Thoma László

AZ ISTENNEL VALÓ KAPCSOLAT kerete a SZÖVETSÉG. Ez az, ami összekapcsol, ami a „szerződés” Isten és közöttünk. Az előző igehirdetéshez, ami a szövetség természetéről szólt, kapcsolódunk egy konkrét ponton. Beszéltem arról, hogy milyen képekkel bátorítja Isten az Ő népét emlékezésre? A harmadik út volt ezek közül az emlékeztetésnek még ősibb: képek, szimbólumok, jelek. Jelek: a testeden, ajtófélfán, kapun.
Mondjuk ki még a bevezetőben, hogy maga a kép, a körülmetélkedés sokféle érzést kiválthat belőlünk: vicces, kínos, undorító, esetleg közönséges, barbár dolog. Amúgy Pál is ezt mondja: „A körülmetélkedés semmi, a körülmetéletlenség is semmi, egyedül Isten parancsolatainak a megtartása fontos.” (1Kor 7,19) Mi dolgunk hát ezek fényében ezzel a témával, miért nem kerültük ki ezt az Igét?
1. Mi szükség a jelekre, hogyan működnek a jelek? A legkézenfekvőbb válasz, hogy azért nem, mert ez Isten szövetségének a jele az Ószövetségben, ezt bízza Ábrahámra és ez lesz, ami emlékezteti a választottakat az Istennel kötött szövetségre. Nyolcnapos korban körül kell metélni a fiú gyermekeket, ez a program, nincs kivétel. Beleszületnek a gyermekek a szövetségbe, mivel a választott nép tagjai. Magukon viselik a jelet. De mi a jel? Valami, ami túlmutat önmagán. Ami nem önmagáról szól. Mindegy igazából, milyen a forma, a lényeg, amire mutat. A lényeg, hogy mennyire jól funkcionál Isten dicsőségére. Jelek, szimbólumok. Itt tudunk talán a legkönnyebben kapcsolódni: igen, ezek a mi életünk részei is. Kitöltik az életünket, a kommunikációnk nélkülözhetetlen részei. Elementarizálják az összetett jelentéseket, sűrítik az igazságot, emlékeztetnek a lényegre. Elmondják, ami (röviden) el nem mondható. Jelek az életünkben például a karikagyűrű, a hal az autón, de ott van a tettekben, viselkedésben is (például az étkezés előtti imádság, aminek tartalmát nem biztos, hogy mindig 100%-osan átéljük, de gyakoroljuk, mert rítus és ezzel is kifejezzük, hogy Istennek vagyunk hálásak, hogy Hozzá tartozunk). Az Isten szövetségére való emlékezéskor is számolnunk kell a jelekkel, a jelképes cselekedetekkel. Az Ószövetségben ez a körülmetélkedés volt Izrael népe számára. Emlékeztető jel.
2. A körülmetélkedés dimenziói. A körülmetélkedés legősibb, vallástörténetileg nagyon távolra mutató értelmezése az, hogy ez a szertartás egy „védő varázslat” démoni hatalmak ellen, a szaporodást gátló rosszindulatú szellemi erők ellen. A legtöbb kultikus vallási cselekedetnek, jelnek megvan ez az ősi, primitív gyökere. Itt azonban nem ezt jelenti, hanem a távlatok és emlékezés dimenziójába kerül mindez, a „nemzedékről-nemzedékre” emlékezés ívébe, az isteni rend szem előtt tartására való emlékezésre. Megváltoztathatatlan jel, amit minden izraeli férfinek, a választott néphez tartozónak viselnie kellett magán.
A jelnek tehát meg kell határoznia a működést és nem lehet, hogy az ember lényét, útját, döntéseit, identitását nem befolyásolja az Istennel való kapcsolata!
A testi körülmetélkedés nem lett az ÚSZ-i gyülekezet istentiszteleti kultuszának részévé
3. AMIRE A JEL MUTAT: Kötődés a szövetségi kapcsolatban. Mindezt áttekintve, megértve arra is juthatunk, hogy nincs is szükség jelekre, mert kiüresednek, félreérti őket az ember és úgyis feledékeny… Igen, igaz, hogy nem a jel tart meg, de ne vessük el mindezt, hanem lássunk a mélyére, miért ennyire fontos az emlékezés. Az Isten ugyanis azt szeretné, ha emlékeznénk arra, amire a jel mutat. Nem a jel a lényeg ugyanis, hanem a kapcsolat! Ahhoz pedig kötődni kell! Ez a szövetség egyik legfontosabb kérdése: képes vagyok-e igazán kapcsolódni, kötődni Istenhez? Az ember alapvetően úgy kötődik Istenhez is, mint az emberi kapcsolataiban.
A 4 alapvető kötődési típus a következő:
1. Biztonságosan kötődő: "Viszonylag könnyen tudok közel kerülni másokhoz érzelmileg. Nem okoz gondot másokban megbíznom és az sem okoz gondot, ha mások támaszkodnak rám. Nem aggaszt az egyedüllét, vagy, hogy mások nem fogadnak el."
2. Szorongó-aggodalmaskodó: "Teljes érzelmi intimitást akarok kialakítani másokkal, de gyakran tapasztalom azt, hogy mások vonakodnak olyan közel kerülni hozzám, mint amennyire én szeretnék közel kerülni hozzájuk." és "Nem érzem jól magam szoros kapcsolat nélkül, de néha aggódom, hogy mások nem látnak engem olyan értékesnek, mint amennyire én értékesnek látom őket."
3. Elutasító-elkerülő: "Jól érzem magam szoros érzelmi kapcsolatok nélkül. Fontos számomra a függetlenség és az önállóság. Nem szívesen függök másoktól és nem szeretem, ha mások függnek tőlem."
4. Bizalmatlan-elkerülő: "Általában kényelmetlen számomra másokhoz közel kerülni. Szeretnék érzelmileg szoros kapcsolatokat, de nehezen tudok teljesen megbízni másokban vagy másokra támaszkodni. Néha aggódom, hogy megbántanak, ha túl közel engedek másokat."
Talán ismerősek ezek a mondatok. És eljutunk oda, hogy bármennyire szeretnénk, de egyikünknek sem problémamentes a kötődési mintázata. Szükségünk van a jelekre, az emlékeztetésre és arra a kapcsolatra, amire a jel mutat. Így, ebben folyamatosan megújulva maradhatunk meg a megtartó, életet jelentő kapcsolatban az élő Istennel.
BEFEJEZÉS
1. Mi tehát a jel? Valami, ami túlmutat önmagán. Ami nem önmagáról szól. Mindegy igazából, milyen a forma, a lényeg, amire mutat. A lényeg, hogy mennyire jól funkcionál Isten dicsőségére. Kedves gyülekezet, azt kell, hogy mondjam, hogy a mai világban te vagy a jel. Ti vagytok a jel. Mi vagyunk a jel, ami Krisztusra mutathat, az Ő munkájára és dicsőségére! Ezért vagyunk a világban, hogy emlékeztessünk: Isten nem hagyta el a világot, hűséges és magához hív, kapcsolatra hív.
2. Mit kezdjünk hát a körülmetélkedéssel, mint a szövetség jelével? Ragadjuk meg a prófétai igehirdetés valóságát, hogy a szívetek… a fületek… a szemetek… legyen körülmetélve, azaz Istennek szentelve.
3. Vegyük észre, hogy az úrvacsora, mint sákramentum maga is jel, mely az Isten irántunk való szenvedélyére mutat. „Mert nem az a zsidó, aki külsőleg az, sem nem az a körülmetélkedés, amely a testen, külsőleg látszik; hanem az a zsidó, aki belsőleg az, és az a körülmetélkedés, amely a szívben van, Lélek szerint és nem betű szerint.” Róm 2,28-29
Ámen!
(Thoma László)

Emberek vagyunk. Isten képmása. Teremtmények. Nagyon hasonlóak és hihetetlen különbözőek. Más-más ízléssel, más vágyakkal és egyszerre nagyon hasonlókkal. A szükségeink, a hiányaink szinte teljesen ugyanazok, csak az arány különbözik. A történeteink vége, ahová a küzdelmeink vezetnek, ahol a gyökereket találjuk mindenhol szinte ugyanaz: nem szerettek, elhanyagoltak, bántottak, elhagytak, kihasználtak, feltételeket szabtak, megkérdőjelezték a létjogosultságomat. És minderre olyan egyszerű és szép lenne itt azt a választ hallani, hogy mindaz, ami hiányzott, ami fáj, ami nincs és nem is lesz a földi életben soha, azt majd megadja az Isten, azt majd visszakapjuk, majd kárpótol mindenért és minden körülbelül tökéletes lesz.
