Bölcsesség (példabeszédek)

„Ha uralkodóval együtt ülsz le enni, jól gondold meg, mi van előtted, mert ha telhetetlen vagy, kést tettél a torkodra! Ne kívánd jó falatjait, mert csalétek az! Ne fáradj azon, hogy meggazdagodj, a magad belátásából hagyd abba!  Alig száll rá tekinteted, már nincs meg, mert gyorsan szárnya támad, az ég felé repül, mint a saskeselyű. Ne edd az irigy ember kenyerét, és ne kívánd jó falatjait, mert olyan ő, mint aki számolgat magában: Egyél, igyál! - mondja neked, de nem szívesen. Megevett falatodat ki fogod hányni, és kedves szavaidat elvesztegeted.”
„Hallgass rám, fiam, légy bölcs, és irányítsd szíved a helyes útra! Ne tarts a bor mellett dőzsölőkkel, se a falánk húsevőkkel!  Mert a dőzsölő és a falánk elszegényedik, és rongyokba öltöztet a sok alvás.”
„Kinek jaj? Kinek fáj? Kivel veszekednek? Kinek van gondja? Kit vernek véresre hiába? Kinek zavaros a szeme? Azoknak, akik bor mellett mulatnak, és a fűszeres bort kóstolgatni járnak”.
„Ha mézet találsz, egyél, amennyi jólesik, de túl sokat ne egyél, mert kihányod! Ritkán tedd lábadat embertársad házába, mert megsokallja, és meggyűlöl.”
 
Kedves Testvérek!
Még emlékszem gyermekkoromból olyan időkre, amikor nem voltak roskadásig a boltok polcai minden földi jótól. Kisgyerekként csokoládét különleges alkalmakkor kaptunk. Mikulásra előfordult, hogy Bécsből hozott a nagymama olyan édességeket, aminek Magyarországon nyoma sem volt az üzletekben. Mikor megkaptuk az ajándékot, először meg kellett futni a diplomáciai köröket. Megkínálni minden felnőttet, a testvért (esetleg a jelen lévő unokatestvéreket) és ha még maradt, akkor jöhetett, aminek jönnie kellett. Be kell, hogy valljam előttetek, hogy ilyenkor én pusztítottam, amíg láttam, élveztem a pillanatot, az ízeket, az illatokat. A nővérem gyakran kissé megvetően nézte mindezt végig, hiszen ő ennél józanabb volt. Ő mindig eltette az ő részét, és szépen beosztva fogyasztotta el azt. Gyakran még hónapokkal később is volt neki abból, aminek számomra már az emléke is elhalványult. Igen, ő volt a józan, a mértékletes, a megfontolt, én pedig a mértéktelen, a habzsoló, a türelmetlen. Jó kis családi címkék ezek. El lehet ezekkel látni az embereket a környezetünkben és magunkat is. Van, akinek a mértékletesség nehezen megy, és van, aki könnyen tartóztatja meg magát. Ki ilyen, ki olyan típus. Nem kell keresztyénnek sem lenni ahhoz, hogy valaki mértékletes legyen. Ha jól nevelik a szülei, jó példát mutatnak neki, jó eséllyel rendben lesz az életének ez a területe. A mértékletesség általános emberi erény. Az embernek szüksége van rá ahhoz, hogy egészségét megóvja, javaival jól gazdálkodjon. Nem kell hozzá hit sem, egyszerűen belátás, józanság, logikus gondolkodás. Több tanmese is szól erről, ami emlékezteti az embert a mértékletesség fontosságára. Miközben persze globálisan az emberi faj mértéktelenül habzsolja fel a világot, mit sem törődve a következményekkel. A mai Ige elsősorban nem arra vezet bennünket, hogy egy jó kis erkölcsi tanítást fogalmazzuk meg magunknak, és moralizálásba kezdjünk. Ennél jóval több és mélyebb az, amit a Szentírás mond nekünk a témában.
Mi a mértékletesség a Példabeszédekben lévő képek szerint?
A Példabeszédek könyve bölcs mondások gyűjteménye, amely, mint már sokszor hallottuk az ifjút tanítja arra, hogyan éljen bölcs életet, hogyan lehet áldott, melyik utat válassza? A Példabeszédek gyakran dolgozik hasonlatokkal- használ képeket, hogy szemléletesen adjon át alapvető üzeneteket, tanításokat. Így van ez a mostani képekben is. A Példabeszédek könyve 22-23-24. fejezete 30 bölcs mondást tartalmaz, melyek az élet legtöbb területét felölelik. 30 olyan kép, amit jó lenne nem elfelejteni egy ifjúnak, aki az életre készül. Ebben található a mértékletességre való buzdítás is. Persze nem úgy történik ez, hogy azt mondja a bölcs tanítómester: „Fiam, légy mértékletes! Ne ess túlzásokba, mint a többi fiatal!”- persze, gondolhatja az ifjú: mondja ezt egy idős ember, aki persze fiatalon ugyanúgy végigment sok mindenen. Érezheti néha ezt az ember: a józanság egy bizonyos életkor után talán magától is megérkezik az életbe, a mértékletesség hiánya pedig kortünet- kb. 30 év alatt… A Példabeszédekben, ezekben az Igékben a mértékletesség sokkal kevésbé életkorhoz, mintsem jellemhez, viselkedéshez kötött. Ez pedig – bár tudjuk, hogy fiatalkorban alapozódik meg – korántsem csak a fiatalokat érintő kérdés. Nézzük most meg egyenként a képeket, tanításokat, amiket a Példabeszédek elénk hoz a mértékletességet illetően a felolvasott Igékben! 7 kép, 7 példa, 7 érv.
1.     23, 1-3: gazdag ember kenyere. A jóindulat, kedvesség és vendégszeretet kifejezése lehet egy gazdag, jómódú ember részéről egy vacsora meghívás. Gesztus, kedvesség. Az ember könnyen belefelejtkezhet ebbe, és élvezheti azt mértéktelenül: most együnk, van mit! Együk ki a gazdagot a vagyonából…! De vigyázz- figyelmeztet a bölcs - szándéka lehet mindezzel a gazdagnak. Lehet, hogy önmagát akarja ezzel nagynak mutatni, vagy a veled való pozícióját akarja biztosítani. Úgy fogja be a szádat, hogy „betömi azt étellel”- ezután nem mondhatsz semmit, a vendégem voltál a múltkor. – Ne légy mértéktelen, ítéld meg jól a helyzetet, ne veszítsd el a fejedet a gazdag ember asztalánál sem!
2.     23, 4-5. vers: a „workoholic” típusnak szól. Munkaalkoholisták. Mindent a vagyonért, a gazdagságért- vagy akár egy szent célért! Mindent a karrierért, mindent önmagában a munkáért! „Állj le, amíg magadtól le tudsz állni!” – mondja a bölcs. Ismerd fel, hagyd abba, amíg lehetséges! Mert az élet nem a munkáról szól, noha alapvető része annak. Ha így élsz, nagyot fogsz csalódni, ugyanis alig pillantod meg a gazdagságot, a sikert eltűnik - mert múlandó. Beleroppansz, hajótörést szenvedsz, összetörsz, ha nem tudsz megálljt parancsolni magadnak.
3.     23, 6-8: irigy ember kenyere – kicsit hasonló az elsőhöz. Vizsgáld meg, ki hív enni, ki vár asztalához, ki tesz szívességet neked! Ne fogadd el rögtön, ne mozdulj rá, mert kívánatos! Ne a hasznot tekintsd, amivel jár, hanem azt, mi lesz ennek az ára! Az irigy ember kenyere nagyon drága - később majd rájössz. Ráadásul jól sem esik igazán. Vigyázz, a külső szívélyesség nem egyenlő az önzetlenséggel! Nem esik jól, utólag belefájdul a hasad. Tartsd távol magad az irigy ember asztalától!
4.     Mértékletesség akkor, mikor senki sem lát (25, 16). Talán könnyű másokkal szemben, mások előtt gyakorolni a mértékletességet, de mi a helyzet akkor, amikor senki sem lát? Ha mézet találsz- és egyedül vagy, és annyit ehetsz, amennyit csak akarsz - még akkor se tedd! Mert a természet a mértékletesség rendje szerint működik és a gyomrod nem fogja befogadni mértéktelenül még a legfinomabb ínyencségeket sem! Ki fogod hányni - szól egészen naturalisztikus módon a szentíró. Légy józan! Ne másokért, magadért légy mértékletes!
5.     Mértékletesség a kapcsolatainkban, a magán szféra tiszteletben tartása (25, 17). Túláradó szeretetében vagy épp tapasztalatlanságában az ember egy egész más területen is beleeshet a mértéktelenségbe, ez pedig a másik ember privát szférájába való belépés. A másik határainak tiszteletben nem tartása a kapcsolatok halálához vezetnek. Gondoljunk csak bele ennek súlyába- és képzeljük el, milyen fárasztó az, ha valaki állandóan a nyakunkra jár! Nagyon fárasztó, rendkívül kimerítő az az ember, aki a kapcsolataiban is mértéktelen. Te se tedd ezt! Ismerd fel, hol léptél túl a határon! Légy mértékletes a kapcsolataidban!
6.     Alkohol fogyasztása (23, 19-20. 29-30). Erről már esett szó korábban igehirdetésben, de itt is előkerül: a mértéktelenség ezen a területen nyilvánvalóan összekapcsolódik a függőséggel. Ne tarts azokkal, akik nem ismerik a mértéket ezen a területen! Mert lehet, hogy téged ez nem érint, de beránthatnak! A mértéktelenség örvény, a függőség mélységébe ránthat le!
7.     A mértéktelenség következményei (23, 21). Világos, hogy a mértéktelenség egyik látható és világos következménye ez: elszegényedés. Kimerülnek a források. Mert a vágyak és a hiányok lehet, hogy nem szűnnek, de a források és a lehetőségek igen. Romlás, elszegényedés. lecsúszás. Ez a mértéktelenség útjának vége.
Mi a közös ezekben? Az, hogy a mértékletes ember is mer egy fontos szót: elég. Elégedettség. A mértéktelen pedig vélt vagy valós hiányait próbálja mértéktelenségében kitölteni. Pedig tudjuk, hogy nem kell azonnal mindent megszerezni: ez nem tesz boldoggá.
 
Mi van a dolgok mélyén?
Na de mi van a dolgok mélyén? Hogyan érthetem meg mindennek a működését? Az biztos, hogy a mértéktelenség nem csak az étkezés területén ölthet testet, hanem gyakorlatilag az élet minden területén! Fontos kimondani, hogy egyrészt a bűn az, ami az embert gátolja a mértékletességben. A hitetlenség, hogy Isten nem gondoskodik rólam, és ezt magamnak kell megtennem. Az a gondolat, ami az Édenkertben is megvolt: olyanok akarunk lenni, mint az isten. Nem látjuk be emberi korlátainkat, határainkat, lehetőségeinket. És miközben nem szeretnék egyszerű pszichológiai következtetéseket levonni (például hogy betöltetlen gyermekkori hiányok állnak a mértéktelen életmód hátterében), nyilvánvaló, hogy a mértéktelenség hátterében sebek, sérülések vannak. Miért érez az ember élete legkülönbözőbb területein folyamatos éhséget? Miért vágyik mindig valami többre? Miért fogyaszt akkor is, amikor nem lenne rá szükség- amikor nyilvánvalóan értelmetlen dolog az? Miért nem fejlődik ki a vágy visszatartó képesség a legtöbb emberben, ami pedig minden felnőtt sajátja kellene, hogy legyen? Úgy gondolom, hogy az okok feltárása és a sebek felismerése- a gyógyulás keresése részleteiben alapvetően lelkigondozói feladat. De arra a felismerésre elvezethetnek bennünket, hogy szükségünk van gyógyulásra, mert Isten kegyelme és irgalma nélkül nem tudunk csak úgy megváltozni a mértéktelenségből. Azt ki kell mondanunk, hogy a legfélelmetesebb dolog a mértékletesség hiányában, hogy ez minta. Az ember kapja és tovább adja. Az alkoholista, vagy más függőségben szenvedő szülők gyermekei szinte kivétel nélkül- de azok is, akiknek a családjában a jutalmazás és büntetés területén is megjelent a mértéktelenség. Ott, ahol nem voltak világosak a határok, és sok volt a bizonytalanság, kiszámíthatatlanság, szintén alapvetően meg lehet ez a probléma.
Jézus útja a megoldás
A további ok keresése helyett szeretnék a megoldás elé mutatni azzal, hogy mindannyiunknak a saját élethelyzetében, a saját bőrében megélve el kell jutnia addig, hogy ki tudja mondani: elég. Elég, amim van, elég, amit Isten ad nekem. Be kell gyógyuljanak lelki sebeink, és be kell töltessenek hiányaink. Hiszem, hogy ez lehetséges Isten Lelkének a munkájaként! Jézus Krisztus él, köztünk van és gyógyít. És tanít is minket. Érdekes párhuzamát fedeztem fel ennek a témának a Hegyi Beszéd egy részével. Olvassátok el Máté evangéliuma 6. fejezetét! Jézus beszél arról, mit jelent mértékletesnek lenni az élet legkülönbözőbb területein:
Hívjuk a józanság Lelkét! Nagy szükségünk van rá, hogy egyrészt gyógyuljunk mélyen, másrészt tudjunk változni a szokásaink, viselkedésünk mentén is! A gyógyulásra pedig azért van lehetőségünk, mert Isten mértéktelen egy valamiben: szerelmében, kegyelmében, amit ránk áraszt! Mértéktelen és pazarló módon pazarolja ránk szeretetét abban, ahogy értünk adja a Fiát, és ahogy újra és újra megbocsát nekünk! Ebben a szeretetben merüljünk el, és hiszem, hogy betöltetnek vágyaink, begyógyulnak sebeink és változhat a jellemünk is!
Ámen!
Thoma László

Ez a szakasz a Példabeszédek könyve, valamint az egész Ószövetség egy különleges, egyedülálló része. A bölcsesség kozmikus és transzcendens dimenzióiról szól. Arról a bölcsességről, amellyel kapcsolatban újra és újra azt kellett hangsúlyoznunk, hogy nem filozofikus ismeret, nem elrejtett tudás, nem kiemelkedő intelligencia, nem magas tudományosság. A következő bevezető gondolatokkal kezdtük a bölcsesség sorozatot: „A bibliai értelemben vett bölcsesség gyakorlati életbölcsesség. Az a készség, amivel jó döntéseket tudsz hozni a mindennapok összetett, bonyolult világában. Lehet PhD-d, miközben rossz döntésekkel elszúrod a családod, a kapcsolataid. Lehetsz fantasztikus és megbecsült szakember, és közben kontrollálhatatlan beszéded miatt tele vagy konfliktussal és ellenséggel. Lehet, hogy briliáns, éles eszű és másokat a lábukról levevő kommunikátor vagy, mégis tragikus döntéseket hozol pénzügyekben, vagy párkapcsolatban. A Példabeszédek könyve a bölcsesség alatt minderről tanít: gazdagság és szegénység, munka és lustaság, család, barátok, beszéd, harag, vezetés, viszály, evés – mind-mind a témája. Lehet, hogy nem vagy különösebben okos – és mégis bölcs vagy. Alapvetően jól és bölcsen irányítod az életed. Egyszerű vagy, nem dicsekedhetsz látványos sikerekkel, és mégis sokan szeretnek melletted lenni és veled beszélgetni. Nem fogalmazzák így, de azért, mert bölcs vagy.” Végigjártuk ezeket a témákat, beszéltünk arról mit tanít Példabeszédek könyve a bölcs életről. Azt is láttuk ugyanakkor, hogy ez a gyakorlati életbölcsesség nem valami felszínes „know-how”, nem néhány pontban összefoglalható recept, ami alapján könnyen elérhetjük. A bölcsesség összhang a teremtett világ legmélyebb valóságával, aminek alapja közösség az alkotóval. Nem pusztán törvény, vagy etika; sokkal inkább művészet. Mélyebben rejlik, mint a nyilvánvaló jó és rossz közötti különbségtétel, és titokzatosabb, elrejtettebb, mint amit különféle modern szemináriumokon, tréningeken, könyvekben találunk. A mai igehirdetésben, mintegy zárásként, a bölcsesség eme elrejtett, titkos, sőt, játékos valóságára tekintünk a következő gondolatok alapján: 1. Micsoda, vagy kicsoda a bölcsesség? 2. Miért kell megtalálnunk? 3. Hogyan bontakozik ki az életünkben?
I. Micsoda/kicsoda a bölcsesség?
A megszemélyesített bölcsesség újra és újra megszólal a Példabeszédek könyvében, de bibliamagyarázók egyetértenek abban, hogy a 8. fejezet minden korábbin és minden elképzelhetőn túlmutat. Lássuk, mit mond a bölcsesség magáról!
„Az Úr az ő útjának kezdetén alkotott engem, művei előtt réges-régen…” A bölcsesség, aki megszólal, az Úr alkotásának nevezi magát, és azt mondja az Úr formálta őt. A következő sorokban arról beszél, hogy még mielőtt az Úr bármit megalkotott volna, ő már megszületett. A teremtéstörténet szavaival, képeivel beszél arról, hogy ő, a bölcsesség, mindent megelőzve jött létre. De nemcsak megelőzte a teremtett világot, hanem úgy beszél, mint aki jelen volt a teremtéskor: „Ott voltam, amikor megszilárdította az eget, amikor kimérte a látóhatárt a mélység fölött. Amikor megerősítette odafönt a fellegeket, amikor felbuzogtak a mélység forrásai, amikor határt szabott a tengernek, hogy a víz át ne léphesse partját, amikor kimérte a föld alapjait…” A bölcsesség tehát úgy szólít meg minket ebben a szakaszban, mint aki egyrészt minden ismert előtt született, másrészt mint aki ott volt, amint az Úr megalkotta a világot. A bölcsesség Istennel van, vele van, amint az Úr bölcsességgel, mint egy mesterember, megalkotja a világ struktúráit, az élet feltételeit. Ezután azonban még tovább megy és így szól: „én már mellette voltam, mint kedvence, és gyönyörűsége voltam minden nap, színe előtt játszva mindenkor.” Kicsoda a bölcsesség? Szinte már része az Úrnak, eszköze abban, ahogy megalkotja a világot, ahogy értelemmel, céllal, funkcióval ruház fel mindent. Igen, az beszél, aki miatt – ha mondhatjuk így – van értelme, lehetősége a tudományos megismerésnek. A megfigyelésnek, az ok-okozatok feltárásának, azon törvényszerűségek megismerésének, ami alapján beszél a bölcs kapcsolatok törvényszerűségeiről, az anyagi-gazdasági alapelvekről, a vezetés kihívásairól, a beszéd hatalmáról… Ma mindezeket megtaláljuk a pszichológia, a szociológia, a vezetéselmélet, a politikai tudomány területein… Azért van mit tanulmányozni, mert a világ értelmes, mert törvényszerűségek járják át, mert felismerhető minták vannak. És akkor egyszer csak bemutatkozik itt valaki, és azt mondja: én vagyok. És ez az „én vagyok”, személyes hangon szól, és azt mondja, olyan különleges kapcsolata van az Úrral, hogy „mellette voltam, mint kedvence…”
Ezért mondják, hogy ez különleges szakasz az Ószövetségben. A bölcsesség, aki szinte Isten, aki ott van mellette, aki játszik és gyönyörködik. És ha egy pillanatra rá tudunk gondolni arra, hogy mennyi szépség, gyönyörűség, játékosság, humor van a világban, azonnal érezzük, hogy az isteni bölcsesség nem olyan, mint egy szigorú nagybácsi, aki beléd veri a tudnivalókat. Az egész teremtett világ lüktet az élettől, szépséget, gyönyörűséget öltözött magára, és ebben része van ennek a különös, játékos, kezdettől való bölcsességnek. Kicsoda ő? Azután váratlanul így szól: „Játszadoztam földje kerekségén, és gyönyörködtem az emberekben.” Egy kommentár írja: „Egy újabb fordulat következik. A bölcsesség emberekkel játszadozik, akik Isten világában élnek. Érdekes módon itt nincs szó intésről, vagy korrekcióról. Egyszerűen csak játszadozik, mintha az emberek a legalkalmasabb játszótársak lennének. Talán egy paradicsomi állapottal találjuk magunkat szemben? Ennél bátrabb kijelentést nehéz elképzelni: a bölcsesség örvendezve munkál Isten előtt és emberek előtt. Kicsoda ő, és mire készül?” (Murphy, Roland E., Word Biblical Commentary, Volume 22: Proverbs, /Dallas, Texas: Word Books, Publisher 1998./)
Nem kapunk pontos választ, a bölcsesség titka elrejtett marad. De több száz évvel később, amikor János evangélista elkezdi tanúságtételét Jézusról, félreérthetetlenül ezt a szakaszt használja: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő kezdetben az Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi se lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” Az Ige görögül logosz. Bölcsesség, értelem, szó, mindent rendező valóság. Az összes tudomány nevében ott van: -logia. A logosz, mondja János, a világban meglévő szándékosság, tervszerűség, értelem kezdettől ott volt Istennél. Minden általa lett - ő a bölcsesség. És ez nem hideg racionalitás, nem élettelen természeti törvények megszemélyesítése, hiszen az élet gyönyörűség, az élet játék, az élet művészet. Benne van az élet, benne van a világosság. És akkor egyszer csak azt mondja: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét…” A názáreti Jézusról, a hús-vér emberről beszél. Ő a bölcsesség, a világban jelenlévő, elrejtett isteni titok, aki mindent átjár, mindent fenntart – és aki egyszer csak megjelent. Ez a kijelentés még bátrabb, hatalmasabb, mint amit a Példabeszédekben olvastunk. És mégis, ez a kijelentés hordozza minden gyakorlati életbölcsesség, a bölcsen élt élet nagy isteni titkát és lehetőségét.
II. Miért szükséges őt megtalálnunk?
Erre a kérdésre így válaszol a bölcsesség: „Ezért, fiaim, hallgassatok rám, mert boldogok, akik megőrzik útjaimat. … Mert aki engem megtalál, az életet találja meg, és kegyelmet nyer az Úrtól. De aki vétkezik ellenem, magának árt, gyűlölőim mind a halált szeretik.” Tehát azért kell a bölcsességet megtalálni, mert ő élet-halál kérdése. Fontos, hogy megértsük ennek a kijelentésnek a szívét. Amennyiben a bölcsesség mindent átjár a teremtett világban, azaz mindennek van egy a Teremtő által kialakított rendje, értelme, célszerűsége és szándékossága, az, aki szembe megy ezzel, az élet alapvető működésével kerül konfliktusba. Ezért mondja a bölcsesség, hogy „aki vétkezik ellenem, magának árt, gyűlölőim mind a halált szeretik.” Valamint innen érthetjük meg azt a drámát – mert dráma! – amiről János evangélista ír a logosz, az Ige útjáról: „A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt.” Mi történik, mi kell, hogy történjen azzal a világgal, amelybe eljön, aki által ez a világ létezik, majd elutasítást nyer? Ha valaki alapjaival hasonul meg, végzetes válságba kerül. A világ, amely elutasítja a testté lett logoszt, bölcsességet, Jézust, saját alapjaiban hasad meg, a halált választja az élet helyett. Ha mindezt megértjük és igaznak tartjuk, oda érkezünk el, hogy Jézus elutasítása, figyelmen kívül hagyása nem pusztán vallási értelemben céltévesztés, hanem minden értelemben pusztulás. Ugyanakkor, ha ő valóban az, akinek mondja magát, akkor benne az életre szükséges minden bölcsességet öleljük magunkhoz: „akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek…” A jó hír az, hogy ha Krisztus a tiéd, minden a tiéd. Benne Isten bölcsességét fogadtad magadba, azt, aki az Úr gyönyörűsége, azt, aki bevon abba a csodálatos valóságba, amelyben „színe előtt játszadozik mindenkor.” Isten gyermekévé tesz, és így mi is, „színe előtt játszadozva” élhetünk. Ez a „játszadozás” nem felelőtlenséget jelent, nem is arról szól, hogy minden könnyű és könnyed lenne az életben, nem. Eugene Peterson így fogalmazza meg a „játék” kifejezés lényegét: „megragadja a gazdagságot és szabadságot, ami akkor jellemzi az életet, amikor az túlmutat a szükségszerűségen és a puszta túlélésen. (Christ Plays in Ten Thousand Places, 3)
III. Hogyan bontakozik ki életünkben a bölcsesség?
Mi az útja a bölcsesség Krisztusban való magunkhoz ölelésének és e nagy ajándék kibontásának? Ha „benne van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve” (Kol.2.3), amint Pál apostol írja, és ez a bölcsesség gyakorlati, mindennapi életbölcsességet terem, hogyan bontakozik ki ez a nagy ajándék számunkra? Három dologról szólok.
Az első feltétel, hogy elengedjük Istennel kapcsolatban azt az elvárást, hogy neki mindig nagyot, hatalmasat, látványosat kellene tennie az életünkben. Ha valaki az Urat csak a látványos szabadításban, nagy megrendülésekben képes felismerni, és – akár a korábbi áldott tapasztalatai miatt csak ezekben várja – nem fogja felismerni őt a mindennapok csendes, rejtett munkájában. Walter Brueggemann ószövetséges teológus hangsúlyozza, hogy a bölcsesség teológiában és irodalomban nem olvasunk Isten hatalmas tetteiről, látványos szabadító munkájáról, aktív beavatkozásáról az élet eseményeibe. Helyette azzal találkozunk, hogy jelen van abban, ahogy a világot (annak működését, folyamatait) megalkotta és fenntartja, megbízhatóan, hűségesen, következetesen… de elrejtett módon. Ennek pedig az a jelentősége, hogy Izrael akkor is meg tudja ragadni Isten munkáját és jelenlétét, amikor nem a látványos nagy szabadítások, történelmi fordulatok időszakát élik. Ezekben a „csendes időkben” elég az, hogy az Úr életet adott, és annak feltételeit megbízható és bőkezű módon biztosítja.
Mindennek számunkra az a jelentősége, hogy vannak, akik drámai megtérésen, szabaduláson keresztül találkoznak a feloldozást hozó Jézussal – de vannak, akik egy sokkal csendesebb, kevésbé drámai úton fognak felnyílni előtte. Vannak, akiket megkötözöttségükből, bűneink terhéből szabadít meg az Úr, mert erre van szükségük; de vannak, akik sokkal inkább Isten elrejtett bölcsességének krisztusban való felismerésén keresztül lesznek az övéi. Hasonlóan, akik más Krisztuséi, gyakran azt várják, hogy akár az ő életükben, akár a gyülekezetben újra és újra nagy megrendülések, szabadítások történjenek. És míg Jézus így is munkálkodik, és erre készen kell lennünk, meg kell érteni azt is, hogy óriási gazdagság és bölcsesség van elrejtve a mindennapi történésekben, ami ugyanúgy Isten jelenlétbe vezet, mint „nagy események.” Nem kell mindig Isten nagy dolgait átélni - bőven elég a közelségében lenni. Isten nemcsak a szabadításban van jelen, hanem az életben is, annak minden formájában. Ez a gondolkodás alapfeltétele annak, hogy kibontakozhasson előttünk az ő bölcsessége.
A második feltétel, az előzőekkel összhangban, a lelassulás, lecsendesedés, megállás. Lényegében ez nem mást jelent, mint hogy megtanulunk gyönyörködni az életben, a teremtett világban. Gyönyörködés, öröm, játékosság, szépség – mindezek megélése az életben a bölcsesség útjához tartozik. Elgondolkodtam azon, ahogy Jézus tanít a természetből vett képekkel: „Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. … Figyeljétek meg a mezei liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül csak egy is.” (Mt. 6.26, 28-29). Jézus arról tanít, hogy ne aggódjunk az étel miatt, a ruházat miatt. De vajon hogyan jut el ezekhez a képekhez? Egyetlen módon: lecsendesedve, Istenre hangolva gyönyörködik a teremtett világban, és ahogy ez történik, Isten beszél hozzá. Ez a bölcsesség útja. A bölcsesség jelen van a teremtettségben, és az, hogy Jézusban magunkhoz öleltük, felszabadít, képessé tesz arra, hogy gyönyörködjünk, szemlélődjünk a világban. A természetben, a gyermekeinkben, a párunkban, az idős emberekben… Advent a lecsendesedés, a készülés ideje – az egyházi év rendjében. Ugyanakkor advent a legfeszítettebb időszak a legtöbb ember számára. Kinek van ideje megállni, elcsendesedni, szemlélődni? Kinek van ideje élni, játszadozva élni, és gyönyörködni? Valamint mi van a nehézségekkel, a fájdalmakkal, a betegségekkel? A kérdések mind jogosak. Mégis, a bölcsesség útján járás választás kérdése. Ha a Krisztusban magadhoz ölelt bölcsességet ki szeretnéd bontani, Jézus útján kell járnod. Annak útján, aki a történelem legfontosabb személyeként a történelem legfontosabb és legmesszemenőbb hatással bíró életét élte – és akinek mégis volt ideje egyszerűnek lenni, csendben lenni, gyönyörködni. Ha csak rohanunk, akkor az életet szükségszerűségként és túlélőként éljük, és az ajándék kibontatlan marad. Az egész bölcsesség sorozat egyik legerősebb üzenete ez volt: ha bölcs akarsz lenni, gyakorolnod kell a biblikus meditálást!
A harmadik feltétele az ajándék kibontásának az, hogy bármilyen megoldandó kérdésünk, problémánk van, azt összekötjük a bölcsességgel, Jézus Krisztussal. Van-e teológiai és gyakorlati jelentősége annak, hogy „benne van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve” (Kol.2.3)? Ha nem csak úgy látod Krisztust, mint aki megvált a bűnből és halálból – fontos, hogy így is lásd és ismerd őt! – , hanem tudod, hogy minden bölcsesség, ami a világban van, kezdettől fogva őhozzá tartozik, és őbenne jelent meg, akkor ennek hatással kell lennie az élet minden megoldandó kérdésére. Ennek az a jelentősége, hogy ha nem tudod Krisztussal összekötni a mindennapi élet gyakorlati kérdéseit, akkor őt bezárod egy vallásos dobozba, és a praktikus megoldásokat, gyakorlati életbölcsességet tőle függetlenül keresed. Ha ő a megváltó, de a munkahelyi, családi, anyagi, egészségügyi, tanulmányi, gazdasági, párkapcsolati kérdésekben nem tudsz vele mit kezdeni, akkor lassan elszakadsz tőle. Akkor a belé vetett hited idővel csak egy vallásos dolog lesz, ami az életednek csak egy részlete. Tedd fel magadnak a kérdést: mi az a megoldandó dolog, probléma, ami foglakoztat? Mit jelent erre nézve, hogy Krisztus minden bölcsesség és ismeret kútfeje? Hogyan munkálhatod ki ennek az igazságát magadra nézve imádságban, gondolkodásban, baráti-testvéri kapcsolatokban? De ehhez meg kell állni, le kell csendesedni, el kell jelenlétében mélyülni – ami gyakran nehezebb, mint valami gyors megoldást keresni.
Krisztusban minden bölcsesség a tiéd – vagy benne a tiéd lehet. Mindaz, ami praktikus, és ami ugyanakkor az élet, a világ legmélyebb titkával és valóságával köt össze. Isten csodálatos ajándéka ez számunkra. Fogadjuk el, és bontsuk ki! ÁMEN!

