Thoma László

A zsoltárokról szóló sorozatban imádkozni tanulunk. Alapvető dolog, mégsem olyan egyértelmű, pláne nem könnyű. „Hogyan tanít Isten imádkozni?” – tesszük fel a kérdést hétről-hétre. Imádkozni tanulunk, mert ez életünkben Isten munkájának egyik kézzel fogható jelenléte: a Vele való kapcsolat megélése, ápolása: a csatorna, amin keresztül kommunikálunk. Tanulnunk kell imádkozni, mert elfelejtjük, elfáradunk, elsodródunk. Ne legyenek illúzióink…
Látszólag egymáshoz nem kapcsolódó zsoltárok vannak előttünk hétről-hétre. Ahogy a zsoltárok könyve sem egy lineáris történetet mond el, úgy az igehirdetés sorozat egyes elemei sem így kapcsolódnak. Egy-egy kérdést, az életünk egy-egy dimenzióját járjuk körül. Amire a mai Igénk vezet minket, az az imádságnak, az imádásnak egy különleges helye: a templom, az Istennel való találkozás tere, ahol valami rendkívüli történhet.
Hol és hogyan imádjuk Istent? Ősi emberi kérdés, melyre a legkülönfélébb válaszok születtek a különböző vallásokban. Milyen a megfelelő hely? Milyen az istenséghez illő, megfelelő forma? Mivel lehet őt, akárki is legyen ő, elérni és megszólítani? Az ember ősi spirituális igénye istenképűségéből fakad, hiszen Istenhez tartozik mélyen, Istenhez vágyódik, miközben a bűn miatt Tőle elszakadva él. Az örök emberi „spirituális” igény az, ami ebben a zsoltárban is megcsillan: a vágyódás, a szomjúság, amit sokféle képpel ki lehet fejezni. Ismerős a mai embernek is: keres: valami többet, valami transzcendenst. Valami többletet, amiben igény és szomjúság van a lelkében és ami nagyon sokféle formát ölthet. A mai ember leginkább a saját feladatának érzi megtalálni a formát, teljesen személyre akarja szabni azt, hogy hogyan, mikor, mi alapján mondom betöltöttnek ezt az igényemet. Ebben a folyamatban lehet egy opció az imádság, lehet egy opció az Isten házában való megjelenés, s ennek igény szerint lehetnek közösségi dimenziói is. Szeretném ma kiemelni és nagyon hangsúlyozni, hogy a zsoltár nem erről beszél. Nem egy opcióról beszél, hanem teljesen exkluzív módon a minden spirituális vágyak és igények mögött lévő egyetlen és legfontosabb vágyról és szomjúságról. Mindehhez egy konkrét történetet mond el, mely egészen földhözragadt, küzdelmes és valóságos és megmutatja a helyet, ahová mindannyian vágyunk, ahol betöltetik a legmélyebb és legelemibb vágyunk.
I. VÁGY ÉS SZOMJÚSÁG. A zsoltáron végigvonul a vágyakozás, sóvárgás motívuma, a vágy az Isten közelségére és aztán ennek a beteljesedése. Annyira szép ez így! Úgy tűnik, hogy akar valamit a zsoltáros és aztán megkapja, teljesül a kívánsága. Már-már mesebeli dolog. Milyen egyszerű és irányítható lenne így az Istennel való kapcsolat. Lehet, hogy tudunk is ehhez kapcsolódni: ismerjük a vágyat az Istennel való találkozásra és imádkoztuk is már: annyira szeretnék közel lenni hozzád, Istenem! Vágyom a közeledbe… mert ott jó. Feltöltő, biztonságot adó, megnyugtató, stb.
Az itt megjelenő vágy azonban jóval több ennél. Ez szomjúság, szükség, alapvető szükséglet. A „Maslow” féle szükségleti piramis alja: megelőzi a fizikai szükségeket is: olyan dolog, ami nélkül igazából nem tudunk létezni. A 42. zsoltárban olvassuk ennek a párját: „Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem!” (Zsolt 42, 2) Ez pedig nem általános spirituális igény, vágyódás: emberi sajátosság… ma is! TÖBB, MÉLYEBB. Az ember csak találgat és próbálja leírni, hasonlítani azt a szükséget, ami csak egy tünet, egy érzés, egy vágy, de valójában túlmutat magán. A mély Istenre szorultságot, a Tőle való függést ábrázolja ki és arra mutat, hogy mennyire szükségünk van kötődni, kapcsolódni az Élethez. Múlandóként az élő Istenhez. Tökéletlenként a tökéleteshez. Elveszettként a megtartóhoz. Kimondhatatlan szükségünk van hazatalálni, otthon lenni. Ezt tapasztalja, erre vágyik a zsoltáros is: Egész lénye ujjong Isten előtt: mindenestül jelen van, mindenestül elfogadott, ÉL, mert Isten ÉLŐ Isten!
A zsoltár központi motívuma a vágyódás és annak a vágynak a beteljesedése Isten házában. A HÁZRA ALÁLÁS – A HAZA TALÁLÁS… Ez a tapasztalat egy pillanatkép, ami nem jelenti, hogy ez mindig így történik. Nem mindig van vágyódás, nem mindig van beteljesedés. De egy valami mindig lehetséges: a találkozás hit által, az Isten előtti hódolat.
Isten házában ugyanis nem az élmény a legfontosabb, hanem az Isten előtt való megjelenés: a hódolat, az Ő dicsérete, az Isten előtti ujjongás, az öröm. Egész lényével örülhet az ember Isten házában: teljes lényével megélheti, hogy ő élő, mert az élő Istenhez tartozik: aki az életet adta és aki nem múlik el soha.
Az élet megtapasztalásának pedig fontos dimenziója ebben a zsoltárban is a közösség! A közösségben élhető meg ennek a vágynak a betöltődése, ebből az összetartozásból fakad a hitvallás: Isten: Nap és pajzs. Az Úr Nap éj pajzs. Abszolút erő és hatalom, oltalom és védelem. Számíthatunk rá. Ez a zsoltáríró bizodalma, ugyanaz, amivel zárja a zsoltárt. A lényeg tehát ez a bizalom, az ebben való élés. Ezt erősíti a találkozás, a változás, amit átél az ember Isten jelenlétében.
De ez a zsoltár az érkezők története is, a zarándokoké: hiszen ez egy zarándokének. Megjelenik benne a zarándokok története: a templomba vezető út, a veszélyek, a megtartatás és a megérkezés. Az úton járás része lesz az imádságnak: az ima ugyanis nem egy spirituális kapcsolat, hanem a történetben jelenik meg, a történethez kapcsolódik, a megélt dolgokhoz tapad az, amit Isten cselekszik, amiben Istent hívják segítségül. A zarándok élethelyzete egyáltalán nem volt könnyű. Az útjuk munka, veszélyes, kihívásokkal teli. A zarándok közvetlen tapasztalata volt: fáradtságos út, szomjazás, veszély és a megérkezés öröme. S mindebben Isten jelenléte és vezetése. Tulajdonképpen Istennek a templomban tapasztalható jelenléte kiárad és már az odavezető úton is ott van- csak másként. Nem a felszabadult örömben, hanem az oltalomban, a megtartatásban.
Az ott szolgálók és az érkező zarándokok együtt válnak egy gyülekezetté: Isten jelenlétében egy a hitvallásuk, eggyé válik a történetük. Egy az imádságuk a királyért, a felkentért, a vezetőkért. Nem maradnak meg saját magukba fordulva, hanem összekapcsolódott történetük továbbiakkal kapcsolódik.
Testvéreim, igazából ez a mi történetünk is lehet. Ez történik itt és most is közöttünk. Összekapcsolódó történetek. Zarándokok, akiknek azért nem annyira viszontagságos az útjuk, bár néha nehéz a templomba eljönni… A történetünk minden esetre összekapcsolódik és hisszük, a környezetünk javára történik mindez, Isten dicsőségére.
A Templomon kívül is vannak persze istenélmények a Bibliában (például Mózes a csipkebokornál vagy Salamon templomszentelő imádságának bizonyságtétele arról, hogy Isten nem lakik emberkéz alkotta épületekben (1Kir 8, 27). Mindez arról szól, hogy Isten nem bálvány, szuverén Úr, nem lehet falak közé zárni. Mégis Isten népe tapasztalata, hogy adott időben, adott helyen vannak Istennek kedves helyek, az Ő népe közösségében, ahol Ő megjelenik. Ott van, ahol hirdetik szavát, ahol igazságát kijelenti, hogy aztán onnan kiáradjon az egész világra. A hely, ahol Isten megjelenik tulajdonképpen csomópont: onnan árad szét a világban, ami Isten uralma, az Ő felségterülete, Hozzá tartozik.
A zsoltáríró azt tapasztalja, hogy Isten háza, a hely, a templom, ahová megérkezik, különleges hely, különleges tér, ahol különlegesen telik az idő. Jobb itt egy nap, mint máshol ezer. Minősített hely, mégis egészen otthonos: a madarak is otthont lelnek benne: a melléképületek falainak felső szélén fészkelnek. Az egész hajlék kedves a zsoltárosnak: nem csak a legszentebb hely, a szentek szentje, hanem a melléképületek, minden: az egész épület komplexum: mindenestül Isten dicsőségét szolgálja. A zsoltáríró bizonyságtétele, hogy Isten háza: a hely, ahol az ember teljes lehet, ahol jó lenni, ahová vágyik az ember… egy hely, ahol… élet van! Világosság! Ez a hely erősforrás. Isten kegyelmet és dicsőséget ad népének.
Ez az a hely, ahová kifut a történet, ahol beteljesül a zsoltáros vágya! Ez volt akkor ott egy múlandó épület Jeruzsálemben, ez a mi templomunk is, a mi épületeink, ez a hely itt Gazdagréten: mit mondjunk hát? Örüljünk és járjunk sokat ide? Igen, de még többet is… Hívjunk másokat is és bíztassunk, hogy legyen minél több hely, ahol az élő Istent imádják? Igen, de még többet is… Legyen az otthonunkból is „templom”… azaz hely, ahol Istennel találkozni lehet? Nagyon jó, de még többet is… Legyen a testünk is templom, hiszen a Szentlélek temploma vagyunk? Igen, legyen azzá, nagyon jó irány…, de még többet is… Mit mondhatunk még ezen kívül? Mire tanít ez a zsoltár, miért imádkozzunk?
Azt kell kimondanunk, azt kell elfogadnunk, azért kell imádkoznunk, hogy eljussunk a felismerésig: miért leszünk újra szomjasak? Miért nem elégíttetünk meg véglegesen? Miért kezdünk újra keresni? Miért kell újra és újra eljönni, miért marad meg a vágyódás…? Miért sóvárgunk még? Testvérek, azért, mert a hely, ahová vágyunk, ahová tartunk, ahová majd megérkezünk, az nem itt van, hanem valahol egészen máshol! Ott, ahová mindenki tart, ahová mindenki vágyik, ahol már ott vannak hitben elhunyt szeretteink és hitvalló őseink, ahol megelégítetik minden szomjúság, amiről ezt olvassuk a Szentírásban: Jel 21: 1 És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé. 2 És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve. 3 Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trón felől: Íme, Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga Isten lesz velük, 4 és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. 5 A trónon ülő ezt mondta: Íme, újjáteremtek mindent. És így szólt: Írd meg, mert ezek az igék megbízhatók és igazak! 6 És ezt mondta nekem: Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. (…)10 Elvitt engem lélekben egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet, amely Istentől, a mennyből szállt alá, 11 telve Isten dicsőségével; ragyogása hasonló volt a legértékesebb drágakőhöz. (…) 22 Nem láttam templomot a városban, mert a mindenható Úr Isten és a Bárány annak a temploma. 23 És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak neki, mert az Isten dicsősége világosította meg, és lámpása a Bárány. (…) 25 Kapuit nem zárják be nappal, éjszaka pedig nem lesz.
A hely, ahová vágyunk és ahol lenni akarunk mélyen, a menny. A mennyei Jeruzsálem, ahová az utak összefutnak. A mennyben teljesül be mindaz, amiről ez a zsoltár szólt! A menny felé mutat (ott elégíttetik meg a szomjúság, ott van Isten teljes jelenléte, már nincs szükség hát templomra, ott van teljes feddhetetlenség, Nap sincs a városban, mert az Úr világossága és dicsősége bevilágít mindent, a seregek Urát pedig a mennyei seregek dicsérik. Imádkozzuk ezt a zsoltárt is és újuljunk meg bizalomban, reménységben napról napra; legyünk együtt közösségben az Úr házában, éljünk az Ő jelenlétében a nagy hazaérkezésig, amikor szemtől szembe láthatjuk Őt és teljes bizonyosságot kaphatunk arról, hogy megérte kitartani és mindvégig Benne bízni! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Egy igazán hosszú utat jártunk be! Kerestük ebben az évben azt, hogyan is mozdítja meg Isten Lelke, a szél, a dolgokat, hogy változtat át, hogyan fúj át és tesz mindent a helyére. Az Apostolok Cselekedetei könyvéről szóló sorozatban hallottunk erről, milyen, ha a Lélek mozdul, ha a Lélek mozdít. A nyári táborban velünk volt az ébredés, a megújulás szüksége, valósága. Ősztől pedig a reformációs igehirdetés sorozatban azt kerestük, hogy milyen az, mikor Isten átformálja a közösséget, a társadalmat, az egyént? Ennek a hosszú útnak az utolsó állomásánál vagyunk most, advent előtt az eljövendőre fordítjuk tekintetünket! Mert itt és most a legfontosabb kérdés: véget ér-e a reformáció? Kell-e még ezzel törődnünk? Kell-e várnunk, mit tegyünk még? Hogyan tovább? Református keresztyén emberként újra csak hangsúlyozni tudom az „Ecclaesia semper reformanda est” elvét, miszerint folyamatos reformációban kell maradnunk: ez kell meghatározza az Istennel való járásunkat, életünket, működéseinket. És ezt nagyon komolyan kell vennünk…! Mit mondhatunk hát végül, a reformációról szóló sorozat végén? Azt, amit hitvalló eleink is tettek: hálával tekintünk vissza Isten munkáját szemlélve a múltban, elvégezzük, ami itt és most a mi feladatunk és arra nézhetünk, amerre ők is tekintettek: előre az eljövendő reménységre. Nem a boldog emberi jövőbe, mely a fejlődés és tökéletesedés eredménye, nem egy könnyebb holnap bizonytalan ígéretébe, hanem az Isten által ígért, biztos jövendőébe, ígéreteinek bizonyosságába.
I. Mi Isten terve?
A Szentírás beszámol arról, hogy Istennek van egy örök terve, tanácsvégzése. Több helyen olvashatunk erről a Szentírásban. Isten örök tanácsvégzése (döntése, terve) Ézs 46,10, ApCsel 2,23, 4,28, Ef 1,11, Jel 1,19 már megvolt, mielőtt Ő világot teremtett volna. A tanácsvégzés tartalma a teremtés, megváltás, újjáteremtés isteni szándéka és terve. Mindebből annyit ismerhetünk, amit Isten kijelentett, amit láthatunk, az elegendő ahhoz, hogy Őt megismerjük és üdvösségre jussunk. Isten valóban uralkodik. Az evangélium az, hogy Ő az Úr, és ez az Úr bennünket megszólít. A felolvasott Igében Ézsaiás az üdvösség hírével vigasztalja a fogságból hazatért, ám a nehéz körülmények miatt csalódott közösséget. Az elkeseredett nép vigasztalásában látja a próféta szolgálatának célját, amely szorosan kapcsolódik az Úr szenvedő Szolgája megtört embert gyógyító és felemelő küldetésének gondolatához. Ézsaiás az üdvösség eljövetelének idejét és Sion megdicsőülésének reményét hirdeti. A jövőbe, az Isten ígéreteként kirajzolódó jövőbe vetett hitnek kell meghatároznia a hazatértek egész életét és magatartását. Hirdeti, hogy majd a népek is részesednek az üdvösségben, Isten összegyűjti Izráelt és a pogányokat is a helyreállított és megdicsőült Sionon. A népek megtérése abban fog meglátszani, hogy felismerik Sion dicsőségét, Jeruzsálembe mennek és a város, illetve Izráel szolgálatával, a szentély gazdagításával menekülnek meg az ítélettől és ezáltal üdvözülnek.
Fontos értenünk a képet, ahogy Ézsaiás beszél, ahogy Isten üzenetét kapja. Ézsaiás egy képet kap: mindenütt sötétség, gyász, halál honol, a földön pedig egy gyászoló nő ül. Egy elvetett, elhagyott, megvert, megbüntetett nő, aki felé senki sem néz, akinek elvitték, elhurcolták gyermekeit, aki kifosztott, aki védtelen. Ez Jeruzsálem, ő ez a nő – őt szólítja meg a próféta.
- Azt mondja neki: Kelj fel! Kelj fel és tündökölj, rád ragyogott az Úr dicsősége! Vége a gyászodnak, feletted ott az Úr dicsősége. Olyan, mint mikor azon az éjszakán a hely felett megállt a csillag Betlehemben. Ott ragyog az Úr dicsősége. Máshol még sötét van, de rajtad és feletted világosság. Ezáltal a figyelem középpontjába kerülsz, világosságod félreérthetetlen mások számára, ezért jönni fognak hozzád, keresni fognak Téged.
- Jeruzsálem, te gyászoló nő, gyermekeit elvesztett anya: hozzák már fiaidat és lányaidat! Ezt hirdeti a próféta, ezt mondja az Úr: hazahozzák őket a szétszórtságból! Véget ér a szomorúság, mert hazatérnek gyermekeid!
