Az istentiszteletről

Kedves Testvéreim!
Az elmúlt vasárnapokon az istentiszteletről szóló sorozatban lehettünk együtt. Azt mondtuk múlt héten, hogy véget ér a sorozat. Most azt kell mondjam, hogy akad itt még egy ráadás!
Az istentisztelet maga is az áldással végződik, így ma még az istentiszteletről való sorozat utórezgéseként, utóirataként az áldásról lesz szó.
Nem csak úgy általában az áldásról, hanem arról, hogy mit jelent az életünkben Isten áldása, mi lapján tartjuk magunkat áldottnak, mire tanít minket a Biblia az áldásról.
Nem tudom, ki hogy van vele, mit jelent számára az istentisztelet végi áldás? Talán azt, hogy jó, most már biztosan vége van, nem lesz már egy ének sem, semmi más, felállhatunk, vége az alkalomnak. Szép, vagy nem – ugyanaz, vagy mindig más… Az áldás az istentisztelet vége, miután mehet újra minden a maga rendjében.
Nekem lelkészként az áldás az egyik legnehezebb és leginkább megérintő momentum a liturgiában. Túl lehetne egyszerűen lépni rajta, hogy mondok egy áldó Igét és kész- de nem ezt élem meg legtöbbször áldás közben. Sokkal inkább azt, hogy mekkora felelősség egyrészt Isten áldását mondani, továbbadni: komolyan venni, elhinni magamnak is, hogy ez így van, így lehet, Isten így cselekedhet bennetek, közöttetek- és bennem is! Másrészt sokszor nagy aggódás is van bennem, féltés: itt és most itt vagyunk, áldást mondok rátok, de ki tudja, találkozunk-e még így, ebben a formában még? És ez nem egy szentimentális dolog, hanem egészen komoly, hiszen nem tudhatjuk, meddig és hogyan tart az életünk…
Áldást mondunk az istentisztelet végén. A lelkész tovább adja Isten cselekvéséről, ígéretéről, jelenlétéről szóló ígéretet. Az áldás valahol mindig Isten cselekvéséről szól, Isten valóságosságáról, hatalmáról.
És valljuk be, az életünk egy részében aztán ezt tapasztalhatjuk, egy részében pedig nem. Tapasztalhatjuk az erőt, a jelenlétet, máskor pedig egészen magunkra hagyottnak érezhetjük magunkat. Érhetnek olyan helyzetek, amikben felmerül a kérdés: hol vagy Uram, ilyenkor? Ezt jelenti, hogy áldott vagyok…? Nem keresztyénként, Istent keresőként lehet, hogy vágysz az áldásra, vágysz arra a védelemre, amit az áldás jelent.
Az áldásról talán azt gondoljuk sokszor egyébként, hogy az valamilyen garancia, amit Isten ad és ami kötelezi Őt arra, hogy velünk legyen és gondtalan jólétet, egészséget és békét biztosítson a számunkra… a helyzet ennél árnyaltabb.
Nézzünk meg most egy klasszikusnak számító bibliai helyet az áldásokról. Választhattam volna sok más helyet is, hiszen a Biblia sok helyen beszél az áldásról. Nagy általánosságban azt is elmondhatom, hogy van egyfajta „fejlődés” abban, mit jelent az áldás, hogy árasztja azt Isten a népére- de az biztos, hogy a most felolvasott Ige az egyik alapvető, a szövetségkötéshez kötött áldás ígérete az egyik legfontosabb, legalapvetőbb a témában.
1.   Áldás és átok a mózesi törvényben
A)   Ha megtartod…
- A mózesi törvényben az áldások és a most fel nem olvasott átkok az Isten és ember közötti szövetségi keretben értelmezhető. A feltételek világosak: ha megtartod a törvényt, ha csak Istent imádod, akkor áldás; ha elpártolsz, akkor átkok jönnek.
- Áldások és átkok itt tulajdonképpen következmények. Az ókori törvénykönyvek végéhez gyakran kapcsoltak ilyen záradékokat, pl. Hamurabbi kódexével is mutat hasonlóságokat ez a rész. Ez a záradék maga is megtalálható egy egyszerűbb formában a Leviticus 26-ban.
- A Deuteronomium, ami valószínűleg a fogság után keletkezett, a mózesi törvények egyfajta újra felfedezése, használja újra az áldások/átkok záradék formáját. Kicsit jobban kiegészítve az átkok sorát, mintegy szigorítva, kiemelve azt- annak fegyelmező erejét.
- A felolvasott áldások a tulajdonképpeni folytatásai az előző rész 11–13 versének, amely szerint a két szomszédos hegyről kell szétkiáltani az áldás és átok igéit. Liturgikus jellegű rész, ami a korabeli istentiszteleten is helyet kaphatott és rendszeresen elhangozhatott. Nagyon szép költői fordulatot, képet tartalmaz- némi hasonlóságot mutatva a bölcsességirodalom (például a Példabeszédek könyvével). Kiemelkedő, hogy az az áldások „rád szállnak” kifejezés az eredetiben így hangzik: elérnek téged. Megszemélyesítve, mint egy metaforaként jelenik itt meg az áldás- mintha személy lenne- akár csak a bölcsesség a Példabeszédekben.
- Érdekesség még az is, hogy ha elolvassuk az egész 28. fejezetet, akkor látható, hogy bizonyos összhang van az áldások és átkok között. Az áldás nagyon egyszerűen Isten jelenléte, cselekvése; az átok az Ő hiánya, a kiszolgáltatottság állapota.
B) Város és mező: bármilyen életmód, élettér…
- Még egy érdekes dolog, mielőtt rátérnénk az áldások részletes vizsgálatára: az áldásnak egy fontos jellemzője, hogy miközben a liturgikus térben hangzanak el valószínűleg a legtöbbször meghatározott papi személyek szájából, a szövetséghez kötöttek (bizonyos értelemben „hivatalosak”, mégis megjelenik bennük a szabadság, a tágasság. „Áldott leszel a városban, áldott leszel a mezőn!” hallhattuk, azaz mind városlakóként, mind vándorként, városon kívüliként érvényesek lehetnek rád az áldások. Nem életformához, helyhez, kultúrához kötöttek mindazok, amiket itt olvasunk, mert az áldásban van egyfajta határtalanság. Az áldásnak semmi emberi körülmény, forma, állapot nem lehet az akadálya- és tegyük hozzá: az átoktól sem védhet meg semmi, ami a szövetség megszegéséhez kapcsolódik.
C) Részleteiben…
- Nézzünk rá, hogy milyen dolgokat sorol fel itt az Ige az áldás elemeiként! Miközben újra és újra visszatér a lényeg az áldás kapcsán (azaz hogy Isten szövetségében, a szövetség megtartásakor érvényes, ahhoz kapcsolódik), láthatunk konkrétumokat! Azt, miben ismerhető fel az áldás. Jelentheti ez azt is, hogy ezt várhatjuk előre- illetve ha megtörtént velünk, megállapíthatjuk: Isten megáldott bennünket.
I. A 3–6 v. ALAPVETŐ ÉLETFELTÉTELEK: ÉLELEM, EGÉSZSÉG, UTÓDOK főként a földművelő nép életéhez kapcsolódik, bár az őket érő áldás közvetve érinti a városlakókat is, éppúgy, mint a terméketlenség átka (16–19 v.). Az utóbbit kiegészíti a dögvész, aszály, éhínség fenyegetése, a legfélelmesebb képek rajzával (20–24 v.) Az áldás tartalma, hogy lesz étel, termés, teli kosár és sütőteknő. Lesznek utódok (méhed gyümölcse), lesz egészség, minden, ami kell…
- Érdekes a kifejezés: áldott leszel „Jártodban-keltedben”. Jelent egyrészt ez egy biztonságos létezést, jövés-menést. Egyes írásmagyarázók szerint ugyanakkor az eredeti kifejezés:„jöveteledkor, elmeneteledkor” a születést és a halált jelenti. Isten ezeken is Úr, ebben is veled lesz, a földi élet kereteiben ad garanciát, vezetést, áldást.
II. ALAPVETŐ ÉLETFELTÉTELEK: BIZTONSÁG: Az áldások második csoportja az ellenséges népek fölötti győzelmet, a szabadságot ígéri az Úr szent népének (7–10 v.). Ezzel szemben az átok vereséggel fenyeget, amikor holttestek ezrei maradnak a csatamezőn (25–26 v.). A biztonság, az ellenfelektől való védelem Izrael földjén, ami ütközőzónában feküdt, különös jelentőséggel bírt!
Az ellenség „7 úton” széled szét, azaz teljesen szétszóródik. nincs hatékony szervezkedés, megfelelő stratégia Isten népe ellen, mert Isten védi őket és szétszórja az ellenséget. Erre tudunk egyébként konkrét bibliai példákat is hozni: hogyan mutatta meg Isten a hatalmát, hogyan szórta szét, vagy semmisítette meg Izrael ellenségeit (pl. Jósáfát háborúja az ammóniakkal…
III. AZ ETXRA: JÓLÉT, BŐSÉG. Az áldások harmadik szakasza a jólétben bővölködő életet festi, aminek netovábbja az, hogy a fölöslegből még kölcsönzésre is telik (11–14 v.). Ellentéte az az átok, hogy a természeti csapások következtében ínség következik és a nyomorúságba jutó nép idegen jövevények kölcsönére szorul (38–44 v.).
A „kölcsön adsz”  kifejezés a jólét, a hatalom és a függetlenség jele. Isten eláraszt, elhalmoz, és minden rendben lesz.
Ki ne vágyna erre, ki ne szeretne így áldott lenni…?
D) De miért is történik mindez?
- Mindez az áldás nem azért van, mert ez a nép „megfogta az Isten lábát.” Azért van mindez, a szövetség, az áldás, hogy megtudja minden nép, hogy az Úr az Isten! A választott nép létének értelme demonstratív: rajtuk mutatja meg Isten a hatalmát! Az Ő feladatuk Istenre mutatni és kiábrázolni azt, milyen az, ha az ember kapcsolata helyre áll Istennel ahhoz képest, amilyen állapotban a bűneset miatt van.
- Isten az Ő „szent népévé”, azaz az Ő saját, legyőzhetetlen népévé tette Izraelt, és ebben a küldetésben szerette volna őket látni és használni.
- „Az Örökkévaló nevéről neveztetsz”, azaz az Övé vagy és ő védelemmel vesz körül
- Tudjuk jól, hogy ez ebben a formában nem teljesedhetett ki, mert a nép nem a szövetségben élt. Hosszan, kitartóan nem tudott megmaradni ebben- csak ideig-óráig. Kimondhatjuk, hogy ez az áldás ebben a formában álom maradt – részleteiben valósult csak meg… volt rá példa, de teljesen, tartósan nem valósult meg!