Kedves Testvérek, a helyzet az, hogy Isten nem a hiányaink betöltője. Bármennyire fájdalmas és nehéz ezt hallani! Istennek nem dolga, hogy az éppen általunk érzékelt hiányokat betöltse az életünkben. Isten gondviselő Atyánk, ami azt jelenti, hogy megtart minket és kegyelmesen gondoskodik létezésünkről, gyógyít és szeret. Ezzel együtt a Biblia Istene nem egy folyamatosan minket kényeztető nagyszülő, akihez menekülhetünk, aki kívánságainkat lesve tölti be vágyainkat (szigorú, korlátozó szüleink helyett). Nem is a tökéletes apa, aki majd megvéd és oltalmaz elhanyagoló és önző apáink és tétova, bizonytalan manipulatív anyáink helyett. A keresztyének jó része emiatt csalódik Istenben: nem akkor, nem úgy adja meg azt, amire vágyunk vagy szükségünk van, ahogy gondoljuk. Nincs tekintettel ránk, nem azt teszi, ami kellene, néha engedi mélyülni a fájdalmat vagy megismétlődni a traumát. És ez HOGYAN LEHETSÉGES? Mert hát ha valaki szeret, hogy lehet, hogy nem adja meg azt, ami nekünk jó, ha megteheti?
Az előttünk lévő igehirdetés sorozatban Isten lényének, természetének titka, titkának egy meghatározó része lesz előttünk, amit próbálunk megérteni hétről hétre a Szentírásból. Hátha Isten felfedi előttünk magát, felfedi lényét, szeretetét és a kapcsolat mélységét, amit velünk épít és fenn akar tartani, meg akar újítani.
AZ ISTENNEL VALÓ KAPCSOLAT (amiben az előzőekben felvázolt módon nagyon sokszor tévesen kapcsolódunk Istenhez és várjuk a hiányaink betöltését) kerete a SZÖVETSÉG. Ez az, ami összekapcsol, ami a „szerződés” Isten és közöttünk. Lehet, hogy két mondatban össze tudnád foglalni, mi a szövetség, lehetnek hozzá asszociációid, de azért ez nem csak ennyi. Rendkívül összetett dologról beszélünk, amiről sokat beszél a Szentírás, amiről sok történetet mesél el és aminek megértésében legyünk türelmesek. Nem véletlenül foglalkozunk hónapokon keresztül vele.
Ma a szövetség természetének megértésekor 3 alapvető teológiai állításból kell kiindulnunk, amit a témához értenünk kell.
A felolvasott Ige Mózes 5. könyvéből, a Jézus által legtöbbet idézett ószövetségi könyvből áll előttünk. És bevezet bennünket a szövetség természetének megértésébe. Valaminek a természetét megérteni, megismerni hosszabb idő, folyamat. Ezért is olvastam fel hosszabb szakaszt. Mózes 5. könyve a törvény megismétlése, Isten népének emlékeztetése Isten lényéről, szándékáról és a néppel való kapcsolatáról. Gyönyörű a ritmusa, a lüktetése, melyben felsejlik valami Isten titkáról, a szövetség természetéről.
A szövetség itt Istennek a népével való kapcsolatról szól, ami a megújított szövetség keretében, Krisztusban bennünket is érint, mint Isten népét. Így tekinthetünk rá, így érthetjük meg a bennünket is kereső Istent.
I. A szövetség: az élet, a fennmaradás feltétele. Az Igéből világos, hogy Isten hosszú távon tervez az Ő népével. Az élethez, a léthez pedig biztonságra van szükség. Mi adja a biztonságot, az élettér határait, állandóságát mi garantálja? Maga az ember, a család, a nemzet összetartása? Vagy az egész csak illúzió?
Mindenképp fel kell ismerni hozzá a gyengeséget, kiszolgáltatottságot, a szükségét az erősebbel való szövetségre és összetartozásra. És ezt kínálja az életre hívó Isten: szövetségi kapcsolatot, melyben van olyan múlt, amiben van miért hálát adni, amiben van élvezhető, élhető jelen és reményteli jövő. Izrael kiválasztásakor fontos látni, hogy eléggé esélytelen volt a fennmaradásuk azon a területen, abban a korban. A fennmaradás a szövetségi kereten kívül esélytelen volt. Nagyon erős szövetségesre volt szükség, hogy ott meg lehessen maradni. Ezt kínálta Isten az Övéinek. Egyébként mindannyian szövetségeket építünk és megpróbáljuk bebiztosítani magunkat. Biztos ismersz ugyanakkor te is példákat, mikor betonbiztos életek roppantak össze, gyülekezetek mentek szét, rendszerek, birodalmak omlottak le. Alázattal és bizalommal kell Isten felé lennünk minden felől, amiben nagyon biztosak vagyunk.
III. Emlékezz! A szövetségben élés ellensége első körben nem a szövetség áthágása, a lázadás, az ellenszegülés, hanem a felejtés. A feledékenység. Konkrét és átvitt értelemben is. Megrázó és megdöbbentő, ahogy ez a szakasz többféle módon megragadja: ne feletsd el! Mit tett az Isten! Ő megszabadított! Kicsoda Ő és mennyire szeret Téged! A feledékenység táptalaja az Ige szerint a teli has, a jólét. Elég egyszerű képlet ez. Ezért téves Istent a hiányaink betöltőjévé csökevényesíteni, mert a hiányaink betöltése után egyszerűen nem lesz szükségünk rá. Isten azonban jóval több ennél! Milyen képekkel bátorítja Isten népét emlékezésre Isten?
Mekkora felelősség ez és egyben mekkora lehetőség is. Emlékezhetünk. És itt szeretnék utalni, kedves gyülekezet az úrvacsorai közösség jelentőségére és súlyára. És szeretném megszólítani azokat, akik talán könnyedén veszik, akár opcionálisnak, természetesnek, vagy alapvető, hogy úgyis mindig késünk az istentiszteletről, miért lenne baj, ha az úrvacsorás alkalom elejéről, a bűnbánati részről lemaradunk, majd a nagy körben rendezzük, amit kell… Az úrvacsorai közösség és az egész istentisztelet a közösségi emlékezés színtere. És ha Isten komolyan veszi a szövetséget, márpedig elég komolyan veszi azt, mi ne vegyük könnyelműen és lazán az erre való emlékezést, az istentiszteletet, az úrvacsorai közösséget!
IV. A szövetség a történeted része. Az utolsó üzenet a szövetség természetéről, hogy az életünk, a történetünk része akar lenni Isten a szövetség által. A közösségi történetünk részévé és az egyéni életünk történetének részévé. Isten előre látja Izrael történetét, látja az útjukat és ezért figyelmezteti őket: vigyázzatok, ne feledkezzetek el róla, ne imádjátok a bálványokat! Isten ugyanis féltőn, azaz féltékenyen szerető Isten. És ez jó hír! Nem cserél le, nem állít félre, nem lesz hűtlen, hanem ragaszkodik. A szövetség természetének lényege ugyanis, hogy ISTEN HŰSÉGES!
Kedves Testvérem: itt ér össze az egyéni és közösségi sorsunk. Itt a válasz a legmélyebb kérdéseinkre és hiányainkra. Isten nem a hiányaink betöltője, de gondviselő Atyánk és bízhatunk benne! Mert Ő HŰSÉGES! És a szövetségben követésre hív, bizalomra, Vele járásra.
A Mindenható Isten a mi kis töredékes életünk, történetünk része is akar lenni és azzá lesz. Mindezt Ő úgy tette, hogy betöltötte helyettünk a törvényt, mikor elküldte értünk az Ő szent Fiát. Általa van szabad utunk az Atyához és lehetünk, maradhatunk meg a szövetségben. Hálából lehet ez a mi utunk is. Induljunk el most először vagy újra és újítsuk meg Vele a szövetségünket!
Ámen
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
A mai zsoltárunk traumák időszakába visz minket. Oda, ahol egy kisebb-nagyobb közösség valami olyat él meg, ami elképzelhetetlen, lehetetlen és látszólag túlélhetetlen. Lehet, hogy te magad sosem élté át ilyet, csak tanultál róla. Az egyéni, családi szinten mégis lehet, hogy vannak ilyen tapasztalataink. Voltál-e már olyan élethelyzetben, mikor elkeseredettségedben azt élted meg, minden összeomlik körülötted? Utólag visszatekintve hogyan volt ott jelen Isten a káoszban veled? Nehéz kérdések. Átélni, megélni, amit felejtenénk, lehasítanánk legszívesebben. Nagyon érdekesen működik az emberi elme. A legnehezebb pillanatokat is túléli, egyensúlyt keresve alkalmazkodik, torzít, elnyom, racionalizál, hasít és sokféle módon keresi a túlélést. Segítőként, a legjobb szándékkal sokan próbálják ilyenkor korrigálni a hangsúlyeltolódást az emberben, pedig ilyenkor nem szabad. Ezáltal élhető csak túl az elviselhetetlen. Nem szeretnénk, de igazából fel kell készülnünk és hiszem, Isten segítségével felkészülhetünk arra, amire lehetetlen és helyére kerülhet az, aminek nem lett volna szabad megtörténnie velünk. Az ilyen helyzetet, a krízist, a traumát nemcsak megérteni nehéz, hanem egyáltalán azt elismerni, hogy valóságos volt, hogy megtörténhetett. Nem is biztos, hogy baj, hogy nem emlékszünk életünk minden átélt szörnyűségére részletesen…
1. MI SEGÍTI A MEGÉRTÉST?
A mai zsoltárunk egy nemzeti traumába, az elhurcoltatásba, egy kitelepítésbe vezet minket. Mi segíthet a zsoltár megértésében most minket? Három egyszerű dolgot látnunk, értenünk kell ehhez:
II. HELYZET. A nép fogságba került, Sion elpusztult, azaz nincs középpont, nincs vezetés, nincs igazságosság, azaz KÁOSZ VAN. Ez „kb.” a teremtés előtti állapot (Isten a káoszból teremt rendet a teremtéskor). Ez egy brutális állapot. (háborús példák?) – És egy brutális élethelyzetben, a teljes káoszban a civilizált érzékenység elvész.AMI van: a nyers sebek. Egyetlen dolog lendíthet talán a remény felé: kimondani azt, ami fáj, kifejezni a valót: a káoszt, a fájdalmat.