A mai témánk a vezetés. Hogyan vezessünk? Mindannyian vezetjük a saját életünket, sokan vezetünk ránk bízott embereket – családban, munkahelyen, gyülekezetben, egyéb közösségekben. Mi a felelősségünk életünk és környezetünk alakításában? Hogyan tervezhetjük ezeket jól, mi szükséges ehhez, és melyek a vezetés korlátai? A Példabeszédek könyvének bölcsessége ezen a ponton sem receptet kínál, hanem sokkal inkább mélyre visz. Felveti a teológiai kérdést is: Mi köze Istennek ahhoz, ahogy mi tervezünk? Ne tervezzünk, mert úgyis ő irányít? Ha tervezünk, hol van ő a képben?
A mai nap próbálj belehelyezkedni a vezetés kérdésébe egy ponton. Van-e valami, ami foglalkoztat, amit célként tűztél ki magad elé, ami az álmod, amit szeretnél elérni? Vagy van-e olyan terület, ahol csak ismétlődnek a dolgok, a tevékenységek egészen monotonul, igazából irányvesztett vagy, és szeretnéd ezt a kérdést a Példabeszédek bölcsességének a fényébe állítani, mert érzed, hogy változni kellene? Vagy egészen konkrétan vezető vagy a gyülekezetben, egy csoportban, a munkahelyeden, vagy más közösségben? Tudom, hogy mindezek a helyzetek különböznek, számos vonatkozásukban nem állíthatók egymás mellé, nem kezelhetőek együtt. Mégis, hiszem, hogy van olyan mondanivalója az olvasott bölcsmondásoknak, amely minden helyzetre nézve bölcsességgel ruház fel. Abból indulok ki, hogy minden terv, cél valójában egy "látás", vízió, egy szándék szerinti jövő elképzelése, magunk elé vetítése. Lássuk hát, hogy mit tanít a vezetésről a Példabeszédek könyve a következők mentén: 1. A látás hatalma, 2. A látás korlátai, 3. A látás és az isteni kormányzás.
I. A látás hatalma
A Példabeszédek könyve szerint a bölcs ember előre tervez. Két bölcsmondás mutat rá a tervezés értékére: „Vezetés nélkül elbukik a nép, de segítséget jelent, ha sok a tanácsadó” valamint „ha nincs kijelentés, elvadul a nép, de boldog lesz, ha megfogadja a tanítást.” Ebben a két mondásban két különböző kifejezést találunk, amelyek a tervezéshez kapcsolódnak. Az egyik a „vezetés”, a másik a „kijelentés.” A „vezetés” elsősorban irányadást, stratégiát jelent. A hátterében hajózási szakkifejezés áll; gyakran egy kötél segítette a legénységet bevezetni a hajót a kikötőbe. A kötél lépésről lépésre irányította a hajót a veszélyes, szűk vagy zátonyos helyen. Amikor ezt alkalmazták, nem csak a távlati cél látták, ahova tartanak, hanem egy nagyon konkrét iránymutatásra hagyatkoztak arra nézve, hogy milyen úton jutnak el a célba. Ez a vezetésben a stratégia, a tervezés, a lépésről lépésre való, átgondolt haladás.
A másik kifejezés a „kijelentés”, amit Károli úgy fordít, hogy „mennyei látás.” A látás a próféták Istentől vett kijelentése. A vezetés összefüggésében ez azt jelenti, hogy kell lennie egy Istentől való célnak a vezető előtt. Mind stratégia, tervezés, mind látás hiányában veszteséget szenved a közösség: elbukik a nép, ill. elvadul a nép. Az első kifejezés elsődleges jelentése: csatát veszít. Ahol nincs stratégia, ott elveszítik a csatát. A második, a vezetői látás hiányában a társadalmi rend felborul, káosz üti fel a fejét.
Amikor a tervezés és stratégia, valamint a látás, az elérendő cél kérdéseit tartjuk szemünk előtt, a második, a látás erejéről kell először meggyőződésre jutnunk. Először is lássunk egy modernkori, keresztény definíciót arról, hogy mi a látás. A John Stottnak tulajdonított mondás így hangzik: „a látás mély elégedetlenség a fennállóval, és világos megragadása a lehetségesnek.” Valami nem úgy van, ahogyan annak lennie kellene, ahogyan az lehetséges, és ez személyesen megragad. A látás jelentősége, ereje pedig a következőkben van. Először is irányt ad. Akár a személyes terveidben, akár csoportban, közösségben látás nélkül csak monoton végzed a tevékenységedet, mert azokat el kell végezni, valamit fenn kell tartani. De a látás irányt mutat: tudom, hogy hova szeretnénk eljutni. Mindjárt ezután a tervezésnek, a stratégiának is lesz értelme: látás nélkül, cél nélkül minek is terveznénk, és mire nézve gondolkodnánk? Ugyanakkor a látás jelentősége az is, hogy mozgósít másokat. A jó látás, a kellő, a lehetséges világos megragadása fertőző, hiszen másokat is bevon, motivál, lelkesít. Végül azért is elengedhetetlen a látás, mert ez ad erőt a nehézségek, a küzdelmek idején. Amikor úgy tűnik, hogy semmi nem halad, nem megy előre, a világos látás erősít, hogy átverekedjük magunkat az akadályokon.
Éppen ezért, akármilyen vezető is vagy – ha önmagad vezeted egy irányba, egy cél felé, vagy ha másokat is vezetsz – nem juthatsz messzire egy világosan körvonalazott látás nélkül. Ha vezető vagy, azt is értened kell, hogy a pozíció önmagában nem tesz látomásos emberré. Ha csak magadra nézel, azzal szembesülsz, hogy látás nélkül csak favágás az élet. És valószínű, hogy akkor is van látásod, célod, ha ezt nem fogalmaznád így meg. De van valami, ami a szíveden van, a szívedben van, ami fontos neked, aminek az érdekében teszed, amit teszel. (A családod, a gyermekeid jövője, a tanulás utáni/a felnőtt évek, egy konkrét változás a környezetedben, egy személyes cél, stb.) Ha keresztények vagyunk, akkor azt is ki kell mondanunk, hogy a látás Istentől való, a Szentlélek által fogant, hitben megragadott, személyes kép a jövőről.
Egyik példa, amit említek, gyülekezetünk látása. Arra a kérdésre, hogy hova tartunk, milyen gyülekezet szeretnénk lenni, a következő választ fogalmaztuk meg tizenegynéhány éve: Istent kívánjuk magasztalni azáltal, hogy olyan közösséggé válunk, amely Őt szereti teljes szívéből, teljes elméjéből és teljes erejéből. Szeretnénk olyan gyülekezetté lenni, ahol a sebzett és elveszett ember az Ige hirdetése, a törődő közösség, valamint a társadalomban való tudatos jelenlét által találkozik Jézus Krisztussal, aki a gyógyulás és a bocsánat igazi forrása az összetört ember számára. Nem mondom, hogy elértük, nem is igazán mérhető ez a látás, de ma közelebb állunk hozzá, mint a kezdetekben. Mindaz, amit elmondtam a látás erejéről, igaznak bizonyult abban, ahogy a gyülekezetünk élete kibontakozik.
Említek egy másik látást is, ami személyes és üzleti jellegű. A Parókia portálon olvashatunk az Asztalka cukrászdáról. Ebből idézek: „Márti elárulja, amikor megfogalmazta, mit jelent számára az Asztalka, akkor tudatosult benne, hogy többről van szó, mint egyszerű cukrászdáról, épp ezért a felelősséghordozás sem csupán üzleti kérdés. - Szeretném, ha az Asztalka olyan lenne, mint egy nyitott otthon, ahová az emberek örömmel jönnek. Nagy ajándék, hogy nekem megadatott, hogy szerető család vett körül. A szüleim mindig is nyitottak voltak a világra, minden betérőnek jutott egy tányér leves vagy egy jó szó. Sokaknak ebben nem volt része, és szeretnénk, ha lenne. Megtapasztalhatnák, hogy nem csak lökdösődni lehet a villamoson. Az egymás felé való nyitás gazdagít bennünket. Ez a hely kicsit hozzájárulhat ahhoz, hogy aki itt lakik, Budapesten, örömmel éljen ebben a városban.” (Asztalka egy kerek világban, http://www.parokia.hu/hir/mutat/5126/) Az Istentől látás egy szép példája ez.
II. A látás korlátai
A látás hatalma óriási, azonban amikor megszületik benned egy cél, egy vízió, az még nem minden. Az első dolog, amit a Példabeszédek könyve tanít, hogy a bölcs ember tudja, a szíve, ahol a látás születik, megbízhatatlan és megcsalható. Lehet nagyon erős vágyunk - John Stott kifejezésével elégedetlenek vagyunk a fennállóval, és megragadtuk a lehetségest - miközben mégis tévúton járunk. „Van út, amely egyenesnek látszik az ember előtt, de végül a halálba vezet.” Valamint: „Minden útját helyesnek tartja az ember, de az ÚR vizsgálja meg a szíveket.” Ezek a mondások önmagunk becsapásának potenciális veszélyére hívják fel a figyelmet. Lehetséges, hogy megfogan bennünk egy látás, egy cél, aminek irányába elindulunk, de az „végül a halálba vezet.” A látásnak akkor is van hatalma irányt adni, másokat mozgósítani, a nehézségeken átlendíteni – ha az céltévesztett, sőt, akkor is, ha gonosz. Minden pusztulást hozó vezetőnek volt látása! Éppen ezért, ha valamilyen látás fogan meg bennünk, szükséges azt ellenőrizni, éppen annak tudatában, hogy a szívünk sebzett, bűnös, és sok nyomorúságtól terhes. Ezért olyan fontos, ami a második mondásban olvasható: „az Úr vizsgálja a szíveket.” Ami a szemeink előtt, azaz elsőre, felületesen, a vágyaink szintjén jónak tűnik, az a szívünk mélyén, ott, ahova Isten lát és ahol ő vizsgál, rossz lehet. Ugyanakkor ez a mélység nem elrejtett előlünk. Figyeljük meg, hogyan magyarázza ezt ez egyik kommentár: „Bár egy ember meggyőzheti magát arról, hogy amit tervez helyes, Isten ismeri, amit a szív valójában gondol és érez. Az ellentmondás a két sor között arra mutat, hogy amit Isten lát az ember szívében, az az a tudat, hogy az általunk választott út nem egyenes és nem helyes. Másképpen, a szívünk tudja, hogy rossz úton jár, de mégis kitartunk abban, hogy önmagunkat meggyőzzük (felületesen) cselekedeteink igaz voltáról. Isten látja ezt a képmutatást.” (Fox, Proverbs II. 577) A látásunkat, céljainkat tehát jó kitenni Isten elé, amiben ez az imádság vezethet: „Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!” (Zsolt. 139.23-24) Sokszor gyötrelmes történet ez. Úgy gondolod, Isten indít valamire. Dilemmázol: tőle van, nem tőle van? Leteszed, hogy nem… de „visszajön” hozzád. Máskor magadhoz öleled – és úgy tűnik, mintha elvétetne. Ne kerüld ki e nehéz időszakot! A látásnak meg kell születnie, ki kell érlelődni, meg kell próbáltatni.
A második dolog, amire a bölcs felhívja a figyelmet – és ez nem független az előzőtől - a tanácsadók jelenléte. „Meghiúsulnak a tervek, ha nincs tanácskozás, de megvalósulnak, ha van sok tanácsadó.” Tanácsadók segíthetnek abban, ahogy egy látást megvizsgálsz. De szükséges mások közreműködése ahhoz is, hogy a látásból valóság legyen. A látás megfoganása és a célba érkezés között hosszú utat kell bejárni. Itt van a szerepe a stratégiának, tervezésnek, a lépésről-lépésre történő vezetésnek. A legemelkedettebb látás sem ér semmit, ha nem lesz belőle semmi. A nagy látásokkal bíró emberek sohasem lesznek vezetők, ha nem képesek arra, hogy másokkal együtt megvalósítsák álmaikat. Akkor csupán álmodozók, a legjobb esetben ötletgyárosok maradnak. A Példabeszédek könyve újra és újra felhívja a figyelmet arra, hogy a bölcsek hallgatnak a tanácsra (12.15). A nagy látásokkal bíró emberek gyakran büszkék, féltékenyek és hiúk. Az igazi vezető azonban alázatos, és tudja, hogy egyedül nem lehet eredményes.
Hogyan alkalmazhatjuk ezt magunkra? A tanácsadók és együttműködés kérdése teljesen mást jelent egy egyéni, személyes cél irányába történő haladás, mint egy csoport vagy közösség vezetésének esetében. Egyéni ügyben a barátok, testvérek tényleg csak tanácsadók, akik segítenek, támogatnak, más fénybe helyezik a látást, vagy az ahhoz vezető utat. Erősítenek, bátorítanak, vagy éppen óvnak, tanácsolnak egy-egy helyzetben. Nagy ajándék, ha van ilyen közösség körülöttünk. Egy közös feladat vagy szolgálat azonban ennél többet kíván, hiszen ott nem az lesz az egyedüli megvalósító, aki a látást kapta. A jó vezető megosztja a látást, ezzel mozgósít másokat, és közben elismeri, hogy ő egyedül képtelen célba érni. Lehet, hogy általa érkezett a csoportba a látás, de a lépésről-lépésre szóló terv kidolgozásában és megvalósításában a többiek alkalmasabbak nála. A Példabeszédek könyve az együttműködésben rejlő bölcsességet tanítja, aminek elsődleges feltétele az alázat, a másik ember tisztelete, értékeinek, képességeinek megbecsülése. Tanácsadók, munkatársak nélkül hiába van látásod, nem lesz annak szép és egészséges gyümölcse. A látás hatalma óriási, ugyanakkor mégis korlátokkal bír.
III. A látás és az isteni kormányzás
A Példabeszédek könyvének utolsó gondolatát így foglalhatjuk össze: hiába a látás, hiába a tanácsadók, Istennel szemben mit sem érnek, hiszen övé a végső szó: „Az embernek az értelme terveli ki útját, de az ÚR irányítja járását.” Ez a mondás nem a fatalizmus hangja, miszerint mindegy mit tervezel, úgyis az valósul meg, amit az Úr akar. Sőt, mindvégig azt láttuk, hogy fontos, hogy „az ember kitervelje az útját”, ne várja, hogy rendben lesznek a dolgai, ha nem tervez előre. De ezzel a bölcsességgel együtt igaz, hogy a tervezés nem a végső, hiszen végül Isten szándéka lesz a döntő. Ez a szándék azonban, újra hangsúlyozom, nem áll feltétlenül szemben az emberi tervezéssel, hiszen gyakran azon keresztül valósul meg. Ugyanakkor igaz, hogy „nem használ a bölcsesség és az értelem, sem a tanács az ÚRral szemben. Készen áll a ló a csata napján, de az ÚR adja a győzelmet.” A látás, tervezés és az isteni kormányzás területén marad egy nagy titok, amit a Példabeszédek könyve nem old fel, amit az egész Szentírás sem old fel, és amit a bölcs ember sem akar feloldani. Persze lehet, hogy ez inkább bizonytalanság vagy frusztráció számunkra, mint titok, vagy rejtély. És való igaz, hogy ha minden látásunk, terveink felett ott áll egy nagy isteni kérdőjel, ha nincs garanciánk, az frusztrál. De mégis azért nevezem ezt titoknak és nem bizonytalanságnak, mert ha tudod, hogy a végső kimenet nem a véletlen, nem a szeszélyes sors, nem a saját kudarcod, alkalmatlanságod következménye, hanem az élő Isten kezében van – akkor mindez, akármilyen elbizonytalanító is, a vele való kapcsolatra hív. És ebben a kapcsolatban, ha önmagad és terveid az ő kezébe helyezted, már nem a bizonytalanság, hanem a titok, a rejtély, a felfedezés lesz a döntő. Merre viszi az életem? Milyen váratlan utak nyílnak meg menet közben? Hova jutok, ahová nem is álmodtam volna? Végül is: mit munkál bennem, általam az én Uram?
Az emberi tervezés és isteni kormányzás ilyen feloldhatatlan kapcsolata ugyanúgy össze is törhet, amint meg is gyógyíthat. Az az ember, aki mindvégig, minden körülmények között kézben akarja tartani saját bölcsessége által a dolgait, nem elismerve a titkot, végül összetörik. Az az ember, aki kiengedi a kezéből – nem a tervezést! hanem – a végső eredményt, és Istenre meri bírni magát, meggyógyul abból, hogy önmaga és a saját világa Istene legyen.
A Bibliában számos példája van annak, hogy az emberi szándék és tervezés nem valósult meg, miközben Isten terve kibontakozott. Egy ilyen történet az alapja annak, hogy bizalommal tervezzünk, keresve a látást, és bizalommal engedjük dolgainkat az Úr kezébe. Jézus Krisztus története, élete, halála és feltámadása egy példája annak, hogy „nem használ a bölcsesség és az értelem, sem a tanács az ÚRral szemben.” Az emberi tervezés és stratégia hatalmas példája az, ahogy végül a vallásos vezetők halálra jutatták őt. Az a látás éltette őket, hogy ha Jézust, a felforgatót kiiktatják, biztonságot nyernek maguknak és a népnek, semmi nem ingatja meg hatalmukat. Véghezvitték a tervet. És közben, ugyanakkor, az isteni tervezés, szeretet és kegyelem története ez a történet, hiszem az emberi tervezés gonoszsága nem, hogy nem ér célt, de még eszközévé is lesz annak, ahogy Isten megváltásunkat munkálja saját céljai szerint. Amint a szívedbe árad Istennek e hatalmas bölcsessége és szeretete, a bizalom erősödik benned. Az a bizalom, ami engedi, hogy látásokat és álmokat láss, tervezz és cselekedj, és ami ugyanakkor kimunkálja benned azt is, hogy a végső eredményt az ő kezében tudd. ÁMEN!
(Lovas András)

