Kicsoda Jézus? ki vagyok én?

Illúzió és valóság. Mennyire nehéz elválasztani őket egymástól! Mennyire félelmetes lehet akár az egyik, akár a másik! Mennyi energiát fordítunk illúzióink fenntartására- másokkal és magunkkal történő elhitetésére… Vagy akár mennyi energiába kerül a belső vagy külső valóság megismerése, feltérképezése, feltárása. Az illúzió és valóság sokban hasonlítanak egymásra: egyik sem ismerhető meg teljesen és egyik sem adhat teljes boldogságot. Illúzió és valóság. Kibékíthetetlen ellentétek: mi a valós és mi az, amit csak képzelünk, álmodunk? Ki mondja meg, kik vagyunk valójában; mi a valós és mi nem az? Ki mondja meg, mi az értékesebb, mi az, ami gyógyít, és amiben élni érdemes…?
1. A KÉP… Jézus az élet forrása, továbbadója
a)   A felolvasott Ige elején megismerhetjük a kép elemeit: a szőlőtő, a szőlővessző és a gazda az a három fontos tényező, amely a terméshez szükséges. A szőlővesszőnek szőlőtőre és szőlősgazdára van szüksége ahhoz, hogy éljen és termést hozzon. Amelyik szőlővessző nem hoz termést, azt lemetszi a gazda. Nem elég a hajtásnak kifejlődni ahhoz, hogy életben maradjon: többre van szükség – gyümölcsre.
b)   Jézus a mai történetben azt mondja magáról: „Én vagyok az igazi szőlőtő…”. Olyan metafora, olyan kép ez, aminek Jézus hallgatói nagyon jól értették az ószövetségi hátterét. Jézus gyakran használ ószövetségi képet tanítása megvilágításához. Így van ez a mostani képpel is. Az Ószövetség Izráelt többek között a szőlőtőhöz vagy a szőlőhegyhez hasonlítja (Ézs 5:1–7; Ez 15; Hós 10:1; Zsolt 80:9). Annyira eleven volt ez a kép, hogy a szőlőtő Izráel népének szimbólumává lett. A makkabeusok érméin szőlőtő szerepel. Híres volt a jeruzsálemi templom homlokzatán lévő nagy arany szőlő is. Talán épp itt mondja el Jézus ezt a képet.„Én vagyok az igazi szőlőtő!” – mondja először Jézus. És ez nem csupán egy kép, egy növény, ami akkor épp eszébe jutott. Az igazi szőlőtőként jelöli meg magát. Az eredeti szó jelentése: „igazi”, „valódi”, „nemes”. Az igazi szőlőtő az isteni világot jelenti, az igazság világát. Jézus léte tanítványai számára biztosítja a valódi életet; az Atya gondoskodásával együtt. Jézus a szőlőtő: az élet rajta keresztül jön, ő tartja életben a hozzá tartozó vesszőket. Ő az igazi… aki a gazdáról beszél, aki életet ad. Ő az igazi Izrael, aki megmutatja, kijelenti, milyen az Atya! Akin keresztül megismerhető az az Isten, aki ki akarja jelenteni magát a világnak!
c)   Fontos látnunk, hogy a kép elején megjelenő gyümölcstelenség feltehetően nem azonos a kép végén lévővel. A gyümölcstelenség itt Izrael gyümölcstelensége lehet. Isten évszázadokon keresztül próbálta újra és újra elérni népét és rajta keresztül a világot. És amikor eljön a messiás, Őt nem fogadják el, elutasítják, megvetik. Ezzel a gyümölcstelenséggel áll szemben a tanítványok gyümölcstermésének ígérete, akik tiszták, mer Jézus beszédei megtisztította őket. Az Ő fenyegetettségük e beszédek elutasítása, megtagadása: számukra ez lehet az elszakadás.
d)   A képben megjelenik az Atya: szőlősgazda: metsz, tisztít… A gazda tervez, célja van, odafigyel, felelős, döntést hoz- ha az fájdalmas is. Nem mindig érteni, mit miért tesz, de kézben tartja a dolgokat. Isten ítélő és tisztogató munkát végez a jobb termésért. A tisztogatás eszköze pedig nem más, mint Jézus beszéde. Nem magától lesz tiszta az ember, nem is különböző emberi teljesítmény, hanem Jézus szava által. Az ő beszéde, megtisztító, élővé teremtő erő. A hozzá tartozás, a mellette maradás a tisztaság garanciája. Nem annyira szimpatikus része ez a bibliai istenképnek, de igaz: az Atya igazságos, szuverén úr, aki gondoskodik, nem hagyja csak úgy folyni a dolgokat a világban.
e)   És végül még egy kép a történetből: a már említett tanítványok is megjelennek itt- illetve a tanítványok Jézussal való kapcsolata. Jézus őket a szőlővesszőkhöz hasonlítja, akiknek a legfontosabb feladatuk Benne maradni, hozzá közel lenni, megtartani beszédeit. Jézus és a tanítványok kapcsolatának bensőségességére aligha lehetne bensőségesebb képet találni. A szőlővesszőnek teljes mértékben szüksége van a szőlőtőre és az egyetlen esélye a tőkén való megmaradás.
2. „Semmit…” - Milyen nem benne maradni?
Hogy lehet ez az Ige is nagyon erőteljesen tükör a számunkra? Mit adhat istenismeretünk növekedése mellett önismeretünkhöz?
Nem illúzió ez az egész? Képek, amik bonyolultak és sokféleképpen értelmezhetők? „Én vagyok…” mondja magáról Jézus- és mi van, ha mi pedig ezt nem hisszük el? Miért fontos megismerni és megérteni ezt a képet? Miért van itt és most nekünk erre szükségünk? Azért, mert az emberi lét valóságának egyik nagyon fontos és kíméletlen oldaláról beszél. Elfogadhatjuk ezt akkor is, ha mindez kívül esik az érzékelésünk és a racionalitás keretein.
Arról van ugyanis szó, hogy igazából Jézus itt kétféle emberről, kétféle életútról, kétféle magatartásról beszél: aki benne marad, és aki nem. A Jn 15 további (9-17) verseiből tudjuk, hogy arról, aki Jézus szavát fontosnak tartja, aki szeret, és aki nem. És itt nem kétféle felfogásról, vagy irányzatról van szó, hanem életről és halálról!
Mielőtt megvizsgálnánk a két képet (a lemetszett és a szőlőtőn maradó vesszőt), kérlek titeket, ne kategorizáljátok magatokat túl könnyen se ide, se oda! Engedjétek magatokhoz közel mindkét képet, amiről beszél itt az Ige! Lehet, hogy a másik kép is érint, amire nem is gondoltál volna…!
a)   A szőlőtőn nem maradó, lemetszett vessző mindaz, aki elutasítja Jézust, aki nem fogadja el Őt, aki megtagadja, aki kifejezetten Isten ellenségének tartja Őt. Az üres vallási keretekben Istent kereső, a törvény betartásától üdvösséget remélő ember. Könnyen ráismerhetünk ott és akkor a Jézust elutasítókra, de akár ma is sok vallásos vagy nem vallásos emberre- esetleg saját magunkra is. A kép leginkább ugyanakkor azokat jelenti, akik nem maradnak Jézusban, tehát benne voltak. Megismerték, elfogadták Őt, de nem maradtak benne. Érdekes a 4. vers egyik fél szava, ami ezt az állapotot jelöli: „magától”. Aki azt gondolja, megy magától! Nem az általános, felnőtt emberre jellemző függetlenség ez, hanem az a büszkeség, hogy igazából nincs már szükségem Istenre, Jézusra. Vagy legalább is nem mindenhez. Megy magától az élet, megy, mert meg tudom csinálni!
b)   Jézus ezt az állapotot, ezeket a tendenciákat a szőlőtőről való lemetszetésnek jelzi. Mi jellemzi ezt az állapotot?
 Az Istentől való függőség életet, az Úrtól való függetlenség, elszakadás halált jelent. A szőlővessző sorsa a halál a szőlőtőn kívül. A Krisztussal való közösség nélkül nincs élet. Aki nem marad hűséges az Úrhoz, az megsemmisül. Krisztus nélkül nincs üdvösség. Illúzió vagy valóság? Ha ez így igaz, akkor talán mindannyian nagy bajban vagyunk! Ki ne érezte már volna magát távol Istentől, vagy ki ne félt-e már volna attól, hogy eltávolodik, elszakad, kiesik a kegyelemből akár úgy, hogy észre sem veszi? Hadd hirdessem már itt és most az evangéliumot: azért szól most is az evangélium és szól most is az Ige, mert Isten célja az, hogy kigyógyulva, megszabadulva akár az önállóságba és függetlenségünkbe vetett hamis illúzióinktól, vagy a kiengesztelhetetlen Istentől való félelmeinkből ma keressük Őt, aki megtalálható! Forduljunk hozzá és kiáltsunk: elveszett vagyok, eltávolodok, nem termek gyümölcsöt és reménytelen vagyok Nélküled! Ezzel a kiáltással közeledhetünk felé és hallhatjuk meg, mi a megmaradás útja, mi az a valóság, amit nekünk készít Jézus?
3. „Bármit…” - Milyen benne maradni?
A valóság, az út, az ajándék ennyi: maradjatok Bennem! Bennem maradhattok! Bensőséges közösségben lehettek velem!- mondja Jézus.Mindez pedig nem a mi igényünk, vágyunk és illúziónk, hanem a legvalóságosabb valóság, az Ő kijelentése: Ő ilyen közösséget akar velünk! Szeretetkapcsolatot! Mit jelent tehát benne maradni?
a)   Aki Jézusban marad, aki benne hisz, akiben Ő él, az egyszerűen él. Hozzákapcsolódik az élet forrásához. Benne van az élet áramlása. Lehet, hogy ugyanolyan „környezeti hatások” veszik körül, mint mást, de Ő él. Megtartatik a különböző próbák és hatások közt. Nem omlik össze. Vagy ha összeomlik, helyreáll és újból felépül.A Heidelbergi káté azt mondja, a nevünk, az identitásunk lényege az, hogy Jézusban vagyunk, hogy benne hiszünk: „Miért neveznek téged keresztyénnek? Mert hit által Krisztusnak tagja s így az Ő felkenetésének részese vagyok.” (H.K. 32.)Aki Jézusban hisz, benne van, az valahogy az ő része, tagja. Abban ott vannak Jézus beszédei, fontosak az Ő szavai, keresi az Ő akaratát. És ez az élet, ebben van a gyógyulás. Elhinni és fontosnak tartani a szeretet parancsolatát, az evangéliumot.
b)   Aki Jézusban marad, az mindeközben gyógyul. Érdekes felsorolást látunk az Igében arról, mi történik azzal az emberrel: akar, kér, adatik: mindegyikben gyógyult, mindegyikben helyreállított! Ó, de jó lenne így élni! Úgy akarni, azt akarni, amire tényleg szükségünk van, merni kérni és átélni, hogy adatik! Illúzió vagy valóság…? De még ennél is tovább megy Jézus: lehet BÁRMIT kérni. Ismétlem: BÁRMIT. Az imádság ilyen szintű meghallgatása talán álomnak tűnik. Pedig lépésről-lépésre igaz lehet! A Krisztusban lévő ember akar, kér és adatik. Mert tud elfogadni és akár el is engedni. És nem elfelejteni, hogy Isten Isten, hogy szuverén és még ennek az ígéretnek is felette áll! De eközben szeret és azt és akkor ad, ami javunkat szolgálja!
c)   Jézusban maradni jelenti a gyümölcstermés valóságát. Következményeket, látható jeleket. Fontos leszögezni, hogy a gyümölcstermés: nem elvárt teljesítmény, hanem az élet jele! Nem teljesítmény, hanem egyszerűen történik, ha benne vagy! Fogalmad sincs gyakran, hogyan, csak lesz. Ez nem jelenti az ember cselekvésének, tervezésének, a szolgálatnak relativizálását, sokkal inkább azt, hogy ez történik, ha Jézusban maradsz! Azt, hogy Benne vagyok-e igazán csak Ő tudja! De a gyümölcsök megjelennek és ez nyilvános!No de mi minden lehet a gyümölcs? Ez nem mások véleménye rólunk! Nem teljesítmény, amit reklámozok… hanem mindaz, ami történik, ami „átmegy”, amit nem is látunk sokszor… A gyümölcstermés lehet a rendezett élet és kapcsolatok, a békesség, az, hogy az életünk példa lehet másoknak. A hozzáállásunk, az elfogadás, a köztünk megjelenő szeretet, az alázat, a Lélek gyümölcsének minden fajtája. És természetesen lehet a hűségesen, krisztusi módon végzett szolgálat. Krisztus illata vagyunk a világban- mondja máshol az apostol- és ez lehet a gyümölcstermésünk része: egyszerűen a világban vagyunk, jelen vagyunk, és Krisztusi módon vagyunk jelen. Minden, amit teszünk, azon keresztül az evangélium megjelenhet a világban! Mindez azért lehet, mert átárad rajtunk Isten szeretete és nem azért, mert mi már olyan jóvá váltunk. A gyümölcstermés minden alkalmatlanságunk és méltatlanságunk ellenére valósulhat meg.
d)   Benne maradni, megmaradni annyit jelent, mint kapcsolatban maradni! Erre hív minket Jézus.Nagyon fontos kérdés, hogy ki lehet-e végérvényesen esni ebből az állapotból? Református hitünk szerint nem lehet kiszakadni a kegyelemből: Isten hűséges, és aki az Ő gyermeke, hisz Jézusban, azt Isten mindenható ereje őrzi és tartja meg. Isten hűséges. Lehet szélsőséges példákat hozni persze, hogy mi van akkor, ha valaki tudatosan elszakad, megtagadja Őt, stb. Nyilván nem hanyagolható el az ember felelőssége e tekintetben, a tetteinknek következményei vannak. Azt tudhatjuk, hogy akármennyire eltávolodtunk vagy elszakadtunk Istentől Ő arra hív, hogy térjünk vissza, keressük Őt, bocsánatát. Haza vár és rendezni akarja a Vele való kapcsolatot. Az ember sosem válhat felfuvalkodottá, ha Istenben van, jó helyen érzi magát, hiszen ez az állapot is Isten kegyelme.
e)   A Jézusban való megmaradás hűséget, elkötelezet követést, visszatérést jelent. A Krisztussal való élő közösség titkáról és jelentőségéről van itt szó. Az a misztikus közösség, ami Krisztus és a hívők között van, racionális úton nem követhető, azonban hatásban érzékelhető. Az Úr szava nem száraz tanítás, nem dogma, hanem szabaddá és élővé tevő, az ember életét újjáteremtő erő. Az ember csak vele és általa élhet értelmes és tartalmas életet, nélküle az újjáteremtő és teremtő erő nem érvényesül. Az értelmes és tartalmas emberi lét az újjáteremtőhöz kötött emberi lét.
f)    És végül: megmaradni azt jelenti, hogy közösségben maradni. A közösségi szintű megmaradás az, amit az Ige tanít. Ez a legfontosabb feladata a közösségünknek! Fontosabb, mint az újak mindenáron történő elérése!
A vele való közösség összeköti mindazokat, akik hozzá tartoznak. Általa a lehetőségek elképzelhetetlen gazdagsága tárul fel az ember előtt. A kérés lehetősége adott: amit akartok, azt előbb az Úr elé kell tárni, együtt kérni tőle, közösen. A többes számú forma az összhangot jelzi azok körében, akik kéréseikkel őt keresik. A közösen feltárt kérés számíthat a meghallgatásra, az Úr segítségére. Nem egyéni vágyakról, célokról van tehát itt szó, hanem a kérések közösségi hordozásán. Ehhez kell az egyének, csoporttagok részéről alázat is: fel kell tárni egymás előtt a kérést, szükséget, imatémát és azt kell Isten elé vinni közösen.
Mit jelent mindez a gyakorlatban? Miközben a valóság az egzisztenciális harc a megélhetésért, a kapcsolatokért, magunkért- eközben ez egy plusz teher, amit ránk akar rakni az Ige? Még erre is oda kell figyelni? Még teljesíteni kell itt is? „Maradj meg, különben véged…!” Nem hiszem, hogy erre tanít az Ige! Csak annyira, hogy Rá kell bíznod magad! Mert a megmaradás a bizalomról szól!
Jézus a szőlőtő- különös jelentést kap ez az „Én vagyok!” mondás az úrvacsora fényében. A bor, a pohár az Új szövetség az Ő vére által. Ez a benne maradás ára. Ezért térhetünk ma is Hozzá! Illúzió vagy valóság mindez? Egyik sem. Sokkal több. Valóság feletti valóság és soha meg nem álmodott illúzió. Isten valósága, ami Jézusban közel jött és itt van köztünk a Szentlélek által! A mennyország valósága. Isten országa. Hirdetem most nektek az evangéliumot, hogy ma is visszatérhetünk Hozzá, megmaradhatunk benne, mert Ő megtart, hűséges, és értelmessé, teljessé és gyümölcstermővé teheti életünket, közösségünket! Ő tart meg és Ő adja meg, hogy valósággá legyen a számunkra gyülekezetünk vezérigéje egyénileg és közösségileg is!
Ámen!                                                                            
(Thoma László)

Ízlelgessük most Jézus szavait: „Én vagyok a jó pásztor.”Engedjük magunkhoz közel: „A jó pásztor életét adja a juhokért.”Nekünk is szólnak itt és most: „Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem, (…) és én életemet adom a juhokért.”
Akkor érthetjük meg nagypéntek titkát, ha egyszerűen befogadjuk, amit Jézus mondott a küldetéséről: „Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy azután újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól.”
A jó pásztor olyat tett, amit más sem nem tudott, sem nem volt képes megtenni a népéért: életét adta. Odaadta a legdrágábbat. Ártatlan, bűntelen életét letette az ártatlanokért és a bűnösökért. Áldozat lett minden áldozatért és tettesért. Szenvedett a szenvedőkért és a szenvedést okozókért. Hűséges volt a hűségesekért és a hűtlenekért is. Kitartott a legvégsőkig a kitartókért és azokért is, akik nem képesek vagy nem akarnak kitartani. Hallgatott és csendben tűrte a méltatlan gyalázást a megalázottakért és a megalázókért. Egyedül maradt, elhagyták tanítványai, magányosan szenvedett követőiért és árulóiért. Maga az Atya hagyta el, hisz közössége nem lehet a bűnnel sem a bűnt hordozóval; így halt meg azokért, akik azt hiszik, Isten elhagyta őket vagy épp azt gondolják: velük ez sosem történhet meg.
Jézus a jó pásztor. Értünk. Mi pedig nyája vagyunk. Népe. Vezette tanítványait egykor látható módon, ma pedig Szentlelke által vezet. Vezet a vezetők által, akiket Ő hív el a vezetésre. Vezet egyénileg és vezet közösségben, mert Ő pásztor. Hiszünk Benne, segítségül hívjuk Őt, egyedül, magunkban, a családunkban és a gyülekezet közösségében is.
Nagypéntek napján halljuk, érthetjük, befogadhatjuk az evangéliumot: mindez értünk és helyettünk történt. Van áldozat, van engesztelés és megváltás. De vajon látjuk-e, hogy miközben személyesen értem történt mindez, többen vagyunk ebben az akolban? Látjuk-e, ismerjük-e egymást: a nyájat? Jézus végig többes számban beszél itt az Őt keresőkről. Az elveszett bárány egyedül van, de a megtalált már az akolban, a többiekkel együtt. Nem vagyunk egyedül, hanem nyájban, közösségben. Sőt, nem csak a mi közösségünkben van jelen a jó pásztor, hanem más akol is van, máshol is vannak gyermekei, nyája!
A nagypénteki kérdés most nem csak az: hiszed-e a jó pásztort, hanem ez is: szereted-e a nyájat, ahová helyezett a pásztor? Elfogadod-e azt, hogy Ő együtt gondolt minket látni? Szereted-e, ismered-e testvéredet, akit úgy ismer, és úgy szeret a Pásztor Jézus Krisztus? Fontos-e neked a másik, aki annyira fontos volt a pásztornak, hogy érte is önmagát adta? Egy nyájban a juhok nem csak időnként találkoznak egymással és mosolyognak, kedvesen, bájosan elcsevegnek, hanem életközösségük van egymással. Közelről ismerik egymás minden nyűgjét, nyomorát, baját.
Körben állunk, úrvacsorai közösségben vagyunk, emlékezünk: de vajon egymás szemébe tudunk-e nézni eközben? Nem vagyunk-e adósai egymásnak a legfontosabban: „…hogy egymást szeressétek?!” Adósok vagyunk türelemben, odafigyelésben, valódi meghallgatásban, jelenlétben, hordozásban és törődésben. Adósok vagyunk a megbocsátásban, egymás elhordozásában, az elfogadásban és a kedvességben. Adósok vagyunk a kölcsönös tiszteletben, a szeretetből fakadó tanítással és feddéssel… Nem azért, mert igazán jó emberekké akarunk válni és jót akarnánk cselekedni, hanem mert erre hív minket a nagypénteken értünk szenvedett Krisztus.