2. TARTALOM
Miről szól maga az ének? Mit oszt meg? Mibe vonja be az olvasót? Három jól elhatárolható részre oszlik az ének:
I. Élet a fogságban (1-4): A kezdésnél a babiloni csatornáknál vagyunk, melyek összekötik a Tigrist és az Eufráteszt. A hárfákat (lantokat) a fűzfákra aggatják a fogságba érkezők. Nincs szerepük, funkciójuk többé. Érdekes, hogy egyáltalán miért hozták őket idáig? Miért hozták magukkal? Hogyhogy nem pusztultak el? Mindenesetre most funkciójukat vesztik. Idegen földön, idegen istenek földjén hogy énekelhetnék Jahve énekeit? Az ókori felfogás szerint megvan minden népnek az istene, ha itt Jahve énekeit énekelnék, az többek közt felvetné azt is: hol van most Ő, miért engedte ezt meg? A fogvatartók szívesen szórakoztak volna Sion öröménekein. Szórakoztatta is volna őket, illetve elképzelhető, hogy mindez a gúny s a megalázás tárgyává válhatott volna.
II. Önmagunk emlékeztetése (5-6): A zsoltár írója kvázi átkot mond: a közösségen belül hangzik el és egymás emlékeztetése ez: amilyen súlyos az átok, annyira komoly, hogy nem feledkezhetnek el Sionról. Ez a fogság legnagyobb veszélye: a felejtés általi asszimilálódás. A jobbkéz és a nyelv említése: hárfán játszás és az éneklés „eszközeire” utal. Nem véletlen említi ezt. A bénultság és némaság ideje ez, de nem a teljes felejtésé. Van némi ellentmondás is ebben: a hárfák a fűzfákra akasztva, de a jobbkézre azért és az énekhangra még lehet, hogy szükség lesz… Igen, mert lehet, hogy lesz még idő, amikor lehet dicsőíteni. De most az emlékezés, ami dicsőíti Istent. E rész lényege, hogy a fogvatartók nem kontrollálhatják az emlékezést, a Sion énekeket, Isten dicséretét. Az emlékezés végső soron HATALOM. Az emlékezés ugyanis a reménységre vezethet!
III. „Emlékezz, Uram!” (7-9) – a bosszú, a keserűség és a fájdalom szavai: A zsoltáros az isteni igazságszolgáltatásban bízva kiált Istenhez: ne feledkezzen el róluk: edóm (aki Izrael elpusztulásában segédkezett, ld. Ez 25,12; Jer 49,7) és Babilon pusztulásáért kiált. Az elfeledés veszélye mintha Istent is fenyegetné: ezért kéri a zsoltáros: „Ezt ne tedd! Szolgáltass igazságot! Igazság Istene! Amikor káosz van a világban, én hiszem, hogy van mégis igazság! Nálad! Ne feledkezz el hát erről!” A legbrutálisabb a sziklához csapott csecsemők képe. Értelmezzük ezt a kontextusban: az ellenség gyermekeiről van szó, akik semmiféle irgalmat nem gyakoroltak Izrael felett. Az ellenség új nemzedékének megsemmisítése tulajdonképpen egyenlő a „kártevők” kiirtásával, a felnövekvő agresszorok elpusztításával! Egyébként ha nagyon megbotránkozunk a bosszún, emlékezzünk arra, hogy a Jel 6, 10-ben a vértanúk is bosszúért kiáltanak az Újszövetségben.
3. MIT KEZDJÜNK EGY ILYEN ZSOLTÁRRAL?
3.1. EMLÉKEZÉS-EMLÉKEZTETÉS
Elöljáróban: ellenállás ébredhet az emberben, amikor ezt hallja: emlékezni kell. Az emlékezés fájdalmas, olyan, mintha visszarántana a múltba: tényleg kell ez? Tényleg szükséges? Az emlékezés fontossága kiemelkedő a zsoltárban. Istent is emlékezteti a zsoltáros, magát és a társait is. És mindez szorosan összefügg. Sokféle felelősségünk van ebben. Gondoljunk itt most ne csak saját életünk nehézségeire, mert ez a zsoltár sem az egyéni tragédiákat sorolja, hanem a közösségi, nemzeti pusztulást. Elnyomók, agresszorok és kizsákmányolók ellen szól. Az elnyomók érdeke és valójában sokszor a kényelmesebb az, ha azt mondjuk: „Felejtsd el! Felejtsük el!” Kezdjünk újat! Tiszta lapot! Esélyt adjunk… de az a helyzet, hogy ezzel megtagadjuk az áldozatokat, az igazságot és a valódi helyreállás lehetőségét is. Ne, ne felejtsd el, hanem emlékezz Isten jelenlétében! Vidd Isten elé! Mindenhol a világon, hazánkban, a környezetünkben vagy akár egészen távol is tőlünk, ahol lábbal tiporják az igazságot, az alapvető emberi jogokat, az életet, az Istentől rendelt szabadságot, ott és arra nézve kiálthatunk, Urunk, emlékezz! Nem kell időben sem messze menni!
Miért emlékezzünk itt és most mi, magyar emberek, Budapesten, Gazdagréten élők, Istent kereső emberek itt és most? Lehet sokféleképpen imádkozni, emlékezni, így vihetjük Isten elé mi is az imánkat:
„Emlékezz Urunk, kiáltjuk, azért, mert nemcsak mi akarunk emlékezni, hogy bosszút forraljunk, hogy a gyűlöletet szítsuk és emberi megtorlásokat keressünk. Hanem hogy kiáltsunk az elnyomottakért! Emlékezz Urunk és lásd meg a szenvedők könnyeit! Emlékezz Urunk az elnyomókra, akik fizikailag elnyomnak másokat! Akik kiirtják az országukban lévő gyengébbeket! Emlékezz Urunk azokra, akik valaha hatalmi okból, aljas érdekből, származási alapon embereket öltek és próbáltak kiirtani itt Európában vagy másutt! Urunk, emlékezz azokra, akik hazudtak és politikai eszközökkel próbálták átírni a történelmet, meghamisítani az emlékezés minősített alkalmait, az ünnepeinket! Akik önkényuralmi rendszereket tartottak fent! Emlékezz Urunk azokra, akik engedtek szétdarabolni egy nemzetet! Emlékezz azokra, is, akik elrendeltek és végrehajtottak kitelepítéseket, kínzásokat és mindenféle bántásokat! Akik államosítottak, elvettek, eltulajdonítottak. Emlékezz azokra, akik származásra hivatkozva nem engedtek továbbtanulni tehetséges fiatalokat évtizedeken keresztül. Emlékezz Urunk az ügynökökre, a besúgókra, akik miatt ezrek és tízezrek szenvedtek! Emlékezz a beépített egyházi vezetőkre, akiknek egy része még ma is vígan él és virul és sosem vállalt felelősséget a múltban elkövetett bűneiért! Emlékezz az igazságot elferdítőkre, emlékezz Uram azokra, akik a zavarosban halászva kisemmiztek másokat és mások nyomorán gazdagodtak meg! Emlékezz azokra, akik busásan meggazdagodnak és akármilyen színekben is, de ellopják az ország vagyonát. Emlékezz a félelemkeltőkre, az ostoba demagógokra, minden ámítóra és elnyomóra emlékezz! És hozd el igazságodat! És könyörülj rajtunk is, akik lehet, hogy másnak okoztunk fájdalmat és hallgatásunkkal vagy beletörődésünkkel építettünk gonosz és képmutató rendszereket…!”