- Kincs és gazdagság kerül hozzád: hozzák, mint az ajándékot! A korabeli gazdagság mindenféle képeivel mondja el Isten, hogy elhalmoznak te szegény és kifosztott… Hozzák, amivel csak tudják, hajókkal és mindennel, amivel csak lehet.
- Istened templomát ékesíti ez a gazdagság, idegenek építik városod falait. Isten irgalmas, Isten kegyelmes, ezért hidd el, hogy véget ért a gyász!
- Nyitott kapuidon áradnak be a népek, hogy elhozzák hódolatukat! Királyok jönnek el hozzád! „Bár elhagyott és gyűlölt voltál, feléd sem járt senki, de majd örökre fenségessé teszlek, és örvendezhetsz majd nemzedékről nemzedékre.”
- Igazság és békesség lesz benned és nem lesz: erőszak, pusztulás, romlás. „Isten szabadítását mondod falaidnak, és dicséretét városkapuidnak.”
Igen, ezt mondja Isten: így állítja helyre Izraelt, így kegyelmez meg neki. Ez a valóság, ez a jövendő! A szétszóratásnak vége: hazatérés! Isten a jelen gyásza, a múlt bűneinek emléke, a közeli hazatérés és újjáépítés mellett eszkatalogikus, apokaliptikus távlatokat is nyit: a hazatérés a nagy hazatérésre, a nagy helyreállításra mutat. A 19. verstől az Igében hirtelen észrevehetjük, hogy más a keret, már nem ebben a világban járunk… (mivel például nincsenek az általunk ismert égitestek/világítótestek): „Nem a nap lesz többé napvilágod, és nem a hold fénye világít neked, hanem az Úr lesz örök világosságod, és Istened lesz ékességed. Nem megy le többé a napod, és a holdad sem fogy el, mert az Úr lesz örök világosságod, letelnek a gyászod napjai. Egész néped igaz lesz, örökre birtokában marad az ország; facsemete, amelyet én ültettem, kezem alkotása, amely dicsőségemet hirdeti. A kevés is ezerré nő, a kicsiny is hatalmas néppé. (19-22.vers) Isten ígéretének a pecsétje pedig az utolsó pár szava ennek a fejezetnek: „Én, az Úr nem tétovázom, véghezviszem ezt a maga idejében!”
II. Miért nem teljesedik be?
Akár elhiszed ezt, akár mesének tartod, ott lehet a kérdés arra nézve: miért nem látjuk már mindezt? Hogyan vonatkozott ez csak ott és akkor Izraelre, hogy lehet mindez a mi történetünkké, illetve miért nem látjuk már ezt?
- A történet valóban Izraelé volt ott és akkor és nem vitatható, hogy első renden az Övék volt: nekik ígérte Isten a helyreállást, őket választotta ki, nekik bocsátott meg elpártolásukért, általuk adta az üdvösséget a világ más népei számára. Rajtuk mutatta meg dicsőségét, ők lettek a népek világossága.
- Mi pedig mint Isten népe, mint egyház, ebbe a folyamatba kapcsolódtunk be. Beoltattunk az olajfába, ahogy a Római levélben olvashatjuk. Krisztusban mi is részei vagyunk ennek a történetnek és ezek az ígéretek már a mi történetünk részei is. A mi utunk is ez, Isten bennünket is használ és el akar érni másokat az örömhírrel.
Ezzel együtt fájdalmas a kérdés: miért nem látjuk beteljesedni mindezt? Hol van Isten? Hol van Isten akkor… és ki-ki befejezheti a mondatot saját élettörténetének, vagy közössége történetének sötét, gyászos történéseivel. Hol volt akkor, hol van akkor, amikor… amikor megtörténhetett az, aminek nem szabadott volna megtörténnie?!
Higgyünk egy boldog jövőben, addig pedig szenvedjünk csendesen? Hol van a nagy átformálódás? Hol van Isten dicsősége az életünkön? Látszik-e a gyülekezetünkön, hol van az egyházunkon, a többi keresztyén egyházon? Mi a helyzet a megalázott, megvetett nővel, Jeruzsálemmel, az egyházzal, Isten népével: hol tartunk? Meghallottuk-e, komolyan vettük-e már az ígéretet?
- A miért nem teljesedik-re adott egyik válasz, hogy mert még nem tartunk ott. Az Úr az Isten, ő tudja az időket, ezt mondta: megcselekszem a maga idejében! Ő az Isten és nem sürgethetjük Őt! Még nem jött el az idő, amikor ez beteljesül, amikor ez nyilvánvalóvá válik mindenki számára látható módon.
- A másik, hogy Isten azért hív megtérésre pont, mert még nem teljesült be, még a sötétség túl nagy, szükség van Rá!
A miértek nyitottak maradnak részben és azt gondolom egyrészt, hogy jogosak, valósak és nincs rájuk egzakt válasz. Másrészt ezek a miértek Isten dicsőségének és fényének felragyogásakor már nem fognak számítani, egyszerűen elveszítik jelentőségüket és már senkit nem fognak érdekelni.
A végső beteljesülést nem várhatjuk még itt és most, egy megtört világban élünk, ahol Isten ígéreteinek egy része ígéret marad az utolsó napig.
III. Hogyan fog beteljesülni?
Ami különösen érdekes a számunkra, hogy mindebből, a végső ígéretekből, a nagy helyreállításból mi ragadható meg a mi jelenünkben, hol érint ez minket, mi lesz valósággá itt és most, hogyan teljesülhet be mindez? Erről szól a felolvasott Ige folytatása, Ézsaiás könyvének 61. fejezete: 1 Uramnak, az Úrnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az Úr. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek. 2 Hirdetem az Úr kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszúállásának napját, vigasztalok minden gyászolót. 3 Hamu helyett fejdíszt adok Sion gyászolóinak, gyászfátyol helyett illatos olajat, csüggedés helyett öröméneket. Igazság fáinak nevezik őket, az Úr ültetvényének: őt ékesítik. 4 Felépítik az ősi romokat, helyreállítják a régi omladékokat, újjáépítik a lerombolt városokat, amelyek nemzedékeken át romokban hevertek. 5 Jelentkeznek majd az idegenek, hogy legeltessék nyájaitokat, és más népek fiai lesznek földműveseitek és szőlőmunkásaitok. 6 Titeket pedig az Úr papjainak neveznek, Istenünk szolgáinak mondanak. A népek gazdagságát élvezitek, kincseikkel büszkélkedhettek. 7 A kétszeres szégyen és gyalázat után ujjongani fognak osztályrészüknek, mert kétszer annyi jut mindenkinek az országban, örökké tartó örömben lesz részük. 8 Mert én, az Úr, szeretem az igazságot, gyűlölöm a rablást és az álnokságot. Megadom munkájuk megérdemelt jutalmát, és örök szövetséget kötök velük. 9 Híresek lesznek utódaik a népek között, és leszármazottaik a nemzetek között. Bárki látja őket, fölismeri, hogy ezt a népet megáldotta az Úr. 10 Nagy örömöm telik az Úrban, víg örömre indít Istenem, mert az üdvösség ruhájába öltöztetett, az igazság palástját terítette rám, mint vőlegényre, ki fölteszi fejdíszét, mint menyasszonyra, ki fölrakja ékszereit. 11 Mert ahogyan a föld növényeket hajt, és a kert veteményeket sarjaszt, úgy sarjaszt majd igazságot az én Uram, az Úr is, és öröméneket minden nép hallatára.
Három dolgot említek röviden ezzel kapcsolatban.
Hirdessük a győztes Krisztust. Hogy hirdetem Isten dicsőségét? Ez a fő kérdés most számunkra! Hogyan engedem át az életemen? Ez a reformáció kérdése ma! És hiszem, hogy ebben vezetni is fog minket az Isten! Lépjünk a jelenlétébe, hívjuk a Szentlelket, hogy formáljon át Bennünket és használjon!
Énekeljünk öröméneket minden nép hallatára, zengjük a győzelmet! Advent jön, testvérek! Hirdessük a visszatérő Krisztust és ne felejtsünk beletekinteni a nagy távlatokba sem: reménységünk a nagy helyreállás, ami nem álom! El sem tudjuk képzelni, olyan csodálatos lesz! Isten készíti el az Őt szeretőknek! Nekünk! A miénk már, akkor is, ha még nem látjuk! Ebben a reménységben való élés a semper reformanda. A remény, hogy a végső nagy világosság fénye már ide is elér. Ez a reményünk. Ez az életünk. Ez a reformáció. Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek! Sejtjük, vagy tapasztaltuk, hogy mennyire nem jó dolog adósnak lenni! Aki volt már az, vagy még most is az, pontosan tudja, miről beszélek. Bár sokféle formája van az adósságnak (akár szükségből, akár felelőtlenül, akár önhibáján kívül is válhat valaki adóssá vagy eladósodottá), van egy közös bennük. Az adós embert a tartozás mértékétől, formájától függően egy nap elönti egy furcsa, fagyott érzés, bénultság: nem vagyok a magam ura. Nem tehetek, amit szeretnék. Van rajtam egy teher, egy súly, ami túl van a határaimon, ami veszélyes, ami kontrollálhatatlan, ami félelmetes. Az adósság felerősíti létbizonytalanságunkat, mindenféle egzisztenciális félelmeinket, s a kétséget saját magunkban, szélsőséges értelemben az élet értelmében is. Sokszor azt gondoljuk, hogy adósnak csak úgy lehet lenni, hogy az embernek nincs pénze, sok hitelt vesz fel és törleszt, ahogy tud. A mai Igénkben Zákeus adós, miközben roppant gazdag. Egy ember, akinek bejött az élet, szedhet, szerezhet, amennyit tud, harácsolhat, birtokolhat, halmozhat, bebiztosíthatja magát: mi adhat ennél nagyobb boldogságot és fellélegzést az életben? Eközben nem boldog, nem szabad, hanem adós. Tartozik. Mert gazdagsága mások elnyomásával és kizsákmányolásával gyarapszik. Biztonságérzete hamis, üres, elveszett, kitaszított, megvetett ember. Szomjas. Éhes. Kiszolgáltatott óriási vagyonának, aminek pont biztonságát kellene adnia… Ez a vagyon ugyanis nem diszkrét, nem lojális hozzá, ez a vagyon beszél, fecseg, árulkodik: ellene, róla, gyarapodásának módjáról. Mindenki tudja.
A reformáció sorozatban ma e történet kapcsán az egyén személyes átformálódása, a mély, benső, lényegi változás és annak következményei lesznek előttünk az Igében. Egy individualista kultúrában, amilyen a miénk ez az első kérdés sokszor a hit kapcsán: hogy érint ez engem, hogyan tudok ehhez én kapcsolódni, hol szól ez rólam? A reformáció sorozatban nem ez volt az első, de megkerülhetetlen az átformálódás egyéni útja, hiszen az Ige is beszél több helyen róla. Az egyén fontos, de nagy veszély a kizárólagossá válása a mi kultúránkban.
I. Ismert történet és a reflexek.
Zákeus története egyike a legismertebb, gyerekeknek is leggyakrabban tanított bibliai történeteknek. Az egyéni változás, a pontszerű megtérés, a látványos változás példatörténete. Lehet, az a nehéz neked, hogy ismertnek van minősítve a történet, miközben te most hallod először. Nyugodj meg, bizonyos szempontból előnyben vagy azokkal szemben, mint akik már sokszor hallották. Egy kevésbé ismert részlet talán, hogy a történet Lukács evangéliumának külön anyagai közt szerepel. A külön anyag az a rész az evangéliumban, ami nem szerepel a másik háromban. Általánosságban elmondható, hogy Lukács evangéliumának külön anyagai egy irányba mutatnak: milyen nagy szeretettel fordult Jézus a bűnösökhöz (7, 36-50), vámszedőkhöz (18,9-14) valamint a megfeszített gonosztevőhöz (23, 40-43). A történet szoros kapcsolatban áll a megelőző és a következő részekkel, melyekben Jézus királyi igényét fejezi ki. Lukács, aki feltehetően orvos volt, különös szociális érzékenységgel rendelkezett nem csak a betegek, de a társadalom számára marginalizált emberekkel, csoportokkal. Nem csoda, hogy a vámszedő történetének feljegyzése is fontos a számára.
II. Drámaiság
Zákeus története a klasszikus bibliodráma történet. A bibliodráma, ahogy sokan tudjátok, egy számomra nagyon kedves módszer arra, hogy megjelenítsük a bibliai történeteket, belebújva a szereplők bőrébe, lehetőséget kapva az Ige erejének cselekvésben történő megtapasztalására is. Zákeus történetében minden megvan, ami a jó bibliodrámához kell. Egyébként általában véve is rendkívül drámai: Van főhős: Zákeus, aki fővámszedő volt, a Római Birodalom szolgálatában állt. A saját népét zsákmányolta ki, hiszen a birodalomnak az évi adott vámmal kellett elszámolnia: ha többet szedett be, az a saját nyeresége maradt. Jerikó fontos kereskedelmi központ, bizonyára jó üzlet volt itt fővámszedőnek lenni. Elképzelhető, a vámszedői munkával együtt járt a megvesztegetés és minden egyéb tisztességtelenség. Jó kis karakter, igazi megosztó személy. Van spontaneitás és felsőbb rendezés: Jézus Jerikón megy át, nem véletlenül halad arra, megy Jeruzsálembe, az egész élettörténete, küldetése a tetőpont felé halad. Ezen az úton pedig, szinte „véletlen” ott egy vámszedő. Vannak nagy ellentétek a történetben: Ott van az óriási ellentét a tiszta és szent rabbi, a tanító, Jézus és a szinte tisztátalan, erkölcstelen vámszedő között. Egymásnak feszülő csoportok: a sokaság, aki követi Jézust és mindenfélét gondolnak róla; aztán a sokaság, aki megveti Zákeust és értetlenkedik a mesteren. Aztán az alacsony ember nagy gazdagsággal, Jézust ámuló és követő – majd nem értő sokaság, kapzsi majd nagylelkűvé váló ember, rabbi és vámszedő közössége. Megvan a humor, a komikus elem: a fára mászó alacsony ember, aki nem lát a tömegtől, aki azt hiszi, elrejtőzhet, de lelepleződik. Megvan a szükséges érzelmi paletta: meglepettség, öröm, váratlanság, értetlenség, düh, öröm, beteljesülés, megbánás, reménység. Van a történetben egy csomó szimbólum: a Jézust látni akaró ember, az adósság és elengedés rendkívül összetett dinamikája Isten és ember viszonylatában egyaránt, a ház, a közösségvállalás, a nagy vacsora, a törvény betartására való hivatkozás az előtt, aki betölteni jött a törvényt. Van valódi jellemformálódás: Zákeusban hihetetlen belső változás megy végbe. Üdvössége lesz, új identitást kap: Ábrahám fiának nevezi Jézus, aki maga is Ábrahám fia, és aki meghalni jött Ábrahám fiaiért (is). Van katarzis: a szó igazi értelmében vett megtisztulás, megtisztítás, újjászületés. Van bölcs mondás, konklúzió: „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” Mi kell még? Annyira jól lehet beszélgetni, elmélkedni e történet csodálatos szerkesztéséről, drámaiságáról és üzeneteiről! Arra hívlak most titeket, hogy a történetben figyeljünk most először is a feszültségre, másodszor pedig arra, hol szólhat mindez rólunk?
III. Feszültség
A történetben, és általában az evangéliumi történetekben lévő feszültség elsősorban nem irodalmi eszköz, nem drámai elem, hanem sokkal mélyebben rejlik a szövegben. Sokkal távolabb is hat az ebben megjelenő feszültség és nem is oldódik fel teljesen a történet végére.
- Jézus úton Jeruzsálembe betér Jerikóba és megáll - Zákeusért. Nem megy tovább. Megszakítja útját, mert keresni s megtalálni jött. Dolga van itt: pont valaki olyannal, aki nem érdemelné meg, aki nem szolgált rá, akiért nem éri meg megállni! Pont érte jön, pont őt méltatja szóra, aki egy csaló, tolvaj, egy érdemtelen, méltatlan… miért nem egy beteg, egy olyan ember, akivel lehet szimpatizálni, aki megérdemli, aki sokat szenvedett már ahhoz, hogy végre megszabadulhasson… FESZÜLTSÉG: Jézus olyan valakihez jön, aki rászorul a kegyelemre, de egyáltalán nem érdemli meg. S tudjuk, érezzük, hogy ezen keresztül tanít: megmutatja: ez az elveszett ember. Ez az ember. Érte jöttem. Érte megyek majd tovább Jeruzsálembe meghalni az úton…
- A feszültség azonban fokozódik akkor, mikor nem csak megszólítja ezt az embert, hanem egyenesen a házába megy! Ez egy nagyon megtisztelő dolog volt egy rabbi részéről, pláne a Mester részéről. A Messiás bevonul Jerikóba és a vámszedő házába megy! Hát ez botrány! Közösséget vállal ezzel az emberrel, akinek az asztala körül könnyen lehet, hogy más hasonló érdemtelen és méltatlan emberek voltak.
Gondoljunk bele, micsoda feszültség van ebben a jelenetben: Jézus belép Zákeus házába. Oda, ami ki tudja, milyen pénzből épült. Ahol milyen tisztességtelen pénzből van minden, ahol kis túlzással minden lopott, kicsalt holmi, ahol az ételt, amit felszolgálnak, abból a pénzből vették, ami másnak a kára… ide jön be és eszik, közösséget vállal Jézus…
Micsoda feszültség és micsoda diadal ez: a Valódi Király bevonul ebbe a házba és győzelmet arat a hamis istenek, a bálványok és a szégyen fölött: mert Ő valóban Úr!
