Thoma László

Kedves Testvérek!
Milyen a valódi újjászületés? Elképzelted-e valaha, hogy milyen is a valódi újjászületés. Ezen a reggelen próbáld ezt elképzelni, beleengedni magad ebbe a kedves és édes ábrándba. Milyen lenne, ha tényleg újjászülethetnél? Ha valaki más emberként újra kezdhetnéd, jobb kondíciók közt, a jelenlegi tapasztalataiddal? Ki lennél, mi lennél, hol lennél és mire használnád ezt az újjászületett életedet? Aztán kinyitjuk a szemünket, körülnézünk és rájövünk, hogy nem változott meg semmi, nem reális a nagy változás, ezért lehet, hogy csak beérnénk egy jó kis wellness hétvégével, vagy életmódváltással. Új célok, netán új párkapcsolat? Új ország, új név vagy identitás? Esetleg egy új isten? Valójában persze elképzelhetetlen, hogy az ember kibújjon a bőréből és valóban, igazán, lényegileg újjászülessen. És mégis. A Lélek valahogy el tudja végezni, csak nem akkor és úgy, ahogyan és amikor képzeljük. Hiszen fúj, ahová akar. Jézus azt mondja az előző fejezet végén, tudja, mi lakik az emberben, kicsoda az ember. Nincsenek illúziói, ezért jött megmenteni és megváltani őt: így szereti és adja magát neki. János evangéliuma fő kérdése a „Kicsoda Jézus”, hogyan jött el a világosság és mindennek milyen hatása van a világra? A kánai csoda és a templom megtisztítása után most az van előttünk, hogy az egyénre hogyan vonatkozhat mindez: mit jelent az egyes embernek a világosság, Jézus eljövetele? Nézzük hát meg azt a dialógust, ami itt formálódik, ahogyan kibomlik valami nagyon fontos igazság Isten országáról és arról, hogyan lehet részünk mindebben.
I. NIKODÉMUS: „Rabbi…”
Párbeszédben találjuk Jézust Nikodémussal, Izrael tanítójával, aki éjszaka jön hozzá, titokban. Bár az, hogy éjszaka kereste fel Jézust, nem csupán a zsidóktól való félelem miatt történt (Jn 19:38), hanem azért is, mert a zsidó írástudók igen szívesen tanítottak és beszélgettek a késő éjszakába nyúló órákban. Nikodémus azokkal a szavakkal kezdi a beszélgetést, amelyek arról tesznek bizonyságot, hogy ő elismeri Jézust rabbinak, olyan tanítónak, akinek tekintélye nem azon alapszik, hogy odatartozik valamelyik nagy törvénytanító iskolájához, hanem azon, hogy közvetlenül Istentől kapta a küldetést és a meghatalmazást. Nikodémus Jézusban azt a tanítót látja, aki páratlan módon az, vagyis az egyedüli, a minden tanító fölötti tanítómester. A farizeus szavaiból azt látjuk, elfogadja, elismeri Jézust, mikor a jelekre hivatkozva tanítónak, rabbinak nevezi őt. Ez lehet egyszerűen tisztelet, vagy akár hódolat, de hízelgés is. Nem derül ki a szövegből.
II.  JÉZUS: „Ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát.”
Jézus azonban rögtön a lényegre tér: újonnan kell születni. Érdekes, hogy nem a törvényről kezd el beszélgetni egy farizeussal, aki nem oly fontos volt Isten törvénye. Isten országára, Isten királyságára irányítja a figyelmet, ahová minden ember valójában vágyik, ahol teljesség van, és azzá lehet az ember, akivé Isten teremtette. Egészen kategorikus, egészen konkrét. Ez van. Nincs más út. Olyan, mint egy feltétel, mert az is. Miért is gondolnánk, hogy nincsenek feltételek akár az Istennel való kapcsolatban. A teljes elfogadásról sokszor úgy gondolunk, mint feltétel nélküliségről, amiben nincsenek elvárások. Ez az állapot a káosz, a nihil… A teljes elfogadás és isteni szeretet, elfogadás megmentő szeretet, ahol elég őszinte Isten ahhoz, hogy elmondja: vannak keretek, van egy állapot, amiben vagyunk, és van egy út, amit be kell járnunk. A szeretet abban nyilvánul meg, ahogy Ő ebben velünk van, és feltétel nélkül kínálja a kegyelmet, a segítséget hozzá. De az út ez: újonnan kell születnetek…!
III. NIKODÉMUS: „Hogyan, ha vén?”
Nikodémus a saját emberi gondolkodása szerint vallja: nem születhetek újra az ember, nem mehet vissza anyja méhébe. Ez lehetetlen. Nem ez a biológiai rend, az élettől ez idegen. Születésünktől meghatározott, kik vagyunk és azok is maradunk! Az ember alapvetően ezt vallja: az vagyok, aki, nem lehetek más ember, nem bújhatok ki a bőrömből. És ez sok mindenre kifogásként, önigazolásként is szolgálhat, valóban igaz, hogy a változásnak emberi korlátai vannak, amin nem tudunk túllépni. Ráadásul idős korára egy megtett életúttal hogyan is változhatna ténylegesen az ember?!
IV. JÉZUS: Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.
IV.1. Jézus ehhez képest azt állítja, hogy de igen, lehetséges, csak másként. Miközben megmarad a test, a lélek alapstruktúrái, az újjászületés Isten életet teremtő munkája bennünk, ami új identitást, újfajta létet eredményez bennünk. Lehet, hogy lehetetlen, hogy nem logikus, de ez történik: Isten szétfeszíti a létezés és a logika egyébként által alkotott kereteit – mint teremtő és alkotó ezt bármikor megteheti! Meg is teszi! Mégpedig a Lélek által.
IV.2. Mit értünk a Test és a Lélek alatt?
Ezen a ponton nagyon fontos, hogy értsük, és jól értsük, mit ért pontosan itt Jézus test és lélek alatt. A dialógusban ugyanis a testtől születés és a Lélektől születés szemben állnak egymással. A test az Istentől elszakadt alapállapot, nem csupán létezési állapot. A Lélek pedig egy személy, Isten Lelke… (nem az emberi lélek)
A test és lélek két világ megkülönböztetése ebben a szakaszban: a transzcendens és a látható világé. Ahogy Jézus is testet öltött: ebbe a világba született, így érintkezik e két dimenzió.
IV.3. Az újjászületés. Jézus pedig ebben a párbeszédben elkezdi tanítani Nikodémust arról, amiért igazából jött. A lényegről, ami valahol az ő legnagyobb vágya és szüksége is. három rövid állítást fogalmazzunk meg ezzel kapcsolatban
1. Fontos, hogy az újjászületés nem mentális evolúció: a Lélek általi esemény, Ő végzi, hit által ragadható meg! A folyamat a megszentelődés lesz: ahogy Istent dicsőítve élünk. Ebben jelenik meg a fejlődés. De az Isten országába tartozás feltétele az újjászületés, ami hit által ragadható meg az ember számára.
2. Az újjászületés a víz és Lélek által történik, ami a keresztségre utaló forma: Isten úgy rendelte, hogy a Lélek belső, megfoghatatlan munkájának legyen látható, külső szimbóluma, jele is, hogy az embert erősítheti.
3. Érdekes, ahogy Jézus a Szentlélekről beszél: Lélek fúj, ahol akar – ez azt jelenti, Ő személy és hordozza az isteni autonómiát: akarata, szándéka van, nem személytelen erő.
V. NIKODÉMUS: Hogyan?
De hogyan történik mindez, kérdezi Nikodémus… Mert jó lenne ez, szép lenne, de hogyan lehetséges ez? Nikodémus vagy többet akar tudni erről, vagy nem érti, minden esetre újra megkérdezi: hogyan? Elég ismerős lehet a számunkra is, vagy ha nem, most bátran magunkra ismerhetünk: hogyan? Hogyan csináljam, Uram? Jó kérdés, de a kultúránkból fakad, ami a módszereket isteníti. Ez ugyanolyan beteg dolog, mint a módszerek teljes elvetése. Az is benne van ebben a kérdésben, sóhajtásban, hogy én annyi mindent tudok már… mi kell még…?! Mikor lehet végre elég, mikor lehet azt mondani, hogy már nem kell több.
Azt is tapasztalom, hogy ez sokszor lehet hárítás, vagy a kontroll: ha tudom, hogyan, tudom, irányítani a dolgokat… de a LÉNYEGE, hogy nem tudod irányítani. Mert a Lélek fúj, ahová akar! Ezért nincs értelme a „hogyan” kérdésnek.
VI. JÉZUS: Nem érted… hogy-hogy nem érted?
Jézus azonban nem adja fel, nem zár le Nikodémus felé, hanem kihasználja a nyitottságot, a kapcsolatot és tanít. Tanítja azt, akinek tanítani kellett az embereket.
VI.1. ALÁSSZÁLLT. Így indul a történet. Testté lett. Erről beszélt az 1. fejezet is. Erről szól a Krisztus himnusz is. Eljött. Enélkül nem működhetne az egész. Azt még nem tudja Nikodémus, hogy ez az alászállás még tart, és igazán csak most kezdődött el: az emberi gonoszság és megvetés bugyrait fogja megjárni a Megváltó, aztán pedig a halál, a teljes elvetettség állapota után a poklokra is alászáll. Mindezt az emberért, akit megmenteni jött…
VI.2. FELEMELTETIK (rézkígyó - 4Móz 21, 1-9) De dicsőség legyen Istennek, nem ér itt véget a történet. Mert fel is emeltetik. Az Emberfia felemeltetésére egy képet használ: mint a rézkígyó a pusztában, Mózes idején. (történet röviden…) Beszél arról, ami lesz: kereszthalála, feltámadás, mennybemenetel, Krisztus méltósága, felmagasztalása (a Krisztus himnusz értelmében).
VI.3. MIÉRT IS TÖRTÉNIK MINDEZ? Azért, mert úgy szerette… szereti Isten a világot. És ez ezen a ponton megrendítő. Máshol azt mondja János (a leveleiben), hogy ne szeressétek a világot: Isten pedig „úgy szerette…” hogy van ez? Úgy, hogy Isten a szeretetében magához ölelte a világot és a benne lévő sötétséget világossággá szereti! Ahogy Jézus nem félt tisztátalanhoz érni, mert a tisztátalan tisztává változott általa… A világot szeretni Benne és Által nekünk is lehetséges olyan értelemben, hogy nem tartjuk Isten előtt valónak a világ szerinti gondolkodást, hanem Isten szemével nézzük és szeretjük azt, amiért Ő önmagát adta. Annyira csodálatos, hogy Isten szeretete (nem úgy, mint más vallásokban): megismerhető: tudunk róla. Személyes (nemcsak általános). Cselekvő, cselekvésre hív. Megdöbbentően hat ez is: nem ítélni jött, hanem utat készíteni (azaz üdvösséget adni). Az üdvösségbe hit által jutsz be Nikodémus: ezt próbálja elmagyarázni Jézus, hátha megérti, befogadja…
VI.4. EGY KÉRDÉS MARAD: Miért nem üdvözül mindenki, ha ez ilyen egyszerű? Mert a sötétség nem fogadja be a világosságot… Azért, mert az emberek jobban szeretik a sötétséget… - HISZEN NEM AKAR LELEPLEZŐDNI. Ez a 20. vers: a „bűn pszichológiája”. Lesújtó vélemény, miszerint az emberek jobban szeretik a sötétséget.
VII. MIT TEGYÜNK?
Csodálkozz bele ebbe az ívbe, gyönyörködj ebben az igazságban! Tegyük azt, ami nehéz: gyere a világosságra! Ismerve a természetedet, belátva a korlátaidat… gyere! Ki megy a világosságra? (Mindezt éjszaka mondja Nikodémusnak, aki éjszaka ment hozzá…) Aki nem fél a lelepleződésről (szerintem ilyen nincs) – vagy aki bízik abban a Jézusban, aki bár lelepleződik, de ezért nem megbünteti, hanem szereti, elfogadja… s bár lelepleződik, de ennek a gyümölcse a gyógyulás!
Befejezés
Isten óvjon bennünket attól, hogy individualista módon kizárólag magunkkal foglalkozzunk. Az újjászületés a Lélek ajándéka, egyéni tapasztalat, de közösségi kérdés. Legyen imádság közöttünk is ez! Nem azt teheted a testvéredért, hogy győzködöd, térítgeted, fedded, kritizálod: szüless már újjá… hanem imádkozol és esedezel érte: a Lélek áradjon ki, fújjon és végezze el azt a munkát, amit más ember nem, tehet meg!
A megrázó számomra ebben a történetben is, hogy nincs lezárva, nem tudjuk, mi történt, hová futott ki ez az egész. Csak annyit, hogy elhangzott a hívás. Mint az idősebb fiúnak a tékozlóról szóló történetben. „Gyere be. Vigadhatsz és örülhetsz! Ne sértődj meg! Ne zárj be! Ne vessz el! A buli készen áll és vár rád is. Hazajött, akiről azt hittük, hogy meghalt. Ilyen közelről ne maradj kint.”
Azért imádkozunk, hogy a Lélek fújjon át ma is, most is! És ragadjuk meg hit által: az Övé vagyok! Az Övéi vagyunk! Örökségünk van a mennyben! És az Ő országa addig is, annak előízeként köztünk van.
Ámen!
(Thoma László)

Eljött a világosság. Erről beszéltünk az elmúlt vasárnap és örvendeztünk is: Jézus emberré lett, testté lett, köztünk van, testté lesz ma is. Innen indul a történet. Az evangélium nyitánya után János apostol az evangélium meghatározó szereplőinek bemutatásával folytatja a tanúságtételt és történetiségében a nagy távlatokat felvillantó bevezetés után a konkrét történésekre tér. Bemutatja a szereplőket: Keresztelő Jánost, Jézust és a tanítványokat. Feltűnnek a papok, léviták, farizeusok is, de inkább mint mellékszereplői a történetnek. A történetben gyönyörűen jelennek meg az első dialógusok. Keresztelő Jánosnál, de a tanítványok elhívásánál is. Az Ige testté lett és kapcsolatba akar lépni az emberrel, Isten terve ez: párbeszédben bomlik ki az igazság, a kegyelem, Isten valósága. Három fontos karakterre fókuszálunk most a történetből.
I. KERESZTELŐ JÁNOS
Az evangélium, mint örömhír bemutatása úgy kezdődik, hogy megjelenik egy alak. Formát ölt, testet, hangot ölt a hírnök, aki meghirdeti, hogy valami nagyon fontos dolog történik. Nem olyan, ami egy marketingfogás, egy új tavaszi kollekció, egy kis facelift-tel ellátott autó, egy picit fejlesztett telefon új verziója… hanem valami megrendítően új. Ehhez pedig valahogy viszonyulni kell, még befogadni, megérteni is nehéz. Ha valami újjal van dolgunk, akkor általában a megértéshez, megismeréshez a meglévő kereteinket, fogalmi rendszerünket próbáljuk használni – vélekedik Leslie Newbigin teológus is a János evangéliuma kommentárjában. Az újat integrálni kell vagy elvetni, elutasítani, ehhez azonban meg kell érteni valahogy.
Megdöbbentő tapasztalat ebből a szempontból az „Érkezés” című film, ami arról szól, hogy egy idegen civilizáció megpróbálja felvenni a kapcsolatot az emberiséggel, de nem lehet tudni, milyen céllal. Nem értik egymást, használnak egy nyelvet, ami egészen más, mint az emberé. Egy nyelvész professzort hívnak segítségül, hogy ez a kapcsolat létrejöhessen. Ő azonban hamar rájön, hogy a gondolkozást kell megérteni ahhoz, hogy a nyelvet lefordíthassuk. A film nagy csavarja, hogy a másik gondolkozásának megértése, befogadása először észrevétlenül, majd egészen nyilvánvalóan lesz hatással a befogadó életére, gondolkodására. Igazán megérteni, meghallani egymást… ez még akár „veszélyes” is lehet a számunkra, mert nem várt változásokat eredményezhet bennünk…
Megérteni Keresztelő Jánost: ez a papok és léviták célja, akik kérdésekkel bombázzák, hogy határozza meg magát, küldetését és céljait. Keresztelő János pedig két dolgot állít magáról: kiáltó hang vagyok, azaz a küldetésem vagyok. Az ézsaiási próféciára alapozva állítja ezt magáról: a dolgom, hogy hang legyek, aki által eljut az üzenet az emberekhez. Az evangélium ugyanis formát ölt és az emberi érzékelés és megértés, megismerés keretei közé jön azért, hogy ténylegesen befogadható és megragadható legyen mindenki számára. Keresztelő elmondja magáról, hogy ő nem a megígért Messiás, sem Illés, akinek eljövetele a Messiás előtt várható volt, sem a próféta olyan értelemben, mint Mózes, aki közvetlenül beszélt Istennel és közvetítette az embereknek Isten szavát. Keresztelő János a hang. Megrendítő bizonyságtétel. Nem számít a személye, csak az üzenet. Ott és akkor nagy jelentősége volt ennek. A személy definiálása, meghatározása segítette volna a hallgatókat abban, hogy valahová tegyék az üzenetet. Keresztelő János azonban nem megfogható ebben az értelemben. Az üzenet a lényeg, ami nem kontrollálható. A léte, ahogy a pusztában élt, kívül a társadalmon, a megszokott kereteken mind efelé mutat: a lényeg az, ami jön, akire/amire mutat.