3.2. TISZTÁN LÁTÁS és ELŐRE TEKINTÉS: EPIZÓDOK – ÉS A TÖRTÉNET
Másodszor látnunk kell, hogy a 137. zsoltár és a velünk, körülöttünk lévő történések is csak epizódok a nagy történetben. Egy kis rész. Egy pillanatkép. Adott állapot. Az ún. „trauma epizódba” ad betekintést, onnan kiált. Megvan a helye, a súlya, a jelentősége, de nem erről szól az egész történet. Isten gyógyítása, helyreállása nélkül a trauma epizódjainkban elszenvedett sérelmeket siratjuk, szenvedjük, az ott szerzett hiányokat próbáljuk pótolni, helyrehozni valahogy. De az evangélium az, hogy nem ez az életünk. Az életünk nagy történetét, a világ nagy történetét Isten szövi és tartja a kezében és ennek a legfontosabb, utolsó epizódját ismerjük: efelé tartunk: a mennybe, az örök boldogságba és életbe. Igen, ez a zsoltár egy epizód… maradhat-e egy-egy epizód annak, ami? Engeded-e, hogy integrálódjon az életedbe az, ami elfogadhatatlan? S látod-e a kapcsolódást a többihez? A nagy történet végét, aminek ismerhetjük utolsó epizódjait s a lényeget: végső soron Isten igazsága nyilvánvalóvá lesz és győz, látható és nyilvánvaló módon leleplezve minden hamisságot és gonoszságot!
3.3. KRISZTUSBAN LENNI
Hála legyen Istennek, hogy Krisztus által tovább juthatunk és szemlélhetjük ezt a helyzetet, a zsoltárt és a saját életünket, történetünket is Krisztusban, aki elszenvedett minden büntetést helyettünk és megbékéltetett Önmagában Istennel! Benne láthatom a személyes bosszúm és elégtételem tárgyát is! Krisztusban valahol többé nincs ellenség, a megbocsátásban, a végső helyreállásban van a megoldás. Erre is emlékeznünk kell. Miközben odáig eljutni és azt elfogadni nagyon nehéz és hosszú út lehet. A rendezés, a megbocsátás útját kell keresnünk, a megtérés lehetőségét kell kutatnunk. Egyébként mindez jó hír, mert mi van, ha mi leszünk más ellenségévé egy adott helyzetben? Könnyen csak a szenvedő oldalára helyezzük magunkat. Krisztusban van az elengedés és egy nap majd azt, amire nem szükséges emlékezni, az új teremtésben, feledni fogjuk. Addig pedig a brutális őszinteségnek Istennél van a helye! Krisztusban van reménységünk, hogy az életünk már itt a földön is áll olyan epizódokból is, amit a 126. zsoltár fogalmaz: „ Mikor jóra fordította Sion sorsát az Úr, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az Úr! Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk.” Zsolt 126, 1-3

„Isten mindig csak egy imádságnyira van tőled!” Keresztyén szolgen, kiüresedett frázis ez vagy igazság, támasz, erő? Valódi vigasztalás, amiből erőt meríthetünk? Vagy néha a hibáztatás és szégyen eszköze? A hangé, mely az t mondja: „IMÁDKOZZ! Nem Istenen múlik, ha nem teszed meg! Ha nem teszed meg, te vagy a hibás…! S akkor magadra vess… Szégyelld magad…”
A kegyelem üzenete nem ez. Az evangélium nem ez. UTAT járunk be, amelyen egy ponton eljutunk az imádsághoz, Istenhez és találkozunk a kegyelemmel. MERT Ő NEM ENGEDI, hogy ne találkozzunk Vele!
DE VAJON MILYEN HOSSZÚ AZ ÚT AZ IMÁDSÁGIG?
Isten hűséges! Bízhatunk Benne! Bízhatsz Benne! Bízhatom Benne! Ez volt Dávid hitvallása is! DE miért kell akkor emlékeztetnie magát erre? Ha evidens és adott, miért kell kimondani? Mi történhetett? Több írásmagyarázó szerint Absolon lázadásának idején keletkezett ez a zsoltár. Dávid fia a trónra tör és idősődő apja ellen fordul. Onnan jön a támadás, ahonnan nem is várná! Történik VALAMI, ami nem történhet meg… és MÉGIS megtörtént. VESZÉLY van.
ÖSSZETETT baj és veszély ez egy olyan életkorban (öregkor), amikor az ember már inkább pihenne, nyugodna meg. Talán már csak békességre vágyik… már nem a KIHÍVÁST látja egy-egy ilyen helyzetben, hanem a fenyegetést.
A 71. zsoltár felirata öregember imádsága, tanúsága szerint az öregkoré, a már bejárt hosszabb úté egyrészt a tapasztalás: Isten vele volt, megsegítette. Másrészt a kihívások megmaradnak: az ellenség, a félelmek, a bizonytalanság. A kihívás tehát örök, nem lesz itt a földön életünk vége felé egy ideális állapot, mikorra tökéletesség, problémamentessé fejlődik életünk. Isten hűségére azonban mindenképp számíthatunk.
MINDAZONÁLTAL csodás perspektívák tárulnak fel itt előttünk.
Egy egész életet látunk lerögzítve ebben a zsoltárban: a születéstől az öregkorig. Isten végig hűséges. Lehet bízni benne! Lehet számítani rá! A 71. zsoltárban nem csak az adott helyzetet kell látnunk, amiben feltehetően keletkezett, hanem az életútra való visszatekintés és hitvallás után az előretekintés irányát is: fontos szál a zsoltárban annak a megértése, az arra való felkészülés: mi jöhet még az életben. Az Isten hűsége fontossá válik az elkövetkezendőkre nézve is.
Nagy távlatok tárulnak fel a zsoltár képeiben: amit bejár a zsoltáros: föld mélye és sziklavár. A mindenki számára nyilvánvaló áldás, amin csodálkoznak az emberek – és az intrika, gyűlölet (az ellenség részéről).
Miért van vajon a Szentírásban ez az ének? Azért, mert ezen keresztül Isten tanít bízni. Tanít az életről, életet adó Istenről.
1. AZ ÉLET IDEJE
„1 Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. 2 Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak.” (Préd 3, 1-2) Ezzel kezdi a bölcs prédikátor is. Mindennek rendelt ideje van. Az életnek is. A te életednek is. Nem azért születtél, mert ez így alakult, mert a szüleid így döntöttek, mert véletlen így sikerült, mert már túl későn vették észre. Azért születtél, mert eljött a te időd. Isten így döntött, hogy életre hív s ezáltal beléphetsz a nagy történetbe! Bevont az Ő tervébe és neked adta az időben való részesedés ajándékát. A zsoltárban Dávid visszatekint és előre is. Több van már mögötte, mint előtte. S mikor emlékezik, felidéz, beletekint abba, hogy az idő áldás, az idő ajándék, de az idő kegyetlen kerete is a létezésnek: mert múlik, elfogy.
Az élet ideje Istentől van, áldás, kegyelem. A gyermekkorod, az ifjúságod, a felnőttkorod, az időskorod is. EGYIK SEM ÁTOK, akkor is, ha nehéz és sebeket hordozol benne. Ajándék! Ott volt veled az elvesztegetett, az értelmetlen és a hasznos, kellemes időkben is! Az IDŐ Isten alkotása, a teremtés része, ahogy Te magad is az vagy. NEM ELLENSÉG! ÁLDÁS! Az emlékezés és a hálaadás által válik azzá!
„Mert te vagy, Uram, reménységem, te vagy, Uram, bizodalmam ifjúkorom óta. Te voltál támaszom születésem óta, te hoztál ki anyám méhéből, téged dicsérlek szüntelen. Öregkoromban se vess el engem, ha elfogy az erőm, ne hagyj el! Istenem, te tanítottál ifjúkorom óta, mindmáig hirdetem csodáidat. Istenem, ne hagyj el késő vénségemben sem, míg csak hirdethetem hatalmadat, nagy tetteidet a jövő nemzedéknek. Én pedig szüntelenül remélek, és folyton dicsérlek téged.” (Zsolt 71,5-6.9.17-18.14)
2. AZ ÉLET RITMUSA
Az életnek Istentől rendelt ritmusa van. Isten alkotta az időt s az ebből fakadó RITMUST is. A teremtési rend része, ami Isten bölcsességéről és tökéletességéről beszél nekünk. A naponta ismétlődő rutinokban, az ébrenlétben s alvásban, a kezdésekben s befejezésekben, a kiszámítható dolgokban, az irányítható változásokban és a váratlan ritmusváltásokban is.
Van, mikor feszes az ütem, s van, mikor nagyon nyugodt. Néha unalmas, vontatott.
2.1. AZ ÉLET RITMUSA A VÁLTOZÁS. Nem az Isten ellenes káosz erők műve, nem a véletlené, kiszámíthatatlan sorsé stb. Ha érted, ha nem! Istenhez visz, hiszen tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál!
2.2. AZ ÉLET RITMUSA A SZÜNET. A csend, az állandóság, amikor nem változik semmi. Amikor nem történik látszólag semmi. A teremtésben is van szünet, megállás, hetedik nap.