A barátság majdnem olyan nehéz téma, mint a szerelem - ha nem nehezebb. Mert a szerelem (a párkapcsolat) jobban definiálható: vagy van, vagy nincs. A barátság azonban megfoghatatlanabb. Ki a barátod? Mi a barátság? Honnan nevezhető egy kapcsolat barátságnak? Meghúzható-e a különbség a "haverok" és a barátok között? Mi van, ha úgy érzed nincs barátod, és minden vágyad, hogy barátot szerezz?
Ki a barát? Aki a fészen ismerősnek jelöl? Lájkol? Akivel együtt sportolsz? Akivel jókat dumálsz a munkahelyen? Akivel jól tudsz együtt szórakozni, és felfrissülsz általa? Annak jó, aki népszerű - sokan veszik körül, sok barátja van? Annak, akinek csak egy, de az nagyon-nagyon mély, "lelki?"
A Példabeszédek könyvében az a kifejezés, amelyet barátnak fordítanak, nagyon tág jelentésű. A „réa” jelenti a másik embert: az „embertárstól” vagy „felebaráttól” - a közeli hűséges igaz barátig. Jelenti akár a felületes barátot is. Nekem ebből az következik, hogy a barát nem egy konkrétan megfogható, egészen pontosan definiálható kapcsolat, amint a házastárs, más rokoni kapcsolatok, munkahelyi viszonyok egyértelműen behatárolhatóak. A barátok köre egy hálózat, amit részben személyiséged, részben élethelyzeted, életmódod alakít. Tőled különböző irányokban és távolságban vannak emberek, akik társak, ismerősök, barátok, jó barátok... De nehéz lenne pontos határt húzni. Amikor egy pár elkezd együtt járni, határt húznak. Amikor valaki belép egy házasságba, egyértelmű az „előtte” és az „utána.” Amikor gyermekünk vagy testvérünk születik, nem kérdés a kapcsolat természete. Amikor belépsz egy iskolába, vagy munkahelyre, egyértelmű, ki a tanár, a diáktárs, a főnök, a kolléga, a beosztott. De felnőtt emberek között ritkán hangzik el: mostantól legyünk barátok.
Ezzel együtt a barátság természetes és valóságos. Van, létezik. Hogy milyen, hogy ki mit vár, ki mit tesz bele, az más kérdés. De a barátság kikerülhetetlen. Gondolj az örömökre… és gondolhatsz csalódásokra. Egészen valóságos. Az ember életének része. Éppen ezért van bőséges mondanivalója az igaz barátról az ószövetségi bölcsességirodalomnak is. A kérdés, ahonnan a barátság témájához a Példabeszédek könyve alapján közelítünk, így hangzik: Mit jelent bölcsnek lenni a baráti kapcsolatokra nézve? Milyen legyek, hogy jó kapcsolatok, jó barátok vegyenek körül? Mire hív minket az ige, milyen az igaz barát? Ezt a központi kérdést pedig négy további kérdés köré csoportosítva fejtem ki: 1. Kész vagy-e nem önmagadért lenni a barátságban? 2. Kész vagy-e korlátozni magad a barátságban? 3. Kész vagy-e formálódni a barátság által? 4. Kész vagy-e hűséges lenni, kitartani?
I. Kész vagy-e nem magadért lenni a barátságban?
Ez az első és az összes továbbit eldöntő kérdés a barátságra nézve. Akkor is ezzel a kérdéssel kell szembenéznünk, ha arra tekintünk, mit keresnek ma sokan a barátságban (nem azok, akiknek barátaik vannak, hanem azok, akik visszatérően barátok után sóvárognak), és akkor is, ha ahhoz szeretnénk magunkat szabni, amit a Biblia az emberi kapcsolatokról tanít. Mindjárt az elején rá kell mutatnunk arra, hogy ha a barátság kérdésében bennünket legerősebben az érzelmi szükségeink motiválnak, akkor szinte teljes mértékben lehetetlenné lesz, hogy olyan emberré legyünk, akinek barátai vannak. Ha azért szeretnél barátot, hogy oldjad a magányodat, az egyedüllétet, hogy megértést nyerj, hogy fontosnak érezzed magad, célt tévesztettél. Ha azért akarsz bekerülni egy baráti körbe, egy társaságba, hogy ezeket a hiányaidat betöltsd, téves úton jársz, hiszen mindez csak rólad szól. Az a benyomásom, hogy a barátságnak egy ilyen érzelmi-romantikus oldala erősen jelen van a keresztyén közösségekben, ahol sokakban meg sem fordul, hogy nem az a barátság lényege, hogy majd lesz valaki, aki pótolja a hiányaimat.
C.S. Lewis a következőképpen mutat erre rá: „A szerelmesek mindig beszélnek egymással a szerelmükről; a barátok alig teszik ezt barátságukról. A szerelmesek rendszerint arccal egymással szembe fordulnak, elmerülve egymásban; a barátok, egymás mellett, egy közös érdeklődésben találják örömüket.” Valamint: „Az alapvető feltétele annak, hogy barátaink legyenek az, hogy a barátságon túl valami mást is akarjunk. … (Különben) nem lenne a barátságnak miről szólnia, pedig a barátság mindig valamiről szól, még akkor is, ha ez nem más, mint a dominó vagy a fehér egerek iránti lelkesedés.”
Sokan, mintha összekevernék a szerelmet és a barátságot. Ezért olyan fontos az első kérdés: kész vagy-e nem önmagadért lenni a barátságban? Amikor a barátról, felebarátról, embertársról van szó, a Példabeszédek könyve bölcsessége nem lép túl, vagy nem kerül szembe a Tóra és Jézus tanításával: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (3Móz. 19.18, Mt. 22.29) A másik emberrel való kapcsolatban nem te vagy az első. Ez minden fajta szeretet lényege, a baráti szeretetéé is.
A barátság tehát nem a mély érzelmi szükségből fakad, amely „barátért kiált”, hanem a spontán közös érdeklődésből, az egymásra találás öröméből születik. Természetesen ennek mentén elmélyülhet, és lehet belőle olyan testi-lelki barátság, amely mély érzelmi húrokat is pendít. De ez sokkal inkább szinte véletlenszerűen születik, semmint az első pillanatban egyértelmű. A baráti egymásra találásból a közös érdeklődés mentén születhet egyre mélyebb kapcsolat, de ez nem feltétlenül történik meg. Különböző szintű barátok vannak az ember kapcsolati hálójában, és fontos, hogy ezt értsük és elfogadjuk. Az igaz barátságot nem lehet „nyomni”, nem lehet kikényszeríteni. Az első tehát, amikor a barátságról gondolkozunk az, hogy ne érzelmi szükségeink megoldását keressük benne. Mindannak, amit a Példabeszédek könyve a barátságról tanít, ez a kiindulópontja.
II. Kész vagy-e korlátozni magad a barátságban?
Három bölcsmondás beszél arról, hogy a barátságban is ismernünk kell a határokat: „Ritkán tedd lábadat embertársad házába, mert megsokallja, és meggyűlöl.” Erről korábban már beszéltünk, amikor a mértékletességről volt szó. A barát az, aki örömmel fogad az otthonába – de éreznünk kell a határt. Nem vagyok-e túl sok? Nem ülök-e rá az életére? Figyelembe veszem-e a másik ember érzéseit, helyzetét? A következő két mondás az érzelmeink kifejezésére vonatkozik: „Mint aki leveti ruháját hideg időben, vagy mint aki ecetet kever lúggal, olyan az, aki a rosszkedvű ember előtt dalol.” Együttérzés és empátia szükséges minden kapcsolatban. Vissza tudom-e fogni azt, ami bennem van, amikor látom, hogy a másik ember szomorú? A képek nagyon érzékletesek: levetkőzni a hidegben… ecetet lúggal keverni (LXX: sót tenni a sebre)… Észre sem veszem, hogy mit teszek, ennyire érzéketlen vagyok? A harmadik mondás szintén egyértelmű: „Mint az eszeveszett ember, aki tüzes és halálos nyilakat lövöldöz, olyan az, aki becsapja embertársát, és aztán így szól: Hiszen csak tréfáltam!” Viccelődés a baráti közösségben, amihez esetleg jó képet mutat a célpont, de az mégis tüzes és halálos nyíl volt neki. Mi kell ahhoz, hogy képes legyen valaki ezen határok felismerésére? Egyetlen dolog biztosan: ne önmagáért legyen a kapcsolatban. Mert ha saját szükséged vezet, képtelen leszel mindarra, amit ezek a mondások mutatnak. Akkor nem tudod visszafogni magad, hiszen minden rólad szól, hiszen a te pillanatnyi érzéseid és hangulataid határoznak meg. Fontosabb lesz a te örömöd, mint a másik bánata, vagy éppen fordítva. Jobban fog érdekelni a poén, amit a magad javára elereszthetsz, mint az, akit ez bánt. Az ilyen embernek nehéz barátjává lenni. A tragédia az, hogy aki nagyon-nagyon szeretne barátot, hogy saját hiányait oldja, az éppen ezért képtelen arra, hogy visszafogja magát – és ezért nem lesznek barátai. A keresztény közösségben elhordoznak, szeretnek – és ez így van rendjén - de igazi barátság nehezen születik így.
III. Kész vagy-e formálódni a barátság által?
Ami az igazi barátság nagy ajándéka, éppen az teszi nehézzé: tudniillik hogy az igaz barátságban formálódik az ember: „Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat.” A kép találó, gondoljuk magunk elé, hogyan formálja a vas a vasat. Kemény, hangos egymásnak feszülés, ami akár szikrákat is vet. Igen, a barátságban formálódunk, a barátunk által csiszolódunk, és ez nem mindig könnyű. Azért mondom, hogy nem mindig, mert van ennek a formálódásnak kellemes oldala is: „Az olaj és a jó illat vidámít, de a jó barát lélekből jövő tanácsa is.” Igen, a barátunk tanácsa olykor felüdít, felfrissít. Meghallgat, megért, és kedvességet szól. És ez jól esik, ez simogat, mint az olaj, kellemes, mint a finom illat. De ezzel együtt igaz a másik oldal is: „Jobb a nyílt feddés a titkolt szeretetnél. Jó szándékúak a baráttól kapott sebek, de csalárd a gyűlölködőnek a csókja.” Szeretnél olyan emberré lenni, akinek igaz barátai vannak? Ha igen, azt a kérdést is fel kell tenni: Kész vagy-e formálódni a barátság által? Kész és képes vagy-e ennek érdekében elhordozni az intést, mint a bátorítást? El tudod-e fogadni, hogy ugyanúgy szükséged van arra, hogy az igaz barát az igazsággal akár meg is sebezzen, szeretetből, mint arra a tanácsra, ami olyan a lelkednek, mint a gyógyító olaj a sebnek?
Gyakran történik, hogy a barátság rámegy arra, hogy valaki kritikát fogalmaz meg. Milyen könnyen lesz a barátból ellenség… Akivel visszatérően előfordul, hogy „nagy barátságokból” nagy ellenségeskedésbe váltanak át kapcsolatai, valószínű, hogy annyira csak önmagát kereste a barátságban, hogy abban a pillanatban, ahogy szembesítették hibáival, gyengeségeivel, teljesen elárulva érezte magát. Igen, aki számára a barátság saját szükségeinek betöltésére való, az nem képes elviselni, ha a másik ember tükröt tart elé. Pedig akármilyen fájdalmas is mindannyiunknak belenézni egy ilyen tükörbe, a bölcsmondás nagy igazságot hordoz: az szeret, aki nyíltan megfedd, és nem az, aki csak hízeleg. A barátság, azaz a másik ember mellettünk, Isten óriási ajándéka abban, ahogy megismerjük magunkat, és ahogy elindulhatunk a változás útján. Aki erre nem kész, aki erre nem nyitott, annak nem alakulnak igaz baráti kapcsolatai. Azért nem, mert éppen a megsebződések hozzák a kapcsolatba azt a mélységet, őszinteséget, egymás értékelését, ami a barátságot mélyebb barátsággá teszi. A felszínes barátság ezt nem tudja elhordozni, de elmélyülő barátság nem létezik nélküle.
IV. Kész vagy-e hűséges lenni és kitartani a barátságban?  
Ha a korábban elmondottak ellenére mégis meg kellene fogalmazni, mi a barátság lényege, honnan beszélhetünk igazi barátságról, akkor a hűség fogalmához kellene fordulnunk. A Példabeszédek könyve újra és újra a hűséget, a megbízhatóságot, a kitartást nevezi meg, mint az igaz barátság alkotóelemét.
„Mindig szeret a barát, de testvérré a nyomorúságban válik.” Az eredeti szöveg így is fordítható: mindig szeret a barát, és a testvér a nyomorúságra születik. Vannak, akik ebben a barát és a testvér szembeállítását vélik, mondván, hogy a testvéri szeretet mindig hűségesebb a barátinál. Én azokkal értek egyet, akik nem ellentétet, hanem párhuzamot látnak ebben: az igaz barát szeretete annyira hűséges, kitartó, mint egy jó testvéré. A bajban, a nehézségben ott van az igaz barát. Ha valami, akkor ez minősíti a barátságot. Máshol így szól a bölcs: „Van ember, aki bajba juttatja embertársait, de van olyan barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél.” Az igaz barát még a testvérénél is ragaszkodóbb lehet. A bölcsmondás első felét Károli, több más idegen nyelvű szöveggel megegyezően, így fordítja: „Az ember, akinek sok barátja van, széttöretik; de van barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél.” Ez a bölcsmondás tehát arra mutat, hogy van, akinek nagyon sok „barátja”, „társa”, „haverja” van, de mindez könnyen vezet mégis a pusztulásba, miközben igaz barát, aki még a testvérnél is ragaszkodóbb, és megtart a bajban, kevés van. A másik oldalról ugyanez így hangzik: „A vagyon sok barátot szerez, a nincstelentől a barátja is elválik.” Amikor tehát bajba kerül valaki, még a barátai is magára hagyják. Ebben a kijelentésben, az előbbiek fényében, nem kevés szemrehányás is van. Az igaz barát az, aki mindvégig kitart és hűséges, de van, amikor csak a nehézségben derül ki a valóság. A bölcsességirodalom tehát realista: a kellő, az ideális az, hogy az igaz barát mindvégig hűséges, és a nyomorúságban is jelen van. A szomorú valóság pedig az, hogy alkalmanként az igaznak hitt barát is hűtlenné lesz, kilép a kapcsolatból, nem áll a másik mellett annak bajában. És biztosan értek már mindannyiunkat csalódások.
Mégis, hadd tegyem fel újra a kérdést a nehezebb oldaláról. Nem azt kérdezi az ige, hogy van-e ilyen hűséges barátod, hanem azt, hogy kész vagy-e hűségesen, kitartóan ott állni egy másik ember mellett, aki nyomorúságban van – és amely hűséges melléállásból még igaz barátság is születhet? A kérdés megint oda vezet, hogy kész vagyok-e nem magamért lenni a barátságban, ami az alapja annak, hogy olyan emberré formálódhassak, aki igaz baráttá lesz.
V. Mi következik mindebből?
Négy kérdés után egy ötödik, amire azért van szükség, mert az előző négy kérdés, még ha jogos kérdések is, nem segítenek meg bennünket. Hiszen nem adnak választ a mélyebben megbúvó kérdésekre. Hogyan léphetünk ki az énközpontúságból, az önzésből? Hogyan korlátozzuk magunkat? Hogyan tudjuk elhordozni az intést, a sebeket? Hogyan lehetünk hűségesek a bajban lévővel, amikor a magunk terheit is nehezen hordozzuk? Magasra teszi, elérhetetlen magasságokba helyezi a lécet a Példabeszédek könyve. De ugyanakkor azt mondja, hogy a bölcsesség kezdete Isten félelme. A kulcs Isten ismerete, tisztelete, szeretete, a vele való kapcsolat. Az istenfélő ember már nem csak magát látja, nem önmaga mindenek kiinduló- és végpontja, nem önmaga a világ középpontja – hanem az Istene. És ezért nincs kiszolgáltatva az érzelmeinek, a hiányainak… Ezért képes elhordozni az intést, sebzést, mert élete a sokkal hatalmasabb szerető ölelésének biztonságában van elrejtve… Hűséget tanul, mert hűséges Istene… Hogyan? Az Újszövetség alapján fogalmazzunk így: azáltal, hogy Jézus a barátja.
Jézus így fogalmazza meg a hűséges, kitartó barátság teljességét: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja a barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek.” Az igaz barát hűsége túlmegy azon, hogy veled van a bajban. Ő helyedre lép a bajban. Jézus nemcsak mondja, hanem meg is teszi. De miért mondja a tanítványait barátainak? És mit jelent, hogy: „Többé nem mondalak titeket szolgának, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek”? Amikor Jézus beszélget a barátaival ezen az estén, többről van szó, mint egy barát hűségéről. Az, aki itt barátnak nevez, Úr, azaz Isten maga. És ez az Isten, az emberré lett Jézus, egyrészt azt mondja, hogy ő olyan barát, aki életét adja a tanítványokért, másrészt olyan Úr, aki nem úgy követel engedelmességet, hogy közben távol marad. Sőt, úgy hívja szolgáit engedelmességre, hogy közben barátainak nevezi őket: elmondja nekik mindazt, amit tenni készül; mély és bizalmi kapcsolatba – barátságba – fogadja őket; és kijelenti nekik Isten titkait. Jézusban tehát egy olyan barát áll előtted, aki mégis sokkal több, mint egy igaz barát. Olyan valaki, aki az életét adja érted, feláldozza magát, hogy a te életed kérdéseit megoldja, téged megváltson. Megvált a bűnből, a magányból, a hiányból, az énközpontúságból – miközben barátnak mond, sokkal többet tesz, mint bármilyen barát tehet. Amikor egy barátod valami nagy dolgot tesz érted, akkor szíved átjárja a hála, az öröm, és viszonozod azt. Ha megérted, ha elismered, hogy Jézus az ő életét adta oda, az ő lényét áldozta fel, hogy téged megszabadítson az énközpontúságból, és isten-központúvá tegyen, azaz visszavezessen a mennyei Atyához, akkor elkezdesz változni. Hiszen engedelmeskedni akarsz neki, aki azt parancsolja, hogy „úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” Érted, hogy miért Jézus barátságában, és csak Jézus barátságában születik az igaz barát? És érted, hogy miért volt mindvégig az a kérdésünk, hogy kész vagy-e kilépni az énközpontúságból? Mert ezt csak az evangélium mindent újjáteremtő hatalma teszi meg velünk!
Így leszel igaz barátságra alkalmas barát. Jézus által leszel, vagy lesztek olyan barátok, akik a baráti közösséget nem elitista klubnak tekintitek, amiből másokat kizártok, hanem olyan közösségnek, amely megnyílik mások felé. Így kaptok lehetőséget arra, hogy a közös érdeklődés, jelen esetben a keresztény hit mentén szülessenek baráti kapcsolataitok. Így fordulhattok kifelé a befelé fordult önsajnálatból és magányból, magatok is kezdeményezve programokat, találkozókat, amelyekből barátságok születhetnek. Így léphetsz ki a panaszból, hogy nincs barátod, az életbe, ahol barátságok születnek.
Lovas András

