbe a kapcsolatba hív! Gyere hát és lépj be, add át neki magadat és fogadd el ma az Ő kegyelmét! Ebben erősítsen meg Isten! Ez a konfirmáció! Ámen!  
(Thoma László)

„Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. (…) Az első ember a föld porából való, a második ember mennyből való. Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is. És amint viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is.”
 
Kedves Testvérek!
Itt vagyunk az ünnepben, karácsony van. Ünnepeljük Jézus Krisztus születését, az Isten Fia testet öltését, a Világ Világosságának eljövetelét az év legsötétebb napjaiban. Emlékeztünk arra adventben, hogy eljött egykor, megvallottuk annak az igazságát, hogy Ő itt van ma is közöttünk a Szentlélek által, az Ő országa már köztünk van. S reménységünk és hitünk van rá, hogy visszajön és újra eljön majd az Ő dicsőségében.
Itt vagyunk az ünnepben, s eszünkbe jut a karácsonyi történet, pásztorok a mezőn, angyali seregek megjelenése, Betlehemben egy istállóban, kis jászolban egy újszülött. Napkeleti bölcsek érkeznek, akiket a csillag vezet és hódolnak előtte. Mindenki, aki találkozik vele, leborul előtte, imádja Őt, kinek születésével annyi ígéret teljesült be.
Itt vagyunk ezen a karácsonyon és velünk vannak ezek az ünnepi történetek. S velünk van ennek az évnek a vége felé közeledve, visszatekintve a hála, hogy Isten megtartotta az életünket s az a fáradtság, az az ólmos, megnehezült és kimerítő emlékezés, amit nem zárhatunk ki az ünnepi pillanatokból: mennyire harcos évünk volt… harcok kívül és belül, nem várt fordulatok…
Itt vagyunk karácsonykor, e világ részeként, ami nincs a legjobb formájában, s közben a saját életünkben is referenciapont az ünnep: a legnagyobb örömök, a legmélyebb fájdalmak ehhez kötődnek. Hálásak vagyunk akár új életekért, aki már velünk van s akiről tavaly ilyenkor még nem is sejtettük, hogy velünk lehet. S annak a hiánya is itt van, aki már nincs velünk. Vagy annak a valósága, hogy van, amiben tavaly ilyenkor még reménykedtem, de semmi nem változott.
Drága Testvéreim, ebbe a valóságba, a mi valóságunkba lép ma is be Jézus, aki jelen van az Ő Szentlelke és Igéje által. Közösséget vállal velünk a testet öltött Isten. És arra hív ebben az ünnepben is, hogy ne maradjunk a felszínen! Ragadjuk meg a lényeget, az ünnep valódi üzenetét, a szívét.
Mi az ünnep lényege, a legfontosabb, amit meg kell ma hallanunk?
Isten Igéje egy húsvéti textusból szólít ma meg minket ennek a kapcsán. Így karácsony első ünnepén, nem pásztorok, zengedező angyali karok, beteljesült próféciák, örvendező szemtanúk, hanem Pál apostol szavain keresztül szólít meg minket Istenünk. Amit felolvastam, a feltámadás üdvrendjének sorát írja le, Pál tanítja erre a Korinthusi gyülekezetet. Az a tanítás, amit nagyon sokan nem tudnak elfogadni, amihez vonakodva állnak keresztyénként is.
1. A legnagyobb ellenségünk
„Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.” – áll egy sírkövön. Egy kis falu temetőjében, egy házaspár sírján. Hitvallásként, reménységként, üzenetként. Figyelmeztetés mindazok számára, akik harcba indulnak a halál erőivel szemben, akik lehetetlen küldetések előtt állnak, akik számára teljesen bizonytalan a jövő. Azoknak, akik a halál és az elmúlás tényével szembesülve elcsüggednek és el-elengedik az életben való örömet. S ahol az életben való részvétel csökken, ott egyre növekszik a halálfélelem s a szorongás.
Igen, a legnagyobb ellenségünk nem valamilyen ember, nem egy személy, nem egy filozófiai irányzat, nem egy nép, nem a korszellem. A legnagyobb ellenség a halál. Azért lett a legnagyobb ellenséggé, mert az ember elfordult Istentől. A bűn, az Isten ellen való lázadás által betörtek a halál erői az ember életébe és jelen vannak s mindenkit ellenállhatatlanul sodornak a végső elmúlás felé. A legnagyobb ellenség a minden halandó számára megkerülhetetlen valóság, amivel szembesülve a költő is felkiált: „Ó, jaj, meg kell halni, meg kell halni!”