Itt áll előttünk ez a példa, ami részben ma már történelem, egy isteni terv része, ami ebben a formában nem működött.
Ennek ellenére Istennek gondja volt arra, hogy a szövetség megmaradjon, megújította Izrael népével, és az egész világgal. Így teljesedhetett be Jézus Krisztusban és terjedhetett ki mindazokra, akik Őt követik és benne hisznek.
És ma, az istentiszteleten elhangzik az áldás. Úgy, ahogy egykor elhangzott a törvényhez kapcsolódóan, elhangzott az ószövetségi istentiszteleteken, elhangzott a zsinagógákban, a jeruzsálemi templomban, aztán az első keresztyének istentiszteletein is.
Más-más formában, de eljutott hozzánk: Isten meg akar áldani.
Fordítsuk most magunk felé ezt a tényt és két kérdést járjunk még körbe: egyrészt hogyan hat az áldás, másrészt mindezek fényében áldottnak érzed-e magad, áldottnak mondhatod-e magadat?
2.   HOGYAN HAT AZ ÁLDÁS?
- Az áldás szó maga azt jelenti: „üdvhozó erő”. Valami Istentől jövő pozitív dolog, ami közvetíti Isten szeretetét, szándékát, lényét.
- Isten az élet, az erő forrása. Őtőle jön tehát minden áldás; minden jó adomány, áldás Tőle jön!
- Ő szuverén Úr, ahogy a Bibliában megismerhetjük Őt. Soha nem érthetjük meg Őt teljesen és fel kell tételeznünk, hogy ez így is marad, amíg élünk! Ezt el kell fogadnunk, miközben ellentmondásokat vélünk felfedezni akár áldások dolgában is Isten ígéretei és az életünk alakulása között.
- Fontos látnunk, hogy az Újszövetségben Jézus tanítványai ezt az „üdvhozó erőt” képviselik a földön, de ők is a szuverén Isten szolgálatában maradnak. Sokan hivatkoznak arra, hogy Jézus felruházta a tanítványait és ők más helyzetben vannak, mint az Ószövetség emberei. Pedig ha igazán megvizsgáljuk, hogy az apostolok is ugyanúgy továbbadják, közvetítik, kérik az áldást és nem birtokolják, nem irányítják azt.
- Az áldás „terjedésének egy nagyon fontos része, hogy a hirdetett Ige által „hat” – Isten igazságának gyümölcse. A felolvasott Ige is a Mózes 5. könyvéből írott Igeként áll előttünk és közvetíti Isten üdv akaratát. Az Igében ott van az áldás. Nem kell semmilyen extra áldásokra szomjazni, hanem olvasni kell, befogdani kell, követni kell, mert az Ige az áldás, benne van Isten áldó akarata, szava, közvetített üzenete.
- Sajnos gyakran találkozom azzal, hogy keresztyének azt mondják: áldott, aki egészséges, gazdag, folyamatosan prosperál, örül és így tovább. Ezek az emberek nem tudják/akarják egyrészt az egész Szentírást elfogadni (hiszen tele van szenvedő, küzdő, beteg és nem annyira sikeres hívőkkel); másrészt nem fogadják el az élet megtörtségét, ami itt jellemez bennünket. Akkor is, ha Krisztus tanítványai vagyunk…
- Az áldás nem valami varázserő, az átok nem valami vudu varázslás. Tiszta és világos következmény. A gyökerei a természet felettibe nyúlnak, de nem ott léteznek csupán. Nem mondható például, hogy miközben az áldás érdemtelenül lehet az emberé, ne lenne köze az illető személyéhez, odaszánásához, stb.
3.   Mindezek fényében: áldottnak tartod-e magadat?
Ha komolyan végiggondoljuk az életünket, akkor meg tudjuk határozni: igazán áldottnak tartjuk-e magunkat, vagy sem? Ez az önmeghatározás nagyon sokban hat ránk és meghatároz minket. Néhány fontos dolgot szeretnék most átadni, amire az Ige tanít minket.
a)    Áldott vagyok=? (ha)
- Nagyon sokszor nem úgy vagyunk az áldással, hogy Isten „feltételeivel” küzdünk, vagy azoknak szeretnénk megfelelni, hanem a saját feltételeinkkel, elvárásainkkal találjuk magunkat szembe: áldott leszek majd, ha… is itt folytathatod a sort. Áldott leszek akkor, ha boldognak érzem magam, ha majd meglesz, amit az Ige ígért:
- Folytathatnám sokáig a sort. Sokan teszik függővé ettől, hogy áldottak-e vagy sem. És igazából ezzel megmaradnak valahol annál a szemléletnél, ami feltételekhez köti az áldást: csak épp nem isten feltételei, hanem a maguk feltételei kerülnek a középpontba. Ez egy elég világos bálványimádás a Biblia gondolatvilágában.
- A legnagyobb veszélye ennek a fajta gondolkodásnak, hogy az összehasonlítgatáson alapul legtöbbször: másokkal hasonlítgatjuk össze magunkat: ő így megy így él; neki már ez és ez van: milyen áldott Ő, én pedig mennyire nem… ez a gondolkodás nem az Isten útja…
b)   Jézusban áldottak vagyunk, és hisszük, hogy ez egy kibontakozó valóság lehet a számunkra…
- HIRDETEM NEKED, hogy igazából Jézusban eltűnt minden „HA”. Isten oldaláról mindenképp. Ő eleget tett a szövetségnek, aki benne hisz, annak örök élete van. Őt kell követnünk, meg lehet térni, vissza lehet fordulni, ha eltértünk.
- Áldottnak lenni leginkább azt jelenti, hogy Benne vagyunk, Benne hiszünk. Ez a valóság, az isteni valóság a látható fölött áll- ez a legvalósabb és ez lehet az életünk alapja, kerete. Aki Jézusban van és benne hisz, az a legnagyobb áldás. Ezek után mindegy mi ér, mert minden a javamra szolgálhat!
- Aki Jézusban van, annak az áldás már nem függ különböző helyektől, körülményektől (!), sokkal inkább belső viszonyulás, állapot kérdése. Isten részéről elhangzó „kijelentés”, megállapítás az áldás, hogy áldottak vagyunk és ez csakis Jézus Krisztusban értelmezhető a számunkra. Áldott vagy, mert szövetségben vagy, azaz JÉZUSBAN VAGY!
- Mindezzel együtt a Biblia szerint MINDEN ÉRHET MINDENKIT. És ez látszólag ellentmondás, de ez a valóság. Egyszerűbb letagadni és megvallani, hogy ez nem igaz. Aztán nagyon fájdalmas a szembesülés: hogy történhetett ez meg velem?
A Biblia emberei tudnak erről:
A legfontosabb kérdés ugyanis nem ez: mi érhet engem, hanem hogy mit kezdek azzal? Aki áldott, annak a javára lesz mindaz, ami éri őt. A hit embere nem szuggerálja magát arra, hogy ő sebezhetetlen, hanem szabaddá lesz élni az életet nem aggódva azért, mi vár rá, hiszen tudhatja, hogy Jézusban minden a javára van és Isten nem feledkezik el róla. A kezében tartja. És mindig ad kiutat, reményt, békességet.
Befejezés
- Isten arra hív minket, hogy benne legyünk, higgyünk Jézusban, engedjük a Szentlelket munkálni és Őt keressük, ne az áldásait hajkurásszuk.
- Arra hív, hogy újítsuk meg vele a kapcsolatunkat, bizalmunkat akkor is, mikor azt érezzük, nem áld meg minket, elfeledkezett rólunk.
- Arra hív, hogy higgyük el, hogy Ő mindenható és képes mindent megadni- a legnagyobb dolgot is: a megnyugvást, a békességet az ellentmondások, küzdelmek és feszültségek idején.
- Arra hív, hogy a végső és legnagyobb áldást, a mennyei örökséget és boldogságot sosem feledjük és ne vágyjunk jobban földi áldásokra…
- És végül arra hív, hogy egymásra áldást mondjunk: áldjuk meg egymást! Az ellenségeinket is! Áldjuk és ne átkozzuk! Mert erre hívott minket, az Ő népét!

Az istentiszteletről szóló igehirdetés sorozat utolsó elemeként az istentisztelet, mint keret van előttünk. Keret, aminek vannak formai elemei, szokásai, rítusai, látható/hallható részei. Egy helyen zajló esemény az istentisztelet sok kiszámítható résszel, a liturgiával és a változóakkal: az énekekkel és az igehirdetéssel. Állandó helyük van sokaknak az istentiszteleten, és az is lehet, hogy újként nem találod a helyedet…
Ma egy veszélyről szeretnék beszélni. Olyan veszélyről, ami azt is fenyegetheti, aki évtizedek óta jár akár és azt is, aki új…
Az istentiszteletről, amire nézve nem csak az lehet veszélyes, ha nem vesz rész rajta az ember, vagy nem megfelelő helyet tölt be az életében, hanem ha kiüresedik, már nem arról szól, amiről kellene... Ha öncsalás lesz, illúzió, hamis biztonságérzet eredményezője.
Ámósz próféta az északi országrész, Izrael prófétája nem nagy veszedelem, vagy nélkülözés idején közvetíti Isten szavát. Az ő korában nincs ínség, éhínség és kiszolgáltatottság, az egész társadalmat érintő krízis, háború. Gazdasági konjunktúra, fellendülés és anyagi biztonság az osztályrésze… természetesen nem mindenkinek! Miközben a jólét feledteti a kiszolgáltatottságot, hamis biztonságot ad. Feledteti az összetartozást is, a kölcsönös felelősségvállalást, a szolidaritást, érzékenységet a gyengék és kiszolgáltatottak felé. Egyszerűen fogalmazva szociális, vallási korrupció, visszaélések jellemzik e kort.
Az északi országrészben, II. Jeroboám idejében (Kr. e. 800-750 k.) Izrael virágkorát éli. Asszíria azonban egyre nagyobb hatalomra tör, ezt a folyamatot Isten emberei már látják, ezért figyelmeztetik a népet és vezetőit. A pillanatnyi jólét valójában nem ad semmilyen hosszú távú, valós biztonságot.
A próféta koráig a vallásos lelkesedésből nem volt hiány Izraelben (5,21-24). Ámosz utalásaiból az tűnik ki, hogy a legnagyobb kultikus központok: Bétel (3,14; 4,4; 5,5-6; 7,10, 13), Gilgal (4,4; 5,4) és Dán (8,4); ezekben a szakaszokban használja a kultikus nyelvet is (4,4-5; 5,4-6, 14). Azok, akik semmibe vették a szövetséget, és a szegényeket megrövidítették, továbbra is folytatták vallásos tevékenységeiket a szövetség Istene előtt. Ünnepeltek, áldoztak, énekeltek… A kereskedők nagy gondot fordítottak arra, hogy ne dolgozzanak az isteni törvény által előírt napokon (8,4-8) látszólag betartották a törvényt. Ámosz ezt a képmutatást leplezi le, nem ritkán keserű iróniával élve (4,4-5).