A Példabeszédek könyvének egyik súlyos mondása a következő: „Élet és halál van a nyelv hatalmában, amelyiket szereti az ember, annak a gyümölcsét eszi.” Súlyos szavak ezek, amelyek szavaink sokszor át nem érzett súlyáról szólnak. Miért és hogyan élhetünk bölcsen a szavainkkal? Ezt a kérdést járják körbe a ma olvasott bölcsmondások, amelyek csak egy töredékét képezik mindannak, amit a Példabeszédek könyvében a beszédről olvasunk. Ha valaki bölcsen szeretne élni, ismernie kell 1. A szavak hatalmát, 2. Szavaink bölcs használatának jellemzőit, 3. Szavaink forrását.
I. Szavaink hatalma
A Példabeszédek könyve a bölcs beszéd jelentőségéről a szavaink hatalmának, erejének, messzemenő hatásának a fényében ír. „Amit mond az ember, annak a gyümölcséből fog jóllakni a teste, és amit a beszéde terem, azzal kell jóllaknia.” Ebben a mondásban két fontos gondolat van. Az első, hogy amit kimondunk, az olyan, mint az elvetett mag. A beszédünkkel elszórunk valamit, ami életképes, szárba szökken, és termést, gyümölcsöt hoz („amit beszéde terem…”). A mi bölcsességünk pedig úgy szól, hogy „a szó elszáll, az írás megmarad.” Olyan világban élünk, ami telis-teli van beszéddel, üres, hiábavaló beszéddel. Amíg a régi embert, aki a természetben dolgozott, a madarak éneke, a szél susogása vette körül, és ő ilyenkor hallgatott, a városi embert szavak bombázzák. Jönnek és mennek… nem is fontos, nem is érdekel. Szavak áradatában akkor kapjuk fel a fejünket, ha valami valamiért fontos. De a többi elszáll. Könnyű, hiábavaló, talán ártalmatlan, elillan. Nyilvánvaló, hogy ez formálja a szavakhoz, a beszédhez való viszonyunkat. „Ártalmatlanul” fecsegő és szavaink súlyát komolyan venni nehezen tudó nemzedék vagyunk. És akkor azt mondja a bölcs, hogy a szó, amely elhagyja ajkunk, terem. Valóságot hoz létre, önálló életre kel, testet ölt. Nem elszáll a levegőbe, a semmibe, hanem önálló életre kel, hatást gyakorol, tetteket, gondolatokat, érzéseket hív életre, emberi kapcsolatokat formál. A súlytalan szónak is van súlya! - hiszen van hatása.
Másodszor, ez a gyümölcs, ez a hatás nemcsak másokat érint, hanem visszatér hozzánk. Annyira valóságosan, hogy „annak gyümölcséből lakik jól testünk, és azzal fogunk jóllakni,” amint a bölcs fogalmaz. Nemcsak másra lesz hatása, hanem ránk is, amit létrehoz, az visszatér. Mert ez a természete, mert így működik a világ, megmásíthatatlan tapasztalati tényként foglalja ezt össze a bölcs. És ez akkor is igaz, amikor bölcs beszédből jó gyümölcs születik, és akkor is, ha bolond beszédből rossz gyümölcs terem. Mind a kettő visszatér… A bölcs beszédének áldás a gyümölcse, a hiábavaló, romboló beszéd pedig vétket terem. Talán kérdés, hogy a felelőtlen, „ártalmatlan”, fecsegő szavaink esetében hogyan lehet ez így. Úgy, hogy ezek a szavak egyrészt rólad kiállítanak egy bizonyítványt (pl. tök vicces ez a srác, mondják – de nem is vesznek komolyan; vagy ez a nő az, aki állandóan csak beszél, és ezért pl. el fognak kerülni, stb…), másrészt téged magadat is formálnak. Minél kitartóbban élünk a szavakkal bolond módon, annál jobban részünkké válik a bolondság. Annál jobban azonosulunk egy szereppel, amiből nehéz lesz kibújni…
A szavaknak ez a hatalma nem kisebb hatalom, mint élet-halál kérdése: „Élet és halál van a nyelv hatalmában, amelyiket szereti az ember, annak a gyümölcsét eszi.” A szó lehet élet forrása, és halál okozója. Építhet és rombolhat, éltethet és pusztíthat. Az „ártalmatlan”. súlytalannak gondolt, odavetett szavaink is… van, hogy valakit gyógyítanak, és van, hogy mást összetörnek. A szó hatalom!
Ezért óriási jelentőségű, hogyan bánunk szavainkkal. Jóra vagy rosszra, életre vagy halára adatott hatalom beszédünkben. Ezért lássuk, hogy mit tanít az építő, gyógyító, életet adó beszédről a Példabeszédek könyve!
II. Szavaink használata
Öt gondolat köré rendszerezve fejtem ki, amit a bölcs embernek a beszédről tudnia kell. Találjunk ezek közül egyet, ami a legjobban érint, zárjuk a szívünkbe a kapcsolódó bölcsmondást, és dolgozzunk azon a következő hetekben.
Beszédünk legyen őszinte és egyenes. Szavaink használatának elsődleges mércéje, hogy igazat mondunk-e. Az álnokról, a hazugról, a hamisról ezt olvassuk: „Gyűlöletet rejteget a hazug ajak, és rágalmakat terjeszt az ostoba.” Ennek a mondásnak az az érdekessége, hogy az első fele és a második fele az őszinteség hiányának két ellentétes oldalára mutat. „Gyűlöletet rejteget a hazug ajak” – aki szépen, finoman, lágyan beszél – de ez csak olyan hízelkedés, ami valójában gyűlöletből fakad. Jól tudsz hízelkedni, ismered a szó erejét, és eléred vele a célod. Miközben az illetőt nem tartod sokra, saját céljaid érdekében dicséred. Manipulálsz, és ennek érdekében használod a hatalmad, a dicsérő, az elismerő szó hatalmát. „Rágalmakat terjeszt az ostoba” – itt éppen az ellenkezője zajlik. Rosszat mondasz valakiről, akár tudatosan, akár csak szokásból továbbadva a hírt. Ugyanaz mozgatja, mint ez előzőt: egyéni érdek. A pletyka és rossz hír keltés romboló erejéről így beszél a bölcs máshol: „A rágalmazó szavai, mint a jó falatok, behatolnak a test belsejébe.” Mint a jó falatok… A pletykás, a rágalmazó olyan, mint az az ember, aki meglátja a finom falatokat, morzsákat, és azonnal bekapkodja. Halljuk és felcsipegetjük. Érdekes, édes, különleges… a hír. Majd elraktározzuk. A rágalmazó szavak behatolnak az emberbe, és ott maradnak. Van valaki, akit nem ismersz, hallasz róla valami rosszat, továbbra sincs vele semmilyen személyes tapasztalatod, de ha nevét hallod, azonnal eszedbe jut a rágalom. Erős a szó, de az a kicsi negatív gondolat, az a kérdőjeles kifejezés, ami hozzá benned kapcsolódik, az rágalom. Beszédünk legyen, először is, igaz, a valósághoz hű.
Beszéljünk keves(ebb)et. „A sok beszédnél elkerülhetetlen a tévedés, de az eszes ember vigyáz a beszédre.” Mivel a nyelv olyan nagy hatalom, ezért az, aki - saját esendőségével együtt - ennek tudatában van, visszafogja szavai áradatát. Ha tudjuk, hogy olyan könnyen vétkezünk beszédünkben („tévedés” - vétek), bántunk és ártunk a szavainkkal, akkor bölcs dolog megtartóztatni azt. Vajon tényleg szükségem van-e arra, hogy a beszédemmel magamra irányítsam a figyelmet, megszerezzem mások törődését? Vagy tényleg nekem kell-e beszédem által uralni másokat? Vagy tényleg el kell-e mondanom mindig mindent, ami foglalkoztat? Azonnal kell-e válaszolnom, amikor hallok valamit? Nem lenne-e bölcsebb először egy kicsit gondolkodni? A Példabeszédek rámutat a másik oldalra is: „Még az ostobát is bölcsnek gondolják, ha hallgat, és értelmesnek azt, aki csukva tartja a száját.” Ebben nem kevés irónia van. Még a bolond is bölcsnek tűnik, ha nem beszél sokat… te miért szaporítnád a szót? (Ill. a fiú a katonaságnál, akire olyan tisztelettel néztem… amíg meg nem szólalt)
Beszédünk legyen higgadt. „A higgadt válasz elhárítja az indulatot, de a bántó beszéd haragot támaszt.” A harag olyan, mint a tűz, a higgadt beszéd pedig kioltja annak lángolását. Amint a bosszús válasz felszítja a másik ember indulatának tüzét, úgy csendesíti le a megfontolt, nyugodt, józan beszéd az indulatot. A higgadt, türelmes beszéd erejéről egy meghökkentő képben is beszél a Példabeszédek könyve: „Türelemmel a fejedelmet is rá lehet beszélni, és a szelíd szó a csökönyösséget is megtöri.” Az eredeti szövegben így olvassuk: a szelíd, lágy nyelv a csontot is megtöri. A kép tehát meglepő: nyelv, amely csontot tör? De éppen ez adja az üzenet erejét, miszerint még a kemény vezetőt is megtöri a türelmes, higgadt, józan beszéd.
Beszédünk legyen kedves, gyógyító. Egyetlen igét hozok a számos erre vonatkozóból: „Lépes méz a kedves beszéd: édes a léleknek és gyógyulás a testnek.” Lépes méz… amikor arra gondolsz, hogy milyen, amikor a méz selymes és lágy íze szétolvad az ajkadon (bár van, aki utálja a mézet…), azonnal érzed, milyen a gyógyító, támogató, megerősítő, kedves beszéd természete. Két dolog kell, hogy összekapcsolódjon ahhoz, hogy szavaink kedvesek legyenek: kegyelem és igazság. Az igaz szó kegyelem, jószándék nélkül lehet tőrdöfés; a kedves beszéd igazság nélkül hízelkedés. A kedves beszédű ember úgy nevezi néven a rosszat, a bűnt, hogy a másikat nem elítéli, földbe döngöli ezzel, sőt bátorítja, felemeli. Ugyanakkor nem fedi el az igazságot. A kedves beszéd így szolgál testi-lelki felüdülést. A méznek akkor is volt, ma is van gyógyító szerepe, ezért is jól választott a hasonlat: lépes méz a kedves beszéd.
Beszédünk legyen alkalmas, helyénvaló. „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige. Mint az aranyfüggő és a színarany ékszer, olyan a bölcs feddés a szófogadó fülnek.” A megfelelő szót, a megfelelő időben – ez a bölcsesség lényege. Nem az a kérdés, hogy igaz-e, amit mondani készülök, hanem az, hogy mikor, hol, hogyan mondjam azt. Figyeljünk a képre: mint az aranyalma ezüsttányéron – az aranyalma valamilyen dísztárgy. Mint az aranyfüggő és a színarany ékszer – egy gyönyörűen megmunkált, művészi szépségű ékszer van a szemünk előtt. A helyén mondott szó ebben a képben összekapcsolódik a művészi megmunkálás finomságával, gondosságával, precizitásával, valamint a műalkotás értékességével és vonzerejével. És valóban erről van szó, igazat mondani nem nehéz, de a megfelelő időben, a megfelelő módon szólni művészet. Megfontoltságot, átgondolást és figyelmet igényel. Sokan elégedetten mondják magukról: ami a szívemen, az a számon. Ez a fajta „őszinteség”, mert annak nevezik, sokkal inkább bolondság, mert az ilyen embernek fogalma sincs a helyén mondott szó szépségéről, hasznáról. Elronthatsz valamit azzal, hogy rosszkor mondod, amit mondasz. Lehet, hogy örömöd van – de fel tudod mérni a másik ember helyzetét, és képes vagy-e arra, hogy magadban tartsd az örömöd, mert a másiknak nehézsége van? Lehet, hogy valami feszít, valami teher van rajtad – de biztos, hogy azonnal ki kell adnod, megfontolás és a másik ember helyzetének átgondolása nélkül? Lehet, hogy megláttál valamit, de biztosan azonnal figyelmeztetni kell a testvéredet? Vajon kész rá, hogy befogadjam, amit mondanod kell? Persze lehetséges, hogy nem elhamarkodottak vagyunk, hanem elkésünk. Már régen ki kellett volna mondani, de te csak halogattál. A bölcs ember elég erős, hogy ne mondja, amíg nem jön el a megfelelő pillanat, és elég erős, hogy kimondja, amikor eljött az idő. Van, akinek nincs bátorsága mondani, amikor mondani kell. Van, akinek nincs ereje nem mondani, amikor hallgatni kell. És honnan tudhatom, hogy mikor kell mondani és mikor kell hallgatni? A különbségtétel művészete a bölcsesség.
Őszinte beszéd, kevesebb beszéd, higgadt beszéd, kedves beszéd, és az alkalomnak megfelelő beszéd – válaszd ki, hogy melyik területen szükséges növekedned. Zárd szívedbe a kapcsolódó bölcsmondást, forgasd magadban, hordozd imádságban. Ugyanakkor azt is érezzük, hogy ezek összetartoznak. Hogy van valami közös gyökér, és lehet, hogy az egyik tanács inkább megszólít, mint a másik, de ha a gyökérben nincs változás, úgy a gyümölcs sem lesz más. Megfontoltság, visszafogottság, türelem, szeretet – ezek ott állnak mindegyik bölcsmondás mögött. Ezért végül tekintsünk mélyebbre, szavaink forrására.
III. Szavaink forrása
Hogyan változhatunk a beszédünkben? Egy ideig gyakorolhatunk önfegyelmet, de egyszer csak kirobbanunk, és oda a higgadtság. Rávehetjük magunkat a kedvességre – de vajon mennyire lesz az így igazi, és meddig bírjuk ezt? Egy másik kérdés pedig, hogy ha a Példabeszédek szerint a szavak bölcs használata élet is, vajon mire jutunk, ha ragaszkodunk az igazsághoz, a szelídséghez, a kedvességhez, ha visszatartjuk a beszédünk és figyelünk a másikra. Nem az a következménye ennek, hogy a világ farkastörvényei szerint eltipornak?
Ezekre a kérdésekre csak úgy nyerünk választ, ha megértjük szavaink forrását. „Színezüst az igaz ember nyelve, a bűnösöknek a szíve is keveset ér.” Ebben a mondásban a nyelv, beszéd és a szív, az ember bensője párhuzamban állnak. A bölcs tanítása szerint szavaink elválaszthatatlanok szívünktől. A forrás határozza meg, hogy mi fakad fel. A beszédünk, akár jó gyümölcsöt terem, akár rosszat, a szívünket, a bensőnket, a lényünket mutatja meg. Még tömörebben: amit mondunk, az vagyunk. Egy utolsó bölcs mondás szerint: „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” Így foglalja össze Jézus a lényeget. A jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa rossz gyümölcsöt. A jó ember jó kincséből jót hoz elő, a gonosz a gonoszságból gonoszt, mondja Jézus. Mit jelent ez konkrétan?
Az első, hogy ha tényleg változtatni akarunk a beszédünkön, elismerjük, hogy ez sokkal többet kíván, mint amit önfegyelemmel, figyelemmel elérhetünk. Nekünk kell változni, mert velünk van a baj, a szívünkkel, a lényünkkel, nem a beszédünkkel. Ezért próbáld meg a beszédedben felismert gyengeséget összekötni bensőddel! Hogyan függ össze a hamis beszéd, a türelmetlenség, a fecsegés és bőbeszédűség, a rágalmazás, a bántó nyelv azzal, ami benned lakik? Például lehet, hogy azért vagyok elhamarkodott, mert nem tisztelem a másikat, büszke vagyok? Lehet, hogy azért nem vagyok őszinte, mert a szívem fő indítéka a haszonszerzés, és ennek rendelem alá a beszédem? Lehet, hogy azért nem tudok kedvesen és gyógyítóan szólni, mert magam is telve vagyok keserűséggel, bánattal? Lehet, hogy azért nincs erőm kimondani az igazságot, amikor meg kellene tennem, mert mindig csak az irányít, hogy mások szeretetét megszerezzem?
Amint megismered az ige tükrében nemcsak a viselkedésed, hanem a szíved, felismered, hogy szabadítóra, gyógyítóra van szükséged. Ez pedig nem más, mint Jézus Krisztus, akinek gyógyító szavai szeretettel és igazsággal teli szívéből fakadnak. Ha nem ismered őt, kezdd el tanulmányozni a szavait, olvasd a Bibliát. Amint megismered, meglátod, mennyivel több, mint tanító. Nem tanácsokat ad, hanem Úrként és Szabadítóként jelenik meg, és kész belépni az életedbe. Megbocsátja hiábavalóságaink, eltörli hamisságunk, biztosít szeretetéről, átformálja a szívünk, a lényünk. Amikor igazságot, szelídséget, önmegtartóztatást, kedvességet, higgadtságot szeretnénk begyakorolni a beszédünkbe – akkor jutunk valóban előre, ha magát, Jézust „gyakoroljuk be a szívünkbe”, azon a ponton megnyílva előtte, ahol felismerjük lényünk bűnös és sebzett voltát.
És végül egy kérdés maradt: lehetséges-e ilyen beszéddel, ilyen szívvel valamire jutni? De itt nincs más válasz, mint hogy Jézus visszakérdez: mire szeretnél jutni? Mert a végső kérdés nem bármilyen relatív eredmény ebben az életben, hanem az, hogy kiéi vagyunk? Kihez tartozunk? Mivel telik meg a szívünk? Ne feledjük, a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme! ÁMEN!
Lovas András

Múlt héten férfi és nő kapcsolatáról beszéltünk a Példabeszédek könyvének bölcsmondásai alapján. Azzal foglalkoztunk, hogy mi az a gyakorlati életbölcsesség, amit ebben a bibliai könyvben összegyűjtöttek, és amely apáról fiúra száll a jól működő párkapcsolat érdekében. A Példabeszédek bölcsessége alapján a következő öt területet neveztük néven: helyén megélt szexualitás, bensőséges barátság, jól menedzselt otthon, a konfliktusok időben történő kezelése, és szövetséges kapcsolat. (Végül pedig azt is láttuk, hogy ezzel együtt a jó kapcsolatot Isten ajándékának látja és láttatja…) Mindezt azért elevenítem fel, mert miután beszéltünk a házasságról pozitív, építő, megerősítő értelemben (mire tanít a bölcs?), a mai napon a másik oldalról közelítünk: mitől óv a Példabeszédek könyve? A sorrend nem véletlen; meggyőződésem, hogy csak úgy és akkor lehet valaminek a tiltásáról beszélni, ha mellé helyezzük a megerősítést is. A mai textus erőteljes intés a házasságtöréssel szemben.
Amikor belevágunk ebbe a témába, amely hangsúlyos helyet foglal el a könyv első kilenc fejezetében, ki kell mondanom, hogy nem távoli kérdésről van szó, és nem olyan jelenségről, amely „valahol kint” található. Történt a gyülekezetben is, vezetett váláshoz, estek szét családok. Éppen ezért mindenféle finomkodás vagy mentegetőzés nélkül, nyíltan, őszintén, gyakorlati módon fogok beszélni. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy szemérmesen kerülgessük a témát. Valamint azt is érdemes tudatosítani, hogy ha személyesen nem is érint a kérdés, a legtöbben mégis találkozunk vele munkahelyen, barátok közt, tágabb családban. Fontos, hogy Isten rendjét értsük is magunkba zárjuk. A következő formában fogom kifejteni a textus üzenetét: 1. Mi vezet a házasságtöréshez? 2. Mi a házasságtörés következménye? 3. Mi a házasságtörés ellenszere?
Bevezetőül még ismét meg kell jegyeznünk, hogy bár a Példabeszédek könyve elsősorban apák-fiak összefüggésében születik, és így a férfi-nő kapcsolatra vonatkozó tanítást és intést a férfiak szempontjából fogalmazza meg, mindaz, amit a házasságtörésről elmond releváns mind a férfiak mind a nők számára.
 