A második dolog ugyanis, amit megtudhatunk róla, hogy ő rabszolga, sőt annál is kevesebb. A Messiás saruja szíját sem méltó megoldani, ami a ház rabszolgájának feladata volt a vendég érkezésekor. János ezt mondja magáról, amikor meglát valamit abból, kicsoda a Messiás, mennyire hatalmas és dicsőséges. Így pozícionálja saját magát. Ez nem emberi alárendelés, kisebbrendűség, hanem az ember megrendítő találkozása az istenivel. „Nem vagyunk egy kategória, nem is hasonlíthatom hozzá magamat.” És ez nagyon érdekes lehet a számunkra. Lehet, hogy nincsenek szavak, hiszen valami teljesen más az Isten. És nem vagyunk egy kategória akkor sem, ha emberré lett. És az alapvető helyes hozzáállás a hódolat, az alázat Isten előtt. Amiből ha akar, Ő felemel minket.
Ezeket hallva felsóhajt az ember és megkérdezi: jó-jó, de hol van ebben Keresztelő János? A személyisége, az ő lénye? Ő maga. Ő nem számít tényleg, csak a küldetése, a feladata? Nagyon fontos kimondani, hogy ha a mindennapokban csak a feladatom és a küldetésem vagyok, az egy megbetegítő állapot, aggasztó tünet, akárcsak az, ha nincs más meghatározó kérdésem, mint hogy állandóan akörül pörgök, hogy ki vagyok én… De a lényeg itt, hogy az üdvtörténet e pontján, itt a kijelentésben tényleg nem az a lényeg, hogy kicsoda Keresztelő János. Az emberek kérdése ez, hogy be tudják azonosítani, de a lényeg az, hogy mire mutat Ő és miért teszi, azt, amit tesz.
II. A MESSIÁS
Jézus, a világ világossága eljött és most már János apostol szeretné konkrétan bemutatni őt, megosztani azt, mit tett és hogy ki volt ő? Személy volt, aki emberi testet, személyiséget öltött, az ember lét látható és mentális struktúráit is magára öltötte. Kicsoda Jézus? Ebben a szakaszban Jézusra nézve is kibomlanak az első meghatározások: a Messiás, az Isten Fia, az Isten Báránya, rabbi (mester). Mindegyik kép rendkívül beszédes és sokrétű. Messiás, azaz felkent, felhatalmazott, Isten uralmának képviselője, aki magában hordozza az isteni teljességet. Az Isten Fia, aki a legmélyebb kapcsolatban létezik Istennel, Tőle származik, hozzá tartozik. Az Isten Báránya, aki az áldozat, aki elhordozza majd a világ bűneit és helyettes áldozatként belép az Isten-ember kapcsolatba. És eközben rabbi, mester, tanító, aki tudása és tapasztalata legjavát adja át azoknak, akik kíváncsiak rá, akik követni akarják.
Tudnunk kell, hogy nem neki (Jézusnak) van szüksége az önmeghatározásra, hanem a környezetének, hogy meg tudják érteni, ki ő. Használja azt a fogalmi rendszert, amiben megismerik, megértik őt. Ki kell emelnünk, hogy itt János apostol olyan képeket használ, amik az ószövetségi kapcsolódást is jelzik, a korabeli hallgatóságnak egyértelművé tették, kivel is van dolguk. Hiába görög az olvasók, a nyelvüket beszéli az apostol, de ezeket az ószövetségi képeket, szimbólumokat, méltóságjelzőket nem kerüli meg az apostol. Érdekes, hogy mennyire különböző funkciókat hordoznak ezek a nevek, mégis Jézusban egyek, integrálódnak és egyként vannak jelen. És mindeközben ő ember is: Isten Fia, de ember teljesen.
Nehéz hová tenni, hogy Jézus nem „egyféle”, azaz többféle képpel is meghatározható, többféle módon írja le magát. Mindez azért van így, mert az Isten sokféle módon el akarja mondani, meg akarja értetni, ki Ő és miért is jött. Hogy az ember vele szemben még rabszolga sem lehet, nem érhet hozzá, hiszen szent, de Ő mégis érte jön. Érdemtelenül, egyedül az Ő döntéséből, de kapcsolatra híja az embert, aki erre teljességgel méltatlan. Valószínűleg sokat hallhattál Jézusról (vagy épp még semmit), de mindenképp tiéd is lehet a kérdés: ki vagy Te, Jézus? Tényleg ki vagy és mit szeretnél tőlem? Tényleg nem csak általában a nagyvilágba jöttél el, hanem az én világomba is? Minden egzisztencialista filozófus alap kiindulópontja, hogy igazából mindenki egyedül van (sőt az a felnőtt ember, aki tud egyedül lenni…). Komolyan Jézus a társammá lesz, mellém lép, a Szentlélek által velem van? Ez a nagyon egyszerű kérdés, amiben ma megerősödhetünk: igen: veled van, velünk van, velem van. És belép a világodba. Úgy, hogy közben nem határozható meg csak egyféleképpen, ki is Ő. Ő az, aki nem ismerhető és érthető meg teljesen, mégsem egy idegen lesz a világod része a személyében. Hanem a társé, akire valóban szükséged van.
 III. A TANÍTVÁNYOK
A történetben világos, hogy Jézus ebben a kapcsolati keretben szeretne a tanítványokkal együtt lenni, így akarja tanítani őket: Mester és tanítvány. Ez egy ismert és elfogadott keret volt az akkori emberek között, ezt a keretet választja Jézus. Ebbe a relációba hívja a tanítványait. Többféle módon történik ez. E sokszínűséget látva emlékeztethetjük magunkat és egymás arra, mennyire sokszínűen éri el, hívja el Jézus az embereket, nincsenek kész receptek és formák. Miközben az ember folyamatosan próbálja keretek közé szorítani Isten munkáját és megmondani főleg másoknak, hogyan kellene Isten megismerni, hogyan szokott munkálkodni Isten, stb.
Amire szeretnék most fókuszálni itt, az az, ami Péterrel történt. András a Jézussal való találkozáskor elkezdi követni Őt, utána megy, az első tanítványok egyike, aki elmegy a Mesterhez, időt tölt nála. Akkora hatással lesz ez rá, hogy rögtön a testvérének, Simonnak is elmondja: megtaláltuk a Messiást! De nemcsak elmondja, hanem a testvérét odaviszi, ahol ő is megtalálhatja ezt a Jézust. Ezt olvassuk: „Odavitte Jézushoz, aki rátekintve így szólt: Te Simon vagy, Jóna fia: téged Kéfásnak fognak hívni – ami azt jelenti: Kőszikla.” (Jn 1, 42) Mennyire egyszerű és állandó ez, az egyik ember odaviszi a másikat, mert tudja, hogy ebben van az élet. Később Fülöp is ezt mondja Nátánelnek: Jöjj és lásd meg…” – hiszen eljött a világosság és ténylegesen látható, megismerhető! És ezek a valódi kapcsolódások valódi változást hoznak. A Jézussal való találkozás dialógusba hívja az embert, és ez a kapcsolat megmarad később is (tehát nem egy egyszeri élmény csupán).
Péter új nevet kap: Jézus tudja, hogy ki ő: kinek fia (tehát honnan ered, mit hordoz magában, mit hoz otthonról), mi a neve most (Simon, aki lobbanékony, aki harcos, aki szenvedélyes, de sokszor ingatag) és mivé formálja Őt Jézust követve Isten (Péter, kőszikla). Nagyon szép ez a kép így egyben és magában hordozza azt, hogyan formál át Isten és mit jelent tanítványnak lenni?
Mindezek alapján tanítványnak lenni azt jelenti, hogy Jézus tudja, ismeri, kik vagyunk, honnan jövünk, mi a hátterünk, kinek a „fiai” vagyunk. Jézus tudja, milyen a természetünk, mik az erősségeink, mi a lényünk árnyéka, mik a bűneink. És ad új nevet, azt, akivé formál, amivé tesz. A csodálatos, hogy mindez egy marad, nem hasad szét, hanem úgy formál Jézus, hogy közben épít. Van, amit meg kell tagadni, amitől el kell fordulni, mindeközben ő maga bontja ki a tanítványa számára.
De hogyan lesz az egyes emberekből, az önálló individuumokból egy közösség, Isten népe, az egyház? A lekcióban azt olvastuk: „csak fű a nép”. És a messiási korban ez a nép nyájjá lesz, ami ott állt Ézsaiásnál. Észrevettük, hogy ez lényegi, identitásbeli változás? Ez a kép mennyire szemléletes? Nyáj, ami szintén sok kis részből áll, de nem szárad el hirtelen. Múlandó, de van pásztora, gazdája. Mozgásban van és eléri célját, a füves legelőt és a csendes vizet. Micsoda változás az identitásban: így valahová tartozni, számítani! Ez az, amit bemutat az evangélium: hogyan változik, mivé válik az ember. Fűszálból, ami valóban (egzisztencialista értelemben is) egyedül van nyájjá, néppé, ami egyének, individuumok összessége, de mégis egy. Közösség, akinek Pásztora, gazdája van. Jézus azt mondja a szakasz végén a tanítványainak, hogy sok mindent, nagyon sok mindent fognak még látni. Annál többet, mint amit el tudnának képzelni. A megnyílt eget, Isten angyalait. Mert ha eljön a világosság a világba, akkor lehet látni, akkor hihetetlen dolgok tárulnak fel. Isten végezze el, hogy mindez történjen itt és most közöttünk is! Jöjjetek, Járjunk az Úr világosságában! Ámen!
(Thoma László)

Tudatosan nem használom azokat a kifejezéseket az igehirdetés címében, mint „válási krízis” (pedig van benne igazság) vagy a „válás bűne” (pedig van benne igazság). Szakmailag, azaz pszichológiai/lelkigondozói és teológiai oldalról ezek a helytálló szakkifejezések a helyzet megragadására, de nekünk most, mint keresztyén gyülekezet, Isten népe úgy kell, hogy előttünk legyen a válás, mint ami nem egy lelkigondozói vagy teológiai kérdés csupán, hanem bennünket érintő, velünk és közöttünk megtörténő TRAGÉDIA. Mert valóban, a válás nem kisebb dolog, mint tragédia. Amit túl lehet élni, amiből lehet újat kezdeni… de amit kezeljünk annak, ami: tragikus esemény, amit senki sem kíván, és amit együtt kell hordozni… nem zárható ki. A tragédiában talán a legfontosabb az okok megtalálása és a kért vagy kéretlen segítségnyújtás mellett hogy sorsközösséget kell vállalnunk egymással!
Mi akadályozza ennek a sorsközösségnek a létrejöttét? Alapvetően az, hogy kizárjuk, akár démonizáljuk az ilyen történéseket. Öt lehetséges útja van a kizárásnak:
1. A közöny, azaz annak az elfogadása és a beletörődés abba, hogy nem lehet mit tenni, ez megtörténik, kivédhetetlen.
2. Igazolás: lehet találni egy okot, egy racionális, alátámasztható magyarázatot arra, miért történhet meg egy válás, miért van ilyen egyáltalán.
3. Ítélkezés: ez talán a legegyszerűbb: ítéletet alkotni (akár a helyzet megismerése, megértése nélkül) arról, hogy ki a bűnös, miért bűn az, ami történt és mi az igazság.
4. Tabu, azaz nem beszélünk róla, kerüljük kínosan a témát, azt is, akit érint, úgy teszünk, mintha az, aki elvált, az meghalt volna – lehet, hogy tényleg halott is a számunkra.
5. Távolságtartás: ha nem velem történik meg, nem is kell foglalkoznom vele, így nem vagyok feltétlen közönyös, de megfelelő távolságot tartok az egész kérdéstől.
Mi hát a követendő hozzáállás? Isten arra hív minket, hogy elfogadjuk: Őelőtte senki sem különb! Nem általános értelemben, hanem konkrétan: aki érintett, aki büszke magára, aki közönyös… senki. Nem az elvált fél az elveszett: mindenki! Akkor is, ha van felelőssége, következménye annak, ha valaki rálép erre az útra.
Álljon most itt az istentiszteleten előttünk a fókuszban a felolvasott Igeszakasz 10-11. verse: „10 A házasoknak pedig nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy az asszony ne váljon el a férjétől. 11 Ha azonban elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön ki férjével! A férj se bocsássa el feleségét!”
Rendhagyó módon most nem hagyományos módon fogom kifejteni az üzenetet, hanem 7 állítást fogalmazok meg, ezt adom át nektek.
1. Az egész családi kapcsolatrendszer nem könnyű! Erre az állításra, ha olyan gyülekezet lennénk, nagy „ámen”-eket lehetne mondani. Mert bizony erről beszél ez az egész szakasz. Kereteket kell tartani, jelezni kell dolgokat, emlékeztetni kell a gyülekezetet, foglalkozni kell vele, mert magától nem működik jól. Családban élni (az ember bűnös természete és Istentől való alapvető elszakadtsága miatt) nem könnyű, kihívással teli. Senkinek nem az, annak sem, akin nem látszik. Mindenkinek roppant nagy kihívás és mégis, Isten ebben akarja megmutatni az Ő dicsőségét és szeretetét. Közöttünk, a kihívásainkkal való küzdelem közepette is. Ezt mondjuk ki, hogy helyén kezelhessük a dolgokat!
2. A Biblia egyértelmű útmutatást ad a válás kérdésében. Persze lehet csűrni-csavarni a dolgot, lehet vitatkozni, érvelni, teologizálni, de a Szentírásban elég sok helyen elég világosan előttünk van, hogy a válás nem az az út, amit Isten szán az embernek. Kereshetjük és meg is fogjuk találni, ahogy Isten elmondja: ne tedd. Ne tegyétek! Nem jó út ez. Nem oldja meg a dolgokat. A lekcióban is hallottunk egy ilyet, itt van előttünk az igehirdetés alapigéjében, és abban is, amikor Jézus mondja az őt kérdezőknek: „Mózes szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy válólevelet adjon egyik a másiknak.”
És lehet, hogy felháborodsz (akár elváltként), hogy dehogynem oldja meg: nem kell szenvednem többet tőle. Esetleg bántalmazó kapcsolatban éltél (amit egyébként nem bántalmazó kapcsolatokban is „jól” lehet használni magyarázatként) és azt mondod: akkor Isten azt akarja, hogy szenvedjek? Lehet addig-addig keresni, míg található egy olyan magyarázat vagy legalább egy olyan lelkipásztor, aki ebben megengedő és kimondja: a Biblia alapján nem bűn a válás, el lehet válni, légy szabad…
Érdekes kérdés, hogy miért fontos valakinek az, hogy mit mond a Biblia erről? Miért fontos egy igazolást, megerősítést találni akkor, hogyha például eldöntötte már, mit szeretne… sokszor találkozom azzal, hogy kell egy kis megerősítés, ezért pontszerűen egy-egy kérdésre nézve keressük: na, erről mit mond a Biblia (mint valami törvénykönyv, ahol paragrafusokba szedve van az igazság). Ehelyett a Szentírás történeteket mond, Isten igazságát sok oldalról világítja meg és leginkább nemcsak megmondani akar dolgokat, hanem az Istennel való élő kapcsolatba hív.
3. A házassági elválás kérdése sajnos tökéletes eszköze a szinteződésnek a gyülekezetben. Maga a korinthusi gyülekezet nagyon jó volt abban, hogyan lehet egymáshoz képest jobbnak, rosszabbnak lenni, lehet versengeni („Én Pálé vagyok, én Apollósé…” vagy a kegyelmi ajándékok kérdése). Feltételezem, hogy a válás kérdése is kiváló lehetőséget adott a további szinteződésre, versengésre… ugyancsak a gyermeki magatartásra.
Értetlenül állhatunk ezelőtt, de ezen a ponton tekintsünk a szívünkbe: hogyan tesszük mi ugyanezt? Hogyan húzzuk ki akár magunkat és nyerünk némi visszaigazolást arról, hogy nem vagyunk mi annyira rosszak, hiszen legalább nem váltunk el… És így alakul közösségen vagy akár családon belül is ki a jók és rosszak világa, a szentek és a hitetlenek és sorolhatnám. Nem akarom elvenni ezzel annak a jelentőségét, hogy milyen jó a házassági szövetségben maradni, de hangsúlyozom, hogy semmiféle szinteződésre nem adhat ez okot.
4. Isten arra hív, hogy alázattal vállaljuk a küzdelmet és építsük egymást. Amikor az Igében azt olvassuk, hogy „az Úr parancsol”, akkor azt vehetjük egészen konkrétan. Akkor is, ha nem vagyunk hozzászokva a parancsszóhoz. Aki azonban katonai berendezkedésű szervezetnél valaha dolgozott, tudja, hogy a parancsszónak mi a jelentősége. Nem kérdés, hogy ki mit érez a paranccsal kapcsolatban, hanem azt meg kell tenni, mert a feljebbvaló felhatalmazottságából fakadóan azt mondja. Gondoljunk bele: Isten egy olyan autoritás, egy olyan feljebbvaló, aki ráadásul tévedhetetlen, mennyire érdemes rá figyelni és elfogadni az Ő szavát. Ráadásul ez az Isten a mi Mennyei Atyánk, aki hív, aki a szívünkre is beszél, nemcsak ridegen parancsol, hanem bátorít is. És ugyanúgy, ahogy a 10 parancsolattal vagyunk: ez kötelez, ez hív minket, ez jó irányban tartja az életünket. És nem vagyunk farizeusok, nem gondoljuk, hogy be tudjuk tartani teljesen a törvényt, de a döntéseinket meghatározhatja és hívhat arra: kövessük ebben is Istent.