Egy nyáj vagyunk! Mindez értünk történt. Azért, hogy közösségben legyünk, egységben. Hogy ne legyünk egyedül. Hogy számíthassunk egymásra, hogy felemeljük egymást. Azért, hogy erősítsük a megfáradtat és hordozzuk a gyengét. Hogy szolgáljunk egymásnak. Hogy megmossuk egymás lábát, hiszen példát adott a mester. Hogy utolsók legyünk és megtaláljuk otthonunkat az egymással való közösségben.
Nem vagyunk hibátlan sem tökéletes nyáj, de a pásztorunk az. Nem biztos, hogy ismerjük egymást, lehet, hogy vendég vagy most itt, de a hit, a keresés, a vágy Isten jelenléte iránt összeköthet bennünket! Akár vezetője vagy a nyájnak, akár vezetettje, akár tagja, akár vendége: jöhetünk ma együtt Isten elé bűnbánattal: mindazért, amiben vétkeztünk a jó pásztor ellen és egymás ellen, magunk ellen. Vétkeztünk, mikor egymást lenéztük, vagy épp magunkat tartottuk alávalónak. Mikor magunkat különbnek tartottuk, vagy másokat tartottunk annak- bálványt csinálva a másikból.
A mi jó pásztorunknak hatalma volt és hatalma is van. Letette az életét értünk. Hatalma van, amivel ma is köztünk jár és munkálkodik és megváltoztat minket.
Kérjük és várjuk az Újjáteremtőt, hogy a feltámadását a közösségben is megélhessük: hogy van újrakezdés és megbocsátás. Együtt követhetjük Őt, együtt lehetünk Vele békességben, követhetjük Őt.
Jézus mondja: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért (…) Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem, (…) és én életemet adom a juhokért.”
Ámen!

Kedves Testvérek!
Johann Wolfgang von Goethe 1832. március 22-én a legenda szerint Friedrich nevű szolgájának mondta élete utolsó szavait: Több fényt! (Mehr Licht!) A teljes mondat így hangzott: „Mach doch den zweiten Fensterladen auf, damit mehr Licht hereinkommt!” – „Ugyan, nyisd már ki a másik ablaktáblát, hogy több világosság jöjjön be!”. Egy egyszerű utasítás, vagy az élet fő kérdése, vágya, ami egy nagy elmétől származik?
A sötétség és világosság; jó és rossz a legtöbb világvallás, eszmerendszer alapmotívumai. Mindannyiunknak meg is indulhattak az asszociációi ezzel kapcsolatban. A posztmodern eposzok, nagy filmdrámák is a sötétség és világosság harcára épülnek. Felvillanyozza az embereket a téma! De legyünk résen: ma nem ebbe az irányba indulunk, nem jó szórakozást és izgalmakat ígérhetek! Hanem kijelentést, szembesítést, értetlenséget és kérdéseket…
„Én vagyok!” – mondja Jézus, létezem, veled vagyok. Kijelenti magát sokszor és sokféleképpen azoknak az embereknek, akik Őt hallgatják. Bemutatkozik, és ki akarja jelenteni a legfontosabb igazságokat Istenből, akinek lénye titok, kikutathatatlan és magunktól megérthetetlen.
Jézus kijelenti Istent, beszél az Atyáról, mert egy vele és pontosan tudja, mire van szükségünk ahhoz, hogy higgyünk benne, hogy örök életünk, üdvösségünk lehessen.
Jézus én vagyok mondásai nagyon sűrűk, tömörek, velősek és néha nehezen érthetők. Mivel képek, félre is érthetőek! Próbáljuk megérteni most együtt ezt a képet, fejtsük meg, mit akart elmondani ezzel Jézus, figyeljük meg környezete reakcióját és fordítsuk magunk felé a kérdést: hogy állunk a bennünk lévő sötétséggel és világossággal?
1. A kép:
a. Ott és akkor!
Nincs talán ennél egyszerűbb kép, amit Jézus magára használ: én vagyok a világ világossága. Érthető. Nem sötétség, hanem világosság. Jó, isteni, kedves, szeretet és ilyen dolgok jutnak talán eszünkbe. Azt is érezhetjük, hogy ez a kép, mivel ilyen egyszerűnek tűnik elsőre, sok mindent bele lehet magyarázni.
Fontos, hogy lássuk, hogy Jézus a házasságtörő asszony története után beszél erről: Én vagyok a világ világossága. Ott felnyitotta valamire a vének és írástudók szemét: az vesse az első követ, aki nem vétkezett… Megmutatta, milyen az igaz ítélet, megmutatta, milyen Isten irgalma és milyen a világosságban lenni. A világosság egyaránt leleplez mindenkit: mindenkinek rá kell jönnie, hogy méltatlan és bűnös.
Ezután Az esemény után jelenti ki magát Jézus. Szavai a lombsátor ünnepén hangzanak el, annak utolsó estéjén. Ennek az estének fontos eleme volt az asszonyok udvarának nagy kivilágítása. Ez a kivilágítás nagy olajlámpásokkal történt. Ez a fény messzire látszott és bevilágította egész Jeruzsálemet. Az ünnep, amelyben Izrael Isten szabadítására emlékezett, a pusztai vándorlásra és arra, hogyan hordozta őket Isten, megjelenik a fény, mint motívum. A fény örömnet, reménységet hordoz. Az ünnepben az öröm megjelenése nagyon hangsúlyos: Isten fénye, világossága is megjelenik ebben.
b. Az Ószövetséget ismerő ember számára különösen sokat mondó kép ez: Isten a világosság. Ettől a konkrét ünnepi képtől függetlenül is! Isten teremtett világosságot, teremtő szavával a káosz erői felett győzött, és világosság lett. Nem egy ősi idea a fény és az életet adó világosság, hanem Isten teremtésének része, az első lépése. Világosság van, mert Isten úgy akarta. Ő vezette népét a pusztában-éjszaka tűzoszlopban úgy, ahogy más isten nem vezetett egy népet sem. Mert nincs hozzá fogható! Az ember számára megváltó világosság pedig nem csak fizikai jelenség, fény formájában ragadható meg, hanem a törvényben: „Mert lámpás a parancs, világosság a tanítás, az élet útja a figyelmeztető intés.” (Péld 6, 23) és hogy „Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága.” (Zsolt 119, 105) Isten nem hagyja vezetés és világosság nélkül népét: a kijelentés, a törvény világosságában élhetnek! Személyes hitvallása a zsoltárírónak azt, amit a 27. zsoltár 1. verse mond: „Az Úr az én világosságom és üdvösségem”. Törődik személyes sorsommal is! De nagyobb távlatokat is mutat az Ószövetségben Isten: Izrael pedig a népek világosságává lehet (Ézs 49, 6), amennyiben tovább tudja adni az Istenről szóló bizonyságtételt és üzenetet. Ebben a gondolatkörben mondja hát Jézus: én vagyok a világ világossága.
2. Mit akar elmondani Jézus? Ez kijelentés. Lehet vele vitatkozni, de nem egy vélemény, hanem a kijelentés. Mit akar ezzel mondani Jézus?
I. Isten lénye a világosság. Ő a világosság Atyja, akiben teremtő erő van, fény, amely nélkülözhetetlen az élethez! Az Isten, aki a káosz felett úr és rendet, átlátható rendet teremt, Ő világosság. Jézus pedig ezzel az Istennel azonosítja itt magát. Ez önmaga kijelentésének csúcspontja. Az Atya azt mondta a megkeresztelkedésénél róla: ez az én szeretett fiam. Ő pedig azt mondja most: én vagyok a világosság; azaz az Atyához tartozom, az Atyával egy vagyok. Ez az az egység, ami érthetetlen és elfogadhatatlan az őt támadóknak, kétségbe vonóknak.
II. A Jak 1, 17-ben ezt olvassuk: „…minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” Ez rámutat a Jézus által használt kép újabb igazságára: Jézus a legnagyobb, legfontosabb ajándék, aki a világosság Atyjától származik. Őbenne tökéletes a világosság (nem változik, állandó). Ilyen fényforrás nincs (de nyilván ez egy kép): azaz Istenhez fogható teremtő és fenntartó erő nincs a világon. Ez a világosság jelent meg Jézus személyében a világban. Itt van, közel jött, egészen itt van, a ti életetekben van, előttetek áll!
III. Különös lehetett a tanítványoknak hallgatni Jézust, hiszen ők közvetlenül is szemlélhették azt, hogy Ő a világosság: a megdicsőülés hegyén (Mt 17, 2), ahol szemük láttára elváltozott és szemmel láthatóan fénylett, világosság ragyogott belőle.
IV. Aki Jézust követi, azé az élet világossága. Az megérthet igazságokat, összefüggéseket, „láthatja a láthatatlant”, megismerheti a kijelentés titkát. Értelmet kap, felismeréseket, belátást Istentől. Mindez Jézusban „áll össze”, így lehet a miénk az élet világossága. Mi nem leszünk egyek az Atyával mindeközben, de a Szentlélek mégis összekapcsol valahogy Ővele és egymással is bennünket. Jézust nem egyesével követjük, hanem együtt, közösségként. Nem a saját világosságunk, megvilágosodásunk a lényeg, hanem mindebben a közöttünk cselekvő és világosságot teremtő Isten.
3. Világosság, mely a sötétségben fénylik: Ő és a farizeusok!
Megdöbbentő az a párbeszéd, ami kialakul Jézus kijelentése kapcsán.János apostol már az evangélium elején megállapítja: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be. (…) a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt.” Jn 1, 1-5.11 A farizeusok nem fogadják el Jézust. Micsoda sötétség! Jézus kijelenti magát, megmutatja lénye mélyét és jön a válasz: nem igaz, magadról teszel bizonyságot. Ez nem illik a kereteinkbe… Micsoda sötétség: ez nem lehet. Nem így tanultuk, ez nem lehetséges, most megfogtunk! Ez nem fér a törvénybe (vagy abba, ahogy értjük). Jézus követésében az ember a sötétségből folyamatosan a világosságra jut. Mindez sokszor félelmetes felismerésekkel jár. Ez az, amire a farizeusok nem voltak készek. Sötétségükben nem látták, nem értették a világosságot. Érdekes a párhuzamba állítás, amit Jézus felfed:
4. Saját világosságunk, sötétségünk…!
De mielőtt nagyon elszörnyülködnénk a Jézust beszéde közben körülvevő sötétségen, próbáljunk őszintén tükörbe nézni és legalább saját magunknak bevallani: mi is ilyenek vagyunk! Meg van a saját korlátoltságunk, sötétségünk, amivel Istenhez, Jézushoz állunk! A beidegződéseink, gátjaink. Meg van annak, aki hitben nevelkedett. Vallásos reflexek, rossz beidegződések, esetleg tévtanítások, túlzások, amiknek semmi köze a bibliai tanításhoz. És meg lehet akkor is, ha nem vagy még keresztyén, vagy nem vallásos családban nőttél fel. Fontos beismerni saját korlátainkat, saját beidegződéseinket. El kell fogadni, hogy van, amire rálátunk, és van, amire nem. Ez is a sötétségünk. Van, ami működik és hat bennünk, és nem látunk rá. Nem látjuk, hogy bánunk emberekkel, akaratlanul is hogy osszuk az észt vagy alázunk meg másokat a szavainkkal, tetteinkkel. Nem látjuk, hogy rendelkezünk-e hamis tartással: alul- illetve túlbecsült önértékkel. S bár mindezen józan felismerésekkel lehet segíteni, mégis a legteljesebb megoldás, ha a világ világosságát, Jézust elfogadva hisszük, hogy Ő a gyógyító és ott és úgy gyógyít, ahogy arra szükségünk van! Felismerjük-e, elfogadjuk-e a világosságra való ilyen fajta szükségünket? Elismerjük-e, hogy több fény kell?
Ahol világosság van, ott nincs látszat, homály, zavarosság. A világosság gyermekeinek életéről beszél az Ef 5, 1-14 is. Tisztaság, szentség, világosság a gyümölcse a Krisztusnak odaszánt életnek.
Olyan jó lenne a világosság cselekedeteiben járni így, ahogy itt áll! Mégis, lehetetlennek tűnik! Elérhetetlen! Micsoda sújt rak ez ránk- mégis, erre hív Isten! Micsoda ambivalencia és nyomás ez? Ráadásul ezt olvassuk a Hegyi beszédben: „Ti vagytok a világ világossága!” A világosság gyermekeiként hordoznunk kell a Jézusban megismert világosságot, igazságot, szeretetet. Ez a keresztyén ember küldetése, a misszió. Ez VISSZATÜKRÖZÖTT FÉNY, Jézus pedig a forrás! De tükörnek lenni is milyen nehéz és felelősségteljes! Nem szeretném könnyelműen feloldani ezt a feszültséget, inkább kihangosítom ezt! Örülj, ha érzed a szükségét az életedben, hogy több világosság legyen benned! De tudd, hogy ez nagyobb felelősséggel és küldetéssel jár! Hívd be Jézust és járj vele, de tudd, hogy ha az Ő világossága betöltötte a szívedet, még akkor is lesz dolgod a sötétséggel, saját sötétségeddel!
Jézus követésében azt ígéri nekünk, hogy nem kell sötétségben járnunk, mert miénk az élet világossága. Az értelmet nyert élet világossága és az örök élet világossága. Örökségünk van a mennyben! Így a sötétségből kifelé haladunk, az örök világosság felé, amiről azt olvassuk, hogy nem lesz szükség napra, mert Isten maga lesz a világosság:
„És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak neki, mert az Isten dicsősége világosította meg, és lámpása a Bárány: a népek az ő világosságában fognak járni, és a föld királyai oda viszik be dicsőségüket.” (Jel 21, 23-24)
Jézus a jeruzsálemi templomban a perselyeknél mondja el a világ világosságáról szóló kijelentését. Az asszonyok udvarában 13 persely volt felállítva a különböző áldozatok megváltására. Itt beszél az Isten Báránya arról, mit jelent, hogy Őt küldte az Isten. Ő lesz majd az igazi áldozat, a megváltás útja. Ma is Ő az utunk, hozzá jöhetünk és kérhetjük Luther Márton énekének szavaival:
1. Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét Legfőképpen az igaz hitért, hogyha jő a végóra, mellénk álljon, Hazatérésre készen találjon, Könyörüljön.2. Jer, Világosság, ragyogj fel nekünk, hogy csak Krisztus légyen mesterünk, El ne hagyjuk őt, mi hű Megváltónkat, Aki népének örökséget ad. Könyörüljél.3. Ó, Szeretet, áraszd ránk meleged, hadd kóstoljuk édességedet; Tiszta szívből mindenkit hadd szeressünk, Egyességben és békében éljünk. Könyörüljél.4. Ínségeinkben fő Vigasztalónk, Halál ellen megbátorítónk, Össze ne hagyj esni, ha ellenségünk Reánk jő s romlást készít már nékünk. Könyörüljél!Ámen!
Thoma László

A Biblia Istene az örökké létező. Ő a VAGYOK, az élet hordozója, aki „Legyen!” szavával teremt életet. „Én vagyok az első és az utolsó, rajtam kívül nincs isten.” (Ézs 44, 6) – mondja magáról. Létezik. Van. Életet ad és vesz el, mert Ő az élet Ura. Világot teremt, embert teremt, akivel szeretet kapcsolatban akar lenni. Mikor azonban a kapcsolat megtörik, a „Vagyok” kimondja az ember felett: meg kell halnod. Nem élhetsz örökké.
Mégis, Ő az, aki megszabadít, azért elküldi a Fiát, hogy teljesen megismertesse magát az emberrel. Az emberi lét formáját öltözi fel, hogy megmutassa: azonosul a léttel, hogy a lét számára fontos és értelmet nyerhet minden töredékessége és nyomorúsága ellenére is.
Jézus élt. Gyermekként sír, eszik, iszik, növekszik, mint minden más gyermek. Megtanul írni és olvasni azokból az Írásokból, amelyek Atyjáról szólnak, aki van és akin kívül nincs más Isten. Megtanul dolgozni, része lenni az emberi létnek. Éveken át egyszerűen csak él, aktív és tevékeny ember. Aztán egy nap kimegy a pusztába Jánoshoz, aki tudja, kicsoda ő és ki az a Messiás, akinek útkészítője lett. János azt mondja neki: íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Ő az Isten Báránya, aki most van, de mint ember majd egy nap meg kell, hogy haljon. Át kell élnie, mit jelent lenni és aztán nem lenni.
Jézus megkeresztelkedik, és minden esemény felgyorsul: megkísérti az ördög a pusztában emberi szükségletek és vágyak mentén, az egyedüllétben, ahol csak ő van és a kísértés… Aztán elkezd gyógyítani, tanítani, csodákat tenni, tanítványokat gyűjteni. Emberek közt él emberként, de mégis Istenként is. Jeleket tesz, amellyel bizonyítja, hogy Ő ember és Isten egyszerre, az Isten fia, akihez fogható nincsen. Megmutatja az élő Istent, a létezőt az embernek, aki keresi léte értelmét és szüntelenül ezt kérdezgeti magától: ki vagyok? Miért vagyok? Mivé lehetek? Mi értelme az életemnek? Miért csinálom azt, amit csinálok? …
Jézus pedig beszél és foglalkozik az emberekkel, odahajol a nyomorultakhoz, felemeli az elesettet, megtalálja az elveszettet. Tanít és engedi, hogy kövessék. Egy nap ötezer ember követi és meglátva szükségüket füves területre vezeti a sokaságot, ahol megtöri a kenyeret és ételt ad nekik. Árpakenyeret és halat, ami elég lesz, sőt marad még 12 kosárral. Ember és Isten: észreveszi a szükséget, együtt érez és csodát tesz. Megsokasítja az ételt, az anyagot, felülírja a valót, a láthatót. Engedi, hogy kövessék, de nem engedi, hogy királlyá tegyék. Elvonul a hegyre, egyedül lenni, egymagában.
Tanítványai eközben csodával ittasan szállnak hajóba és indulnak a tengeren a túlpartra, Kaperneumba. Hajóznak a sötétben, a mélység felett lebegnek egy csónakban éjszaka. Vihar támad és hánykolódnak. Küszködnek. Nem haladnak, veszélyben vannak. Nem kis veszélyben, nem rosszul voltak csupán, nem attól kellet tartaniuk, hogy vizes lesz a ruhájuk, hanem hogy odavesznek. Létük, életük forgott kockán és mindeközben egyedül vannak. Halálerők tombolnak körülöttük és támadnak rájuk egyre, és ők félnek. Félnek, mert emberek, léteznek és félnek nem létezni. Emberek, Jézus tanítványai, a csodák szemtanúi, emberhalászok. Ebben a pillanatban azonban leginkább csak félnek. „Én vagyok, aki félek. Aki létezem és nem akarok nem létezni. Én vagyok, aki túl akarom élni mindezt. Én vagyok, akinek már nincs ereje küzdeni, aki szeretnék megmenekülni. Én vagyok. És élni akarok.”
Végtelen idő ez a tenger közepén. A kenyércsoda már messze és a túlpart sehol. Nincs biztonság, kapaszkodó, élettér. Csak a hánykolódó hajó.
És ebben a túlfeszített sötétségben, a szelek üvöltésében és a tenger tombolásában megjelenik Ő. Aki van. Aki itt és most is van. Akit Isten küldött azért, hogy legyen. Velük legyen. És Ő jön. Jön a vízen. De hisz nem jöhet, ez nem lehet, mert a vízen senki nem jöhet. Aki él, az nem jár a vízen, a háborgó sötét vizeken. Aki él és ember az nem dacolhat a halál erőivel anélkül, hogy ne nyelnék el őt azonnal. De Ő mégis jön. A félelem nő, a rémület fokozódik, mert ami van, az nem lehet! Amit látnak a tanítványok, az nincs. És ez ijesztő, borzasztó mindenkinek, aki van: nem láthatok olyat, ami nincs. Csak akkor, ha már én sem vagyok. De még élek, ezért ez nem lehetséges…
Jézus pedig csak jön, közelít feléjük és megszólal. Ezt mondja az Isten fia, a „Vagyok fia”, az emberként alászállt Isten: „Én vagyok, ne féljetek!”. Én vagyok. Itt vagyok. Ne féljetek. Nem árul el még magáról többet, nem mondja, hogy én vagyok az út az igazság és az élet, hogy én vagyok a juhok ajtaja, hogy én vagyok az élet kenyere, én vagyok a jó pásztor, én vagyok az igazi szőlőtő, én vagyok a világ világossága, én vagyok a feltámadás és az élet, csak annyit mond: ÉN VAGYOK! Mint mikor sötét szobába belépve megrettensz, mert rájössz, hogy van valaki vagy valami ismeretlen odabent és megszólal egy hang: Én vagyok. Ne félj. Kedves hang, akit ismersz. És elszáll a félelem.