A próféta a felolvasott Igében nem kevesebbet mutat be, mint hogy az izraeliek hogyan csapták be magukat, amikor azt hitték, hogy Istent „kifizethetik” áldozataikkal. Nem kevesebb dolog áll előttünk, mint Isten reakciója az élethazugságra, képmutatásra.
Gyűlölöm… - olvashattuk az Igében. A hallatlanul kemény kifejezések egyébként: még a prófétai irodalomban is példátlanok. Olyan ez, mint amikor valaki, valamilyen undorító, megvetendő dolgot lát. Megvetem, ki nem állhatom, hallani sem bírom… Gondoljunk valamire, amivel kapcsolatban ezeket érezzük… Ezzel illeti a próféta szaván keresztül Isten az istentiszteletet, a kultuszt, ami itt folyik. A kiüresedett, a képmutató, a lélektelen és kirakat istentisztelet…
Fontos látnunk, hogy ez a kemény nyelvezet elsősorban nem az izraelita kultusz leplezetlen visszautasítását jelenti. A próféta a „dialektikus tagadásként” ismert nyelvi szerkezetet alkalmazza, mely egy szempontból (helyi istentisztelet) erősen ellenzi, hogy mások is hangsúlyosak legyenek („törjön elő az igazság” 24. v.). A gond, hogy Izrael imádata örömtelen Jahvénak, mert népe ezt a szövetség követelményeinek a helyettesítésére ajánlja fel.
Mit gyűlöl, mit nem bír látni sem…:
- Az ünnep szent idő. Istennek szánt figyelem, különleges tettek, rituálék szokások. Odafigyelés olyan dolgokra, amire nem lehet a hétköznapokban. Isten felé fordulás… Isten adta a törvényben ezeket, Isten cselekvésére emlékeztető ünnepek a páska, a lombsátor, stb. Hogy lehet, hogy ez nem tetszik Istennek? Nem fontos az emlékezés…? Hogy lehet ezt egyáltalán rosszul csinálni?
Valami lényegi hiányzik, valami fontos maradt el valószínűleg…
Hogy miért utasítja el Jahve ilyen határozottan ünnepeiket, nem részletezi, de az előzményekből kétségtelen.
Kiüresedett. Már csak a megtartásról szól. A szokásról, hagyományról, talán kötelességről. A lényeg veszett el. Minden ünnep Isten cselekvésére, csodáira mutat: az ebben való hit, az erre való emlékezés veszett el. A hatása a mindennapokra. Az ünnep híd: a múlt megtapasztalását, élményét, felismeréseit hozza a jelenbe. Ez veszik el, ha a forma marad csak. Olyan lesz, mint egy leszakadt híd…
Összejöveteleiket „nem szagolhatja”- mondja az Úr, tehát nem bírja illatát. Nem tekint különféle áldozataikra, nem kedveli, bármilyen kövérek és tökéletesek is. Minden tekintetben megfelelnek a kultuszi előírásoknak- mégsem elég jók! Olyan ez, mint amikor valaki az ételtől megcsömörlik. A 21–23. v.-ek kultuszi kifejezései nagyjából egy-egy ünnep lefolyását követik, amelynek során a säläm (esz-ban csak itt található) zárta az áldozatok sorát, amit azután lakoma követett.
Nem Istennek kell az áldozat, nem Ő éhes, vagy szomjas az állatok vérére… Nagyon fontos felismerés ez: nem Isten igényli az istentiszteletet, a kultuszt! Nem neki kell… megvan nélküle… nem lehet kiszolgálni vele Istent, és nem lehet letudni az ember részéről, mint egy kötelességt!
Az énekek (tsz) zajongása, összevisszasága, úgy hat Jahvéra, mint elhordozhatatlan teher („távoztasd el rólam…”). Közben szólt a lant, ez az ősi, fazékalakú testtel ellátott pengetős hangszer. A kürtök, a dobok, az énekesek… bizonyára csodás harmóniák, dinamikák voltak ezek. Élmény volt… és mégsem jó ez így.
Az ember lehet, hogy gyönyörködik benne, de Istent zavarja, idegesíti. Az ember lehet, hogy átszellemül, örül, érez valamit, de Isten legszívesebben befogná a fülét és inkább a tücskök ciripelését hallgatná… Nagy zajt a pogány kultuszokban is tudtak csapni, ez nem volt nagy szám… nagy hangszerek, hangerő… de vajon mi tetszik Istennek?
Akkor sem tetszenek neki ezek az énekek, ha róla szólnak? Ha Őt dicsérik, ha Őt mutatják be?
Nem, ha mélyen disszonánsak és súlyos ellentmondásokat próbálnak elfedni vagy megmagyarázni velük…
Isten azért van rosszul ettől a kiüresedett, l’art pour l’art kultusztól, mert hiányzik a lelke, a lényege: az igazság, az őszinteség.
- A törvény valódi (nem programszerű, kirakat módon való) betartása mintha feledésbe merülne és mintha a kultuszi cselekmények oldanák fel: nem tartjuk be, amit Isten kér tőlünk, de nem baj, majd a kultuszban rendezzük. Megadjuk Istennek, amit kér: megkapja ünnepeit, áldozatait, énekeit… Másrészt a bételi szentély állítása önmagában törvénytelen volt, sok bonyodalom származott belőle- ebben is megnyilvánul a törvénytelenség.
- Az egyéni erkölcstelenség bizonyára jelen volt, hiszen ezt is kritizálja a próféta: olyan kultusz, istentisztelet, aminek nincs hatása a mindennapi életre; ami nem hat arra, ahogy valójában élünk: értelmetlen! A bűnbánatnak és a hitnek mindig együtt kell járnia az istentisztelettel, az áldozattal.
- Társadalmi igazságtalanságok uralják a személyközi kapcsolatokat: miközben az istentisztelet részei némelyek és Isten igazságáról énekelnek, aközben elnyomják a nincstelent, nem törődnek a szegénnyel, kizsákmányolják, akit lehet. A jogosság és igazság hiánya teszi érvénytelenné a kultuszt. A kultusz feletti kritika ettől kezdve végigvonul a prófétai irodalmon. Ezen a nyomon halad tovább a Jer 7:22 is:
b. A párhuzamos többszívűség…:
Nyilvánvalóvá válik, hogy bálványokról, idegen istenekről van szó. Nincs töretlen bizalom és hit Jahvében… Isten szabadításáról és mindenhatóságáról énekelni hogy lehet, miközben más isteneknek is áldoznak, vagy titokban bennük reménykednek…? A pusztai vándorlás és az istennevek említése sokféle írásmagyarázati vita témája, de bizonyosan az idegen istenek, bálványok párhuzamos jelenlétére utal Jahve kultuszával.
A 26. v.-ben tisztázandók a különös istennevek. A Szikkut tkp. Szakkut. Míg a Kijjun qeréje Kéván. A változás mindkét esetben úgy állt elő, hogy a nevek mássalhangzóihoz a siqquc „bálvány” tkp. „utálat, förtelem” magánhangzóit függesztették. Nos, Szakkut és Kéván melléknevei voltak a mezopotámiai Ninurta nevű istennek, melynek a Saturnus volt szimbóluma. Innen ered a csillagistenre szóló utalás. Az istenség feje fölött, a rúd végén csillag volt, ahogy ezt a Kétfolyó-völgyéből származó leletek is bizonyítják.
Van olyan írásmagyarázó, aki szerint nem az asszír istenségre utal, nem a Szaturnuszról van itt szó, hanem egyszerűen bálványokról. Szikkút és Kijjún két bálvány neve. A lényeg, hogy a világmindenség urát felcserélték élettelen bálványokkal Ámósz kora embereinek ősei (a pusztai vándorlás idején). És a bálványimádó lelkület nem változott sajnos… A Seregek ura helyett a képzelt csillagisten… Fájdalmas, ostoba lázadás Isten ellen. Mindegy, milyen fajta a bálvány, ha nem az élő Isten…
Az öncsalás részben abban van, ha azt hiszi az ember, hogy a forma megtart, a keret elég, a kultusz elég Istennek, a rítus elegendő.
Egy réges - rég megszűnt idegen kultúra istentiszteletének ítéletéről olvastunk, ami valahol mégsem távoli és mégsem idegen. Érint minket az istentiszteletünkről való gondolkodás útján. Gondoljunk csak végig néhány önvizsgálatra indító mondatot…:
- Mennyire tartjuk az istentiszteletet, mint keretet önmagában elegendőnek az Istennel való kapcsolatunkban?
- Mennyire szeretnénk jónak, hívőnek látszani mindebben…?
- Vajon fontos-e nekünk, hogy az istentisztelt valóban mindennapjaink részeként hatással legyen mindennapi döntéseinkre is?
- Fontos-e az igazság cselekvése, áradhat-e az igazság, amit az Ige is felvillant számunkra?
- Miközben nem vagyunk tökéletesek, mégis, hat-e az erkölcsi életünkre, döntéseinkre az, hogy itt jelen vagyunk?
- Vajon nem válik-e az istentisztelet. automatikus fogyasztássá, szolgáltatássá…?
- Vajon nem válik-e modern varázsszerré, csillagistenné: „Ez az, ami hat! Ha Grétre járok, nagy baj nem lehet…! X és Y imádkozott értem… stb. Önmagában ez kell ahhoz, hogy rendben legyek- nem lesz-e ez így bálvánnyá?
- Nem megyünk-e el társadalmi igazságtalanságok mellett, elnyomás és közösségi bűnök mellett csukott szemmel, miközben itt vagyunk az istentiszteleten…? (pl. a menekült kérdés…)
Attól tartok, hogy sok embernek van egy élete lényegében függetlenül mindentől, ami vasárnap történik és közben… az istentisztelet: ott teljesítjük, amit Isten kér, ott levezekeljük, amit lehet.
Hadd hozzak most két példát, milyen, amikor kiüresedik az istentisztelet, amikor a gyülekezet, Isten népe, az egyház élete nem arról szól már, amiről kellene!
Az ilyen kultusz szerint élő ember, az ebben részt vevő igazból mélyen hitetlen. Vagy legalább is nem ismeri a Biblia élő és szerető Istenét. Úgy tesz, mintha Isten vak és süket lenne… Ugyanolyan öncsalás ez, mint ha nem jövünk Istenhez, mert félelmetes és bosszúálló.
Sokszor kifinomult módon csalja meg az ember önmagát, mikor a megtartó keretben reménykedik. Hiszen a közösség és az Istennel való élő kapcsolat tart meg…
4. A megoldás
Minden keretet fenyeget a kiüresedés. Ez nem azt jelenti, hogy ne használjuk… de legyünk józanok!