- S ha ez még nem volna elég: jön egy aránytalan felajánlás. Zákeus a szegényeknek adja vagyona felét, és visszaadja a kizsarolt pénz sokszorosát. Ami Zákeus házánál történik, az a gazdag ifjú esetének ellentéte: Zákeus önként mond le vagyona feléről, majd olyan jóvátételt ajánl fel, amely messze túlszárnyalja a törvény előírását (a törvénytelenül elvett értéket 20% kamattal kellett visszatéríteni Lev 6:2kk.). Ha túllátunk azon az első reakción, hogy ez egy hirtelen fellángolás volt, egy át nem gondolt döntés, akkor megláthatjuk, hogy ez itt az igazi megtérés. Az, mikor az ember nem csak szavakkal megvallja hibáit, bűneit, hanem azt, a belső változás nyomán, Isten iránti hálából ténylegesen helyrehozza azt, ami rajta áll. A jóvátétel nem az üdvösség megszerzéséért folyik, hanem az elnyert üdvösség, megbocsátásból fakadó öröm és hála táplálja.  Zákeus vallomást tesz Jézusnak, akit immár "urának" tekint szemben a korábbi urával, a pénzzel és hatalommal. Előtte arra kötelezi magát, hogy változtat életvitelén, és elégtételt ad igazságtalanságaiért (8. v.). S minthogy igaztalan tettei végső fokon azokat sújtották, akik a társadalmi ranglétra legalsó fokán vannak, azaz a szegényeket, visszaszolgáltatja nekik, amitől megfosztotta őket: vagyonának felét átadja nekik.
- S végül itt van a "ma" feszültsége. Ez a „ma”, amelyre Jézus utal, nem kronológiai megjegyzés, hanem az üdvösség útjának egyik szakaszát jelöli, amelyet Jézus Názáretben nyitott meg (vö. 4, 18-22). Ez a „ma” tart még. Az idő lelassul és mindenkit hív, amíg tart az a „ma”, miközben tudható, hogy egyszer véget fog érni! Itt és most „ma” van, amiben üdvösség van, áldás és élet.
IV. Rólunk szól
Könnyű az Ige alapján általános igazságokat levonni, vagy épp nagyon instant, épp aktuális felszínes vezetéseket, válaszokat keresni. Ezzel szemben hiszem, hogy afelé vegyük az irányt, fordítsuk figyelmünket arra, hogy a történet nekünk szól, rólunk szól és minden elemével, minden részével meg akar Isten szólítani általa. Folyamatokra akar rámutatni és minden részletével hív, kimozdít és megszólít, kiszólít mindabból, amiben vagyunk.
A drámaiság ugyanis nem csak a történetben feszül, hanem kiárad belőle, itt van köztünk, a szívünkig ér. Ez Istennek a drámai, valóságos, cselekvő jelenléte, ami ma is, most is szembesít minket ennek a történetnek a nyers valóságával, súlyával és örömével.
1. Elveszettség
Az első dolog az elveszettség kérdése. Nem elméleti, hanem egészen konkrét értelemben… Az elveszettségé, ami nem akaraterő vagy érdem kérdése, ahogy erről sokszor beszél Jézus („Aki meg akarja tartani az életét, elveszti…”)
Hányféleképpen lehetünk elveszettek? Tulajdonképpen annyiféleképpen, ahányfélék vagyunk. De leginkább háromféle módon: Aki szinte sosem éli ezt meg. Aki ritkán, alkalmanként éli meg: pillanatnyi „elveszések”, mélyrepülések formájában. A konstans elveszett pedig mindig ebben él. De miről van szó a történetben? Nem az ember megéléséről, tapasztalatáról, hanem az alap állapotáról. Sokkal többről, mint először gondolnánk: arról, ami akár az érzéstől teljesen független! A mély, talán észre sem vett elszakadástól, izolálódástól Istentől… A bűn hatalmáról, a jó és rossz összemosódásának tébolyáról, a létértelmetlenségről, amibe beleszületik az ember. Az önmagát felemésztő, maga ellen forduló kultúránkról, a fogyasztói emberről, aki önmagát s utódait pusztítja boldogságát keresve (Hallottátok már, hogy a Biblia szerint az ördög embergyilkos volt kezdettől fogva… látjátok a munkáját mindebben?)
Testvérek, az elveszettség azt jelenti, hogy megfagyunk a dermesztő hidegben és sötétben a tábortól messze, egyre távolodva. Azt hisszük, hogy tartunk valamerre, hogy közeledünk, de közben másik irányba tart az életünk: távolodunk mindattól, ami a valódi életet jelentené a számunkra. Ez az elveszettségünk. Nem csak egyenként, de közösségileg, társadalmilag is elveszettek vagyunk, ha Isten nem könyörül meg rajtunk! És újra és újra visszasüllyedünk ebbe az állapotba és elveszünk… De tudjátok, mi Isten válasza az elveszettségünkre? Megkeres! Terve van és végre is hajtja azt: nem marad ez így! Hadd éljek a korábbi képpel: ezért küldte Jézust, hogy utánunk jöjjön eltévedtségünkben és visszavezessen a táborba, a tűz köré, az asztalhoz, ahol élet van, örök élet és megmaradás. Ennek pedig az volt az ára, hogy egyszer neki, aki sosem volt elveszett, át kellett élnie a teljes kitaszítottságot az Atya közeléből, a biztonságból, és a külső sötétségben meg kellett fagynia értünk és helyettünk! Ezért nem kell nekünk ezt sosem átélni, ha belátjuk: Jézusra van szükségünk!
2. Hogy vonatkozik ránk az adósság rendezés?
Mit jelent ez számunkra? Komolyan felmerülhet a kérdés: rendben, az elveszettséggel még csak tudunk mit kezdeni, de mi van ezzel a felajánlással, jóvátétellel, ami megjelenik a történetben? Fontos, hogy semmiképp sem érdemszerző jó cselekedetekről vagy moralizáló tettekről van szó. A belső átformálódásból fakadó helyreállításról. Ha ugyanis tényleg átélted, ha érzed a súlyát, ha megnyertél Jézusban mindent, ha nem érzed, hogy ezért teljesítened kellene, akkor arra hív ez a történet, hogy:
Készek vagyunk-e minderre? Az elveszettség helyreállása: a megtaláltság, egyéni átformálódás és a „jóvátétel”, a helyreállítás! Elveszettnek érzed magad? Sejted? Dereng? Jó híreim vannak! Nem érzed magadat különösen annak (ez nem a belső egyensúlyt vagy megbékéltséget jelenti…) – nem lehet segíteni rajtad… hacsak… hacsak Isten nem könyörül rajtunk. Reménységünk, hogy „…az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” Zákeus nevének jelentése: „az igaz, a tiszta”. Adósból, elveszettből azzá lett, amilyen nevet Istentől kapott: a Bárány vére által tisztává, igazzá, megtalálttá, szeretetté, megbecsületté. Hogy ebből a forrásból fakadóan szerethessen, megbecsülhessen, tisztának és szépnek lásson másokat is. Jézus szemével, aki megfizette érte a kifizethetetlen árat. Ez a mi utunk. Ezt készíti nekünk Isten. Ez a reformáció. Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek! A reformáció ünnepe közeleg, nagyon sokan emlékeznek most erre világszerte. És büszkék vagy épp bosszúsak azért, hogy ez megtörtént. Elemzik az eseményeket és értelmezik, mi mivel van összefüggésben, mi mit okozott. Nagyívű portrékat festenek a reformátorokról, talán a szájukba adnak olyan dolgokat, amiket sosem mondtak, könnyen lehet, hogy felhasználják nevüket, emléküket olyan ideológiákhoz, egyéni célokhoz mottónak, amihez semmi közük nem volt. Sok mindent állíthatunk a reformátorokról, a reformáció emberéről. Ismerhetjük gondolataikat, észjárásukat, s azt is, hogyan élték meg a nagy megújulást. Ami biztos, hogy felfedezték, felismerték Isten Igéjében azt, aminek Isten szánta. A reformáció évszázada az imádság évszázada volt: az évszázadokon át tartó, megújulásért elmondott imák meghallgatásának és a megújult, szívből fakadó bűnbánó és hálaimák évszázada. A reformációhoz kapcsolódó, bibliai reformációkat, megújulásokat felvonultató igehirdetés sorozatban ma az imádság eget és földet rengető ereje lesz előttünk.
Mi is az imádság? Elmondjuk Istennek, mit érzünk? Elmondjuk egymásnak, mit érzünk? Elmondjuk Istennek, mit kellene tennie? Elmondjuk egymásnak, mit kellene tenniük? Magyarázkodunk? Könnyítünk a lelkünkön? Vagy csendben vagyunk és szemlélődünk? Sokféle válasz lehetséges talán ma is, és bizonyára sokan gondolják, hogy tiszteletben kell tartani egymás eltérő véleményét és megközelítését az imádságról. Amit a mai Ige felolvasása előtt szeretnék leszögezni, hogy nem azért vagyok itt és beszélek, nem arra hívott el Isten, hogy feltegyem összevont szemöldökkel a kérdést: szoktál imádkozni kedves testvérem? Biztos tudod, hogyan kell? Nem áll szándékomban bármilyen forrásból származó tekintéllyel kiállni és azt mondani: nem imádkozol eleget, ezért rossz vagy! Nem imádkozol jól, ezért nem hallgat meg Isten! Esetleg nem imádkozol nyelveken, ezért nem vagy képes szellemi harcot vívni. Nem imádkozol egyáltalán, ezért mit képzelsz magadról …? Mindezek a kérdések ugyanis nem a lényegre mutatnak! Nem az a döntő, hogyan, mikor, milyen formában teszed… Egy vallásos, ítélkező, törvénykező keretben nagyon is sokat számítanak. Ott, ahol vannak varázsimák, amik jobban hatnak, csodás emberek, akik majd, ha imádkoznak értem, akkor… ahol az imát bármilyen módon mennyiségileg vagy minőségileg mérni lehet… Hiszem mindezekkel szemben, hogy az imádság fájdalomból, szomjúságból, megindultságból, megrendülésből, érzelmi érintődésből, tudatos felismerésből fakad, mikor az ember rádöbben: hogy teljesen elveszett, ha Isten nem menti meg őt.
Ma Nehémiás története, Nehémiás imádsága lesz előttünk. De ne szaladjunk így előre. Hadd éljek megint a korábbi fikcióval: képzeljük el, hogy egy párhuzamos univerzumban, ahol reformáció sem volt, Nehémiás története is máshogy néz ki. Ott, ahol az érintődés, a bevonódás, a megrendülés és a helyzet súlyosságának felismerése elmarad… Így nézne ki ott Nehémiás története:
„1 Nehémiásnak, Hakaljá fiának a története. A huszadik évben, kiszlév hónapban történt, amikor Súsán várában voltam, 2 hogy megérkezett hozzám egyik rokonom, Hanání és vele együtt néhány Júdából való férfi. Kérdezősködtem tőlük a megmenekült júdaiakról, akik a fogság után megmaradtak, meg Jeruzsálemről. 3 Elmondták nekem, hogy azok, akik a fogság után megmaradtak, nagy bajban és gyalázatban élnek abban a tartományban, Jeruzsálem várfala pedig csupa rés, és kapui tűzben égtek el. 4 Amikor meghallottam ezeket, sajnálatomat fejeztem ki Hanáninak és a többieknek, egyúttal invitáltam őket, hogy legyenek vendégeink a királyi udvarban. 5 Megértettem, hogy Jeruzsálem már sosem lesz a régi, a történetnek vége, mert ez a nép elhagyta Istenét. 6 Mivel megtagadta szövetségét, meg kell bűnhődnie vétkeiért. Igaza van Istennek, hogy ezt tette velünk, bár nem voltunk sokkal rosszabbak, mint a körülöttünk lévő népek. 7 De mivel elvetett és ily soká nem történt változás, sem remény nem látszik az újrakezdésre, itt az ideje elengedni ezt a történetet. 8 Bizonyára mást választ majd magának: más népet, más helyen, új ígéretekkel, új tervekkel. 9 Jeruzsálem örök időkre mementója lesz az elpártolt népnek, a hűtlenségnek, az elszalasztott lehetőségnek, s annak, hogy amit vet az ember, azt aratja. 10 Mi pedig, akik valahogy megmaradtunk, amíg élünk, emlékezni fogunk arra, hogy volt egyszer egy Izrael és énekeljük bús énekeinket szent templomunk pusztulásáról. 11 Nehémiás emlékoszlopot is állított a király engedélyével az elveszett népek oszlopcsarnokban és ezt íratta rá: Íkábód, azaz oda van Izrael dicsősége. 12 Nehémiás egyéb dolgai és nemes tettei meg vannak írva a babilóni krónikában.”
Ennyi a történet. Ennyi is lehetetett volna számtalanszor a történelemben, ha egy egyszerű ember (miközben magas beosztásban van) nem ébred rá, hogy lehet, hogy mégsem… hogy mi van, ha még van esély? Mi van, ha Isten megbocsát, ha újat kezd? Ha még van valahol parázs a hamu alatt, ha még életre kelhetnek a csontok és lehet igen-igen nagy sereg? Ha lehet élet ott, ahol most halál van… Hadd kapcsoljam most egészen konkrétan össze, testvéreim a saját helyzetünket, reformációra szoruló, ébredést váró, megújulásért sóhajtó életünket, népünket, egyházunkat, országunkat s gyülekezetünket is: ha jól, ha rosszul mennek a dolgok, elhiszed-e, hogy lehet másként? S ha nem hiszed, tudsz-e meríteni attól s hinni annak, aki hiszi?
Kedves Gyülekezet, Izrael történetének, Nehémiás történetének nem lett vége! Nem volt akkor és nincs most sem! Mert akármit tehet Isten népe, akárhogy fordulhat el: Isten hűséges! Az volt egykor és az ma is: hozzánk is! Ezért van ez lejegyezve a Szentírásba, olvasom tehát Isten Igéjét a Nehémiás könyve első fejezetéből:
Textus: Neh 1: Nehémiás szomorúsága és imádsága: 1 Nehémiásnak, Hakaljá fiának a története. A huszadik évben, kiszlév hónapban történt, amikor Súsán várában voltam, 2 hogy megérkezett hozzám egyik rokonom, Hanání és vele együtt néhány Júdából való férfi. Kérdezősködtem tőlük a megmenekült júdaiakról, akik a fogság után megmaradtak, meg Jeruzsálemről. 3 Elmondták nekem, hogy azok, akik a fogság után megmaradtak, nagy bajban és gyalázatban élnek abban a tartományban, Jeruzsálem várfala pedig csupa rés, és kapui tűzben égtek el. 4 Amikor meghallottam ezeket, napokon át ültem, sírtam és gyászoltam, böjtöltem és imádkoztam a menny Istene előtt, 5 és ezt mondtam: Ó, Uram, menny Istene, te nagy és félelmetes Isten! Te hűségesen megtartod a szövetséget azokkal, akik szeretnek téged, és megtartják parancsolataidat. 6 Fordulj hozzám figyelmesen, tekints reám, és hallgasd meg szolgád imádságát, aki most éjjel-nappal imádkozik előtted a te szolgáidért, Izráel fiaiért. Vallást teszek Izráel fiainak a vétkeiről, amelyeket elkövettünk ellened. Vétkeztem én is és atyám háza népe is! 7 Nagy gonoszságot követtünk el ellened, mert nem tartottuk meg azokat a parancsolatokat, rendelkezéseket és törvényeket, amelyeket szolgádnak, Mózesnek adtál. 8 Emlékezz vissza arra az ígéretre, amelyet kijelentettél a te szolgádnak, Mózesnek: Ha ti hűtlenek lesztek, én szétszélesztelek benneteket a népek közé, 9 de ha megtértek hozzám, megtartjátok parancsolataimat, és teljesítitek azokat, akkor ha az ég széléig űztelek is el benneteket, még ott is összeszedlek és elviszlek benneteket arra a helyre, amelyet kiválasztottam, hogy ott lakjék az én nevem. 10 Hiszen a te szolgáid ők, és a te néped, akiket megváltottál hatalmaddal és erős kezeddel! 11 Ó, Uram, méltasd figyelemre a te szolgád és szolgáid imádságát, akik boldogok, hogy félhetik a te nevedet! Adj ma sikert a te szolgádnak, és add, hogy legyen hozzá irgalmas az az ember! Én ugyanis a király pohárnoka voltam.