„Én vagyok!”, mondja Jézus a megrettenteknek, „Én vagyok”, pedig nem lehetnék itt! Itt vagyok, létezem, pedig nem lehetnék itt, de járok a vízen, mert Isten Fia vagyok, és hatalmam van. Én veletek vagyok, itt vagyok, ezért nem kell már félni. Közel vagyok akkor is, ha nem szállok be a hajóba. Vagyok akkor is, ha megmaradnak a hullámok, ha nem csendesül most a szél, ha mard a sötétség, ha nem változik semmi: itt vagyok! Nem szűnik a fenyegetettség, de itt vagyok! Ezért már mindegy minden más, ami van, mert én itt vagyok. Ne féljetek!
S bár nem szűnik a vihar és sötétség, megszűnik az ok, amiért félni kellett: nem érünk át a túlsó partra. Mert megérkeznek. Egyszerre csak ott lesznek a túlsó parton. Csodát látnak: megsokasodó kenyereket, csodát kapnak: vízen járó Isten Fiát, csodát élnek: megváltozott időt, megrövidült távolságot. Meglátnak valamit, a legfontosabbat Jézusból: Ő tényleg van. Ő létezik és ezért lehet nekik is létezni, azért lehet nem félni.
Aki van, él, az érzékel, lát, szagol, hall, érez, felfog, megért. Aki van és öntudatára ébred, szeretné érteni, mivégre ez az egész? Szeretné érteni, miért van és ki ő-ki nem? Mik a határai, reményei, lehetőségei az életben, mit szabad és mit nem, mi a jó és mi nem, ki a jó és ki nem, és mi lesz, ha már nem lesz majd egy nap? Aki van, szeretné megérteni és ismerni magát és ez így jó. Ismerni magunkat jó és izgalmas, hasznos és értelmes dolog. De néha olyan, mint egy hatalmas kastélyban bolyongani és felnyitni bezárt szobák ajtajait és feltépni újabb ajtókat, melyeket találunk. Könnyen eltévedhetünk vagy olyat találunk egy-egy szobában, amitől megrémülünk, és azt kívánjuk, bárcsak sosem akartunk volna ajtókat kinyitni…
Van egy olyan ajtó, amihez mindenki elér, aki keresi magát. Csak a legbátrabbak vagy a legoktalanabbak nyitják ki és lépnek be rajta. A legtöbb ember zárva tartja ezt az ajtót és attól fél, ami bent van anélkül, hogy kinyitná azt. Ez a szoba létével hat ránk, mert van, akkor is, ha nem akarjuk vagy próbáljuk elfelejteni, elrejteni.  
Aki viszont belép, azonnal tudja, hogy elérkezett önmaga keresésének legfontosabb állomáshoz. A félelmek szobájába lépve az élő ember szembesülése legfontosabb léttapasztalatává lehet. Ez ugyanakkor a legijesztőbb és legborzalmasabb tapasztalat is a világon. Olyan, mint mikor valaki sötét éjszakában tengeren hajózik és nem tudja merre van a part. Olyan, mint mikor háborgó mélység felett hánykolódik egy kis csónak és dobálják a sötét vizek.
Félelmetes és dermesztő érzés rátalálni a létezés egyik nagyon egyszerű alapigazságára: most vagyok, de egyszer már nem leszek. Most, tudatában vagyok létezésemnek, annak minden nyomorával és örömével együtt, de egyszer már nem leszek. És akkor is, ha olykor kívánom halálomat, és legszívesebben nem lennék, akkor is megbénít a gondolat: nem leszek. És ha gondolatban becsapom a félelmek szobájának ajtaját és nem veszek róla többé tudomást, akkor is igaz: egyszer már nem leszek.
Akár úgy, hogy hirtelen egyszer csak már nem leszek, vagy szépen lassan múlok el az lenni, aki most vagyok. Félelmetes, de egyszer már nem leszek olyan fiatal, mint most. Egyszer már nem leszek elég vonzó talán másnak vagy magamnak sem. Egyszer már nem leszek talán olyan izgalmas, érdekes ember, és elfelejtenek, egyszer már nem leszek népszerű. Egyszer már nem leszek társa valakinek, mert elveszítem és egyedül leszek. Vagy egyszer végképp fel kell adnom a reményt, hogy valaha társra találok. Egyszer már nem leszek szellemi képességeim teljes birtokában, egyszer már nem nyílnak ki előttem a lehetőségek. Egyszer lehet, hogy már nem lesz erőm a dolgaimhoz, egyszer már lehet, hogy magamat sem leszek képes ellátni. Egyszer lehet, hogy már nem leszek az, akinek szeretnek a környezetemben és lelepleződik valódi énem minden gyarlósága és undoksága, egyszer már nem lesz erőm a látszatot építeni. Egyszer lehet, hogy már nem kellek senkinek, nyűg leszek. Egyszer lehet, hogy már nem fogok tudni magamról, emlékeim elvesznek, a nevek és az arcok, saját magam megkívánt s megharcolt ismerete, mert széthullik minden, aki vagyok. Egyszer lehet, hogy már nem fogom tudni mi a való és valótlan és az őrületben leszek, mert szétesett mindaz, aki voltam. Egyszer pedig, mikor meghalok… akkor már nem leszek? Mi minden lehet még a félelmek szobájában, amit kimondani is rettenete lenne, és miért beszélünk most egyáltalán erről? De miért kell felzaklatni az embert, aki küzd, hogy egyszerűen csak legyen ma, és ha lehet holnap is? Miért tesszük itt és most ezt?                 Azért mert az a Jézus Krisztus, aki ott tengeren azt mondta: „Én vagyok, ne féljetek!” itt van köztünk, valóságosan jelen van. Itt van és azt mondja neked és nekem is: „Én vagyok! Itt vagyok.” Benne lehet hinni, belé kell kapaszkodni most, amíg vagy! Mert Őhozzá tartozva lehet megmenekülni, sehogy máshogy! Azért szólíthatod meg, azért kapcsolódhatsz hozzá, azért mentheted meg téged is, mert megfizette az örök létezésed árát! Megszerezte neked is a „vagyok”. Megjárta az útját, hagyta, hogy terveket szőjenek ellene, engedte, hogy elfogják. Mikor elfogták is megmondta ki Ő: „Én vagyok! A názáreti Jézus!” Katonák estek a földre ettől a szótól, mely egyre súlyosabb lett a kereszt felé közeledve. Júdás tehát maga mellé vette a katonai csapatot, a főpapoktól és a farizeusoktól küldött templomi szolgákat, és odament fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel. Jézus pedig tudva mindazt, ami reá vár, előlépett, és így szólt hozzájuk: Kit kerestek? Azok így feleltek: A názáreti Jézust. Én vagyok – mondta Jézus. Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt. Amikor azt mondta nekik: Én vagyok – visszatántorodtak, és a földre estek. (Jn 18, 3-6)
Ő, a „vagyok” „nem vagyok” lett, meghalt és odaadta létét, hogy te lehess, és ne kelljen örökre megsemmisülnöd és meghalnod. Feltámadt a halálból és újra népe között jár, mint egykor tanítványaival. Itt van köztünk és azt mondja nekünk, mint János apostolnak, mikor meglátta őt a látomásban: „Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.” Jel 1, 17-18
Ez mindnyájunk útja: ha Jézusé vagyok, ha benne hiszek és hozzá tartozom, élek. Vagyok. Most és itt és örökké vagyok az öröklétben! Vele és nála! Ha nem vagyok az Övé, igazából már most halott vagyok és el fog nyelni a sötétség és a félelmek egy nap összeroppantanak, ha máskor nem, az utolsó napon, mikor rádöbbenek: meg kell halni és akkor már nem leszek.
Nem tudok mást tenni vagy mást mondani: az a Jézus, aki egykor szólt a tengeren itt van ma és szól hozzád. Hidd el, hogy Ő van, létezik, itt van és azt akarja, hogy legyél. És hogy ne kelljen félelmek között élned. Ez a legfontosabb ismeret Istenről, ami a saját magunk megismeréséhez nélkülözhetetlen. Ez adhat erőt és biztonságot lenni, létezni. Ez adhat reményt, hogy egy boldog és bűntelen, félelemmentes létezés az örökségünk a mennyben, amit így mutat be János apostol: „És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé. És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve. Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trón felől: Íme, Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga Isten lesz velük, és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. A trónon ülő ezt mondta: Íme, újjáteremtek mindent. És így szólt: Írd meg, mert ezek az igék megbízhatók és igazak! És ezt mondta nekem: Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz.” Jel 21, 1-7ÚÁmen!
Thoma László

Az, hogy felállok, felolvasom a textust, és elkezdem Isten igéjét magyarázni, a liturgia rendje. Senkit sem lep meg - akár vendég, akár gyülekezeti tag. Akár érdekel valakit, vár valaki valamit ettől, és az egész istentisztelettől, akár nem. Ez a dolgok menete.
De ha felállna most egy ismeretlen, kissé kétes/messziről jött ember, és azt kiáltaná, hogy mindaz, amiért itt vagytok, bennem érhető el, én vagyok annak a valósága, tőlem, nálam kapjátok meg, bennem teljesedik be, akkor csodálkoznánk, megbotránkoznánk. Megkérnénk, hogy üljön le, és maradjon inkább csendben. Vagy kivezetnénk. Nevetnénk, jól szórakoznánk (egy őrült), vagy felháborodnánk: mit képzel ez, tönkreteszi az ünnepünk.
Jézus ez a - sokak szemében - bolond: "Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott…" - olvastuk. Belekiált az ünnepükbe… belekiált az ünnepünkbe…?
A lombsátorok ünnepén Izrael arra emlékezett, hogyan gondoskodott Isten népéről a pusztai vándorlás során, hogyan adta a mannát, hogyan fakasztott vizet a kősziklából. Az ünnepnek volt egy olyan eleme, ami Jézus megbotránkoztató kiáltását értelmezi számunkra: ez a víz ünnepélyes kitöltésének a szertartása. Az ünnep minden napján a tömeg a papok és éneklő léviták vezetésével a Siloám tavához ment, ahol vizet merítettek egy arany edénybe. Innen a sófárkürtöket fújva, örvendezve mentek a templom területére, ahol zsoltárokat énekelve körbejárták az oltárt. Majd egy pap az oltárra öntötte a vizet, amely lefolyt onnan. Mindennek nagyon mély szimbolikus üzenete volt, amely a Szentírásban (az Ószövetségben) gyökerezett. Emlékeznek arra az Ezékieli próféciára, amely látomás szerint a templomból, az Úr dicsőségének, jelenlétének a helyéről egy folyó indul, amely egyre nagyobbá lesz, amely életet hoz, amely meggyógyítja a holt/sós vizeket… Istenre tekintenek, aki az élet forrása, aki a megváltás és szabadítás forrását ajándékozza. Az Úrra, aki újra és újra úgy jelent meg, mint aki életet ad, gyógyulást ad népének és a népeknek. A víz Isten Szentlelke, aki kiárad, elárasztja a földet, és mindeneket megújít. Ezen az ünnepen mindenki örvendezik, mindenki elégedett, mindenki hálás - mert Isten jövőbeli ígéretére tekintenek.
És Jézus belekiált az ünnepbe… "Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék…"
Jöjjetek, halljuk meg, mit mond, mit kiált Jézus a mi ünnepünkbe. Kövessük kiáltásának három mozzanatát a következőképpen:
 1. Az emberi állapot ("aki szomjazik")
Mindenki örvendezik, mindenki hálás, mindenki elégedett - ünnep van, és éppen ez az ünnep, az öröm idejének a lényege. Vallásos ünnep, Istenre mutató hálaünnep, amely teljes szimbólumokkal, közös énekléssel, Isten nagy tetteire való emlékezéssel.
Miért mondja, hogyan mondhatja: "Ha valaki szomjazik…"? Ünneprontó? Nem tud a többiekkel örülni (mindig vannak ilyenek…)? Irigyli mások boldogságát? Neki mindig valami negatívra kell gondolni?
Vagy csak csapatot gyűjt? Tudja, hogy vannak elégedetlenek? Vannak, akik csak színből örülnek? Vannak, akik az ünnepeket bírják a legkevésbé? Rájátszik minderre? Tudja, hogy hiába a víz kiöntésének rítusa, vannak, akik mégis szomjasak - azaz üresek, kételyekkel telve? Akik többre vágynak...
Jézus nem ezért mondja, amit mond. Nem elsősorban azért kiált, mert tudja, hogy mindig fog találni olyanokat, akikben rezonál: ha valaki szomjazik… Jézus nem kijátssza az ember nagy hiányát. Valami más miatt szól így. Hiszen nem teheti, hogy ne szóljon: ha valaki szomjazik…. Nem teheti, hogy csendben maradjon… nem bújhat el. Miért? Azért mert minden, amiről az ünnep szól, mindaz, amire a víz kiöntésének szertartása és a hozzá kapcsolódó ószövetségi ígéretek mutatnak, minden, amire vágyakozva előretekint Izrael: ő maga. Ő a valóság. Belőle fakad az élet vize, ő az isteni szabadítás forrása.
És ezért mondja: ha valaki szomjazik… Egy teológus így fogalmazza ezt, így nevezi néven azt, amit Jézus szavával megpendít bennünk: életszomj (Bolyki). Az a szomjúság, amit néven nevez, amit ez a bátor és bolond kiáltás előhív, semmi más, mint életszomj, létszomj. A legmélyebb szomjúság. Igen, kissé absztrakt kifejezés, de nem találok jobbat. Életszomj.
Az életszomj nem intellektuális szomjúság, amit Jézus szava megérint. Mert vannak kérdéseink, vannak akár létkérdéseink, vannak nagy, életkérdéseink. Ha valaki megválaszolná ezeket, megváltoznánk-e? Más életet élnénk-e? Ha nem, akkor ez a szomjúság sokkal felületesebb, mint az életszomj. Az intellektuális kérdéseink, legyenek bár fontosak, nem feltétlen érintik az a mélységet, amit Jézus megszólít.
A létszomj nem kulturális-vallási szomjúság. Mert az emberek egy része vágyik tartozni valahova, bekapcsolódni valamibe, ami előtte is létezett, utána is fennáll, szomjazza a kulturális és/vagy vallásos önazonosságot. Van, hogy valaki csak azt éli meg, része szeretne lenni egy közösségnek, amelynek múltja, története, értékei vannak. De itt nem erről van szó.
Nem érzelmi, átélésbeli vagy tapasztalati szomjúságot hív elő Jézus. Ó, mennyire tudunk szomjazni szeretet, értékelést, megbecsülést, erőt… "Aki szomjazik…" - és azt mondod, hogyne szomjaznék, hogyne rezonálna bennem Jézus szava, mert magányos vagyok, mert csalódott vagyok, mert száraznak, üresnek érzek mindent, mert elegem van magamból... Igen? Gondolj arra egy pillanatra, hogy most ebben a helyzetben beütne életed nagy, elsöprő szerelme. Szomjaznál-e még? Nem, Jézus nem az érzelmi, lélektani szomjról, hiányról beszél.
Még csak nem is lelki/spirituális szomjúság ez. Mert mit értenek sokan ez alatt? Valami áhítatos meghatottság, spirituális megérintettség, titkos bölcsesség, mély vigasz, belső megvilágosodás… na, erre szomjazom. És, igen, gondold el, megnyerted, felfedezted, elérted. Kell-e még, aki kiált, aki belekiált mindezen vágyak, mindezen szomj mögé? Kell-e Jézus?
Ez is csak egy szó, egy kifejezés, de talán megragadja a lényeget: mély, egzisztenciális szomjúság, a létező, Isten, a teremtő és szabadító utáni szomjúság az, amit Jézus megcímez. Az összes előbbi kapcsolódhat ehhez a szomjúsághoz, de egyik sem meríti ki. Lényed legmélyéig, létezésed alapjaiig ható szomjúság.
Ritkán érkezünk el ide. Mert amikor Jézus felkiált, "ha valaki szomjazik", ott és akkor mindenki tudja, mi a szomjúság, ki az élő víz forrása. Az egész ünnep erről szól. Ott megbotránkozást okozhat, amit Jézus tesz… magára vonatkoztatja a ceremóniát, az egész ünnepet, Isten korábbi kijelentéseit, igéit. De legalább értik. De vajon hogyan halljuk mi? Mesterségesen gerjesztett szomjúságok/kívánságok között? Olyan bőséges és kiapadhatatlan, mindig újat ígérő lehetőségekkel magunk körül, amilyen bőségre korábban az emberiség történetében nem volt példa?
"Aki szomjazik…"
2. A felszólítás ("jöjjön… igyék")
"… jöjjön hozzám, és igyék!"  - Mire hívja Jézus azokat, akik meghallják - nemcsak fizikai értelemben - kiáltását? Akik életszomja találkozik Jézus szavával. A hit eseményét (vö. v. 38) Jézus két kifejezéssel, két mozzanattal, két képszerű cselekménnyel írja körül: odamenni hozzá, és inni belőle. Nos, ez nem csak ma nehéz - mert odamenni hozzá akkor könnyebb volt talán - de inni…? Ugyanúgy kérdés volt, mint ma.
Ezt is elhatárolódások által ragadhatjuk meg. Lássunk fontos különbségtételeket!
Ha a képpel élünk: különbség van aközött, hogy tudom, szomjas vagyok és tudom, hol található víz, valamint hogy felkelek, odamegyek a víz forrásához és iszom belőle. A hit, amire Jézus hív, ennek alapján nem pusztán egy érzés (szomjas vagyok), nem pusztán sejtés, tudás, akár bizonyosság (Jézusnál van az élet forrása), hanem egész lényünket igénybevevő tett. Fel kell állni, el kell indulni, végig kell menni az úton, meg kell érkezni Jézushoz, és ott szánkhoz kell venni egy edényt, ki kell nyitni a szánkat, le kell nyelni a vizet. Minden mozzanat egész valónkat igénybe veszi - szemben egyfajta tudással, érzéssel, gondolkodással, amikor biztos távolságból, mindezen lépések nélkül úgy gondolkodunk, hogy annak nincs ára, nincs következménye.
Másodszor, ez egyértelműséget és a legjobb értelemben vett egy-ügyűséget jelent. Gondoljunk a Jézus által használt képre: jöjjön hozzám és igyék! Ennek a mozgásnak iránya van: Jézus. Egyszerre nem mehetek több helyre, és egyszerre nem ihatom több forrásból. Érdemes megjegyezni, hogy János evangélista leírja, hogy Jézus kiáltása után milyen sokféle, egymásnak ellentétes nézet jelent meg az ünneplő sokaságban. (7.40kk: "Valóban ez a próféta. …. A Krisztus ez. … Csak nem Galileából jön el a Krisztus? …") Ha valaki belép a sokaság olykor bennfentes, olykor hitetlenkedő, máskor okoskodó reakcióiba, biztosan nem fog elindulni, Jézushoz menni, és inni. Mert elvész az egyértelműség, egy-ügyűség, fókuszáltság, amire Jézus hív.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Kedves konfirmandusok! Ti nagyon is jól tudjátok, hiszen éppen ezt az utat jártátok ebben az évben, és erről számoltatok be a presbitérium előtt pár napja. Nagyon valóságos út Jézushoz jönni, nagyon valóságos nála inni.
Jeremiás próféta így szól egy helyen: "Mert kétszeres rosszat cselekedett népem: engem, a folyóvíz forrását, elhagytak, hogy víztartókat vájjanak, repedezett falú víztartókat, amelyek nem tartják a vizet." (Jer. 2.13) Elhagyták Istent, az élő víz forrását, és helyette rozoga víztározókból akarják szomjukat oltani. Az élet forrása helyett bálványokhoz fordultak. Olyan bálványokhoz, amelyek azt súgják: megelégítelek. Értelmet adok életednek. Betöltöm hiányaid. Megtartalak és boldoggá teszlek. Mit jelent Krisztushoz jönni, mit jelent belőle inni?
Azt, hogy elfordulunk szomjúságunkkal együtt a repedt falú víztartótól és odafordulunk az élet Istenéhez. Igen, Jézushoz jönni a bűnbánat és megfordulás útján egész lényünket igénybe veszi. Nem vihetjük csak az érzelmit - úgy, hogy nem visszük az erkölcsit. Nem vihetjük a magatartásbelit, úgy, hogy ne vinnénk egész mélyen a lelki-érzelmit. Nem vihetjük hozzá az intellektuálist úgy, hogy ne vinnénk hozzá a kapcsolatainkat. És ez, ti már tudjátok, radikális. Mert elfordulni attól a bálványtól, ahol eddig időztem és ittam, aki megformálta az életem, akivel összekötődtem ezer szálon (miközben persze mindig szomjas maradtam - létszomj!) - nekünk lehetetlen. De amikor meghallod Jézus szavát, lelked legmélyén, a létszomjban, akkor ez a jézusi szó, a kiáltás mögött lévő szeretet és féltés, felszabadít. Felszabadít, hogy felegyenesedj a repedt falú víztartótól, és oda fordulj  a folyóvíz forrásához, Jézushoz.  "Jöjjön hozzám és igyék…"  És akkor isztok… Nem tudom én ezt szavakkal elmondani, de ti, kedves konfirmandusok, és a gyülekezet minden tagja tudja, miről van szó. Amikor ott vagy, és iszod Jézus jelenlétét, szeretetét, az élő vizet, és olyan gazdagság és bőség ömlik rád, amiről sohasem álmodtál.