A zsoltárokban is van „SZELA”.
2.3. AZ ÉLET RITMUSA AZ INTENZITÁS. Ez is Istentől van: egyszer intenzívebb minden, pörög az élet és nagyon intenzíven élhetünk meg mindent. Máskor vontatott és visszafogott.
A zsoltár ritmusa a panasz és bizalom közötti ingadozás. Ez a lélek belső működésének ritmusa, az imádság ritmusa, amibe belefér mindkettő. Helye van mindennek az Isten előtt.
Ritmus szerint a zsoltár három részre osztható a következők szerint:
1-8: Isten oltalom, valós segítség a bajban. Különféle képekkel írja le az író azt, mit jelent számára az Istenbe vetett bizalom. A szakasz hitvallásszerű: Isten nagy tetteire emlékezik a zsoltáros, amit többször megtapasztalt már.
9-13: Az ellenség. Itt láthatjuk, hogy mi a fenyegető veszély: az ellenségek. Azon belül is a zsoltáros a megszégyenüléstől fél: a szégyen elkerülése a legfontosabb kérése, ebben számít Isten segítségére. Nem egyéni, lelki kérés ez, hanem bizony közösségi, valós, a szociális életterét érintő.
14-24: Reménység. Ebben az egységben a zsoltáros emlékezteti magát Isten nagy tetteire és bízik az Ő segítségében. Isten igazsága és szabadítása összekapcsolódik és a zsoltáros személyes tapasztalata lesz (15. vers). A reménység megerősödik, megújul az imádság végére, miközben a félelmek, kérdések nem tűnnek el teljesen, csak más kontextusba kerülnek. Végső soron a reménység az a kontextus, amiben mindaz, ami ér bennünket, elhordozható.
„Sokan csodálkoznak rajtam, mert te vagy erős oltalmam. Megszégyenülve vesszenek el, akik ellenem támadnak! Borítsa szégyen és gyalázat azokat, akik vesztemre törnek! Az Úrnak, az én Uramnak nagy tetteit hirdetem, egyedül a te igazságodat emlegetem. Istenem, igazságod a magas égig ér, mert hatalmas dolgokat vittél véghez. Van-e hozzád hasonló, Istenem? Én is magasztallak hárfával hűségedért, Istenem! Lantot pengetve éneklek neked, Izráel Szentje! Ujjong az ajkam, ha neked zenghet, lelkem is, amelyet megváltottál.” (Zsolt 71, 7.13.16.19.22-23)
3. AZ ÉLET DALLAMA:
Minden zsoltárnak volt dallama. Énekeltek őket. Hangszerek kísérték, feltehetően egyéni énekesek és kórus felelgetett egymással sokszor, a gyülekezettel együtt dicsérték így Istent.
A zsoltárban az élet üzenet, az Istenbe vetett bizalom életté lesz a zsoltárosnak azáltal, hogy énekli! Belsővé lesz, beszívja a levegőt és kifújja, de közben megrezgeti vele a hangszálait. Ezáltal beleadja magát, a részévé válik az, amit énekel! Az egyik legjobb tanulási, elsajátítási mód az ének: hihetetlen hatással van ránk az, amit éneklünk…
Az emberi test hangszer – hangszer létben élünk. Egy hangszer létezésének akkor van csak értelme, ha használatban van. Ha nem egy raktárban áll, némán, hanem használják…
Dávid imádkozik, Dávid énekel. És tudja, hogy van, AKI/AMI el akarja némítani. VAN ellenség: a másik ember, a bajt hozók, a szellemi erők, a megfoghatatlan ellenség (szorongás), és sokszor önmagunk: mi magunk válunk önmagunk ellenségeivé. A némaság (ami nem egyenlő az Isten előtti csenddel) az ellenség szándéka! Sokféle formában testet ölthet! Ne légy néma hát, hanem kiálts! KIÁLTS először vagy újra! Mindegy, milyen hosszú utat jártál/jársz be az imádságig… A jelenben ez az út tényleg lerövidül. Isten valóban csak egy imádságnyira van Tőled! Az imádság pedig csak egy kiáltásnyira!
„Hozzád menekülök, Uram, ne szégyenüljek meg soha! Ments meg, szabadíts meg irgalmasan! Fordítsd felém füledet, és segíts meg! Légy erős kősziklám, ahova mindig fölmehetek, melyet segítségemre rendeltél, mert te vagy az én sziklaváram. Ó, Isten, ne légy távol tőlem, Istenem, siess segítségemre!” (Zsolt 71, 1-3.12)
Isten szabadítása valós! Krisztusban megszerezte számunkra mindezt! Általa van szabad útunk az Atyához! Az Ő nevében kérhetünk most is!

Kedves Testvérek!
Nagyhéten bejárhattuk a szenvedés útját a Feltámadottal. Az utat, amit Isten szánt és szentelt Neki, amit senki más nem járhatott be helyette, amit hűséggel, alázattal és engedelmességgel járt végig. Itt vagyunk a feltámadás ünnepén, húsvét vasárnapján, örvendezünk és köszöntjük egymást: Krisztus feltámadt! és válaszolunk is rá: „Valóban feltámadt!” Most itt vagyunk és ünneplünk, hálát adunk, együtt magasztaljuk feltámadt Urunkat, aki legyőzte a halált. Mennyire élő ez most a számunkra? Mennyire érint? Mennyire tudunk kapcsolódni ehhez? Testvérek, a feltámadás: DRÁMA. Nem csak abban az értelemben, hogy ez volt a világtörténelem legfontosabb történése: cselekvés, ami mindent megváltoztatott, hanem dráma: amiben sűrűsödött mindaz, ami fontos, lényeges, idő és tér egy pontban különlegesen ért össze. Egy pontja az emberi történelemnek lett forrássá az egész emberiségnek. Az, ami ma nekünk ünnep, rítus, szokás és emlékezés ott és akkor DRÁMA volt. Az a szívem vágya, hogy lehessen az ma is: a történés, a helyreállás, a gyógyulás drámája az „itt és most”-ban. A Jelenések könyvéből felolvasott Ige is DRÁMA. János apostol látomásokban kapja meg, mi fog történni a végidőkben, hogyan tartja Isten a kezében a világ folyását, a végső dolgokat is. Evangélium ez, reménység forrása. Erő és bizonyosság arról, hogy Isten az Úr, akármi is történjék. Képekben beszél, elvont, de mégis érthető: megismerhető belőle az út, Isten kibontakozó szeretete, uralma. A Jelenések könyve s a felolvasott rész főszereplője is a Bárány, az Emberfia, a győztes Úr, akivel nekünk is dolgunk van itt az ünnepben. Az Emberfia Jézus méltóságjelzője, Dániel könyvéből vett kép, személyleírás. Kezében a hét csillag: Ő világmindenség ura. A korabeli ábrázolásokban a római császárok vagy Mitrasz kezében volt hét csillag, a kis-medve csillagkép csillagai: őket tekintették úrnak és hatalomnak. Itt azonban az igazival találkozunk: akié minden hatalom. Kard jön ki a szájából, ami elsőre ijesztően hathat, miközben az a bírói hatalom képe. Mindenható úr, igazságos, aki igaz ítéletet alkot. Ez Jézus. Három képet, motívumot vigyünk el a mai istentiszteletből, a mai Igéből:
I. A halál és a pokol kulcsai
Az Igében találkozunk egy döbbenetes képpel. Jánoshoz lép, Jánoshoz szól az Emberfia és elmondja neki: Ne félj! Ne félj ember- se tőlem, se attól, amitől minden ember fél. Halott voltam, de élek örökkön örökké. És nálam vannak a pokol és a halál kulcsai. Mi közünk lehet ehhez, miért drámai ez a kérdés: kinél van a kulcs?
A) Kinél van a kulcs? Jól tudjuk, mennyire drámai ez a kérdés: egy családban, sietség idején, bejutás esetén otthonunkba, egy fontos helyre. Átélted már a zárt ajtók szomorúságát, reménytelenségét, frusztrációját? A zárt szívek keménységet? A bezáruló lehetőségek ajtajánál, a fel nem táruló titkok lakattal elzárt kamrájánál álltál-e már? S eljutottál-e már addig az ajtóig, amelyet sokáig szeretnénk zárva tartani, s néha ki is nyitnánk szívesen. Toljuk, hogy ki ne nyíljon, rángatjuk, hogy feltáruljon - vagy egyszerűen csak nem szeretnénk tudni róla. Ez a halál ajtaja, az elmúlásé, a pokol kapuja. Hádészé - ahogy a görög szövegben is áll. Kinél van a kulcs ehhez a kérlelhetetlen kapuhoz, ki rendelkezik e fölött a könyörtelen határ felett? A halál és a pokol legyőzhetetlen erők, a végső hatalom voltak az ókori ember számára is. Sokszor megszemélyesített ellenség, konkrét hely a Szentírásban.