1. Ami történik...
Az életed két legfontosabb napja: amikor megszülettél, és amikor megérted, miért. Nehémiás számára ez „a második nap”. Kr.e.446-ban járunk. Nehémiás (akinek nevének jelentése: az Úr megvigasztalt) magas beosztású ember a királyi udvarban, bizalmi ember, mondhatni befolyásos. A már hazatért és Jeruzsálemben és Júda városaiban lakó megmenekültek kapcsolatot tartottak fenn a deportációban élőkkel. Látjuk az ide érkező követeket: Hanánit és társait. Látogatásuk mögött az a szándékuk van, hogy tudván Nehémiás beosztásáról, az ő segítségét kérjék a királyi engedély kiadására a vár falainak felépítéséhez. Száznegyven év telt el ugyan már Jeruzsálem pusztulása óta, de a város romjai és a lakosság helyzete még mindig az ítélet hirdetői voltak. Kísérletet tettek ugyan már arra, hogy felépítik a város falait, de az egykori izraeli fővárosban, Samáriában székelő királyi helytartó nem nézte jó szemmel a régi júdai királyi város falainak felépítését. Ócsárlás, gyalázat és gúny jellemzi azt a légkört, amiben a jeruzsálemiek boldogulni próbálnak. Megkezdődött ugyan már a megújulás: a régi romok helyén új templomot építettek, de Jeruzsálem falainak megépítésével még várt Isten, mert az újjáépítés idejét Ő fogja meghatározni. Nehémiásnak egyébként kevés közvetlen kapcsolata lehetett Jeruzsálemmel. Apja, vagy talán már nagyapja is a deportáltakkal együtt Babilonba került. Így Nehémiás a száműzetésben nőtt fel. Emberileg szinte érthetetlen az a megdöbbenés, amellyel a Jeruzsálemből kapott híreket fogadta. Az lett volna természetes, ha jó beosztásában csak a maga boldogulása érdekli és feledni igyekezett volna származását, a zsidó néppel való kapcsolatát. Isten azonban őt szemelte ki Jeruzsálem újjáépítésére. Munkálkodott érte, benne, hogy majd általa végrehajtsa terveit. Ami tehát előttünk áll, az egy ember, aki híreket hall és érintődik, bevonódik érzelmileg, fájdalmat él át, és rádöbben, hogy egyetlen útja van a megmenekülésre, az pedig az élő Isten irgalma! Magas pozícióban van, befolyásos, bizalmi állásban lévő ember, akinek lenne miben bíznia, de itt ebben a helyzetben kitisztul előtte az ég és teljesen világos lesz elveszettsége: sajátja és népéé. És az is, hogy ennek nem kell így maradnia!
2. Ahol történik…
Nem tudom, hogyan történt, talán a pillanat tört része alatt, vagy Nehémiás szívében ott volt folyamatosan, mélyen a meggyőződés, de az biztos, hogy Nehémiás ismeri az Írásokat, ismeri Istent és az Ő tervét, ígéreteit is. Ismeri és érti, mi volt Isten terve e néppel és mivé lett a jelenlegi helyzetben a szétszóratásban élő nép. A követek érkezése kapcsán mindez felelevenedik benne és pontosan meg tudja határozni, hol is tartanak most, merre is tarthatnak az események. Tudta, hol van, hogy miről szól a nagy történet, mi Isten szövetsége, mik az ígéretei, hol tartanak most ők ebben az egészben. Ebből a helyzetfelismerésből fakadt tudatosan vagy tudattalanul az, hogy tud reménykedni: van jövő, van folytatás! Mert Istennek terve van! Ez a helyzet-meghatározás döntő jelentőségű ott és akkor: ő nem látta előre, mi lesz, csak azt érthette, hogy mi volt a fogság előtt, miért van a fogság és merre tarthat tovább a történet? A szentíró, a történeteket összefoglaló Krónikás kívülről már látja az események alakulása mögött Isten munkáját, világkormányzó hatalmát és népéhez forduló irgalmát kereste és ismerte fel, aki a szétszórt népből egy maradék gyülekezetet hívott haza. Ez Nehémiás még nem láthatta a szemeivel, csak reménykedhetett benne! Ő még nem látta itt a felépülő templomot, az újra induló kultuszt… nem látta az ígéret célját, a megszülető Messiást, a megváltást és azt, ahogy az evangélium akkor még elképzelhetetlen módon betölti az egész világot. Kedves Testvérek, számtalanszor érzem, hogy Isten mai gyermekei, egyének és közösségek egyaránt olyan, mintha nem tudnák, hol is vannak? Mi az egyház útja, szolgálata, célja általában, mi egy adott gyülekezeté, hol tartunk most Isten történetében? Nem látják, mi történik, hogy mi a dolguk, mire hívja őket az Isten? Mik a lehetőségek, mik az ígéretek, mi az út és miért lehet és érdemes kiáltani? Miért kell hangot adni annak, ami nem jó, sőt pusztító, miért hihetjük, hogy Jézus Krisztus tényleg tegnap, ma és mindörökké ugyanaz…
3. Ahogy történik… (érintődés és teljes odaadás)
A jeruzsálemi hírekre Nehémiás felkavarodik. Ezt olvastuk: „Amikor meghallottam ezeket, napokon át ültem, sírtam és gyászoltam, böjtöltem és imádkoztam a menny Istene előtt.” (4. vers) Ebből az érintettségből, mondhatni felindultságból és a hitismeretből, háttértudásból születik az imádság. A közöny helyett esedezés és könyörgés Istenhez, aki egyedül megoldást adhat. Mit tesz Nehémiás? Imádkozik, de előtte még azt látjuk, hogy a hallott hírek milyen hatással vannak rá? Ez a fázis sem hagyható ki. Nem ugrott rögtön fel és kezdett el akár intézkedni vagy rögtön nem csapott bele egy rögtönzött imába… Napokon át szinte bénultan és tehetetlenül ül. Előbb a sírásban és gyászban passzív levertség vesz erőt rajta, majd a böjtölésben és könyörgésben az Úrnál keres feleletet a gyötrő kérdésekre. A közöny vagy a kapkodás helyett engedi, hogy hasson rá, amit hallott, ami körülveszi. Ezzel tudjátok, mit tesz? Elfogadja a valóságot! Közel engedi magához azt, ami történik, ahol most tartanak. Így realizálódik benne az, hogy a király elé kell mennie. Csak megfelelő sorrendben. Először az Igazi király elé, akivel a nagyobb rendezni való van s utána majd meg kell tennie, ami módjában áll: a földi uralkodótól kell kérni, ami kérhető. Nehémiás imádkozik. Bűnbánatában nem az építés akadályozóit, nem népe ellenségeit vádolja, sem nem az Úr ellen panaszkodik, hanem a maga és a népe bűnének terhével borul le Isten előtt és vallást tesz cselekedeteik gonoszságáról. Bűnbánó vallástételének őszinteségében ébred új bizalom Nehémiás szívében a kiválasztó és vezérlő Úr iránt. Nem a maga kívánságait szeretné elfogadtatni, hanem az Igére, az ígéretekre hivatkozik. Az imádságban azt látjuk, hogy megszólítja Istent és rögtön meg is vallja: kicsoda Isten, milyennek ismerte meg Őt? Azt kéri, hogy Isten tekintsen rá, forduljon hozzá. Bűnvallást tesz: a népéért, és saját magáért is könyörög. Azonosul népével, többes szám első személyben fogalmaz. Istent emlékezteti ígéreteire a néppel kapcsolatban. Istent emlékezteti, hogy e nép a megváltottjai. Segítséget, sikert kér a király elé járulásához. Az imádságból születnek majd tettek is: Nehémiás bemegy a királyhoz, esedezik, kér és kap is segítséget és vezetővé válik népe körében. Másokért imádkozik, és nem tud róla, hogy már magáért is teszi azt: saját jövője is benne foglaltatik a tervben, aminek megvalósulásáért könyörög. Ez volt Nehémiás életének második legfontosabb napja. A tiéd eljött-e már? S ha igen, emlékszel-e még, milyen volt, mit mondott neked akkor Isten?
4. Reformáció MOST.
Kedves Testvéreim, nem véletlenül vagy most ma itt: Isten használni akar téged: az imádságban! Nem hagyja magára a világot, az országunkat, az egyházunkat, a gyülekezetünket, a családodat, a környezetedet: benned, általad is jelen akar lenni. Nem számít a korod, igazából az állapotod sem, most itt áll előtted a lehetőséged, hogy kapcsolódj, ahogy vagy! A lehetőség, hogy kilépj a közönyből, vagy épp lenyugodj a folyamatos pörgésből és kapcsolódj. Kapcsolódj a VALÓSÁGHOZ. Kapcsolódj az IGAZSÁGHOZ. a megrendüléshez, a szükség felismeréséhez s az ígéretekhez: nem vetette el Isten az Ő népét! Kapcsolódj az imába! Kapcsolódj az ígéretekhez: Istennek van terve velünk, magyar néppel, reformátusokkal, gazdagréti gyülekezettel! Van terve, hogy rá mutassunk, hogy róla beszéljünk és hirdessük az evangéliumot, hogy Jézus Krisztusban van megváltás, van értelme az életnek, van helyreállás, újrakezdés és hogy Isten nem haragszik, nem vetett el, hogy az elveszettségünknél nagyobb a szereleme és Ő maga a szeretet.
Jézus maga is esedezik értünk, közbenjár az Atyánál és abba hív, hogy hozzá kapcsolódjunk az imában! Az imádság kommunikáció, mely kapcsolatot feltételez. Dialógus, amely egyszerűen csak akkor működik, ha reagálunk, ha megszólítunk. Ha befogadunk és készek vagyunk kifejezni befogadásra szorultságunkat. Ez utóbbi volt a reformáció nagy felismerése is. A kegyelemből élő ember számára lesz igazán égető az imádság jelenléte, az abban való elmélyülés útja. A reformátorok sokat tusakodtak Isten előtt és életük szerves része volt az imádság, mint az életritmusuk része. Amiért imádkozunk az nem az, hogy megmaradjunk! Nem Jeruzsálem felépülése számított akkor sem, hiszen a templom és a falak sem minden… nem az az igazi cél, hanem hogy Izrael helyreálljon és hirdesse Isten dicsőségét… nem az a cél, hogy megmaradjunk és széppé fejlődjünk, hanem hogy éljünk akként, akivé Isten teremtett minket, és hogy Rá mutassunk… Látod-e a királyok mögött a királyt? A hatalmak és erők felett az abszolút hatalmat? Hiszed-e, hogy te az Övé vagy? Nem tudjuk megváltoztatni sem magunkat, sem semmit, aminek igazán változásra lenne szüksége… de Isten irgalmas! Ez az evangélium! Távlatok nyílnak neked és ez már a tiéd! Ragadd meg hittel! Ámen!

Kedves gyülekezet! Ezen az őszön egy olyan igehirdetés-sorozatban lehetünk együtt, ahol azt keressük, hogyan készítette el Isten a Szentírás lapjain előttünk álló módon évszázado0kkal, vagy akár évezredekkel ezelőtt a változást, a reformációt, a megújulást. Az év első felében az Apostolok cselekedeteiről szóló sorozatban a Szentlélek munkájának mozdulását figyeltük. A nyári táborban az ébredés volt előttünk, most pedig ugyanebben a folyamatában a reformációhoz kapcsolódó történetekben lehetünk együtt hétről hétre. Ma elérkeztünk az egyik nagy ószövetségi király, Ezékiás reformjához. Erről a királyról nagyon sokat megtudhatunk a Bibliából. Ha minden róla szóló történetet számba szeretnénk venni azok összes tanulságával, nagyon sokáig itt ülnénk. Nem lehet egy igehirdetésen Ezékiás király munkásságának minden részletét, érdekességét áttekinteni. Ehelyett arra szeretnék fókuszálni ma, ahogyan az általa végrehajtott reform példa értékű lehet számunkra, ma élő keresztények számára, és arra szeretnék tekinteni, mire hív bennünket ma Isten ezen a példán keresztül.
Amit a textusban Ezékiás királyról olvasunk, az magával ragadó, csodálatot! Egy erős, hős király képe bontakozik ki előttünk, az ige is ezt írja róla: nem volt hozzá fogható király, se előtte, se utána.   Határozott volt, meglépett olyan dolgokat, amelyeket más nem tudott, vagy nem mert meglépni, helyes és Isten akarata szerint való döntéseket hozott, tökéletesen vezette a népet. Teljesen olyan volt, mint Dávid, méltó volt a királyságban a dávidi névhez. Ahogy olvassuk ezt az igét, azt mondhatjuk: igen, erre van szükség, ilyen példákra, ilyen hősökre, ilyen vezetőkre! – Ha azonban csak ennyit értünk meg ebből a történetből, akkor elég hamar elveszítjük az üzenetet, és elveszítjük a kapcsolódást a Szentíráshoz. Mert ha csak az egykor volt nagyszerű királyt csodáljuk Ezékiásban, akkor hamar arra a látásra jutunk, hogy ehhez nekünk semmi közünk nincs. Egyrészt nem vagyunk királyok, nem vagyunk abban a pozícióban, hogy ilyen horderejű döntéseket hozzunk – másrészt hol vagyunk mi ettől a leírástól? Hol remélhetnénk mi azt, hogy egyszer majd azt írják rólunk akárhol is, hogy „nem volt hozzá fogható” – ilyen hős, ilyen tiszta, ilyen rendkívüli ember!
Ugyanakkor vágyakozunk a változásra. Keressük Istent, szeretnénk jobbak lenni, és szeretnénk, ha változna a környezetünk is. Nagyon gyakran hallok embereket így felsóhajtani: „változást szeretnék!” Szeretném, ha változnának a dolgok a családomban, a saját életemben, a környezetemben, a gyülekezetemben, az egyházamban, az országomban! Változás, változás, változás! Jöjjön valami új, valami megoldás, mert nem jó az, ami most van! Mégis, amikor egy-egy beszélgetésben a dolgok mélyére megyünk, nagyon gyakran az lesz nyilvánvalóvá, hogy az illető igazából nem akar változást. Az emberek ritkán kívánják igazán a mély változásokat, mert azok kényelmetlenek, megszüntetik a rutinokat, elveszik a biztonságérzetünket, kihúzzák a talajt a lábunk alól. „Világosság, világosság” – hallom nagyon sokszor – „legyen fény, világosság, legyenek tiszta keretek! Legyen átláthatóság!” De ki akar valójában igazi világosságot? Olyat, ahol tényleg minden látható, ahol nincs szürkeség, ahol nincs homály? Ahol nem lehet elrejtőzni, ahol nem lehet a dolgokat megmagyarázni? -  Isten munkája valódi változást és valódi világosságot hoz. Ezt látjuk ebben a történetben is. Ezékiás nagy király és rendkívüli hős volt – de nem elsősorban gazdagsága, hatalma, befolyása vagy rendkívüli képességei által vált azzá, hanem azáltal, hogy szerette és félte az Urat. Elég bátor volt ahhoz, hogy megtegye azt, amire Isten hívta őt; akkor, amikor arra hívta. Vállalta a felelősséget – így lett ő maga igazi hőssé, a munkássága pedig igazi reformációvá.
Az igehirdetésben
1. először nagyobb távlatokban szeretnék beszélni arról a kontextusról, ahol Ezékiás élt, és arról, milyen volt a szíve, milyen közéleti döntéseket hozott ez a király.
2. Aztán ráközelítek arra, mit tett az istentisztelettel, a templommal, a közösségi élettel.
3. Végül arról beszélek majd, hogyan érint ez minket, mire hív ma bennünket ez a történet.
1. A kontextus, a király szíve és közéleti döntései
A királyság kora Izraelben gazdasági és társadalmi értelemben is egyfajta fénykor volt – mégsem az az időszak, amikor Isten felhőtlenül gondolhatott az Ő népére: „minden rendben van velük, jól vannak, szeretnek és félnek engem.” Isten eleve nem helyeselte, nem akarta népe számára a királyságot, mint társadalmi berendezkedést. Amikor elérkezett Izrael történelmében az a pont, hogy a nép királyt kívánt, akkor Isten elmondta nekik a prófétán keresztül, hogy ez nem lesz jó, a királyok hamis módon fognak uralkodni a népen. De végül enged az akaratuknak és királyt ad nekik. Sőt ad egy példa értékű, szíve szerint való királyt: Dávidot. Az ő személyében mintát ad, akihez igazodni lehet. A királyokról szóló bibliai leírásokban később ez válik mércévé, amin a szentírók „megmérték” a királyokat: azt az utat követik, amit Dávid, vagy sem.  A későbbi királyok történetei azonban rendre arról szólnak, hogy nem ezt a példát követik, hanem nagy részük messzire eltávolodik Istentől, rossz irányba vezeti az országot. Mire Ezékiás koráig elérkezünk, már társadalmi szinten, történelmi távlatokban is láthatóak az elpártolás következményei: az északi országrészt már fogságba vitték.
Isten mégsem hagyja el az Ő népét, hanem a királyok mellé mindig támaszt prófétákat. Mindegyik királynak megvan a próféta-párja, akin keresztül figyelmezteti őket. Elmondja az igazságot, jó útra akarja terelni az ő népét. Ezékiás király próféta-párja Ézsaiás. (Ézsaiás próféta könyvében olvashatunk is Ezékiás királyról.) Ezékiás uralkodásában az a rendkívüli, hogy ő bátran kilépett abból, ami elődeinek bevett útja volt, az elpártolás helyett a dávidi utat követte, hozzá hasonlóan „Isten szíve szerint való” királyként uralkodott.
Mi volt Ezékiás titka? Nem szuperhősnek kell őt elképzelnünk, hanem egy olyan embernek, aki mélyen, egyszerűen és valóságosan istenfélő volt. Nem tudjuk, hogyan született ez a komoly istenismeret és istenfélelem az ő szívében. Nem ismerjük megtérése történetét. Nem látjuk, hogy ki és mikor tanította hitre. Vajon otthon a családban szedte magára, vagy volt egy tanítója, egy rabbi, aki erre megtanította? Vagy volt Istennel valami személyes, meghatározó találkozása? Egyszer csak ráébredt a küldetésére? Hogyan talált rá arra az útra Istennel, amelyen sem az elődei, sem az utódai nem jártak? – Csak annyit árul el róla a Szentírásban, hogy ragaszkodott az Úrhoz, a gyökerei, forrásai mélyen Istenben voltak. Nevének jelentése egyébként ez: „akit az Úr erősít” Ilyen minősítéseket hallunk róla: „bízott az Úrban”, és „nem tért el attól az úttól, amire Isten hívta őt.” Isten munkált benne egy hitet, ragaszkodást, és ebből következően egy jellemet. Ezáltal vált azzá, akinek megismerhetjük őt.  Akinek hatalma volt, megtehetett volna bármit, gyönyörködhetett volna a hatalma eszközeiben, az őt körülvevő jólét és bőség gazdagságában. Meríthette volna az erejét és az identitását mindabból, ami a rendelkezésére állt - ehelyett ő az Úrban bízott, hűségesen ragaszkodott Istenhez; bátran és elkötelezetten megtette, amire Isten hívta őt. 