I. Mi vezet a házasságtöréshez?
Egy történetet hallottunk, amelyet a bölcsességre való intés szavai kereteznek. Nyilvánvaló, érezzük is, hogy ez a történet műfaját tekintve tanmese, amelynek szerepe az, hogy megerősítse a visszatérő intést, amelynek fényében az értelmes elkerüli az idegen asszonyt, a más férfi asszonyát. A házasságtörés útját szemléletesen adja elénk abban, ahogy megrajzolja a céltalanul kóborló tapasztalatlan ifjút, majd a zsákmányra vadászó nőt, és az utat, amelyet bejárnak. Bemutatja a sebezhetőséget, valamint a leselkedő veszély erejét. Lássuk ezeket!
A sebezhetőség. A „tapasztalatlanok” a még nyitott, hajlítható ifjak, akiknek még nincs bölcsessége, de akik ugyanúgy elindulhatnak a bölcsesség és az élet, mint a bolondság és a pusztulás útján. Köztük van az a fiú, aki „esztelen.” „Az utcán járkált, egy utcasarkon, és megindult a ház felé, esti alkonyatkor, a sötét éjszaka közepén.” Az egész helyzetben van valami homályos, valami ambivalens. Nem gonosz ez a fiú, de nem is világos, miért kóborol az éjszakában. Bizonytalanság, céltalanság érződik, de mégis olyanfajta céltalanság, ami mégsem teljesen ártatlan. Mintha a gondolatai hátterében nem is annyira lenne céltalan. Vajon meglepődik-e, teljesen váratlanul éri-e, amikor „egyszer csak egy asszony termett előtte, parázna nőnek öltözve…”? Véletlenül járt-e éppen arra? Vagy véletlenül éppen arra járt éppen abban az időben? Ez a férfi abszolút sebezhető a reá leselkedő veszéllyel szemben. Esélye nincs ott és akkor, ilyen kitett állapotban más utat járni, mint ahova a történet kifut.
Ez az a sebezhetőség, amire ez a történet – a tanmese keretén túl is – rámutat. Minden házasságtörés véletlen – vagy nem is annyira véletlen - céltalanság, elbizonytalanodás magányából fakad. Ahol két ember összeforrt, egymást szereti, tiszteli, működik a kapcsolatuk, ott kicsi a valószínűsége annak, hogy valaki abba a szövetségbe betör, ill. valamelyik fél onnan kitör. Amikor a kapcsolat nem működik, amikor hiányok lépnek fel, akkor egyik vagy másik fél hasonlóan kóborol, kitéve magát minden ragadozónak. Ennek megértéséhez nézzünk rá egy pillanatra a korábban említett öt dologra, amelyek a jól működő kapcsolathoz tartoznak.
Helyén megélt szexualitás – talán emlékezünk, hogy az 5. fejezet milyen elragadtatva ecsetelte a szerelem testi dimenziójának gyönyörűségét. Persze ki tud ez üresedni, ha nincs mellette a barátság, a közös teherhordozás, a konfliktusok rendezése, a szövetség. Hiába a csodálatos szex, évek alatt üressé lesz, ha nincs mellette mindaz, ami egyéb értelemben is táplálja a kapcsolatot. És amikor kiüresedik a szex, sokan azt hiszik, az a megoldás, hogy másik társ kell. Fel kell dobni a szexuális életet. Sebezhetőek lettek… Da akkor is baj van, ha férfi és nő nem élik meg a testi egységet. Az egyik azt fogja gondolni, hogy „de ez nekem akkor is jár” – és már készen áll a magyarázat, eldől valami belül. Véletlenül éppen arra fog járni… Hasonlóan sebezhető az a házastárs, aki barátként, társként magad magára. Van olyan, amikor a házasságtörés barátsággal, jó beszélgetésekkel kezdődik. Jobban megértjük egymást, mint a párommal. Nem vagytok társak – majd valaki társ lesz. Ennek egyik esete, amikor ez „lelki barátság”, az Isten dolgairól beszélünk… Észrevétlenül szövődik a kötelék, mert magányosak maradtunk. Hasonlóan a közös teherhordozással. Ha valaki teljesen egymaga marad a terhekkel, sebezhetővé válik. Neheztelés uralkodik el a szívében, és egyszer csak kerül valaki, aki vigasztalja. Végül pedig a szövetség – a házassági elköteleződés. Miért nem vesz feleségül a gyermekeim apja, akivel együtt élek? Mi lehet a mögött, hogy nem kész hűséget fogadni ez a nő? Láttam olyat, amikor valaki későn kapcsolt, hogy feleségül kellett volna vennie gyermekei anyját. Mert neki nem volt fontos, valahogy nem értette meg, hogy a lánynak meg az lett volna. Azután az asszony egyszer csak kisétált a kapcsolatból, amelyben soha nem mondták neki, hogy annyira értékes vagy, hogy akármi lesz, én melletted maradok.
Sebezhetőek vagyunk. Számos pár élete a negyvenes éveikben bomlik fel. Az élet közepének válságát nem tudják elhordozni, és újat akarnak kezdeni, mindent elölről. Elégedetlenek, és az elégedetlenség sebezhetővé tesz. És ebben a sebezhető helyzetben, elbizonytalanodásban már később kideríthetetlen, hogy véletlenül miért ott kóboroltunk, azt mondtuk, azzal találkoztunk, úgy tettünk, ahogy… Véletlenül? Csak beütött? Vagy már azért voltunk, hogy végre beüssön? Aki játszik a tűzzel, az meg fogja égetni magát. Nézzünk szembe a sebezhetőséggel, ne engedjük önmagunkat becsapni, hogy csak véletlenül kóboroltunk arra… (ugye, ezt a képes nyelvet le tudjuk fordítani?).
A leselkedő veszély ereje. A sebezhető és gyenge ifjú mindent elsöprő erejű támadással találja magát szembe. Színre lép az asszony - „egyszer csak egy asszony termett előtte” – és indul a vadászat. Egyenlőtlen a küzdelem, hiszen a bizonytalanul kóborló ifjúval szemben egy mindenre felkészült nő áll, aki tudatosan keresi az áldozatot: „hol az utcán, hol a tereken van, és minden sarkon leselkedik.” Innentől az egész leírás az asszony taktikáját mutatja be, amelynek lépéseit így mutatja be Derek Kidner (Proverbs, 75). Az első lépés a sokkolás: „megragadta, megcsókolta…” Másodszor elhangzik egy álságos kerettörténet arról, hogy ez a nap, a békeáldozat napja, különleges ünnep, ezért a lehetőség visszautasíthatatlan. A harmadik lépés a hízelgés: „azért jöttem ki eléd, hogy megkeresselek téged, és rád találtam.” Minden rólad szól, csak te kellesz – mondja (miközben, amint később kiderül, otthon gyűlnek a skalpok). Negyedszer érzéki csábítás: „Terítőket terítettem fekhelyemre, egyiptomi színes szőtteseket; illatossá tettem heverőmet, mirhával, aloéval és fahéjjal. Jöjj, ittasodjunk meg a gyönyörtől reggelig…” Végül a megerősítés: „Nincs itthon a férjem, messze útra ment … csak holdtöltekor érkezik haza.” A történet elbeszélője hangsúlyozza a folyamatosan áradó, ismétlődő, sulykoló szavak, mondatok szerepét: „Sok beszéddel rá is vette, hízelgő szóval elcsábította.”
Amint korábban mondtam, ez a történet tanmese, azaz nem egy valós asszonyról és valós ifjúról szól, hanem egy jelenségről. Azt is látnunk kell, hogy a Példabeszédek könyvének nem az az olvasata, hogy minden házasságtörést csábító nőkre hárít – egyrészt, mert mindvégig a férfit óvja, tehát őt felelőssé teszi, másrészt, mert itt is igaz, amit a férfi szempontból történő megfogalmazásról mondtunk. Nem azért ír a csábító nőről, mert minden nőt eredendően annak tartana, mint akik veszélyesek a férfiakra (ismerünk ilyen ideológiát), hanem azért, mert férfiakhoz szól. Éppen ezért, amikor mi ma a sebezhetőség és leselkedő veszély kérdéseit vizsgáljuk, szabadon tágíthatjuk e történet kereteit úgy, hogy mind férfi mind nő számára releváns legyen. Hogyan jelentkezik ma a leselkedő veszély ereje?
Hasonlóan az asszony jól felépített és szinte kivédhetetlen taktikájához, a mai kultúra, a mai értékrend, közbeszéd, minták mind-mind elsöprő erejű támadást intéznek a házassági hűség ellen. Talán nem tévedek, ha ennek valóságát azzal próbálom összefoglalni, hogy a mai korban a norma inkább a házasságtörés, mint a házassági hűség. Hiszen mi a mai olvasata az előbb hallott történetnek? Mit mondanának a barátaid, munkatársaid, vagy milyen reakciókat olvashatnál erre a történetre internetes fórumokon? „Micsoda mázlista a srác!” – ez lenne az első. „Ha az asszonynak szüksége volt rá, ki mondhatná és milyen alapon, hogy ez helytelen? Csak ő érezheti ezt.” Vagy: „Úgy kell az ilyen bolond férjnek, miért hagyja magára az asszonyt? Mit gondolsz, ő mit tesz az üzleti úton?” Vagy: „Minden nő pontosan ilyen, mind hűtlen, te mást vársz?” El tudod-e képzelni, hogy valaki ilyet írjon: „az asszony bűnt követett el, a fiú is vétkezett, mert Isten rendjét és a házassági szövetséget sértették meg”? Ilyet senki nem mond… Ezt értem a leselkedő veszély ereje alatt. Mindannyiunkat ezek a típusú üzenetek bombáznak, ezeket halljuk és olvassuk a környezetünkben, ezekkel találkozunk a filmekben, ezek jelennek meg ma haladó bölcsességként. Szavak, szavak, szavak és szavak, szavak, szavak – egészen addig, amíg egyszer csak már benned szólalnak meg, és magad sem tudod, mi az igazság, mit hiszel, mihez tartsd magad. Magad sem tudod, mikor azonosultál a lehetőséggel. De egyszer csak elindulsz… Ez lesz a házasságtörés melegágya: ó, ez csak egy rövid kaland, ami feldobja a kapcsolatunkat a párommal. Ez csak egy barátság, ami kissé felfrissít, kimozdít. Ez csak néhány kávézás, ártalmatlan. Egyszer, többször nem, de ki kell próbálni; úgysem derül ki. - És ami elkezdődik, egyre jobban erodálja a hűséged, megrontja a gondolkodásod, rabul ejti az érzelmeid, hazudozásba vezet. Egyre jobban igazolod magad, egyre jobban vádolod a párod… A házasságtöréshez vezető úton tehát először a felek sebezhetővé válnak, elbizonytalanodnak, a kapcsolatuk kihűl; másodszor elerőtlenedve belesodródnak abba, amit a mai világ úton útfélen reklámoz.
 
II. A házasságtörés következménye: halál
A történet előadója erőteljes képekkel beszél a férfiról, aki végül beadta a derekát: „Az meg követte őt oktalanul, ahogyan a bika megy a vágóhídra, mint egy bilincsbe békózott bolond. De végül nyíl hasít a májába. Úgy jár, mint a kelepcébe siető madár, amely nem tudja, hogy az az életébe kerül.” Olyan ez az ember, olyan a házasságtörő, mint a néma állat, amit megkötözve visznek a vágóhídra, mint a kelepcébe csalt madár, ami semmiről sem tud. Ezeket a képeket erősíti meg a történetet követő summa: „Mert sok embert ejtett el megsebezve; életerős volt mind, akiket meggyilkolt. Háza a holtak hazájába vezet, a halál kamráiba visz le.”  A házasságtörés következménye pusztulás, széthullás, halál. Ezek a képek beszédesebbek annál, mint ha felsorolnám, hogyan vezet a halálba… Mégis, mondjuk ki, nevezzük néven (amint a Példabeszédek is teszi egy másik helyen, 6.27-35).
Egyszer azt mondta egy férfi könnyes szemekkel, hogy ha mindazt tudja húsz évvel korábban, amit a Biblia a házasság működéséről mond, akkor nem hagyja ott a feleségét és nem kezd viszonyt egy házas nővel. Miért beszél így valaki? Mert amikor ez történt, nem látta a következményeket. Akkor csak a sodrás ereje létezik… és nem tűnik az út halálos útnak. De halálos út, mert a házasságtörés pusztulást hoz egy család életébe. És akármilyen erősen is beindul az önigazolást és kifogásokat gyártó emberi szív, akkor is pusztulás jár a házasságtörés nyomában. Lehet, hogy húsz év kell, hogy meglásd, mit okozott ez a párod életében, hosszú távon, és mit okozott a gyermekeid életében. És lehet, hogy húsz év kell ahhoz, hogy elismerd, valóban romboltál, másokat és magadat is. Mert a házasságtöréssel önmagad is megrontod, hiszen mindvégig magyarázkodnod kell, mindvégig vezekelni kell, és soha nem leszel többé biztos – sem magadban, sem egy másik párban. És a házasságtörés halált okoz, mert Isten ítéletét vonja az emberre. Lehet, hogy ennek elismeréséhez is kell húsz év… és lehet, hogy az sem elég, és lehet, hogy azonnal tudod. „Háza a holtak hazájába vezet, a halál kamráiba visz le.” Mint a vágóhídra hurcolt állat, akinek nyíl hasít a májába… mint a kelepcébe tudatlanul siető madár, amely nem tudja, hogy ez az életébe kerül…
Miért ilyen szókimondó, nyers, elrettentő a bölcs? Azért, hogy hogy megőrizzen és megtartson. Mégis azt kell mondanunk, hogy ez nem elég. Nem elég tudni, hogy mi lesz öt, vagy tíz, vagy húsz, vagy negyven év múlva… mert amikor beszippantani készül az örvény, nem érdekli az embert a messze jövő. Ezért a bölcs nemcsak óv, nemcsak int, hanem megpróbál rávezetni arra az útra, ami megtarthat.
 
III. A házasságtörés ellenszere: a bölcsesség
Mi a házasságtörés ellenszere? Nem pusztán az óvás, nem pusztán a jól működő kapcsolat fenntartása, ápolása, hanem végső értelemben a bölcsesség magunkhoz ölelése. A történetet a következő sorok vezetik be: „Fiam, őrizd meg szavaimat, és zárd magadba parancsaimat! Tartsd meg parancsaimat, hogy élj, tanításomat őrizd, mint a szemed fényét! Kösd ujjaidra, írd föl szíved táblájára!” Mindez az Istentől való bölcsesség befogadását jelenti. Nem pusztán arról van szó, hogy egy külső törvényt betartsunk, hanem arról, hogy ez a törvény, parancs, útmutatás, bölcsesség a magunkévá legyen, a szívünk kőfalaira legyen felírva. Mi ennek a jelentősége? Az, hogy ha egészen mélyen belénk vésődik az isteni útmutatás és rend, akkor megőriz, megtart a legnehezebb helyzetben, a sebezhetőség és ránk támadó veszély idején. Az ijesztő következmények nem elég erősek ahhoz, hogy az embert megőrizzék; itt sokkal nagyobb erőre, hatalomra van szükség, mint az óvás. Arra, hogy a bölcsesség magához kössön bennünket. Figyeljük, hogyan folytatja a példabeszédek könyve: „Mondd a bölcsességnek, hogy nővéred, és az értelmet nevezd jó ismerősödnek, hogy megőrizzen a más feleségétől és a hízelgő szavú idegen nőtől.” Van olyan magyarázat, amely szerint nem véletlenül ezekkel a sorokkal vezeti be a szerző a tanmesét, hiszen a „nővéred” és a „jó ismerősöd” férfi és nő bensőséges kapcsolatára utalnak. A „nővér” szó az Énekek énekében egyértelműen a szerelmesre vonatkozik, és erotikus felhanggal bír. Ha e mellé hozzátesszük, hogy a 9. fejezetben a bölcsesség és bolondság asszonyok képében jelenik meg, amelyben a bolondság parázna nő, akkor még egyértelműbb az utalás. Öleld magadhoz a bölcsességet, hiszen egyedül így menekülsz meg az idegen asszony csábításától. A bölcsesség magunkhoz ölelése pedig nem más, mint mély személyes kapcsolat az Úrral, aki szintén a házasság nyelvén beszél rólunk, beszél velünk szeretetétől, hűségéről, elköteleződéséről.
Mi tehát a házasságtörés ellenszere? Ne pusztán parancs, tiltás, módszer, hanem leginkább annak magunkhoz ölelése, aki Jézus Krisztusban magához ölelt bennünket. És ha meg akarjuk érteni, hogyan ölelt minket magához Isten Krisztusban; sőt, ennél többről van szó, ha azt akarjuk, hogy a szívünket foglyul ejtse Istennek bölcsessége, hogy a szívünk falára fel legyen írva, az ő szeretete, akkor érdemes egy pillantás erejéig visszatérnünk a tanmeséhez. Hiszen nem téveszthetjük szem elől a különös, meglepő, talán megbotránkoztató párhuzamot a házasságtörő férfi és Jézus Krisztus között. A férfiről ezt olvastuk: „Az meg követte őt oktalanul, ahogyan a bika megy a vágóhídra, mint egy bilincsbe békózott bolond.” Jézusról meg így szól Ézsaiás próféta (amit megerősít az Újszövetség is): „Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki a száját.” Az egyik saját bolondsága következtében megy a holtak házába, mint az oktalan állat, némán, tehetetlenül. A másik tökéletes ártatlanságban, a mi bolondságunk miatt, helyettünk és értünk megy a vágóhídra, a holtak hazájába, minden gyalázkodás, védekezés nélkül. Az egyik a házasságtörő, aki pusztulást okoz, és Isten ítéletét vonja magára, a másik az Isten Fia, aki gyógyít, szabadít, szeretetet cselekszik, majd elhordozza Isten a bűn felett kimondott halálos ítéletét. Hogyan lesz ez ellenszere a házasságtörésnek?
Először úgy, hogy az fogja szívünkbe vésni Isten irántunk való szeretetét, kegyelmes ölelését, ha elmélyedünk a megváltás és bocsánat e hatalmas titkán. Egészen konkrétan, minél jobban szereted Istent, minél hálásabb vagy neki azért, hogy így szeret, annál jobban fogod utálni a bűnt. Annál erősebb lesz benned, hogy a parancsai szerint akarsz élni, hiszen az az élet. Másodszor, ha Isten ítélete rajtad van ma az elkövetett házasságtörés miatt, akár húsz év után, akkor is itt találod az ellenszert: minden bűnöd büntetését elhordozta, hogy te bocsánatot kérj, bocsánatot nyerj, és szabad emberként élj tovább. Kérjük hát, engedjük hát, hogy Isten bölcsessége, Krisztus keresztjének titka, rabul ejtse szívünket, és magához öleljen bennünket! ÁMEN!

A bölcsesség – otthon. Mit tanít a Példabeszédek könyve a bölcs életről a családi kapcsolatokban? Hogyan éljünk bölcsen ott, ahol a leginkább önmagunk vagyunk, ahol a legkevésbé tudunk más képet mutatni, mint a valóság? Valamint ott, ahol a leginkább vágyjuk a békességet, az elfogadást, a szeretetet, és ahol a legfájdalmasabb, amikor zsákutcába jutnak a kapcsolatok. A mai napon a férj-feleség kapcsolatot vizsgáljuk. Először azt lássuk, hogy mit tanít a Példabeszédek könyve a házasság működéséről, majd azt, hogy hogyan találhatunk jó társat. Mielőtt ebbe belevágnék, két előzetes megjegyzést szükséges tenni. Az első, hogy amikor a bölcsességirodalom férfi és nő kapcsolatára vonatkozó tanítását vizsgáljuk, mindez nem választható el attól, amit az Isten szerinti bölcsesség az élet számos más kérdéséről mond. Ha valaki bolond - a kapcsolatában is bolond. Ha valaki irigy, vagy lusta, vagy nem tudja kezelni az indulatait, nincs benne alázat, akkor nem szigorúan vett férfi-női problémái lesznek a párkapcsolatában, de mégis nehéz helyzetben fogja találni magát. A párkapcsolatban az a félrevezető, hogy a saját bolondságunkat nagyon könnyen a másik tökéletlenségére fogjuk. A másik megjegyzés, hogy – amint már többször elhangzott – a Példabeszédek könyve elsősorban fiatal fiúkat szólít meg, és ezért sok kérdést a férfiak szempontjából láttat. Még mielőtt valaki felháborodik, hogy pl. miért csak a „zsémbes asszonyról” olvasunk, de nem hallunk mondást a férfiak gyengeségeiről, ne tévesszük szem elől, hogy dehogynem – csak nem a párkapcsolatra vonatkozó bölcsmondásokban. Hányszor olvasunk a bolond fiúról? – és egyszer sem a bolond lányról. Vajon a lányokra nem vonatkozik mindez? Dehogynem, érezzük, tudjuk jól, még akkor is, ha nem így fogalmazták meg a bölcs mondásokat.
 
I. A házasság működése
Mi szükséges ahhoz, hogy jól működjön férfi és nő kapcsolata? Természetesen erről a kérdésről könyveket írtak tele, és elhangzott már minden és mindennek az ellenkezője. És ha valaki azt mondaná, hogy ez a kérdés megválaszolhatatlan, egyetértek vele. Nem hiszem, hogy pontos receptet lehet adni, és ha azt mindenki betartja, garantáltan jó lesz a főztje, azaz a kapcsolata. Nem is gondolom, hogy teljes és kimerítő választ adok ma erre a kérdésre. De szeretném átadni azt a néhány gondolatot, amelyről a Példabeszédek könyve egyértelműen szól. Mi szükséges ahhoz, hogy férfi és nő kapcsolata jól működjön? A válaszok: helyén kezelt szexualitás, bensőséges barátság, jól menedzselt otthon, konfliktusok kezelése, valamint szövetséges kapcsolat. Mindezek önmagukban is felölelhetnék egy-egy teljes igehirdetés témáját, ezért csak a fő hangsúlyokat érintem.
Helyén kezelt szexualitás. Ha valaki megkérdezné, hogy miért éppen ezzel a kérdéssel kezdem, a következő válaszokat adnám. Először, mert a Példabeszédek első kilenc fejezetében meghatározó módon jelenik meg a szexualitás témája, mégpedig a házasságtöréstől valamint a prostituáltaktól való óvás kontextusában. Ne feledjük, ifjaknak ír, és mi érdekli az ifjakat? Másodszor, azért ezzel kezdem, mert amikor férfi nő kapcsolat szóba kerül, a mai világ is szinte azonnal és kizárólag a szexre gondol. Sőt, nő és férfi kapcsolata ma a szexualitással kezdődik, és minden egyéb csak utána következik (ha következik). Egyre inkább egy-dimenzióssá válik a két nem kapcsolata, és ez az egyetlen, mindent uraló és mást elsekélyesítő dimenzió a testi oldal. A Példabeszédek könyve válasza erre nem az, hogy hanyagolja, leértékeli a szexet, sőt, olyan pozitívan beszél róla, amennyire csak lehet: „Legyen forrásod áldott, és örülj ifjúkorodban elvett feleségednek. Szerelmes szarvasünő és kedves őzike ő, keblei gyönyörködtetnek mindenkor, szerelmétől mindig mámoros leszel. Miért mámorosodnál meg, fiam, a más asszonyától, miért ölelnéd idegen asszony keblét?” És miközben hihetetlenül nyíltan beszél a szex gyönyörűségéről (megmámorosít), szókimondóan és bátran kiáll amellett, hogy ezt „ifjúkorod feleségével” (ifjúkorod férjével – nyugodtan hozzáteheted) élheted meg. „A magad kútjából igyál vizet, és csörgedező vizet a magad forrásából! Ne folyjanak forrásaid az utcára, és patakjaid a terekre! Egyedül tiéid legyenek, ne oszd meg másokkal!” Azt mondtuk, a jól működő férfi és nő kapcsolat egyik feltétele a helyén kezelt szex. És mit jelent ez? Egyrészt, hogy fontos; nagyon magas a mérce, amit ez a költői-erotikus nyelv felállít. Másrészt éppen azért, mert ez ilyen nagy ajándék, óvja és védi az ifjút, hogy ne szórja szét forrásait, a maga kútjából igyon vizet. Egy valakinek tartsa mindezt, egy valakivel élje meg ezt a csodát – mert így tartja Istentől való helyén a szexet. Az Istentől rendelt helyén örömmel megélt szex alapvető férfi és nő házasságának működéséhez.
Bensőséges barátság. Ahhoz, hogy férfi és nő kapcsolata működjön, társaknak, barátoknak kell lenniük. Így óvja a bölcs az ifjakat: „De a bölcsesség megment a más asszonyától, a hízelgő szavú idegen nőtől, aki elhagyja ifjúkorának társát, és megfeledkezik az Isten előtt kötött szövetségről.” „Ifjúkorának társa” – a kifejezés a legközelebbi barátokra vonatkozik, a „társ” a bizalmas jóbarát. Olyan személyről van szó, aki mindvégig közösségben van a másikkal, akik együtt járnak egy úton, ezért társak. Sokakban él, és ma gyakran népszerűsítenek egy olyan képet, amely szerint férfi és nő házastársi kapcsolata, amely egy életen át tartott, igazából csak gazdasági és társadalmi, esetleg gyermeknevelési szempontból volt fontos korábban, de az ember a maga szórakozását, örömét (akár szexuális értelemben, akár barátságra nézve) nem a feleségével élte meg. Ez a gondolat ma erős kritikaként nyilvánul meg az egy férfi és egy nő egy életre szóló elköteleződésével, a házassággal szemben. De nem ez a Példabeszédek elképzelése. Amint a feleséggel való kapcsolatban látja a szexualitás helyét, hasonlóan a házastársakat láttatja úgy, mint akik legjobb barátai egymásnak. Együtt járják az élet útját, és ez nemcsak a testi kapcsolatra vonatkozik, nemcsak gazdasági-gyermeknevelési közösség (az is), hanem barátság is. Ez azt jelenti, hogy van közös érdeklődésük, hasonlóan látnak dolgokat a világból, szeretnek időt tölteni együtt, tudnak beszélgetni sok mindenről – nemcsak a munkájukról és gyerekekről, számíthatnak egymásra és képesek támogatni egymást abban, ahogy kibontakoznak ajándékaik. Ebben az értelemben férj és feleség egymás mellett állnak, egy irányba tekintenek, és jól érzik magukat ebben a közösségben.
Jól menedzselt otthon. „Az asszonyi bölcsesség építi a házat, a bolondság pedig a maga kezével rombolja le.” A Példabeszédek könyve egy teljes fejezetet, ráadásul a könyv záró fejezetét szenteli az ún. „derék asszony dicséretének”, ami ennek a bölcsmondásnak részletes kifejtését adja. Mivel korábban egy teljes igehirdetést szenteltünk ennek a témának, most csak azt hangsúlyozom, amit ez a vers állít. Az „asszonyi bölcsesség építi a házat” a család stabilitására mutat. Férj és feleség kapcsolatában mindkettőnek szerepe van abban, hogy hogyan formálódik a család a családi kapcsolatokban, a gazdasági eredményekben, érzelmi és spirituális értelemben. Újra hangsúlyozom, hogy miközben itt az asszony neveztetik néven, az egész Példabeszédek könyvéből nyilvánvaló, hogy a férfi is felelős mindezekért. A jól működő házassághoz működőképes menedzselés tartozik, aminek része a munkamegosztás, a pénzbeosztás, a gyermekek nevelése, a közös döntések megszületése, a továbbtanulás kérdései… és végtelen mennyiségű ügy. A házastársaknak nem elégséges testi harmóniát megélni, barátságban lenni, meg kell tanulniuk az ügyeket is jól intézni. Ez nem minden, de enélkül nem megy semmi!
Konfliktusok időben történő kezelése. Konfliktus minden kapcsolatban van. De ha a felek nem tudják rendezni időben, elviselhetetlen helyzet áll elő: „Jobb a tető sarkán lakni, mint zsémbes asszonnyal együtt a házban”, valamint: „Jobb a puszta földjén lakni, mint zsémbes és bosszús asszonnyal.” Egy másik mondás a szüntelenül csepegő háztetőhöz hasonlítja a zsémbes asszonyt… (19.13) Ahogyan csepeg a víz, folyamatosan, kitartóan, elviselhetetlenül – úgy árad az elégedetlenkedés, a panasz, a perlekedés a zsémbes asszonyból, folyamatosan, kitartóan, elviselhetetlenül… Ennél még a háztető sarkán is jobb, vagy akár a puszta földön is. Képzeld el a menekülő férfit, aki ott gubbaszt a háztető sarkán, kitéve az elemeknek… mint egy madár egy romba dőlt ház tetején. Tudjátok, hol van ez a hely ma? Pl. a kocsmákban, ahol ott gubbasztanak, mert nem bírják, ami otthon várja őket. Vagy a soha véget nem érő bennmaradásokban, mert az otthoni panaszáradatnál még a munkahelyen is jobb. Még mielőtt megkapnám a magamét, hadd mondjam, én is tudom: a zsémbes asszony legtöbbször nem a semmiből születik. Hanem éppen mindannak a hiányából, amiről eddig beszéltünk: helyén kezelt szexualitás, bensőséges barátság, közös teherhordozás… Lehet, hogy a férfi gubbaszt a tető szélén, önmagát sajnálva, de talán neki is köze van ehhez. Olyan szépen írja Péter apostol: „Ti férfiak … megértően éljetek együtt feleségetekkel, mint a gyengébb féllel, adjátok meg nekik a tiszteletet mint örököstársaitoknak az élet kegyelmében…”(1Pét. 3.7) Miért mondtam, hogy a konfliktusok időben történő kezelése szükséges ahhoz, hogy férfi és nő kapcsolata jól működjön? Azért, mert az itt leírt helyzet éppen annak következményeként áll elő, hogy nem rendezik a hiányaikat, tüskéiket, nehezteléseiket a felek. Ebből lesz a visszahúzódó, magába záródó férfi, és folyamatosan panaszt árasztó asszony. És minél több a panasz, annál jobban kivonul az életből a férfi, és minél inkább kivonul a férfi, annál több az elégedetlenség és a panasz. És minél rosszabb a helyzet, annál szótlanabb a férfi, és minél szótlanabb a férfi, annál bőbeszédűbb a nő (mert ő nő!)… Árad a víz a tetőről a házba, a férfi meg csak gubbaszt elázva, egyre kijjebb húzódva… A barátok elég bölcsek ahhoz, hogy idejében rendezik a konfliktusokat!
Szövetséges kapcsolat. Talán az előzőek után ez a pont - mint a működőképes férfi nő kapcsolat alapja – meglepő, hiszen nem tűnik gyakorlatinak. Mégis, férfi és nő kapcsolatának a Biblia szerint a szövetség az alapja, a kerete, a megtartó ereje. A Példabeszédek könyve is úgy utal a házasságra, mint szövetségre, amikor a házasságtörőről azt mondja, hogy elfeledkezik az Isten előtt kötött szövetségről (2.17). Mi a szövetség? A szövetség, mint kapcsolat, jobban kötelez, mint egy szerelmi kapcsolat… Törvényes. Szerződésen, ígéreten alapszik. Ugyanakkor a szövetség, mint kapcsolat, sokkal melegebb, szeretőbb, mint egy pusztán törvény által szabályozott kapcsolat, mint egy szerződés. Miközben a mai kultúra férfi és nő kapcsolatát a meglévő érzésekre építi (és ezért tart, ameddig tart), a szövetséges kapcsolat, a házasság nem pusztán érzelemre épül, hanem ígéretet, szerződést is magába foglal. Akármi történik, én veled leszek, a tiéd leszek. Ugyanakkor ez nem egy érdekekre épülő szerződés, amelynek célja például két család befolyásának növelése, hanem benne él a szeretet, szerelem tüze. Annyira így van, hogy éppen a szerződéses keret az, ami védett helyet biztosít a bensőségességnek, a testi-lelki kitárulkozásnak és önátadásnak. Ugyanakkor ez a keret ad lehetőséget a konfliktusok kimondásának is, hiszen az ígéret, amit egymásnak tettünk, elhordozza azt is, ha tisztáznunk kell dolgokat. Nem félünk felhozni, kimondani, hiszen tudjuk, hogy ennek a következtében nem fog a másik kisétálni az életünkből. Férfi és nő kapcsolata ebben a szövetséges keretben, a törvényes, kizárólagos, halálig tartó házasságban működik a legjobban.
 