Nincs jobb referenciapont a karácsonynál, ami emlékeztet minket erre (talán még a születésnapunk), hogy múlik az időnk és egy nap véget ér. A lényeg szempontjából teljesen mindegy, hogyan ünnepled a karácsonyt vagy mennyire kerülsz ünnepi hangulatba… Ezen az ünnepen a legfontosabbra figyeljünk: mi a legfontosabb kérdés, amit fel kell tenned és amire a legmegfelelőbb választ kell kapnod?
A legfontosabb kérdés az, hogy mit kezdesz a legnagyobb ellenséggel? Nem, nem kell neked magadnak kitalálnod erre a választ, nem kell megalkotnod a magad túlélési stratégiáit, nem kell kísérletezned azzal, hogyan alkothatnál maradandót, vagy hogyan tehetnél úgy, mintha ennek a kérdésnek semmi jelentősége nem lenne.
Isten ugyanis, a szerető mennyei Atyád megadta a választ, elkészítette az utat és azt akarja, hogy ezt ragadd meg, fogadd el s köteleződj el benne újra! Mert lehet, hogy már elfogadtad az Ő szeretetét, de az életedben mégis sokat szenvedsz a halálfélelemtől, az elmúlástól, a bűn valóságától.
„Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.” Hitvallás, üzenet, reménység. A legfontosabb, amit életedben hallottál! A leggyőzedelmesebb hitvallás, a legfontosabb üzenet, és az egyetlen valódi reménység.
2. Az egyetlen reménység
Mi az egyetlen valódi reménységünk a halállal szemben? Az, drága Testvéreim, amit most ünneplünk karácsonykor, hogy a „második Ádám” – Krisztus testet öltött! Belejött ebbe az állapotba, így váltott meg bennünket!
Az első teremtett ember, akit Isten a saját képmásaként alkotott, elbukott, de Isten elküldte a szabadítót, a megváltót, a Fiút, aki Isten tökéletes mása. Őt, aki tökéletes és hibátlan ember volt és Isten is egyszerre. S ezt nem azért tette, hogy megmutassa nekünk, hogy kell élni, nem példát adott csupán, nem megerősítette a távolságot, nem növelte a kontrasztot azzal, hogy milyennek is kellene lenni. Hanem Ő betöltötte Isten törvényét, s odaadta magát tökéletes áldozatként: meghalt, feláldozta magát a bűneinkért. Meghalt s magával ragadta a halálba a bűneink büntetését. Elkárhozott helyettünk, alászállt a pokol mélységeibe, hogy mindannak, aki benne hisz, sose kelljen bejárnia ezt az utat. És az Atya feltámasztotta Őt a halálból, annak a bizonyítékaként, hogy elfogadta az áldozatot, megpecsételve a bűn és a halál feletti győzelmét.
Ez a győzelem valós és egyre inkább jelen is van ebben a világban, s egy nap, mikor visszatér Jézus, utolsó ellenségként teljesen eltöröltetik a halál. Ez nem emberi vágy, nem valami hiú ábránd, hanem ez Isten Igéje, ez Isten igazsága és az egyetlen el nem múló reménység, az egyetlen válasz a legfontosabb kérdésre.
Ezt ünnepeljük ma: hogy legyőzetett a legnagyobb ellenség! Ha Krisztusban vagy, hittel elfogadod az ő áldozatát, amit érted is tett, részed lesz a mennyei létben is! Mindegy, miből érkeztél, ez a reménység ma a tiéd lehet.
És a tiéd lehet a legnagyobb öröm, hogy a legnagyobb ellenség legyőzetett! Megtört a sötétség, felkelt a nap, eljött a Világosság! Minden más öröm ebből fakadhat! A legnagyobb félelem legyőzetett, így hihetetlen mértékben megnőhet az életben való részvétel valósága és öröme!
3. Mit tegyünk most?
Drága Testvérek, öleljük ma magunkhoz ezt a kegyelmet, a legnagyobb ajándékot! Egyenként és közösségként is így lehetünk az öröm emberei.
Megmentett, megszabadított! Akkor is igaz ez, ha ettől egy csapásra nem oldódik meg minden az életben, mert még hordozzuk ennek a megtört világnak a valóságát, úton vagyunk, küzdünk, de már nem kell rettegnünk.
Végtelen szeretettel szeret az Isten és ez adhatja a legnagyobb szabadságot a világon.
Szabad vagy szeretni, mert Ő megszabadított!
Nem kell ellenségesnek lenni: lehet megbocsátani, újat kezdeni…
Szabad vagy bocsánatot kérni Istentől. Szabad vagy bocsánatot kérni és megvallani a bűneidet, amit meglátsz az Ő világosságában. Ezek többé nem választhatnak el tőle, mert legyőzetett a legnagyobb ellenség.