„Kinél van hát a kulcs…?” – sokféle választ adott erre az ókori vallási piac is. Pausanias mondaíró szerint a kulcs Hádésznál van. A görög mitológiából pedig tudhatjuk, hogy az igazi gazdája e kulcsoknak Hekaté. Ő egy alvilági istenség, az alvilág asszony, a sötétség úrnője. Amúgy a mondabeli Perszephóné megmentője, akit még Zeusz is tisztel. Nála van kulcs az alvilághoz – sőt a kozmoszhoz is! Három alakú istenség: menny, föld, alvilág közt jár szabadon- így mindenhová van belépési lehetősége. Az egyiptomiak szerint Anúbisz az, aki az alvilág kulcsaival rendelkezik. Illetve Ízisz istennő is. Két befolyásos nő tehát, akiket kulcs ügyben keresni lehet.
B) De mit jelent a kulcsot birtokolni? A kulcs: hatalom, szabadság. Akinél van, az kienged és beenged. Akinél a kulcs, az tudja, mi van mögötte…! Megkönnyebbülés, felszabadulás! Akinél e kulcsok vannak, attól lehet függeni, lehet félni. Ő engedhet be vagy ki. Tarthat zárva és nyithat meg. Az ember pedig fél, mert egy biztos: nem őnála van a kulcs. Nem ő birtokolja, hanem más… Félelem. Az ember félelme a mulandóságtól abból ered, hogy legközvetlenebb élménye szerint magunk jelenleg „vagyunk” – ezért féltjük is életünket. Félünk a szégyentől, betegségtől, magánytól, mert ezek mind veszélyeztetik, hogy mi emberek elvileg „vagyunk”. A valódi hit azonban pontosan azt munkálja, már nem az a fontos az embernek, hogy ő van – hanem, hogy Krisztus van. “Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2,20) Attól a pillanattól, hogy ez így érvényes, vége minden félelemnek.
C) Evangélium. Az evangélium az, testvérek, hogy Jézus hatalma kiterjed a halottakra és a halottak birodalmára is. Neki, aki halott volt és feltámadt és örökké él, hatalma van a mi halálunk felett is. A halál rettenetessége a Krisztus testében élő ember számára elvesztette erejét. MÁRTÍROK! Akiket a császár nevében ölnek meg, akik találkoztok azzal, hogy a császár látszólag élet és halál ura: nem Domitianus dönt felőletek! Jézusnál vannak a kulcsok! És titeket beenged az örök boldogságra. TESTVÉREINK, akiket ma is üldöznek és megölnek, elnyomnak hitetekért a világ minden részén: nem az Iszlám Állam, nem terroristák, diktátorok… hanem Jézus kezében vagytok! Ne féljetek és halljátok meg a feltámadás örömhírét! Mindnyájan, akár átélitek most az üldöztetést, akár nem.
II. Egy drámai uralkodói, beiktatási aktust: a hét pecsétes könyv
A második kép, amit elénk hoz Igénk és ami az ünnepi örömhír lehet a számunkra. Mit láthatunk itt a felolvasott Igében a tróntermi jelenetben?
A) A TRÓNRA LÉPÉS ÜNNEPE. Nem mást, mint egy trónra lépési ünnepet. Új uralkodó kerül a trónra…! – ez zajlik itt! Uralkodói méltóság, királlyá tevés drámája, ünnepe, szertartása, ahogy olvashatjuk az Ószövetségben is, a Királyok könyvében: „Akkor Jójádá kivezette a király fiát, és fejére tette a koronát; kezébe adta az uralkodás okmányát, és így királlyá választották, és fölkenték őt. Tapsoltak, és így kiáltoztak: Éljen a király!” (2Kir 11,12) Aki átveszi a könyvet, az Isten „földi helytartója”, képviselője lesz. A pecsét átvétel egyenlő a hatalom átvételével. A KÖNYV: János a trónon ülőnek a kezében egy könyvet lát, ami belül és kívül tele volt írva és hét pecséttel le volt pecsételve. Az ókori keleten ősi időkből származó szokás, hogy a dokumentumok szövegét a dokumentumot védő tok külsejére is ráírták. Így vált hitelessé és hamisíthatatlanná az okirat. A hét pecsét arra mutat, hogy az okmány Isten tökéletes és elrejtett, titkos végzése. Hogy mi van a könyvbe írva, arról nem beszél külön a látnok, de a későbbi képből nyilvánvaló lesz, hogy Istennek az utolsó időkre vonatkozó üdvtörténeti terve van benne. A 7. pecsét feltörésével (8:1) nem zárul le a végidők eseménysorozata, sőt újabb események indulnak el. A könyv tartalma tehát átfogja az utolsó idők minden eseményét. A pecséteket pedig csak az bonthatja fel, aki képes végrehajtani a benne foglaltakat. Ez sorsdöntő az emberiség jövőjét illetően. Mi van beleírva? Ki képes azt felbontani? Ettől függ az egész emberiség jövője.
B) Ki méltó erre? És itt következik az igazi dráma. Egy erős angyal hatalmas hangon: "Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és feltörje pecsétjeit?" Vagyis ki képes arra, hogy Istennek a világra érvényes tervét és üdvtervét végrehajtsa. Ezek után nagy csend támad a mindenségben. Nincs senki? Nincs. Azt olvastuk, hogy sem a mennyben, sem a földön, sem a föld alatt senki nem tudta felnyitni a könyvet, de még csak beletekinteni sem tudott abba. A csalódás és elkeseredettség könnyei törnek fel Jánosból: senki sem méltó. Senki. A római császár sem? A Jelenések könyve keletkezett, akkor indult az első szervezett kegyetlen üldözés Domitianus császár uralkodása alatt a 80-90-es években. Keresztyének ezreit dobták oda kiéheztetett vadállatok elé a cirkuszokban csak azért, mert Jézus Krisztust Úrnak vallották. Nem azt mondták: Küriosz Caesar? a császár az úr, hanem Küriosz Christos. A császár ekkor már kötelezővé tette a császárkultuszt, és dominus et deus-nak hívatta magát, vagyis úrnak és istennek. Azt képzelte magáról, hogy az ő kezében fut össze minden szál, ő irányítja a történelmet, tőle függ minden, övé az egész ismert világ. Nem. Senki nem méltó. A mennyben csend lett. Ha senki nem méltó, hogy felnyissa a könyvet, akkor nem derül ki, mi van benne, akkor Isten terve megismerhetetlen, titok marad, sötétség és találgatás arról, mi a terve a világgal, velünk, mit gondol rólunk… Húsvét és feltámadás nélkül idáig jut az ember. Van Isten, van igazság, de nincs kapcsolódás. Mert Ő szent, tökéletes, mi pedig nem. És nincs út hozzá, csak elveszettség, káosz, csend. Mert senki sem méltó. Hála legyen az Istennek, hogy nem ez a történet vége! János sírásának oka az a szomorú felismerés, hogy a teremtmények között nincsen senki, aki megoldja az emberiség sorskérdéseit, és Istennek a sorsunkra vonatkozó végső tervét diadalra vigye. Ekkor egy angyali fejedelem, a huszonnégy vén egyike odalépett Jánoshoz és megvigasztalta. A vigasztalás tartalma az, hogy az Ószövetség által megígért Messiás győzött, és elvégzi a megoldhatatlannak látszó feladatot. Megjelenik a Bárány, aki az áldozat jeleit viseli magán. Ő a keresztrefeszített Krisztus, aki helyettes elégtételt szenvedett a világért. Átveszi a könyvet. Trónre lép.