Látjátok, mennyire egyszerű ez? Már nem is olyan távoli a személye. Közel jön. Mert ha a lényeg, az Isten szerint való uralkodás titka ennyire egyszerűen a szív állapotában rejlik - akkor ez a titok nem titok többé, hanem mindannyiunk számára nyitva áll! Ragaszkodni, bízni, nem térni el attól, amire Isten elhív – ez nem csak az ő királyi működésének, hanem mindannyiunk életének a titka és értelme.
Két történetet szeretnék kiemelni annak illusztrálására, milyen volt Ezékiás szíve. Egyrészt egyszer nagyon-nagyon megbetegedett, s halálos betegségében Istent kezdte el keresni. Az Ézsaiás 37-38. fejezetében olvassuk ezt. Gyötrelmeiben mélyen és egyszerűen Isten felé fordult, könyörgött az életéért, gyógyításért – és Isten megkönyörült rajta, adott még neki tizenöt évnyi életet. Ezékiás pedig hálát adott ezért, és éneket énekelt Istennek. A másik példa, amelyen át láthatjuk, hogy milyen volt az Istennel való kapcsolata, amikor Szanhérib, a korabeli nagy asszír uralkodó be akarta venni Jeruzsálemet. Kemény pszycho-terrort gyakorolt, fenyegető, gonosz hangú leveleket írt, amelyben sorolta, milyen lehetőségeket kínál Ezékiásnak és a városnak az önfeladásra, a megadásra, és ecsetelte, mit fog ő tenni a várossal. Ezékiás pedig megfogta ezt a levelet, bevitte az Úr házába, kiterítette ott a levelet, és elkezdett imádkozni Istenhez. Felolvasom ezt a gyönyörű imádságot:  
 „Uram, Izrael Istene! Te, aki a kérubokon ülsz, egyedül te vagy a föld minden országának Istene! Te alkottad a mennyet és a földet. Uram, hajtsd hozzám füledet és hallgass meg! Uram, nyisd meg szemedet és lásd, halld meg, hogy Szanhérib, aki ideküldte az embereit, hogy gyalázza az élő Istent! Igaz, Uram, hogy Asszíria királyai elpusztították a pogány népeket, és országaikat. Isteneiket tűzre vetették, mert azok nem is voltak Istenek, hanem csak emberi kéz alkotásai. Fa és kő, azért pusztíthatták el. De most Te, Urunk Istenünk, szabadíts meg bennünket az ő kezéből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy Te vagy, Uram, egyedül az Isten!”
Ez az imádság szépen beszél nekünk Ezékiás szíve állapotáról. Nem egyszerűen csak személyes megmenekülését kéri. Nagyon beszédes az a gondolatmenet, ami elénk tárul az ő imádságában. Asszíria elfoglalta a különböző kultúrákat, beolvasztotta azokat a nagy birodalomba isteneikkel együtt – ill. isteneiket tűzre vetette. „De Te, Uram, Te nem ilyen Isten vagy! Mutasd meg a győzelmedet, és ezen keresztül hadd lássa meg minden nép, hogy Te vagy az Isten!” -  A király, akinek a szívén ez az imádság felfakad, ismeri a nagyobb Királyt! Ez a hatalomban levő ember ismeri a nagyobb hatalmat – és tőle kér segítséget, előtte hódol. Rendkívüli!  
A szíve, az Istenben való gyökerezettsége az, amiből fakad Ezékiás politikája, közéleti tevékenysége. Így hozza döntéseit, így harcolja háborúit, így vezeti és védi országát.  
Ezékiás korára rég két részre szakadt a valaha egységes ország, Júda pedig két nagyhatalom: Északról Asszíria, Délről Egyiptom szorításában élt. Két tűz között, olyan politikai helyzetben, amikor emberileg nem lehet jó döntést hozni. A környező kisebb államok szintén ellenségesek voltak. A két nagyhatalom megpróbálta a kisebb országokat a saját oldalára állítani. Nagyon egyszerűen azért, hogy ne a saját területén kelljen háborút vívni, ne a saját területén okozzon veszteséget a szükséges öldöklés és pusztítás. A nagyhatalmaknak ún. ütközőzónákra volt szüksége – erre kellettek a kis államok. Van ilyen helyzetben jó döntés? Lehet jó Egyiptom szövetségesének lenni, vagy Asszíria szövetségesének lenni? Harmadik verzió, ha senkivel nem szövetkezel - akkor viszont bizonyos, hogy valamelyik elpusztít.  A nagyok árnyékában a kicsik számára nincsen jó megoldás.
Ezékiás történetét olvasva azt látjuk, hogy ez az Istentől vezetett ember, hallgatva a prófétai szóra, fellázad Asszíria ellen, nem válik lekötelezettjévé, de nem köt szövetséget Egyiptommal sem. Tudja, hogy tőlük nem várhat lojalitást és segítséget. De tudja azt is, hogy Istené minden hatalom, politikai, közéleti és minden lehetséges értelemben.  Rá hallgat, és emberileg a legnehezebb utat választja: megpróbál semleges maradni. Meg is őrzi őt Isten.
A legnehezebb helyzet az életben, amikor nem egy jó meg egy rossz út között kell választani, hanem csupa rossz megoldások vannak csak előttünk. Ilyen helyzetben Ezékiás azt az utat választja, amit Isten mutat neki – és azon az úton van a megmaradás, a megtartatás! Ezt válaszd – akkor is, ha nem érted!
2. Ezékiás reformációja
Arra az időszakra, amikor Ezékiás király lett, a Júdában gyakorolt istentisztelet meglehetősen összekeveredett más vallások kultikus gyakorlataival. Nem volt tisztaság, egyértelműség az országban ezen a téren sem. A szövegből kiderül, hogy a jeruzsálemi templom falain belül is áldoztak más isteneknek. Az országban pedig ún. áldozóhalmok voltak: áldozati helyek, ahol párhuzamosan mutattak be áldozatokat a kánaáni pogány isteneknek és az élő Istennek. Összekeveredett minden. Már rég nem azt tette a nép, amit Isten rendelt Mózes által azzal kapcsolatban, hol és milyen módon kell Őt tisztelni, hogyan kell Neki kedves módon áldozatot bemutatni.
Ezékiás király pedig bátran helyreállítja Istennek az igaz és tiszta imádatát.  Azt olvassuk ebből a szakaszból, hogy négy dolgot tett.
-    Megszűntette az áldozóhalmokat – ezt egyetlen király sem tette meg korábban, még azok sem, akik pedig szerették, keresték Istent. Az áldozóhalmok természetes vagy mesterségesen emeltmagaslatok voltak, amelyeken mindig állt egy kisebb oltár, ahol áldoztak, tömjéneztek a Baálnak és mindenféle idegen isteneknek. Izrael királyai közül Salamon volt az első, aki az Olajfák hegyén áldozóhalmot emelt idegen isteneknek. Őt követte a többi: Izraelben sokfelé keletkeztek ilyen áldozóhalmok az idő során. Izrael megpróbált ott áldozatokat bemutatni az élő Istennek is – de ez nem volt jó, nem volt kedves Istennek, mert ezt nem Ő rendelte el. Az Ő rendelése szerint egyetlen kultuszi hely ugyanis a templom volt. Az áldozóhalmokat gyakran a kánaáni isteneknek emelt halmok birtokba vételével tették az élő Istennek történő áldozás színhelyévé. Veszélye pont ebben rejlett: ez ugyanaz a vallási forma volt. mint a bálványoknak való áldozás, így könnyen összekeveredett Izrael vallása a helyi kultuszokkal.
-    Lerombolta a szent oszlopokat, mert ezeken az áldozóhalmokon gyakran oszlopokat emeltek korábban a Baálnak. Baál a férfi termékenység-isten, az oszlop pedig egy fallikus jelkép. A szent oszlopok elpusztítását már az ígéret földjére lépéskor, a honfoglaláskor megparancsolta isten az Ő népének.
-    Kivágatta a szent fákat. A szent fák Baál női párjának, Aserának, a női termékenység-istennek a megjelenítései, szimbólumai voltak. Sokan mutattak be áldozatokat a szent fák előtt. Izrael népe, még ha megpróbált is megmaradni Isten iránti hűségben, és Neki akart áldozatot bemutatni – évszázadok óta ott voltak körülöttük a szent oszlopok és a szent fák. Senki nem vágta ki őket! Senkit nem zavart, hogy ezek jelenlétében akarnak áldozni Istennek. Ezek a szimbólumok valami egészen mást jelentenek – de ők megszokták az idők során. Hozzászoktak. Azt olvassuk, hogy Dávid óta nem foglalkozott senki az áldozóhalmokkal – pedig az háromszáz évvel volt Ezékiás előtt! Háromszáz év elég ahhoz, hogy valami rutinná, megszokássá változzon. Az Ezékiás idején született gyermeknek természetes volt, hogy áldozóhalmokon áldoznak Istennek, és ott oszlopok és fák vannak. Nem zavarta őket, mert belenőttek, megszokták, együtt éltek a rutinban azzal, ami Isten ellen volt. Ezékiás viszont hozzányúlt ezekhez az évszázados hamis hagyományokhoz és kitakarította azokat.
-    Összetörte az érckígyót. A Nehustánnak nevezett érckígyót még Mózes készítette és állította fel Isten parancsára. Aki felnézett rá a kígyók általi támadás idején a pusztában, az megmenekült. (IV.Mózes 21:4-9.) Ez tehát egy nagyon szép régi vallási ereklye volt Izrael számára. Miért kellett ezt összetörni? – kérdezhetnénk. Azért, mert ennek a tárgynak az imádása az eredeti rendeletetéstől teljesen elszakadt. Az érckígyó imádása összekeveredett a kánaáni Astarté istennő imádásával, aki a termékenység mellett a háború istene volt, és leggyakoribb kiábrázolása szintén kígyó formájában történt. Ezért mondta azt Ezékiás: nincs helye ennek a dolognak Isten templomában! Ezért tört össze egy „szent ereklyét”, ezért nem tisztelte a hagyományokat. Isten erre hívta őt. Mindig veszélyes, ha egy múltbéli csoda ereklyéje az imádat tárgyává válik ahelyett, hogy azt imádnánk, aki tette a csodát.
Az áldozóhalmok, szent oszlopok és szent fák, valamint az érckígyó elpusztításával Ezékiás olyan évszázadok óta begyökerezetett eltévelyedések ellen vette fel a harcot, amelyek kulturálisan, szokás szintjén nagyon mélyen rögzültek már a nép életében. Nem volt könnyű szembe menni ezekkel a mélyen rögzült hamis gyakorlatokkal, ragaszkodva Isten elhívásához. Ezékiás mégis ezt tette. Radikális módon cselekedett, önmagán messze túlmutatva.
A reformáció közéleti vonatkozásai
Fel fogok olvasni egy szakaszt a Krónikák második könyvéből, hogy jobban értsük, milyen volt Ezékiás király reformációja. Ugyanis nem csak annyit tett, hogy a királyi trónján ülve intézkedéseket hozott a kultusz megtisztításáról, hanem megújította a közösséget, az istentiszteletet, Isten házát. Mert a templommal is nagyon nagy gondok voltak. Gondoljátok végig: templom alatt ebben a kontextusban nem egy olyan fogalmat kell érteni, ahogyan az ma cseng a fülünknek. Szeretjük a templomunkat, de tudjuk, hogy az ország, a város tele van különböző templomokkal. Izrael számára egy templom létezett, legalábbis egynek lett volna szabad léteznie: a jeruzsáleminek, és annak a helynek a szentsége, tisztasága különösen is fontos volt. Ott találkozhattak Istennel. Nagyon nem volt mindegy, hogy ott mi történik! Nézzük meg, milyen állapotban találta Ezékiás király a templomot és mit tett vele és a gyülekezettel!
2.Krón.29.: „Ezékiás uralkodása első évének első hónapjában Ezékiás kinyittatta az Úr házának ajtajait, és kijavította azokat. Azután visszahozta a papokat és lévitákat, és összegyűjtötte őket a Keleti téren, és ezt mondta nekik: hallgassatok rám, léviták! Szenteljétek meg magatokat! Szenteljétek meg őseitek Istenének, az Úrnak házát! Hordjatok ki minden undorító bálványt a szentélyből! Mert hűtlenné váltak őseink, azt tették, amit rossznak lát Istenünk, az Úr, és elhagyták őt, elfordították az arcukat az Úr hajlékától, hátat fordítottak neki. Még a csarnok ajtóit is bezárták. Eloltották a mécseseket, nem hoztak illatáldozatot, és nem mutattak be égőáldozatot a szentélyben Izrael Istenének. Ezért megharagudott az Úr Júdára és Jeruzsálemre. Ezért hullottak el őseink fegyver által. Ezért vannak fogságban fiaink, és lányaink, és feleségeink. Azért elhatároztam, hogy szövetséget kötök Izrael Istenével, az Úrral, és akkor izzó haragja elfordul majd rólunk. Fiaim, ne tétlenkedjetek, hiszen titeket választott ki az Úr, hogy az ő szolgálatára álljatok, és neki szolgáljatok és áldozzatok! Akkor fogták magukat a léviták, összegyűjtötték testvéreiket, megszentelték magukat, bementek az Úr házába a király parancsára, az Úr szava szerint, hogy megtisztítsák. Bementek a papok az Úr házának legbensőbb részébe, hogy megtisztítsák. Kihordták az Úr házának udvarába minden tisztátalan dolgot, amit az Úr templomában találtak. A léviták pedig átvették, és kihordták azokat a szabadba, a Kidron völgyébe. Az első hónap első napján kezdték el a szentelést, és a hónap nyolcadik napján jutottak el az Úr csarnokáig. Nyolc napon át végezték az Úr házának megszentelését, és az első hónap tizenhatodik napján fejezték be azt.”
Ez egy nagytakarítás. Fogták, és kihordták az összes szemetet az Isten házából a Kidron völgybe – ami a szeméttelep volt! Olyan szemét volt az, amit kihordtak, amit a korabeli ember nem tartott szemétnek: ezek mindig is ott voltak Isten házában, megszokták, ezek voltak a megszokott berendezési tárgyak! Ilyen cselekedetekre csak Isten indítására képes egy ember. Olvassuk tovább!
„Másnap összegyűjtötte Ezékiás király a város vezető embereit, fölment az Úr házába, bevittek hét bikát, hét kost, hét bárányt és kecskebakot vétekáldozatként a királyságért, a szentélyért és Júdáért. Majd megparancsolta a király Áron fiainak, a papoknak, hogy mutassanak be áldozatot az Úr oltáránál. Odaállította a lévitákat az Úr házába cintányérokkal, lantokkal, citerákkal, Dávidnak ás Gádnak, a király látnokának, meg Nátán prófétának a parancsa szerint, mert az Úrtól jött ez a parancs a próféták által. Oda is álltak a léviták Dávid hangszereivel, a papok pedig a trombitákkal, és megparancsolta Ezékiás, hogy mutassák be az égőáldozatot az oltáron. Ugyanabban az időben, amikor elkezdték az égőáldozat bemutatását, kezdték el az Úrnak szóló éneklést, és trombitálást, Dávidnak, Izrael királyának a hangszereivel. Ekkor leborult az egész gyülekezet, az ének pedig zengett, és a trombiták harsogtak. Mindez addig tartott, amíg vége nem lett az égőáldozatnak. Akkor befejezték az áldozat bemutatását. A király, és mindazok, akik vele voltak, térdre estek, és leborultak. Ezékiás és az egész nép örvendezett, amiért Isten helyreállította azt a népe számára, és hogy ilyen hamar megtörtént a dolog..”
Az első istentisztelet a helyreállított templomban! Végre minden megint úgy történik, ahogyan Isten rendelte. Helyreáll az áldozat. Megszólalnak Dávid énekei. Rendkívüli ünnepi pillanat! - De most jön csak az igazi ünnep, mert Ezékiás nem állt meg ezen a ponton. Nem elégedett meg azzal, hogy mennek az istentiszteletek, hanem azt mondta: ünnepeljük meg újra a Páskát, újítsuk meg ezáltal a szövetséget Istennel! Ezt olvassuk:
„Azután üzenetet küldött Ezékiás egész Izraelbe és Júdába,sőt Efraimba és Manasséba is írt leveleket,  hogy jöjjenek el Jeruzsálembe, az Úr házába, és tartsanak Páskát Izrael Istenének, az Úrnak a tiszteletére! A király úgy határozott vezető embereivel, és az egész jeruzsálemi gyülekezettel együtt, hogy a második hónapban tartják meg a Páskát. Nem tudták ugyanis idejében megtartani, mert nem szentelte meg magát elég pap, és a nép sem gyűlt egybe Jeruzsálembe. Így látta helyesnek a király, és az egész gyülekezet. Elhatározták tehát, hogy kihirdetik Izraelben, Beérsebától Dánig, hogy jöjjenek Jeruzsálembe és tartsanak Páskát Izrael Istenének, az Úrnak a tiszteletére, mert ilyen nagy tömegben még nem tartották meg, pedig meg van írva.”