Ha pedig egy válás vagy válás közeli helyzetben vállaljuk ezt, akkor alázattal felvesszük a küzdelmet. Nem a másikkal, hanem magunkkal. Isten előtt. És kérjük és várjuk az Ő gyógyítását, jelenlétét az életünkbe. És rádöbbenhetünk, hogy igazából a társunk, aki ellen harcoltunk, őt nekünk építeni kellene. És ez kijózanító és megrendítő is: lehet, hogy aki egyébként is gyenge, sérült, azt mi tovább gyengítettük… Bűnbánat, Isten előtti megállás, testvéreim atekintetben, hogy mit tettünk, teszünk a másikkal, ha nem követjük Isten parancsát.
5. A felnőtté válás egyéni felelősségünk: kellemetlen, de nem lehetetlen dolog. Egy fontos kérdés az, hogy vajon miért szükséges, hogy más mondja meg azt, mi a helyes? Az apostol itt megmondja a gyülekezetnek, mi a helyes és azt gondolom, ez nem a kívánt állapot. Emlékezteti, tanítja őket, mert, ahogy megismerhetjük a korinthusi gyülekezetet, gyermekek, kiskorúak sok tekintetben. Nem nőttek fel, nem vállalnak felelősséget. Nem azt jelenti a felnőttség, hogy tökéletessé válik valaki, hanem hogy nem szorul rá folyamatosan, hogy más mondja meg neki, mi a helyes. Egy referenciaszemély, egy gyülekezet, a törvény, a lelkész. Az egyéni felelősség vállalása a felnőtté válás nagyon fontos következménye, amibe segíteni kell megérkezni egymást. Ezzel is sokszor találkozom a válásoknál: az egyik vagy mindkét fél gyermeki helyzetben van, úgy viselkedik, és ez vezet a kapcsolat menthetetlen megromlásához. És ennek a nem felnőtt viselkedésnek a része, hogy a felelősségvállalást szívesen hárítja másra (mert ha ő azt mondja, nem lehet elválni, de én elválok, akkor van okom megsértődni, távol maradni, hibáztatni, hogy ő nem elfogadó…). Persze parancsszóra nem lehet felnőtté válni – és bizony a gyülekezeti megítélése és kezelése sokszor eddig terjed ennek a kérdésnek: „Ne válj el! Nőj fel! Vállalj felelősséget!” De gondoljunk bele, ha valaki felnőtt létére nem ment végig egy ilyen érési folyamaton, akkor parancsszóra, külső nyomásra ez meg fog történni?
6. Gyülekezetként vállaljuk a felelősségünket úgy, hogy segítjük felnőtté válni, felelősséget vállalni Isten népét.                 Szeretnék most a gyülekezeti felelősségről beszélni, ami az előzőekhez hasonlóan rendkívül fontos és sarkallatos kérdés. Pál nem egy embernek vagy egy házaspárnak írja a levelét, hanem egy gyülekezeti közösségnek. Ahol a válás, a rendezetlenség, a káosz, a pártoskodás mind mind csak tünet. A fő probléma azonban a kiskorúság, a felnőttség, az érettség hiánya. Egy keresztyén gyülekezet felelőssége (vezetőké és tagoké egyaránt), hogy mennyire segíti a tagjait felelősséget vállalni, felnőtté válni? Minden értelemben. Felnőtté, azaz önállóan gondolkodóvá, Krisztust elkötelezetten követővé, a hibáit beismerővé, olyanná, aki felelősséget tud vállalni, aki formálható, aki tud ember maradni, miközben keresztyén, aki nem szorul rá sem folyamatosan mások megerősítésére, de nem is önhitt és fölényes, aki nem bántódik meg állandóan… nem is sorolom inkább. A Gazdagréti Református Gyülekezet közösségében igyekszünk tenni ezért, együtt növekedni a hit útján. Ezért is vannak a különböző alkalmaink, a Tanítványság Iskolája belső képzési rendszerünk, a házicsoportok, a hétvégék, a nyári tábor és sorolhatnám. Mindez ezt szolgálja.
Hat kérdést kell mindenképpen feltennünk gyülekezetként a felnőtté válás segítésének témakörében:
6.1. Mit teszünk az egészséges közösségi működésért? – Lehet-e a közösségünk olyan hely, ahol lehet őszintén megosztani, támogatni egymást… - ahol lehet nem állandóan mosolyogni vagy szenvedni azért, hogy odafigyeljenek rám…
6.2. Milyen alkalmakat kínálunk a felnövekedésre a lelki és mentális értelemben vett felnőtté válásra?
6.3. Mennyire segítjük a házasságra készülőket? – A jegyesoktatás, a párok gondozása mennyire mutatja fel az evangéliumi értékrendet és segíti az érett elköteleződés felé a párokat?
6.4. Mennyire kísérjük a házasságokat, mennyiben segítjük a prevenciót, házassággondozást? (házas kurzus, házas kör, házicsoportok, női/férfi kör…)
6.5. Mennyire képviseljük Isten igazságát, a Biblia kijelentése alapján arra nézve, hogy nem a válás az út – szemben a kulturális narratívával, ahol ez egy teljesen természetes opció.
6.6. Mennyire képviseljük az evangéliumot azok felé, akiket fájdalmasan érint ez a téma, hogy van gyógyulás Krisztusban: helyreállás, újrakezdés…
7. Legyünk együttérzők a válás, a tragédia idején
Végül pedig arról szeretnék beszélni, hogy mit tegyünk akkor, ha megtörténik, aminek nem kellene, ami fájdalmas és nehéz. Mit tegyen, aki már elvált, vagy akit elhagytak? És mit tegyen ilyenkor Isten népe? Jussanak eszünkbe Jeremiás siralmai, amikor az elpusztult Jeruzsálem felett sír (JSir 1): Jaj, de magára maradt az egykor oly népes város! Olyanná lett, mint az özvegy. Nagy volt a népek között, úrnő a tartományok között, de kényszermunkássá lett! Sírva sír az éjszakában, könny áztatja arcát. Senki sem vigasztalja azok közül, akik szerették, barátai mind hűtlenné lettek, ellenségeivé váltak. A nyomorúság és terhes szolgálat után fogságba került Júda. Ott lakik a népek között, de nem talál magának nyugalmat: üldözői mind utolérik nyomorúságában. Gyászolnak a Sion útjai, nincs, aki ünnepekre járjon. Kapui mind elpusztultak, papjai sóhajtoznak. Szüzei szomorkodnak, ő maga csupa keserűség! (…)Sokat vétkezett Jeruzsálem, beszennyezte magát. Korábbi tisztelői mind lenézik, mert látták gyalázatát. Ő maga is sóhajtozott, és elfordult. Ruhája szegélye piszkos; nem gondolt a jövendőre. Szörnyű mélyre süllyedt, nincs vigasztalója. Nézd, Uram, milyen nyomorult vagyok, ellenségem pedig milyen fölfuvalkodott! Rátette kezét az ellenség Sion valamennyi kincsére. Végig kellett néznie, amint bementek szentélyébe azok a népek, akikről megparancsoltad, hogy nem tartozhatnak a te gyülekezetedhez! (…)Vétkeim igáját hordozom, köteleit az ő keze fonta. Mióta felkerült nyakamra, megtört az erőm. Olyanok kezébe adott az Úr, akikkel nem tudok szembeszállni. (…)Ezek miatt sírok én, szemem könnybe lábadt, mert messze van vigasztalóm, aki erőt önthetne belém. Fiaim odalettek, oly erős volt az ellenség. Sion kinyújtja a kezét, de nincs vigasztalója. Elnyomókat rendelt az Úr Jákób ellen körös-körül: tisztátalan lett közöttük Jeruzsálem. Igazságos velem az Úr, mert szembeszálltam parancsával. Halljátok meg mind, ti, népek, és lássátok fájdalmamat: szüzeim és ifjaim fogságba mentek. (…)Nézd, Uram, milyen nyomorult vagyok! Háborog a bensőm, vergődik bennem a szívem, mert nagyon engedetlen voltam.
Sirató ének, fájdalom, gyász hangzott fel benne. Közös gyász: ez, amire Isten ilyenkor hív. Együtt sírni a sírókkal. Együtt érezni, együtt lenni a bajban. Nem felhánytorgatni, hogy „hát te is biztos hibáztál… mindig kettőn áll a vásár…”. Hanem csak ott lenni. Mikor felfordul minden, biztos pontnak lenni. Azért, hogy aztán legyen tere az újrakezdésről való bizonyságtételnek: Isten felépít! Isten helyreállít. Mindez nem feltétlenül jelent új társat… de Isten megadhat egy új kezdetet, amire számtalan szép példát láthatunk… a gyülekezetben is!
Kedves Testvéreim, őrizzen meg bennünket az Úr! Minden tekintetben! Az Ő kegyelmébe ajánljuk magunkat! Ne felejtsük el, hogy Istennél minden lehetséges. Válások bizony lesznek, ne legyenek illúzióink. Ne mondd: velünk ez nem történhet meg! Azt mondd: Isten jelenlétét keresem! A kezébe teszem le az életemet, életünket! Járjunk a szövetségben, Ő hűséges és megtart! Hordozzuk közösen az érintetteket és reménykedjünk abban, hogy Isten dicsősége megmutatkozhat rajtunk és közöttünk, ha Őt keressük!
Ámen!
(Thoma László)

Ez a téma, miközben nem mindenki él házasságban (egyáltalán vagy éppen most), mindenkit érint. Hiszen a közösségünket, a mindennapjainkat mindenképp érinti, állásfoglalásra késztet, és akkor is mindannyiunk ügye, hogyha éppen mi magunk kívül esünk az érvényességi körén. Hadd kezdjem azzal a képpel, milyen felemelő a házasságkötési szertartás! Eltekintve a vele járó stressztől, az előtte lévő sok szervezéstől, vagy az utána következő időszaktól való szorongástól… nagyon szép tud lenni egy esküvő. Remények, ragyogás, csillogás vagy épp egyszerű, természetes szépség lengi be az ifjú párt és valahogy ez átterjed a násznépre is. Érdekes látni az ifjú pár arcát és a násznépét is. Főleg, ha háttal vannak a násznépnek: gyakran van kontraszt, éles kontraszt a kettő között. Az ifjú pár tényleg ragyog inkább, a násznép pedig vagy mosolyog, nosztalgiázik vagy fájdalmas, keserű, esetleg kemény, hideg vagy cinikus. Velük sem lesz ez másként. Nekik sem fog működni, mert senkinek sem működik. Ők reménykednek, hogy őket nem érheti baj, ők majd jól fogják csinálni, hiszen ez egyszerű. Tanulnak a szüleik hibájából, sosem fogják úgy végezni, mint ők, vagy a szomszéd. A mai igehirdetésben nem általánosságban szeretnék beszélni a házasság jelentőségéről, hanem a szövetségről szóló igehirdetésben arra helyezem a hangsúlyt, hogy mit jelent a házasság megbecsülése annak, akik magát Isten szövetségében élő embernek vallja. Lehet persze fontos mindez annak is, aki még nem él ebben a szövetségben, aki keres, aki vágyódik ebbe.
1. Házassági szövetségben élni = a házasság megbecsülése
„Legyen megbecsült a házasság mindenki előtt, és a házasélet legyen tiszta, mert a paráznákat és a házasságtörőket ítéletével sújtja Isten.” – olvastuk a Zsidókhoz írt levélben. Kicsit ijesztően hat elsőre, Isten ítéletéről olvasunk, amit nem szoktunk szeretni. Fogadjuk ezt most úgy, mint világos, tiszta kijelentés, üzenet: ez van, ez a helyzet, Isten igénye: a házasság legyen megbecsült és a házasélet tiszta: ez Isten akarata, útja. Mint elv, mint irány, mint igazság lehet, hogy bólogatsz, ez így igaz! Szép kis igazság… és sorolod is, kinek kellene ezt meghallani vagy megérteni, betartani végre! Házasként ha azt gondolod most: rendben vagyok e tekintetben, igen, én így élek és kihúzod magad… akkor nem ismered Istent és önmagadat eléggé (elégséges módon). De ha azt gondolod: semmi remény, teljesen elveszett és menthetetlen vagyok/vagyunk… akkor nem ismered Istent és önmagadat eléggé (elégséges módon).
2. A Zsidókhoz írt levél dinamikája
A Zsidók hoz írt levél menetében a felolvasott Ige előtt beszél arról a szentíró, hogy mit jelent megállni, megmaradni a hitben, bíztatja a 12. fejezet második felében az olvasóit, hogy senki ne távolodjon el Isten kegyelmétől. Belőle élünk, Tőle függünk, a Vele való szövetség az életterünk, a közegünk, ne vessük ezt meg. Ezután buzdítja a gyülekezetet tiszta életre és szeretetre. Kiemeli a testvéri szeretet fontosságát, a vendégszeretet jelentőségét, a foglyokról, gyötrődőkről való gondoskodást. Ezután beszél a házasság megbecsüléséről, a házasság tisztaságának megőrzéséről valamint arról, hogy ne legyünk pénzsóvárak, legyünk elégedettek. s végül hozzáteszi: „…Ő mondta: „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.” Ezért bizakodva mondjuk: „Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?” Ezek a szavak Isten szövetségi hűségére mutatnak! Nem arról van szó, hogy saját erőből kellene jobbá, hűségesebbé, igazabbá válni, hanem meg kell maradni a szövetségben, vissza kell térni abba. Ne távolodjunk el Isten kegyelmétől – ahogy felvezette a levél írója. Itt van a lényeg, ez a magja a házasság megbecsülésének is. Nézzük most meg, mit jelent egyáltalán valakit megbecsülni, utána azt, mik a megbecsülés elmulasztásának, megvetésének megnyilvánulásai, mit jelent a házassági szövetséget megbecsülni és mi a gyógyulás, helyreállás útja?
3. Mit jelent megbecsülni valamit/valakit?
a. Azt becsüljük meg, aki, vagy ami értékes, fontos a számunkra. Aki, vagy ami nélkül kevesebbek lennénk. Ez azonban még kevés valaminek a tartós megbecsüléséhez, hisz ha egyedül mi döntjük el, mi értékes a számunkra, akkor mindig éppen aktuálisan azt fogjuk megbecsülni, amit épp a legértékesebbnek érzünk, vélünk. Az individualizmus ezért egy örvénylő, szédítő bizonytalanság és labilitás a kapcsolatokra nézve. Jó tehát, ha a megbecsülés mögött olyan értékeket, olyan referenciapontokat keresünk, amelyek állandóak és tőlünk függetlenül mérvadóak nekünk és másoknak. Így van ez saját önbecsülésünkkel, azaz a saját magunkhoz fűződő érzelmi viszonnyal is. Ha nincs külső referenciapont, ami alapján lehet egy alaptapasztalatunk, hogy szerethetők, értékesek, megbecsültek vagyunk, akkor elvesztünk, hiszen önmagunkban sosem találhatunk objektív viszonyítási keretet, egyensúlyt.
b. A megbecsülésre nézve- és ez igaz a házasságunkra nézve is – az istenképűségünk az, ami a bibliai teológiai alapja lehet mindennek. A sajátunk és a másiké is. Mindketten Isten teremtményei vagyunk, az Ő alkotása, értékesek, különlegesek, mely nem a posztmodern konyhapszichológia üres frázisai, hanem Isten igazsága, Igéje állítja ezt. Az Ő tulajdonai vagyunk, mélyen Hozzá tartozunk. Az emberi élet értékes Isten számára, és úgy ismerhetjük meg Istent a kijelentéséből, mint aki az életet értékesnek tartja és védi. Az istenképűség viszonyítási pont lehet az ember számára, ami önbecsülését megalapozza, erősíti. Az az ember, aki tisztában van istenképűségével, Istenben való megalapozottságával, a Hozzá tartozással, az a kritikát képes helyén kezelni. A kritika értékességét nem ingatja meg, mert annak alapja Isten szeretete.
c. Mi az akadály, kihívás ebben? Kulcsfontosságú, hogy milyen forrásokat használsz, honnan szorulsz megerősítésre. Honnan meríted nemcsak saját magad folyamatos meghatározást, hanem a másikét is. A megbecsülés sokkal inkább az ember saját döntésének, saját érdekeinek, vágyainak kérdése, privát ügy, nem Isten iránti engedelmességből fakad, hanem abból, hogy nekem hogy jó, vagy a másik szerintem mennyire érdemli meg. Isten Igéje mást tanít, másra hív, még akkor is, ha ez roppant nehéz.