A kérdés többeknek: nem hagytuk el mi is az Urat, az élő víz forrását, nem vájtunk-e magunknak repedt falú víztartókat, és sokan nem ezért gyötrődnek-e kínzó szomjúságban? Hiszen nemcsak egyszer, hanem újra és újra aktuális Jézus kiáltása: "Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék…"
A hit tehát olyan egzisztenciális merítés Jézusból e nagyon személyes közösségben, amelyben hozzá megyünk… Ő hív, mindannyiunkat, ma is, újra és újra hív: "Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék…"
3. Az ígéret ("belsőjéből élő víz folyamai ömlenek")
A víz, amely Jézusból fakad, túlcsorduló folyammá lesz a benne hívő közösség életében. Az Ószövetségben így szól a próféta: "Az ÚR vezet majd szüntelen, kopár földön is jól tart téged. Csontjaidat megerősíti, olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz." (Ézs. 58.11)
Amint a Jézushoz fordulás egész lényünket, egész valónkat igénybe veszi, úgy az ígéret is teljes életünkre vonatkozik. A Szentlélek, mint ki nem száradó forrás, felfakad életünk középpontjában, hogy bőséges folyamként elevenítsen meg mindent, ami vagyunk, és amihez kapcsolódunk. Láthatjuk úgy az életünket, mint egy kert, amelynek különböző részei vannak, amelyben különböző növények élnek, amely különböző évszakokat él meg. A kert közepén felfakadó forrás mindezeket táplálja, élteti. Nem pusztán a lelki-érzelmi életünkre, hanem életünk egészére kihat ez a forrás. A Szentlélek jelenléte, akit ajándékba kapunk, gazdag élet- és erőforrás annak a közösségnek, amely újra és újra Jézushoz jön. Erre emlékeztet és erre hív bennünket minden alkalommal az úrvacsora: elfordulunk a hiábavalótól, odajövünk Jézushoz, aki Szentlelkét bőségesen újítja meg rajtunk újra és újra, hogy életet adjon. Forrást, folyamot, életet fakaszt, amely nem csupán bennünket éltet, hanem rajtunk keresztül kiárad a világra. A kertre, ahol élünk; a kertre, amelynek része a családunk, a munkánk, a barátaink…
Ígéret, mert Jézus azt mondja, így lesz. Ha hozzá jövünk és iszunk, akkor bensőnkből élő víz folyamai fakadnak fel, akkor nemcsak bennünket elégít meg a Szentlélek, hanem jelenléte, áldásai, ajándéka túlárad rajtunk. Ígéret - de vajon így van-e, így lesz-e?
Egyrészt, hacsak rész szerint is, de látjuk, hogy így van. Miért és hogyan kerültetek erre az útra, és jutottatok most eddig a pontig, kedves konfirmandusok? A válasz egyszerű: voltak olyan emberek, akik életében túlcsordult ez a forrás, és titeket megragadott. Elkezdtétek vágyni a forrás eredőjét, és elindultatok mélyebben megismerni Jézust. Ez a gyülekezet életében a Szentlélek rajtunk túlcsorduló munkája, áldása. Az ígéret, amelyet Jézus ad, történik közöttünk.
Másrészt azonban, nem mindig látjuk és tapasztaljuk ezt így. Ezért minden ígéretnek kell lennie egy garanciájának. János evangélista így kapcsolja ezt Jézus ígéretéhez: "Ezt pedig a Lélekről mondta, akit a benne hívők fognak kapni, mert még nem adatott a Lélek, mivel Jézus még nem dicsőült meg."  Mi a garanciája annak, hogy így lesz, hogy Isten Lelke valóban élő víz folyamainak forrása lesz az életünkben? Jézus megdicsőülése, ami nem más, mint Jézus halála és feltámadása.
János így adja elénk ennek a garanciának a történetét: "Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: Szomjazom. Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: „Elvégeztetett!” És fejét lehajtva, kilehelte lelkét." (Jn. 19.28-30) Jézus, az élő víz forrása szomjazott. Nem csak fizikailag. A halál kapujában, a megsemmisülés küszöbén, az Atyától elválasztva, bűneink büntetését hordozva, szólt: Szomjazom. Életszomj… Létszomj…
Ő szomjazott, hogy minket megelégítsen. Szomjazott, hogy szabadítás forrásává legyen. Szomjazott, hogy megváltást szerezzen. Majd feltámadt, és ezért ma, mint győztes Úr, szólít meg, hív, és teszi ígéretét: "Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék! Aki hisz énbennem … annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek."  ÁMEN!

Van egy vágyunk, van egy témánk, és van egy történetünk.
A vágy, amiről beszélek, nagyon erősen és nagyon mélyen ott él mindannyiunk szívében: vágyunk átélni a szeretetet, a befogadást, a jelzést arról, hogy értékesek vagyunk. Gyakran az istentiszteleten is ezt keressük: megismerni Istennek a szeretetét és ebben a szeretetben elmerülve harmóniába kerülni önmagunkkal. Nagyon mély, elementáris vágy ez minden ember életében.
Van egy témánk, ami felé jó esetben hajt minket ez a vágy; több hete foglalkozunk ezzel: önismeret és Isten-ismeret. A szeretet és elfogadás iránti nagy egyetemes emberi vágyakozás egyeseket Isten keresésére indít, vagy Isten jobb megismerésére késztet, mert tőle várják megkapni ezt a szeretetet. Mások azt remélik, egy mélyebb és igazabb önismeret révén fog a szeretet is helyére kerülni az életükben. Mi pedig úgy beszéltünk erről a témáról, hogy a kettő összetartozik: mert igazi énünket nem akkor találjuk meg, amikor keressük, hanem amikor Istent keressük – Istent pedig csak úgy kereshetjük igazán, hogy szembenézünk azzal, kik vagyunk valójában. Az Isten- és önismeret pedig nem másért van, mint hogy átformálódjunk és más emberré legyünk.
S harmadszor van egy történetünk: Péter története Jézussal- a Biblia nagy történetében egy kisebb történet. Összefügg ez a három dolog: Péter ebben a nagyon személyes történetben találkozik azzal a szeretettel, amelyre minden ember vágyik, és ezáltal a találkozás által formálódik át és lesz más emberré. Megismeri Istent és megismeri önmagát.
A történet, amely előttünk van János evangéliumában, azzal kezdődik, hogy Jézus elhívja Pétert és a többi tanítványt, hogy kövessék őt. Ebben az elhívásban – később látni fogjuk ennek a jelentőségét - Simon, Jóna fia, (ez volt Péter eredeti neve), egy új nevet kap: arámul Kéfás, görögül Péter, magyarul Kőszikla. Aztán láttuk múlt vasárnap a történet későbbi szakaszában, hogy Jézus az elárulása éjszakáján arról beszél a tanítványoknak, hogy neki meg kell halnia. Egészen pontosan azt mondja, el kell mennie, és Péterhez fordulva: „ahova én megyek, oda most nem követhetsz engem, de később majd követni fogsz.” Péter nem érti Jézus szavait, de fogadkozik: „Uram, követlek, bárhova mész, az életemet adom érted!” Jézus visszakérdez: „az életedet adod értem? Mire megszólal a kakas, addigra háromszor megtagadsz engem.” És láttuk azt is, hogy eljött az idő néhány órával később, amikor Péter valóban, nyilvánosan, három alkalommal is megtagadja Jézust. Ebben az árulásban pedig összetörik a szíve, az élete.
Múlt vasárnap arról beszéltünk, hogy ebben a vágyban, hogy megismerjük Isten szeretetét; ebben a témában, hogy mit jelent megismerni Istent és önmagunkat, és ezáltal más emberré lenni, elengedhetetlen mindaz, ami Péterrel az első részben történt. Most így mondom: elengedhetetlen, hogy összetörjön az életünk. Mert Péter történetében valamiképpen ott rejlik mindannyiunk életének a története. Szükséges az összetörés, mert csak ezen keresztül ismerjük meg, hogy valójában kik vagyunk, és ezen keresztül kezd el felragyogni, hogy valójában kicsoda Jézus, kicsoda Isten.
Ma a folytatásról beszélünk, a második lépésről. Mert ha Isten töri össze az életünket, akkor nem maradunk meg ezen a ponton összetörve. Nem az a jó hír, nem az a keresztény örömhír, hogy összetörünk, csalódunk önmagunkban, és utána megsemmisülve, valamiféle végletes és végső bűntudatban, önutálatban, nyomorúságban zajlik az életünk. Nem: az összetöretés után a helyreállítás ajándéka következik. Megismerjük Isten értünk lehajló, felemelő, méltóságot, tartást adó, helyreállító szeretetét és hatalmát.
Ma tehát közös történetünk második részéről, a helyreállítás ajándékáról fogunk beszélni. Először a helyreállítás módjáról, másodszor a helyreállítás kiterjedéséről, és harmadszor ennek az isteni szeretetben való helyreállításnak a következményeiről.
1. A helyreállítás módja
Itt vagyunk tehát ezen a reggelen a felolvasott történetben, amikor Jézus feltámadása után megjelenik a tanítványok között, elkölt velük egy reggelit a parton, majd elkezd beszélgetni Péterrel. Tudjuk , hogy szükséges ez a személyes megszólítás. Mint ahogy Péter is, Jézus is, a körülöttük lévő tanítványok is mindannyian tudták és érezték ennek a feszültségét: valaminek itt még történnie kell. Hiszen valami megoldatlan, feloldatlan, elvarratlan szál még húzódik ebben a történetben.
Jézus oldaláról minden teljes és befejezett. Őt, az Isten Fiát elfogták, elítélték, keresztre feszítették; a harmadik napon feltámadott, legyőzte a halált, több alkalommal megjelent a tanítványok között, mint az Élet Fejedelme. Persze, még előtte áll, hogy a mennybe megy, és onnan majd egyszer visszajön – de a történetnek ezen a pontján is tudjuk, hogy Jézus útja teljes, tökéletes, kerek egész, hiánytalan.
De Péter története, és vele együtt a te történeted, az én történetem, a körülötte állók története nem az: nem teljes, nem egész, nem befejezett, nem megoldott. Mert mi van Péterrel? Mi lesz a továbbiakban avval, aki megtagadta Jézust, aki nem tudott vele menni, mellette kitartani; aki árulóvá lett, és emiatt önmagában mélységesen csalódott és az élete összetört ezen a ponton? Még a hétköznapi történések is a teljes rendezetlenséget tükrözik ezen a reggelen. Péter azt mondja: elmegyek halászni – de még ez sem megy, nem fog semmit. Nincs öröm. Nincs reménység. Ez nem a feltámadt Jézus erejéből táplált, jelenlétének az örömében való életnek a reggele. Csak hatalmas űr van, rendezetlenség, az egész életre kiterjedő üres értelmetlenség, befejezetlenség. Péter egyáltalán nincs a helyén, vele még valaminek történnie kell. El kell varrni a szálakat. Le kell zárni ezt a bizonytalanságot. 
Itt állnak egymással szemben a történtek után, Jézus és Péter.  Érezzük a helyzet roppant feszültségét, amit hosszan nem lehet elhordozni. Valamilyen feloldásnak születnie kell. A megtagadás, az összetörés nem maradhat úgy, ahogy volt. Vagy azt mondja Jézus: „Péter, vége! Egyszer s mindenkorra." Vagy pedig valami másnak kell elhangoznia. - Mi történik hát? Hogyan jelenik meg ebben a feszültségben Isten szeretete, Jézus szeretete?
Három kérdés hangzik el: „Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” Majd újra: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” És ugye érezzük, hogy ezek nem ártatlan kérdések? Hadd mondjam így: ennél fájdalmasabban odaszegezni kérdéseket valakinek, mint ahogyan itt Jézus teszi, nem lehet. Minden egyes mondatával, minden egyes szavával egyre mélyebben lép be Péter keserű és terhelt múltjába. Emlékezteti, szembesíti. Mindjárt a megszólítással is: „Simon, Jóna fia” – az eredeti nevén szólítja. Mikor elhívta őt a követésére, új nevet adott neki. Új név, új identitás, új élet Jézussal: „Péter vagy, Kéfás, kőszikla.” Hol van ez már? Megtagadta! Lehet ő még kőszikla? Lehet ő még Péter? Most nem így szólítja. Visszamegy oda, ahol kezdődött a közös történetük: „Simon, Jóna fia!” Ha valami itt lesz még, az az elejéről indul. A régi névvel, a régi élettel, mert megtagadta Jézust. És Péter ezt tudja. Majd a fájdalmas megszólítás után egy fájdalmasan szembesítő kérdés: „jobban szeretsz-e engem, mint a többi tanítvány?” – Hiszen azt mondta azon az éjszakán, amikor Jézus előre jelezte az árulását: „ha mindenki elárul, én akkor sem!” Én különb vagyok a többinél. (Tetten éred-e önmagadat ezen a ponton? Jobban akarsz kijönni helyzetekből, mint mások, végül te leszel árulóvá. És hangzik a fájdalmas rákérdezés: jobban szeretsz-e hát? Mennyire fáj ez!) De Jézus még ezen a ponton sem áll meg. Harmadszor is megkérdezi ugyanazt: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” Azt olvassuk: „Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle.” De tudjuk, miért történt ez így. Három tagadás – három kérdés. Milyen finoman, de milyen fájdalmasan emlékezteti Jézus Pétert!
Ez a történet a helyreállítás története. Ebben a fájdalmas beavatkozásban Jézus helyreállító szeretete munkálkodik – és lásd meg, hogy a te életedben és az én életemben ez ugyanígy történik. Amikor Jézus elkezd beszélni velünk, akik a múltunk, kudarcaink, elrontott dolgaink, vétkeink, összetöretésünk foglyaiként vagyunk jelen, ő minket is szembesít. Elkezd velünk a valóságról beszélni, kertelés nélkül, őszintén, fájdalmasan – ugyanakkor hihetetlen gyöngédséggel, tapintattal, szelídséggel. Ebben a fájdalmas operációban a szeretet operál. Jézus gyógyít.
Nagyon nagy kérdés, mi történik ezután. Mi Péter válasza? Mi a te válaszod, az én válaszom, amikor Jézus elkezd szembesíteni bennünket a helyreállítás útján a múlttal? Ez döntő kérdés: milyen válasz születik? Ahhoz, hogy ezek a szembesítő szavak valóban fel tudják nyitni Péter bűntől és önmegvetéssel terhelt szívét, Péternek be kell engednie ezeket a szavakat. Azt kell a szívében mondani minderre, hogy jogos, hogy igaz. Ezért mondja azt Péter: „Uram, te tudod, hogy szeretlek téged.” Uram, te tudod, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged. Értitek ebben az elfogadást, a megadást? Nem azt mondja, hogy „igen, Uram, még mindig állítom, hogy azért egy kicsit jobban szeretlek, mint mások, hiszen én legalább elmentem a főpap udvarába, ahol ez a megtagadás történt. A többiek nem jöttek el odáig, tehát ők nem kerültek olyan helyzetbe, hogy megtagadhattak volna olyan nyilvánosan, ahogy én megtagadtalak téged. Mérlegeld, kérlek, a körülményeket!” De nem mondja azt sem: „Uram, mit mondhatnék? Tényleg nem tudtalak eléggé szeretni téged. Elárultalak. Ne is beszélj velem! Felejts el engem! Tudod, hogy milyen alávaló vagyok.”  Érted, mennyi evangélium, mennyi örömhír van ebben, hogy „Uram, te mindent tudsz. És te tudod, hogy szeretlek téged.”? - Te akkor is a szívembe láttál, amikor előre megmondtad, hogy mi fog történni – és az történt. Most is a szívembe látsz, tudod, mi van a szívemben. Jobban tudod, igazabban tudod, valóságosabban ismersz, mint én magamat. Ezért: „Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged.” Ez már nem az ő ereje, nem Péter tüze, nem az a felszínes önismeret, hogy én mindenre képes vagyok érted. Ez már a valóság. Úgy ismeri magát, ahogy Jézus ismeri őt. Mert akit megismert Jézus, az megismeri magát.  A bűnbánó embernek mindig ez a vallomása: „Szeretlek, Uram, bocsáss meg!” – még ha ezt itt így nem is mondja ki Péter, de a viselkedése, a csendes válasza ezt jelenti. Szeretlek, és nincs több. Nincs magyarázgatás, nincs körülményekből való mentegetőzés, és nincs rettegés sem. Nem érzem magam beszorítva, nem azért adok igazat, mert félek a következményektől - az hamis bűnbánat. Az igaz bűnbánat mindig ebben a szeretetben születő válasz: „Uram, neked van igazad, ismersz, és én szeretlek téged.” Ez a helyreállítás módja, ahogy ez elindul, ahogy ez a szeretet beárad az ember életébe.
Azzal kezdtem: mindannyiunk szívében ott él a vágy a szeretet, az elfogadás iránt. Mit teszünk ennek az eléréséért? Harcolunk a kritikák ellen, távol tartjuk magunktól, védekezünk, akár kívülről, mások által megfogalmazottan akarna elérni bennünket, akár a saját szívünkből, lelkiismeretünkből fakad a felismerés: valamit elrontottunk. A kívülről és belülről megfogalmazott intéseket is próbáljuk távol tartani magunktól. Miért? Mert nekünk elfogadás kell. Szeretet kell. De nézd meg Péter történetét: az igazi elfogadás és szeretet nem a hárításból születik. Te hol harcolsz a kritikák ellen? Hol van az, ahol félsz szembenézni a valósággal? Kivel vagy mivel hasonlítgatod össze magadat, amikor arról van szó, hogy valami nincs rendben az életedben, de te azt mondod: mégis, ha erre vagy arra nézek, még mindig egy kicsit jobban jövök ki ebből? Hol működik a szívedben az önfelmentés és az önigazolás óriási ereje, hihetetlen hatalma?  Péter története arra hív bennünket, hogy akár a lelkiismeretünkön, akár egy másik ember visszajelzésén, intésén, akár egy megszólító, leleplező igén keresztül szembesít bennünket a Szentlélek valamivel – akkor ne hárítsunk, ne mentegetőzzünk, hanem fogadjuk el az intést! A szembesítés ugyanis a helyreállítás eszköze, amelynek segítségével Jézus akar életünk mélyére hatolni az ő szeretetével.
2. A helyreállítás kiterjedése
A három jézusi kérdés: „szeretsz-e engem,”; a háromszori péteri vallomás: „tudod, hogy szeretlek téged” után háromszor megerősített jézusi megbízás jön: „legeltesd az én bárányaimat”, „őrizd az én juhaimat”, „legeltesd az én bárányaimat!” Mi ennek a jelentősége a helyreállítás szempontjából? Több is van. Több, mint amiről ma beszélni lehet.
A legfontosabb talán, amit így tudok megfogalmazni: ez a totálisan kudarcot vallott ember nem marad másodrangú Jézus szemében. Nem azt mondja Jézus: „jó, rendben, Péter, megbocsátottam, most mehetsz.” Vagy: „rendben, megbocsátottam, de azért lássuk be: arra alkalmatlan vagy, hogy nekem szolgálj.” Mi valószínűleg ilyeneket mondanánk – legjobb esetben. Megbocsátunk, de még egyszer nem bízunk rá semmit, nem bízunk meg benne. Ez beszél persze arról is, mennyire valóságos a megbocsátásunk. Jézus azt mondja Péternek a háromszor megerősített elhívással: „bízom benned. Alkalmas vagy. Most, hogy összetörtél és helyreállítattál, most már alkalmassá lettél. Feladatod van.” Sőt: az én bárányaimat bízom rád. János evangéliumában olvassuk, Jézus azt mondja: „én vagyok a jó pásztor, aki életét adja a juhaiért.” Ez megtörtént. Jézus az életét adta a juhaiért. Most pedig azokat, akikért ő az életét adta, rábízza arra, aki őt megtagadta? Micsoda bizalom! Értitek, milyen tág ez a helyreállítás? Bármi terheli is a múltad, nem vagy leírva. Nem vagy másodrangú. Isten megbocsát. Bízik benned.