III. Egy drámai istentiszteletet.
Ami kibontakozik előttünk harmadszor az egy csodálatos, hatalmas, drámai istentisztelet, ami azért drámai, mert az alapja a világtörténelem drámája és olyan értelemben drámai, ahogy semmi más a világon: örökké tart és megjelenik benne a legfontosabb igazság: VAN, AKI MÉLTÓ: van, aki megváltotta az embert…
A) A GYÜLEKEZET ÜNNEPE, HATÁRTALAN DICSŐÍTÉS: mert MÉLTÓ A MEGÖLETETT BÁRÁNY. A méltó Bárány minden hatalommal bír, hiszen hét szarva van. Átveszi a könyvet és felnyithatja a pecsétjeit. A másnak elhordozhatatlan tudást/ismeretet, az elhordozhatatlan igazságot, leleplezést, elhordozhatatlan titkokat, Isten akaratát, üdvtervét átveszi és be is fogja teljesíteni. A 7. vers az őskeresztyénség hitvallásának tömör összefoglalása: a megöletett és feltámadott Jézus Krisztus az Úr. Ez az uralom még nem nyilvánvaló az egész világ előtt, csak a sorskönyv pecsétjeinek feltörése után és a végső idők eseményeinek lezáródása után válik azzá, de az egyház a mennyei lényekkel, az Isten előtt szolgáló angyalokkal együtt már tudja ezt, ezért számára kimeríthetetlen vigasztalás és erő forrása. Az új ének első részében csak az angyali fejedelmek énekelnek. Azért dicsőítik a Bárányt, mert váltsághalálával minden népből egy népet vásárolt meg. Az angyali fejedelmek imája egyesül a szentek magasztalásával, amelyet, mint italáldozatot Isten trónja elé öntenek. Az egyház létrejöttének csodájáért dicsőítik a Bárányt. Ez a dicsőítő ének azonban csak jeladás ahhoz a hatalmas, mennyet és földet betöltő doxológiához, amit a János számára hirtelen láthatóvá lett megszámlálhatatlan mennyei lény énekel és vele együtt minden teremtmény a mindenség minden dimenziójában (mennyben, földön, föld alatt, tengerben). Az erő, gazdagság, bölcsesség és hatalom az, ami az uralkodást hatékonnyá teszi, a tisztesség, dicsőség és hálaadás pedig a hódolat kifejezése az igazságos és áldást hozó uralkodásért (12 v.). A zárórész a trónon ülőt és a Bárányt együtt magasztalja. Őt illeti Krisztussal együtt minden hódolat örökkön-örökké, azaz vég nélkül. A császárkultusz minden magasztaló jelzőjét Istenre és Krisztusra alkalmazza a mindenség éneke. Ez a merész új ének az őskeresztyénség öntudatos hitének és hitvalló bátorságának legszebb kifejezése. Ma is milliók teszik ezt… s egy nap színről-színre látjuk majd Őt s tesszük együtt mi is a mennyben. Jöjjön el a Te országod!- kiálthatjuk mi is és kapcsolódhatunk a hódolathoz.
B) Méltóságát nekünk is adja. Megdöbbentő olvasni az Igében, hogy a méltó Bárány azokat, akiket megváltott: „… a mi Istenünk papjaivá és országa népévé tetted őket, és uralkodni fognak a földön.”. Részünk lehet dicsőségében, megváltásában, tulajdonképpen méltóságában. Helyreállításában, megelevenítő munkájában, életében. Feltámadásában is részünk van: mi is fel fogunk támadni egy nap halálunkból, akik benne hiszünk. Örökségünk van nála, nem felejt el, tudja a nevünket. Így lehetünk Fiak, örökösök, akiknek van jövőjük. Az evangélium, a feltámadás üzenete megvigasztal: „Ne sírj! Győzött az oroszlán Júda törzséből…” Itt vagy ebben te is! Egyéni sorsod, utat, zárt ajtóid, titkaid, kérdéseid: Ne félj. Ő győzött. Benned és feletted is. Egyre nyilvánvalóbb lehet ez benned és körülötted is. Örvendezzünk győzelmének. És magasztaljuk életünk minden napján: Méltó vagy, megöletett Bárány! Te vagy az Úr! Nincs más! Tiéd az életünk! Csak előtted hódolunk! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Imádkozni tanulunk a zsoltárokból. Hétről hétre velünk vannak ezek az énekek, imádságok és frissítik, erősítik az imádságunkat, Istennel való kapcsolatunkat. A 33. zsoltár a gyülekezet imádsága, közösségi ének, Isten dicsőítése és magasztalása. Egy nagyívű himnusz, mely által összekapcsolódhatunk Isten népével- azokkal is, akiktől időben és térben távol vagyunk.
1. HOGYAN ÉS MIÉRT IMÁDKOZNUK A GYÜLEKEZETBEN?
Komolyan felmerülhet a kérdés, hogy miért és hogyan is imádkozunk a gyülekezetben? Kinek a dolga ez? A lelkészé, vagy azoké akik érettebbek, akik kapták ezt az ajándékot? Akiknek a szavak igazán a „nyelvük”? Hogyan is imádkozzon egy mérnök ember, vagy aki egyszerűen félénk, nehezebben szólal meg? Mennyiben a „hivatalosaké” ez a feladat? A lelkész vezeti a gyülekezetet? Az imaszolgálatra bízzuk? Milyen a szép, helyén való imádság? Mikor mondhatjuk: ez így rendben van, feltártuk a szívünket… Az a jó, ha mély? Ha elcsendesít? Ha felpörget, ha spontán, laza? Vagy ha költői, ha képeket tartalmaz, ha árad, mint egy folyam?
Három évvel ezelőtt több alkalommal szóltak az istentiszteletről az igehirdetések. Ebben a sorozatban beszéltünk az imádságról is.
Egy igen fontos dolog mondatott ki ott akkor az egyik igehirdetésben: „Mi az imádság, az összegyülekezés a jelentősége számunkra? Miért szükséges összejönnünk, istentiszteleten Isten elé jönnünk közösen, ha ezt az utat egyedül is be tudjuk járni? A válasz egyszerű: mert egyedül nem fogjuk bejárni. Mert egyedül a nehézség idején előbb esel kétségbe, vagy hamarabb kezdesz Istenre neheztelni, mint a gyülekezetben. Miért? Azért, mert a gyülekezet közösségében Isten az ő igéjében, annak magyarázásában szólít meg - amit kevésbé hallunk meg tőlünk független, objektív módon egyénileg. Azért, mert a gyülekezetben közös imádságban állunk Urunk elé, hogy bűneinket megvalljuk és hozzá kiáltsunk, míg egyénileg lelkünk minden ereje az ellen munkál, hogy elismerjük: mi vagyunk a felelősek. Azért, mert az összegyülekezés alkalmával Isten Lelke megvizsgálja a szívünket, szíven üt, megszólít, bűnbánatra indít és megbocsátását közli velünk úgy, ahogy egyénileg ez nem történik. Az egyéniben vagy így, vagy úgy, de könnyen becsapjuk magunkat. Nem szembesülünk azzal, amivel nem akarunk szembesülni - vagy éppen nem halljuk meg erővel azt a kegyelmes szót, amit Isten küld nekünk. A testvéri közösség, a hirdetett ige, a közös imádságok, a sákramentumok (keresztség és úrvacsora) mind-mind az összegyülekezéshez tartoznak. Nem véletlenül beszél Jézus az elveszett juhról, az elkóborló, eltévedő bárányról, akit meg kell találni, az összegyülekező közösségbe vissza kell vezetni. Nem egyéni spirituális utat járó, önálló és független bárány ő Jézus szerint, hanem elveszett bárány, elveszett testvér.”
Összegyülekezünk tehát és imádkozunk együtt, közösségben. Az imádság azonban nem csak egy befelé figyelő tevékenység, összpontosítás, közös élmény, ami csak a miénk itt és most, hanem kifelé is megnyit, tágítja a perspektívánkat, megváltoztatja a látásunkat, elképzeléseinket, gondolkozásunkat ezen keresztül Isten. Segít más arányban látni a dolgokat! A személyes imádság során könnyen megtörténhet velünk az, hogy beszűkülünk, megváltozik- torzul az arányérzékünk és csak magunkat vagy a problémánkat szemléljük.
2. PERSPEKTÍVÁK A 33. ZSOLTÁRBAN
A 33. zsoltár, a gyülekezet imádsága egy gyönyörű példája ennek a folyamatosan változó, kitáguló perspektíva váltásnak.
A zsoltár maga HIMNUSZ,  ún. alfabetizáló ének: annyi sora van, ahány betűje van a héber ábécének. Szisztematikus, lépésről-lépésre haladó, megjelenik tehát benne a rend, a rendszerezettség is. És ezzel együtt egy hihetetlen szárnyalás, közös repülés élménye. Ha elképzeljük, képsorként, filmként látjuk magunk előtt, akkor nyolc kameraállással van dolgunk ebben az énekben:
Az imádság ugyanis utazás, így is mondhatom: kaland, kihívás. Beletekinthetünk olyan dolgokba, amik Isten munkájának színterei: a teremtett tér és idő határáig, sőt azon túl is.
Mi ezzel a célja Istennek? Nemcsak az élmény átélése, hanem hogy ezen keresztül kitágítsa a látókörünk, a szívünket. Így válhatunk igazán hálássá! A globális dicsőítésbe, az Isten vég nélküli magasztalásába csak akkor tudunk igazán bekapcsolódni, ha beletekintünk és átéljük Isten globális uralmát és cselekvését. Ez nagyon fontos aspektus a számunkra: ezt mutatja be, ezért mutatja be ez az ének így Istent és az Ő hatalmát.
 3. DICSŐÍTÉS
Ahogy olvassuk, imádkozzuk, magunkba szívhatjuk ennek a csodálatos dicsőítő éneknek a lüktetését, sodrását. Ha megtudjuk, megérezzük, hogy kicsoda Ő?  - tudjuk, átéljük, hisszük, ezért dicsérjük Őt! Mit jelent Istent dicsőíteni? Mindennel: szívvel, lélekkel, testtel, Isten felé fordulni és kapcsolódni Hozzá. Járjuk most be a Zsoltár útját: hogy zajlik itt ez a dicséret?