4.  A megbecsülése elmulasztása, megvetése – a kapcsolatban
Sokszor találkozunk azzal, vagy kerülünk mi magunk is abba a helyzetbe, hogy a megbecsülés nem történik meg, elmulasztjuk, megvetjük, vagy velünk szemben teszik ezt. Három területen történhet ez meg.
a. Megbecsülés szavakban. Aki a szavaival nem becsüli meg a házasságát, a házastársát, az nem úgy beszél egyrészt mások előtt róla, ahogy az helyes lenne, ahogy ő szeretné hallani, hogy róla beszélnek. Munkahelyi helyzetben, a haverokkal, a barátnőkkel… Talán el tudjuk képzelni, milyen ez. Ide tartozik az is, ha a házastársunkat szavakkal nem bátorítjuk, nem ismerjük el, nem szeretjük eléggé. A megbecsülés szavai, a köszönöm, a hálás vagyok érte, stb. Ezek elmulasztása is hiányt teremt. Ha természetesnek veszünk dolgokat… Vagy épp fordítva, ha állandóan becsmérlünk, kritizálunk a szavainkkal. Bűn, rombolja a bizalmat és a másik önértékelését, önbecsülését is. Felelősek vagyunk akkor, ha ilyen hatást váltunk ki.
b. Megbecsülés tettekben. A tettekben való megbecsülés elmaradása az, amikor nem teszünk a társunkért, a házasságunkért. Mikor általában kényelmesek vagy lusták vagyunk, esetleg túl kemények ahhoz, hogy dolgozzunk a házasságunkért, vagy a kapcsolatunkon. Amikor nem fordítunk elég időt rá, mikor nem küzdünk érte. Az is, mikor tettekkel nem védjük meg a házastársunkat másokkal szemben – akár a saját családtagjainkkal szemben. A határok védelme a legtöbb országnak áldozatokkal jár – így van ez a házassággal is. A tettekben való megbecsülés a tudatos építés és az áldozatvállalás, enélkül nincs növekedés és élet. Férfiként talán többet tehetünk a család biztonságáért, nőként az érzelmi melegségéért, kiegyensúlyozottságáért, de ezek bizonyos helyzetekben máshogy is alakulhatnak.
c. Megbecsülés hűségben. Talán ez a legegyszerűbb, legvilágosabb kérdés: aki hűségben becsüli a kapcsolatát, a házasságát, az konkrétan nem flörtöl, nem hoz létre és tart fent szerelmi vagy csupán szexuális viszonyt mással. Nem önti ki a lelkét egy másiknak állandóan, nem csodálja a főnökét, munkatársát, szomszédját vagy akárkit a társa helyett. Vagy ha megtörtént, megosztja, bocsánatot kér és megpróbálja újra építeni az összetört bizalmat a társával. Minderre pedig azért van lehetőség és azért hív erre Isten, mert Ő hűséges és Belőle meríthetünk, aki megbecsül minket. Hogyan történhet mindez?
5. A házassági szövetség megbecsülése: a szövetségben élés komolyan vétele
Hadd idézzek most egy keresztyén szerzőtől, aki a házasság és szövetség, a házasság megbecsülésének kérdéseiről gondolkozik:
„A szövetségi kapcsolat a Biblia szerint tehát életre szóló kötést jelent, ez Isten beszéde szerint változatlan, örök időkre megfogalmazott isteni törvény, és ez a nyugati kultúrában élő, 21. századi emberekre is vonatkozik, akár tudomásul veszik, akár nem. A szövetség egyúttal szellemi erőt közvetít, amely a házasságkötés alkalmával rászáll a házasságba lépő pár kapcsolatára, és erőteljes szellemi köteléket, összekötő kapcsot hoz létre közöttük. Ez az a „hármas kötél” , amely Salamon szavai szerint „nem hamar szakad el” (Préd 4:12b). A „hármas kötél” értelemszerűen három szereplőt feltételez. A hármas kötél a szakemberek véleménye szerint is a legerősebben font kötélváltozat, amelyben a kötél egyes tagjai a lehető legnagyobb felülettel tapadnak egymáshoz, s ez azt eredményezi, hogy az ellenerőnek ez a kötéltípus tud a legsikeresebben ellenállni, azaz szinte semmilyen feszítőerő nem tudja szétszakítani. Ezt nem lehet tehát könnyen szétbontani; bár az igeversben figyelmeztetésül azért ott van az „egyhamar”, s ez azt jelenti, hogy azért ne kísérletezzünk – mondja Salamon –, hogy meddig mehetünk el. (…) A szövetségi viszony ennek a szöges ellentéte: itt az egyik személy állandóan figyel a másikra, számításba veszi, hogy neki (is) mi a jó, mit lehet neki adni, mivel lehet építeni, mi okoz neki örömöt… Kulcsszavai a figyelés, a törődés, a gondoskodás, az adás. És az adás – egyesek számára talán meglepő módon – meghozza a vágyott boldogságot, mert az Úr szavai szerint: „jobb adni, mint venni” . (ApCsel 20:35b) (…) A szövetségben éppen ez a nagyszerű, ez ad biztonságot: nevezetesen az, hogy a házasság nem érzelmeken, hangulatokon áll, nem függ attól, fiatalok-e még a házastársak vagy már idősebbek, változott-e a külsejük az évek során, egészségesek-e vagy betegek; gazdagabbak lettek-e közben, vagy anyagi nehézségekbe kerültek; van-e gyermekük vagy nincs – a szövetség ereje megmarad, az összetartozás változatlanul fennáll, bármilyen külső-belső folyamatok zajlanak is bennük vagy körülöttük: ez olyan fundamentumát jelenti az életnek, amelyre két ember együtt mindennél inkább tud építeni, amely biztos kiindulópont az új generáció számára, s amely felszabadítja az ember teljesítőképességét, alkotó fantáziáját, emellett biztonságérzést és háborítatlan békét nyújt neki a legviharosabb külső körülmények között is… Erre az állapotra is vonatkoztatható Jézus példázata a kősziklára épített házról: ugyanis a szövetségre épített család olyan, mint az erős alapzatra helyezett ház: nem dönti össze semmilyen szélvihar, árvíz vagy esőzés – mert az Igére, Isten erős beszédére lett építve, s ezért rendületlenül fennmarad a földi sorssal elkerülhetetlenül vele járó hányattatások, sőt háborúságok közepette.(…) A házasság szövetsége tehát megteremti a férfi-nő kapcsolat szikla-fundamentumát, és az ember számára megadja azt a nélkülözhetetlen biztonságot, amely egyebek mellett ahhoz is szükséges, hogy egyáltalán reális, értelmes terveket tudjon szőni a jövőjére vonatkozóan; s amint már említettük, a szellemvilágban ilyen módon megpecsételt és legalizált viszony erős stabilitást ad a család, a gyermekek gondozása, nevelése, védelme szempontjából is.”
Mit jelent mindez? A házasság legyen megbecsült és tiszta, azaz küzdeni kell érte, foglalkozni kell vele, dolgozni kell rajta. Kellenek nagytakarítások is néha és szükséges a személyes és kapcsolati érés.
6. Gyógyulás és helyreállás
Mit kezdjünk most, miközben halljuk ezt és látjuk saját vagy mások küzdelmeit? Az evangélium, hogy van gyógyulás és helyreállás Krisztusban, van újrakezdés és van vigasztalás, együttérző közösség akkor is, ha valami már visszafordíthatatlanul megromlott.
De mi a helyreállás útja és módja pontosan? Van ennek egy lelki, spirituális része, bűnbánatot tartani, Isten elé menni, lerendezni, amit kell, bocsánatot kérni, a másiktól is, stb. Mit lehet még tenni?
a. Két véglet. Először talán a két végletet kell elengedni itt is, Az egyik, hogy engem mindez nem érint, a másik, hogy nekem már mindegy. Ez menekülés. Ez egy póz. Felejtsd el, nincs szükséged arra, hogy az önsajnálatból és önmagad reménytelennek látásából merítsd a környezeted figyelmét, sajnálatát!
b. Mit tehetnek a nők és mit a férfiak? Szeretném most kiemelni és még egyszer hangsúlyozni mindkét fél felelősségét. A nők számára ezek leginkább a romantika, az álmodozás, a tetszelgés (például a főnök előtt), az ábrándok, flörtök formájában valósulhat meg. Főleg, ha a férjed mellett nem érzed nőnek magad, mert a férjed olyan, mintha egy nagyra nőtt gyerek lenne… Így fordul elő, hogy női társaságban könnyen kibeszéled, becsméreled… és valójában nem teszel semmit egy idő után, hogy ő felnőjön, férfivá váljon és magad is konzerválod ezt a helyzetet. Férfiként pedig… talán jobban fenyeget a veszély, hogy valóban ne nőjünk fel, ne vállaljunk igazán felelősséget. A férfiakat szólítom meg, hogy vajon nem kellene-e tényleg felnőni és férfiként viselkedni a kapcsolatban és megbecsülni a melletted élő nőt? És elengedni a pótszereket, az álmodozást, a pornót, a hódítgatásokat, mellyel bizonyítod magadnak, hogy azért legény vagy a javából… Vagy épp a függetlenség csapdájába esel, hogy téged aztán nem lehet kertek közé zárni, neked egy nő sose mondja meg, mit tegyél… A szabadságigényed mindig újabb nőt igényel, aki tényleg csodál és kielégíti az igényeidet.
c. A jó gyümölcs, hogy jól bánunk egymással. A jó gyümölcse a szövetségben való élésünknek, az Istentől való elfogadottság, megbecsültség átélésének az, hogy megbecsüljük egymást attól akár függetlenül is, hogy éppen milyen állapotban van a másik, mit tesz vagy sem értem és a kapcsolatunk érdekében. Pál Feri atya így fogalmaz a házasságok kapcsán: „…előbb-utóbb hosszan tartó, krónikus, vagy szinte föloldhatatlan problémáink lesznek. 15-20 év együtt élés után a családoknak 90%-a megoldhatatlan vagy krónikus problémákkal fog együtt élni. (…) Ezért fontos tudnunk, hogy éppen, amikor a szinte megoldhatatlan, krónikus vagy ellehetetlenítő problémáinkhoz érünk, akkor tudjuk, hogy nem a probléma az, ami miatt ennyire pocsékul vagyunk, hanem azok miatt a megoldási kísérletek miatt vagyunk pocsékul, amelyek a problémára adott válaszként születnek belőlünk. Nem azért vagyunk rosszul és elégedetlenek egymással, mert nehéz problémáink vannak, hanem azért, ahogyan bánunk egymással, amikor nehéz problémáink vannak.” A jó gyümölcs tehát a megbecsülés, ami a gyakorlatra, hétköznapi tettekre és szavakra lefordított elkötelezett szeretet. Ez a felnőtt működés, amire Isten hív minket!
d. A szövetség megerősíthető, megújítható! Hirdetem az evangéliumot: a bűnbánattal való közeledésünket örömmel fogadja a mi mennyei Atyánk! Megújítható Vele és egymással is a szövetség! Isten adja meg a házasságban élőknek, hogy megélhessék önmaguk megbecsültségét, saját önbecsülésük mélyen gyógyuljon, és ezáltal tudják megbecsülni házastársukat, házassági szövetségüket, hogy legyen a gyógyulás, az Isten jelenlétéről, igazságáról való bizonyságtétel… nem a tökéletes házasságok kirakata a gyülekezetben… hanem a kegyelemre szorult emberek életén megmutatkozó kegyelem bizonysága az életünk. Ezért könyörögjünk és kérjük Isten Lelkét, hogy áradjon ránk és közénk minden nap!
Ámen
(Thoma László)

Nem sok idő választ már el bennünket az év végétől. Nagyon sokan ilyenkor visszatekintenek, számot adnak, mi is történt velük az elmúlt évben, miért lehetnek hálásak, hogyan is állnak Isten előtt. Nem fog ez a visszatekintés közösségi szinten sem elmaradni, holnap érdemes eljönni az óévi istentiszteletre, de ma nem erről lesz szó, hanem a szövetségről szóló sorozatban lépünk egyet tovább. Szeptember óta azt vizsgáljuk, mit jelent Isten szövetségében élni, hol van ennek jelentősége a hitünkben, az Istennel való kapcsolatunkban. Beszéltünk arról először, hogy mi ennek a teológiai üzenete, mit tanít a Szentírás az Isten és ember közötti szövetségi kapcsolatról. A második nagy blokkban lineárisan végigmentünk azokon a szentírási történeteken, amelyeken keresztül kibontakozik Isten szövetsége: hogyan köti meg a szövetséget már az első emberpárral, és aztán hogyan megy tovább Noén, Ábrahámon keresztül egészen az Újszövetségig. Ez a második egység is véget ért, és most még néhány vasárnapon azt fogjuk vizsgálni, hogyan jelenik meg a szövetség kérdése az emberi kapcsolatainkban. Aki itt volt az eddigi istentiszteleteken, vagy hallgatta azokat a honlapon, az tudja, hogy esett már szó erről. Néha utaltunk rá, hogy kapcsolatainkra hogyan hat az Isten szövetsége. De most minősítetten és különös figyelemmel ezek a területek lesznek előttünk. Ma elsőként a barátságra nézünk így rá: mit jelent az, hogy Isten barátként egymásnak adott bennünket. Jövő vasárnap a házasság megbecsülése lesz a témánk, azután a házassági elválásnak a kérdése, végül pedig az egyedülállóknak, özvegyeknek a helyzete, hogyan jelenik meg Isten szövetsége, mikor valaki ilyen élethelyzetben van.
A bibliaolvasó ember, ha meghallja ezt a szót, hogy „barátság”, akkor nagy eséllyel először az az ige jut eszébe, amit most a textusban felolvastam: Dávid és Jonatán barátsága. Teljesen archetipikus, teljesen tökéletes, példaként lehet állítani: íme, meglátják egymást, barátság születik első látásra, mégpedig egy nagyon nehéz élethelyzetben. Itt van Jonatán, aki Saul után a trónörökös lenne, és a felfelé ívelő, Isten által nagyon megáldott Dávid. Ők ketten barátok lesznek, pedig éppen nekik kellene a legnagyobb ellenségnek lenniük, hiszen Dávid arra a helyre kerül, ami elvileg Jonatánt illette volna. Szép történet ez így, ideálként állhat előttünk. Milyen jó volna megélni ilyen történeteket, ilyen barátságokat! Közben pedig itt van az élethelyzetünk, amelyben élünk; az emberi kapcsolataink, amikor próbálunk barátságokat kialakítani, közelséget teremteni vagy távolságot tartani, és valljuk meg őszintén: nagyon sokszor szenvedünk és kudarcosak vagyunk ebben! Azért, mert vannak ismétlődések, amelyek újra és újra megtörténnek velünk. Megbízunk valakiben, építjük a kapcsolatot, aztán becsapnak minket. Van egy szomszédi, ismerősi kapcsolat, ami úgy tűnik, hogy számíthatunk egymásra, és aztán amikor a legnagyobb szükségem lenne rá, akkor cserben hagynak. Vagy fordítva: utólag valaki azt mondja: „én azt hittem, hogy mi barátok vagyunk” - te pedig csak nézel tágra nyílt szemekkel, és azt gondolod: „dehogyis, sosem voltunk azok! Maximum ismerősök, csak távolról.”
Mi köze egyáltalán a szövetség témájának a barátsághoz? Az elején szeretném elmondani, hogy ha hisszük, hogy Isten országa közöttünk van, és ha az Isten szövetségében élő ember életének minden területére ez hatással van, akkor meg kell, hogy jelenjen az önálló választáson alapuló mellérendelő kapcsolatainkban is! És ez az egyik legnehezebb dolog. Már eleve azt is nehéz definiálni, hogy ki az a „barát”? Merthogy ez jelentheti azt az egyetlen egyet, mint amiről a felolvasott ószövetségi történet beszél: Dávidnak Jonatán volt a legjobb barátja, és viszont. De jelentheti ez a szó a teljes mellérendelő kapcsolatrendszerünket is. Rögtön belekeveredünk egy ilyen fogalmi dilemmába: barát, ismerős, testvér a gyülekezetben, felebarát – végül is ki kicsoda? Ráadásul az sem könnyíti meg a helyzetünket, hogy a Szentírás is több szót használ erre, főleg az újszövetségi rész. Ezért szeretnék most egy meghatározást adni: amikor ebben az igehirdetésben a barátságról van szó, akkor ne feltétlenül csak az egyetlen legjobb barátra gondolj, hanem értsd úgy: a barát az az ember, akiért felelős vagy, és aki felelős érted. Akkor is, hogyha nem a családtagod, nem köt benneteket össze semmilyen vérségi kötelék. 
Szerintem néha még a házassági kapcsolatnál is nehezebb dolog a barátság. Azért, mert jó esetben ez a kapcsolat teljesen mellérendelő, vagy legalábbis úgy tűnik, és nagyon-nagyon nehéz ilyen kapcsolatokat ápolni és fenntartani. Sokkal egyszerűbb az embernek, ha megvan egy keret, amihez alkalmazkodni kell. A szülő-gyerek, Főnök-beosztott viszonyban persze sokat küzdünk, de ezekben mégis sokkal egyszerűbb megtalálnunk a helyünket, a dolgunkat.  
Nagyon sokszor az a barátságoknak és a mellérendelő kapcsolatoknak a nehézsége, hogy egy idő után nem szimmetrikusak, hanem aszimmetrikussá válnak. Ez azt jelenti, hogy az egyik fél többet tesz bele, vagy többet vesz ki belőle. S miközben valószínűleg nincsenek teljesen szimmetrikusan mellérendelő kapcsolatok, de ez egyfajta folyamatos egyensúly-keresés. És ebben az egyensúlyozásban könnyen meg lehet fáradni. Fárasztó dolog folyamatosan újra megtalálni, hogy egyensúlyban legyünk, és meglegyen a kölcsönösség. Hogyan mutatkozhat meg mindebben Isten terve és akarata? Szerintem elsősorban abban, hogyha bennünket Isten helyreállít, ha az Ő újjászületett gyermekei vagyunk, akkor Neki gondja van arra, hogy legyenek körülöttünk olyan emberek, akikre számíthatunk, és legyenek olyanok, akik ránk számítanak.