Szeretheted a másik embert is! Véget érhet akár évek óta tartó ellenségeskedés: nem azért, mert megváltozott a másik, hanem mert Isten megszabadít, újat kezd és begyógyítja a sebeket, újat ad.
Szeretheted magadat is! Nem kell más s önmagad ellenségének lenned! Nem kell bántani magadat a hibáidért, nem kell kárhoztatni magadat, mert az nem az életre visz. Szeretheted magadat és elfogadhatod úgy, ahogy vagy, mert ezt teszi az Isten is. Ez a szeretet fog átformálni és gyógyítani.
Isten adja meg, hogy egyéni és közösségi reménységünk erősödjön és újuljon meg ezen az ünnepen!
Jöjjetek, imádjuk a mi mennyei királyukat, az Uraknak Urát, a feltámadott, győztes, Úr Jézus Krisztust, aki legyőzte a legnagyobb ellenséget a halált és elhozta számunkra ez elmúlhatatlan életet! Hódoljunk előtte, mert méltó rá! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek! Konfirmációi ünnepi istentiszteletre érkezett Gyülekezet!
Isten hozott Titeket itthon! Komolyan mondom, nem viccelek. Akkor is, ha van, akinek ez most nehezen érthető, vagy furcsa. „Te lehet, hogy itthon vagy, hiszen itt laksz.” – mondhatjátok. De nem ebben az értelemben mondtam ezt. Akkor is, ha így érzel, akkor is, ha most nagyon nem. Tedd fel magadnak a kérdést: hol vagy otthon? Mit jelent számodra hazaérkezni? Az álmaidban hová mész haza? Hol áraszt el az az érzés: itt nem kell semmilyennek lennem, itt van az otthonom. Tudom, sejtem, hogy sokaknak ez nem egy kellemes kérdés. Mert már nincs meg a szülői ház, ahová haza lehet menni, vagy sosem volt olyan hely igazán, ahol otthon lehet lenni. Otthon az a hely, ahol megerősítenek, ahol mellém állnak, ahol akkor is szeretnek, ha hibázom, vagy ha nem vagyok tökéletes. A hely, ahol számíthatunk egymásra. Más gyermekként benne lenni és más felnőttként ott lenni. A keresztyén gyülekezet, a közösség a hely, ahol otthon lehetsz, ahová megérkezhetsz, ami Isten szeretetének, elfogadásának a helye. A forrás, ahová mind vágyakozunk. Mindez pedig nem hangulat, nem pusztán élmény vagy érzés. Hanem a hazatalálás valósága. Isten a mennyei Atyánk, mi pedig az Ő felnőtt gyermekei lehetünk. Ebben akar ma megerősíteni minket a mi Urunk. Konfirmáció van, konfirmációt készít, de nem csak a konfirmandusokét. Hanem mindenkiét, aki ma segítségül hívja az Ő nevét.
1. „Itt van a szülőhazája…”
A felolvasott zsoltárban felragyog előttünk Isten kiválasztó munkája, szeretete, ahogy kiválasztotta az Ő népét, az Ószövetségben kiválasztotta Izrael népét, hogy rajtuk keresztül mutassa meg az Ő nagyságát, hatalmát és szeretetét. A nép lakóhelyének központja Jeruzsálem, annak a középpontja pedig a Sion-hegye, a templom hegye. Isten jelenléte „összpontosul” erre a helyre, és válik konkrétan is Isten jelenlétének legsűrűbb helyévé az Ószövetség lapjain. Ebben a zsoltárban a különleges, hogy miközben Sionról beszél, ami Isten választott helye, ezt a helyet mégis egyetemes távlatokba helyezi. Nem a kizárólagosságon van a hangsúly, hanem azon, hogy Isten terve, hogy Nála otthon lehessen minden nép. Kiválasztja Siont, felemeli azt a helyet, lakóhelyének nevezi, de aztán kitágítja a kereteket. Mert ez a kiválasztás is azért történik, hogy másokra is kiáradhasson Isten áldása. Kikről van itt szó, akikre gondol Isten? Azt látjuk, hogy Isten határokat hág át. Nagyhatalmak, szomszédok, akik nagyon ellentétesek voltak kulturálisan, egymást nem feltétlen kedvelők, távoliak és egymáshoz közel lévők is így állnak előttünk: Isten hegyén, a Sionon, Isten jelenlétének sűrűjében otthon lehetnek. Ismerik Istent, hozzá tartoznak. Sőt, szülőhazájuknak mondhatják Siont. És ez nem költői kép, hanem Isten terve, annak a valósága, amit Isten tervez és véghez is visz. Azt látjuk itt, hogy mindez emberileg lehetetlen, de Istennek ez a terve: az emberi identitás és származás felett álló összetartozás. Egy erősebb identitás, mint a legerősebb lehetséges emberi, a származás és a kulturális gyökerek. Az Ige arra mutat, hogy Isten terve, hogy minden népet egyformán szeret és fontosnak tart és összekapcsol, testvérré tesz. Akivel egy a szülőhazánk, azzal testvérek vagyunk. És ez nem az erőltetett emberi testvériség, hanem az Isten terve és szándéka. Isten számba veszi, számon tartja a népeket és Ő mondja róluk: itt van a szülőhazájuk. Azaz itthon vannak. Hozzám tartoznak. Én vagyok az Atyjuk. Tudok róluk. Nem feledem őket. Nagy dolog ez, testvéreim, itt és most a számunkra is. Istenünk ezért küldte el a Fiát, Jézust, így tett bennünket eggyé. Isten országa – ezt a képet használja az Újszövetség Istennek erre az összegyűjtő, eggyé tevő szándékára.