II. Hogyan találhatunk jó társat?
Amennyiben a Példabeszédek bölcsmondása fiatal férfiaknak íródott, ez a kérdés ott van számos mondás hátterében, még akkor is, ha nem direkt módon jelenik meg. Lássuk először a választás tétjét: „A derék asszony urának koronája, de mint a csontszú, olyan a szégyentelen.” A bölcsmondás jelentése, hogy a férj büszke feleségére, annak jelleme, munkája, rátermettsége következtében. A szégyentelen asszony olyan, mint a csontszú – annyi fájdalmat, nyomorúságot okoz, hogy az belülről rág, felemészt. Helyezzünk ide egy másik mondást: „Mint disznó orrában az aranykarika, olyan a szép asszony, ha nincs jó ízlése.” Ez megrázó. Az aranykarika, aranygyűrű, egy szépen megmunkált értékes ékszer – a disznó orrában, amely a trágyát túrja. Hogy jön az a kettő össze egy mondatban, egy képben!? Mit mond ez? A „jó ízlés”, azaz a belátás, megfontoltság, körültekintés nélküli szépség nem sokat ér… Van olyan magyarázó, aki szerint a bölcsmondás arról szól, hogy a férfi, aki gyönyörű, ámde oktalan és bolond nőt vesz el, magát teszi bolonddá azzal, hogy ezt az oktalan teremtést hordozza. A képben ő a disznó, az asszony az aranygyűrű. A derék asszony urának koronája, de az oktalan, üresfejű akkor sem lesz több mint disznó orrában az aranykarika, ha gyönyörű. Mindezzel a Példabeszédek könyve semmiképpen sem keveredik bele olcsó moralizálásba, hogy a szépség nem számít, stb. Ugyanakkor felteszi, nekünk szegezi a kérdést: olyan nőt keresel, akire tudod, hogy majd büszke lehetsz, vagy csak addig látsz, ameddig a nő szépsége le nem vett a lábadról? Mit keresel, hogyan keresel, hogyan nézel, hogyan ismerkedsz… számtalan kérdés fakad ebből.
Hogyan találhatunk jó társat? Hogyan értékelhetjük a meglévő társat? Van a Példabeszédek bölcsességének egy végső állítása, summája: „A ház és a vagyon apai örökség, de az ÚRtól van az okos feleség.” Valamint: „Aki jó feleséget talált, kincset talált, és elnyerte az ÚR jóakaratát.” A jó feleség, - és bátran tegyük hozzá, a jó férj – ajándék Istentől. A ház és a vagyon, mint örökség tervezhető – de a jó házastárs végső értelemben nem tervezhető. A ház és a vagyon értékes, de az igazi kincs a jó házastárs. Fontos, hogy bölcs légy, nem mindegy, hogy mit tartasz szemeid előtt, hogyan választasz, de a jól működő házasság végül is ajándék, az Úr ajándéka. Mi következik ebből? Imádság. Hálaadás, szüntelen, örömteli, el nem múló hála az Úrnak a jól működő házasságért. Köszönd meg, és ezt a köszönetet, hálát a társad felé is fejezd ki. Hiszen ez a legnagyobb ajándék az életedben… nagyobb, mint örökség, vagyon, ház, karrier, teljesítmény, népszerűség… Isten ajándéka a társad. Valamint imádság fakad ebből annak a szívében is, aki keresi a párját. Olyan imádság, ami nem csak arra koncentrál, hogy szüntesd már meg végre a magányomat, hanem amelyben azzal várod az Úrtól a társat, hogy tudod, mennyire rászorulsz az ő jóakaratára. Miért? Azért, mert enélkül az imádság nélkül minden adott arra, hogy végleg elszúrd a keresést és a választást, hiszen csak a saját szükségedre, csak a saját hiányodra koncentrálsz. De amennyiben tudod, hogy „aki jó feleséget talált, kincset talált, és elnyerte az ÚR jóakaratát,” akkor ebben az imádságban az egész keresést és várakozást adod át Istennek. Amint ez az átadás történik, egyre inkább kikerülsz abból az „imádságból”, amelyben önsajnálat, valamint Isten iránti neheztelés vezet, és egyre inkább valóban rábízod magad, társad, jövőd. Imádságra hívja ez a szülőket is: a második legfontosabb imádság a gyermekedért miközben felnő, hogy Istentől való társa legyen (az első az, hogy megismerje Jézust).
Befejezésül álljon itt az az ige, ami ezt a gondolatot folytatja, és ami felteszi a koronát mindarra, amiről beszéltünk: „Ez a három dolog csodálatos előttem, sőt négy dolgot nem értek: A sasnak az útját az égen, a kígyó útját a kősziklán, a hajó útját a mély tengeren és a férfi útját a leánnyal.” Mi a közös ebben a négy útban? Miért mond el a bölcs hármat, csak azért, hogy valamit elmondjon férfi útjáról a leánnyal? Az, hogy egyik út sem titok, misztérium, fenségesség nélkül való. És ha valakit lenyűgöz, amint a sas vitorlázik az égen; ha megragad, ahogy a kígyó siklik a sziklán; ha elgondolkodtat, hogy egy ember által épített kis hajó hogyan találja meg az útját a tenger hullámai között – akkor még inkább elbűvöl, hogyan lesz férfi és nő eggyé, és hogyan járhatják együtt ezt az utat. Mert a történet vége, az utolsó szó nem más, mint titok és kegyelem. Titok, hogyan működik férfi és nő kapcsolata, és kegyelem, ha mégis működik.
Ez pedig most mindannyiunkat bizalomra hív, akár hol is találjuk magunkat ebben a történetben. Bizalomra és önátadásra. Ha készülsz és vársz egy kapcsolatra – bízz és add át magad Istennek. Ha éppen belépőfélben vagy, az elköteleződés útjára lépve: bízzál abban, aki e titkot szerzette és kézben is tartja. Ha benne élsz a titokban, ha nehéz is, bízzál és engedd át magad. Hogyan tehetnéd ezt meg? Honnan fakadhat ez a bizalom? Egyetlen forrásból, Isten szeretetének átéléséből. Annak átéléséből, megérzéséből, ízlelgetéséből, hogy Isten szeretete megnyilvánult irántunk Jézus Krisztusban. Hogy van egy olyan biztos kapcsolat, kötelék – amelyben nem te vagy az erős, a kitartó, hanem amelyben valaki egyszer és mindenkorra magához hív, magához vont, magához ölelt. Hogy azért halt meg értünk Jézus Krisztusban, és azt hirdeti az ő feltámadása, hogy ő erősen magához szorított. Az ő szeretetétől semmi el nem választhat. És ha ez a szeretet gyökeret ver a szívünkben, ha egyre valóságosabban átformál, egyre jobban felszabadulunk a bizalomra. A bizalomra, hogy amit mi annyiszor elrontottunk, vagy amitől annyira félünk, vagy amiről el sem hisszük, hogy egyszer eljön még – ott a mi Urunk munkálkodni fog. ÁMEN!
Lovas András

A bölcsesség – otthon. Mit tanít a Példabeszédek könyve a bölcs életről a családi kapcsolatokban? Hogyan éljünk bölcsen ott, ahol a leginkább önmagunk vagyunk, ahol a legkevésbé tudunk más képet mutatni, mint a valóság? Valamint ott, ahol a leginkább vágyjuk a békességet, az elfogadást, a szeretetet, és ahol a legfájdalmasabb, amikor zsákutcába jutnak a kapcsolatok. A mai napon a szülő-gyermek kapcsolatot vizsgáljuk, a következő alkalommal a házastársakra vonatkozó tanítást. A szülő-gyermek kapcsolatról a következők mentén gondolkozzunk együtt: 1. Mi az ideális kapcsolat? 2. Milyen út vezet ehhez? 3. Milyen a megromlott kapcsolat? 4. Hol találhatunk reménységet ebben a helyzetben?
I. Az ideális szülő-gyermek kapcsolat: generációk harmóniája
A család kiegyensúlyozott működése központi téma a Példabeszédek könyvében. Ugyanakkor nem csak abban az értelemben, hogy számos bölcs mondás foglalkozik konkrétan a szülő-gyermek kapcsolattal, hanem azt is látnunk kell, hogy az egész Példabeszédek könyve elhelyezhető abban, ahogyan a szülők – apa és anya - oktatják, bölcsességre vezetik gyermekük (az eredeti kontextusban fiúgyermekük). Minden téma, amiről eddig beszéltünk, része annak, ahogyan a szülők bölcsességre nevelik az ifjakat, illetve ahogy az ifjak elsajátíthatják a bölcsesség útját.
Milyen az ideális kép? Mi születik ott, ahol Isten félelme, tisztelete a bölcsesség kezdete? Két mondás beszél erről szépen, irigylésre méltóan szépen: „Az öregek koronája: az unokák, és a fiak ékessége: az atyák.” A generációk egymásra mutatnak, egymásban lelik örömüket. Az öregek koronája, dicsősége az unokák – azaz a harmadik generációban gyönyörködnek, és ezzel beteljesedve készülnek elmenni. A fiak pedig büszkék ékességükre, ami nem más, mint az „atyák”, azaz felmenőik. A generációk tiszteletben és örömben fonódnak egymásba. A második mondás ugyanezt másképpen hangsúlyozza: „Az ifjaknak dísze az erő, az öregek ékessége pedig az ősz haj.” Amíg az előző mondásban a felek egymásban találják ékességüket, ez a mondás úgy erősíti meg a generációk speciális ajándékait, hogy azok békében vannak egymás mellett. Az ifjak ereje azért lehet dísz, mert az öregek ősz haja is lehet azok ékessége. Az ifjak ereje nem fenyegeti az öregeket („nem kellesz már, gyenge, tehát haszontalan vagy”), az ősz hajú öregek (bölcsesség? tapasztalat?) nem vetik meg és nézik le az ifjak kitörő erejét. Ugyanakkor az ifjak nem vindikálják maguknak a bölcs és tapasztalt mindentudó szerepet, amint az öregek sem akarnak ifjúi izomzattal dicsekedni… Egymásra utaltak és egymást tisztelik és támogatják abban, amijük van.
Ez a család a maga ideális harmóniájában, amikor öröm és gyönyörködés, tisztelet és megbecsülés uralkodik. Lehetséges-e mindez? A mi világunkban a család, mint egység, egyre gyakrabban negatív környezetben jelenik meg. Sokat hallunk a családon belüli erőszakról – és meggyőződésem, hogy szükséges is ezzel őszintén és nyíltan szembesülni a társadalomnak. De mindeközben csendben, észrevétlenül nem az alakul-e ki többekben, hogy a család az elnyomás és erőszak melegágya? Igen, egyre elterjedtebb ez a gondolat. A családok szomorú és fájdalmas széthullásának az időszakában élünk, és ebben oda kell állnunk azon szülők, gyermekek mellé, akik kárvallottjai ennek a folyamatnak. Akik akár nem saját döntésükből egyszülős családban nevelkednek. Figyeljünk a kifejezésre: a „csonka család” nem politikailag korrekt!; az „egyszülős család” kifejezés semleges, nem hordoz olyan értékítéletet, mintha az kevesebb lenne, mint a hagyományos családmodell. Mindeközben nem váltja-e fel az egy férfi és egy nő házasságára épülő családmodellt számos „alternatív modell”, mint pl. az egyszülős család, a „patchwork család”, a meleg párok együttélésére épülő család (örökbefogadás által), stb? És ha mindezek között az ún. „hagyományos család” csak egy lehetséges alternatívává lesz, nem válik-e sokak számára a társadalmi rendre veszélyes, intoleráns, diszkriminatív az az álláspont, amely továbbra is az egy férfi és egy nő házasságára épülő családot tekinti mércének, Isten által teremtett rendnek? Egyre több minden sugallja, hogy de igen. Ez az a háttér, az a kontextus, amelyben hallanunk és értenünk kell a Példabeszédek könyve (és az egész Biblia) látásmódját az ideális családról, benne a generációk, szülők és gyermekek harmonikus együttéléséről.
II. Milyen út vezet a harmónia felé?
Nem akarom elhallgatni azt, ami esetleg sokkszerűen hat ránk: „Aki kíméli botját, gyűlöli a fiát, de aki szereti, idejében megfenyíti.” Még mielőtt megjelennének bennünk a rémképek, tegyünk mellé egy olyan szakaszt, amely elhelyezi, kontextusba ágyazza a fegyelmezést: „Hallgassatok, fiaim, az atyai intésre, és figyeljetek az okos tudományra! Mert jó tanulságot adok nektek, ne hagyjátok el tanításomat! Mikor még mint gyermek apámnál voltam, mint kicsi és egyetlen, anyám mellett, tanítgatott, és ezt mondta nekem: Támaszkodjék szavaimra szíved, tartsd meg parancsaimat, és élni fogsz! Szerezz bölcsességet, szerezz értelmet, ne felejtsd el szavaimat, és ne térj el tőlük! Ne hagyd el, és megőriznek téged, szeresd, és megoltalmaznak téged!” Érdekes, hogy ebben is megjelenik a három generáció. Megszólítja gyermekét, hogy fogadja el az atyai intést és tanítást, ugyanakkor beszél arról, hogyan tanítgatta őt apja és anyja. És erről úgy beszél, mint akinek csodálatos emlékei vannak – nyilvánvaló tehát, hogy a fegyelmezés, amelyről a Példabeszédek könyve szól a szeretet és törődés kontextusában értendő. Milyen út vezet a harmónia felé? A válasz: a szeretettel és fegyelmezéssel történő nevelés útja. Mielőtt részletesebben vizsgálnánk ezt, gondold végig, hogy a jelen élethelyzetedben hol tudsz kapcsolódni ehhez: mint szülő, vagy mint (akár felnőtt) gyermek? És ahogy kapcsolódsz, akár szülőként, akár gyermekként, van egy másik dimenzió is: jó tapasztalatok, és rossz tapasztalatok. Amit jól tettél, vagy tettek veled, és amit rosszul tettél és tettek veled. Engedd, hogy a Szentlélek beszéljen veled mindezekről…
Tehát: mit tanít a Példabeszédek könyve a nevelésről – és annak elfogadásáról? Az első visszatérő gondolat az, hogy mind az apa, mind az anya részt vesz benne. Már az első, bevezető fejezetben látjuk ezt: „Hallgass fiam apád intésére, és ne hagyd el anyád tanítását.” (1.8) A család ideális képéhez hozzátartozik férj és feleség egysége (nem azonossága!), amely egység megjelenik a gyermekek iránti felelősségben is. A mai olvasó számára feltűnő lehet, hogy a Példabeszédekben milyen gyakran szólítja az apa fiát, és hogy mennyire hangsúlyosan jelen van a gyermekek nevelésében. A „hiányzó apák társadalmában” ez abszolút döntő. Ahelyett, hogy most lélektani felismerésekkel igazolnám az apák jelenlétének a szükségességét, vagy pedig szociológiai adatokkal beszélnénk a hiányzó apákról, sokkal jobb, ha csak feltesszük magunknak az egyszerű kérdést: hol volt apánk, amikor mi felnőttünk, és mi, apák, hogyan vagyunk jelen gyermekeink életében? Hiszen tudjuk jól, hogy a nevelés felelőssége és terhe, számos ok miatt, egyre inkább az anyákra hárul. Az apahiány égető… A másik, azonnal megjelenő – és nagyon gyakorlati! – kérdés: van-e egység apa és anya között a nevelés kérdéseiben? Nem sok minden károsabb, pusztítóbb, mint amikor a szülők a gyerekek jelenlétében a nevelési elvekről, döntésekről vitatkozva rombolják egymás tekintélyét – és gyermekeik képét a házastársi egységről. Ez a gyermeknevelés egyszeregyéhez tartozik, mégis több családban visszatérően alázzák meg egymást szülők gyermekeik előtt. Többet érsz vele, ha megvéded a párod tekintélyét a gyerekek előtt, még akkor is, ha nem értesz egyet döntésével, és utána tisztázzátok a különbséget, mintha azonnal korrigálni próbálsz. Még ha igazad is van, többet, sokkal többet ártasz a gyerekednek, a párodnak és magadnak is, mint amit használsz.
A második hangsúly a fegyelmezés, ami, újra hangsúlyozzuk, az építő, törődő tanítás, a kitartó, szerető vezetgetés és iránymutatás kontextusában nyeri el értelmét. Ebben a szerető és bátorító légkörben ugyanakkor komoly felelősség a fenyítés: „Fenyítsd meg fiadat, míg van remény, de ne vigyen odáig indulatod, hogy halálát okozd!” Ez egy ijesztő mondás, de éppen azért választottam, hogy tisztázzuk a jelentését. Jelen formájában azt érzékelteti, mintha helye lenne indulatból jól megverni a gyermeket (éltünk át ilyet?), de azért agyon mégse verjük… Ez ijesztő. Azokkal értek egyet, akik így fordítják: Fenyítsd meg fiadat, mert van remény, és ne kívánd megölni őt. Azaz, az idejében történő fegyelmezéssel az életét mented meg, akár szó szerinti, akár átvitt értelemben. Az otthon az alapvető értékek átadásának a helyszíne a kora gyermekkortól fogva. Nem az a szeretet, ha nem fenyíted meg, sőt, a fenyítés elhanyagolása „gyűlölet”, hiszen rosszat tesz. A szeretet abban mutatkozik meg, ha a fegyelmezés által megmentjük gyermekünk a rossztól. Ezt erősítik meg a következő sorok is: „Ne sajnáld megfenyíteni a gyermeket, nem hal bele, ha megvered bottal. Te csak bottal vered meg, de lelkét a holtak hazájától mented meg. Fiam, ha bölcs a szíved, örül az én szívem is. Vigad a bensőm, ha ajkad őszintén szól.” A testi fenyítés kérdéséről csak annyit, hogy nem nyitnék dogmatikus vitát a lehet – nem lehet kérdéséről. Szerető közegben, józan határok mellett, nem gondolom, hogy ártalmas. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy eltérő korokban, kultúrákban más és más formában, mértékben alkalmazták, és ennek is tudatában kell lennünk.
A harmadik alapvető gondolat a Példabeszédek könyvében már nagyon is mai: a gyermeket az ő sajátos személyisége fényében kell nevelni: „Már egy gyermek tetteiből is fel lehet ismerni, hogy tiszta és helyes-e, amit tesz!” Talán nem bántó a következő példa, amit nemrégiben hallottam. Amikor a kölyökkutyákat nézték, a kutyatenyésztő azt mondta a vásárlóknak az egyik kölyökről, hogy az biztosan nevelhetetlen lesz. De a vásárlóknak mégis az tetszett… Eltelt pár hónap, és kiderült, a tenyésztőnek igaza volt, az a kutya nevelhetetlen. A tenyésztő ismerte, már kölyökkorában látta, milyen valójában. Egy gyermek tettei, hozzáállása, viselkedése már sok mindent elmond arról, hogy milyen lesz a jövőben. A bölcsmondás konkrétan arra utal, hogy már egy gyermek cselekedetei mutatnak valamit abból, hogy igaz, tiszta jellem várható-e tőle felnőtt korában. Mert minden gyermek más – és ezért a bölcs szülők, akik ismerik és szeretik a gyermeküket, tudják, hogy másra van szüksége az egyiknek, mint a másiknak. Ami célhoz vezet az egyik gyermeknél, az nem biztos, hogy hasonlóan gyümölcsöző a másiknál. Ezt erősíti meg a következő mondás: „Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.” A „neki megfelelő módon” utalhat a gyermek sajátosságaira, a kora, személyisége, egyénisége egyedülálló vonásaira, amit tiszteletben kell tartani. Az igazi bölcsesség annak felismerése, hogy mit és hogyan kell erősíteni, mit és hogyan szükséges nyesegetni.
Milyen út vezet az ideális helyzethez? Ideális esetben a szeretettel, törődéssel, következetes fegyelmezéssel végigvitt nevelés útja, amelyen az apa és az anya együtt és egyetértésben jár. Ideális esetben… hiszen a nevelés nem minden. Egyrészt tudjuk, hogy egyikünk sem képes – és egyikünk szülei sem voltak képesek – tökéletesen szeretni és fegyelmezni. Másrészt a világ, amelyben élünk, sokkal összetettebb annál, minthogy az ideális nevelés minden esetben ideális családot gyümölcsözzön. A Példabeszédek könyve újra és újra néven nevezi a gyermek felelősségét is: mire hallgat, mit fogad el, aláveti-e magát az intésnek, magába zárja-e a bölcsességet? És a dolgok, gyakran, mégis elromlanak. A Biblia erről sem hallgat…
III. Milyen a megromlott kapcsolat?
Ezen a területen nem kívánok sokat időzni. Ha látjuk, amiben bölcsen neveltek minket, amire hálával gondolunk; ha van, amiben úgy látjuk, jól viszonyultunk a gyermekeinkhez, mindezekért hálásak vagyunk. De tudjuk a mulasztásainkat is, mint szülők, és velünk vannak a fájdalmaink is, valamint a bűneink is – mint (felnőtt) gyermekek. Engedjük, hogy életünk ezen valóságát is néven nevezze a bölcs, hogy majd azután a reménység útjára is tovább léphessünk! Nyíltan beszél arról a családról, ami távol van az ideálistól. Figyeljünk ezekre a mondásokra, amelyek több oldalról beszélnek a generációk közötti háborúságról.
         „Az ostoba bánatot okoz szülőjének, és nem tud örülni a bolondnak az apja. …
Az ostoba fiú bosszantja apját, és keseríti anyját.” Öröm és harmónia helyett szomorúság és fájdalom. A következő mondás azért érdekes, mert újra megjelenik benne a szülők kapcsolata: „Apjának szerencsétlensége az ostoba fiú, és mint a szüntelen csepegő háztető, olyan a zsémbes asszony.” A Példabeszédek logikája szerint az első sort egy olyan sor követné, ami az ostoba fiú anyjára gyakorolt hatását mutatja – ehelyett a második sor panasz az örökösen elégedetlen, perelő asszonyról. Itt már felborult a szülői egység, és a család a széthullás útján jár. Nem elég az ostoba gyerek, ami csapás, katasztrófa, összeomlás (a „szerencsétlenség” eredeti kifejezésének jelentésárnyalatai ezek), de még a feleség is szüntelenül zsörtöl... Még egy mondást olvastunk, amely a megromlott helyzet súlyát hivatott érzékeltetni: „Aki apját vagy anyját átkozza, annak mécsese a legnagyobb sötétben alszik ki. Az előre kikövetelt örökségen végül is nem lesz áldás.” Ez a generációk harcának teológiai olvasata: a sötétben kialvó mécses az élet, a bővölködés, az utódokban elnyerhető áldás megszűnését, semmivé foszlását jelzi. A szülők gyalázata, megvetése, szóbeli és fizikai bántalmazása Izraelben főbenjáró vétek, amiért egykor halálbüntetés járt (2Móz. 21.17, 3Móz. 20.9). Ehhez kapcsolódik az „előre kikövetelt örökség”, ami a családi vagyon idő előtti megszerzésére vonatkozik. Mi köze ennek a szülők gyalázásához? Jézus egyik legismertebb példázatában, amely egy családot mintáz, ezzel találkozunk. Egy apának van két fia. A kisebbik kikéri a vagyon a ráeső részét, és elhagyja az otthont. A számunkra ártatlannak tűnő cselekedet valójában borzalmas a család számára. Az apa meg kellett, hogy ossza a családi örökséget (földet), és a fiú ennek a ráeső részét eladta. Ez már önmagában szégyen és felfoghatatlan a korabeli kultúrában. De ennél sokkal súlyosabb az az üzenet, amit abban a korban mindenki „kihallott” ebből a történetből: „Apám, nem bírom kivárni a halálod, hogy az örökség az enyém legyen, add nekem most.” Azaz: „bárcsak halott volnál.” Majd a fiú elmegy és elpazarolja mindenét… Értitek, hogy ez a széthullott család képe? A megromlott család képe áll Jézus legismertebb története kezdetén. És itt kapcsolódhatunk, folytathatjuk a történetet, ami a mi történetünk is lehet. Egy szétszakadt család története… és egy gyógyuló család története.
IV. Hol találunk reménységet?
A szétszakított család története valójában Isten családjának a története. Mikor és miért mondja el Jézus ezt a példázatot? „A vámszedők és a bűnösök mindnyájan igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak: Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük.” Ez az Isten népe, Isten családja. Mi történik Jézus körül? A „rossz fiúk”, az „ostoba fiúk”, akik nem a bölcsességet követték („bűnösök”) jönnek Jézushoz, miközben a „jó fiúk” felháborodnak ezen, és megvetik Jézust. Jézus, az Isten Fia szemükben elveszett. Fogadja a rosszakat, az istenteleneket. Jézus erre a helyzetre nézve mondja el a szétszakított család történetét.
Miután a fiatal fiú megvetette, gyalázta apját azáltal, hogy kikérte a vagyont (vö. Péld. 19.26), elment messze földre, távol az atyai háztól, és végül mindenét elverte. Magára maradt, egyedül volt, szegény, rongyos, nyomorult. És akkor visszagondolt az otthonra, és szívében, fejében a következő mondattal indult haza: „Atyám, vétkeztem az ég ellen, és te ellened. Nem vagyok többé méltó, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy.” De az apát, aki már várta, ez nem érdekelte. Kiszaladt elé, magához ölelte, felöltöztette, visszaállította fiúi jogaiba (újra örökössé tette azt, aki végleg elvitte a vagyon egy részét), és hatalmas ünnepet szerzett. Jézus együtt eszik a hazataláló rossz fiúkkal… A történet szomorú része, hogy a „jó fiú” felhúzza magát ezen, irigy a testvérére, nem tudja elfogadni az ő megnyert, megtalált életét, és kívül marad a nagy lakomán, hiába unszolja apja. A farizeusok és írástudók zúgolódnak. Mit jelent ez a történet ma nekünk, szülőknek, (felnőtt) gyermekeknek? Hogyan ad reménységet?
Az első, hogy akár szülőként gondolkodtál eddig az igehirdetés alatt, akár (felnőtt) gyermekként, akár pozitív élményekkel és azzal, hogy nagyjából jól végezted a feladataid, akár fájdalommal vagy bűntudattal: a jó hír, hogy ebben a pillanatban mennyei Atyád vár téged a nagy lakomára. A legfontosabb, amire szükséged van, az atyai ölelés. Isten feltétel nélküli szeretete, amelyet Jézus Krisztusban árasztott ki mindannyiunkra. Az az atyai szeretet, ami kitárt karral vár, és ami felülírja, hogy jó szülőnek vagy rossz szülőnek, jó gyermeknek vagy hűtlen gyermeknek látod magad. Mert akárhova is pozícionálod magad a mai ige fényében, először vagy Istennek az a gyermeke, aki Jézussal együtt ott lehet a hozzá fordulók, a megtérők közösségében. A „jó fiúknak” is ott lenne a helye – nem Jézus zárja ki a farizeusokat. Aki ma szülőként tehetetlenségével, mulasztásaival szembesül, aki gyermekként fájdalmat hordoz, vagy szülei elleni bűnét látta meg, talán könnyebben jön ma Jézushoz, Isten kegyelméhez, mint az, aki jónak látja magát. De a legfontosabb, hogy jöjj Krisztusban az Atyához, ahol bocsánat, gyógyulás, és reménység vár.
Amint megbékéltél Isteneddel, erőt és iránymutatást kapsz a kegyelem következményeinek kimunkálására a családban. Lássunk néhány konkrét helyzetet. Talán (felnőtt) gyermekként elindulsz, hogy megbékélj egy idős szülővel – megbocsátás vagy bocsánatkérés által. Tedd meg, amíg lehet!!! Ostoba gyermeket nevelő szülőként reménységet kapsz arra, hogy Isten nem fejezte be munkáját lázadó, téged elhagyó gyermeked életében. Ragadd meg a Jézus által eléd tárt reménységet! Imádkozz érte, hogy szabadulást nyerjen! Így tudod elhordozni az ezzel járó fájdalmat, hogy újra és újra Isten kezére bízod őt. „Jó gyereket” nevelve figyelj arra, nem nevelsz-e belőle önigazult, keményszívű farizeust? Ha ő a szemed fénye, ha ő valósítja meg a te álmaidat, nem kényezteted-e úgy el, hogy soha nem fogja felismerni, neki, a jó gyereknek is kegyelemre van szüksége – éppen jósága miatt? Számos helyzet van életünkben, ahol bölcsességre van szükségünk. Az az ember lesz bölcs, aki mindezeket a kapcsolatokat, viszonyulásokat újra és újra az evangélium fényében gondolja át, majd kimunkálja az ebből fakadó következményeket. ÁMEN!
Lovas András