Kicsit visszafordulva a szentírási háttérhez szeretnék néhány dolgot elmondani azzal kapcsolatban, hogyan szerepel a barátság, a barát kifejezés, gondolat a Szentírásban? Az Ószövetségben több helyen találkozunk vele, hármat szeretnék ebből kiemelni. Az egyik, nagyon érdekes, és ezt a szövetségről szóló sorozat elején mondtuk is, amikor Ábrahámot Isten az Ő barátjának nevezi. Ez azt jelenti, hogy Isten beavatta őt a terveibe, feltárta előtte, hogy mit akar, és nagyon közel vonta őt magához. Egyébként a legtöbbet a bölcsesség-irodalom foglalkozik a barátság kérdésével, a Példabeszédekről szóló korábbi sorozatban volt is egy igehirdetés, ami a barátságról szólt. A honlapon meg lehet keresni. Csokorba van gyűjtve az összes olyan ige a Példabeszédek könyvéből, ami jó tanács arra, hogy hogyan kell a baráttal bánni. Pl. „ritkán tedd lábadat a felebarátod házába, nehogy meggyűlöljön téged!” – csak mondom így ünnepek után. A harmadik pedig, ami érdekes, Jób barátainak a történte, amelyből nagyon világosan felsejlik előttünk, milyen az, amikor nagyon jót akarnak a barátok, de csak a saját olvasatukat hozzák. Csak mondják és mondják, ami szerintük helyes, de képtelenek meghallgatni és együtt érezni. Jób összetörve, elhagyatva, a legnagyobb próbái között, mindenféle testi-lelki nyomorúságokban ül a földön (képletesen, meg gyakorlatilag is), a barátai pedig odamennek vigasztalni őt. De tudjuk, mi lesz ebből - elkezdik őt osztani. Elkezdik tanácsolni, mit kellene tennie, elkezdik mondogatni neki, hogy bűnös vagy, lásd már be végre, és így tovább, és így tovább… És nem ügyelnek arra, hogy az ő barátjuk, még akkor is, ha bűnös – szenved, és együttérzésre lenne szüksége.
Az Újszövetségben Lukács evangéliumában találkozunk legtöbbször a barát kifejezéssel. Lukács, a szentíró, szociálisan nagyon érzékeny ember volt, aki úgy festette le az Evangéliumot és Jézus jelenlétét, hogy a leginkább figyelemmel volt az emberi kapcsolatrendszerekre. Lukács evangéliumában szerepelnek legtöbbször nők és gyerekek. 
A barátságban bizalomra épülő kapcsolatról van szó, ahol nagyon-nagyon fontos mégis egymás határainak a tiszteletben tartása.
Mit kezdjünk Dávid és Jonatán barátságával, ami itt van előttünk a Szentírásban? A kritikus ember, amikor ezt elolvassa, arra gondolhat: ki írta ezt a könyvet? Nyilván Dávid. Így aztán kérdéses, valóban így történt-e minden. Túl szép, hogy igaz legyen! sok vélekedést hallottam már arról, hogy valószínűleg nem is voltak ők jó barátok igazából, csak hát így lehetett valahogy a történetírásban helyre rakni azt a kellemetlen kérdést, hogyan is került Dávid a trónra? Ez jó magyarázat: jó barátok voltak Jonatánnal, ezért engedte át neki a hatalmat, közben meg a valóságban ki tudja, mi történt? De azt gondolom, mi nyugodtan elhihetjük azt, ami itt áll előttünk a Szentírásban. Ez lehet igaz. Hiszen Istennek minden lehetséges. Ha Isten képes volt megtartani Dávidot Saul udvarában, és a gyűlölködő Saul nem pusztította el őt, pedig próbálta; ha Isten felemelte Dávidot abból a sorból, ahonnan ő jött, akkor miért ne lett volna lehetséges, hogy támasztott neki egy olyan társat, aki ebben ott állt mellette? Aki ott volt vele, amikor veszélyben volt, aki kiállt érte, aki harcolt érte?
A felolvasott történetben Jonatán odaadja a fegyvereit és ruhát cserélnek. Ez olyan, mint egy szövetségkötés két ember között. Egyébként ez szerintem a mi kultúránkban is benne van, hogy a jó barátok néha kicserélik bizonyos tárgyaikat, emléket adnak egymásnak, ami távollétükben is jelzi a másikhoz kötődő hűséges ragaszkodást. Dávid úgy áll itt ezen a helyen, hogy nem tudja még, mi vár rá, és ebben a helyzetben Isten ad mellé egy embert. Ezen a ponton könnyen kapcsolódhatunk Dávidhoz. Van úgy, hogy bizonyos életszakaszokban mi is kapunk Istentől olyan embereket, társakat, barátokat, testvéreket, akik ott vannak mellettünk, aztán egy idő után meg már nem. Valószínűleg azért, mert akkor volt szükségünk rájuk, és nekik szükségük ránk. Megélhetjük azt, hogy végső soron egyikünk sem tökéletes, de Isten egymásnak adott bennünket, és ezen az Ő áldása volt. Isten egyébként Jonatán személyében megmutat valamit abból, amilyennek Saulnak kellett volna lennie. Saul fiaként benne ábrázolódik ki az a fajta alázat, Istenre tekintés, ami sajnos Saulban, a királyban nem volt meg. Jonatán és Dávid próféta lelkek voltak, akik egymásra találtak, és így átélhették azt, hogy Isten támogatja őket.
Mindketten komoly kockázatot vállaltak ezzel a barátsággal. Dávid azzal, hogy közel maradt Saul házához, miközben Saul már vadul üldözte őt. Nem csak a közelség direkt veszélye volt ebben benne, hanem annak a rizikója is, hogy Jonatán esetleg egy nap azt mondja: elárullak, feldoblak az apámnak, és mégis én leszek a király. Dávid vállalta ezt a kockázatot. Jonatán pedig azt a kockázatot vállalta, hogy akár az apjával is szembe kell fordulnia. A barátság kockázatvállalás. És végső soron semmi más nem marad, mint az, hogy meg kell bízni a másikban. Bízom Istenben, és bízom abban, hogy a másik hűséges lesz, és tényleg bebizonyosodik az, hogy számíthatok rá. Mindig így van ez? Mindig beigazolódik, hogy érdemes volt bízni? Dehogyis! De ha sohasem bízunk, akkor sohasem élhetjük át, hogy van, aki méltó a bizalomra.  
Jonatán sokat tett ezért a barátságért. Lemondott a trónról, a királyi tisztségéről, elfogadta, hogy nem ő követi Sault az uralkodásban. Dávid pedig, Jonatán halála után szintén tesz egy gesztust régi barátja felé. Gondoskodik Jonatán családjáról, a gyermekkora óta béna Méfibósetről, és felemeli őt. Mindkét oldalról megjelenik egyfajta kiegyensúlyozottság. Egy olyan korszakban, amikor nagyon sok volt a cselszövés, a bizonytalanság, akkor Isten ajándékul adta Jonatánt és Dávidot egymásnak. Nem látunk bele, hogy ez a bizalom és a kételkedés hogyan változott az ő kapcsolatukban, de a barátságuk tartósnak bizonyult. Kiálltak egymás mellett és küzdöttek egymásért.
Hogyan jelenik meg mindebben a szövetség motívuma? Mert ez egy jó barátság. De tényleg szövetség ez? Igen! Négy dolog van, amiben ez megjelenik, és ami nekünk is tanulság lehet.
1. Az Istennel való szövetségünk az nem magánügy, azaz nem csak arról szól, hogy az én lelkem üdvössége rendben van Istennél. Szövetségben vagyok Vele, az Ő népének a tagja vagyok, innentől megvan a beszállókártyám a Mennybe, a kapcsolataimat pedig élem és menedzselem úgy, ahogy tudom. Az Istennel való szövetségi létemnek, ennek az áldásának ki kell terjednie a kapcsolataimra. Ha ebben a szövetségben élek, akkor meg kell, hogy jelenjenek a megharcolt, megérlelt mellérendelő testvéri, baráti kapcsolataim. És ez nem azért van, mert én vagy a másik alkalmasak lennénk rá, hanem azért, mert ez az Isten hűsége, és ez is bele tartozik az Ő szövetségébe.
2. A második, ahogy a szövetéghez kapcsolódik a barátság és a mellérendelő kapcsolatoknak a családja, az az, hogy meg kell tanulnunk, és Isten meg is tanít bennünket arra, hogy ebben a szövetségben elkötelezősünk vele. Tanít minket elköteleződni, hűségesnek lenni, és tanít bennünket arra, hogy ezt az emberi kapcsolatainkban is gyakoroljuk. Rendkívül közhelyes, de valóban igaz, hogy elköteleződés és hűség nélkül nem lehet hosszú távon mély, gyümölcsöző kapcsolatokat építeni. Ha körülnézünk magunk körül, vagy a saját élettörténetünkben, hányszor volt már az, hogy egy ponton feladtuk. és igazából nem tudtunk, vagy nem akartunk hűségesek lenni! Nem tudtunk, vagy nem akartunk elköteleződni, mert korábban túl sokat bántottak, és mi azt mondtuk: nem akarom már, hogy bántsanak, inkább építek egy falat, és ne köteleződök el. Lehet, pontosan ebben a helyzetben vagy, és azt mondod: jó ez a barátság téma, de én annyit sérültem, hogy köszönöm, jól megvagyok már egyedül és nem nagyon akarok igazán közel engedni magamhoz senkit. Adj esélyt annak, hátha Isten meg akarja újítani ezt? Talán azt akarja, hogy újra köteleződjél el, újra legyél hűséges, újra szavazz bizalmat.
3. Rendkívüli mértékben veszélyeztet bennünket a fogyasztói mentalitás. Nekünk, ma élő embereknek nehéz ezt hallani, hogy „elköteleződés”, hiszen mindent fogyasztunk, használat után pedig eldobunk, és ez a kapcsolatainkra is hatással van. Ha valamivel gond van, azt lecseréljük, eszünk ágában sincs semmit újraépíteni, megjavítani, vagy ha néha meg is próbáljuk, semmiképpen nem teszünk annyit érte, amennyit lehetne. Milyen egyszerű egy ismerőst törölni a közösségi médiából! Letiltjuk a kommentjeit, töröljük, nem kívánt személy, aztán kész! Ennyi, volt és nincs. Ilyen világban élünk. Ezzel szemben van az, hogy ha szövetségben élek Istennel, akkor elköteleződhetek, és hűséges lehetek a kapcsolataimban, miközben ez a nehezebb út.
4. Isten azért adta a testvéreket, a barátokat, a felebarátokat, hogy támogassuk egymást az úton. Nem vagy egyedül! Még akkor sem, hogyha sokszor ezt érzed. Van még mit tenni ezért, persze, akár a gyülekezetben is. De nem vagy egyedül, és Isten terve nem az, hogy magányos hősökként szaladjunk át az életen, és egyedül harcoljuk meg a harcainkat. Nagyon vigyázzatok, nagyon romantikus, és a hiúságunkat simogató dolog, hogy én egyedül is megállom a helyemet, és majd egy nap elmondom, hogy csak magamra számíthattam, és senki nem volt mellettem. De ha beismerjük azt, hogy szükségünk van másokra, akkor meg fogjuk látni, hogy ott vannak körülöttünk. Isten terve, hogy egymást támogassuk.
Mire hív bennünket mindez, mint Isten népe?
A gyülekezetben, ha Isten országa közöttünk van, lehetünk egy olyan hely, ahol az emberi kapcsolatok helyreállhatnak; ahol gyógyulhat az, ami sebződött; ahol hálaadással lehetünk egymásnak a testvérei, barátai. Ha hiányokkal küzdesz, ha azzal küzdesz, ami nincs, akkor azzal is jöhetsz, és a gyülekezeti közösségben megélheted azt, hogy van. De vigyázz, nem biztos, hogy tökéletes lesz! Nem biztos, hogy azt adja Isten, amire te leginkább vágynál. Hanem azt adja, amire szükséged van. És lehet, hogy meg kell érte harcolni. Hív minket Isten elengedésre is. hiszen lehet, hogy a túlzott elvárásainkat kell elengedni. El kell engednünk azt, hogy azonnal bezárunk, ha valami nem úgy van, ahogyan azt mi szeretnénk.  Jöhetünk Isten elé bűnbánattal, vizsgálva azokat a barátságainkat és kapcsolatainkat, amelyek aszimmetrikusak lettek azért, mert mi azzá tettük, mert inkább kihasználtuk a másikat. Elvártuk, hogy nekünk segítsenek. Elkezdtünk uralkodni valakin, amikor ezt nem kellett volna. Nem tartottuk tiszteletben a határait.
Igen, tükör számunkra ez az ige, és tükör számunkra az, hogy Isten szövetségi kapcsolatra hív. Mennyire vagyok én hűséges társ és barát? Mennyire vagyok hűséges testvér? Önvizsgálatra hív bennünket. Mennyire tartom tiszteletben a határokat, és mennyire hozok áldozatot másokért?
Befejezésül: Jézus azt mondja a tanítványainak: „ti az én barátaim vagytok.” Ez a második, ami a barátról a legtöbbünknek eszébe szokott jutni Dávid és Jonatán után. Innentől kezdve meg is tudunk nyugodni: milyen jó, hogy mi Jézus barátai vagyunk! Nem nagyon vannak földi barátaink, de Jézus a barátom! Ez is egy jó dolog! És valóban kapcsolódik ez az ünnepi üzenethez. Karácsony első napján azt hallhattuk: Immanuel, velünk az Isten! Erről szólt a karácsonyi igehirdetés: Jézus velünk van, Ő a mi barátunk. És gondoljátok el, hogy mennyire nem szimmetrikus ez a kapcsolat. Kiről van itt szó? A menny és föld Uráról, a Királyok Királyáról, akinek a legkevésbé van szüksége ilyen értelemben barátokra. És azt mondja, hogy „ti az én barátaim vagytok.” Ő emel fel. Nem mi mondjuk róla, hanem ő mondja rólunk, hogy mi a barátai vagyunk. Micsoda méltóság ez: követni Őt, tanítványának lenni! De vajon része-e ez a mindennapunknak, hogy Jézus valóban ott van velünk? Amikor a legfájdalmasabb csalódás ér, emberileg a leginkább magunkra hagynak, akkor Ő ott van, és megvigasztal, fordulhatunk Hozzá. Őt elárulták és elhagyták a tanítványai, ezért pontosan érti azt, hogy mi történik velünk, ha ilyet élünk át. Azt mondja a zsidókhoz írt levél, hogy „meg tud indulni az erőtlenségeinken.” Mivel kísértést szenvedett, emberré lett, pontosan érti, mit jelent embernek lenni. Jézus lehet számunkra végső értelemben barát, akire számíthatunk.
Hadd olvassak most fel végül egy részletet egy írásból, ami a barátságról szól, és arról, hogy mit jelent, hogy Jézus a mi barátunkká lett.
Barát a bajban. Lehet számítani rá jóban, rosszban. Vágyunk mindannyian egy ilyenre. Arra is, hogy nekünk legyen, és arra is, hogy mi legyünk másoknak baráttá. Olyan barátra vágyunk, aki egy úton mellénk szegődik, és csak úgy jön velünk. Ha szomorúak vagyunk, nem kérdez, csak hallgat, mert tapintatos. Felveszi lépésünk ritmusát. Együtt lélegzik velünk. Aztán szól, és akár felfedi az Írásokat is. Beszél, de nem fecseg, nem kíváncsiskodik. S mindeközben nem biztos, hogy felismerjük, hogy most igaz barátot kaptunk. Lehet, hogy annyira önmagunkkal vagyunk elfoglalva, de ő azért ott van. És amikor kell, háttérbe vonul, és eltűnik csendesen. Olyan barátra vágyunk, aki megosztja magát, és mindent elmond, amit ő tud. Nem titkolózik, és jókor mond jó dolgokat. Megmutatja, milyen a világ, milyenek az emberek. Tükröt tart, amiben magunkat és másokat is megláthatjuk. Megmutatja, mi a jó és a rossz. Megtanít megkülönböztetni a hamisat a valóditól. Nem titkol el semmit, és elfogadja, ha nem feltétlenül értjük meg, amit mond. Olyan barátra vágyunk talán, aki kimondja, ha dühös, ha elkeseredett, vagy ha csalódást okoztunk. Aki nem bonyolódik játszmákba, aki elmondja, hogy fáj neki az értetlenségünk. Aki szeret velünk lenni, de néha magányra van szüksége, lakatlan helyre vonul el imádkozni. Olyan barátra vágyunk, aki törődik velünk. Aki akkor is figyel, amikor nem gondolnánk, a viharos tengeren is, a hajó hátuljában alszik, akkor is, amikor nem törődünk vele, ha csak újra magunkkal és a saját terheinkkel foglalkozunk. Olyan az igaz barát, aki maga is barátjának mond minket mások előtt. Akkor is ezt gondolja, ha mi megtagadjuk, és legvégső elkeseredettségünkben azt mondjuk: nem is ismerem ezt az embert. Olyan az igaz barát, aki önzetlen, és talán önmagánál is jobban szeret, még a saját életénél is. Aki tudja, hogy nincs nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja a barátaiért. Kell egy ilyen barát, aki nem csak a bajban elérhető. Azért kell, hogy emberek lehessünk, és megtanulhassuk tőle, mit jelent igaz barátaivá válni egymásnak.
Isten adja meg, hogy ebben a közösségben tudjunk élni, megújulni, és így újuljanak meg az emberi kapcsolataink is!