És hiszem, hogy ez ma is Isten szándéka. Ebben akar megerősíteni most minket, konfirmációi ünnepi gyülekezet. Ő hív magához. Az egészséges keresztyén közösség, hasonlóan az ószövetségi kép sokféleségéhez, roppant heterogén. Ezért imádkozom én magam is, hogy lehessünk Isten összegyűjtő tervére és valóságára mutatók és lehessen otthon nálunk mindenféle nép, mindenféle szülőhazájú ember, mindenféle társadalmi státuszú és helyzetű ember, akár az országunkon belülről is. Fel is sorolhatnám az összes tájegységet, népcsoportot, kisebbséget: békésiek, borsodiak, rácok, szabolcsiak, dunántúliak, jászok, zsidók, romák, kunok, tótok, svábok, és sorolhatnám végig. Legyenek otthon nálunk fővárosiak, vidékiek, határontúliak, akárhonnan is érkezők, és sorolhatnám az összes nemzetiséget, akár a környező országokból. És lehet, megakadsz ezen a ponton, és ha őszinte vagy, kimondod: nem mindenkivel szeretnél egy gyülekezeti közösségbe tartozni. Isten terve pedig ez: minden népet összehív. Ő hív mindeneket és szülőhazájukká teszi Siont, az Ő szabadításának helyét. A gyülekezeti közösségünk lehet egy ilyen hely: sokfelől hazaérkezők közössége.
2. „A Felséges szilárdítja meg”
De mi tart egybe egy ilyen sokszínű közösséget? A túlságosan heterogén közösségek veszélye, hogy nem válik igazán eggyé, töredezett lesz, klikkesedik, ahogy például ez a korinthusi gyülekezettel is történt az apostoli korban. Igen az emberi sokféleséget, sokszínűséget még maga Sion sem bírja ki, ha nem a Felséges szilárdítja meg. Ő adja a stabilitását, a szilárdságát. Az a közösség, amely a saját erejében bízik, egy vezető személyének magával ragadó erejében, az egy-egy generációra, néhány évre megmaradhat, de marad fenn tartósan. Illetve könnyen belterjessé válik. A keresztyén közösséget, minket is Ő tart, rá épülünk, Ő tart minket össze. Nem egy lelkész személye, nem egy „pótapa” vagy egy „pótanya”, akit találunk magunknak akár. Nem is más hatalom: egyedül Isten, a mindenható és Fenséges Úr. Isten szilárdítja meg. Isten erősíti meg.
Kedves konfirmandusok: Ő tart meg az úton. Kedves Gyülekezet: Ő szilárdítja meg a hitünket, Ő adja a megmaradást. Ő ad stabil identitást: nem egy személy, akitől függ, vagy egy-két közös ellenség, akit gyűlölhetünk kedvünkre. Ezt azért fontos tudnunk, erre azért kell emlékeznünk, mert hajlamos az ember emberekre építeni és emberektől várni azt, amit csak Isten adhat meg. Ma jöjjünk hozzá és kérjük Tőle: taníts egyedül benned bízni és végső értelemben csak a te hatalmadban reménykedni, Uram!
Biztonságot és bizonyosságot is ad ez ugyanakkor: Isten tartja, Ő őrzi meg. Így áll ez a Heidelbergi kátéban:
54. Kérdés: Mit hiszel a közönséges keresztyén Anyaszentegyházról?
Felelet: Hiszem, hogy az Isten Fia, világ kezdetétől fogva világ végezetéig, az egész emberi nemzetségből, Szentlelke és Igéje által, magának az igaz hitben megegyező, örökéletre elválasztott sereget gyűjt, azt oltalmazza és megtartja; és hiszem, hogy ennek a seregnek én is élő tagja vagyok, és mindörökké az maradok.