I. KERET: Himnikus dicsőítés és ünneplés
A gyülekezetben Isten előtti örömben lehetnek együtt az Istenben bízók! Az igazak, akiket a kultuszban, az Istennel való találkozásban az áldozati közösség megtisztított és igaznak nyilvánított. Nem saját igazság vagy teljesítmény által, hanem kegyelemből, érdemek ellenére is. A hívekhez illik a dicséret, hiszen nincs olyan tevékenység, mellyel jobban elfoglalhatnák magukat. S valóban, miután Isten a napi jótéteményeivel bőséges alapot ad a dicsőségének magasztalásához, s mivel határtalan ósága, amint azt máshol már láttuk, félretett kincsként van felhalmozva a számukra, hálátlan, és a végtelenségig ésszerűtlen dolog lenne, ha hallgatnának Isten dicséretében.
A hangszerek az öröm kísérői és kifejezői, a szépen való zengetés az Istennek való hódolatot jelenti a minőségben is. Az új ének az Isten új, élő cselekvésére, közbeavatkozására vonatkozó válasz, nem feltétlenül újonnan írt ének.
 II. MIÉRT DICSÉRJÜK ŐT?
Egy gyönyörű felsorolás következik ezután arról, miért is érdemes Istent dicsőíteni.
MERT IGÉJE/SZAVA IGAZ
Isten Igéje igaz, Ő hűséges, szereti az igazságot. Isten Igéje, az Ő szava ugyanaz, mint a teremtéskor: élet, erő származik Tőle. Ez az Ige, Szó megbízható: megvalósul, tettek lesznek belőle.
Igaz ítéletet hoz. A törvénye igazság, amihez lehet ragaszkodni, ami viszonyítási pont, horgony, kapaszkodó az embernek. Azért, mert ennek teremtette, ennek adta Ő. Dicsérhetjük Őt a Teremtő Szóért: Isten Igéje/Szava ugyanúgy „megbízható”, mint a teremtéskor. Ugyanaz a Szó, amivel világot teremtett, szólal meg az Igében, köztünk is. És ezért nagyon hálásak lehetünk!
Másrészt mindez nem egy elméleti, távoli igazság, hanem elérhető. Isten igazsága a szeretetlében érhető el! A föld tele van az Úr hűségével (5b. vers), dicsőségével (Ézs 6:3) és szeretetével. Ez azt jelenti, hogy sokféleképpen tölti be a földet Isten szeretete. A gondviselésével, a természet rendjével, élő voltával, érezhető, tapasztalható jelenlétével, ezerféle ajándékával, amit a teremtményei számára adott a teremtett világban a Mindenható.
Mindebből pedig nem egy elszállt, elrugaszkodott, irreálisan elbizakodott vagy felelőtlen élet következik, hanem az istenfélelem. A hatalmas Istennel való találkozás munkálja az istenfélelmet, hiszen Ő nemcsak a teremtő, de a történelem Ura is a Zsoltár tanúsága szerint, aki véghez is viszi örök tervét. Az istenfélelem az Isten előtti hódolatban ölt testet. Aki igazán megtapasztalta már Istent, abban ott van, jelen van az istenfélelem, azaz a hódolat, tisztelet Isten iránt, ami nem külsőségekben nyilvánul meg (abban is megnyilvánulhat akár), hanem viszonyulásokban és cselekedetekben. Isten iránti engedelmességben, odaszánásban, szolgálatban, életvitelben, hűségben, Isten elé borulásban, bűnbánatban. Mindabban, amikor bármilyen módon elismerjük, belátjuk, elfogadjuk, hogy Isten az ÚR! Ennek ellentéte az önimádat, az öndicsőítés, a felfuvalkodottság, keményszívűség, sőt a passzivitás is! Hogy nincs szükségünk Istenre, nem vagyunk bűnösök és elveszettek- vagy annyira azok vagyunk, hogy Ő sem tud már segíteni rajtunk… Isten óvjon bennünket ettől és szabadítson meg minket!
Az istenfélelem nem csak Isten hatalmának elfogadása, de annak is, hogy Ő valóban mindenható és meg tud szabadítani! Van jó terve, amivel el tud érni bennünket és van hatalma rá, hogy újjáteremtsen…!
MERT JÓ TERVEI VANNAK
Istent dicsérjük az Ő terveiért, akár látjuk, értjük azokat, akár nem. Mindez pedig túlmutat már az életünkön és globális perspektívákat is felmutat a számunkra. Isten a történelem ura. Örök a terve, véghez is viszi azt. Az Úr terve az emberi történelemben valósul meg. Az Úr tervével a nemzetek terve, a népek elgondolása áll szemben. A zsoltáríró a próféták bizonyságtételére támaszkodva vallja, hogy az Úr terve örökké megáll.
Boldog lehet a nemzet… olvashatjuk. Kire gondol itt az író? Nyilván ott és akkor első renden Izraelre. Mit jelenthet ez ma? Isten mindenkori lelki népét? Az egyházat? Minden nemzetet választ vajon Isten, vagy vannak kedvencei? Ilyen boldog nemzetté válni lehet: aki felismeri Istenre utaltságát, elismeri Isten hatalmát és Neki adja a dicsőséget. Istennek a nemzetek önkényes szándéka nem számít… nem kell félnie tőlük az Istenben bízóknak! Végső soron Isten terve él célhoz.
Gondoltunk-e már erre: Istennek terve van velünk… Nem idealista, romantikus értelemben (boldog jövendő, felemelkedés vagy prosperálás – pl mások kárára…) Terve van a személyes életünkön kívül a keresztyénekkel… a református egyházzal… a magyar nemzettel…
MERT SZEMMEL TART/SZÁMON TART
A harmadik dolog, amiért Isten dicsérni lehet, hogy lát, megment, nem kell csalódnod Benne! A 13-15. versekben egy dráma bontakozik ki előttünk: Isten letekint, lát, meglát, ismer. Várakozás és csalódás. Legnagyobb félelmeink egyike. Hogy majd h kivárjuk, jó lesz, akkor majd megérik egy helyzet, kiformálódik egy döntés, kialakul egy álláspont. Ha kivárom, a másik is megérti, mellém áll, elköteleződik. Ha kivárom, megoldódik, működni fog, ami most nem... Aztán csalódunk. Akkor is, ha gyorsan a kezünkbe vesszük az irányítást. Mert a hatalom, a pénz, a gyorsaság, a hirtelen reagálás sem mindig hozza meg a gyümölcsét. Nem működik a szívesség bank és eljuthatunk oda is, hogy magunkban sem tudunk már talán megbízni. Istentől jön valódi segítség, a helyes várakozás, a megújuló reménység. Tudjuk, hogy ez feltehetően Istennél van, Tőle jön, de hogyan ragadható meg ez a számunkra? Hogy lesz része az életünknek szemben az előbbi hiábavaló, elkeserítő várakozással? A válasz ilyen egyszerű: Isten lát, ismer, nem felejtkezik el, lehet számítanunk rá! számon tart, lát, ismer, azaz irányít. Rábízhatjuk magunkat.
„Honnan jön a segítségem?” – tehetjük fel a kérdést a zsoltárossal együtt. Erre kapunk itt választ. Nem érdemes másban bízni, csalódik, aki emberi erőben reménykedik. Ezekben a versekben ismét prófétai történelemszemlélet tükröződik: Isten népének nem szabad emberi haderőben, harci lovak erejében bíznia. Az Úr Igéje igaz, tettei megbízhatók. De az Úr szeme az istenfélőkre tekint.
Azt, hogy nem csalódunk nem csak földi értelemben kell érteni. Végső soron, az egész utunkat átlátva értjük majd meg, hogy nem kell csalódnunk. Ez nagy dolog! Végül értjük majd meg, hogy érdemes volt bízni, reménykedni!
III. KERET: A gyülekezet imádsága.
Három hitvalló mondat áll itt. A Zsoltár egy lelkesítő, közösségi imádsággal ér véget. Olyan ez, mint amikor összekapaszkodnak az emberek és hálás szívvel énekelnek, egymást bátorítják, együtt fordítják szívüket Isten felé. Az együtt várakozás mindig erőteljesebb, reménytelibb, mint az egyéni. Megmutatkozik benne az igazi, Istentől jövő reménység.
Nem hiába várjuk Őt! Eljön hozzánk! Letekint ránk! Megszabadít! AZ IMÁDSÁG MAGA PERSPEKTÍVA VÁLTÁS!
Lépjünk ma így bele ebbe a megváltozott perspektívába, keressük együtt, mi az utunk, fordítsuk szívünket együtt Isten felé, aki a mi szabadítónk. Ünnepeljük Őt és legyünk hálásak! A szabadításunk ára: Krisztus áldozata. Vele találkozhatunk most is az úrvacsorában! Ámen!
(Thoma László)