Ámen

Hétről hétre a szövetségről szóló sorozatban vagyunk együtt. Azt keressük, mit jelent Isten szövetségében járni, mit jelent ez az életünkre nézve, hogyan határozza meg azt, ami bennünk és közöttünk a gyülekezetben történik. Ebben a sorozatunkban az elmúlt héten az Újszövetségnek egy fontos eleme, jele, a keresztség volt velünk, ma pedig az úrvacsora. Az énekekből talán sokan sejtették már, hogy erről lesz szó. Kicsit furcsa úrvacsorai énekeket énekelni úgy, hogy nincs megterítve az Úr asztala. De nemsokára meg lesz, és jó dolog, ha megszívleljük, elvisszük az Ige üzenetét, forgatjuk magunkban, és így készülünk az ünnepi úrvacsorai közösségre.
Az első Korinthusi levélben van megírva az úrvacsora szereztetési igéje. Ebben a levélben Pál apostol a korintusi gyülekezetben jelen lévő sokféle súlyos problémára reagál. Többek között arra, hogy az úrvacsorai közösséggel való élés nem teljesen rendezett. A korinthusiak együtt esznek, és nem teljesen tiszta, meddig tart a közös étkezés, honnantól van az úrvacsora. Rendezetlenség van, megkülönböztetés, nem teljes az egység, és mindezekre tekintve Pál fontosnak érzi, hogy felidézze, hogyan is volt eredetileg az úrvacsorai közösség, hogyan rendelkezett Jézus, és ezáltal rendezze a rendezetlenségeket, tanítsa a korinthusi közösséget.
Karácsony ünnepéhez közeledve vágyunk a közösségre, a közelségre, egyfajta intimitásra, meghittségre. Ezért is öltöztetjük az otthonainkat olyan hangulatba, hogy legyen sok fény, sok finomság, jó illatok, mindenféle olyan dolog, ami ezt a vágyott melegséget szolgálja. Vágyunk arra is, hogy legyen békesség legalább a családunkban, ahol sok a veszekedés, vita. Legyen egy kis fegyverszünet. Hadd tudjuk egy kicsit megélni azt, hogy összetartozunk. Az útvacsorai közösségben, sőt úgy általában is a gyülekezetben szintén ezt a közösséget, közelséget szeretnénk megélni alkalomról alkalomra, amikor együtt vagyunk. Nagyon érdekes ennek fényében, hogy az úrvacsorai szereztetési igét és az utána következő néhány verset elolvasva azt tapasztaljuk, hogy ez az igeszakasz nem, vagy legalábbis nem csak a közösségről, közelségről, összetartozásról szól, hanem vannak benne az ítéletről szóló nagyon kemény igék is. Arról, hogy milyen az, amikor valaki hiábavaló módon él az úrvacsorával, és miért van Isten ítélete azon, aki méltatlanul veszi az Úr testét és vérét. Egyháztörténetileg ki lehet mutatni, hol volt az a pont, ameddig a régebbi ágendákban még benne volt ez az ítéletről szóló intés, hogy aki méltatlanul él a jegyekkel, az ítéletet eszik és iszik magának, az újabbakból pedig kimaradt, kikopott. De szeretném, hogy ma ez is velünk legyen ennek az igének a kapcsán.
Mit jelent nekünk az úrvacsora? Hogyan tudunk a szövetséggel kapcsolatban erről gondolkodni?
Az úrvacsora nekünk, mint gyülekezetnek, ma élő keresztényeknek elsősorban gyakorlat. Része az istentiszteletünknek, rítus. Történelmi hagyomány is, hiszen az egyháztörténetben az évszázadok során mindvégig éltek vele az őseink. Ugyanakkor nagyon sok dogmatikai vita szól arról, mi történik pontosan az úrvacsorában. A felekezetek különbözőképpen gyakorolják. De ott és akkor, amikor Jézus együtt volt a tanítványaival az utolsó vacsorán, még nem volt dogmatika, nem volt történelmi gyakorlat, nem voltak felekezeti különbségek. Volt azonban egy nagyon intenzív, teljesen valóságos, kulturálisan mélyen beágyazott történés, amit a jelen lévő tanítványok úgy élhettek meg, ahogyan mi valószínűleg sohasem. Ünnep volt az ünnepben. Hiszen páska-ünnepen voltak együtt, ami minden izraelitának visszafelé mutatott a múltba. Ünnepelték a Szabadítót, aki kihozta Izraelt Egyiptomból. Felidézték, hogy az egyiptomi szabadításnál milyen jelentősége volt a páska-bárány leölésének, az ajtófélfák vérrel való megkenésének, hogy az öldöklő angyal elkerülje az izraeli házakat. Ez a vér jelkép, szimbólum lett. A páska-bárány levágása pedig része lett az ünnepnek, Isten szabadítására való emlékezésnek, az Istenhez tartozásról szóló hitvallásnak.
A történelmük része volt, kicsit úgy, mint ahogyan a magyar történelemnek része a honfoglalás-kori vérszerződés, ami összetartotta a Kárpát-medencébe bejövő honfoglaló törzseket. A példa sántít, mert ez utóbbinak nincs vallási, hitbeli vetülete, a zsidó népben azonban elválaszthatatlanná vált a történeti visszaemlékezés és a hitvallás. A történeti visszatekintésen túl a páska-ünnepnek, és az ott elköltött vacsorának volt egy előre mutató jellege arra, hogy Isten megszabadítja Izraelt. Isten a továbbiakban is velük lesz. Eljön a Messiás, aki Isten uralmát kiábrázolja. Rendkívüli mélysége volt ennek a képnek, olyan, a hívő izraeliták szívébe mélyen beírt valóság, amiről tudunk, az úrvacsorai közösségben élve emlékezünk rá, de nem biztos, hogy elevenen velünk van. És így ebben a kettőben, ebben a történelmi múlt és remélt jövő között feszülő jelenben történik valami megismételhetetlen és egyszerű.
Van a szövetség ősi képében valami nagyon alapvető összetartozás, ami összekapcsolja azokat az embereket, akik részt vesznek ebben. Eszembe jut ezzel kapcsolatban a Tolkien Gyűrűk ura c. trilógiája. Ott a főhőst és nyolc társát kapcsolja össze a gyűrű szövetsége. Ebben a szövetségben együtt küzdenek azért, hogy elpusztítsák a gyűrűt, és ezáltal megszabaduljanak a gonosztól. Ők kilencen rendkívül különböző személyiségek. Nagyon sokszor elbizonytalanodnak, de a szövetség és a küldetés összekapcsolja őket, és valami nagyon mély elköteleződés jelenik meg mindebben.
Az utolsó vacsorán a tanítványok nem egyszerűen valami lelki alkalmon vettek részt, hanem története volt mindennek, ami mélyen összekapcsolta és nagyon nagy közelségbe vitte őket. Különlegessége ennek az asztalközösségnek az volt, ahogy összesűrűsödött benne a múlt, a jövő egy nagyon különleges jelenné.
Nagyon sokszor látjuk ábrázolva az utolsó vacsorát úgy, hogy jó hosszú asztalnál ülnek a tanítványok egymás mellett sorban, mint egy bizottság, középen ül Jézus. Ez a klasszikus ábrázolás, ugyanakkor egyértelműen tudni lehet, hogy ez biztosan nem ilyen formában zajlott. Másrészt, bár maga Pál apostol is úgy beszél az úrvacsora szereztetési igében az utolsó vacsoráról, mint ami rendkívül ünnepélyes, teljesen valóságos, de egyben szimbolikus is – voltaképpen ez egy korabeli hétköznapi vacsora volt. Az emberek a földön, kicsit féloldalasan feküdtek az asztal körül, mint a virágszirmok. A felsőtestük nagyon közel volt egymáshoz, ezért írja le úgy a szentíró az egyik tanítványt, hogy „aki Jézus kebelén volt.” Ezen a vacsorán nem valami elszellemiesedett dolgok történtek, hanem ételek, illatok voltak, jóllakottság, fizikai közelség, érezték egymást, egy légtérben voltak. Ebben a fizikai közelségben beszélt nekik Jézus arról, hogy Isten megújított szövetséget köt az Ő népével.
Mit jelent ez a megújított szövetség? Maradjunk az utolsó vacsora képénél! Itt nem csak tanítványokról és egy rabbiról, egy híres mesterről van szó, hanem az élő Isten Fiáról, a Szentháromság Isten egyik személyéről, akiben Isten jelenléte valósággá válik a földön! Isten megtehette volna, hogy az új szövetséget, amit Jézus Krisztus áldozatában köt minden benne hívővel, meghirdeti angyalok által egy magas hegyről vagy a felhők közül. Ehelyett Ő egészen közel engedi magához a tanítványokat, a földön fekszik, együtt eszik velük. Ez egy nagyon belsőséges kapcsolat. Nem tudom, ki az, akit ti odaengedtek az otthonotokban az asztalotokhoz? Akárkit nem. Olyan embert nem, akivel nem szeretnétek tényleg közel kerülni. Érezzük meg ebből a képből azt, hogy az utolsó vacsorán Jézus a tanítványokat egészen közel engedi magához! Isten egészen közel hív, szövetségbe, kapcsolatba. Azt akarja, hogy közel legyünk hozzá, ez számunkra is valóságos, mély és gyönyörű üzenet!
A tanítványi oldalról is tekintsünk rá erre! Ha valakivel úgy vagy kapcsolatban, hogy távolról üzengettek egymásnak, akkor lehet a másikat manipulálni, minél távolabb vagytok, annál inkább meghatározhatod, milyen képet rajzolsz magadról – akár a valóságtól teljesen eltérőt is. Távolról nem fog kiderülni. De ha ott vagytok szoros közösségben, együtt esztek, akkor kénytelen vagy önmagadat adni. A közelség kiszolgáltat a másiknak. Erre is igaz: Jézus ilyen szoros közelségbe hív, itt történik a szövetség megújítása.
Ebben a vacsorában, ami egyrészt nagyon valós és egyszerű, másrészt pedig mélyen szimbolikus, valószínűleg minden jelen lévő tanítvány megértette, hogy az ószövetségi szabadítás, és az, ami itt történik, alapvetően összekapcsolódik. Jézus a páska-bárány. Ő az Isten küldöttje, benne újítja meg a szövetséget, általa készít szabadítást. Benne jelenik meg annak a valósága, hogy Isten nem mondott le az Ő népéről, újat tervez, kegyelmes, azt szeretné, hogy a dolgok helyreálljanak, az Ő népe újra Vele legyen, közel legyen Hozzá, és ebből a közelségből ne kelljen többé eltávoznia. Jézus az Ő teste és vére megtöréséről beszél, és ennek bemutatására használja a kenyeret és a bort.
Ha az utolsó vacsorát pedagógiai szempontból nézem, akkor azt mondom: kiváló szemléltetése mindannak, ami történni fog. Ha igazán szeretnél valakivel megértetni valamit, azt szemléltetni kell. Nem elméleti előadásokat tartani, nem hosszan beszélni, hanem sűríteni kell a lényeget, a bonyolult, összetett tartalmakat. Szimbólumokat kell használni, amelyekre később visszaemlékeznek. Építeni kell a hagyományokra, a közös múltra, az emlékeke, a korábbi tapasztalatokra. Élményt kell nyújtani, cselekvésre kell hívni, motiválni kell, elkötelezni kell. És Jézus kiválóan szemléltet. Ez mind-mind ott volt ebben a vacsorában.
Jézus ebben a bizalmi légkörben, ebben a közelségben beszélt a tanítványoknak a tervéről, hogy oda fogja magát áldozni. Az utolsó vacsora nem egyszerűen egy ünnepi vacsora, nem egy nagy parti, hanem egy nagyon megrendítő feltárulkozás arról, hogy Isten meg akarja újítani a népével kötött szövetséget, de ennek mekkora ára van. Azt pedig valószínűleg a tanítványok sem értették, hogy ennek a vacsorának milyen eszkatológiai távlata nyílik meg. Hiszen Jézus sokszor beszélt arról, hogy a Menny, az Isten országa, az Istennel való közösség olyan, mint egy nagy vacsora. Van egy példázat erről. Mindaz a közelség, ami az utolsó vacsorán a tanítványoknak adatik, előíze annak a közelségnek, amiben a Mennyben lesz majd részünk Istennel. Ily módon az utolsó vacsora megmutatta, kiábrázolta, milyen az Isten országa. 
Hogyan él bennünk az úrvacsorának a gyakorlata, az utolsó vacsorának a képe? Mennyire tudjuk így szemlélni azt, ami a megszokott gyülekezeti életünk része? Mennyire érzékeljük, hogy az úrvacsorában benne sűrűsödik az, hogy Isten megújítja az Ő szövetségét az Ő népével, mindazokkal, akik Jézusban hisznek, akik elfogadják az Ő áldozatát?
2. Mit jelent ez az életünkre, úrvacsorai közösségünkre nézve?
Néhány nagyon fontos kérdésről szeretnék itt beszélni. Az első a jelekkel kapcsolatos. Nagyon sok vita és félreértés van az úrvacsorával kapcsolatban, a közösségünkben is. Mi történik pontosan, amikor úrvacsorai közösségben vagyunk, és vesszük a kenyeret és a bort? Miben speciálisak ezek a jegyek, miben nem? Aki katolikus háttérből jön, abban benne élhet a tanítás, mely szerint a kenyér és a bor átlényegül, megjelenik valami varázslat jellegű különlegesség ebben. Nagyon fontos hangsúlyoznunk, hogy a Szentlélek jelenléte a lényeg az úrvacsorai közösségben. Isten Szentlelke végzi el bennünk a bűnbánatot, Ő győz meg bennünket arról, hogy Isten megbocsát nekünk. Az úrvacsora tehát nem csupán emlékezés, hanem a Szentlélek jelenlétének a mély átélése. Önmagában nincsen semmilyen varázslat. Az úrvacsorai jegyek magunkhoz vétele abban erősíti meg a hitünket, hogy amilyen bizonyosan és valóságosan érzékeljük a kenyeret és a bort, olyan bizonyos, hogy Isten megbocsátja a vétkeinket. „Ha megvalljuk a vétkeinket, Ő hű és igaz, megbocsátja a vétkeinket, és megtisztít minket minden gonosztól.”
Nagyon fontos a gyülekezeti gyakorlatunkban a közösség, ami kiábrázolódik az úrvacsorában. Korinthusban talán ezzel volt a legfőbb probléma. A korinthusi gyülekezetben eltérő anyagi helyzetű emberek voltak, volt, aki dúskált, más pedig nélkülözött. Amikor ez a társadalmi, anyagi különbség az istentiszteletükre és az úrvacsorai gyakorlatukba is belopózott, akkor pontosan az összetartozás és egymás mellé rendeltség veszett el. Ha rendeltetés-szerűen élünk vele, akkor az úrvacsorai közösségben megélhetjük azt, hogy nincs különbség, nincs szolga és nincs úr, nincs szegény és gazdag, mindannyian egyformán állunk az Úr előtt, kegyelméből élünk, összetartozunk. Nagyon sok református gyülekezetben az a szóhasználat, hogy „úrvacsora-osztás” lesz. Néha véletlenül én is használom ezt, de nem helyes. Fontos látni, hogy nem arról van szó, hogy a lelkész, aki a többieknél valahogy magasabban áll, osztja az úrvacsorát, hanem együtt vagyunk jelen ebben. Persze a lelkipásztor az, akit Isten elhívott, felhatalmazott a szolgálatra, de egymásnál nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak, hanem mindannyian kegyelemre szoruló bűnös emberek vagyunk, Isten megváltottai. Amikor körben állunk az úrvacsorai közösségben, akkor ezt jelenítjük, ezt élhetjük meg.
Szeretnék beszélni az ítéletről, ami megjelenik az igében. Olvassuk, hogy Pál figyelmezteti a korinthusiakat, hogy „vizsgáljátok meg magatokat, nehogy méltatlanul vegyétek az Úr testét és vérét! Legyetek készen, mert aki méltatlanul veszi, az ítéletet eszik és iszik magának!” Amikor az Istennel való szövetségbe hívjuk az embereket, hangsúlyozni kell, hogy ennek nagyon nagy súlya van. A Biblia egyértelműen beszél arról, hogy Istennél van az ítélet, és egyértelműen mondja azt is, hogy Istennél van ítélet. A mi kulturális narratívánkban az ítélet, ítélkezés szavak rendkívül negatívan csengenek. Sokszor találkozom azzal, ha egy kérdésben határozottan „A”-t vagy „B”-t képviselek, azt kapom: legyek ítéletmentes. Miközben azt gondolom, hogy ilyen nincs. Természetesen a szélsőségesen személyes ítélgetésnek nincsen sok haszna. De az egyértelműségnek igen. Az igében azt látjuk, hogy az úrvacsorához kötötten is hangsúlyosan megjelenik az ítélet. Isten ugyanis megítéli, elítéli a bűnt. A szövetség megújítása nem olyan módon történik, hogy Isten szemet huny a bűneink felett, és inkább nem hirdet ítéletet. Amit Isten az Ószövetségben kijelentett a szövetségkötésről, a nép megtisztításáról, a néppel kapcsolatos terveiről, hogy azt akarja: tulajdon, szeplőtelen népe legyen, aki odaszánja megát neki, azt akarja, hogy az Ő eljegyzett népe megtérjen a bűnös útjairól – mindezekre nézve semmi nem változott! Az az igazság, hogy Isten az emberrel való megromlott kapcsolatot egyszer s mindenkorra rendezte úgy, hogy a bűneinkért járó igazságos ítéletet Jézus Krisztusra helyezte. Az változott az Újszövetségben, hogy ezt az ősi ígéretet Isten Jézus krisztusban beteljesítette. Az úrvacsorában benne sűrűsödik, nyilvánvalóvá válik, hogy valakinek el kellett hordoznia Isten ítéletét, és ezt Jézus vállalta és megtette. De ha ezt nem fogadjuk el, ha nem állunk be Krisztus mögé, akkor nekünk kell elhordozni ezt az ítéletet. Ez ma sincsen másként. Ez rendkívül megrendítő, akár megosztó is lehet. De Pál erre emlékezteti a korinthusiakat: ha nem fogadjátok el Krisztust, és ha nem Őrá nézve mentek az úrvacsorai közösségbe, ha nem tartotok bűnbánatot, ha nem ismeritek el, hogy rengeteg ítéletre méltó rossz és bűn van bennetek, hogy elveszettek vagytok Isten kegyelme nélkül, akkor Isten ítélete alá kerültök
Mit jelent tehát méltatlanul venni, nem megbecsülni az Úr testét és vérét? A könnyelműségnek a három formájáról szeretnék beszélni, ami bennünket, kedves gyülekezet, nagyon komolyan érinthet.