Egyénileg és közösségileg is ezért vizsgáljuk meg újra és újra: nem tértünk-e el a lényegtől? Nem váltunk-e képmutatókká?
A keret nem tart meg, nem elég önmagában. Ha kiüresedik, nem kedves Istennek… de van visszaút:
A bűnbánat útja. Bármilyen képmutatásban is éljen valaki, bármit is követel, az őszinte bűnbánatot elfogadja Isten! A töredelmes szív és az alázatos lélek kedves előtte! A megrepedt nádszálat nem töri el, a füstölgő mécsest nem oltja el…!
A megtérés, a kiüresedés beismerése…
A lényegre való törekvés: imádó szív…
A józan, alázatos könyörgés Isten előtt: Uram, ne engedd…!
A reménységünk, hogy Isten töltheti be tartalommal istentiszteletünket újra és újra! Ő töltheti be igazsággal, hitelességgel, szentséggel, tisztasággal! Ő adhat újra közösséget, szeretetet közénk, érzékenységet másokra, bátorságot a társadalmi igazságtalanságok felvállalásához is…
Kiáltsunk hát: Könyörülj Urunk! Újíts meg! Tölts be Szentlélekkel, újíts meg és őrizz meg attól, hogy istentiszteletünk, életünk, hitünk kiüresedjen!
Ámen!
(Thoma László)

Pünkösd vasárnapján egy héttel ezelőtt a Szentlélek eljövetelét ünnepelhettük! Zsúfolásig megtelt ez a hely, hangzott a pünkösdi evangélium, meglátogatott minket az Úr a jelenlétével, együtt örülhettünk a konfirmandusok bizonyságtételének, részünk lehetett az úrvacsorai közösségben. Együtt dicsőíthettük Istent. Fantasztikus élmény volt hallani és érezni, hogy a gyülekezet énekel, hogy együtt, egy szívvel és szájjal dicsérjük az Urat. Talán el is hangzott köztünk ez a mondat: milyen jó istentisztelet volt!
Pünkösd a Lélek eljövetelének ünnepe, a keresztyén egyház születésnapja. Létrejött az első keresztyén gyülekezet, és sorra alakultak a kisebb nagyobb sejtek, ahol összejöttek, imádkoztak, hirdették az evangéliumot, dicsérték Istent, úrvacsorai közösséget gyakoroltak. Különböző helyeken, otthonokban, nyilvánosan vagy bujkálva, de elindult valami, amit nem lehetett megállítani- és nem lehet azóta sem! Elindult valami akkor, ami még nem volt addig: keresztyén gyülekezet, keresztyén összejövetelek, kialakult a keresztyén istentisztelet. Egy hely, ahol összejöttek, és ahol Isten ott volt egyszerűen köztük abban az ígéretben, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek Jézus nevében, Ő ott lesz közöttük.
Az, ami ma itt és most közöttünk történik, nem más, mint annak a folytatása, ami ott az első pünkösdkor elindult. Jövünk a közösségben, összegyűlünk egy helyen, találkozunk egymással, Istennel, magunkkal. Ha a gyülekezet tagja vagy, akkor ez egyértelmű lehet a számodra, ha vendég vagy, de egyébként Krisztus követőjének vallod magadat, akkor is itthon érezheted magad, de ha nem hiszel Istenben, ha keresed Őt, akkor furcsa lehet számodra: miben más ez a hely, mint bármilyen más? Mi teszi különlegessé? Mitől szent, mitől lesz istentiszteletté egy beszéd, néhány ének és fura, csukott szemmel elmondott monológ a kéréseinkkel, vágyainkkal?
Istentiszteleten vagyunk, szent helyen, szent időben. A nyugalom napján, az Úr házában. Tudjuk, hogy illik itt viselkedni… De vajon tényleg, mi teszi szentté ezt az időt? A naptárunk? A mi időbeosztásunk, vagy az áldozat, hogy nem szabadidős programunkat töltjük éppen? Vagy mi teszi ezt a teret szentté? A színek, az arányok, a berendezés, a tér belső struktúrái, a felhasznált anyagok, formák, fények, a díszítés? Valaki azt mondta egyszer nekem, hogy ő a szívét öltözteti ünneplőbe minden vasárnap, úgy készül Isten elé az istentiszteletre, a szolgálatába.
Az biztos, hogy szubjektív mércével van, aki szerint ez a hely szent és különleges, és amit teszünk itt, az fontos- és van, aki szerint nem az. Mert hiszen az számít, amit ki-ki maga gondol, szubjektív módon érez – és ahogy „fogyaszt”, ahogy használja a világot a maga örömére.
- A fogyasztói kultúra ugyanis az utóbbi évtizedekben természetes módon érte el az élet minden részét: a szent és a profán területeket egyaránt. Benyomult az emberi élet minden szegmensébe, így a hit és spiritualitás világába is. A fogyasztói ember fogyasztói módon keresi és utána sajnos „használja” Istent. Használni próbálja, élvezni, ameddig lehet, azután lecserélni másra, ha már nem élvezi eléggé. Ez a lecserélés történhet más vallási formára, más gyülekezetre, más irányzatra, stb.
- A klasszikus társadalmi formák devalválódásával, a tekintélyelvű rendszerek általános krízise miatt az egyház és az istentisztelet helyzete is relativizálódott. Korábban egy falu- vagy városi közösség központi helye volt a templom, az istentisztelet pedig az a hely volt, ahol meg kellett jelenni, aminek része kellett lenni. Főleg egy nagyvárosi közegben egészen más elvárások kapcsolódnak egy templomhoz és egy istentisztelethez.
- Itt, a gazdagréti református gyülekezetben is azt tapasztaljuk, hogy az istentisztelet még a hívő emberek számára is sokszor opcionális szabadidős program. Egy olyan rendezvény, ami értékes, de ahonnan rendszeresen lehet késni, amit ki lehet hagyni akár heteken keresztül is, amin nem kell annyira jelen lenni, a szónak a teljes lelki jelenlétére gondolva. Szolgáltatás, amit ha máshogy nem, valamilyen egyéb gyülekezeti szolgálattal vásárolunk meg.
A mai vasárnappal kezdődően új sorozat indul, melynek témája: az istentisztelet. Különböző szentírási helyek alapján fogunk azzal foglalkozni, mi az istentisztelet (nem mi mit érzünk, hogy mi az, hanem hogy a Szentírás mit tanít róla).
Csak két rövid vonatkozás, amit szeretnék leszögezni a sorozat elején:
I. Az istentisztelet: találkozás. A találkozás több dimenzióban is zajlik. Sokan örülnek a gyülekezeti tagok közül az egymással történő találkozásnak, a kapcsolattartásnak. Ennek helye van az istentisztelet keretében, előtte, utána. Mégsem ez a hangsúlyos, hanem Isten kijelentésének meghallása, megértése, és ebből fakadóan az egymással és magunkkal való találkozás. Ez a találkozás olykor kellemes, megnyugtató, de legtöbbször szembesítő, kemény, akár fájdalmas is lehet. Ez a találkozás átformáló kell, hogy legyen. Ha nem az, akkor lényegében talán sosem történt meg igazán.
II. Az istentisztelet: ünnep. Isten szeretetének ünnepe. Ennek az ünnepnek vannak hagyományai, van reformátori öröksége és van egy ünnepeltje is: a kereszten meghalt és feltámadt Jézus Krisztus. Az élő módon hirdetett evangélium varázsolhatja ünnepé a nyugalom napját és magát az istentiszteletet is. Így válhat az istentisztelet hétről-hétre megújulásunk helyévé, életünk lüktetésévé, lelki lélegzetvételünkké.
A felolvasott Ige alapján a mai állításunk a következőképpen hangzik: az istentisztelet: találkozás Isten szentségével.
Isten szentségének döbbenetes, drámai leírása áll előttünk a mai Igében. A Szentírás egyébként beszél máshol is Isten szentségéről, dicsőségéről, hatalmáról, különböző megnyilvánulásairól, amik lényéhez tartoznak.
Különösen erős ez a visszatérő motívum a prófétai elhívásokban, mikor Isten emberei szemtől-szembe találják magukat Istennel. Mózesnek az égő csipkebokornál le kell oldania a saruit, hiszen szent az a hely, ahol jár. Nem a hely bírt valamilyen mitikus szentséggel, hanem Isten valósága, jelenléte szentelte meg azt.
Ízlelgessük most ezt a szót: szent. Szentnek lenni… Összesen 497-szer szerepel a Szentírásban, de azt gondolom, egyet érthetünk abban, hogy nehéz megérteni, megfogalmazni, befogadni.
Hadd hangsúlyozzam, hogy kevés objektívabb dolgot tudnék felsorolni Isten szentségénél! Ez egy olyan tény, igazság, amit az Írás kijelent Istenről, és amit valamiért fontos tudnunk róla. Nem számít, megérthetjük-e teljesen ezt vagy sem…
Elmondhatjuk összességében a bibliai beszámolók alapján, hogy aki találkozik Istennel a Szentírásban, aki valamilyen módon „látja”, érzékeli Őt, az azt mondja róla: szent. Nem mondhatjuk: Istent még soha senki nem látta… sok beszámolót ismerünk a Bibliából ilyen találkozásokról. Mind a szentséggel való szembesülés példái!
I. A látható szentség
Ez a különleges kép tehát Isten szentségének, dicsőségének képi kerete.
II. A szentségről szóló kijelentés
A történetben ugyanakkor hallható elemek is vannak.
III. Isten szentségének „hatása”
Ezen a ponton talán azt gondolhatod, hogy ma tényleg inkább valami szabadidős programot kellett volna választani, mert eléggé elvont és nehéz ez a mai igehirdetés… de most jön a témánk szempontjából a legérdekesebb dolog az Igéből.
I. Mi a válaszunk Isten szentségének tapasztalására?
Nem vagyunk Ézsaiás próféta, nem (vagy nem feltétlenül) kapunk látomást, személyes benyomást- pedig talán erre vágynánk. Ehelyett van egy Ige, a Szentírás, egy hely, ahol ezt hirdetik és egy közösség, ahol ezt meghirdetik.
II. Hogy jelenhet meg az istentiszteletünkön Isten szentsége?
Mindezek után végül egy fontos kérdés maradt még számunkra. Ha Isten jelenléte ennyire szent miért is akarjuk, hogy köztünk legyen? Miért hívjuk Őt? Miért jó ez nekünk, hogy Ő itt van, hogy leleplez és szembesít magával és magunkkal?
Azért, mert igazából, miközben félelmetes Isten szentsége és dicsősége, az ember ez után vágyik vagyon mélyen! A közelség vágya ott van mindenkiben, abban is, aki nem tudja megfogalmazni közel akarok lenni hozzá, ott akarok lenni! „Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy az Úr házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen jóságos az Úr, és gyönyörködhessem templomában.” Zsolt 27, 4 Így vall a zsoltáros.