„Az igaznak a keresetéből élet lesz, a bűnösnek a jövedelméből vétek.” – olvastuk mindjárt az első bölcsmondásban. A bibliai bölcsességirodalom szerint tehát nem az a fő kérdés, hogy mennyi jövedelmünk, milyen mértékű vagyonunk van, hanem az, hogy amink van, az milyen célt szolgál. A múlt alkalommal a szegénység és gazdagság témájában azt láttuk, hogy a gazdagság önmagában nem rossz, de könnyen eltorzít bennünket; az ítélőképességünket, az értékrendünket, és a nálunk kevesebbel bírókhoz való hozzáállásunkat. Mindez odavezeti a bölcset, hogy azért imádkozik, hogy ne adjon neki Isten se gazdagságot, se szegénységet; mert ha meggazdagodik, könnyen feleslegesnek tartja Istent, ha pedig elszegényedik, attól tart, keserűségében fogja megtagadni őt. De a bölcs ember az, aki Istent minden körülmények között szereti és tiszteli.
A mai témánk ezen a ponton folytatja a vagyonhoz való viszonyunk kérdéseinek felvetését. A Példabeszédek könyve által bemutatott bölcs, azaz igaz és istenfélő ember egyik megkülönböztetője nem az, hogy vagyonos vagy kevésbé vagyonos, hanem az, hogy hogyan él mindazzal, amije van. Az igaz keresete igazságot szolgál, és ezért életet ad, a gonosz vagyona bűnt szolgál, és ezért halált okoz. A ma olvasott bölcsmondások ezt fejtik ki bővebben. Mit szolgál, amink van? Igazságosságot, és ezáltal életet, vagy csak magunkat, senki mást, és ezáltal a bűnt és a pusztulást? A Példabeszédek könyve arra hív, hogy mindenünkkel munkáljunk igazságosságot a világban. Ezt három kérdés köré csoportosítva fejtem ki: 1. Miért fontos az igazságosság? Miért gyakoroljuk azt? 2. Hogyan cselekedjük az igazságosság cselekedeteit? 3. Ki az az ember, aki igazságosságot cselekszik?
I. Miért fontos az igazságosság? Miért gyakoroljuk azt?
Ezekre a kérdésekre válaszként két masszív, azaz újra és újra visszatérő gondolata van a Példabeszédek könyvének. Ráadásul e két érvet ritkán tartják egyformán fontosnak ugyanazok az emberek – de milyen jó, hogy a Biblia együtt tartja őket!
Az első a közösség, a társadalom jóléte. A bibliai bölcs előtt egy, az igazságosságot gyakorló társadalom áldásai állnak. Nem azt mondja, hogy megszületik majd az utópisztikus társadalom, ahol mindenkinek ugyanannyija van. A Biblia realista, és Jézus maga is idézi az Ószövetség ide vonatkozó állítását: „a szegények mindig veletek lesznek.” (Jn. 12.8; 5Móz. 15.11) De éppen ezért nem mindegy, hogy igaz vagy bűnös módon élnek a tehetősebbek a javaikkal. Annyira nem mindegy, hogy az egyik bölcsmondás szerint ujjongás tölti be a várost, ha az igazak kerülnek többségbe: „Vigad a város az igazak javán, és ujjong a bűnösök pusztulásán. A becsületesek áldása építi a várost, de a bűnösök szája romlásba dönti.” Eszerint ha az igazak és becsületesek – amihez hozzátartozik az igazságosság gyakorlása a bibliai felfogás szerint – gyarapodnak, az az egész közösségnek a hasznára van. Ha az igazak javai a közösséget szolgálják, akkor keresetükből élet lesz. Amennyiben azonban a bűnösök gyarapodnak, keresményük csak a további elszegényedéshez járul hozzá. Ezért mondja a bölcs: „Átkozza azt a nép, aki búzáját visszatartja, de áldás száll annak a fejére, aki eladja.” Itt arról az igen befolyásos emberről van szó, akinek kezében van a piac. Ha visszatartja a búzát, azért teszi, hogy ezzel az árakat felverje, aminek következtében ő gyarapszik – de a közösség, különösen a szegényebbek, átkozni fogják a nevét. Lehet úgy gyarapodni, hogy mások egyre szegényebbek lesznek, és lehet úgy gyarapodni, hogy abból áldás és élet fakad – hívja fel a figyelmet a bölcs. Ezért nem mindegy, hogy növekszik vagy csökken egy országban a szegények és gazdagok közötti szakadék. És azt kell mondanunk, hogy a világban, általánosságban inkább növekszik ez a szakadék. A növekvő vagyon növekvő nyomort és kiszolgáltatottságot termel. Ezért hangsúlyozza a Biblia az igazságosság cselekedeteit: az igaz ember szeme előtt kell, hogy tartsa a közösség jólétét. Ezért olyan fontosak az igazságosság cselekedetei.
A másik érv teológiai: Isten szíve, Isten lénye miatt kell gyakorolni az igazságosságot. Miért? Azért, mert a gazdagok és szegények egymásnak feszülésében Istent a védtelenek oldalán találjuk: „Aki elnyomja a nincstelent, gyalázza Alkotóját, aki pedig könyörül a szegényen, az dicsőíti.” Radikális kijelentés, hiszen a horizontálist vertikálisan értelmezi, a társadalmi-szociális érzékenységet szétszakíthatatlanul köti össze a vallási-spirituális oldallal. Ha azt gondolod, hogy Isten is megveti, lenézi, utálja a szegényt, a nyomorultat, súlyosan tévedsz: ő nem hogy nem közömbös, hanem úgy azonosul azzal az emberrel, mint annak alkotója. Mint teremtő, akinek értékes a teremtménye, és aki szereti azt. Szegénységében, nyomorúságában, kiszolgáltatottságában. Mert igazán senki sem tudhatja, csak az alkotó, hogy az egyik miért szegény, a másik miért nem. Ezért, ha könyörülsz az elesetten, Istent dicsőíted, mondja. Sőt, továbbmegy, és bevonja Istent a pénzügyi tranzakciókba: „Aki könyörül a nincstelenen, az ÚRnak ad kölcsön, mert ő megtéríti jótéteményét.” Istennek annyira fontos az igazságosság cselekedete, hogy visszatéríti azt. Aki a rászorulót megsegíti, az őt segíti, és ő azt visszatéríti – valamilyen formában.
Miért gyakoroljuk az igazságosságot? A város java, jóléte miatt (hogy vigadjon a város), és hogy dicsőítsük Istent. A Biblia e kettőt összeköti. Ha te az egyik oldalról érkezve egyetértesz azzal, hogy szolgálni kell mások javát, ha te csak a város javát látod, akkor ez kihívást intéz hozzád: kész vagy-e meglátni, megismerni azt az Istent, aki a szegények mellé áll? Ha pedig csak Istent akarod szolgálni, még nagyobb kihívással nézel szembe: kész vagy-e szolgálni a szegényt, aki mellé Isten állt?
II. Hogyan cselekedjük az igazságosság cselekedeteit?
Hogyan éljünk a meglévő vagyonnal, hogy abból élet legyen? Ha egy szóval kívánunk erre a kérdésre válaszolni, azt mondjuk: feltétel nélkül. Az igazságosság cselekedeteinek gyakorlása feltétel nélküli – hogyne lenne az, ha annak elhagyása Isten gyalázása, annak cselekvése Isten dicsőítése? Ezt a feltétel-nélküliséget három pontban fedezhetjük fel a bölcsmondások alapján.
Az első, hogy az igazságosság gyakorlása elsődleges kell hogy legyen: „Tiszteld az URat vagyonodból és egész jövedelmed legjavából, akkor bőségesen megtelnek csűreid, és must árad sajtóidból.” Az előzőekből világos, hogy a vagyonunkból, ill. inkább a vagyonunk által Istent tisztelni, megbecsülni nem kizárólag az ő céljaira való adakozást foglalja magában, hanem a rászorulók segítését is. Az alapvető bibliai rend szerint az, amit Istennek szánunk, az a jövedelem „legjava”, az annak első és legjobb része. Tehát nem a maradék, amiből, ha van maradék, jut Istennek. Azért van ez így, mert amit az Úrnak adunk, azt fejezi ki, hogy mindenünk az övé. Természetesen az is, amit a saját céljainkra fordítunk – és nincs ebben semmi rossz, hiszen azért adja, hogy éljünk belőle hálával. De az adakozásunkban, a tizedfizetésünkben bibliai mérce szerint először Istennek adunk – és az utána megmaradóból élünk. Ha az igazságosság gyakorlása ide kapcsolható, hiszen azzal Istent dicsőítjük, akkor az nem valami „extra jótékonykodás”, hanem alapvető prioritás. Ezért feltétel nélküli. A javaink - és ebbe beletartozik az időnk, a képességeink, a kapcsolataink, stb. – az igazságosság szolgálatába állnak. Ez a bibliai igaz ember.
Másodszor, az igazságosság cselekedete abban is feltétel nélküli, hogy azonnali: „Ne késs jót tenni a rászorulóval, ha módodban van, hogy megtedd! Ha van mit adnod, ne mondd embertársadnak: Menj el, jöjj holnap, majd akkor adok!” Az azonnali lehetőségek gyakran kevésnek és kicsinynek bizonyulnak. Miért is tegyem meg azt a keveset, amit most valóban meg tudok tenni, ha hosszabb távon egyáltalán nem jelent segítséget, megoldást a rászorulónak? Az ember úgy gondolkodik, hogy majd összeszedi magát, átgondolja, utánanéz az intézményes lehetőségeknek, legközelebbre jobban felkészül, stb… De az igazságosság cselekedetiben döntő, hogy azonnal tegyük, amikor szembesülünk és lehetőségünk van tenni – akkor is, ha az nekünk olyan jelentéktelennek tűnik. Elvégre miért akarom én megszabni, hogy mivel dicsőíthetem Istent? És miért nem bízom abban, hogy az ő kezében a kicsiny is jelentős? Annyi magyarázata van az embernek, miközben annyira egyszerű, amit a bölcs mond: Ne késlekedj, ha teheted!
Harmadszor, az igazságosság cselekedeteit még kockázat esetén is tenni kell: „Mentsd meg azokat, akiket halálra visznek, és ne fordulj el azoktól, akiket a vesztőhelyre hurcolnak! Ha azt mondanád, hogy erről nem tudunk, az, aki a szíveket vizsgálja, beléd lát, és aki lelkedet őrzi, ismer; ő megfizet az embernek cselekedete szerint.” Radikális megközelítés. Nem elég, ha távol tartjuk magunkat a rossztól, hanem minden erőnkkel igyekezni kell a rosszat megakadályozni, ami önmagunk kockáztatásával járhat. A bölcsmondás feltehetően arra a helyzetre nézve született, amikor valakit megtámadnak, és fenyegetik az életét. Felhívja a figyelmet, hogy hiába mondanánk, nem tudtunk róla, nem vettük észre, az, aki a szíveket vizsgálja, ismeri a valóságot. Magyarázhatjuk másoknak, még magunknak is, de a szívek vizsgálóját (aki minket ismer) és a lelkek őrzőjét (aki számon tartja a másikat) nem lehet megtéveszteni.
„Mentsd meg azokat, akiket halálra visznek, és ne fordulj el azoktól, akiket a vesztőhelyre hurcolnak.” Nem lehet ezt úgy hallanunk, hogy ne gondoljunk a XX. század nagy és megrázkódtató pusztításaira, mind a náci, mind a kommunista diktatúrák kegyetlenségeire. Számos filmből előttünk vannak a képkockák (idősebbeknek nem filmből, hanem saját tapasztalatból), amikor zsidó embereket visznek a vesztőhelyre, és akik nem tettek semmit, később csak annyit mondanak, hogy nem tudtuk, hova viszik őket. A félelemnek félelmetes pszichológiája van, és ez alól egyikünk sem kivétel. Pedig mi történne a társadalomban, ha az alapvetően jó érzésű többség nem bénulna meg egy démoni kisebbség uralmától, és szembe fordulna a gyilkosokkal? Az egyik kép, amely megmaradt bennem a Bíbor és fekete c. film egy jelenete. Rómában vagyunk, a náci uralom idején. A németek olasz katonákkal végeztetnek ki egy papot, aki tagja volt egy zsidókat bújtató szervezetnek. Az olasz kivégzőosztag felsorakozik, a pap velük szemben áll, a német tisztek oldalról néznek. Eldördülnek a fegyverek, és a pap sértetlenül áll. Olasz katona nem lő felszentelt papra. Majd a németek kivégzik a papot, és az olasz katonákat. A kérdés, ami felmerül: az olaszok, kezükben a fegyverrel, miért nem a németek ellen fordulnak? Miért tehetetlenek? Azért, mert mindenki félti önmagát. Pedig ha egy egész társadalom állna ki azok mellett, akiket halálba visznek, szembefordulva az elnyomókkal, más lenne a helyzet. Ilyenek mindig vannak, és mindig kevesen vannak. Ők az igazak.
Hadd hangsúlyozzam újra, hogy amint a múlt századba tekintünk, ugyanígy néven kell neveznünk a kommunista diktatúrák által meghurcolt és kivégzett milliókat is, valamint a hősiességet és a megalkuvó gyávaságot is. Fájdalmas, hogy ebben az országban úgy tudnak emberek az egyik oldallal együttérezni, hogy szinte gyűlölik a másik oldalt. Az érthető, ha a személyes és családi érintettség miatt valakihez érzelmileg közelebb állnak az egyik oldal elnyomottjai, mint a másikéi. De az igaz ember szíve Istennel dobban, aki nem az egyik, vagy a másik oldalon, hanem mindig az elhurcolt, megalázott ember oldalán állt és áll. „Mentsd meg azokat, akiket halálra visznek, és ne fordulj el azoktól, akiket a vesztőhelyre hurcolnak.” Az igazságosság cselekedeteinek gyakorlása feltétel nélküli.
III. Ki az az ember, aki igazságot cselekszik?
Mi szükséges ahhoz, milyennek kell lenni ahhoz, hogy a meglévő javaink életet munkáljanak? Nyitottság. Az cselekszik igazságosságot, aki megnyitja magát, szívét a nyomorult előtt. „Találkozik a gazdag a szegénnyel: mindegyiket az ÚR alkotta.” – olvastuk. A gazdag és szegény között a különbség szembeötlő, ugyanakkor Isten mindkettőt úgy látja, mint az ő alkotását. Mi történik, amikor találkozunk a nyomorúsággal? Figyeld meg, milyen szépen, képletesen fogalmazza meg a Példabeszédek bölcse, hogy mit jelent nyitottnak lenni!
Tekintetünk elárulja, hogy nyitottak vagyunk, vagy bezártuk magunkat: „A jóságos tekintetű ember áldott lesz, mert ad kenyeréből a nincstelennek.” Kenyeréből… nem a gazdagságából, hanem abból, ami még a tisztes szegénynek is van. Ellenben: „Nem fog szűkölködni az, aki ad a szegénynek, de aki elfordítja tőle tekintetét, azt sok átok éri.” Ránézünk, vagy elfordítjuk tekintetünk. Mindnyájan ismerjük magunkat. Tekintetünk szívünkről szól.
A fülünk is elárulja, hogy nyitottak vagy bezártak vagyunk: „Aki bedugja fülét a nincstelen segélykiáltására, annak sem válaszolnak majd, amikor ő kiált.” És ha nem sikerült bedugni a fülünk, még mindig ott van a beszédünk: „Könyörögve szól a szegény, de a gazdag keményen válaszol.” Elfordított tekintet, bedugult fül, kemény beszéd – mindez arról beszél, hogy milyenek vagyunk. Lehet, hogy nyitottnak tartom magam, de ezek a képek leleplezik, hogy valójában az vagyok-e. Lehet, hogy azt gondolom, irgalmas vagyok, de ha belenézek ebbe a tükörbe, szembesülök keménységemmel. Hogyan változhatunk meg? Ki az az ember, aki valóban igazságosságot cselekszik, akinek ez egészen természetes, szívből fakadó dolog?
Jézus elmondott egy példázatot az utolsó ítéletről. A példázat központi gondolata, hogy aki látta az éhezőt, a szomjazót, a jövevényt, a börtönben lévőt – és nem törődött vele, az Jézust vetette meg. És aki találkozott az éhezővel, a szomjazóval, a mezítelennel, a jövevénnyel, a börtönben lévővel és csak egynek is segített, Jézussal tette ezt. Vegyük észre, hogy apró, jelentéktelen és azonnali segítségről van szó. Egy falat étel, egy pohár víz, egy öltözet ruha, egy látogatás a börtönben. Továbbá, mivel a példázat az utolsó ítéletről szól, úgy tűnik, hogy az igazságosság cselekvése lesz a kritériuma annak, hogy ki megy az örök életre, és ki megy az örök büntetésre. Hogyan értsük ezt? Nem úgy, hogy ha elég jó voltál másokhoz, akkor ezzel megvásároltad az örök életet, bűneid bocsánatát, az üdvösséget. Akkor miért halt volna meg Jézus értünk és helyettünk a kereszten? – ami a kereszténység központi titka. Amikor Jézus azt mondja, hogy ha „megtettétek ezeket akár csak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg”, arra mutat rá, hogy a szíved indulata a szegény iránt leleplezi a szíved indulatát ő iránta. Azaz, ha valaki ismeri szereti és Jézust, nem lehet közömbös és elutasító a kiszolgáltatott emberek iránt. Ez egyrészt az előbb említett tükör, amelybe itt még mélyebben tekinthetünk bele: mit látok a Krisztussal való kapcsolatomról? Mit mond ez el rólam?
Másrészt a példázat meghívás Jézus Krisztushoz. Mert figyelj erre a paradoxonra. Ha úgy élsz és gondolkodsz, hogy önmagad igazságát akár vallási, akár erkölcsi teljesítményedre építed, akkor sohasem fogsz szeretettel fordulni a nyomorulthoz. Vagy közömbös maradsz, mert ha te elérted, érje el ő is, vagy csak azért fogsz segíteni, hogy igazold magad önmagad vagy Isten előtt, hogy te jót teszel. Nem fogod úgy tenni az igazságosság cselekedeteit, hogy azzal Istent dicsőítsd. Vagy nem teszed, vagy magadért teszed. Ha azonban úgy élsz és gondolkodsz, mint aki átélte és folyamatosan megéli Isten szeretetét és kegyelmét Jézus Krisztusban, akkor megolvad a szíved, és fontos lesz számodra az igazságosság.
Hol élheted ezt át? Tudsz azonosulni azzal, aki éhezik és szomjazik? Mert ha nem is fizikai értelemben, de ismered azt a fájó űrt, éhséget, szomjat, ami megelégedésért kiált… Tudsz azonosulni azzal, aki mezítelen? Mert ha nem is fizikai értelemben, de mégis olyan szégyennel élsz, mint a meztelen ember… Tudsz azonosulni azzal, aki idegen? Mert alapvetően nem találod a helyed, és úgy érzed, nem tartozol, nem fogadnak be… Tudsz azonosulni azzal, aki börtönben van? Mert tudod, hogy rab vagy, megkötözött vagy? Boldog vagy, ha igen. Igen, boldog. Boldog, mert akkor tudsz azonosulni azzal, aki azért volt a kereszten éhes és szomjas, hogy téged szeretetével megelégítsen. Aki azért volt a kereszten lemeztelenített, hogy téged ártatlansága és igazsága ruhájába öltöztessen. Aki azért volt a kereszten oda kötözött fogoly, rab, hogy téged a bűn és a megkötözöttségek hatalmából feloldjon. Aki azért volt a kereszten idegen, népéből kivetett, hogy téged az ő országába befogadjon. Minél mélyebben átéljük Krisztus hatalmas és ránk áradó kegyelmét, annál mélyebben átformálódik szívünk az igazságosság cselekedeteire.
„Az igaznak a keresetéből élet lesz, a bűnösnek a jövedelméből vétek.”
Ámen!
(Lovas András)