Lehet, hogy többféle formája is van a könnyelműségnek, de az biztos, hogy mindegyikre igaz az, hogy ha nem vesszük elég komolyan ezeket, akkor lehet, hogy mi magunk is ítéletet eszünk és iszunk magunknak. Ezek kemény szavak, vegyük is őket komolyan!
A bűneink között van olyan, amit lát a gyülekezet, látnak a testvérek, és van, amit csak Isten lát. Nyilván mindkettő fontos, de a fontosabb az, amit az Úr lát. Lehet úgy tűnni a közösség előtt, mintha minden rendben lenne, de Isten pontosan látja a szívünket. Azt mondja az igében az apostol, hogy „amikor az Úr ítél minket, nevel, hogy a világgal el ne vesszünk.” Legyünk hálásak Istennek azért, hogy nevel, hogy kézbe vesz! Korábban beszéltem az utolsó vacsorának arról a pedagógiai vonatkozásáról, hogyan tanítja Jézus a tanítványokat. Tanít minket is az Úr ezen keresztül. Mert ha nem teszünk semmit, akkor elveszünk a világgal. Akkor sodródunk. És bizony, amikor Isten szövetségéről tanulunk, amikor az úrvacsora előttünk van az elkövetkező ünnepben is, akkor igazából arra készülünk, hogy Isten ítéljen el bennünket. Amikor Isten elé állunk, és a gyülekezet közösségében bűnvalló imádságban vagyunk együtt, akkor nem teszünk mást, mint kiszolgáltatjuk magunkat Istennek, és feltárjuk Előtte a szívünket. S ha ezt őszintén tesszük, akkor ott nagyon sok olyan dolog lesz, amiért Ő elítél bennünket. Kegyelem, hogy tudjuk a folytatást. Kegyelem, hogy tudjuk: Isten megbocsájt nekünk és helyreállít bennünket. De ez nem automatikus, nem magától értetődő, és nem szabad engednünk, hogy a könnyelműség erőt vegyen rajtunk, és a kegyelem ismerete elvegye a bűnvallásunk őszinteségét, komolyságát és mélységét.
Nagyon szép ez a kép, hogy az Úr az Ő ítéletében nevel minket, nehogy a világgal együtt elvesszünk. Szeretném, ha megtanulnánk egyértelműen különbséget tenni: milyen az, amikor Isten ítél és nevel, és milyen, amikor emberek ítélnek meg bennünket, vagy magunkat ítéljük meg nem Isten szerint való módon. Ez két teljesen különböző dolog. Amikor Isten ítél bennünket, akkor Ő közel enged magához, közösségébe, a közelségébe hív, és ebben a közelségben feltárja előttünk, hogy mi az igazság. Ez a Szentlélek munkája. A Szentlélek megmutatja és megérteti az Igén keresztül, meg egyszerűen előhozza a lelkünkben, hogy mi az, amit Ő jónak mond, és mi az, amit rossznak mond. Feltárja előttünk, hogy mi a bűn. Mi az, ami a tetteinkben, gondolatainkban, motivációinkban, viselkedésünkben nem Őszerinte való. És ezt nem azért teszi, hogy elutasítson, vagy kiállítson rólunk egy negatív bizonyítványt: „elégtelen, már megint rossz voltál!” Hanem azért teszi, mert azt szeretné, hogy az Ő gyermekeiként egyre inkább hasonlítsunk rá. Azért teszi, mert tudja, hogy a bűn, a rossz rombol bennünket, és a halálunkat, pusztulásunkat okozza. Amikor Isten ítél, akkor meg akarja mutatni, hogy te ki vagy, ki lehetnél Krisztusban, és arra hív, hogy legyél azzá: új teremtéssé és új emberré. Így mutatja meg az Ő kegyelmét. A kettő mindig együtt van, és egymás nélkül nem értelmezhető. Ha nincs ítélet, nincs útja a kegyelemnek.
Végső lépése, végső üzenete annak, amikor Isten megítél, hogy azt mondja nekünk: „értékes és szeretett gyermekem vagy! Elfogadott vagy! Azért mondom el neked, hogy mi a jó és mi az igazság.” Nehéz nekünk a negatívumaink megítélését és a személyünk szeretetteljes elfogadását így egyben látni. Mert lehet, hogy a neveltetésünkből adódóan könnyen észrevesszük a saját hibáinkat, tökéletesen fel tudjuk sorolni akár csak az elmúlt héten elkövetett bűneinket, nagyon élesen látjuk, miben jártunk rossz úton – és mint a csintalanságot elkövető gyerekek, inkább elbújnánk ezekkel. Szemléljük a bűneinket, és nem merünk Isten elé jönni velük. Az is lehet, hogy a másik irányba tolódunk, és annyira szeretnénk az elfogadó Istenről hallani, annyira vágyunk az ölelésére, hogy megpróbálunk úgy tenni, mintha nem terhelnének bennünket bűnök, és szabadon jöhetnénk Elé. Ítéletéről nem akarunk hallani, mert azt hisszük, az elrabolja tőlünk a vágyott elfogadást. A kettőt nagyon nehéz egyben tartani. Komoly lelki munka meglátni, hogy jó a bűneinket őszintén, bátran Isten elé tárni ítéletre, mert ezáltal teljes átláthatósában Elé kerülünk, és alkalma van meghirdetni a bocsánatot, és miénk az igazi, a vágyott atyai elfogadás.  
Milyen az, amikor az ember ítél? Úgy lehet megkülönböztetni az isteni ítélettől, hogy az emberi ítélet nagyon sokszor kárhoztató. Nagyon sokszor annak a vége az, hogy rossz vagy, úgy, ahogy vagy, és ezen nem lehet változtatni. És mivel ilyen menthetetlenül rossz vagy, ezért elfogadhatatlan vagy, ezért el is utasítalak. Az ember, amikor elítéli a másikat, egy kicsit felülemelkedik. Ha te egy kicsit rosszabb vagy, mint én, akkor én egy kicsit jobb vagyok, mint te, és így a te bűnöd az én önigazságomat szolgálja. Ezért sem lehet erőm felmenteni téged, megbocsájtást hirdetni neked. Szó volt arról, hogy az úrvacsora kiábrázolja, hogy az ítéletet valakinek mindenképpen el kell hordoznia. Jézus Krisztus, amikor helyettünk megy a keresztre, tökéletes egyszeri páska-bárányként, Isten bárányaként ezt az állapotot hordozza el: a teljes elutasítottságot, elvetést. Mert Isten nem azonosulhat a bűnnel. Ha Krisztus nem jött volna el, akkor a történet vége, Isten ítéletének a vége a teljes elutasítottság lenne a mi számunkra is, de ez nem így van! Ezt ünnepeljük az úrvacsorában.
Nem tudom, a korinthusiak ott és akkor mit értettek meg, mit fogadtak el abból, amit Pál mondott. Ellene álltak-e, elkezdtek-e szabadkozni, védekezni, magyarázkodni. De a saját gyülekezeti közösségünkben gyakran hallom ezt: „ó, de hát senki sem méltó! Hogy mondhatja Pál, hogy aki nem becsüli, meg méltatlanul eszi és issza, az ítéletet eszik és iszik? Mert akkor ez mindenkire érvényes.” És valahol igaz ez. Nem vagyunk méltók. De nem mindegy, hogy megbecsüljük vagy megvetjük-e Isten jelenlétét, Isten hozzánk közeledő szavát az úrvacsorai közösségben. Meghalljuk-e, elfogadjuk-e, hogy igen, ez rólam szól. Igen, Uram, szükségem van arra, hogy megítélj, hogy el ne vesszek a világgal, és szükségem van arra, hogy utána felemelj. Vagy elvetjük, és azt mondjuk, hogy azért a mi helyzetünk annyira nem súlyos, nem olyan kemény. Mennyire vesszük komolyan Isten mentő szándékú intését? Érdemes az ünnep előtt imádságos csöndben elgondolkodni ezeken a kérdéseken.
3. Az úrvacsorai közösség rendje a gyülekezetünkben  
Pál apostol nyíltan beszél arról, hogy a korinthusi gyülekezetben nincs rend, és a levelében egyértelmű utasításokat ad arra nézve, miért és hogyan számolják fel a rendezetlenségeket. Gyakran nekem is felteszik a kérdést: miért vannak bizonyosfajta feltételek az úrvacsorai közösséghez? Miért nincs az, hogy mindenki jöhet? Bárki, akit Isten hív, az jöjjön, és hit által vegyen úrvacsorát, és majd a Szentlélek elvégez mindent?
Történeti és bibliai okai vannak, hogy mi, a gyülekezet vezetői azt kérjük: az jöjjön az úrvacsorai közösségbe, aki konfirmált, azaz átélte az Istennel való elköteleződést; bejárt egy utat, ahol tanult, formálódott, épült az Isten Igéjéből, igazságából; megszületett benne az elköteleződés, hogy Isten szövetségében kíván élni, és ennek ünnepélyes megpecsételéseként a konfirmáció alkalmával ezt megvallotta. Ha mindez megtörtént, szeretettel várunk az úrvacsorai közösségbe. Ez a gyülekezet rendje, ami azt szolgálja, hogy ne legyünk könnyelműek az úrvacsorával kapcsolatban. Ez a rend mindenki számára nyitott, így önmagában is egy meghívás a szövetségben való elköteleződésre.
Szintén fel szokott merülni a közösségünkben az úrvacsorával kapcsolatban a kizárás, az úrvacsorától való eltiltás kérdése. Szeretném megosztani, mi ennek a gyakorlata. Valóban van a gyülekezetünkben egy rend, mely szerint ha valaki nyilvánvaló módon, életvitelszerűen benne van valamiben, ami Isten igéjével ellenkezik; szembe megy azzal, amit az úrvacsorai közösségben megfogadunk, és ezen nem is akar változtatni;  ezzel rossz példaként van a gyülekezet előtt, miközben Isten népéhez tartozónak mondja magát; akkor bizony a gyülekezeti vezetőkkel leülünk, és megkérjük őt arra, hogy maradjon távol az úrvacsorától addig, amíg ezt a dolgot nem rendezi. Igen, van ilyen is, és azt gondolom, hogy ennek megvan a helye a gyülekezet életében. Sőt, azt is mondom, hogy néha saját magunkra nézve is élhetünk azzal, hogy magunkat zárjuk ki az úrvacsorából. Általában az a szemlélet a gyülekezetben, hogy mindenki mindig jöjjön, mert most van az idő, most tudsz Isten felé lépni. De Isten látja a szívedet, és ha pontosan tudod, hogy van olyan dolog, amin egyáltalán nem akarsz változtatni, és nagyon jól megvagy azzal a bűnöddel, abban az életformában, és biztos, hogy nem fogsz egy lépést sem tenni az úrvacsora után sem ezzel a dologgal kapcsolatban, akkor inkább fontold meg, hogy kijössz-e az úrvacsorai közösségbe! Egyszerűen azért, hogy ne tegyük méltatlanná és hiábavalóvá közöttünk Isten kegyelmét. 
Hogyan úrvacsorázzunk tehát? Hálával, alázattal, és az elveszettségünk elismerésével. Önmagunk odaszánásával. Lehet, hogy azt mondod: annyiszor odaszántam már magamat valamiben, de újra és újra elbuktam. Huszonötödször is. Most, amikor úrvacsorázni jövök, huszonhatodszor újra tegyem meg? Igen! Ha őszinte szívvel újra Isten felé fordulsz, akkor talán először végre átütő változás történik az életedben. Igen, rendeld alá az akaratodat Istennek, és mondd el Neki, hogy „Uram, képtelen vagyok változni, mert a körülményeim nem változnak, de tudatosan döntök, és az akaratomat alárendelem, és arra kérlek, hogy formálj át, és szabadíts meg!” Az úrvacsora az új szövetségnek a jele, Isten szabadításának a jele, ezért a szabadítás most is megtörténhet, veled is. Ebben a hitben mehetünk az úrvacsorai közösségbe, ahol érdemes Isten előtt magunkkal foglalkozzunk, nem a másikkal, hogy az hogyan van Istennel.
Befejezésül: vegyük komolyan azt, hogy Isten az Ő közösségébe, az Ő szövetségébe hív bennünket az úrvacsora alkalmával. Forgassuk azt, hogy mit jelent számunkra ebbe belépni. Éljünk a lehetőséggel, legyünk őszinték Isten előtt, legyünk bátrak bevallani azt, ha ez nehéz, és kimondani azt, ha küszködünk. Nem mindig úgy és akkor éljük át a bűnbocsánat felszabadító erejét, amikor a jegyeket magunkhoz vesszük. Nem biztos, hogy hatalmas élmény, a felszabadulás erős érzelmi átélése kíséri az úrvacsorát. De az Istennel való szövetségkötésnek mindig jelen ideje van, így ha Ő hív, akkor halljuk meg az Ő hívását és engedjünk annak!
Különleges élményben volt részem a héten, de többször korábban is, amikor beteg-úrvacsorát vittem olyan embereknek, akik nagyon keveset tudnak már a külvilágról. Lehet, hogy azt mondod: hiábavaló szolgálat ez. Magatehetetlen, a környezetükkel kapcsolatot vesztett szenilis időseknek vagy betegeknek úrvacsorát vinni, minek? Imádkozzunk értük, de aztán hagyjuk békén őket! Nem vagyunk katolikusok, akik az utolsó kenetnek olyan nagy jelentőséget tulajdonítanak, úrvacsorázott már életében ötszázszor, most miért van erre szükség? De én mindig nagyon hálás vagyok Istennek azért, amikor részese lehetek egy-egy beteg-úrvacsorának. A héten is volt egy. Egy szeretetotthonban van egy gyülekezeti tagunk, már nagyon idős, és nem tud szinte semmit a külvilágról. Azt sem tudja, hogy milyen nap van, engem sem ismer meg. Mindig köszön és bemutatkozik. A családtagjait sem ismeri meg. De rendkívül megrázó és megrendítő, hogy ő, aki hitben élte le az életét, bár alig tud már valamit a külvilágról, amikor elkezdem az úrvacsorai liturgiát és felolvasom a szereztetési igét – mondja azt velem együtt hibátlanul. A tulajdon életéből már szinte semmire nem emlékszik, de mikor éneklem az úrvacsorai énekeket, énekli velem. Mondom az úrvacsorai kérdéseket, és mondja a válaszokat. Mondom az Apostoli hitvallást, és mondja. Mert ezek a dolgok annyira mélyen beleégtek a szívébe, a lelkébe, hogy megmaradnak akkor is, amikor már a legszemélyesebb emlékek sem maradnak meg. Lehet ezt orvosilag vagy élettanilag modellezni, hova íródik, miért marad meg? Miért pont erre emlékszik? Azért, mert erre nem a mi memóriánk képes, hanem Isten az, aki ezeket beleégeti a szívünkbe. Nekem ez arról beszél, hogy Isten hűséges. S ha mi egy kis lépést teszünk Felé, akkor Ő sokkal többet tesz felénk, és komolyan veszi a szövetséget akkor is, amikor mi már arról nem is fogunk tudni. Amikor már nem leszünk az akaratunknak a birtokában. Ezért kell komolyan venni a lehetőséget addig, amíg adatik. Úgy tekintek erre a testvérünkre, aki valószínűleg nemsokára el fog költözni az ő teremtő Urához, hogy ő már készül a nagy vacsorára. Arra, ahol teljes lesz a közösség és a közelség Istennel.
Isten hűséges. Készüljünk így az ünnepre alázattal, kérve azt, hogy Ő tanítson meg bennünket arra, hogy mit jelent nem méltatlanul venni az Úr testét és vérét! Vegyük komolyan az ítéletet, hogy aztán így lehessen részünk az Ő kegyelmében is!
Ámen

Ha léteznek bennünk az istentisztelethez kapcsolt pavlovi reflexek, akkor ennek az igének a felolvasása után némi hiányérzettel tekinthetünk körbe: hol a gyermek, hol a víz? Merthogy ez a keresztség sákramentumának a szereztetési igéje. Ma azonban nem egy gyermek megkeresztelése kapcsán, hanem a szövetségről szóló igehirdetés-sorozat részeként hangzik fel ez az ige. Isten szövetségére tekintve, annak részeként szeretnénk a keresztséggel foglalkozni.