Az is lehet persze, hogy leginkább a méltatlanság és a félelem érzését váltja ki benned az Isten szentségről szóló üzenet. Meg tudlak érteni. Van egy visszatérő álmom: istentisztelet kezdődik Gazdagréten, mindenki itt van, szólnak az irodába, hogy indulni kell, de nem vagyok kész, koszos a ruhám, vagy pizsamában vagyok, nem vagyok megborotválkozva, nincs rajtam cipő. És be kell jönnöm és ide kell állnom. A gyülekezet pedig áll és néz érdeklődve. Méltatlanság. Nem vagyok kész…
Az evangélium, hogy Jézus Krisztus azért jött el, azért váltott meg, hogy az Ő gyermekeként, a benne való hitben felszabadultan, megtisztítva jöhessünk a szent Isten jelenlétébe. Akár vágysz oda, akár méltatlannak érzed magadat! Jézus lett az út Istenhez, általa van szabad utunk az Atyához! Járulhatunk bizalommal a kegyelem királyi trónusához, hogy irgalmat nyerjünk…!
A Jelenések könyvében olvashatjuk, hogy János apostol látja a mennyei trónt, a szent, dicsőséges Istent fényességben és ragyogásban; látja a mennyei lényeket is, de látja a Bárányt! Jézus Krisztust, akiről ezt mondják a mennyei lények: „Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet, és feltörd annak pecsétjeit, mert megölettél, és véreddel vásároltad meg őket Istennek minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből…” Jel 5, 9
Isten szentségével Jézus Krisztuson keresztül találkozhatunk ma is. Ezt tehetjük most is, ma is, és életünk minden napján. Hála legyen és dicsőség ezért a szent és dicsőséges Istennek!
Ámen!
(Thoma László)

Most akkor a korinthusiak úrvacsoráznak, vagy nem úrvacsoráznak? Összegyűlnek, az Úr vacsorájára, de Pál mégis azt mondja: "Amikor összegyülekeztek, nem az Úr vacsoráját eszitek…" Sőt, "nem javatokra, hanem károtokra jöttök össze."  Ezért: "nem dicsérhetlek titeket." Súlyos szavak a korinthusiak összegyülekezéséről, istentiszteletéről. Úrvacsorai gyakorlatuk alapján minősíti Pál összegyülekezésüket, istentiszteletüket.
Ezekben a hetekben az istentiszteletről szólnak az igehirdetések. Az igehirdetés, amely minden református istentisztelet központi eleme, olyan igék alapján szólít meg bennünket, amelyek Isten népe istentiszteletével kapcsolatosak. Szembenéztük Isten szentségével az istentiszteleten: mi következik abból, hogy a mindenható Isten jelenlétében gyülekezünk össze? Szó esett az összegyülekezés mikéntjéről: miért hívja Isten az ő népét minden héten az ő jelenlétébe, és mit árul el rólunk, ahogyan felülemelkedünk az ő rendjén? Mai témánk az istentisztelet mint jel. Miért és hogyan úrvacsoráz(z)unk? A válasz: mert az Isten szerinti módon úrvacsorázó közösség jel a világban és a világnak.
1. Miért és hogyan jel az úrvacsora?
Pál apostol kifejti a korinthusi gyülekezet tagjainak az úrvacsora lényegét, amelyet nem máshol, mint Jézus szavaiban találunk. Emlékezteti őket arra, hogy Jézus Krisztus azon a különleges páskavacsorán, amelyet a halála előtti napon a tanítványokkal töltött el, újraértelmezte Izrael legnagyobb ünnepét, az egyiptomi szabadulásra emlékező páskaünnepet. Hasonlóan szabadulásról beszélt, de egy új szabadulásról, Istennek egy új munkájáról, egy új szövetségről. Itt a kenyér, amit megtörnek a páskán, nem más, mint Jézus teste, amely megtöretik; és a pohár, amelyet felemelnek hálaadással, nem más, mint Jézus vére, amely kiontatik. A páskavacsora minden elemét magára vonatkoztatja Jézus: az ő halála és feltámadása által születik meg az új szövetség, ez az egészen új kapcsolat Isten és a Krisztusban bízók között. Amiről a vacsorán Jézus beszélt, a következő napon valóság lett: testét szögekkel és lándzsával megtörték, vérét kiontották a kereszten. Mindez azonban értetek, értünk történt, mondta Jézus, ismétli az apostol, és halljuk mi is újra és újra. Amikor a gyülekezet egybegyűl Isten magasztalására, az úrvacsora ünneplésével rendszeresen felidézi maga előtt Jézus Krisztus üdvözítő kereszthalálát.
Ez a keresztény istentisztelet kritériuma. Ez a keresztény istentisztelet szíve, szívdobbanása, együtt az igehirdetéssel. Mert az igehirdetés csak arról szólhat, amiről az úrvacsora. A megfeszített és feltámadott Krisztus hirdetéséről. És ha az igehirdetés eltévelyedik, emberi célok szolgálatába áll, kiüresedik, lapossá, sekélyessé, sőt, akár hamissá és hazuggá lesz (amint lehet és gyakran lett is), az úrvacsora emlékeztet: mi azért vagyunk együtt, hogy a megfeszített és feltámadott Krisztus magasztaljuk, aki közöttünk van. Ezért és így lesz az úrvacsora minden istentisztelet kritériuma: nem engedi elfelejtenünk a lényeget. Lássuk ezt bővebben!
Az úrvacsora jele annak, hogy Jézus Krisztussal eggyé lettünk, és általa tápláltatunk. Miközben nem valljuk, hogy a kenyér valóságosan Jézus testévé, a bor valóságosan Jézus vérévé változna át, azt sem hisszük, hogy az úrvacsora nem több, mint emberi cselekedet. Hisszük, hogy Jézus Krisztus valóságosan jelen van a Szentlélek által, és amint hittel vesszük magunkhoz a kenyeret és a bort, ő táplál bennünket, ahogy a régiek mondták, "lelkiképpen." Pál levele előző fejezetében egyértelműen rámutat a Krisztussal való egységre: "Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?"  (1Kor. 10. 16)
Másodszor, az úrvacsora jele annak, hogy Jézus Krisztus egymással is közösségbe vont bennünket. Az úrvacsora gyülekezeti esemény, nem egyéni. Jézus azt mondja: "vegyétek, egyétek…" - és közben körbeadja az egy kenyeret. Majd vette a poharat, hálát adott, és körbeadta. Erre mutat, hogy az előbb idézet helyen Pál ezt is hangsúlyozza: "Mivel a kenyér egy, mi is mindannyian egy test vagyunk, mert mindannyian egy kenyérből részesedünk." (v. 17) Te csak abból a kenyérből ehetsz, amiből a testvéred is eszik. Nincs más. Te csak abból a kehelyből ihatsz, amiből a testvéred is iszik - nincs más. (Ezért veszélyes teológiailag a kiskelyhek használata… mindig emlékezz, egy kelyhet emelünk fel Jézus szavait ismételve!) Az úrvacsora jel: azok gyűlünk össze az istentiszteleten, akik megbékéltünk egymással, akik szeretetközösségben élünk, akik az Isten által teremtett új emberiség előhírnökei vagyunk.
Harmadszor, az úrvacsora (és az istentisztelet) jele annak, hogy Isten még mindig végzi a maga elhívő, megváltó és üdvözítő munkáját a világban. "Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön."  Figyeljük meg, hogy Jézus egyrészt elrendelte, hogy követői gyakorolják az úrvacsora ünneplését, másodszor pedig ehhez hozzákapcsolta az evangélium hirdetését. Amint a keresztény gyülekezet újra és újra ünnepli az úrvacsorát, emlékezik Jézus halálára, megéli Jézus jelenlétét a jelenben, előre is tekint: hirdeti őt minden népnek amíg ő vissza nem jön. Igen, újra hangsúlyozzuk: az istentiszteletünk nem csak magunkért van. A népekért, a népekre nézve is összejövünk, és ennek jele az úrvacsora. Minden alkalommal, amikor megtörjük a kenyeret és felemeljük a poharat,  Krisztus megváltó halálát hirdetjük minden népeknek! Azt, hogy egy nap visszajön ítélni élőket és holtakat. Ezért most van a kegyelem, a megtérés, az Istenhez fordulás ideje.
2.     Hogyan fordulhat ez visszájára?
A korinthusiak úrvacsoráznak - de amit tesznek, mégsem úrvacsora. Lássuk, a fentiek fényében, miért mondja ezt Pál apostol. Mi a helyzet a korinthusi gyülekezetben? Hol lesz semmissé az úrvacsora, mint az istentisztelet kritériuma, mint Istentől való jel?
"Amikor tehát összegyülekeztek, nem az Úr vacsoráját eszitek, mert az evésnél mindenki a saját vacsoráját veszi el, és az egyik éhezik, a másik pedig megrészegedik."  Az első keresztény gyülekezetek nem templomokban, sőt, nem is nyilvános helyen, hanem leggyakrabban házaknál találkoztak (vö. ApCsel. 18.7). A korinthusi gyülekezet is házban (feltehetően egy jómódú ember nagyobb házában) gyűlt össze. Az istentiszteleti közösséghez és úrvacsorához kapcsolódott a közös étkezés (agapé - szeretetvendégség); e kettő csak a 2. századtól kezdett elválni egymástól a keresztény istentiszteleten. Ez lett a feszültségek, ellentétek kiváltó oka, amelyre az apostol rámutat. Tudniillik az agapéra, amely együtt volt az úrvacsorával, ki-ki vitte a maga élelmét. Egyrészt ebben már eleve benne rejlett az, hogy a gazdagoknak sokkal több volt, mint a szegényeknek, másrészt valószínű, hogy a jómódúak korábban érkeztek, és mire a kemény munka után megérkeztek a szegények (kézművesek, bérmunkások, rabszolgák), csak a maradék volt az asztalokon, vagy az sem. Egyesek jóllaktak, miközben mások meg éhesek voltak, és ebben a helyzetben úrvacsoráztak. Hogyan érezhették magukat a szegényebbek? Milyen érzések lehettek bennük, miközben a tehetősebbekkel ettek egy kenyérből, és ittak egy pohárból? Pál csak ennyit mond a tehetősebbeknek: "Hát nincsen házatok, hogy ott egyetek és igyatok? Vagy megvetitek az Isten gyülekezetét, és megszégyenítitek a nincsteleneket?" - Tehát miközben az Úrral és az egymással való egységet ünnepelték (volna) az úrvacsorában, valójában a hasadások lettek nyilvánvalóvá közöttük. Sőt, ez Isten gyülekezetének megvetése, a nincstelenek megszégyenítése, mondja az apostol. A jel visszájára fordult…
Ez felhívja a figyelmünket arra, hogy ha egy gyülekezetben az úrvacsoráról biblikus módon gondolkodnak, az nem elég, hiszen ugyanilyen fontos, hogyan élik meg az úrvacsora által megjelenített közösséget. Nevezzük ezt az úrvacsora diakóniai funkciójának. Átélhetjük, hogy Jézus önmaga kegyelmét adja nekünk, sőt, még az is megérinthet, hogy milyen szép a testvérekkel együtt állni az Úr asztala körül, de Isten igéje ennél mélyebbre megy, és ennél tüzetesebben vizsgálja meg az Úr vacsorájával élő gyülekezetet. Mit jelenthet ez nekünk? A korinthusi agapék szeretetlen és érzéketlen gyakorlata hogyan tart tükröt nekünk?