Tudjátok, mi ez: Beérsebától Dánig? Ez olyan, mintha azt mondanám: Soprontól Záhonyig, az egész ország. Az egész országban meghirdette Ezékiás király, miközben az északi országrész már nem hozzá tartozott. Ezékiás meghívta az egész népet, azokat is, akikhez semmi köze, akikért elvileg nem felelős. Azt hirdette: nézzétek, most itt van a lehetőség, hogy politikai hovatartozástól, uralkodótól függetlenül együtt keressük Istent! 
„Elmentek a futárok a király és a vezető emberek levelével egész Izraelbe, Júdába, és a király parancsai szerint ezt mondták: Izrael fiai, térjetek meg az Úrhoz, Ábrahám, Izsák és Izrael Istenéhez, akkor ő is megtér azokhoz, akik megmenekültek Asszíria királyának a markából, és megmaradtak. Ne legyetek olyanok, mint atyáitok és testvéreitek, akik hűtlenné váltak őseik Istenéhez, az Úrho! Ezért hagyta őket elpusztulni, amint magatok is látjátok. Ne legyetek tehát olyan nyakasok, mint atyáitok! Adjatok kezet az Úrnak, és jöjjetek el szentélyébe, melyet örökre megszentelt! Szolgáljatok Isteneteknek, az Úrnak, akkor elfordul majd rólatok izzó haragja! Mert ha megtértek az Úrhoz, akkor irgalmasak lesznek fiaitokhoz és testvéreitekhez azok, akik fogságba vitték őket, úgyhogy visszatérhetnek erre a földre! Hiszen kegyelmes és irgalmas az Úr, a ti Istenetek, és nem fordul el tőletek, ha megtértek hozzá! A futárok városról városra jártak Efraim és Manassé földjén, egészen Zebulonig – de kinevették és kigúnyolták őket. Csak néhány ember volt Ásérban, Manasséban és Zebulonban, aki megalázta magát és elment Jeruzsálembe.”
Megdöbbentő! Fájdalmas! Meghirdeti Isten a király által a menekülésnek az útját: most gyertek és keressük együtt Istent! – de kinevetik és kigúnyolják őket! Pedig nem az emberek reakciójától függ, hogy igaz-e vagy sem a király szava.
„Júdában azonban Isten keze munkálkodott, és egy akaratra juttatta őket. Ezért teljesítették a király é a vezető emberek parancsát az Úr szava szerint. Sok nép gyűlt össze Jeruzsálemben, igen nagy gyülekezet, hogy megtartsák a kovásztalan kenyerek ünnepét. Azon kezdték, hogy eltávolították Jeruzsálemből az oltárokat, eltávolították az összes tömjénező oltárt is, és a Kidron völgyébe dobták. Aztán levágták a páskabárányt a második hónap tizenegyedik napján. A papok és a leviták alázatosan megszentelték magukat, égőáldozatokat vittek az Úr házába. Azután megtartották a Jeruzsálemben tartózkodó izraeliek a kovásztalan kenyerek ünnepét hét napon át nagy örömmel. A léviták és a papok minden nap dicsérték az Urat erős hangú hangszereken játszva az Úr tiszteletére. Ezékiás pedig szívhez szóóan beszélt mindazokkal a lévitákkal, akik hozzáértően végezték a dolgukat az Úr tiszteletére. Ünnepi lakomát tartottak hét napon át, békeáldozatokat áldozva, és dicsőítve őseik Istenét, az Urat. Azután elhatározta az egész gyülekezet, hogy tovább folytatják még hét napig. És így mg hét napig folytatták az örömünnepet. Örvendezett tehát Júda egész gyülekezete, és a papok, a léviták, meg az egész gyülekezet. Nagy volt az öröm Jeruzsálemben, mert Salamonnak, Dávid királynak, Izrael királyának az ideje óta nem történt ehhez hasonló Jeruzsálemben. Azután felálltak a papok és a leviták, és megáldották a népet. Szavuk meghallgatásra talált, mert imádságuk eljutott a mennybe, az Úr szent lakóhelyére.”
Ez a reformáció! Amikor együtt keresi egy nép Istent. Amikor kidobáljuk azt, ami nem oda való. Amikor felismerjük, hogy a megmaradás, akármilyen történelmi korban is éljünk, egyedül az Istennel megújított szövetségben van. Amikor felvállaljuk azt, hogy őseinkkel együtt vétkeztünk. Amikor elismerjük, hogy berögzült hamis szokásaink és beidegződéseink vannak, amelyek egy része idegen Istentől. Amikor ezt az ember nem egyedül ismeri fel, hanem egy közösség együtt megújul, Istent keresi, Őhozzá fordul, és együtt kiált az élő Istenhez – az a reformáció.
3. Hogyan érinthet ez most bennünket, és mi közünk nekünk ehhez?
Luther. A reformáció 500. évfordulójának ünneplése kapcsán nagyon sok szó esik mostanában Lutherről; arról, milyen hatalmas dolgokat tett. Kiszögezte a 95 pontot a wittenbergi vártemplom ajtajára. „Milyen nagy hős volt! Elindított egy forradalmat” – emlegetik. Nos, a reformáció semmiképpen sem forradalom! A forradalom ugyanis agresszív, szabadjára engedett indulatokkal dolgozik, és nagyon sokszor az emberi sérelmeket akarja megbosszulni.  A forradalmár büszke és önhitt, a saját nagy akarásával akar változtatni a világ folyásán. Azzal, hogy ő majd jobban fogja csinálni, mint az előtte levők csinálták. Ő majd megmutatja!  Ő majd helyreállítja itt a földön az igazságot, és megvalósítja a tökéletes országot, államot. Luther nem volt forradalmár. Ő reformátor volt, olyan ember, mint Ezékiás, akinek a szívét Isten megragadta, és ebben a személyes érintettségben nem tudott mást tenni, mint beszélni bátran, szabadon az Evangéliumról! Átlépte saját határait, és vállalta azt, amire Isten hívta őt. Elkezdte mondani az Evangélium igazságait, és elkezdett aszerint élni, hogy az Evangélium valóságos. Luther ebben a bátor Evangélium-hirdetésben neki mert menni kora legnagyobb vallási hatalmának, a pápaságnak, aki búcsúcédulákon pénzért árulta az emberek üdvösségét.
Felolvasok két rövid részletet a 95 pontból, amit a wittenbergi vártemplom kapujára írt:
79-80: „Káromlást szól, aki azt állítja, hogy a pápai címerrel ellátva felállított kereszt felér Krisztus keresztjével. Számot fognak adni azok a püspökök, lelkészek, és teológusok, akik tűrik, hogy ilyesmiket prédikáljanak a népnek.”
82: „Miért nem üríti ki a pápa a purgatóriumot szentséges szeretetéből, és a lelkek oly nagy szüksége miatt, ami minden indíték közt a legigazságosabb - ha számtalan lelket kivált a (Szent Péter) bazilika építésére adott szennyes pénzért, ami igen jelentéktelen indíték erre.”
Nagyon konkrét! Nagyon provokatív. Nagyon direkt. Nagyon világos az Evangélium értékei alapján. Ezt írta Luther a 95 tételnek az aljára:
 „Más fundamentumot senki sem vethet azon kívül, amely vettetett, amely a Jézus Krisztus!” (1.Kor.3:11.) Ez volt az ő szívének a szándéka. .
Kedves Gazdagréti Gyülekezet! Hogy érint bennünket ez az egész?
A történelem, ami mögöttünk van, nagyon sokfajta újítót megélt. Nagyon sokan ígérték már, hogy jobb lesz – de az emberek nagyon belefáradtak az ilyen ígéretekbe. Az emberek kételkedők lettek, mert soha nem lett jobb semmi. A globális világgazdaságnak olyan folyamatai és irányítói vannak, amikre és akikre nem lehetünk hatással. Akárcsak országon belül annyi változást ígértek már, amelyekből nem lett semmi. És aki sokat megélt, az el tudja mondani, hogy ugyanúgy zajlanak a dolgok, mint 20-30-40-50 vagy akárhány évvel ezelőtt, csak más köntösben. Ez az alapállapot és ez a fajta elkeseredettség mind Luther, mind az összes reformátor, mind Ezékiás király korára jellemző volt. Nem azért szeretnénk mi sem reformációt és megújulást, mintha azt gondolnánk, hogy bármiféle cselekedetekkel, változtatásokkal mi itt megvalósíthatnánk Isten országát. Nem, Isten országa az új teremtésben vár ránk. Addig pedig a világ töredezett és igazságtalan marad. De nem azért hív Isten bennünket megújulásra, hogy itt most egy ideális, igazságos, jóléti társadalmat építsünk, hanem hogy megtegyük azt a lépést, ami a mi dolgunk Isten helyreállító munkájában, a reformációban. Az igazi reformáció benned, és veled kezdődik el! Azzal, ahogyan megerősíted az Istennel való kapcsolatodat, azt a ragaszkodást, ami Ezékiásban is megvolt. Azzal, hogy bátran megteszed, ami a te dolgod; nem hallgatsz, hirdeted az Evangéliumot, élsz aszerint, és döntéseket hozol. Kis lépéseket teszel aszerint, amire Isten téged hív.
Négy területet szeretnék végül érinteni: miben van szükség ma reformációra?  
1. A személyes életünk. Azt látjuk az igében, hogy Ezékiás király mélyen ragaszkodott Istenhez. Ez nyilván arra indít bennünket, hogy helyezzük Istent a középpontba, és arra törekedjünk, hogy az evangéliumi értékek határozzanak meg bennünket. Ez őszinte törekvésünk. De mit jelent ez? Mit jelent, hogy az életedben valóban a legfontosabb Krisztus lett? – Gyakran „csak” egy lépést jelent, amit meg kell tenni. Miközben megerősödsz abban, hogy Őt tartod Uradnak, és őt imádod – ennek mentén tedd meg azt a legelső lépést, amiben például rendezned kell a kapcsolataidat. Lehet, hogy Isten mond neked valamit; pl. arra hív, hogy menj oda, és tedd meg már végre azt a lépést, amire akár hónapok vagy évek óta indít téged! Amit érzel: bocsánatot kellene kérni, rendezni kellene a rendezetlenségeket. Vagy el kellene végre engedni valamit, amit évek óta hordozol. Ki kellene mondani valamit, amit soha nem mondtál ki. Nemet kellene mondani valamire, amire eddig nem voltál képes. Ez a reformáció. Így kezdődik, a te saját életedben.
2. A gyülekezetünk. Mire hív bennünket, Gazdagréti Református Gyülekezetet Isten?  Miben van szükségünk megújulásra, reformációra? Nem akarok nagy programbeszédet tartani ezzel kapcsolatban, de vannak dolgok, amelyeket isten a szívemre helyezett. Ezeket szeretném itt és most kimondani – a szívemben a gyülekezet felé érzett meleg szeretettel. Nagyon sok tekintetben tapasztalhatjuk Isten áldását, kegyelmét, ajándékait ebben a gyülekezetben. A gyülekezet minden pozitívumával együtt is azonban óvakodnunk kell attól, sőt le kell számolnunk, mint gyülekezeti közösségnek azzal, hogy bármilyen hamis identitásból éljünk. Abból, akik voltunk; abból, akiknek mondanak vagy gondolnak bennünket; abból a hamis büszkeségből, amiben talán magunkat találjuk. Identitásunkat egyedül az élő Istenből és Krisztusból kell, hogy merítsük.
Reformációra van szükségünk, mert nagyon sok ítélkezés van a gyülekezeten belül. Nagyon fájdalmas látni azt, ahogyan szolgálatvezetőkkel, lelkipásztorokkal, gyülekezeti tagokkal kapcsolatban ítélkezés születik, és szeretet, odafigyelés, odaforduló őszinte kérdezés helyett előítéletek és ítélkezés munkál.
Reformációra van szükségünk, mert nagyon sok pletyka hangzik közöttünk. Erre nincs szükségünk, ebből meg kell térnünk, meg kell változnunk!
Reformációra és változásra van szükségünk a közönyösség miatt. Gyakran tétlenek vagyunk, nem ismerjük fel és nem hisszük el, hogy dolgunk lenne a másik felé. Évek, talán évtizedek óta fennálló rendezetlen kapcsolatok vannak.
Nem azért mondom ezeket, hogy valaki kezdje el rosszul érezni magát – de ha Isten munkálja, akkor kezdje! Reformációra van szükségünk. Mert ha tudatosan nem változtatunk, akkor ez így megy tovább – és akkor megszokjuk, rutinná válik. De Isten nem erre hív bennünket, és nem ezt készíti nek

Meghívlak benneteket egy képzeletbeli utazásra. Képzeljétek el, hogy egy párhuzamos univerzumban, ami megtévesztésig hasonlít a miénkhez, szintén élt egyszer egy Luther Márton. Ő is szerzetes volt, ugyanabban a történelmi és lelki helyzetben ugyanazokkal a kérdésekkel találta magát szemben, mint a mi Luther Mártonunk – de ő nem ment végig ugyanazon a folyamaton.  Nem élte meg tehát, nem fedezte fel azt, hogy Isten milyen hatalmas és kegyelmes. Amikor erről hallott, ezt nem engedte magához közel, nem ment át semmiféle nagy belső változáson, hanem megmaradt annak, aki volt: egy jóravaló szerzetesnek, aki tanulmányozza az írásokat. Nos, ez a Luther Márton a párhuzamos univerzumban a 16. század elején egyszer olvasott arról, hogy voltak előreformátorok.  Emberek, akik korábban nagyon fontos dolgokat vittek véghez. Olvasott Wald Péterről, aki szintén létezett ennek a párhuzamos univerzumnak egy háromszáz évvel korábbi pillanatában, olvasott a Biblia-fordító Wickliff-ről, olvasott Husz Jánosról, aki előtte száz évvel mártírhalált halt az Evangéliumért. Gondolta is a mi képzeletbeli Luther Mártonunk, hogy igen, valami hasonló dolog az, ami most vele majdnem megtörtént – de nem történt meg. Elhatározta viszont, hogy tiszteletteljes megemlékezést szervez ezeknek az előreformátoroknak. Létrehívott egy emlékbizottságot, rendeztek egy nagyszabású, „előreformáció 300, ill. 100” elnevezésű rendezvénysorozatot. Tereket neveztek el: a wittenbergi vártemplom előtti teret elnevezik Wald Péter térnek, szobrokat avattak, hangversenyeket rendeztek korabeli hangszerekkel, mindenféle kulturális alkalmakat és kiállításokat tartottak az előreformáció emlékére - utána pedig minden ment tovább a szokott rendben. Csak az nem történt meg, aminek kellett volna ezzel a mi Lutherünkkel: a reformáció.
Miért mondom ezt el? Azért, mert itt a reformáció 500. évfordulóján pontosan ez fenyeget bennünket. Tiszteletre méltó dolog persze kulturális rendezvényekkel emlékezni a reformáció 500. évfordulójáról, nagy reprezentatív alkalmakon beszélni arról, milyen mértékben változtatta ez meg a társadalmunkat és a kultúránkat. Nagyon szép dolog szobrokat avatni, nagyon érdekes a tereket elnevezni különböző reformátorokról. De gondoljuk csak el, miről szólt a reformáció? Arról, hogy ötszáz évvel ezelőtt élt egy ember, aki egy ponton rádöbbent az ő teljes elveszettségére: arra, hogy Isten előtt nem állhat meg, még jó cselekedetei által sem, mindenféle közbenjárás és áldozás révén sem, hacsak nem talál egy kegyelmes Istenre. És ez az ember ötszáz évvel ezelőtt megtalálta a kegyelmes Istent a Szentírásban. Megtalálta az Evangélium erejét és valóságát; ez az ő személyes életét először, majd a környezetét is átjárta és átformálta. Mert nem tarthatta meg magának, amit felfedezett. Amikor a birodalmi gyűlés előtt állt és a hatalom számon kérte őt, hogy mit csinál, hogyan forgatja föl egész Európát, akkor azt mondta: „itt állok, mást nem tehetek.” Mert ez az, amit Isten bennem elvégzett, és ezt nem titkolhatom el. Biztos, hogy közben egyes dolgokat elvétett és hibázott, nem volt tökéletes, de Isten ereje, Evangéliuma valóságosan átjárta őt, és ez változást hozott benne - és rajta keresztül az egész világ megváltozott.
Miért mondtam el ezt a fiktív történetet? Azért, mert ezt tartom az egyetlen lehetséges és Istentől való útjának annak, ahogyan a reformációról gondolkodnunk kell. Ha csak a kulturális megemlékezés szintjén maradunk, elveszünk. Elveszettebbek vagyunk, mint Luther volt a maga idejében. Mert Isten ma is ugyanúgy el akar érni minket az Evangéliummal, ahogyan őt elérte.
 
A reformáció, mint egyéni és közösségi megújulás
Közel tudod magadhoz engedni a gondolatot, hogy ma Isten általunk is reformációt készít? Bátor vagy belegondolni abba, mi történik, ha általunk, bennünk is olyan horderejű változást, megújulást munkál, mint akkor tette? Senkibe nem szeretném ezt belebeszélni. Nem mondom, hogy ha egy nap ötvenszer elkántálod, hogy reformáció lesz, akkor majd reformáció lesz; vagy mondd el ötvenszer, hogy Isten újítsa meg a környezetedet, és akkor megteszi. De azt igenis mondom és hirdetem: ma is ideje van annak, hogy hittel kérjük Istentől: Uram, hozzál változást, megújulást most is, ma is, bennünk és körülöttünk – mert vitathatatlanul erre van szükségünk.