A két kisebbik gyermekünk jelenleg bárányhimlős. Ezért most mindenkit, aki hozzánk látogatóba készül, megkérdezünk, átesett-e már a betegségen. Különböző válaszokat kapunk: „igen”, „nem”, „nem tudom”, „nem voltam beteg, de kaptam ellene oltást.” A közös ezekben a válaszokban az, hogy valami olyat mondanak magukról az emberek, ami vagy megtörtént velük vagy nem (betegség); vagy megtették velük mások vagy nem (védőoltás) – de ez nem rajtuk állt. Nagyon sokszor így találkozom a keresztség kérdésével. Nekiszegezik egymásnak olykor a kérdést az emberek: te meg vagy keresztelve? Van ez az „oltásod”, amit gyerekkorodban megkaptál azért, hogy…? És sokan nem tudják befejezni a mondatot. Miért is? Miért, mi ellen kaptuk ezt? Néha pedig egészen különös ötletek születnek azzal kapcsolatban, mire is jó a keresztség. Kárpátalján szolgáló lelkész kollégánk megosztott velünk egy történetet, amikor azzal az indokkal vittek hozzá egy csecsemőt megkeresztelni, hogy „nagyon sírós, már mindent megpróbáltunk, talán még ha megkeresztelné, attól elmúlhatna ez a dolog:” Nos, sokan tanúsíthatjuk itt szülők, akiknek a gyermekeink meg vannak keresztelve, hogy történetesen erre a problémára nem válasz a keresztelés. De ha nem is ennyire megmosolyogtató módon, mégis az emberek jó részében, ha szülőkké, nagyszülőkké lesznek, megjelenik egy hasonló bizonytalan elképzelés, és egy ebből fakadó erős kényszer, mely szerint a gyermeket mindenképpen meg kell keresztelni, mert az egyfajta védettséget ad.
Még egy dolog bevezetőként: nagy meglepetést szoktam kiváltani keresztény körökben, különösen lelkésztársaim között, amikor református lelkész létemre elmondom, hogy három hónapos koromben engem is megkereszteltek – római katolikus templomban, katolikus szertartás szerint. Összefér ez? Mindenkit megnyugtatok: összefér, a református egyház tökéletesen elfogadja a katolikus keresztséget is. Lényegi kérdés nem az, hogy milyen felekezeti rendtartás szerint kereszteltek meg bennünket, hanem hogy a konfirmációnk alkalmával megerősítjük-e immár saját elhatározásunk alapján a keresztségben felkínált szövetséget.
1. Mi köze a keresztségnek a szövetséghez?
Szeptember óta foglalkozunk azzal, mit jelent Isten szövetségében élni. Végigjártuk az utat, mit jelentett a szövetség Isten népe életében az Ószövetség idején. Múlt vasárnap értünk ennek a résznek a végéhez, amikor Ezékiel könyvében azt olvastuk, hogy Isten örök szövetséget köt Izrael népével, és megígéri, hogy ez a szövetség ki fog terjedni más népekre is. Most pedig az Újszövetségben találjuk magunkat. Ezékiel kora és a felolvasott újszövetségi ige elhangzása között sok idő, kb. ötszáz év telt el, de bár ez időben nagy ugrást jelent, logikailag nem annyira. Helyesebb is lenne az Újszövetséget megújított szövetségnek nevezni. Ugyanis nem egy teljesen új dologról van szó, hanem arról, hogy Isten megújította és kiszélesítette az Ő szövetségét. Eljött a Megváltó, Jézus krisztus, akiben Isten kiterjeszti az Ő ígéreteit mindenkire, aki hisz és bízik Benne.  
Az Újszövetség, a megújított szövetség két nagyon fontos eleme lesz velünk: ma a keresztség, jövő vasárnap az úrvacsora szereztetési igéje. Mindkettővel gyakran találkozunk, ha gyülekezetbe járó emberek vagyunk. Látunk gyakran keresztelést, részt veszünk az úrvacsorában.  Szeretném hangsúlyozni, hogy ezekről a kérdésekről nem teológiai előadást szeretnék tartani. Nagyon sok jó, érdekes könyv van ebben a témában, ajánlom is mindenkinek szeretettel Czövek Tamás könyvét a keresztségről, ami kapható az iratterjesztésben, nagyon jól körüljárja ezt a témát. Az igehirdetésben nem fogok belemenni olyan sokat vitatott kérdésekbe, mint pl. hogy melyik jobb: a gyermek- vagy a felnőttkorban végzett keresztség, vagy milyen formában helyesebb a víznek megjelennie a keresztelési szertartáson. Sokkal inkább az igének szeretnék a mélyére hatolni, és ez nem egyszerű feladat, amikor egy ilyen nagyon ismert, nagyon sokszor idézett és hallott szakaszról van szó. De bízom abban, hogy Isten Szentlelke felfedi nekünk a keresztség titkát, és valamennyiünket megszólít ez az üzenet.  
2. Miért nehéz ez a téma?
Történetileg rendkívül terhelt a keresztség kérdése. Sok protestáns közösség ez alapján határozza meg magát. Sokszor kapcsolódik hozzá egyfajta felsőbbrendűség is. Kölcsönösen az egyes formák hitvallói, a felnőtt- vagy a gyermekkeresztséget gyakorló közösségek, ha kívülről mutatnak is megértést egymás felé, valójában a többségnek az a meggyőződése, hogy az a jó, érett hitgyakorlat, amit ő képvisel, és a többiek tévednek. Hosszantartó meddő viták forrása ez.
3. Mi történik ott és akkor?
Fordítsuk figyelmünket a felolvasott igére! Hol járunk, mit mond magáról Jézus, mit parancsol a tanítványainak?
Hol vagyunk?
Azt olvassuk, hogy Jézus feltámadása után még néhány napig a földön maradt. Azt a parancsot adta a tanítványainak, hogy menjenek Galileába, egy pontosan megadott helyre. Találkozóra hívja őket. A tanítványok oda is mennek, már az a tizenegy, aki megmaradt Júdás öngyilkossága után, és ott találkoznak a Mesterrel. Látják Őt, leborulnak előtte, elmondják, hogy „te vagy a Mester, hiszünk benned!” De némelyek kételkedtek. Amikor az igehirdetésre készülve ezzel az egyébként nagyon sokszor olvasott, nagyon ismert résszel találkoztam, megszületett bennem valami, ami korábban nem ragadott meg ennyire.  Amikor a tanítványok találkoznak a feltámadt Jézussal, mindennek annyira egyértelműnek kellene lennie! Vitathatatlanul Ő az, akinek mondja magát, saját szemeikkel látják Őt. Némelyek mégis kételkednek. Én pedig ekkor egy furcsa megnyugvást éreztem. Nem jó dolog persze sokat kételkedni, de ha azok, akik látták Jézust, testi valójukban részesei voltak ennek a történetnek, mégis kételkednek, akkor mit várok attól, aki kétezer évvel később nem látja, csak keresi őt? Az ember szíve ilyen, az ember így működik: kételkedik akkor is, amikor egyértelműen láthatna.
A tanítványok úgy vannak jelen a történetben, hogy fogalmuk sincs, mi fog történni. A mennybemenetel történetéből tudjuk, hogy azt hiszik: Jézus valami földi uralmat itt most rögtön létrehoz. Sokat hallottak Tőle Isten országáról, Isten királyságáról, most tehát ugrásra készek. Valami történni fog, eltűnnek a rómaiak, létrejön egy szabad ország, egy territórium, ahol talán nekik is adatik valami lehetőség. De Jézus, amikor beszélni kezd, valami olyat mond, amire nem számítottak.
Mit mond magáról itt a feltámadott Jézus?
A Biblia nagy történetének az a bizonyos ötödik szakasza, amiről sokat beszéltünk, amiben mi is élünk, az egyház korszaka tulajdonképpen úgy kezdődik el, hogy Jézus kihirdeti az Ő teljhatalmát. Azt mondja a tanítványainak: „nekem adatott minden hatalom!” Nekem adatott: ez azt jelenti: nem én szereztem magamnak, hanem ajándékba kaptam az Atyától. Adatott. Az Atya úgy döntött, hogy nekem ad minden hatalmat.  Minden hatalom – olyan ijesztő ez! A görög „teljhatalom” szó, ami itt szerepel, még ijesztőbb, mint amit a fordítás vissza tud adni. Olvassuk az apostoli levelekben, hogy ez a hatalom azt jelenti: őelőtte hajol majd meg minden térd. Sok mindent látunk, tudunk a kijelentésből, ami valóban arra mutat, hogy Jézusé minden hatalom. Nem véletlenül használja Jézus Krisztus személyére a korabeli kultúra az akkori legnagyobb uralkodónak, a római császárnak a méltóságjelzőit. Ami egyébként nem kis veszéllyel járt. Amiért is üldözték aztán a keresztényeket.
Innen indul minden. Jézus meghirdeti Isten országát, Isten uralmát. Amíg a földön járt, addig is erről beszélt: „elközelített az Isten országa.” Gyakran úgy gondolkodunk erről, mintha ez azt jelentené, hogy Jézus létrehoz egy mikro-közösséget, egy privát városállam-félét, egy oázist, ami a gyülekezet, vagy kiterjedtebben a keresztények közössége. Ez az elkülönített tér az Isten országa. De ez nem így van! Az, hogy Jézus meghirdeti: elérkezett Isten országa, azt jelenti, hogy az egész világra nézve elkezdődött Isten uralmának a megjelenése. Ami teljességében majd csak a végidőben lesz látható, de attól, hogy valami nem látható, attól még létezhet. Erről beszél Jézus, ezt erősíti meg: „enyém minden hatalom! Minden uralom nekem adatott!”
Mit parancsol Jézus a tanítványoknak?
Nem azt mondja nekik, hogy „tartsatok egy megbeszélést, mérlegeljétek előnyök - hátrányok, kockázatok - nyereségek, siker - kudarc, erőforrások alapján; és ha úgy gondoljátok, akkor menjetek el, és tegyetek tanítvánnyá minden népeket! De csak ha azokat az embereket ez nem zavarja, és ha ők is egyetértenek.” Hanem azt mondja nekik: „Menjetek el! Tegyetek tanítványokká minden népeket! Kereszteljétek meg őket! Tanítsátok őket!”
Nagyon sokszor Jézusra úgy gondolunk, mint a szerető Fiúra, egy mennyei jó barátra, aki velünk van, meghalt értünk. És ez mind igaz. Ezen a ponton azonban megcsillan valami abból, amit gyakran elfelejtünk: Jézusban a leghatalmasabb uralkodóval van dolgunk, aki szeretettel ugyan, de parancsol. Teljesen autoriter módon, amit a mai ember nehezen fogad el, pedig hatalmas szükségünk van erre.
Mit jelent ez most nekünk? Gondolhatnánk, hogy mivel Jézus a tizenegy tanítványhoz intézte ezt a parancsot, akkor tehát ez az apostoloknak szól. Az akkoriaknak és a maiaknak, a „hivatásosakra”: lelkészeknek, misszionáriusoknak. Sokszor találkozom ezzel a válasszal, amikor szószékről arra biztatjuk a gyülekezetet: menjetek, hirdessétek Isten igéjét a munkahelyeken, végezzétek a missziót a családjaitokban – hogy ez a hivatásosak dolga, az egyház feladata. A parancs azonban félreérthetetlenül minden tanítványnak szól.
Három dolgot szeretnék azzal kapcsolatban elmondani, mire hív ez a parancs bennünket, akik Isten szövetséges népe tagjainak valljuk magunkat. Ha te Krisztus tanítványa vagy, akkor ez a parancs neked szól. Mozdulatba hoz, lépésre hív. Elképzelhetetlen, hogy amikor egy teljhatalmú uralkodó azt mondja: „menj!” – akkor te ott maradj a helyeden! Mert lehet, hogy az indító szóra inkább hátrálni kezdesz, de mindenképpen valamelyik irányba kimozdulsz.
4. A TITOK: megkeresztelkedve az Atya, Fiú, Szentlélek nevébe
Azt olvassuk a missziói parancsban: „megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe.” Mi ez a titok, mit jelent az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek a nevébe keresztelni? Meg szoktam kérdezni a keresztelési beszélgetésben, értik-e, tudják-e, mit jelent ez? A legtöbben azt gondolják, hogy ez egy megszokott szófordulat, egy régtől fennmaradt hagyomány, talán régen keresztet is vetettek volna az elhangzásakor, tradicionális népnyelvi formula, mint az hogy „Isten áldjon!” - semmi különösebb jelentősége nincs.  Pedig van! Három képet szeretnék átadni, ami ennek a titkát felfedi előttünk. Mit jelent az, hogy mi az Atya, Fiú, Szentlélek isten nevébe (hangsúlyozottan nevébe, nem nevében) vagyunk megkeresztelve.
 5. A név, amire a kapcsolat mutat
A tanítványi lét, az Istenhez való fordulás hit által történik, döntés kérdése. A kulcs pedig ebben a névben ragadható meg. A név, amibe kereszteltetünk, Isten neve. Isten nevének a lényege az, hogy Ő van, hogy Ő létezik. Ő az örök Létező. És bár egy, de háromféle személyben létezik. Így ismerhetjük meg Őt. Úgy mint Atya, az egyetlenegy. Úgy, mint Fiú, a Szabadító, Jézus, és az életet adó, vigasztaló Szentlélek.
Nagyon gyakran válogatnak a keresztények. „Nekem a kedvencem a Szentlélek, mert Ő megtapasztalható – de nem tudom, mit kezdjek a szenvedő Jézussal.” „Nekem a kedvencem Jézus, mert Ő emberré lett, ki lehet ábrázolni.” Másvalaki azt mondja: „sose volt egy rendes apám, ezért a kedvencem az Atya, ő majd biztosan kárpótol azért, amit nem kaptam meg a földi apámtól.” De rossz hírem van az így vélekedők felé: nem lehet válogatni, mert Isten ebben a háromban egy. Természetes, hogy valamelyik irányból könnyebb nekünk megragadni Őt, máshol meg nehezebb, de az Atya, Fiú, Szentlélek Isten hív bennünket az Ő szövetségébe. A keresztség, a tanítvánnyá lét jelenti a szövetsége való belépést, erre küldi ki Jézus a tanítványait. Azokat is, akik az Újszövetség idejében éltek, és minket is, akik az Újszövetség népe vagyunk. Nem kellett beleszületnünk Izrael népébe, nem kellett az ábraháméhoz hasonló szövetségkötési rítusokat megtennünk kettéhasított áldozati állatokkal. Hanem hit által lehet Isten szövetségébe lépni. Ebbe az éltető közegbe, ebbe az élő kapcsolatba, ami, ahogy Péternél olvastuk: a megmentő keresztség. Olyan, mint a Noé bárkája, ami átvisz bennünket az özönvízen, ebben a világban.
Milyen szeretetteljes dolog ez Isten részéről, hogy ilyen egyszerűvé, könnyen elérhetővé, megragadhatóvá tette! De pontosan amiért ilyen egyszerű, ezért nagyon veszélyes, ha nem vesszük komolyan.
6. Befejezésül: mire hív bennünket Isten itt és most?
Először arra, hogy ebbe a közegbe, ebbe a kapcsolatba lépj bele, és újítsd ezt meg! Megpróbálhatod minél jobban megérteni, de nem ettől lesz jobb! Ha nem érted meg teljesen, akkor is beleléphetsz hit által. Nagyon sokszor abban a téveszmében élünk, hogy ha majd teljesen megértjük, akkor majd meg tudjuk ragadni. Hit által kell megragadni! A lényeg a közösség. Mert valahol az Újszövetség népe is egy közösség, ez nem változott. Nem úgy van, hogy az Ószövetségben Isten egy néppel kötött szövetséget, utána pedig jött ez az individualista korszak, amiben mi is élünk. Hanem az az igazság, hogy bár fontos az egyéni létünk, de az Újszövetségben, Jézus Krisztusban is a keresztség megmarad közösségi elemnek. Hiszen a keresztség, a tanítványi lét valójában a közösségbe kapcsol. Összetartozol azokkal, akik hasonlóan Krisztust követik. Ebben a közösségben való élés lesz az összetartozásnak az alapja, és ebben mutatkozik meg az Isten országa. „Isten országa közöttetek van!- így mondja ezt Pál - hiszen egy Lélek által mi is mindannyian egy testté kereszteltettünk. Akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.” (1kor 12,13) Erre hív bennünket Isten.
Másodszor: ez az üzenet legyen vigasztalássá számunkra! „Bárcsak Isten megváltoztatná a körülményeinket!” – mondjuk sokszor. Én is szoktam ezt kérni Tőle. Van is, hogy megteszi. Gyakran pedig másként dönt, és a körülmények megváltoztatása helyett a meglevő körülmények között ölel át az Ő jelenlétével. Így őriz meg, így visz ki, így tart meg. Lehet, hogy rögtön nem változik semmi, de az Ő vigasztaló jelenléte kíséri az életünket.
Harmadszor, végső soron, amikor adventben vagyunk, akkor örülhetünk, és magasztalhatjuk Istent Krisztus eljövendő uralmáért. Mert az Ő uralma nyilvánvalóvá lesz egy nap, és adventben erre is gondolunk, ezt is várjuk. Jézus Krisztus uralma kiábrázolódhat itt, a gyülekezet közösségében, és egy nap majd a világban is látható módon.
Isten adja meg nekünk, hogy ebbe a közösségbe be tudjunk lépni, ebben az értelemben meg legyünk keresztelve, így legyünk keresztyének, Krisztushoz tartozóak, és hogy készek és képesek legyünk az örömhírt megosztani, tanítványként tanítvánnyá tenni mást is!
Ámen
(Thoma László)