Először is mondjuk ki az üzenet lényegét! Attól, hogy egy gyülekezet úrvacsorázik, még nem biztos, hogy valóban az Úr vacsorájában részesül. Továbbá, érdekes módon, itt Pál apostolnak nem annyira dogmatikai, hanem etikai, közösségi kritériumai vannak. Azaz nem az úrvacsora tan ismerete és megvallása lesz a kérdés, hanem az, hogy megéli-e a gyülekezet az úrvacsorán kívül azt a nagy kegyelmet, amit az úrvacsorában kap: közösség az Úrral és közösség egymással. Másképpen: hiába úrvacsorázunk, ha nem éljük meg a szeretet közösségét.
Ez egyrészt megvizsgálja diakóniai, azaz a gyülekezet rászorult tagjainak a segítségére irányuló szolgálatainkat. És, kedves gyülekezet, ezen a ponton hálásnak kell lennünk. Nemcsak a közelmúltban szervezett céladakozásunk (kerekesszékre) gyors és túlcsorduló eredményű sikere miatt. (És ez úton mondok köszönetet az egész gyülekezetnek az adakozásért…) Nemcsak a diakóniai bizottság kitartóan, folyamatosan koordinált és elvégzett, sokféle segítsége miatt (látogatások, anyagi segítség, főzés betegség idején, stb.). Hanem számtalan olyan kisebb-nagyobb testi-lelki segítség miatt is, amelyekről nem tudok, nem is kell tudnom, de folyamatosan történik a gyülekezetben. Folytassuk mindezeket, ne fáradjunk meg benne, és mostantól lássuk így: minden segítségünk, testvérünk iránti áldozatvállalásunk középpontja, eredője, szíve az úrvacsora, sőt, Krisztus maga. Amit tőle vettünk, azt adjuk tovább.
Ugyanakkor ebben az igehirdetésben, mint az előzőkben is, szembesülnünk kell korunk nagy kihívásával, az individualizmussal, hiszen mindnyájan így formálódunk a mai társadalomban. Hiszem, hogy ezen a területen Isten bennünket, mint gyülekezetet, bűnbánatra és megtérésre hív. Mi is ez az individualizmus? Az, hogy mindent a magad oldaláról, a magad haszna és érdeke felől  nézel és értékelsz. És, valljuk be, ez olyan természetes a számunkra, mint hogy lélegzünk. Ehhez kapcsolódik a fogyasztói szemlélet, ami az előzőn túl mindent ár-érték arányban mér. Ez rendben van a piacon, de ijesztő, felháborító, amikor például valaki a párkapcsolatát elemzi ár-érték arány szerint (olvastam ilyet). Vagy amikor a gyülekezetre, istentiszteletre kezdünk ugyanezzel a szemüveggel tekinteni, hiszen megszoktuk, hogy a fogyasztói társadalomban mindent így nézünk. Amikor Istenre, gyülekezetre, testvérekkel való közösség vállalásra, szolgálat elvégzésére ár-érték arányban tekintünk, mi akkor vetjük meg az Isten gyülekezetét. Miért? Gondolj egy pillanatra arra, mi történik, ha Isten így tekint ránk? Mi lett volna, ha elkezd azon gondolkozni, hogy te mennyit érsz neki, mennyit fogsz az ő konyhájára hozni, mielőtt elküldi érted a Fiát, Jézust, hogy feláldozza az életét? Megéri - nem éri meg? Jó befektetés - rossz befektetés? Nincs még egy ekkora pazarlás, mint Isten kegyelme érted és a testvéredért, a gyülekezetért, mindannyiunkért! Ő semmit nem számol, mindent odaad, mi pedig elemzünk és számítunk.
Szoktad így tekinteni Isten népét, a közösség megélését? Néha azt hiszem, a közösség többeknek addig jó, amíg felemel, inspirál, jó buli - amíg nekem jó. A haszna nekem jó. De gondolkoztál-e már azon, hogy az úrvacsora nem a közösség hasznáról beszél elsősorban, hanem annak gyakorlásáról? Fegyelemről, elkötelezettségről. Ha te magadba zárkózó vagy, a közösség megélése azt jelenti, hogy ráveszed magadat arra, hogy megoszd az életed másokkal. Nem azért mert jól esik, hanem azért, mert krisztusi. Ha nem érdekel a másik, ez azt jelenti, hogy de igenis meg fogom hallgatni, végig fogom hallgatni, és igen, nem mentem magam a bajaitól, kész vagyok elhordozni a terheit. Magadra veszed-e a gyengét, szolgálod-e a másikat? Ez a közösség. Ennek megélése az úrvacsora megélése, kiterjesztése. Amint ezt éljük, az istentiszteletünk, az úrvacsoránk jel.
És amikor nem: "ítéletet eszik és iszik önmagának."  "Károtokra jöttök össze…" Súlyos szavak, amelyek józanságra, megtérésre hívnak. Akkor is jel az úrvacsora, de visszájára fordult jel. Ítéletünk, elveszettségünk drámai jele. Ezért hívja Isten a gyülekezetet önvizsgálatra…
3.     Mire hív bennünket Isten?
Alapvetően két dolgot nevez néven az apostol: önvizsgálat és konkrét változás.
"Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli az Úr testét, ítéletet eszik és iszik önmagának."  Tehát önmagunk megvizsgálása, megpróbálása annak a feltétele, hogy úgy úrvacsorázzunk, mint akik megbecsülik az Úr testét. Az önvizsgálat gyakorlata nem valami megfoghatatlan, homályos, alig megragadható dolog. Abból áll, hogy Isten elé állunk, és kérjük, Szentlelke által vizsgáljon meg, kutasson át. Tegyük mellé mérceként Isten akaratát, a Tízparancsolatot. Uram, vizsgálj meg, Lelkeddel kutass át, miközben elmélkedem törvényeden, kijelentett akaratodon. Vagy tegyünk fel kérdéseket: Mikor éltem meg a szeretetet testvéreim iránt, és mikor voltam önző és érzékelten? Mi az a jó, amit megtehettem volna, de nem tettem meg? Senki nem mondhatja, hogy nem tudja, hogyan kell önvizsgálatot tartani. Inkább azt kell megtanulnunk őszintén kimondani, hogy nem szeretünk, vagy nem akarunk önvizsgálatot tartani. De az úrvacsora, a gyülekezet úrvacsorai ritmusa, hónapról hónapra, éppen ebben vezet és segít. Beépíti a nagyobb önvizsgálatok rendjét a közösség életébe.
Pál apostol azonban nem spiritualizálja el a kérdést, ezért egyértelműen, konkrétan hívja változásra a gyülekezet tagjait: "ha evésre összegyűltök, várjátok meg egymást. És ha valaki éhes, otthon egyék…" Szeretem a Biblia realizmusát és gyakorlatias voltát. Az a baj, hogy ti jóllaktok, mire a szegények megérkeznek, és ezzel megvetitek az Úr gyülekezetét és a nincstelent? Hát akkor legyetek szívesek megvárni őket az agapéval, és együtt enni. Ja, hogy ti éhesek lesztek addigra, amíg ők megérkeznek? Akkor egyetek előtte otthon. Lehet ezt kérni? Igen. Meg lehet ezt tenni? Igen. Rendezi a helyzetet? Igen (bár nyilvánvaló, hogy az önvizsgálat, bűnbánat is elengedhetetlen, hogy a szívük is megváltozzon a nincstelenek iránt). Lássuk, mennyire praktikus az az élet, ami az úrvacsorából, az istentiszteletből fakad!
Hallgasd meg azt, akit nehéz meghallgatnod. Meg tudod tenni? Menjél el a házicsoportba, közösségbe akkor is, amikor fáradt vagy. Lehetséges? Segítsél annak, akiről tudod, hogy szükségben van. Meg fogod tenni? Amikor elkötelezted magad egy szolgálatra, és váratlanul kellemesebb, vonzóbb lehetőség adódik, nem mondd le a Krisztusét azért, mert a magadé hasznosabb időtöltés neked. Képes vagy erre? Igen. És folytasd a sort azzal, amit egészen konkrétan neked mond Isten Lelke. Amiben téged hív változásra, hogy az úrvacsorát megéljed. És amint mindannyian elvégezzük ezt, egyre jobban megéljük az úrvacsora nagy csodáját, és egyre erősebb, átütőbb módon leszünk Isten jelévé, mi, a gazdagréti gyülekezet. Ámen!
(Lovas András)

Miért gyülekezik össze Isten népe hétről-hétre az istentiszteleten? Miért ez a ritmus minden keresztény közösségben? És ha így van, hogyan lehetséges, hogy mégsem gyülekezünk össze hétről-hétre az istentiszteleten? A gazdagréti gyülekezet minden héten összegyülekezik istentiszteletre, hiszen minden vasárnap találkozunk, akár esik, akár fúj. De ha ezt egyénileg tekintjük, a legtöbben azt kell mondjuk: mi nem gyülekezünk össze Isten népével hétről hétre (akár Gazdagréten, akár más városban, településen). Ami a gyülekezet életében kihagyhatatlan rend, az az egyén életében alkalomszerű lehetőség?
Salamon templomszentelési imádságát olvastuk. Ő az, aki felépítette a templomot, amelyet apja, Dávid szeretett volna, de Isten azt mondta neki, hogy majd utódja fogja felépíteni. (Előtte az istentisztelet helye a szent sátor volt, és a szövetség ládája abban foglalt helyet).  Amikor a templom elkészül, Salamon összegyűjti a népet, majd a szövetség ládáját (Isten jelenlétének helye) elhelyezik a templom legbenső részébe, a szentek szentjébe. Az egész építési folyamat csúcsa ez. Isten dicsősége, jelenléte felhő formájában leszáll a templomra, betölti a házat, amit Salamon épített.  Ekkor mondja el Salamon ezt az imádságot "Izrael egész gyülekezetével szemben", az összegyülekezés egy minősített alkalmával. Az istentiszteletről szóló igehirdetés sorozatunkban ma a figyelmünk az istentiszteletre, mint az összegyülekezés helyére és idejére irányul. Miért gyülekez(z)ünk össze?