Ezért foglalkozunk, mint gyülekezeti közösség, a megújulásról, reformációról szóló bibliai történetekkel. A ma felolvasott ige részben az individuális hitünkről szól, személyes megújulásra hív - ugyanakkor itt, a gazdagréti református gyülekezet közösségében érint meg minket. Fontos, hogy a közösségünk otthonná váljon, a gyógyulás helye legyen hívők és nem hívők számára egyaránt. Olyan hely legyen, ahol az emberek megismerik az Evangéliumot, és ezen keresztül engedik, hogy Jézus Krisztus gyógyítsa, vezesse, erősítse őket. A közösség építése, a befele építkezés; és a misszió, a kifele építkezés, a környezetünkért való élés, az emberek elérése egyformán erős kell, legyen.
Ebben a látásban vagyunk. Ennek a jegyében az év első felében az Apostolok cselekedeteiről szóló sorozatban kerestük azt, mit jelent, amikor Isten Lelke mozdítja, indítja az embert. A nyári táborban az ébredés volt a témánk; azt kerestük, milyen az, amikor Isten átformáló jelenléte valóságosan és erővel átjár egy közösséget, egy társadalmat. Ugyanebben az útban vannak velünk a reformációról, megújulásról szóló igék a mostani sorozatunkban vasárnapról vasárnapra. Hisszük, hogy Isten reformációt, ébredést készít.
Nagyon nagy szükségünk van, mind egyénileg, mind közösségileg a megújulásra, mert az ember újra és újra visszarendeződik ahhoz, amiből jött. Ezt úgy nevezi Tim Keller, hogy „a bűn gravitációja”. Újra és újra visszarendeződünk az Istentől idegen, vele ellenséges állapotba. Elkezdünk a saját igazságunkból élni, magyarázkodni, meggyőzni magunkat, hogy voltaképpen jók vagyunk, legitimizálni a bűneinket, és azt mondani, hogy nem olyan nagy baj, ha Isten nélkül élünk. Ha nem térünk vissza újra és újra Istenhez, ha nem keressük folyamatosan az Ő jelenlétét, akkor a bűn gravitációja észrevétlenül elvon, elvonz bennünket Istentől. Ezért kell az egyéni megújulás, amikor az Evangéliumról, a bűn és a kegyelem valóságáról szóló tanítás átélt tapasztalattá válik számunkra.  Közösségi nagy megújulás, ébredés pedig az, amikor az a megújulás egyszerre, egy időben több emberrel történik. Végbe mehet ez látványos módon, amikor Isten egy krízis vagy egy csoda által hirtelen tör be az életünkbe, mutatja meg magát; de végbe mehet az Istennel való kapcsolat úgymond teljesen közönséges eszközei: az imádság, a dicsőítés, a gyülekezeti istentisztelet, a sákramentumokkal való élés, az igehirdetés révén is, úgy, hogy egyszer csak ezek megtelnek tartalommal, megragadják és megújítják az életünket.  Arra várunk, és azt kérjük Istentől, hogy ilyen módokon újítson meg bennünket és a környezetünket.
 
Miért legyünk hús-vér templom?
Ebben a gondolatkörben van most velünk a textusban felolvasott ige a Rómaiakhoz írt levélből, amivel kapcsolatban kérlek, hogy személyesen engedd magadhoz közel! Ne arra gondolj, hogy aki melletted, előtted ült, vagy sajnos éppen nincs jelen, pedig hallania kellene, meghallja-e. Rólad és rólam van szó, és rólunk, mint közösségről. Vegyük komolyan ennek a súlyát és valóságát! Az apostol is egy felkiáltással kezdi:
„Az Istenre kérlek…”
Ez a felkiáltás különböző módon hathat ránk érzelmileg. Kérdés, hogy a szándék, ami az apostolban munkált, eredeti céljainak megfelelően ér-e célba nálunk, amikor évszázadokkal később, egy másik kultúrában élve olvassuk a levelét. Ez az ige: „az Isten irgalmára kérlek titeket, szánjátok oda magatokat Istennek élő, kedves és szent áldozatul” – alapvetően egy bevonó, hívó szó, egy bátorító invitálás. De az a tapasztalatom, hogy a ma emberéhez, különösen a gyakorló keresztényekhez ez többnyire úgy érkezik meg, mint elvárás, kihívás, ami ellenállásba ütközik, ami eltart, eltávolít, elzárkózást, egyfajta nyűgösséget vált ki: megint kér tőlem valamit az ige, megint valamiben jobbnak kell lenni, megint valamit teljesítenem kell. Ha így értjük ezt a szakaszt, és nem állunk teljesen ellene, akkor valamiféle bátortalan elhatározás szokott megszületni bennünk: jó, Uram akkor megpróbálom egy kicsivel jobban vezetni az életemet, egy kicsivel jobban teljesíteni, odafigyelni. Akkor most, legalábbis egy darabig nem fogom megtenni mindazt, amiről tudom, hogy nem kellene, de azért stikában meg szoktam csinálni. Kicsit jobban fogok engedelmeskedni, kicsivel többet fogok imádkozni, adakozni. Mostantól megpróbálok jobban megfelelni neked, Uram, jó? Beírom ezt a határidőnaplómba, beírom az imanaplómba, megkérek egy testvért, hogy kérjen számon, ha nem felelnék meg. – De ha így érted és ezt váltja ki benned az ige, nem jó úton jársz! Akkor nem értetted meg, hogyan akar ezen keresztül elérni téged Isten az Evangéliummal.
Két dolgot kell megértenünk ahhoz, hogy ne elvárásként, teljesítendő kihívásként, átugrandó lécként álljon előttünk ez az ige. Ne úgy tekintsünk rá, hogy ez egy szint, amire önerőből el kell jutnunk, mint ahogy a mellettünk ülő, irigylésre méltó társaink már bizonyosan eljutottak – miközben ők esetleg mirólunk gondolják ugyanezt. 
1. A hódolat késztet odaszánásra
Értenünk és látnunk kell, hogyan jut el eddig a mondatig az apostol a levél írása során. Nem egy gondolat-bevillanás ez. Nem váratlanul jut eszébe, hogy ezt még nem írta a rómabelieknek, akkor tehát most „az Isten irgalmára kérlek, szánjátok oda magatokat!” Hanem benne van egy folyamatban, egy gondolatfűzésben. A megelőző részben, a 9-tól a 11. fejezetig Pál Izrael titkáról beszél. Arról, hogy Isten kiválasztja Izraelt, szövetséget köt velük, amit ők nem tudnak megtartani. Isten új szövetséget kínál Jézus Krisztusban. Mi történik a választott néppel? Legalábbis mi történik azokkal a zsidó emberekkel, akik nem hisznek Krisztusban? Őket Isten elvetette? Ezt a kérdést taglalja ott a szelíd és a vad olajfa képében. S amikor Isten kiválasztásának a titkába beletekint, és az ezzel kapcsolatos felismeréseit és dilemmáit a gyülekezet elé tárja, ennek a szakasznak a végén kiált fel: „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Mily megfoghatatlanok az Ő ítéletei, és mily kikutathatatlanok az Ő útjai! Mert ki értette meg az Úr szándékát, vagy ki lett az Ő tanácsadója? Vagy ki előlegezett Neki, hogy vissza kellene fizetnie? Bizony tőle, általa, és érte van minden, övé a dicsőség mindörökké! Amen!” – S folytatja: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket!” - Mennyivel másabb ennek a fényében hallani ezt az igét! Arról van szó tehát, hogy Pál apostol, kutatva Isten igazságát, meglát valamit az Ő hatalmából. Megnyílik a szeme, olyan perspektíva sejlik fel előtte, mint amikor az ember magas hegyre megy, és olyan távlatokat lát meg, amelyekről korábban sejtése sem volt. Ebben az ámulatban, hódolatban, gyönyörködésben születik meg a szívében a hívás, amit a gyülekezetnek ír: adjátok oda magatokat ennek az Istennek! Pálnak ez az Isten előtti hódolata igaz istentisztelet. Nem egy pulpitus mögött álló, összevont szemöldökű, szigorú tekintetű férfi felszólítása ez, nem is egy gyenge moralizálás a csúnya és gonosz világgal szemben, hanem az apostol beletekintve Isten hatalmas szeretetébe és kegyelmébe, ebbe kívánja bevonni a rábízott embereket.
Amikor olvasom ezt az igét, a végén a felsorolást, hogy „tőle, általa, érte van minden, övé a dicsőség mindörökké, amen!”- ez olyan számomra, mintha egy dicsőítő ének refrénje. Szeretném hangszerelni ezt a dalt, hallom a szívemben, amint kilassul a vége, kiszélesednek a harmóniák, és a végén felhangzik ez a mondat, az énekben egy átütő erejű záróakkord. Talán volt már részetek ilyen zenei élményben. És talán volt már részetek ilyen istentiszteletben – amikor átélhettetek egy ilyen nagy, kiteljesedő hódolatot Isten előtt! Amikor lecseng a harmónia, az ember nem akar mozdulni, nem akar kilépni, nem akar hazamenni ebből. Itt akar maradni, ebben akar maradni, illetve azt szeretné, hogy ez folytatódjon. Ne legyen vége, visszhangozzon tovább, kapcsolódhasson bele! Ezt a harmóniát megízlelve kristálytisztán látjuk, hogy erre van szükségünk. Istennek ebben a jelenlétében az születik meg bennünk, hogy oda akarjuk erre adni magunkat egészen. Azt akarjuk, hogy egy vég nélküli istentisztelet legyen az életünk.
Pál erről beszél, erre hív. Nem kényszer és nem elvárás már. Ezt felismerve az ember rájön arra, hogy az istentisztelet, az Istennel való kapcsolat az a hely, ahol megtalálhatjuk azt, amire mindig vágytunk. Az istentisztelet az a hely, ahol megérthetjük és megélhetjük, hogy Isten maga, és az Ő irántunk való szeretete, elfogadása végtelen és hatalmas. Az istentisztelet az a hely, ahol, mint gyülekezet hódolhatunk Előtte, és ebben a jelenlétben, ebben a szeretetben minden megtörténhet. Feltárhatjuk magunkat Isten előtt, ebben a szeretetben elveszhetünk, ebben a szeretetben megadhatjuk magunkat Istennek. Ebben a szeretetben gyengék lehetünk. Ebben a szeretetben lehetünk azok, akik éppen vagyunk. Az istentiszteleten, ebben a szeretetben igazán otthon lehetünk, és otthon is maradhatunk. Serdülőként volt egy időszak az életemben, amikor nem éreztem jól magam otthon. Lázadtam az otthoni szabályok ellen, amikor csak lehetett, inkább elmentem a barátaimhoz. Ők persze szintén nem szerettek otthon lenni, szívesebben jöttek hozzánk. A másik családban minden olyan jó volt számunkra. Úgy tűnt, hogy ott nincsenek szabályok, ott kedvesek – ott akartunk otthon lenni, és akkor nagyon fájdalmasnak éreztük, hogy haza kellett indulni. Irreális és eltévedt vágyakozások voltak ezek. De amit Isten kínál, az nem ilyen, az valódi hazatalálás, valódi harmónia, valódi válasz a valódi hiányaidra!
2. Az Evangélium válasz a legbensőbb szükségeinkre
A második dolog, ami szembe megy azzal, hogy Pál odaszánásra hívó szava, ez az ige egy kemény és rideg kényszer lenne, az az, hogy az Evangélium a legmélyebb igényeinkre, vágyainkra és hiányainkra reflektál. Amikor okos istentiszteletről beszélünk, látnunk kell azt, hogy az istentisztelet nem egy szertartás. Amikor Isten jelenlétével és valóságával találkozunk, újra és újra azt tapasztalhatjuk meg, hogy Isten a legmélyebb, legvalóságosabb, kimondott és ki nem mondott, felismert és fel nem ismert szükségeinket tölti be. Sőt itt tárul fel, itt mutat rá Isten arra, mik is a valós szükségeink. Rámutat az alapvető mozgatórugókra, amik az életünkben működnek.
Az embert alapvetően két dolog mozgatja és irányítja nagyon-nagyon mélyen: a vágyak és a félelmek. A legmélyebb megéléseink ott születnek, a legmélyebbről fakadó döntéseinket annak mentén hozzuk, hogy betöltsük a vágyainkat, és hogy elkerüljük a félelmeinket. Még tovább egyszerűsítve a dolgokat: az ember minden vágya igazából egy irányba mutat, hogy elfogadva, befogadva és szeretve legyen. A félelme is végső soron, ugyanezen a tengelyen mozog: hogy nem lesz elfogadva, befogadva és szeretve, hanem kizárják és elutasítják. Ez az alapja a végső kizáratástól, az életből való kiutasítástól, azaz a haláltól való félelemnek is.
Gondolj bele: ez a két dolog az, amire az Evangélium reflektál!
Amivel az istentiszteleten találkozhatunk, az Evangélium hirdetése soha nem a felszínt kapargatja, nem egy vallásos szentbeszéd, nem egy letudni való kötelesség. Az Evangéliumban rámutat Isten arra, hogy Ő Jézus Krisztust értünk adta, aki meghalt, feltámadt, megváltott bennünket, és ez azt jelenti, hogy Ő úgy szeret, úgy elfogad, és oly mértékben szeretne velünk kapcsolatban lenni, annyira kívánja, hogy az övéi legyünk, mint senki más ezen a földön. Úgy számíthatunk rá, mint senki másra! Ez az elfogadás a legmélyebb vágyainknak a betöltése. Ezt a befogadást keressük mindenhol, mindenkor, mindenben: minden kapcsolatban, sikerben – de ez csak Istennél található meg. Ezt az elfogadást és szeretetet nem találhatjuk meg máshol, csak Nála, itt van az istentiszteleten, itt van az Ő jelenlétében. Szeretett gyermeke vagy az Atyának, hazaértél. Örök szeretettel szeretlek – mondja. Én teremtettelek, én formáltalak. Elfogadlak.
És az Evangélium válaszol a legmélyebb félelmeinkre is, hiszen Jézus Krisztus nem vet el, nem utasít el, és legyőzte a halált. Örök életet ad, mienk a mennyek országa. Fel fogunk támadni.
Ez a két dolog, amire válaszol az Evangélium, és az istentiszteleten ezt a két dolgot élhetjük meg újra és újra, ha közel engedjük magunkhoz. Ha ezt megértettük, ha ez hat ránk, akkor természetesen fakad fel bennünk a vágy, hogy ebben akarunk élni tovább. Nem kell, hogy az istentiszteletnek vége legyen a záróénekkel és az áldással, hanem ez folytatódjon tovább, hiszen a vágyaink és a félelmeink dolgoznak bennünk a nap huszonnégy órájában, mindig velünk vannak, újra és újra felfakadnak, nem csak ebben a másfél órában. Ezért kell, hogy az istentisztelet ne fejeződjön be, hanem jöjjön velünk tovább a mindennapokba. Ezért van szükségünk arra, hogy hús-vér templomokká legyünk, az életünk istentiszteletté váljon, és Istennek odaszánt életet élhessünk.
 
Hogyan legyünk hús-vér templom?
Hogyan történhet meg mindez? Az istentisztelet gyakorlása valahol ott kezdődik, hogy az ember azt mondja Istennek: „Uram, szeretném, ha velem lennél, velem tartanál, megőriznél!” Kérjük is mi ezt a megőrzést, de gyakran fals módon, üzleti alapon, elköteleződés nélkül kérjük. Mintha azt mondanánk Istennek: eljöttem hozzád, a te templomodba, az istentiszteletre, ezzel teljesítettem a kötelességemet, most már szövetségesek vagyunk. A szövetség pedig azt jelenti, hogy most egy hétig szeretném élni az eredeti mederben az életemet, csak most már a te oltalmad alatt. Vonj búrát körém, én majd csinálom a kis dolgaimat, te pedig vigyázz arra, hogy ebből ne legyen semmi baj! És ha jól vigyáztál, és nem lett semmi baj, akkor majd eljövök és meglátogatlak jövő héten is. De nincsen hatással az életünkre az, ami az istentiszteleten történik. Az apostol ezzel szemben három dologra hív: odaszánásra, helyes igazodásra és a gondolkodás megújulására.
1. Szánjátok oda magatokat!
„…okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul!”
Nagyon érdekes az apostol szóhasználata ebben. „Szánjátok oda magatokat”, más fordítás szerint: „a testeteket”. Ebben benne van minden. Nem azt szeretné, hogy egy részt adjunk oda, hanem teljes valónkat! Másik érdekesség, hogy Pál okos istentiszteletről beszél. Azt a görög szót használja itt, hogy „logicos” – logikus, azaz teljes mértékben kognitív döntés, abszolút fejben eldőlő dolog, az akarat kérdése. Miközben az előbb hosszan arról volt szó, hogy az istentiszteletben az Istennel való találkozás, a hódolat az egy magával ragadó tapasztalat, erős érzelmi oldallal – itt arról van szó, hogy az okos istentisztelet egy meglehetősen tudatos folyamat, és ez így is van rendjén. A hitnek, az Istennel való járásnak megvan ez a kognitív oldala: döntés, elköteleződés; megragadom, ebbe az irányba megyek, így választok, végiggondolom, koncentrálok - ez mind benne van Isten követésében. Az életünk ugyanis nem úgy válik majd okos istentiszteletté, hogy mint egy áramlatra, ráfekszünk az Istennel való találkozás érzelmi sodrására, és majd magától megtörténik minden; Isten majd mindig odasodor magához. Egészen másféle sodrások működnek a világban, és ha tudatosan nem szánjuk oda magunkat, teljes valónkat Isten követésére, akkor mást fogunk dicsőíteni, más valakinek a tiszteletét fogjuk gyakorolni.