A következő dolog, amiről egy kicsit többet szeretnék beszélni, az az, hogy mikor Jézus helyreállítja Pétert a szolgálatra, ezt a tanítványok közösségében teszi. Minden a tanítványok közösségében történt. Péter a tanítványok közösségében fogadkozott és mondta azt, hogy „én bárhova elmegyek, az életemet adom érted.” Péter a tanítványok közösségében, velük együtt hallotta Jézustól, hogy „mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” És mindenki tudja, hogy Péter valóban megtagadta Jézust. János ott volt az udvarban, látta, mi történt.  Ez egy közösségi ügy, nem Péter magánügye. És most, ebben a találkozásban lehet, hogy egy kicsit félrevonja Jézus Pétert, de a többi tanítvány is jelen van – nem teljesen négyszemközt zajlik ez a beszélgetés. A szembesítés és a szolgálati helyre történő helyreállítás tehát a többiek előtt történik. Ez egyrészt azt jelenti, hogy Jézus a tanítványi közösségbe ágyazottan állítja helyre Pétert, másrészt az egész közösséget gyógyítja ez által. Mert az egész közösségnek a kudarca, hogy egy közülünk, ráadásul éppen a vezető, megtagadta Jézust.
Nagyon fontos egészen gyakorlati módon beszélnünk erről, mint gyülekezet, a közösségünkre nézve. Azért is fontos, mert egy totálisan individualista világban élünk, amikor sokat beszélünk ugyan a közösségről, a legtöbbünk fejében mégis gyakran az marad: „Isten és én”. Isten és én – mintha mindig minden csak erről szólna. Pedig az egyén kudarca, vagy az egyén döntése; engedelmessége vagy elesése mindig kihat az egész gyülekezet életére. Ez Isten népének a valósága. Ez a gyülekezetünk valósága. Lehetnek egyéni, emberileg érthető – ettől még persze nem helyes! - magyarázataink arra, miért hozunk adott esetben olyan döntéseket, amelyek nem Isten akarata szerint valók. De legyünk tudatában annak, hogy mivel a gyülekezet közösségének része vagyunk, a döntéseink hatással vannak másokra. Ha valaki elesik, vagy megbotránkoztató dolgokat tesz, a közösséget botránkoztatja meg. Ugyanígy: amikor az egyes ember megtér, helyreáll, elfogadja Isten kegyelmét, az az egész közösségnek az öröme és ereje lesz. Kérlek, soha ne gondold, hogy amit ezen a helyen megélsz, az csak rólad és Istenről szól! Nem azért hallgatjuk közösségben Isten igéjét, mert nekem hatékonyabb sok embernek egyszerre beszélni, mint mindenkinek külön-külön. Nem! Ha a gyülekezetnek elkötelezett, úrvacsorázó tagja vagy, mindig gondolj arra: a te döntésed (akár az a kérdés, hogy jársz-e vasárnap istentiszteletre vagy nem; hogy valamiben engedelmeskedsz-e Istennek vagy nem), az egészre hatással van. Amikor úrvacsorai közösségben körbeállunk, az pontosan erről szól: nem egyedül, hanem egy közösség részeként állok Isten előtt. Ezért van az úrvacsorának rendje, ezért vannak feltételei is – és ezek nem szubjektív feltételek. Ha csak egy mondatot akarsz elvinni ebből az igehirdetésből, akkor ezt vidd el: amikor kijössz úrvacsorázni egy körbe, mindig jusson eszedbe a másik ember is, mert Isten népe vagyunk, így együtt.
A harmadik dolog: mikor azt mondja Jézus Péternek: „legeltesd az én juhaimat!”, „őrizd az én bárányaimat!” – evvel Jézus a maga munkájába vonja be őt. Azt mondja neki és nekünk ebben a hívásban: annak a munkának, amit én végzek ebben a világban, amiért meghaltam és feltámadtam – annak leszel a részese. Legeltesd, őrizd, tedd! 
3. A helyreállítás következménye
Kivé lett Péter a helyreállításban? Tekintsük át újra a történetét! Átélte az összetöretést, az önmegvetést, az önmagában való mélységes csalódást, a teljes lelkiismeret-furdalást. Átélte a teljes kilátástalanságot: nincs megoldás, Jézus meghalt, nem lehet rendezni vele a történteket, nem lehet bocsánatot kérni. (Nem tudta, bár hallotta, de a szíve mélyén nem tudta, hogy fel fog támadni!) Jézus feltámad. Eltelik több nap még, mire sor kerül erre a harmadik megjelenésére és erre a beszélgetésre. Ekkor Péter átéli Jézus szeretetét, átéli ezt a helyreállító, szerető jézusi szót. Isten-ismeret és önismeret: Péter megismeri, hogy sokkal jobban szeretik, mint bármikor is érdemelné; és sokkal értékesebb – hiszen Jézus saját munkájába vonta be teljes, töretlen bizalommal -, mint bármikor is gondolta, remélte volna. És ő, aki önmagát ebben a pillanatban egészen bizonyosan abszolút nem tartaná alkalmasnak arra, hogy ebben a munkában benne legyen, őt bízza meg Jézus mindezzel. Micsoda Isten! És micsoda érték az emberben!
S mi a válasza? Nagyon röviden: mi Péter válasza? – „Követlek.” Ami nem ment korábban, az menni fog. Jézus azt mondja: „bizony, bizony mondom néked, amikor fiatal voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahova akartál. De ha megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel, és oda visz, ahova nem akarod.” Nekünk talán kevésbé egyértelmű ebből a mondatból, de János evangélista megjegyzése alapján Péter számára egyértelmű volt, mit jelent ez. „Ezt pedig azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti majd meg őt.” Ebben a történetben Jézus azt mondta Péternek: kövess engem, most már kész vagy. Péter ezt követően még kb. 30 évig evvel élt. Úgy követte és szolgálta Jézust, hogy tudta: „amint Jézus megmondta, amikor követni akartam őt, hogy akkor még nem követhettem, és igaza volt; amint megmondta, hogy el fogom árulni őt és én tényleg elárultam; úgy, amikor a helyreállításban megmondta, hogy avval fogom megdicsőíteni őt, hogy meghalok érte, ez is valóság lesz.” Ennek bizonyosságával követte ez az ember Jézust kb. három évtizeden át. Amikor János evangélista a négy közül időben utolsóként leírja az evangéliumát, addigra Péter mártírhalála már történelem. Valóban minden úgy történt.
Miért fontos a helyreállítás következménye? Mert avval kezdtem, hogy van egy vágyunk. A közös vágy, hogy szeretve legyünk. Hogy átéljük Isten szeretetét, és a helyére kerüljön az életünk Isten szeretetében. De ez a vágyunk csak ebben a történetben értelmezhető. Mi gyakran sokkal olcsóbban, sokkal felületesebben szeretnénk ezt: eljövünk, kicsit engedjük, hogy szeressen az Isten, hogy egy kicsit jó legyen a lelkünknek. De nézzétek meg: ez a mély Isten-ismeret és önismeret, ez a mély szeretet, ez az igazi isteni kegyelem és helyreállítás oda vezeti Pétert, és oda kell vezessen minket is, hogy azt mondjuk: követlek téged. A tiéd vagyok. Bevontál a munkádba bizalommal, én pedig szolgállak téged hálával. Az egész életem a tiéd. A történet ide vezet. Csak így működik.
Egy záró kérdés: most, Péter és Jézus történetét nézve, te hol találod meg magadat ebben a történetben? Mert neked is van egy történeted, ami valahol összetalálkozik evvel a jézusi történettel.  Ha abban vagy, hogy kudarcot vallottál, vétkeztél, a bűn terhe nyom, akkor ez a történet most arra hív, hogy lásd: hol és hogyan van gyógyulás. Ha úgy vagy itt, hogy elkezdte már Jézus a szívedben a szembesítést, akkor arra hív: ne tiltakozz, ne háríts tovább, ne igazold önmagad, hanem engedd, hogy Jézus meggyőzzön a bűnről! Ha már megtörtént ez és továbbhaladtál, ha már gyógyítja szeretetével az életedet, akkor azt kell most megértened: ő megbíz, felhatalmaz, rád bízza az ügyét, hogy őt szolgáld ebben a világban! S amikor előretekintünk az életünk végére, akkor tudjuk azt, bárhogyan is lesz, Jézussal akarjuk megfutni a pályát és követni akarjuk őt.

Vajon nem tudta volna Jézus megakadályozni azt, ami Péterrel történt? Sőt, nem éppen Jézusnak a jóslata tette Péter számára kikerülhetetlenné, hogy megtagadja Őt? Miért kellett ennek így történnie?
Sok kérdést vethet fel ez a történet, és ezek a kérdések fontosak. Azért fontosak, mert Péter fogadkozásának és megtagadásának a története egy olyan történet, amelyet nagyon sokan, akik gyerekkoruktól keresztény közösségben nőnek fel, nagyon jól ismernek, ezerszer hallottak, és éppen ezért nincsenek mélyebb kérdéseik már. „Így van - így van.” Megszoktuk. Másoknak azonban számos kérdést vethet fel. Hogy lehet, hogy Jézus egy tanítványa megtagadja Őt? Hogy lehet, hogy Jézus ezt előre megmondta? Nem Jézus a felelős ezért? Miért nem lehetett ezt elkerülni? Így kellett ennek lennie? - és számos más kérdés. Ne féljünk ezektől, mert sokat tanulhatunk belőle. (Ne tartsatok a nem keresztények, vagy akár közömbös emberek kérdéseitől; szükségünk van azokra, tanítanak, elgondolkodtatnak. Legyünk bátrak, ne rejtsük el a hitünket, ne féljünk a kérdésektől, akkor sem, ha nem tudunk választ adni rájuk.) Nem tudta volna Jézus ezt megakadályozni? Gondolkodtál már ezen, ha ezer éve ismered ezt a történetet? Miért kellett ennek így lennie? Miért mondja meg Jézus előre? Ha nem mondja meg Jézus előre, hogy mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem, akkor talán nem tagadja meg Péter Jézust…? 
Jelenleg egy sorozatban vagyunk János evangéliuma alapján, melynek címe „Kicsoda Jézus és ki vagyok én?” Ebben az istenismeretre és önismeretre, és e kettő elválaszthatatlan összetartozására figyelünk. Az "én vagyok" mondások után most Péter történetére fókuszálunk. Hiszen – nagyon érdekes – János evangéliumában nem sokat szerepel Péter. Itt-ott épphogy előjön:
Minden ön- és istenismeret végső célja az átformálódásunk: hogy más emberré, Isten által megformált emberekké legyünk. Nem azért van bármilyen ismeret, hogy jobban kontrolláljunk és több hatalmat nyerjünk, hanem azért hív Isten az Ő ismeretére, és az önmagunk ismeretére, hogy ezen keresztül átformálja az életünket. És Péter életében éppen ezt látjuk, hogy hogyan lesz az az ember, aki fogadkozik, hogy bármit odaad Jézusért, a tagadáson keresztül azzá az emberré, aki elindul, és aki egy napon valóban odaadja az életét majd Jézusért. Ezt a történetet, ezt az átformálódást az önismeret és az istenismeret összefüggésében két igehirdetésen keresztül tekintjük át. Mi vezeti ön- és istenismeretre, hogyan változott át?
Az első témánk, hogy ahhoz hogy valaki átformálódása megtörténjen, össze kell törnie. A második pedig, amelyről jövő héten beszélünk, hogy ahhoz hogy valaki mély átformálódása megtörténjen, át kell élnie a helyreállítás ajándékát. A két igehirdetés fő gondolata tehát:
1. az összetörés szükségessége;
2. a helyreállítás ajándéka.
Összetörés nélkül ugyanúgy nincs keresztény önismeret, mint ahogyan a kegyelem átélése nélkül nincs igaz istenismeret. És ha ez igaz, akkor összetörésünk nélkül soha nem ismerjük meg Istent - mint ahogy a helyreállítás, a kegyelem átélése nélkül soha nem ismerjük meg, hogy valójában kik vagyunk Isten szemében.
Miért szükséges tehát az összetörés?
I. Mert nem ismerjük magunkat
Az utolsó vacsora tehát az a helyzet, amelyben Jézus együtt van a tanítványaival, elhangzott már, hogy egyvalaki közülük elárulja Őt, Júdás már kiment, Jézus a megelőző szakaszban két dolgot mond:
Péter erre ezt mondja: Hová mégy? Jézus válasza: - Ahova én megyek, oda most nem követhetsz, de később majd követni fogsz. Itt Jézus a haláláról beszél.  - Péter nem nagyon érti, mi zajlik, ezért ezt mondja: Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet adom érted! (azaz bárhova is kész vagyok elmenni veled, és ezt földrajzi értelemben gondolja; én bátor vagyok, én veled megyek, én három éve téged követlek, te elhívtál engem, annyi mindent átéltem veled, otthagytam mindent érted, akárhová mész, én követlek téged, mitől félnék? Még az életemet is odaadom érted!) - A jánosi kétértelműség, irónia itt jön, mikor Jézus visszakérdez: - Az életedet adod énértem? És érezzük ennek a súlyát… Persze nekünk könnyű, mert mi tudjuk, hogy miről szól a történet. Mi tudjuk, hogy Jézus arra készül, hogy letegye az életét Péterért és mindenkiért. És Péter ebben a helyzetben, mivel ezt nem látja és nem érti, azt mondja: „de hát én odaadom az életemet is érted, Jézus!”
Ki adja az életét kiért? Péter Jézusért - vagy Jézus Péterért? Kinek az odaadása, az odaszánása az első és a fontosabb? Az enyém vagy az övé? A tiéd vagy az övé? Mi a fontosabb, amit mi teszünk őérte, vagy amit ő tesz miértünk?
Számosan vagyunk, akik azt gondoljuk, hogy a mi cselekvésünk sokkal fontosabb, mint bárki másé. Az én cselekvésem, az én odaszánásom, az én szorgalmam fontosabb, mint amit ő tesz.
Nézzétek meg: Péter szándékaiban semmi rossz nincs. Gondoljatok bele, hogy amikor Péter kijelenti, hogy az életét adja Jézusért, ő jót akar… Jót gondol: hűsége és odaadása a Mestere iránt, akit követ, az jó… Sőt, Péter még bátor is (először meg akarja védeni Jézust egy karddal, amikor elfogják. Az is a bátorság jele, hogy bemegy Annás főpap udvarába). Sőt, akár még Péter erősségéről is beszélhetünk ezen a ponton. Ő tényleg kész Jézusért tűzön-vízen át mindenre. Elvégre ő valóban mindent maga mögött hagyott, valóban áldozatot hozott azzal, amikor Jézus követőjévé lett. Három éve követi… miért ne követné tovább, bárhová? Elkötelezett és elszánt. Ebben a személyiségben ez erősség.
Ugyanakkor, ha mélyebben tekintünk Péterre, akkor teljesen elveszett. És éppen ott lesz elveszett, ahol erősnek gondolja magát.
- Hiszen kiderül néhány órával később, hogy nem ismeri magát - mire lesz képes, mi lesz, amikor eljön a sötétség ideje… Persze erre jogosan mondhatjátok azt, hogy ez mindenkivel megeshet, nem? Melyikünk az, aki alkalmanként nem jól méri fel a helyzetet, a képességeit, az erőit? Van is egy mondás, amiben sok bölcsesség van: "Aki nem próbálkozik, az nem is hibázik" - nem erről van szó? Nem sokkal jobb, hogy Péter azt mondja, hogy „én mindent megteszek érted, az életemet adom oda érted” – még ha ez most nem is sikerült neki, de legalább megpróbálta -, mintha azonnal gyáván visszavonulna: „ha nem követhetlek, hát nem követlek… "
- De figyeljünk, mert nem erről van szó. Hanem arról, hogy mi az az egy dolog, amit Péter nem hall meg: most nem követhetsz. Később követni fogsz. A most és a később a jelentős szavak. Ezt nem hallja meg Péter…
- Miért fontos ez? Mert nem csak arról van szó, hogy nem jól méri fel önmagát, azaz nem ismeri korlátait; hanem sokkal inkább arról, hogy ez a nagy buzgóság, ez a nagy odaszánás lehetetlenné teszi, hogy meghallja, megértse, és megismerje, hogy ki ez a Jézus. Annyira – és ez a baj - tele van önmagával („az életemet adom érted”) - hogy teljesen vak arra nézve, hogy neki van a legnagyobb szüksége arra, amire Jézus készül: az életét adja érte… Péter kész hősi halott lenni Jézus követésében - miközben Jézus érte, azaz egész világért készül letenni életét, mint engesztelő áldozatot a mindenség bűnéért! Nem a lelkesedés, odaszánás, hanem ez a vakság az, ami Péter igazi tragédiája. A vakság, hogy nem látja magát, mint aki Jézusra szorul, és nem látja úgy Jézust, mint aki érte cselekszik. Annyira tele van önmagával (önmaga erejével, önmaga lehetőségeivel, önmaga odaszánásával, önmaga hűségével), hogy semmit nem lát emiatt se önmagából, sem Jézusból. Ezért nem hallja, nem érti, és nem érdekli, hogy mi a különbség a most és a később között, ami minden odaszánását, lelkesedését, bátorságát később a helyére teszi. Mert erőssége, személyiségének erős oldala nem önmagában rossz, hanem azért veszélyes itt, ezen a ponton, mert eltakarja előtte mélyebb gyengeségét, Istenre szorultságát és Jézus valóságát, Isten csodáját Jézusban. Erőssége vakká teszi.
Miért szükséges az összetörés?
- Mert nem ismerjük magunkat. És ha hozzátesszük a kérdést: kinek szükséges igazán? Akkor a válasz: Péterrel együtt mindannyiunknak, akik erőseknek, tehetségeseknek, eredményeseknek véljük magunkat, és talán emberi mércével azok is vagyunk. És ez akkor is igaz, hogyha valakinek nincsen élő kapcsolata Jézussal, de alapvetően magabiztos, alapvetően jól mennek a dolgok, alapvetően erős, tehetséges, mindenben benne van, mindig segít a másiknak. Micsoda vakság! De persze ez megjelenik keresztyén köntösben is. Nekünk is szükséges, akik Krisztusban is erősnek, odaszántnak, Istenért sokat szorgalmaskodónak, őt nagyon szeretőnek tartjuk magunkat… és közben észre sem vesszük, mennyire vakok lettünk mindeközben. Össze kell törni. Azért, mert különben mi vagyunk a középpontban – és nem Ő.
Ha kérdés neked, hogy én valójában hol állok ebben, akkor ezeket a kérdéseket kell feltenned magadnak: Ismered-e a kegyelmet? Éltet-e a szíved mélyén Isten irántad való, mindenekfelett való szeretetet? Meg tudsz-e pihenni Őbenne, az Ő szerető, elfogadó valóságában? Éled-e, hogy mennyivel fontosabb az, amit ő cselekszik, mint az, ami te teszel érte? Nem fordítja-e vissza Jézus a bennünk megbúvó, Péteréhez hasonló hangos gondolatokat: Te szolgálsz annyit énértem? Te szeretsz annyira engem? Te hozol sok áldozatot értem? Ez megmér bennünket.
És ezért Péternek hallani kell az igazságot: Az életedet adod értem? "Bizony, bizony mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem."  Nem ismered se önmagadat, sem engem, vak vagy. Össze kell törnöd ahhoz, hogy átformálódj.
II. Mert önmagunk ismerete nem racionális folyamatban, hanem egzisztenciális tapasztalatban születik
Miért szükséges összetörni? Látjuk, hogy nem ismerjük meg valós gyengeségünket, korlátunkat, rászorultságunkat, mert vakok maradunk… De miért kell összetörni? Amit összetörésnek nevezünk, az nem más, mint fájdalmas szembesülés valós önmagunkkal, erősségünknek hitt büszkeségünkkel, áldozatos szolgálatnak vélt önzésünkkel és hiúságunkkal.
De nem tudta volna Jézus ettől a szégyentől, ettől a borzalmas megtagadástól, a teljes összeomlástól megóvni Pétert? Például ha ez utóbbi mondata helyett azt mondta volna neki – mint egy lelkigondozói beszélgetésben: Péter, Péter, értsd meg, hogy én adom az életem teérted, én szolgállak téged; lásd meg, mennyire többet gondolsz magadról, mint ami valójában vagy, és mennyire nem ismersz valójában engem. Gyere, beszélgessünk erről, elmagyarázom neked… Átment volna az üzenet? Megnyílt volna Péter szeme? - Nem! A legjobb szándékú tanítások, tanácsok, mondatok, prédikációk sem hozzák el az életünkbe azt, ami csak az összetörés mélységeiben születik meg. Ezért Jézus nem mentheti meg Pétert attól, amit akkor ismer fel, amikor megszólal a kakas, és ami egyszer és mindenkorra a szívébe íródik.
Ezért Péter pár órával később - figyeljünk János evangélista nyelvezetére - követi Jézust, amint kihallgatásra vezetik Annás főpap elé.
Leírásban két dologra szeretném felhívni a figyelmet: az egyidejűségre és a kontrasztra:
1. Egyidejűség
A szerkesztés így áll össze:
Azaz: "Az a teológiai szempont nyilvánvaló, hogy János Jézusnak a főpap(ok) előtti kihallgatását Péter háromszori tagadása történetébe kívánta behelyezni. … Lehet, hogy ezzel nemcsak Jézus hitvallását és Péter tagadását akarta szembehelyezni egymással, hanem egyidejű eseményként akarta feltüntetni a kettőt." (in: Bolyki, Igaz tanúvallomás, 460). Miközben tehát Péter megtagadja Jézust, Jézus nyíltan áll a főpap előtt, és megvallja küldetését - Péterét is. Ez egy óriási kontraszt. Miközben Péter halad Jézus megtagadása felé, Jézus úton van élete odaadása felé. Miközben Péter összetörik, önmaga hűtlensége és gyengesége felett, Jézus ezzel egyidőben erős, és vállalja azt, aki őt küldte ebbe a világba.