Isten jelenléte
A templom az a hely, ahol Isten népe összegyülekezik, és ahol Isten jelenlétét ígéri. Salamon nagyon jól ismeri ennek minden lehetetlenségét és kísértését: "De vajon lakhatik-e Isten a földön? Hiszen az ég, sőt az egeknek egei sem fogadhatnak magukba téged, hát méh ez a ház, amit építettem! " Igen, hogyan lakozhatna, hogyan lenne jelen a mindeneket teremtő szent Isten egy olyan házban, amit ember épített? Amikor Isten népe azt gondolja, hogy egy épülettel (hellyel, tárggyal, módszerrel, stb…) garantálta magának Isten jelenlétét, súlyos bálványimádásba kerül. Ugyanakkor mit ér a templom, mit ér az összegyülekezés, mit ér az istentisztelet, ha Isten nincs abban jelen? Ezért Salamon így folytatja: "Mégis tekints szolgád imádságára és könyörgésére, Uram, Istenem … Nézz nyitott szemmel erre a házra éjjel és nappal, amelyről azt mondtad: Ott lesz az én nevem."  Isten mondta, Isten ígérte, hogy neve (azaz ő maga) ott lesz ezen a helyen. És mégis, figyeljünk, hogyan folytatja Salamon: "Hallgasd meg szolgádnak és népednek, Izraelnek a könyörgését, amikor ezen a helyen imádkoznak. Hallgasd meg lakóhelyeden, a mennyben…" Az ambivalencia nem múlik el: Isten jelen van a templomban, mert ezt ígérte, mert önmagát adja népének, de Isten a mennyben lakik.
Az ószövetségi templom és Isten jelenléte nem azonos az újszövetségi istentisztelettel. Ugyanakkor nem is elválasztható attól. Az ószövetségi összegyülekezés, amiről Salamon imádságában is hallunk (héberül káhal) egyértelmű párhuzamban áll az újszövetségi összegyülekezéssel, ami görögül eklészia, eklézsia, azaz egyház vagy gyülekezet. Mert igaz, hogy Isten jelenléte nem kötődik már a jeruzsálemi templomhoz, hiszen Jézus Krisztusban lett jelenvalóvá, majd a Szentlélek által lett elérhetővé minden népnek és nemzetnek (a templom pedig nem áll…), ez azonban nem szüntette meg azt, hogy Isten népe (gyülekezete) újra és újra összegyülekezzen Isten jelenlétében. Ilyen értelemben ma is van szent idő és szent hely, ahol és amikor Isten jelenlétét ígéri, és ez nem más, mint az összegyülekezés, az istentisztelet. Foglaljuk ezt így össze: Isten különleges jelenlétét és áldását az ő tiszteletére, magasztalására összegyülekezett népének ígéri. Ez nem kötődik egy épülethez (pl. a mi templomunkhoz), és nem kötődik az időhöz (vasárnap 10 óra), de igenis kötődik az összegyülekezéshez, az istentisztelethez. Annak pedig helye, ideje és rendje van. Erről beszél Jézus: "Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük."  
Mi ennek a jelentősége? Az, hogy az összegyülekezés nem funkcionális vagy pragmatikus célú, hanem teológiai jelentőségű. Mit értek ezalatt? Nem azért kezdett egybegyűlni rendszeresen Isten népe, mert nem volt tömegkommunikáció. Nem azért voltak egy helyen egy időben, mert ami történt, elhangzott, azt - technológiai tudás hiányában - nem tudták utólag elérhetővé tenni (nyomtatásban, hang- vagy képfelvételen), vagy nem tudták valós időben elérhetővé tenni (Rádió, TV, Internet). Az összegyülekezésnek nem funkcionális, pragmatikus, hanem teológiai oka van: Isten szövetséges népének találkozása és ünnepe a megváltó Urával. Azonban mindez a technikai lehetőségekkel úgy változott meg bennünk, hogy szinte észre sem vesszük, mivé formálódunk. Mert világos, hogy nem állítod, az istentisztelet nem más, mint a tömegkommunikáció nélküli múlt itt maradt zárványa a mai világban. Ezt nem valljuk - de közben úgy teszünk, mintha mégis így lenne, hiszen hányszor hozunk döntést arról, hogy kihagyjuk az összegyülekezést, mert ami elhangzott, azt utólag be tudjuk pótolni? Elolvassuk, meghallgatjuk, megnézzük; sőt, akár valós időben bárhol részesei lehetünk egy interneten közvetített istentiszteletnek kezünkben egy telefonnal. Igen, az összegyülekezés opcióvá lett, hiszen mindaz, ami ott történik, elérhető máshogyan is.
De tényleg elérhető? És erre azt mondod, igen, mert átélted, megtapasztaltad, hogy Isten szólt hozzád, jelenlétével megáldott téged egy olvasott, hallgatott, nézett igehirdetés által. És ez valóban így van! Isten Szentlelke, szemmel láthatólag, nem ódzkodik használni azt a technikát, amiről beszélek, és amiről azt mondom, kétélű fegyver. Mert miközben áldás, hogy elérhet az ige ezernyi módon, égis alattomos módon átformálódunk: gyülekezetből egyénekké, Isten magasztalására Isten rendje szerint rendszeresen összegyülekező közösségből olyan individuumokká, akik egyszer így, egyszer úgy kívánják magukhoz venni a táplálékot. Ez azonban nem gyülekezet, nem Isten egyháza, hanem klub, egyesület, a tagok érdekei szerint működő közösség, amit érdekeink és kívánságaink alapján használunk vagy nem használunk.
Miért gyülekezik össze Jézus Krisztus megváltott népe, gyülekezete, hétről hétre, ha esik, ha fúj? Mert Isten így adja a jelenlétét, így táplál és formál bennünket, mint az ő népét.
A gyülekezet imádsága/könyörgése
Másodszor, Salamon imádsága alapján, részletesebben vizsgáljuk meg, hogyan találkozik Istennel az ő összegyülekező népe? Miért szükséges összegyülekezni? A gyülekezet itt imádkozik, könyörög az Úrhoz. Salamon ezt így vezeti be: "Hallgasd meg szolgádnak és népednek, Izraelnek a könyörgését, amikor ezen a helyen imádkoznak."  Salamon imádságából két témát emelek ki, és helyezem a mi istentiszteleti kontextusunkba.
Az első az egyén és a közösség egyensúlya. Mert bár fontos hangsúlyoznunk mai, individualista korunkban, hogy Isten népe összegyülekezve, gyülekezetként, szövetséges népként áll Isten színe elé, Salamon imádságában helye van az egyénnek is: "… minden imádságot és könyörgést, amelyet akár egy ember, akár egész néped, Izrael mond el, és ha valaki elismeri, hogy miatta van a csapás és kiterjeszti kezét a ház felé, te hallgasd meg..." A közösségi összegyülekezés nem veszi el az egyéni felelősséget Isten előtt. Ugyanakkor az egyéni felelősség, egyéni ügy a közösségi összegyülekezés részeként kerül imádság formájában Isten elé. Mindjárt látni fogjuk, miért.
A második nagy téma, amely Salamon imádságának legterjedelmesebb része, az a gyülekezet kiáltása Istenhez nyomorúság idején, legyen ez háborús vereség, aszály, éhínség, járvány, betegség, vagy bármely egyéb csapás. Salamon feltételezi, hogy amikor mindezek történnek, az nem "véletlen", hiszen ezek mögött a az Úr áll. Pl.: "Ha majd bezárul az ég, és nem lesz eső, mert vétkeznek ellened, de azután imádkoznak ezen a helyen, vallást tesznek nevedről, és megtérnek vétkükből, mert megaláztad őket, te hallgasd meg őket a mennyből, és bocsásd meg szolgáidnak és népednek, Izraelnek a vétkét…" Ez nagyon egyszerű folyamat: Isten népe elfordult Istentől, hűtlen lett szabadítójához - Isten ezért nyomorúságot engedett rájuk - ők ezért elkezdik Istent keresni, és felismerik, hogy vétkeztek - az Úrhoz kiáltanak bocsánatért - Isten pedig meghallgatja könyörgésüket, és megbocsát nekik, majd helyreállítja őket.
Mi ennek a jelentősége számunkra? Miért szükséges összegyülekeznünk, istentiszteleten Isten elé jönnünk közösen, ha ezt az utat egyedül is be tudjuk járni? A válasz egyszerű: mert egyedül nem fogjuk bejárni. Mert egyedül a nehézség idején előbb esel kétségbe, vagy hamarabb kezdesz Istenre neheztelni, mint a gyülekezetben. Miért? Azért, mert a gyülekezet közösségében Isten az ő igéjében, annak magyarázásában szólít meg - amit kevésbé hallunk meg tőlünk független, objektív módon egyénileg. Azért, mert a gyülekezetben közös imádságban állunk Urunk elé, hogy bűneinket megvalljuk és hozzá kiáltsunk, míg egyénileg lelkünk minden ereje az ellen munkál, hogy elismerjük: mi vagyunk a felelősek. Azért, mert az összegyülekezés alkalmával Isten Lelke megvizsgálja a szívünket, szíven üt, megszólít, bűnbánatra indít és megbocsátását közli velünk úgy, ahogy egyénileg ez nem történik. Az egyéniben vagy így, vagy úgy, de könnyen becsapjuk magunkat. Nem szembesülünk azzal, amivel nem akarunk szembesülni - vagy éppen nem halljuk meg erővel azt a kegyelmes szót, amit Isten küld nekünk. A testvéri közösség, a hirdetett ige, a közös imádságok, a sákramentumok (keresztség és úrvacsora) mind-mind az összegyülekezéshez tartoznak. Nem véletlenül beszél Jézus az elveszett juhról, az elkóborló, eltévedő bárányról, akit meg kell találni, az összegyülekező közösségbe vissza kell vezetni. Nem egyéni spirituális utat járó, önálló és független bárány ő Jézus szerint, hanem elveszett bárány, elveszett testvér.