Ki a gazdag és ki a szegény? Erre a kérdésre nem ad választ a Példabeszédek bölcse. Ugyanakkor számos bölcs mondást találunk, amelyek a gazdagság és szegénység kérdésével foglalkoznak, a téma megkerülhetetlen. Praktikus életbölcsesség – amely az Istennel való kapcsolatból fakad. Ebben vezet, ebben formál a Példabeszédek könyve. Nem ad definíciót a gazdagról és a szegényről, nem mondja meg neked, hogy melyik csoportba tartozol, és hogy az jó vagy rossz. Nem minősíti egyértelműen a szegénységet és a gazdagságot. Nem az a bölcs, aki mindent kategóriákba helyez – hanem sokkal inkább az, aki látja és elfogadja a szegénység és gazdagság kérdésének komplex valóságát, és aki mindezt istenfélelemmel teszi (Isten tisztelete minden bölcsesség kiindulópontja!). Lássuk tehát, hogy 1. Mi a jó a gazdagságban?; 2. Mi a gazdagság kísértése?; 3. Mire hív ez, azaz mi a bölcsesség útja?
I. Mi a jó a gazdagságban?
Ez egy teljesen értelmetlen kérdés… vagy mégsem? A nem keresztény ember szeme tágra kerekedik: mi az, hogy mi a jó? Minden! A keresztény ember vagy rávágja, hogy semmi, vagy kínlódik, hogy is van ez, mert talán azt kellene mondani, hogy semmi, de azért mégsem olyan egyszerű ez, amikor azzal szembesül, hogy rakosgatja a számlákat, kiadásokat és sakkozik a pénzekkel, hogy valahogy passzoljanak egymáshoz.
A Példabeszédek könyve (valamint általánosságban az Ószövetség) első olvasatban azt tanítja, hogy a szegénység rossz, a gazdagság jó: „A gazdagnak a vagyon az erős városa, a nincsteleneknek romlásuk a szegénység.” Ez a bölcs mondás megerősíti a vagyon vitathatatlan hasznát: olyan, mint az erős város. Az ókorban különösen is hangsúlyos volt, hogy a fallal körülvett város biztonságot és védelmet nyújt. A vagyon pedig biztonságot és védelmet nyújt. Ezzel szemben a „nincstelennek a szegénység a romjai” (lehetséges fordítás) – ez a mondat a ledöntött falú, védtelen és elpusztított város képét adja elénk. És valóban, hogy ne lenne sérülékeny, minden támadásnak kitett, védtelen a szegény? A vagyon tehát hasznos és jó. Itt kell megemlítenünk egy másik vonatkozását is a gazdagságnak és szegénységnek: „A szegényt még barátja is gyűlöli, de a gazdagot sokan szeretik”, valamint: „A vagyon sok barátot szerez, a nincstelentől a barátja is elválik.” Ezek a mondások nem az igaz barátságról szólnak, és nem is minősítik az ilyen barátot, hanem egyszerűen csak néven nevezik azt, amit tudunk: a szegény gyakran magára marad. És ez rossz.
A Biblia tehát nem gyönyörködik a nyomorúságban, a szegénységben. Lehet, hogy azt gondolod, hogy az igazi keresztény szemében a szegénység ideális, a szegénység érték, hiszen számos bibliai textus beszél a gazdagság ellen. Jézus is szegény volt, mondod, abban az értelemben, hogy nem állt mögötte olyan vagyon, amire biztonságát építhette volna. Valamint az is formálta és formálja a közgondolkodást ebben a kérdésben, hogy a szerzetesi fogadalomnak – akik mégiscsak az igazán elkötelezett Jézus-követők sokak szemében – része a szegénység is. Nem az fakad-e ebből sokak számára, hogy az igazi keresztény, a hiteles keresztény – szegény? Mintha morálisan is, spirituálisan feltétlen felette állna a szegény a gazdagnak. De mindez nem magától értetődő. A szegénység, a nyomor, nem jó. Rossz.
Persze már itt gyorsan említsük meg a másik oldalt is: ahogy az igazi keresztény nem feltétlenül szegény, az igazi keresztény nem is feltétlenül gazdag. Vannak, akik azt vallják, hogy ha valaki Istennel jár, hűségesen és engedelmesen, azt Isten is megáldja (ami igaz), és ez az áldás nem pusztán lelki, hanem anyagi, materiális (amiben szintén van igazság). De ha ez oda vezet, hogy ha te szegény vagy, keresztény létedre, az arról beszél, hogy nem vagy rendben az Istennel, hiszen ő megáld – akkor ez veszélyes és nem igaz gondolat. A gazdagság, a bőség jó, a szegénység, a nyomor rossz – ezt tanítja a bölcs első olvasatban. Azonban ha továbblépünk, mindjárt árnyaltabb lesz a kép…
II. Mi a gazdagság kísértése?
A bölcs, miközben jónak mondja a vagyont, ugyanakkor relativizálja is annak hasznát, illetve felmutatja a veszélyét. Tegyük fel a kérdést, hogy mi rossz a gazdagságban? Mi a gazdagság kísértése? Erről bőségesen beszél a bölcs.
A vagyon nem képes örömöt adni. Illetve hihetetlenül relatív, törékeny az a gyönyörűség, amit megad. Ezekre számos olyan mondás mutat rá, amelynek kulcskifejezése a „jobb” szó: „Jobb a kevés az ÚR félelmével, mint a sok kincs, ha nyugtalanság jár vele.” Ez nem azt jelenti, hogy a kevés a jó, vagy a sok kincs rossz – önmagában, morálisan. A több jobb, mint a kevés. De ezt a többet mégis lenullázza a nyugtalanság (ami a társadalmi béke összeomlását jelenti), amint ennek hiányát kipótolja az Úrral való kapcsolat. Mert az Úrral való kapcsolat annyira jó, hogy értéke meghaladja még a vagyon értékét is. És a társadalmi zűrzavar annyira rossz, hogy azt még a vagyon sem tudja felülírni. A vagyon tehát relatív. Így kell érteni a következőket is: „Jobb egy tányér főzelék ott, ahol szeretet van, mint a hizlalt ökör, ahol gyűlölet van.” A szeretet és a gyűlölet felülírják a vagyon meglétét vagy nem létét. Hasonlóan a békesség és a veszekedés is relativizálják a bőség jelenlétét: „Jobb a száraz falat ott, ahol békesség van, mint ha lakomával van tele a ház, de veszekednek benne.” A vagyon nem képes azt az örömöt, jót, életminőséget megadni, amire az emberi szív igazán vágyik. Relatív az értéke.
A vagyon megtéveszt: hamis illúziókat táplál. Újra találkozunk a megerősített város képével, de most más előjellel: „Erős torony az ÚR neve, oda fut az igaz, és védelmet talál. A gazdagnak a vagyon az erős városa, magas várfalnak képzeli.” A vagyon erős város – de ez relatív, csakhogy a gazdag ezt nem érzékeli, és „magas várfalnak”, megingathatatlan biztonságnak és védelemnek képzeli a vagyonát. Fontos látni a párhuzamot: Erős torony az Úr neve – a gazdagnak a vagyon az erős városa; oda fut az igaz, és megmenekül – magas várfalnak képzeli. Az igaz az Úrhoz menekül – a gazdag meg illúziókban, hamis biztonságban él. Az Úr neve az igazi és végső biztonság, a gazdag bensőjében, képzeletében a vagyon tölti be ezt a szerepet. Természetesen nem doktrinális értelemben – ő soha nem mondaná ezt – de életmódjára, döntéseire nézve mégis. A vagyon hatalom, és ez a hatalom megtéveszt, mondja a bölcs. Miközben az egész gondolatmenet paradox, hiszen az Urat, mint végső biztonságot nem lehet látni, a vagyon viszont annál megfoghatóbb, láthatóbb, konkrétabb. De mégis, aki e konkrétumra épít, sokkal ingatagabb, mint aki a láthatatlan Istenben bízik.
Honnan tudhatod, hogy a vagyont tartod-e a biztonság forrásának? Például onnan, hogy nagyon nehezen adsz ki pénzt. Nem tudod pontosan miért, de szinte fáj, amikor pénzt kell kiadnod, mintha a fogadat húznák. Vagy azt látod magadon, hogy minél többet szereztél, gyűjtöttél az évek során, annál jobban félsz, hogy elveszítheted a vagyonod. Amikor azt látod, hogy miközben a fejed azt mondja, hogy igenis ki kell adni valami célra a pénzedből, a szíved, a bensőd tiltakozik, és fogalmad sincs, hogy miért. Ha keresztény vagy, azt találod magadban, hogy addig könnyű Istenre figyelni, amíg semmi nem veszélyezteti a pénzed, de amint ez változik, borul az Istennel való kapcsolatod. Ezek mind-mind mutathatnak arra, hogy „a vagyon az erős városod, azt magas várfalnak képzeled.” A bensőd, a gondolkodásod, a működésed akkor is rabja a vagyonnak (teljesen függetlenül attól, hogy mekkora az a vagyon, mennyi annak az értéke), ha a száddal mást vallasz. És ne tévesszen ez meg, nem arról beszélek, hogy tudatos képmutató vagy, mert azt mondod, hogy Isten a biztonságod, és valójában a vagyon. Nem tudatos, nem szándékos, amiről beszélünk. De az igaz, hogy Istened mégsem lett Istened ezen a területen. Egy bálvány ül feletted, vagy inkább benned, és miközben azt súgja, én vagyok az oltalmad, kegyetlenül rabolja meg szabadságod a képzelt biztonságért cserébe. Erős várfalat ígér, közben kártyavárként omlik össze…
A gazdagság további kísértése, hogy a gazdag szem elől téveszti, hogy Isten előtt egyenlő a szegénnyel. Ez is a vagyon viszonylagosságát hangsúlyozza. Mert igenis különbség van a gazdag és a szegény között: „Találkozik a gazdag a szegénnyel: mindegyiket az ÚR alkotta.” Amikor találkoznak – ami igen tágan értelmezhető - a különbség világos. De mégis tudniuk kell, hogy egyaránt Isten alkotásai ők. „A szegény és a zsarnok egymás mellett élnek, de mindkettő az ÚRtól kapta a szemevilágát” – olvassuk újra. Az egyenlőtlenség tény, de az egyenlőség is az, csak más szinten. Melyik a valóságosabb? Melyik a döntőbb? A látható, azaz gazdag és szegény különbsége életmódban, öltözetben, lehetőségekben, reményekben, beszédben? Vagy a láthatatlan, hogy mindkettő ugyanannak az Istennek az alkotása, mindketten teremtmények? Megint a láthatatlan relativizálja a láthatót. Hogyan nézünk a nálunk szegényebbekre vagy gazdagabbakra? Mi erősebb benned: hogy ő is olyan ember, mint te, vagy, hogy ő nagyon különbözik tőled? Lenézed a szegényt, „elájulsz” a gazdagtól, vagy pedig tudva és elismerve a létező különbséget, úgy nézel a szemébe, mint aki ugyanúgy Isten alkotása, mint te, nem több és nem kevesebb? A gazdagság nagy kísértése, hogy elfeledteti velünk, mennyire relatív az a nagyon is látható, megfogható különbség, ami a vagyoni helyzetből származik. Isten előtt egyenlő szegény és gazdag, és – mivel általában a gazdag elnyomja a szegényt – Isten a szegények, kisemmizettek oldalán tűnik fel, mint azok védelmezője és oltalmazója. A gazdag így könnyen kerül szembe az Úrral. Az eddigieket így foglalhatjuk össze: a gazdagság önmagában nem rossz, a szegénység nem jó, de a vagyon relatív, és ezt könnyen szem elől tévesztjük.
III: Mire van szükségünk? (a bölcsesség útja)
Mit jelent hát mindezek után bölcsnek lenni, bölccsé válni szegénység és gazdagság kérdésében? Mire hív mindez bennünket?
Az utoljára olvasott szakasz Agúr imádsága. Formájában, műfajában eltér a bölcsmondásoktól, de lelkületében, tartalmában a bölcsesség irodalomhoz tartozik. Bár nem ez volt a helyzet, de tekinthetünk úgy rá, mint aki egy jó példája annak, hogy mit tesz az ember, aki a Példabeszédek bölcsmondásat a szívében forgatja, és követni akarja. Agúr imádkozik: „Két dolgot kérek tőled, mielőtt meghalok, ne tagadd meg tőlem:Óvj meg a hiábavaló és hazug beszédtől! Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! Adj annyi eledelt, amennyi szükséges, hogy jóllakva meg ne tagadjalak, és ne mondjam: Kicsoda az ÚR? El se szegényedjek, hogy ne lopjak, és ne gyalázzam Istenem nevét! Agúr nem idealizálja a szegénységet, és nem is ítéli el a gazdagságot – úgy beszél, ahogy a bölcsmondások is. De az imádsága, - mind az, hogy imádkozik, mind az, ahogyan, amiért imádkozik – arról beszél, ami az ő igazi fókusza, középpontja, és ennek kívánja alárendelni a vagyoni a helyzetét. Ez a fókusz, hogy közösségben tudjon maradni Urával. De ismeri magát, ismeri a gyengeségét, a kísértés erejét. Tudja, hogy ha elszegényedik, nyomorúságba jut, akár még lopni is kezd, és gyalázni fogja Istent, aki ezt engedte. Ezért, Uram, óvj meg a szegénységtől. De azt is tudja, hogy ha gazdag lesz, akkor olyan könnyen megfeledkezik Istenről: jóllakva megtagadná, mondván kicsoda az Úr? Kinek kell az Isten? Bőségesen elég vagyok magamban és magamnak; nem szorulok rá Istenre, védelemre, bölcsességre, áldásra… Agúr nem mondja, hogy minden szegény gyalázza Istent, és minden gazdag megfeledkezik róla. Ő imádkozik, és azt teszi, amit tennie kell önmaga és Isten ismeretében. Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem – de adj annyit, amennyi szükséges. Így imádkozik egy bölcsesség útján járó ember.
Mit tesz Agúr, amikor így imádkozik? Nem mást, mint amit a bölcs mondott:
„Erős torony az ÚR neve, oda fut az igaz, és védelmet talál.” Agúr az Úrhoz fut, siet, menekül – önmaga elől, gyengesége, kísérthetősége elől. Gyáva? Józan? Gyenge? Bölcs? Egy biztos: számára Isten az erős torony. És aki „védelmet talál”, az a szó eredeti jelentése szerint „felemeltetik.” Aki az Úrhoz szalad, mert veszélyben van, az magaslatra kerül, olyan magaslatra, amelyre lépve kiemelkedik a veszélyek közül. Biztos torony, kőszikla az Úr, amely megingathatatlan biztonságot jelent – és Agúr ezért menekül hozzá, saját magától.
Ami valójában a kereszténység szíve és lényege. Tudniillik nem az a keresztény, aki szegény, és mégis elégedett. Nem is az, aki gazdag, és mégis adakozik. Hanem az aki Jézus Krisztushoz futott, sietett, menekült – akár szegény, akár gazdag. Ha bölcs akarsz lenni a vagyonnal kapcsolatosan – Jézus Krisztushoz kell menekülnöd saját szíveddel, bensőddel, mert nélküle az a legnagyobb ellenséged. Mert az ember hiába tudja, hogy mi a jobb – mégis a pénz uralma alá kerül. Mert hiába tudod, hogy egyenlő vagy a szegénnyel (vagy a gazdaggal) – mégsem tudsz eszerint élni. Mert hiába tudod, hogy a vagyon számos helyzetben nem tart meg, szorítása és elvesztése feletti aggodalmadból mégsem tudsz szabadulni. Mert megkötöz az, amit mások gondolnak rólad – akár szegény vagy, és azt gondolod, lenéznek, akár gazdag, és élvezed az ebből fakadó népszerűséget. Látod, mennyire behálózza a lényed, a szíved a vagyon ilyen vagy olyan hatalma? Elveszettek vagyunk, veszélyben vagyunk, bűnben vagyunk. És ott van előtted Jézus Krisztus – aki szabad. Szabad a vagyontól, szabad mások elvárásaitól, társadalmi ítéletektől. Szabad a keveset választani, ami jobb. Szabad adni mindabból, amije van, aki ő maga. Amikor előtted áll, mint megfeszített, azt mondhatod: szolga és rab. Odaszegezve, halálra ítélve, semmi lehetősége. De amint megismered, megérted, szabadságból vállalta azt. Szabad volt szétosztani mindenét, még az életét is, mert mindvégig Istenben bízott, neki engedelmeskedett. Én mindezt azért tette, érted és értem, hogy egyrészt maga hordozza el ítéletünket, másrészt feloldozzon rabságainkból. Megbocsátást és szabadulást munkáljon. Felemeljen elveszettségünk veszélyes völgyéből, és magával együtt az örök élet magaslataira emeljen. „Erős torony az ÚR neve, oda fut az igaz, és védelmet talál.”
Végül egy pillanat erejéig nézd, mit tesz, ha valaki Krisztushoz fut, és védelmet, szabadulást, menekülést talál. Pál apostol az, aki ezt megtette. És miközben Agúr csak azért imádkozik, hogy se szegénységet se gazdagságot ne adjon neki Isten, nehogy elforduljon tőle, Pál másképpen beszél: „Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” Micsoda szabadság, a Krisztus szabadsága, amely benne él. A Krisztusban újjá lett ember, aki nem tart a szegénységtől és gazdagságtól, hanem minden helyzetben szabadon él – Urának, Jézusnak. ÁMEN!
Lovas András