 
2. Kontraszt
Ugyanezt erősíti meg és mélyíti el, ahogy János elénk adja Péter tagadását. Ebben a sorozatban gyakran beszéltünk arról, hogy amikor Jézus azt mondja, "én vagyok", az Ószövetség nyelvén és világában ez Isten önkijelentése, hogy Istennek vallja meg magát. Ő az, aki úgy jelenti ki magát: én vagyok, csak én. Ő a vagyok. Jézus elfogásának pillanatában is ezekkel a szavakkal jelenti ki isteni dicsőségét… Nem sokkal később Péter, aki titokban követi Jézust, csak annyit mond kétszer is: "nem vagyok." "Nem ennek az embernek a tanítványai közül való vagy te is? De ő így felelt: Nem vagyok." …Majd újra: "Nem az ő tanítványai közül való vagy te is? Ő tagadta, és megint azt mondta: Nem vagyok."  És igen, éppen erre van szükségünk… ez az összetöretés. Amikor Jézus azt mondja érte, értünk, hogy” én vagyok” - akkor mi azzal szembesülünk, hogy nem telik többre, mint hogy "nem vagyok." Amikor Jézus vállal, akkor mi valójában csak magunkat mentjük. Amikor mi magunkkal vagyunk elfoglalva, csak a magunk útját járjuk, a magunk érdekét hajtjuk, akkor Jézus ott áll az őt vallatók előtt, és nem tagad le minket.
Nem vagyok… Nem vagyok…. Nem vagyok… "és akkor nyomban megszólalt a kakas." Ártatlan kakasszó minden hajnalban… de ott és akkor ez a kakasszó emlékeztet arra, amit magunkról gondoltunk: Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet adom érted! - És tudjuk, érezzük, mit jelent ez Péternek: Jézus tudta… Ő ismert… Ő jobban ismert engem, mint én magamat… Milyen súlyos ez a kakasszó, és utána bármelyik Péter életében! Abban a pillanatban ő ezt hallja: ó, én bolond; ó, én hiú, ó, én büszke, ó, én vak! Hát ennyire nincs erőm megvallani őt? Hát ennyire nem tudok kitartani a szavaim mellett? Hát most, amikor elvesztik, amikor örökre el kell búcsúzni tőle (mert ő ezt hiszi akkor), most tagadom meg? Lukács evangélista hozzáteszi: "és keserves sírásra fakadt…"
Az összetörésben az derül ki, ami valójában mindig is ott volt. Az összetörés lelki értelemben olyan, mint amikor fizikai értelemben valami összetörik, és kiborul belőle, ami belül van. Lehet, hogy kívülről gyönyörű, ragyogó az a tárgy, de belül romlott, rohadt… és az napvilágra jön. De ez a valóság. Ez az összetörés lelki értelemben.
Ez előtte is ott volt, csak eddig elrejtettük/letagadtuk, nagyon mély, bennünk élő mondatok vagy szlogenek mögé:  "Én nem vagyok olyan, mint akik megtagadják Őt…" … "Én alapvetően erős vagyok és bátor…", "A mi családunkban ez soha nem volt szokás…", "Én ilyet soha nem fogok tenni…". "Én ennél sokkal jobban hiszek…", "Az én erkölcseimbe, az én értékrendembe ez sohasem férne bele…"
Az összetörést mindig valamilyen fenyegetett, bezárt helyzet váltja ki, amikor minden összetörik, és kiderül, hogy valójában ki vagyok én. Ez lehet betegség/baleset; ez lehet valaminek, vagy valakinek az elvesztése; vagy akár a Szentlélek munkája által érkezhet különösebb külső behatás nélkül is egy mély, belső felismeréssel, szembesüléssel: nem az vagyok, akinek gondoltam, hittem magam, akinek szerettem volna látni és láttatni magam. Elbújtam a vélt vagy akár valós erősségeim mögé, és azt hittem, mindezekkel mindvégig kompenzálhatom a nyomorúságaim, a gyengeségeim, a jellemtelenségeim.
Az összetörés szükséges, mert önmagunk ismerete ebben a sötét és mély tapasztalatban születik meg. Minden összetörés lehetőség: hogy napvilágra jöjjön a gonosz - és elkezdjünk mélyen változni. Semmi tanács, nevelés, tanítás, prédikáció nem pótolja ezt...
III. Mert csak itt kezdjük megérteni, kicsoda Jézus és kicsoda Isten
Na jó, de ezt azért mégiscsak durva - mondhatnánk. Megtagadni Jézust - csak azért, hogy önismeretre jusson?! "Vajon nem tudta volna-e Jézus megakadályozni ezt? Sőt, nem éppen az ő jóslata tette Péter számára kikerülhetetlenné, hogy megtagadja?" Miért kell Péternek összetörni, miért szükséges az összetörés? Megmenthette volna?
De hát nem éppen ezt teszi…? Vajon hányszor és hányszor történik meg, hogy miközben mi összetörünk, önmagunk magunkról alkotott képe megsemmisül, ezzel hitünk is válságba kerül, közben már készül valami. Isten végzi a maga munkáját, értünk is, miközben mi életünk legnagyobb krízisében találjuk magunkat. Péter összetörik, de közben mindaz, ami Jézussal történik, neki fog új valóságot, új életet, új látást nyitni. Itt fog kinyílni, és egyedül itt nyílhat majd ki az, hogy kicsoda ez az Isten, kicsoda ez a Jézus, és ennek fényében kicsoda ő, Péter, aki végül valóban követni fogja Jézust - a halálba. Erről jövő héten beszélünk…
De addig is egy dologra térjünk vissza: vajon mit jelent Péternek az a mondat, amit Jézustól hall: "Bizony, bizony mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem."  ?  - Jézus mindent tudott, Jézus ismert engem. Neki volt igaza. Ő az, aki életét adja értem… És innentől persze nem sokat ismerünk meg Péter gondolatairól, érzéseiről abban a három napban, amíg Jézust (másnap) keresztre feszítik, szombaton csend, majd harmadnap feltámad, és találkozik vele. De egy valamit éreztet János: Péter tudja, hogy rendezni kell ezt a kudarcot Jézussal.
Nem látunk a szívébe, és ezért nem mondhatom, hogy ezekben a kételyekkel teli sötét napokban neki vigasztalást is jelentett az, hogy Jézus jobban ismerte őt, mint ő magát. Péter kétségbeesése teljes volt, mert nem számított arra, hogy még találkozni fog Jézussal, de mi tudhatjuk, hogy amikor végigmegyünk mélységeken, kríziseken és összetörésen, olyan dolgon megyünk végig, amit Ő előre tud, előre lát, hordoz, és készíti az újat: az átformálódást, a kegyelmet - és ez neked, nekünk a vigasztalás forrása. Mert nincs olyan összetörés, olyan kudarc, olyan csalódás, olyan mélység, amiről Ő ne tudna előre az életünkben. Amit ne tartana a kezében… Amiből ne tudná kimunkálni a megújult ön- és istenismeretet, egy megváltott, megváltozott, megújított életet. Nincs olyan mélység és sötétség, olyan összetörés, amely ideje alatt ő már nem munkálná a szabadulást és megváltást. Hiszen kétezer éve, amikor Péter megtagadta Jézust, Ő nemcsak Péterért, hanem mindannyiunkért volt úton. Az örömhír az, hogy Jézusnak nem ezek voltak az utolsó szavai Péterhez. Ez a mélység egy állomás az úton, amelyen más emberré leszünk. Úton az összetörés felé, hogy úton legyünk majd helyreállításunk felé. Ezért – akár benne vagyunk egy mélységben, egy nehézségben, akár abszolút sikeres minden az életünkben - engedjük, hogy Isten a szívünkbe vésse: összetörés nélkül nincs igaz önismeret, nincs igazi istenismeret, és nincs átformálódás Krisztus képére.
ÁMEN!
(Lovas András)
(Hangfelételről lejegyezte Várhegyi Alinka)

A mai húsvéti igehirdetés egy sorozat részeként ál előttünk: Kicsoda Jézus? Ki vagyok én? - Istenismeret és önismeret. Alaptételünk, hogy önmagunkat nem ismerhetjük igazán Isten ismerete nélkül - hiszen Isten az életünk legfőbb kontextusa; ő alkotott és ő hozta létre a világot, amelyben élünk. Nélküle nem tudhatjuk, kik vagyunk, mire vagyunk, kihez-mihez képest vagyunk olyanok, amilyenek. Ugyanakkor, mivel az istenismeret sohasem lehet ismeret Istenről, hanem mindig kapcsolat Istennel, önmagunk megismerése nélkül lehetetlen Istent személyesen megismerni, vele valóságosan találkozni. Ezért, ha vágyunk önmagunkat ismerni, Istent is meg kell ismernünk; ha vágyunk Istent megismerni, önmagunkkal is szembe kell néznünk. Vagy másképpen fogalmazva: ha félünk Istennel szembenézni, magunkat sem fogjuk megismerni; és ha félünk önmagunkat kíméletlen mélységben feltárni, soha nem fogjuk Isten a maga szeretetének, igazságának, kegyelmének mélységeiben ismerni. Ezek a szavak üresek maradnak számunkra.
Ezért vesszük hétről hétre Jézusnak azokat az ún. "én vagyok" mondásait, amelyekben önmagát jelenti ki. A felolvasott szakaszban ez így hangzik: "Én vagyok a feltámadás és az élet.”  Lássuk, hogyan jelenti ki ebben Jézus önmagát, és mit mond ez el rólunk. Két fő gondolatban közelítjük meg a kérdést: 1. Amit Jézus nem mond (de mi gondolunk) 2. Amit Jézus mond (de mi nem halljuk)
I. Amit Jézus nem mond (de mi gondolunk)
Amit Jézus nem mond - de mi - akár szavai alapján, akár azoktól függetlenül - gondolunk élet és halál, halál utáni lét kérdéseiben, sokat elmond rólunk. Mert a legtöbb ember, mind ma, az egész bolygón, mind minden korban, mindig is hitt, vagy spekulált a halál utáni létről. Nyilvánvalóan vannak olyan materialisták, akik arról vannak meggyőződve, hogy amikor kihuny az életünk, egyszer és mindenkorra megszűnünk. Ebben tiszteletreméltó az, hogy ez a hozzáállás nem kis bátorságot igényel. Ezek az emberek kíméletlen logikával végigveszik materialista, ateista meggyőződésüket, leszámolnak minden halál utáni léttel (hiszen ebbe a világnézetbe az nem illeszkedhet be), és ezt ki is mondják. De ezzel együtt azt kell mondani, hogy ők minden korban kisebbségben vannak; a legtöbb ember valamit gondol a halál utáni létről. Vajon miért? Miért rezonál ebben az értelemben majdnem mindenkiben, amikor Jézus azt mondja: Én vagyok a feltámadás és az élet? Miért számít, hogy van-e feltámadás, halál utáni élet? Vagy miért van az, hogy míg korunkban sokan azt mondanák, hogy Lázár feltámasztásának története csak mítosz, vagy Jézus feltámadása is csak hiedelem, közben mégis bírnak valamilyen elképzeléssel a halál utáni létről, és az fontos is számukra? - Azért, mert az ember menthetetlenül kötött az örökkévalósághoz. Nyitott a végtelenre, szívébe van írva, hogy az elmúlás, a halál rossz. Hiszen ha nem így lenne, miért foglalkoztatná a kérdés mindig, minden korban, minden kultúrában? Ez az első dolog, amit Jézus kijelentése nem csak érint, hanem előhív belőlünk. Dolgunk van az elmúlás, élet és halál kérdéseivel. Ez az önismerethaz tartozik.
A feltámadás kérdése releváns és aktuális, ugyanakkor közel sem egyértelmű és világos. Mert mi is van a halál után? Ha valaki ma felteszi ezt a kérdést, számos választ kaphat. Sokféle, akár egymásnak ellentmondó elképzelések, meggyőződések, hitek – és természetesen ezek nem versenghetnek egymással, hiszen ezekben a kérdésekben (is) mindenki úgy rakja össze a hitét, ahogyan az neki jó, ahogyan az neki működik. Ki mondhatná, hogy bármelyik „jó” vagy „rossz”, igaz vagy hamis? Van feltámadás, mondják talán, ami persze nem más, mint hogy a lélek örökkévaló, halhatatlan. Ez persze nem különbözik attól, hogy több életünk van, létezésünk folyamán többször születünk. Ami tulajdonképpen ugyanaz – mondanák – mint hogy halálunk után jelen vagyunk a szélben, esőben, vizekben, napsugárban. Elvégre feltámadunk, nem? Ugyanazt hiszem, csak másképpen fogalmazok – mondhatná valaki. Ebben a nagy zűrzavarban, amelyben mindannyian élünk, amely mindannyiunkra hatással van, vessünk egy pillantást arra, hogy mi nem a feltámadás. Mit nem mond Jézus – és mi mindent gondolunk mi, amikor szavait halljuk?
A feltámadás nem az, hogy az ember teste meghal ugyan, de a lelke örök, aki valamilyen formában ezért tovább ér. Ennek számos formája élt és él ma is. A keresztény színezetű változatban ugyan meghalunk, de lelkünk örökké él, és a mennybe megy (akármit értsen is itt az illető mennyen). A keleti misztikus felfogás, amely egyre nagyobb hatással van ránk, jól követhető a hamvak szétszórásának a mi kultúránkban viszonylag új népszerűségével. Akár temetőben, szóróparcellában, akár az elhunyt kérése szerint egy különleges helyen kell szétszórni a hamvakat, ezzel az a képzet erősödik, hogy oda térünk vissza, ahonnan jöttünk; hogy valamilyen módon része vagyunk levegőnek, víznek, földnek… Sőt, nemcsak részesei vagyunk, hanem még azzal is gyakran találkozunk, hogy mindezekben majd veletek leszek. Ti nem láttok, de a nap sugarában a folyó vízében veletek vagyok. Hadd erősítsem már ezen a ponton: ez a hit nem a feltámadásba vetett hit!
Érdemes a reinkarnációba, azaz a lélekvándorlásba vetett hitről is ejteni néhány szót, amely szerint a lélek a test halála után egy másik testben születik újra. A reinkarnáció gondolata egyre népszerűbb a nyugati világban (1979-ben a brit lakosság 28%-a, Alison Morgan: What Happens When We Die? Kingsway 1995. 109.; ma Európa szinten 24% átlagosan, 20-30% között a különböző országok között. A fiatalabb korosztályok között magasabb a reinkarnációban hívők aránya, és az egész lakosságban növekszik; EVS kutatás, http://www.spiritual-wholeness.org/faqs/reinceur/reineuro.htm ). Ahogyan 100 évvel ezelőtt kérdésünkre - Mi van a halál után? - hívők, nem hívők mennyről és pokolról szóltak volna, ma úgy válaszolnának nem kevesen, hogy egy újabb élet. Nyilvánvaló, hogy az európai társadalmak átlag 25%-a nem lett hinduvá, vagy buddhistává. Miért ilyen népszerű ez a gondolat? Mit mond el az emberről, aki az örökkévalóság kérdésével van összekötve? Bár nem az európai, hanem az amerikai helyzetről beszélve (ami ebben nem különbözik annyira az európaitól) Stephen Prothero, a Bostoni egyetem vallás professzora vizsgálódásai alapján arra a következtetésre jutott, hogy a lélekvándorlásban való hit a viszonylagos jóléthez kapcsolódik. A modern amerikaiak optimizmusuk és anyagi sikereik birtokában úgy látják a lélekvándorlás tanát, mint amely által meghosszabbíthatják az örökkévalóságot. "A reinkarnáció azt jelenti, hogy soha sem kell azt mondanod hogy halott vagy." (http://www.nytimes.com/2010/08/29/fashion/29PastLives.html?_r=0) Olyan, mint a nintendo. Lelőnek, de van még pár életem… tegyük még hozzá, hogy ami így "jó hírnek" tűnik sok felületes nyugati embernek, az semmiképpen nem az egy hindunak. Az újratestetöltés nem jó, hanem rossz hír; még nem szabadultam ki a lélekvándorlás körforgásából, ami a megszabadulás lényege náluk.
Jézus azt mondja: "Én vagyok a feltámadás és az élet.”  Mi meg gondolunk ez alatt sok mindent. Azért, mert a halál utáni valóság foglalkoztat, és azért, mert közben magunk akarjuk eldönteni, hogy mi tetszik, mi nem; mi elfogadható, mi nem. Igen, úgy viselkedünk, mint a szupermarketben: válogatunk ízlésünk és tetszésünk szerint. Mert élet a halálon túl - igen; de hogy valaki - Jézus - megmondja nekünk az igazságot annak minden következményével - azt nem.
II. Amit Jézus mond (de mi nem halljuk)
Mi a feltámadás? NT Wright az első század vallási elképzeléseit (mindenki hitt valamiféle túlvilági létben) és a bibliai kijelentés nyelvezetét vizsgálva a következőt írja: „A feltámadás az első században azt jelentette, hogy valaki, aki fizikai értelemben és teljesen halott, fizikai értelemben és teljesen újra él – azaz nem csak nem csak tovább él, vagy belép valamely ’tisztán spirituális’ világba, bármi legyen is az.” (Surprised by Hope, 66) Amikor tehát az Újszövetség feltámadásról beszél, erről – és nem kevesebbről! – tesz bizonyságot. Hogyan jön ez közel hozzánk a felolvasott történetben?
Először is hangsúlyozni kell, hogy ez a történet most úgy áll előttünk, amelyben Jézus valamit kijelent önmagáról, amely kijelentésnek Lázár feltámasztása csak a jele. Ezzel nem az esemény valóságos és csodálatos voltát gyengítem (elég erős volt, hiszen innentől dönti el a Nagytanács, hogy Jézust el kell veszíteni, hiszen sokan hiszek benne, és a vezetők attól tartanak, hogy ha ez így megy tovább, akkor „mindenki hisz majd benne” (Jn. 11.48), és elveszítik a hatalmunkat). Ugyanakkor Lázár egyszer újra meghalt, és hitünk szerint a mai napig halott, várva a test feltámadását. A kérdés tehát, amire figyelünk, Jézus személye, aki azt mondja: "Én vagyok a feltámadás és az élet. És aki hisz énbennem, ha meghal is él, és aki él és hisz énbennem, nem hal meg soha.” Két találkozásban bomlik ki előttünk a feltámadás titka, az elhunyt Lázár két testvérével, Mártával majd Máriával.
Amikor Jézus közeledik Betániához, ahhoz a helyhez, ahol Lázár és két nővére lakik, Márta Jézus elébe megy. Találkozásukkor hangjában szemrehányás fogalmazódik meg: "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem”. Jézus röviden válaszol: "Feltámad a te testvéred." És figyeljük, hogy mit válaszol erre Márta: "Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon." Amit itt Márta megfogalmaz a korabeli zsidó ember hite. A korabeli zsidó hit részét alkotta, hogy az utolsó napon, az Isten által kijelölt időben fel fognak támadni a halottak. Ez az a hit, amelyet Márta ismétel. Egy teológiai igazságot, egy tant fogalmaz meg. “Igen Jézus, tudom, hogy feltámad az utolsó napon. Hiszen én is megtanultam úgy, ahogy Te is megtanultad zsidó létedre ezt, amit a zsidók tanítanak. Igen, szép és jó ez a hittétel… De Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem..." A fájdalomban, a szomorúságban mit ér nekem az igaz tan?! Hiszen nem releváns. Egy tantétel, egy doktrína nem vigasztal meg. És ez az a valóság, mellyel nekünk is szembe kell nézni. Van-e feltámadás? Miért és hogyan kérdés a kérdés – nekünk, neked és nekem? Igen, a keresztyének azt mondják, van feltámadás. Az egyház hitéhez tartozik ez a tantétel. De igazából mit jelent ez nekünk? Jelenthet ez bármit, valóságosat és személyeset, amikor az elmúlással találom magam szemben?!
Mert az elmúlással újra és újra szemben találjuk magunkat. Minden elválás, kapcsolatban történő szakadás, már erre utal. A nagy elválásra. Egy barátságban, vagy egy szerelemben, vagy egy házasságban történő szakadás már az elmúlást hordozza magában. Egy-egy életszakasz lezárulását sokszor így éljük meg. Egyfajta gyásszal. Jó volt a gyermekkorom, nehezebb később. Vagy esetleg annyira jó volt középiskolában lenni. Vagy annyira jó volt diáknak lenni és egyetemistának lenni. Valami már elmúlt, valami már nincsen. Komolyabb betegségeket szintén így élünk meg. A testünkben valami nem úgy működik, mint akkor, amikor még minden jó volt és szép volt. Amikor egészek, egészségesek voltunk. Ez is az elmúlás része, amelyet a lényünkben hordozunk, úgy, hogy közben itt élünk ebben a világban. Mit jelent ezzel szemben egy tan, egy hittétel? Vajon Jézus pusztán ennyit tud mondani Mártának? Vajon Ő, Isten Fia, aki eljön ebbe a világba, csak egy tantételt, egy doktrínát állít szembe azokkal, akik az elmúlás valóságát magukénak érzik? Csak erre képes?