3. „Öröm” – körtánc…
3.1. Térjünk vissza végül az otthon képéhez. Pontosan tudjuk, hogy az otthon mennyire összetett és nem feltétlenül pozitív dolog. Lojálisak vagyunk a sajátjainkhoz, utólag az őseinkhez is. De valójában nagyon sok sérülést szerzünk mindannyian otthon. Vannak közöttünk, akiknek kifejezetten fájdalmas és mérgező volt az otthon, ahol felnőttek, vagy akár ahol most élnek. Vannak, akik biztonságos, szerető közegben nőttek fel. De vannak, akik átélték, hogy félniük kell otthon, hogy veszélyben vannak vagy épp megfagynak a távolságtartás és szeretetlenség legkörében. Vannak közöttünk, akiket súlyosan bántalmaztak, megaláztak az otthonukban, ahol biztonságot, elfogadást és szeretetet kellett volna, hogy kapjanak.
Az evangélium, hogy mindezt a fájdalmat, a sebeket, amik ebből fakadnak, hozhatjuk Istenünk elé. És feltárhatjuk előtte: Uram, ez történt. Nem szabadott volna megtörténnie, de így történt…
Az itt és mostban pedig, Isten házában, a gyülekezet közösségében hirdetem számodra az evangéliumot: van szabadítás, megbocsátás. Krisztusban lelhetsz gyógyulást és szabadítást, hogy tudj megbocsátani, elengedni és gyógyulni abból, amiben sebződtél. Hitünk és tapasztalatunk is, hogy Isten ma is gyógyít és ezeket a sebeket is gyógyítja. Hívjuk, hogy tegye ma is, közöttünk is!
De hirdetem neked az evangéliumot akkor is, ha te sebeztél, ha azon az oldalon állsz, aki okozta a sebeket. Ne fuss el ettől, ne magyarázkodja, ne hibáztass senkit, csak lépj oda ma Jézushoz, akinél van a bocsánat és mondd ki neki: „Uram, vétkeztem. Kérlek, bocsáss meg!” Van bűnbocsánat, van megoldás, van gyógyulás és lehet helyreállni!
Hirdetem neked az evangéliumot akkor is, ha a lelki otthonban, a gyülekezetben kaptál sebeket. Ha ott bántottak, ha ott éltek vissza a bizalmaddal, ha ott vetettek meg, ahol a legkevésbé kellett volna ennek megtörténnie. Jézusban van erre is a bocsánat s a lehetőség rá nézve bocsánatot kérni egymástól és kiengesztelődni.
És hirdetem az evangéliumot akkor is a számodra, ha azt élted meg: az Isten sebzett meg. Ha csapás ért, veszteség, vagy bármilyen helyrehozhatatlannak tűnő dolog: kimondhatod felé, hogy haragszol rá és nem érted őt és bármilyen nehéz is, de kérhetsz és kaphatsz is tőle szabadítást, gyógyulást. Isten meg akar erősíteni mindannyiunkat: a létünkben!
3.2. Aki átélte a bűn és elveszettség valóságát, átéli a szabadítás valóságát. Átélheti ezt: hazaértem. Itthon lehetek. Hazataláltam. Megtaláltam a forrást. Ez a forrás: a szabadítás forrása. A megbékélés forrása. A szeretet forrása, mert Isten szeretet. És úgy teszi ezt, ahogy senki más.
Ebből fakad fel az öröm. A szabadítás öröme. Ebből lesz a tánc. Ami nem szóló, nem páros forma, hanem körtánc. Örömtánc. Egymásba karolva, egymás szemébe nézve. Mint az úrvacsorában. Egymásért hálát adva, egymásban gyönyörködve, egymással összenevetve, egymást elfogadva, egymás létében örvendezve. Ez a gyülekezeti közösség. Nem azért lehetsz itthon, mert ez egy szuper hely, egy ideális otthon. Sokkal inkább reális. Mindenféle emberekkel, akik össze tudnak kapaszkodni és ugyanabból a szabadításból merítenek.
Ez a forrás pedig nem fogy ki. Ezt mondta Jézus: „Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (Jn 4, 14) Jöjjetek hát, kérjük ezt az élő vizet! Fogadjuk el a szabadítást! Lépjünk be a körtáncba! Bízzuk rá magunkat a mi Urunkra és Istenünkre! Ámen!
(Thoma László)