Isten missziója
Miért gyülekez(z)ünk össze? A harmadik válasz, Salamon imádsága alapján, meglepő: Isten missziójáért. Mert miközben Salamon azért könyörög, hogy Isten hallgassa meg Izraelt, amikor az idegen néptől vereséget szenved, valamint segítse meg, amikor háborúba megy idegen népek ellen, az egész imádság középpontjában mégis az idegen áll, de teljesen más előjellel: "Még az idegent is, aki nem a te népedből, Izráelből való, de eljön messze földről a te nevedért, mert hallani fognak nagy nevedről, erős kezedről és kinyújtott karodról, ha eljön és imádkozik ebben a házban, te hallgasd meg lakóhelyedről, a mennyből, és tedd meg mindazt, amit az idegen kér tőled, hogy a föld minden népe megismerje nevedet, és úgy féljenek téged, ahogyan néped, Izráel, és tudják meg, hogy a te nevedről nevezték el ezt a házat, amelyet építettem."  Az összegyülekezés helyén és idején Istennel találkozik az, aki nem az ő népéhez tartozik, aki nem ismeri őt. Ez Salamon imádsága. Pál apostol így tárja ezt a korinthusi gyülekezet elé: " … ha valamennyien prófétálnak, és bemegy egy hitetlen vagy be nem avatott, annak mindenki a lelkére beszél, azt mindenki megvizsgálja, és így szívének titkai nyilvánvalóvá lesznek, úgyhogy arcra borulva imádja az Istent, és hirdeti, hogy az Isten valóban közöttetek van." (1Kor. 14.24-25) Amikor Isten igéje szól Isten Lelkének erejében, amikor Isten népe együtt van imádságban, magasztalásban, ott az élő Istennel találkozik az, aki még nem találkozott vele. Mert Isten az összegyülekezett népe között szívesen lakozik. Ezért az istentiszteleti összegyülekezés Isten missziója miatt is szükséges.
Miért gyülekezünk össze - vagy miért nem gyülekezünk össze? Megfordul-e bennünk, hogy nem csak rólunk van szó? Hogy amikor egybegyűlünk, hogy Isten magasztaljuk, hogy hozzá könyörögjünk, hogy őt hallgassuk, azt nem csak magunkért tesszük, hanem ezzel Istent képviseljük a népek, az őt még nem ismerők között? Akár jelen vannak közöttünk, akár nincsenek itt. Az istentiszteletünknek van missziói dimenziója, missziói felelőssége , amely túlmutat egyéni, de még gyülekezeti szükségeinken is, és az egész világ felé fordít minket. Ezért vannak missziói hírek, ezért könyörgünk az üldözöttekért, a menekültekért, hazánkért, városunkért, a lakótelepért, a barátainkért, a munkatársainkért, a családtagjainkért minden istentiszteleten. Aki nem gyülekezik össze Isten népével, nem kapcsolódik be Isten magasztalásába a népek előtt és a népekért, valamint a népekért való könyörgésbe Isten előtt. Salamon azt imádkozza, ami Jézus szívén is volt: "hogy a föld minden népe megismerje nevedet, és úgy féljenek téged, ahogy néped, Izrael…". Jézus pedig így tanít imádkozni: "Szenteltessék meg a te neved…"  (Mt. 6.9). Ha ez is istentiszteleti felelősség, akkor látnunk kell, mennyit mulasztunk, amikor csak magunkra tekintünk, amikor úgy gondolkodunk, hogy az istentisztelet annyi, amennyit kapunk belőle. Amikor nem vagy Isten népe közösségében, hogy magasztald őt, és elé tárd kéréseid az összegyülekezés idején, nem töltöd be, amire elhívott és megváltott Jézus Krisztusban, nem éled meg azt, amiért Jézus az életét adta, hogy a népek megismerjék és dicsőítsék az Urat. Ez nem egyéni kérdés, hanem gyülekezeti, hiszen egy széthulló, rendetlen, össze-vissza alkalomszerűen Isten elé jövő gyülekezet, amelyben ki-ki a maga javát keresi, sohasem tölti be küldetését! És itt már rátértünk a következő gondolatra:
Miért nem gyülekezünk össze?
Három alapvető, nagy bibliai igazságot láttunk arra nézve, hogy miért gyülekezik össze Isten népe istentiszteletre: mert Isten jelenlétét ígéri; mert az összegyülekezésben könyörög Isten népe az Urához; valamint mert ebben is megvalósul Isten missziója, az, hogy mások is megismerik őt.
Lelkipásztorként sok kérdés, szomorúság, aggodalom terheli a szívem, mert a gazdagréti gyülekezet hívő tagjainak jó része nem éli meg az Istentől való rendet és rendszerességet az istentiszteleti összegyülekezésben. Ennek nyilvánvalóan számos oka van, amelyeket elemezhetünk. Például az, hogy a mai társadalom sokkal mobilabb, mint a korábbiak; számosan élnek kétlaki életet (hétvégén máshol, mint hétközben); sokan, akik városban élnek rendszeresen vidékre utaznak szüleikhez; valamint megváltoztak a szabadidő eltöltési szokások, lehetőségek. Ezt nem fogjuk tudni megváltoztatni, és nem is ez a lényeg. Sokkal fontosabb az, ami a szívünkben van, ami bennünk zajlik, ahogyan döntéseket hozunk az összegyülekezésre nézve. Három gondolatban szeretném összefoglalni azt, amit látok, tapasztalok - nem azért, hogy bárki felől ítélkezzünk, hanem azért, hogy Isten megvizsgálja a szívünket.
Hallottam már azt, hogy az istentisztelet vagy az igehirdetés nem az én Istennel való szeretetnyelvem. Azaz én Istent nem ebben tapasztalom meg, érzem magamhoz közel, hanem pl. a természetben, a dicsőítésben, a magányban, stb. És miközben azt nem kétlem, hogy Istent sokféle módon megtapasztalhatjuk, elszorul a szívem, amikor ilyet hallok: Isten egyházának rendjét, az istentiszteleti összegyülekezés több ezer éves formáját felváltja az én szeretetnyelvem? Az én tapasztalatom? Milyen alapon emelem magam Isten népének évezredes rendje felé? Ki vagyok én? Mit mond el ez rólam, és az én Istennel való kapcsolatomról? Azt hiszem, szélsőséges individualizmusunkról erősebben beszél, mint az Úr és az ő népe iránti hűségünkről és engedelmességünkről.
Máskor azzal találkozom, általában olyanok ajkáról, akiknek életében nehézség (pl. megoldatlan házassági konfliktus) van, hogy "képmutatás lenne így istentiszteletre menni." "Miért tennénk úgy, mintha minden rendben lenne? " - Miért, az istentiszteleten azok gyűlnek össze, akik azt mondják, hogy látod milyen szépek és jók vagyunk, Uram, vagy azok, akik azt kiáltják: bocsáss meg, irgalmazz, gyógyíts meg és állíts helyre? Én az utóbbiak közé szeretnék tartozni. Észrevettétek, milyen ördögi kifogás a "képmutató lennék, ha elmennék"? Ha tehát nem járulok Isten elé népe közösségében, testvéreimmel együtt, akkor nem vagyok képmutató, tehát igaz vagyok? Nem inkább az igazságot kellene mondanom: lázadok, Uram, ellened, és nem akarok sem irgalmat, sem bocsánatot, sem szabadítást kérni? Hitetlen vagyok, és megtagadom a szövetséget, amelyet kötöttél velem? Igen, inkább ezt kellene mondanunk…
"A gyermekeim nem akarnak jönni…" Nyilvánvaló, hogy ez is olyan sok kérdést vet fel, olyan témákat nyit meg, amibe most nem tudunk belemenni. Az is világos, hogy vannak helyzetek, különösen kamaszokkal, amikor az erőszak kontraproduktív. De a következő  alapvető kérdéseket szülőként tegyük fel magunknak annak érdekében, hogy Isten megvilágíthassa szívünket. Alapvetően mi határozza meg családunk életét és ritmusát, Isten szövetséges népének (amelynek gyermekeink is részesei) a rendje, vagy gyermekeink kívánsága, vágyai? Azt hiszem, gyakran jobban féljük gyermekeinket, mint az Úr Istent… Továbbá: milyen példát mutatunk és mutattunk gyermekeinknek? Megszokták, hogy ha esik, ha fúj (ha más városban vagyunk, ha nyaralunk), az istentisztelet alapvető ritmus, vagy tőlem tanulták, meg, hogy az lehetséges opció? Tőlem tanulták, hogy most inkább pihenünk, most más program a fontosabb…?- Persze, tudom én, hogy ezt a harcot kulturálisan már régen elvesztettük, egészen távol áll a mai embertől az, hogy gyermekeinek ritmust szabjon, hiszen ez iszonyatos energiákat emészt fel, és gyakran könnyebb nekünk szülőként engedni. De akkor legalább lássuk, hogy hova jutottunk, és szomorodjon meg e felett a szívünk! Minden új csak bűnbánatban kezdődhet.
Mit mondanak ezek, és sok más kifogás a szívünkről? Mit árul el rólunk, Isten népéről az, hogy az istentiszteleti összegyülekezés rendszertelen, esetleges, hiszen számos más programmal versenyzik az életünkben? Lényegében azt, hogy olyan emberekké lettünk, akik teljes természetességgel felülemelkednek Isten rendjén, és közben még csak fogalmuk sincs arról, mit tesznek. A felséges, szent Isten tisztelete (istentisztelet) laza kis programmá vált, amivel kényünk-kedvünk szerint élünk vagy nem élünk. Értsük jól: nem az az igazi baj, ha kihagyunk egy istentiszteletet, hanem az, hogy azt hisszük, ez a mi magától értetődő jogunk és szabadságunk kérdése.
Igen, súlyosnak, válságosnak látom a helyzetet. Azzal együtt, hogy magamat sem tartom jobbnak, és ki tudja, mit árulna el a szívemről az életvitelem, ha nem lennék lelkipásztor, és nem kellene minden vasárnap istentiszteleten részt vennem. De az elvilágiasodás, a világhoz való hasonulásunk, a kultúra által való formáltatásunk ijesztő mértéket öltött. Mindennek következménye pedig szétzilálódó, széthulló egyéni, családi és gyülekezeti élet.
Meg lehet még titeket, minket inteni? Meghalljuk még az igazi pásztor, a bennünket halála és feltámadása által egybegyűjtő Jézus szavát? El tudunk még jutni igaz bűnbánatra világias gondolkodásunk, szívünk miatt? Szíven üt bennünket, hogy hogyan állunk az ő népének szent összegyülekezéséhez? Mert ezen a ponton erodál, elsodor minket a mai kultúra. Ezen a ponton vagyunk oly könnyen engedetlenek, amit észre sem veszünk. És nem fogjuk fel, hogy az Istentől való ritmus, a hetedik nap ünnepi megszentelése elmulasztásával (ami többeknek szokássá lett!) milyen óriási veszteségeket szenvedünk mi magunk, családunk, gyülekezetünk, és a népek…
Salamon imádságában megjelenik Izrael legmélyebb válsága, a babiloni fogság. És ezzel együtt megjelenik Isten hűsége, aki kész megbocsátani népének, és újat kezdeni életében, hiszen ő szabadította meg őket Egyiptomból, és ő választotta őket a magáénak. Ez ma is áll Jézus Krisztusban: ő szabadított meg bennünket a halálból és pusztulásból, a bűn rabszolgaságából, és benne választott minket Isten magáénak. Ha megtérünk, és kiáltunk hozzá, megmaradunk – ha azonban nem hozzuk szívünket Isten elé, és nem kezdünk újat, már elvesztünk. Ámen!