Nem. Jézus válaszát - "Feltámad a te testvéred" - kétféleképpen lehet érteni. Márta úgy érti, hogy “persze Uram, feltámad majd az utolsó napon.” Ez a doktrína. Na de mit jelent ez most nekem? Mi tudjuk, hogy Jézus egészen máshogy érti: Feltámad a te testvéred még ma. Vajon miért nem érti Jézus kijelentését Márta? Miért nem úgy hallja, ahogy azt Jézus gondolja? Azért, mert csak annyit fogad el Jézusból, amennyit már korábban megismert belőle. Jézus szavait a saját ismeretén, és a saját tapasztalatain keresztül szűri meg. Azt tudja, hogy Jézus meggyógyított betegeket. De arra nem volt példa előtte, hogy a halálból valaki visszajött volna. Amikor az új érkezik, akkor annak annyi mindenen kell keresztül menni, hogy igazán a miénk legyen, hogy sokszor közben éppen az újsága, a valósága szűnik meg. "Feltámad még a te testvéred. Igen Uram, majd az utolsó napon.” Csak a lényegéről marad le annak, amit Jézus mond neki.
Éppen ezért most szeretném, hogy itt egy pillanatra magában mindenki megállna és elgondolkozna azon, hogy vajon kész-e lehetőséget adni az újnak? Így is fogalmazhatom, nem döntöttük-e el előre, akár tudatosan, akár csak véletlenül, hogy bennünket semmi új nem érhet? Hogy számunkra Jézus és az Ő valósága nem lehet, és nem hozhat semmi újat. Hiszen vannak ilyen emberek, akiket semmi módon nem lehet kimozdítani abból, amiben vannak, mert már előre elhatározzák, hogy azt úgysem fogják meghallani. Mondhat-e neked Jézus újat? Kimozdíthat-e minket fásult hitetlenségből, vagy adhat-e növekedést megállapodott hitünkben? Mondhat-e újat az elmúlás, a halál, a gyász valóságában?
Mert Jézus azt válaszolja Mártának: "Én vagyok a feltámadás és az élet. És aki hisz énbennem, ha meghal is él, és aki él és hisz énbennem, nem hal meg soha.” Márta, a feltámadás elsősorban nem tan. Nem doktrína. Nem hittétel, amelyet igaznak kell tartani. Nem információ elfogadás. A feltámadás egy személy. Én vagyok a feltámadás, én vagyok az élet. A feltámadás információ elfogadás helyett találkozás. A feltámadásnak és az életnek neve és arca, emberi valósága van: Jézus Krisztus, a testté lett Isten, akit megfeszítettek, aki feltámadt, és aki megszólít most.
“És aki hisz énbennem, ha meghal is él, és aki él és hisz énbennem, nem hal meg soha.” Azt mondja Jézus, hogy aki velem összeköti magát, hisz, annak számára az elmúlás egészen mássá lesz. Arra nem pusztulás vár, hanem örök élet, örök valóság. Annyira igaz ez az örökkévalóság vele a jövőben, hogy azt mondja, aki bennem hisz nem hal meg soha. Hiszen vele közösségben van. Hadd hangsúlyozzam, hogy az örök élet nem természetes, és nem automatikus a Biblia szerint. Nem hallhatatlanságról van szó, arról, hogy az ember lelke örök lenne. Nem ezt tanítja Jézus. Nagyon komolyan veszi a halálnak, a megsemmisülésnek és a pusztulásnak a valóságát. Jézus Lázár sírjánál könnyekre fakad, megrendül. Az ember Istentől távol az elmúlásnak, a pusztulásnak vettetett alá – ez rendíti meg Jézust. A halál nem jóbarát. A halál nem szép. A halál ellenség, amely elnyel. De a halál Krisztusban legyőzött ellenség!
Ha tehát a feltámadás tana elégtelen számodra, ha úgy érzed, nem tudsz hinni, nem ad választ, nem hozott sohasem vigasztalást, lásd: nem a feltámadás tanát kell hinned, hanem Jézus Krisztussal kell találkoznod. Ez a találkozás von be az új és örök, a halál felett győzedelmeskedő életbe. “Hiszed-e ezt?” – kérdi Jézus Mártát. Hiszel-e abban, aki a feltámadás és az élet, mert ha igen, akkor ő itt és most feltámadásoddá és életeddé válik. Márta így válaszolt: “Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten fia, akinek el kell jönnie a világba.” Boldog az az ember, aki Mártával együtt mondja ma: “Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten fia, akinek el kell jönnie a világba.”  
Ámen!
Lovas András

Jézus János evangéliumában több alkalommal is ún. "én vagyok" mondásban jelenti ki magát. Egy-egy képet használ ilyenkor arra, hogy valamit elmondjon önmagáról. Miért jelentős a kép, a metafora? Azért, mert az igazságot megérthetjük és megjegyezzük, de amikor azt egy képpel ragadjuk meg, "az nem csak azt segíti elő, hogy az elvont igazság konkrétabb legyen számunkra, de azt is, hogy jobban megragadja a szívünket." (Tim Keller, Prayer, Study Group Guide, 56) A kép által az igazság leszáll a fejünkből a szívünkbe.
Jézus azt mondja: "Én vagyok az ajtó." Hogyan jelenti ki ebben a képben nekünk magát? Mit mond el az emberről, és önmagáról? Hogyan mélyíti ez Isten- és önismeretünket, azaz hogyan lobbantja lángra szívünkben Isten szeretetét, és lesz részese annak, ahogy a Szentlélek formálja életünket, személyiségünket? Három gondolatban szeretném ezt összefoglalni: 1. A példázat megértése; 2. Jézus az ajtó a juhoknak; 3. Az ajtó, amelyen Jézus lép be
I. A példázat megértése
Jézus "én vagyok" kijelentése egy példázat, azaz képes beszéd magyarázatában hangzik el. Négy dolgot szükséges látnunk ahhoz, hogy Jézus önkijelentésének a mélyére hatoljunk:
A szakasz szerkezete. Az 1-6 versekben egy példázatot, képes beszédet olvasunk juhokról, pásztorról, tolvajról és rablóról. A ma olvasott 7-10 versek ennek a példázatnak a Jézus által adott kifejtését adják elénk, ebben kétszer is olvassuk Jézus önkijelentését az ajtóval kapcsolatosan, ráadásul a kettő között különbség van. A következő versekben (11-18) majd Jézus tovább magyarázza a képet, és aki azt mondta, én vagyok az ajtó, később így szól: én vagyok a jó pásztor. El kell fogadnunk azt, hogy Jézus ezt a példázatot többszörös jelentéssel is kibontja, és ezek a jelentések nem mindig kapcsolhatóak egymáshoz logikusan (most az ajtó ő, vagy a pásztor?). Ha tehát ún. képzavart érzékelünk, ne akadjunk fenn rajta.
A kortörténeti megértés. A mindennapi pásztori élet képei, tapasztalata (amely a hallgatók száméra közeli, ismerős) állnak Jézus példázatában. Ehhez a következőket jó tudni. Először is, az akol egy fedetlen, körülkerített rész, amelynek egy bejárata, ajtaja van. Világos, hogy az ajtóőr (v.3 - ha nem a pásztor van éjjel a juhokkal, hanem az őr/béres, lsd, majd v. 12) és a pásztor azon járnak; mindenki, aki más úton megy, tolvaj és rabló. Éjjel jönnek, hogy ártsanak. Másodszor, gyakran éjszaka egy akolban több nyáj is volt. Reggel a pásztor hangjára (egyértelmű jel) válik külön és indul el egy-egy nyáj. A juhokat az választja el egymástól, hogy hallják és követik a pásztor hangját. A harmadik megjegyzés, hogy a pásztor abban a világban valóban a nyáj előtt jár. Nálunk általában hátulról, kutyával terelik a nyájat, de ez másképpen van a Közel-keleten. A pásztor elől megy, és a juhok a hangja alapján követik.
A teológiai megértés. Az ószövetség beszél úgy Istenről, mint pásztorról, aki nyája előtt megy, és a juhait kivezeti. ”Utad a tengeren át vezetett, ösvényeid a nagy vizeken, lépteid nyoma nem látszott. Mint nyájat, úgy vezetted népedet Mózes és Áron által” (Zsolt. 77.21). - Isten mint nyája élén járó pásztor vezette ki népét Egyiptomból. Ezt a példázat hallgatói tudják - még ha azonnal nem is kapcsolják össze Jézus szavaival. Továbbá, nemcsak Isten a pásztor Izraelben, hanem a nép vezetőit is pásztoroknak nevezik. Hallgassuk Ezékiel próféta szavait:
" Így szól az én Uram, az ÚR: Jaj Izráel pásztorainak, akik magukat legeltették! Hát nem a nyájat kell legeltetniük a pásztoroknak? A tejet megittátok, a gyapjúval ruházkodtatok, a kövéret levágtátok, de a nyájat nem legeltettétek! A gyengét nem erősítettétek, a beteget nem gyógyítottátok, a sérültet nem kötöztétek be, az eltévedtet nem tereltétek vissza, és az elveszettet nem kerestétek meg, hanem erőszakosan és kegyetlenül uralkodtatok rajtuk. Szétszóródtak, mint akiknek nincs pásztoruk, mindenféle mezei vad eledelévé lettek, úgy szétszóródtak. Tévelygett nyájam minden hegyen és minden magas halmon; szétszóródott nyájam az egész föld színén, és nincs aki utána járjon, nincs aki megkeresse." (Ez. 34.1-6). Ezért Isten ellenük fordul, és számon kéri rajtuk a rájuk bízottakat. De ezt is mondja: "Egyetlen pásztort rendelek föléjük, hogy legeltesse őket: szolgámat, Dávidot. Ő fogja legeltetni őket, ő lesz a pásztoruk. Én, az ÚR, Istenük leszek, szolgám, Dávid pedig fejedelmük lesz. Én, az ÚR, megmondtam!"  Amikor tehát Jézus elmondja az ártatlannak tűnő példázatot juhokról, pásztorról, tolvajról, Izrael életének politikai és vallási vezetőiről szól, egészen azon gondolatok mentén, ami az Ószövetségben elhangzott.
A kontextus megértése. Végül azt kell látnunk, hogy mikor, milyen körülmények között mondja ezt el Jézus. A 9. fejezetben arról olvasunk, hogy meggyógyít egy születése óta vak embert. Ez azonban a farizeusokat és vallási vezetőket (a pásztorokat!) provokálja, hiszen egy újabb érv, amely Jézus mellett szól. A gyógyult vak és a vezetők konfliktusa odavezet, hogy ezt az embert - mivel nem tagadja meg Jézust, aki ezt tette vele - kiközösítik a zsinagógából. Később Jézus újra találkozik vele, és akkor jelenti ki magát a meggyógyult embernek, mint aki az Istentől jött Messiás, az egyetlen pásztor, akiről Ezékiel szólt. Az az ember pedig hitt benne, és imádta őt - azaz részesévé lett Jézus közösségének. Ezután mondja el Jézus a példázatot, amely nyilvánvalóan szól az Isten népéről; a korabeli vallásos vezetőkről, akik tolvajok és rablók, hiszen hűtlen pásztorok; és az egy igazi pásztorról.
II. Jézus az ajtó a juhoknak
"Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál." Hova vezet Jézus, mint ajtó? A válasz: "megtartatik." Így is fordíthatnánk: üdvösséget nyer, üdvözül. És ha azt kérdezzük, mi az üdvösség, akkor - a juhok és pásztor képénél maradva - azt a választ kapjuk, hogy "legelőre talál". Kérlek, ne próbáld szó szerint értelmezni (nem vagyok kecske, hogy füvet egyek; nem kívánok vidékre költözni, és állattartásba fogni….). A jó legelő, ahol ki- bejárnak a juhok, azaz élnek, forgolódnak, jönnek és mennek, a bőséges élet képe. Aki Jézus kapuján a vele való életközösségbe betér, az élete minden fordulatában - bármerre jár-kel - lelki táplálékra talál. Később így mondja Jézus:"azért jöttem, hogy életük legyen, sőt, bőségben éljenek." Nem más ez, mint az isteni élet jelenléte Jézuson keresztül, amely jelenlét kiteljesedik, növekszik. Az Istennel való örök élet rendje, bősége, amely betölti a jelen életünket. Jézus nem nyomorúságos, frusztrált, élőhalott létre vezet, hanem gazdag, örömteli életre, amely Isten személyes jókedve és áldása alatt zajlik, közösségben az ő népével. Ez a megtartatás - szemben az elveszéssel, elveszettséggel, amelyben az élet széthullik; bűnnel és istentelenséggel szemben bocsánat és Isten szeretete; ürességgel és az élet értelmetlenségével szemben annak bizonyossága, hogy aki szeretetből alkotott az életünknek értelmet, célt adott; magánnyal, elszigetelődéssel, önzéssel vagy éppen mások lenézésével szemben új és megbékélt közösség része vagyok; a halál elkerülhetetlen és rémisztő valóságával szemben az örök élet bizonyossága. "Én vagyok az ajtó…" - mondja Jézus. Ajtó egyik világból a másikba, egyik valóságból a másikba. Jöjjetek, bontsuk ki ennek a képnek a jelentését, gyakorlati oldalát, három mozzanatban. Ha Jézus az ajtó az üdvösségre, az Istennel való életre és közösségre, ez hogyan vizsgál meg bennünket, mit mond el rólunk.
Egy ajtó legalább három funkcióval bír két tér, két valóság között: feltár ill. megnyit előttünk valamit; összeköt, azaz kapcsolatot teremt; ugyanakkor el is választ.
Jézus, mint ajtó, feltárja az Istennel való életet, az üdvösséget. Egy ajtó, amely egyszer csak megnyílik előttünk, feltár, megnyit előttünk egy olyan lehetőséget, egy olyan (új) világot, amelyről addig nem tudtunk. Az ajtó, amely először csak felsejlik, majd egyértelműen megmutatkozik, megnyit valamit, ami túl van az ismerten, az otthonoson, a meglévőn. Sokféle módon próbálhatjuk megérteni, megragadni az Istennel való életet, a hitet, a kereszténységet, amikor keresünk. Érezzük, hogy amiben élünk, az nem elég; vannak kérdéseink, szükségeink - talán éppen vétkek terhe; vannak reménységeink, vágyaink, de mindez bennünk van. Belül vannak szükségek, és keressük rá a választ - és egyszer csak megértjük: van egy ajtó. Nem zárt falak vesznek körbe, nincs belénk zárva mindaz, amire vágyik a lelkünk, ahová ki szeretnénk lépni - mert Jézus az ajtó. Ő a lehetőség a teljes életre, őbenne ragyog fel a fény; ő az, aki egyszer csak úgy jelenik meg előttünk, amint mindannyiunkba belénk égett egy kép: sötétben állunk, előttünk egy ajtó, amelyen túl élet, világosság, ragyogás van. Az ajtó új lehetőséget nyit meg. Jézus ajtó a juhoknak: a megtartatás, az üdvösség lehetősége.
Jézus, mint ajtó, összeköti az üdvösség világát és az elveszettség világát. Az ajtó nem pusztán feltár, az ajtó összeköt, átjárást biztosít a meglévő és az előttünk lévő között, lehetőséget kínál a belépésre. Gondolj egy olyan ajtónyílásra, amely üvegezett, de nem nyitható. Felcsillantja a túloldalon lévő élet lehetőségét, de nem nyújt biztos belépést, nem köt össze. Rátapadhatsz az üvegre, hogy vágyakozva nézd, mi van a túloldalon… Lesheted, hogy van teljes élet, bőséges élet, megtartatás….Csak éppen neked nincs bejárat. Jézus, az ajtó, összeköti a két világot, utat készít az elveszettségből a megtartásba. Valaki ezt a gyülekezetből így fogalmazta meg: A gyógyító (jelenlét) hétvége jelentősége számomra … az, hogy eljutottam idáig. Hogy Isten elvezetett engem idáig, hogy az alfa hétvégétől kezdve bontotta ki bennem a problémáim, amikre ezen a hétvégén egészen más szemmel tudtam ránézni. Sok rossz berögződésem megértettem, sok gátnak az eredetét. És Krisztuson keresztül lehetőséget kaptam rá, hogy ezektől megszabaduljak, és ez csodálatos. Ezen a hétvégén találkoztam igazán Jézussal. Ebben benne van a "kivezetés" gondolata; ahogy Isten elvégezte azt, hogy ez a testvérünk felismerje, Jézus az ajtó. Valamint be is lépjen rajta: Krisztuson keresztül lehetőséget kaptam rá, hogy ezektől megszabaduljak, és ez csodálatos.
Gondolj magadra, vajon ha elértél az ajtóhoz, be is léptél-e rajta. Mert gyakran az történik, hogy örülünk, hogy van ajtó; fogjuk a kilincset, álldogálunk és beszélgetünk. Nem lépünk be - csak markolásszuk a kilincset (milyen jó, hogy tudom, ott van az élet, mintha kezemben lenne a belépés lehetősége, és majd egy napon be is lépek….). Jézus, az ajtó összeköti az elveszettség és megtartatás világát. Ezért, először is, örüljünk: hogy Jézus nemcsak mutat valamit, ami nem lehet a miénk. Másrészt, ismerjük fel, ha csak álldogálunk, önmagunkat is becsapva. Ez elvezet a következő mozzanathoz:
Jézus, mint ajtó, elválasztja az üdvösség világát és az elveszettség világát. Hadd utaljak vissza a vakon született ember meggyógyítására. Kiközösítik a zsinagógából (a vallási-társadalmi közösségből, olyanná lesz, mint egy leprás…), és ezzel jut oda, hogy belépjen Jézus juhai közé, Jézus aklába. Jézus - és itt egy pillanatra túllépünk az ajtó képén, de nem a példázat többszintű jelentésén - kivezeti őt a régiből, hogy önmagán keresztül bevezesse az újba, az életre. És világos, hogy innentől nincs visszaút. Jézus, mint ajtó, elválaszt. Összeköti az elveszettséget a megtartatással, mert átléphetsz, de el is választja, hiszen ez a két világ nem ugyanaz a világ, és csak úgy lehet az ajtón belépni, hogy a régiből kilépek. Ami kiközösítés a vaknak - az lesz befogadás a számára. Sokan azért álldogálnak az ajtóban, mert a kilépés árát nem készek megfizetni a belépés, az áthaladás érdekében.
Jézus tehát így jelenti ki magát: "Én vagyok az ajtó, ha valaki rajtam át megy be, megtartatik…" A következő kérdéseket veti ez fel számunkra: Hova tartozom elsősorban? Kihez vagy mihez nem tartozom? Hogyan tekintek magamra? Hol találom magam igazán otthon? Mihez kötődöm a legmélyebben?
 III. Az ajtó, amelyen Jézus lép be
Virágvasárnap van, annak ünnepe, hogy Jézus bevonult Jeruzsálembe. Mint Isten küldötte érkezik az Olajfák hegyének lejtőjén a völgy túloldalán fekvő Jeruzsálem városába, azon belül pedig a Templom-hegyre, és magába a templomba. Kapukon lép át, mind szószerinti, mind szimbolikus értelemben. Amint elérkezik a városhoz, dicsőítik Istent, hiszen a tömeg minden nemzeti-soviniszta reménységének beteljesedését látja benne, a királyban. Jézus azonban könnyezik, sír a város felett, amely nem ismeri fel benne a lehetőséget, az időt, az ajtót az üdvösségre, amelyet Isten nyitott nekik Fiában, Jézusban. Ez azonban nem fordítja őt el; belép Jeruzsálem falainak kapuján. Megérkezik a városba, amely még ünnepli - és amelyet Jézus sirat, mert tudja, hogy keménységük pusztulást fog hozni nekik (40 évvel később Jézus próféciája beteljesedik, a templomot a rómaiak lerombolják).
Jézus tovább halad, és belép egy másik ajtón, egy másik kapun is: "bement a templomba."  Kiűzte azokat, akik tolvajok és rablók: "Meg van írva: És az én házam imádság háza legyen, ti pedig rablók barlangjává tettétek." (Lk. 19.46) És ezzel belépett egy újabb ajtón, ahonnan már nem volt visszaút.
Megkezdődtek azok a napok, amelyeket úgy nevezünk, hogy a szenvedés hete, a nagyhét. Megérkezett a legnagyobb ajtó, a legfélelmetesebb kapu küszöbére. Amely nem életet ad, hanem elnyeli az életet. Ezekkel a tetteivel megfogta már a kilincset.
Pár nap volt már csak hátra… majd eljött a nap. És belépett a kapun - engedelmeskedve az Atyának - a halál kapuján. Nem csak nézte, nem csak gondolkodott rajta, hanem átadta magát ellenségeinek.
Tudjuk, hogy miért. Azért, hogy ma elénk állhasson, mint aki feltámadt a halálból, és azt mondhassa nekünk: "Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál." Így nyitott nekünk kaput, így lett nekünk ajtóvá. Imádjuk őt ezért, és - alázattal teli örömmel - menjünk be rajta keresztül az életbe. Mert oda csak rajta keresztül visz az út.
 Lovas András

Ez kemény beszéd. Jézus háromszor mondja az előtte állóknak, hogy „bűnötökben haltok meg”. Nem túl megnyerő… Fontos, hogy lássuk, hogy ezek a súlyos szavak nem „derült égből villámcsapásként” hullanak Jézus hallgatóira. Egy előrehaladott folyamat része a ma olvasott szakasz, amely folyamatban Jézus egyre világosabban jelenti ki önmagát, és amelynek végső pontján, a teljes ellenkezés jeleként a hallgatók köveket ragadnak, hogy megkövezzék őt (v.59). A folyamat kezdete pedig nem más volt, mint hogy Jézus meggyógyított egy bénát szombaton, a nyugalom napján, és ez felbőszítette kora vallásos vezetőit (5.1-18; 7.21-24). Ahhoz, hogy ne az esetleges Jézussal, Istennel szembeni előítéleteinket halljuk ezekben a szavakban, látnunk kell, értenünk kell, hogy egy kemény beszélgetés közepén hangzik el mindez.
Ahogy egyre feszültebb a helyzet, és Jézus kimondja, „én vagyok”, nem kapcsol hozzá semmilyen képet, metaforát. Ebben a sorozatban Jézus „én vagyok” mondásait tekintjük át (Kicsoda Jézus? Ki vagyok én?), mint „én vagyok a világ világossága”, „én vagyok az ajtó”, „én vagyok az élet kenyere”, stb. A kép, a metafora mindig mélyebb szemlélésre, mélyebb keresésre hív, hiszen nem direkt módon beszél. Itt azonban nincs kép, csak ennyi: „én vagyok”. Sőt: „ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben.” Mindannyian tudjuk, hogy van, amikor keményen, nyíltan, egyenesen, konfrontatívan kell beszélni. Amikor nincs idő kivárni, finomkodni, rávezetni, és ez nem az ítélkezés, hanem éppen a törődés, a szeretet megnyilvánulása. Ilyenkor meg kell rázni a másik embert: ébredj már fel, nem látod, mi történik veled, hová tartasz?! Ma így áll előttünk Jézus. Kemény szavak – de engedjük közel magunkhoz. Ez a szakasz elénk adja az istenismeret-önismeret együttes elmélyülésének kikerülhetetlen folyamatát. Ennek a következő állomásai, időszakaszai vannak: 1. A zavar és küzdelem szakasza; 2. A megadás ideje; 3. Az élet megnyerése. Lássuk ezeket!
I. A zavar és küzdelem szakasza
Az elmélyülő önismeret és istenismeret az ember életében nem hasonlítható egy folyamatos, lineáris vonalhoz, amelyen szépen lépkedünk előre. Az isteni és emberi kapcsolata, a kettő összefüggésének felismerése nem megy feszültség, dráma, összeütközés nélkül. Ez az összeütközés azonban nem egyből nyílt. Először csak elkezdenek a korábban ismertek megrendülni, megremegni, és egyfajta zavar támad. A világ, tudjuk, már nem olyan, mint hittük; de még nem tudjuk, hogy milyen. Valami érződik, valami forr a mélyben, valami feszül, valami változik, de ez a zavar nem kellemes. Az isteni valóság közelít, de az emberi berögzött valóság tiltakozik.
Mindezt János evangéliumában abban látjuk, amit „jánosi kétértelműségnek”, „jánosi iróniának” neveznek a bibliamagyarázók. Visszatérő helyzet, hogy amint Jézus – aki Istentől jött – beszél, kijelenti magát, a hallgatói nem értik, félreértik a több szinten is értelmezhető szavakat. Az isteni valóság eljövetele nem magától értetődő, és nem következmények nélkül való. Figyeljük meg ezt ebben a szakaszban!
„Én elmegyek, és keresni fogtok engem, de a bűnötökben haltok meg: ahova én jövök, ti nem jöhettek.” – Persze az olvasó tudja (hiszen ismeri a történet végét), amit a Jézus előtt ott állók nem, hogy Jézus haláláról és feltámadásáról beszél. A hallgatók válasza: „Talán megöli magát, hogy azt mondja: Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek?” Nem értik, miről beszél Jézus, és ez zavart okoz. Talán öngyilkos lesz? És miért keresnék őt, hiszen örülnek majd, ha végre megszabadulnak tőle. De Jézus igazat mond, hiszen mindaz, amit keresni fognak majd (és ez itt valószínű a messiási váradalomra vonatkozik), az Jézusban volt jelen számukra is. Majd később Jézus arról szól, hogy „ti lentről származtok, én pedig fentről származom; ti e világból származtok, én pedig nem e világból származom.” De mindez félreértést szül, zavart kelt, nem megy át. Mert aki lentről, azaz e világból való (mint ők mindannyian, és mi mindannyian) nem képes egyszerűen, könnyen, „lineárisan” bevenni azt, hogy az a valaki, Jézus, egészen más, abszolút különálló, amit azzal mond el, hogy „fentről van”, „nem e világból van.” Nos, lehet, hogy ez így nem érződik, nem rendít meg, de próbáljuk magunkat beleélni a helyzetbe. Ott áll előttünk egy hús-vér ember, és ezeket a kijelentéseket teszi. És miközben minden tiltakozik benned (gondolj csak arra, milyen felkavaró, amikor egy furcsa emberrel találkázol, aki általad nem értett dolgokat magyaráz…), hogy Isten nem szokott emberként sétálni közöttünk, ez az illető egyre határozottabban folytatja. Zavar.
Szeretnék egy alapvető tételt nyíltan is kimondani: az isteni valósággal nem lehet találkozni zavar, értetlenség, küzdelem nélkül. Mert ő fentről van, mi lentről; ő nem e világból való (azaz túlmutat mindazon, amin mi láthatunk túl), mi pedig ebből a világból származunk. Amikor ennek valósága megérint, nyilvánvalóan nem úgy, hogy Jézus áll előttünk, de az ő szavában, egy róla beszélő emberben, egy istentiszteleten, egy titokzatos vagy éppen egy fájdalmas eseményben, egy születésben vagy egy halálesetben, egy megmagyarázhatatlan egybeesésben, egy váratlan megmenekülésben… akkor zavar támad. Mert a dolgok nem úgy vannak, ahogy eddig gondoltam. Mert a tapasztalatom, az észlelésem, valami egészen mára mutat, mint amit eddig igaznak tartottam. Megrendülés… zavar… félreértés… keresés. (Kognitív disszonancia) Ijesztő, mert – érezzük – ha ez tovább megy, minden megrendül, minden változik, én is változom, a világról, Istenről, létről, nem-létről való meggyőződésem változik. Remegnek a falak, inognak az erősségek. Lehet, hogy az egészen más valósága, a felülről, nem ebből a világból való valósága érkezik hozzád? És ez akkor is így van, ha nem először találkozunk az evangéliummal, hanem már volt ilyen találkozásunk. Amikor azt hisszük, készen vagyunk. De kiderül, hogy nem. Isten újat cselekszik, és újból felkavarja az állóvizet. Mélyebb ismeret, mély változás kapujában állsz. Ő kijelenti magát, újra. A zavar és küzdelem időszaka.
II. A megadás ideje
A felülről való nem jelentheti ki magát úgy, azaz nem érkezhet el az életünkbe, lényünkbe, tapasztalatunkba úgy, hogy ne nevezze néven radikálisan, valóságosan, nyíltan azt, ami ahhoz tartozik, hogy mi (hozzá képest) lentről, ebből a világból valók vagyunk: „Ezért mondtam nektek, hogy meghaltok bűneitekben: mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben.” Ez kemény, ez felháborító, ez sokkoló. Ki veheti a bátorságot, hogy arcunkba vágja: ha nem hisztek, meghaltok a bűneitekben? Ez kétszeresen is felháborító a ma emberének. Egyrészt, hogyan tehet bárki ilyen kizárólagos kijelentést a hitre nézve? Hogyan lehet a hithez ilyen súlyú kijelentést tenni? Mindenki úgy hisz, ahogy neki jólesik, ahogy az neki működik. Másrészt, meghalni a bűneitekben: miféle ítélkezés, miféle moralizálás van emögött? Ez felháborító, ez sokkoló. De hadd tegyek hozzá az ilyen típusú ellenvetéseinkhez és ellenérzéseinkhez (amelyek azonnal bezárnak minket) egy kérdést: Ha valami sokkoló, akkor már nem is lehet igaz? – Próbáljunk mélyebbre hatolni e kemény kijelentésben, és vizsgáljuk meg közelebbről. Először a kijelentés logikája, majd az emberi tapasztalat által.
Szeretném, ha értenénk Jézus kijelentésének súlyát az evangélium logikája alapján. Mert igaz, hogy a mai kultúra előfeltevései alapján egy ilyen kijelentés tarthatatlan, de az is igaz, hogy a bibliai kijelentés logikája szerint pedig szükségszerű. És ne felejtsd: a tiltakozásunk a zavar része; hiszen tiltakozásunk nem éppen annak szól, ami nem e világi – azoktól, akik evilágiak vagyunk? Ha őszinték vagyunk, és nyitottak, legalább az elvi esélyét meg kell adnunk annak, hogy meghaljuk, amit jézus mond.
Jézusról azt hallottuk mindeddig, János evangélistától, de Jézus saját szavai által is, hogy ő az élet és ő a világosság (Jn. 1.4, és: „az élet kenyere”, a „világ világossága”). Ő az isteni élet, aki eljött a világba; ő az isteni világosság, aki megvilágosít minden embert. Az egész jézusi történet vagy nem más, mint Isten szeretete, jóakarata, hűsége, amellyel eljön ebbe a világba, hogy életet munkáljon - vagy pedig szélhámosság. Tegyük fel, hogy igaz, hogy ő valóban Isten, aki emberré lett; ő valóban az isteni élet és világosság, ő valóban valami olyat hoz, olyanban részesít, ami csak ahhoz hasonlítható, mint halálból életre kelni, vagy a sötétségből kilépni a világosságra. Ezzel a szeretettel, ezzel a törődéssel érkezik, erre mutatnak a jelek, amelyeket tesz (kenyér megszaporítása, béna meggyógyítása, stb.). Élet, világosság, reménység. És akkor, amikor ezt nyíltan kijelenti, azt mondják neki: nem. Te nem vagy sem élet, sem világosság. Nem kellesz. Mondhat-e mást (ha valóban ő az élet és a világosság), mint hogy ha nem hisztek, meghaltok a bűneitekben? Nem, nem fenyegetés ez, hanem tény; ha a fuldokló nem fogadja el a mentőövet, és az, aki dobja neki, azt mondja, ha nem fogadod el, belefulladsz a tengerbe, akkor az nem fenyeget. Ez az evangélium belső, bibliai logikája: ha abban nem hiszünk, ha azt nem ismerjük személyesen, akit az Atya küldött, elpusztulunk nélküle. Meghalunk bűneinkben. Persze ez a belső logika, de miért is fogadnám el, ha én ezen kívülről szemlélem a világot?
Van-e bármi olyan tapasztalatunk, ami függetlenül a hitünktől, világképünktől, meggyőződésünktől, erre a jézusi igazságra mutat? Pusztító erő. Vagy visszafelé feltéve a kérdést: van-e bármi olyan bizonyítékunk, amely azt mondatja velünk, hogy teljességgel valószínűtlen az, hogy „meghaljunk bűneinkben”, erről szó sincs, ez teljesen irreleváns tapasztalataink szerint?
A bűn pusztító erő: lélektani, kapcsolati, társadalmi, fizikai, erkölcsi, környezeti értelemben. Erő, amely felütötte a fejét, és eluralkodott a világban. Nem morális kategória pusztán, sokkal inkább olyan hatalom, amely módszeresen felszámol, szétzilál, semmissé tesz mindent. Ki nem ismeri ezt az erőt – a világban, és önmagában? Ki nem ismeri a hűtlenség, az irigység, a rendezetlen kívánság, a gyűlölet, a hazugság erejét? Ki nem ismeri a szolgaságot, amint ezek nemcsak egyéneken uralkodnak, hanem a politikában is elhatalmasodnak, és milliókat pusztítanak el? Ki nem látja ezeknek erejét gazdasági struktúrákban, amelyek milliók életét nyomorítják meg, vagy emésztik fel? Ha csak egy kicsit is őszinték vagyunk, és levesszük előítéleteinket: van-e bármi, ami annak az ellenkezőjére mutat meggyőző módon, mint hogy az egész emberiséggel egyetemben „meghalunk bűneinkben?” És hogy mennyire kikerülhetetlen és kitörölhetetlen ez a kérdés mindannyiunk számára, azt mutatják mindazok a fikciók (irodalmi művek, filmek…), amelyek alaptörténete az, hogy hogyan kerül legyőzésre a pusztító rossz és gonosz. Gyermekkorunk óta ezek formálnak, ezek vannak velünk. Vajon tényleg annyira idegen és tarthatatlan, amit Jézus mond az állapotunkról, a helyzetünkről: meghaltok bűneitekben? Ezzel a kérdéssel mindannyiunknak szembe kell nézni…
Azt mondtam, az isten- és önismeret folyamatának második nagy szakasza, amely a zavart követi, a megadás ideje. Önmagunk megadása a felülről való Jézus igazságának ez: ha nem hiszek, ha nincs vele közösségem, ha nem éltet, aki felülről jön, ha nem árad belém, ami nem ebből a világból származik, meghalok bűneimben. A zavar rámutathat, elvezethet a megadás felé. Igen, nélküled elvesztem, nélküled elvesztünk ennek a pusztító erőnek kiszolgáltatva. Ez a megadás. Nem tiltakozom többé elismerni, hogy életem ennek az erőnek véglegesen kitett, amely felett nincs hatalmam győzni (önismeret), és ezt a valóságot csak Jézus szavában tudom elfogadni (istenismeret). De ennek a megadásnak van egy nem várt pozitív oldala is. Tudniillik ha ezt hiszed, igaznak tartod, akkor magyarázatot kapsz mindarra a szörnyűségre, gonoszságra, amely jelen van a világban. Akkor nem kell, hogy hasadtság legyen a tapasztalatod és a meggyőződésed között. És persze ennél többről is szó van. Halál után élet: hogyan nyerjük el az életet?
III. Az élet megnyerése
A megadás ideje, és az élet elnyerésének ideje valójában párhuzamos, még akkor is, ha a logikai sorrend fontos. Amint elér Jézus kijelentése arról, hogy a bűn mindannyiunk univerzális és halálos valósága, úgy nyílik meg előttünk Jézus önközlésének mélysége és valósága: „én vagyok.”
Amikor Jézus kijelenti, hogy meghaltok bűneitekben, ha nem hiszitek, hogy „én vagyok”, azonnal megkérdezik tőle: „Ki vagy te?” Ez rámutat Jézus önközlésének beható voltára. Valamit hozzá kell tenni ahhoz, hogy „én vagyok.” Mondd meg, hogy ki vagy? Lehet, hogy itt még nem értik, ami a fejezet végére egyértelmű lesz nekik is, hogy amikor Jézus azt mondja, „én vagyok”, nem azért nem egészíti ki a kifejezést, mert elfelejti, vagy titkolódzik, hanem azért, mert ennél többet nem mondhat. Azt mondja, amit az Úr mondott Ézsaiás próféta által több száz évvel korábban: „Ti vagytok a tanúim – így szól az Úr -, és szolgáim, akiket kiválasztottam, hogy megismerjetek, higgyetek bennem, és megértsétek, hogy csak én vagyok. Előttem nincs isten, és utánam sem lesz. Én, én vagyok az Úr, rajtam kívül nincs szabadító…” (Ézs. 43.10-11) A vagyok szól, az örök létező, Isten, minden élet forrása. „Én vagyok”, mondja Jézus, hiszen ebben felülről való, ebben nem e világból való, és ebben lesz élet azoknak, akik halottak bűneikben. Ha Isten Isten, nincs több annál, mint hogy „én vagyok.” Ez a legközvetlenebb önközlés. Ő a lét, benne dobban a szívünk, általa lélegzünk, benne vagyunk.
Hogyan öleljük magunkhoz az életet mi, akik a bűn halálos valósága szorításában vagyunk? Nagy titok, nagy paradoxon áll itt előttünk, és mégis ebben fakad fel minden zavarunk és minden megadásunk, az egész megismerési folyamat értelme, célja, végállomása. „Amikor felemelitek az Emberfiát, akkor tudjátok meg, hogy én vagyok…” Miről beszél Jézus?
Jézus messzebb lát a hallgatóinál, Jézus előretekint, és tudja, hogy ez az összeütközés oda fog vezetni, hogy egy nap „felemelik” őt. Ez a felemeltetés pedig, János evangéliuma nyelvezetében, egyértelműen arra mutat, amikor Jézust keresztre szegezik, majd a keresztet felállítják (vö. 3.14). Jézus tehát látja, tudja, mi vár rá: a kereszthalál. De van ennek egy még mélyebb jelentése is, amit szintén nem értenek Jézus hallgatói (hiszen lentről valók, mint mi is…). A kereszthalál nem a végső pont, hanem egy állomás az úton oda, ahonnan Jézus jött, felfelé, az Atyához. Mert míg ők csak felemelik Jézust, azaz megölik majd, tudtukon kívül részesei annak, ahogy Jézus felemeltetik, azaz feltámad, és az Atyához megy teljes dicsőségben. És amikor ez megtörténik, akkor megismeritek: „én vagyok.” Most, amikor Jézus él, és beszél veletek, nem hiszitek, hogy „én vagyok”; bűneitekben halottak vagytok. De akkor, amikor Jézus meghal, és feltámad, akkor majd felismeritek, hogy mindaz igaz, amit mondott, hogy ő valóban az egyetlen „én vagyok”, itt, közöttünk, velünk, értünk.
Most nem hisztek nekem, de akkor majd belátjátok. Mi ez? Fenyegetés? Akkor majd rájöttök, mit veszítettetek? (Keresni fogtok majd, de nem találtok…) Ígéret? Nem baj, hogy most nem hisztek, semmi baj; majd akkor úgyis hinni fogtok? Féljünk, mert fenyeget? Ne törődjünk semmivel, mert úgyis „minden jó, ha a vége jó?” Hogyan nyerjük meg az életet?
Azt gondolom, annak van igaza, aki azt írja: „se nem üdvígéret, se nem kárhozattal való fenyegetés, hanem mindkettő lehetősége.” (Bolyki János, Igaz tanúvallomás, 239) Itt állunk most, ezen a ponton. És véletlenül se gondold, hogy azért, mert neked dogmatikailag semmi kifogásod, kérdésed azzal, hogy „meghaltok bűneitekben” és azzal, hogy Jézus az „én vagyok”, nem vagy érintett. És véletlenül se gondoljuk, hogy azért, mert ismerjük a zavar, megadás és élet elnyerése folyamatot, hiszen végigéltük már, számunkra ez lezárt kérdés. Hiszen az istenismeret-önismeret mélyülése, életünk, lényünk, közösségünk formálódása nem befejezett. Ezért azt kell látnunk, hogy ezt a folyamatot nem egyszer éljük meg, hogy befejezetté legyen, mintegy lineáris vonal mentén, hanem sokkal inkább spirálisan, ismétlődően, egyre mélyülő módon.
Ha most a zavar időszaka van, mert amit eddig hittél és gondoltál - akár Istennel kapcsolatban is – az megrendül, akkor ismerd el. Valami érkezik, valami közelít, valamit nem értünk, de Jézus áll előttünk. A zavart ne tagadd, vagy éppen ne engedd, hogy elvonjon Jézustól, hanem lásd úgy, mint egy újabb út kezdetét.
Ez az út megint, mélyebben, alaposabban, elvezet majd a megadáshoz. Talán még alapvetőbben ismered fel, mit jelent, hogy mindnyájan hallottak vagyunk a bűneinkben. Engedd, hogy a Szentlélek meggyőzzön, szembesítsen. Adj neki igazat. Add meg magad. És akkor felragyog az élet, újra, még világosabban. Krisztusban, a kereszten, ahol ő nem elvész, hanem felemeltetik. És amint felemeltetik, úgy emel fel téged is. Lentről vagy, de már fentről is. E világból, de már abból is. Halott vagy – de mégis élsz. Mert ismered azt, aki azt mondja: „Én vagyok.” Ámen!
Lovas András