Valójában a mindennapokban folyamatosan zajlik valamilyen istentisztelet – ha nem az élő Istent dicsőítő igaz istentisztelet, akkor valami, valaki más előtt hódoló hamis istentisztelet. Mit gondolsz, ha nem az élő Istent imádod, akkor nem imádsz valaki mást? Mit gondolsz, ez ember, aki folyamatosan a vágyai betöltését és a félelmeinek az elkerülését keresi, nem imád mindenféle értékeken, értékrendeken, kultúrákon keresztül bálványokat, idegen isteneket? Mit gondolsz, azzal, ahogyan a döntéseidet hozod, ahogyan élsz, ahogyan fogyasztasz, ahogyan teszel, és ahogyan nem teszel valamit, ahogyan beszélsz, ahogy a kapcsolataidban élsz, és ahogy a munkádat végzed, azzal nem imádsz bálványokat, ha nem az élő Istennek szánod magad oda? De ez így van! Nem vehetjük ki magunkat a kultúránkból.
Mi történik, ha nem szánjuk oda magunkat? Azok a bizonyos mély mozgatórugók, a vágyak és a félelmek elkezdenek dolgozni. És persze nem fognak betöltést nyerni, mert azokat csak az élő isten töltheti be. A bálványok nem töltik be egyiket sem, és ez a betöltetlenség, az ezáltali űzettetés egyre lejjebb viszi az életünket, romboló hatással lesz ránk és a környezetünkre, a kapcsolatainkra nézve. Ennek az útnak a vége romlás, pusztulás, és halál. Egyedül az őriz meg az idegen istenek, bálványok követésétől, ha újra és újra odaszánjuk magunkat Isten követésére, és azt mondjuk: Uram, szeretnénk mindenünkkel Téged imádni és Előtted hódolni. Ha elveszítettük ezt, újra és újra visszatérhetünk Istenhez, megvallhatjuk: Uram, látom, hogy az elmúlt időszakban eltértem Tőled, felismertem és bevallom, hogy döntéseimmel nem úgy éltem, ahogyan Te szeretted volna, és nem szántam oda magamat; ahogyan éltem, amit tettem, az nem volt istentisztelet – de kérlek, hogy bocsáss meg, és szeretnék visszatérni Hozzád! Ezeket végiggondolhatjuk, és ez az odaszánás megtörténhet így újra és újra. Az odaszánás kognitív dolog, döntés, elhatározás kérdése, és ilyen értelemben független attól, hogy kíséri-e érzelmi töltés és tapasztalat, vagy nem.
2. Ne igazodjatok a világhoz!
Azt mondja az apostol másodszor ezután: ne igazodjatok ehhez a világhoz! Ez talán a legnehezebb. Mert akkor mit tegyünk? Vonuljunk kolostorokba? Éljünk elzárva? Ne öltözzünk modern ruhákba? Ne használjunk pénzt és technikát? Ne beszéljünk úgy, mint a kortársaink, ne nevessünk a vicceken? Ne éljünk benne a kultúrában? Rögtön ilyen szélsőséges kérdéseink vannak – és ezzel szinte már kibúvót is találtunk a teljesítése alól. Pedig nagyon fontos az, amiről itt az apostol beszél. Ugyanaz érvényesül, mint az imádattal kapcsolatban: ha nem az élő Istent imádod, akkor mást fogsz imádni, és a természetes sodrás inkább visz a másnak az imádására, mint az Istenére. Így van az igazodással is: valamihez, valakihez feltétlenül igazodni fogsz, és ha nem törekszel tudatosan arra, hogy ez ne a világ legyen, akkor a dolgok természetes folyása szerint az lesz. Még ki sem kell lépnünk a templomajtón, már itt benn, az istentiszteletet követően körülvesz bennünket rengeteg helyzet, ami a világhoz való igazodásra késztet. Az igazodás azt jelenti, hogy bár tudod, mire hív Isten, és alapvetően képes is lennél abba az irányba menni, de nem teszed. Mert vagy kellemetlen, vagy konfliktussal jár, vagy az a nehezebb út, vagy igazából arra vágysz, amit a világ mond, és nem arra, amit Isten.   
A Bibliában fellelhető egyensúlyról szeretnék itt beszélni röviden. Amikor ilyen radikális felszólítást olvasol az Igében, vagy bármit, amibe beleakadsz, nem értesz, akkor érdemes feltenni a kérdést: nem találsz-e valamit az Igében, ami ennek a másik oldalát megmutatja? És találsz ilyet, pl. Jézus tanításaiban, amikor azt mondja, hogy „só és világosság” kell, hogy legyetek; meg hogy „legyetek kovász”; a főpapi imában pedig azt mondja az Atyának: „nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a Gonosztól!” A kettő egyszerre érvényes. Benne kell élnünk a világban, kapcsolatban kell lennünk a kultúrával, szeretnünk kell az embereket – de nem hozzájuk kell igazodnunk.
Mondok egy-két példát, nem moralizálás céljából, hanem azért, hogy lássuk, hogyan ölt mindez testet. A legtöbb munkahelyen pl. vannak szokások, amelyeket mindig mindenki ugyanúgy tesz időtlen idők óta. Pl. elcsalod a munkaidő egy részét, nem mész be időben, hamarabb eljössz, de beírod, mintha ott lettél volna - nagy cégnél dolgozol, senki nem veszi észre, „benyelik”, belefér, nem kell tudni róla, sosem fog kiderülni. Kisebb-nagyobb szabálytalanságok, amelyekről, ha Isten előtt megállnál, azt mondanád: Uram, Te mindent látsz, én nem csinálom ezt. Mert Isten azt mondja: ne igazodj!
Egy közösségben kibeszélnek valakit a háta mögött. Pletykálnak róla, jól lehúzzák, kinevetik, ironizálnak rajta. S lehet, hogy ezt látva te nem szólsz semmit. Jó esetben nem teszel rá te is egy lapáttal – mert különben meg vicces a dolog, ahogy szó szót követ, és ebben neked is vannak ötleteid. De ha az, akit érint a gúny, nincs ott; ha a szemében nem tennéd – ne menj ebbe bele! Állj meg, ne igazodj ehhez! Sőt, ha lehetséges, tegyél ellene, emelj szót, állítsd meg a többieket is!
Egy ismerősöd megosztja veled, hogy a munkahelyén, vagy bárhol kellemesen alakul a kapcsolata egy más nemű kollégájával. Amúgy házas az illető, de hát ez egy ártatlan dolog. Éppen csak egy kis flört van, de egyébként csak beszélgetünk, megosztunk egymással dolgokat. Őszintén szólva egyre több dolgot megosztunk egymással, még őszintébben szólva olyat is megosztunk, amit a házastársunkkal már régóta nem. Mert vele könnyebb, ő érzékenyebb, megértőbb, vele lelki társak vagyunk. De hát ez csak beszélgetés – és persze tartjuk a kapcsolatot éjjel-nappal, messenger-ezünk. De egyébként nincs köztünk semmi. Ez nem baj, ez nem veszélyes. – Ne érts egyet, ne hidd el, hogy ez nem veszélyes, és ez semmi! Ne igazodj a világhoz! Már csak azért se, mert ha most őrá nézve elhiszed, legközelebb, ha hozzád jön közel ez a helyzet, magadra nézve is el fogod hinni!
Mindenki hajt a sikerért. Mindenki azt gondolja, hogy majd az alapján méretik meg, hogy milyen pozíciót ért el. Hajt a hatalomért, hajt a pénzért, „hogy mindent megadjak a gyerekeimnek”. Attól lesz boldog a gyerekem, ha mindig a legújabbat kapja meg, mindenből? Mindig meg kell szerezni a legújabb, legmodernebb, legdivatosabb márkát mindenből? Meg kell szerezni a nyolcadik diplomát is? És sorolhatnám, sorolhatnám még sokáig. Valószínűleg a te élethelyzetedben te pontosan tudod, hogy mit jelent igazodni a világhoz. Ha nem, akkor kérd Istent, hogy mutassa meg! Helyetted ezt a felismerést és az abból fakadó lépéseket senki más nem tudja megtenni. De neked sem saját erőből kell, hanem abból a forrásból, az Evangéliumból, amiben Isten ott van melletted.
3. Változzatok meg az értelmetek megújulása által!
Harmadik dolog, amit az apostol kér: „változzatok meg a ti értelmetek megújulása által!” Fontos része az Evangéliumnak, hogy szükségünk van az értelmünk megváltozására, megújulására. Van, akinek nagyon nehéz ezt beismerni. A nagyon logikus, folyamatokat jól átlátó, jól logisztikázó, előrelátó, előre tervező, megfontolt, mindig jó döntéseket hozó, tudatosan élő embereknek talán a legfájdalmasabb erről hallani, de rájuk is igaz: meg kell változni a gondolkodásunknak. Nem csak az egyes döntéshelyzetekben fontos, hogy ne igazodjunk a világhoz; hanem a gondolkodási folyamatokban, a következtetésekben, a leegyszerűsítésekben, az általánosításokban, a struktúra-alkotásainkban, és minden ilyen gondolkodási funkcióban fontos, hogy Isten formáljon és változtasson bennünket. A gyerekeknek is, amikor új iskolatípusba kerülnek, új tanulási módszereket kell elsajátítaniuk, mert ami általános iskolában jó volt, középiskolában nem vezet célra, ami pedig a középiskolában eredményes volt, az egyetemen már nem alkalmazható. Hasonlóképpen nekünk Istentől kell tanulni azt, hogy az Ő világában hogyan kell gondolkodnunk. Hogy mit tartsunk igaznak és hamisnak. Mire adjunk és mire ne, hogy kinek e véleményére adjunk és kiére ne, hogy mely szempontot fontoljunk meg és mit ne. Fiataloknak és időseknek egyaránt folyamatosan szükségünk van arra, hogy a gondolkodásunkban fejlődjünk. Felül tudjuk bírálni korábbi döntéseinket.  Szükségünk van arra, hogy Isten formálja a gondolatainkat, a módot, ahogyan a gondolatainkat rendezzük, ahogyan bánunk velük, ahogyan gondolkodunk, ami motivál bennünket, és amilyen döntések, cselekedetek, amilyen jellem és amilyen élet ezek által bennünk, amilyen légkör körülöttünk formálódik. Mindennek pedig a forrása az, hogy Isten óriási távlatokat nyitott nekünk az Evangélium által.
 
Befejezésül: hogyan lehet ma reformáció?
Hogyan történhet ma több annál, mint hogy a reformáció ünnepe kapcsán emlékezünk a régi szép időkre? Úgy, hogy minél több keresztény, kezdve veled és velem, elkezd istentiszteletként létezni ebben a világban. Olyan korban élünk, ahol a templomok nyitottak, viszonylag kevés az a hely, ahol kinéznek valakit a templomból szegénysége, különcsége, esetlensége vagy sérült volta miatt. De a szegény, különc, esetlen sérült emberek – és velük együtt a sikeres, gazdag és egészséges emberek többsége ma nehezen lépi át a templom küszöbét. Sok oka van ennek, kulturálisan is nehéz ez. De Istennek van egy jó terve: ha nem jönnek be az emberek a templomba, akkor a templom menjen ki a világba! És ez rajtad és rajtam keresztül fog történni: a hús-vér templomokon keresztül, ha odaszánjuk magunkat. Ez nem azt jelenti, hogy holnaptól tele lesz Budapest szuper misszionáriusokkal, akik ma Gazdagréten voltak istentiszteleten – de jelentse azt, hogy holnap olyan emberekként fogunk felkelni és az útjainkra indulni, hogy előtte elmondunk egy imádságot: „Uram, szeretném ma is odaszánni magam, és add, hogy az életem istentisztelet legyen! Hogy ne felejtsek el hódolni Neked, és látni Téged hatalmasnak! Taníts meg nem igazodni a világhoz, és segíts változni mindabban, amiben csak kell!”
„Szánjátok oda a ti testeteket Istennek kedves áldozatul!” Ez bizony lemondással és engedelmességgel jár, és ezt nem könnyű megtenni. De hiszem, hogy ezt Isten elvégzi bennünk. Ha ez megtörténik egyénileg és közösségi szinten, átjárja a közösségeinket, egyházunkat, társadalmunkat; ha ezek a nagyobb rendszerek is a győztes Krisztust mutatják fel, és istentiszteletté válnak a világban, akkor lesz reformáció, megújulás és ébredés. Mindehhez pedig az erőt a győztes Krisztustól meríthetjük, aki mellett mi is győztesek vagyunk. Aki a legmélyebb vágyainkra és félelmeinkre is válaszol az Evangélium által. Az istentiszteleti közösség pedig, ahol hétről hétre összegyűlhetünk, az a hely lehet, ahol mindig kapcsolódunk Hozzá. Istentiszteletből indulunk, istentiszteletbe érkezünk, és a kettő között is azt éljük, ami itt történik. Tesszük ezt annak a reménységében, hogy a Mennyben vég nélküli istentisztelet vár ránk. Megérkezünk, otthon leszünk, a félelmeink eltöröltetnek, a hiányaink pedig olyan mélyen töltődnek be, amiről itt álmodni sem merünk.
Ebben a reménységben éljünk, és szánjuk oda magunkat Istennek!
Gyertek, ezért imádkozzunk most!
Magasztalunk Téged, és hódolunk előtted, Urunk, Mindenható Istenünk, Mennyei Atyánk! Köszönjük Neked azt, hogy mindent megadtál számunkra az Evangéliumban, amire szükségünk van. Segíts ezt elfogadni, segíts odaszánni magunkat, Urunk, és kérünk, hogy végezd el bennünk, hogy megtörténjen ez! Segíts nem igazodni, változni, amiben kell! És segíts, hogy tudjuk ezt abból a forrásból tenni, hogy nekünk is kinyílnak a perspektívák, hogy megértjük és meglátjuk, hogy te ki vagy valójában! Köszönjük, Urunk, hogy itt vagy velünk, és vezess bennünket tovább az istentiszteleten, amikor Téged dicsérünk az énekekben, amikor Feléd fordulunk az imádságban! Jézus nevében kérünk, hogy hallgass meg! Ámen.
(Thoma László)

Kedves Testvérek! Van egy adósságom még a nyár közepéről felétek! A nyári táborban a Jelenések könyvének leveleit vettük végig az ébredés témája kapcsán. 6 levélre sor is került, de egy kimaradt egyszerűen azért, mert 6 alkalmunk volt arra, hogy ezekkel a levelekkel foglalkozzunk. Így maradt el ez a levél, s jött el ez a vasárnap, mikor hallhattuk és itt áll előttünk az Igében. Hadd idézzek most két érdekességet a Jelenések könyve műfajával kapcsolatban, ami a mai Igénk megértése szempontjából különösen fontos!
„Általában az apokaliptika, mint műfaj, ami Jézus korában is elterjedt volt, végzetszerűen beszél a jövőről. Olyan félelmetes, kiszámíthatatlan, drámai eseményeket fest le, amelyek bekövetkeznek, bármit is csinálunk. A bibliai apokaliptika ezzel szemben fölkészíti az embert és azt mondja: igaz, vannak tőlünk független erők, azonban az ember elébe tud menni az eseményeknek. A Jelenések könyvének is egy ilyen felkészítés a célja. Az üzenet végső kicsengése az, hogy akármi történik is itt, a dolgok végső irányítása Isten kezében marad, mert Krisztus nem csak az ő egyházának a feje, hanem ennek a világtörténelemnek is az ura. Sőt az egész kozmosznak is. A másik jellemzője, hogy ez Jézus Krisztus apokalipszise. Nem valaminek a leleplezéséről van szó, hanem egy személy, Krisztus leplezi le magát. Ebben volt valójában igaza Luthernek, amikor azt mondta: „Ez a könyv nem mond mást, mint amit a 4 evangélium“. Nem egy másik Krisztust leplez le. Ne takarja el semmilyen esemény a hívők szeme elől ennek a Krisztusnak a dicsőségét, mert ő ott is megöletett bárányként jelenik meg. Ez a könyv tehát Krisztust akarja bemutatni és elsősorban nem az eseményeket.” (írja Dr. Szűcs Ferenc)
A Jelenések könyvének az elején 7 rövid kis levelet találunk, amely a 7 kis-ázsiai gyülekezetnek szól, amelyek a leíró korában létező, élő közösségek voltak. 7 levelet látunk, ami azért szimbolikus: az egyház egészét mutatja be (a 7 a teljesség száma), mely helyzetében, körülményeiben különbözik, de mindegyiket Krisztus tartja a kezében, és mindegyikhez neki van szava. Így ez a mai Ige is egy valós helyzetre reflektál, és Isten mindenkori népének helyzetére, az egyháznak a létére van üzenete!
1. Milyennek mutatja be Jézust?
Jézus sokféle képpel mutatja meg magát, sokféle „formában” jelenik meg a Jelenések könyvében. A levél első soraiban rögtön egy képet látunk magunk előtt: láthatjuk Jézust, aki „leleplezi”, megmutatja magát Az itt használt méltóságjelzője: az, akinél van a kétélű éles kard. Krisztus bírói hatalmát jelzi, amelyet használ is. Hatalma van, valódi ereje, éles fegyvere, amit ismer és tud is használni. Fegyvere van, mert van ellenség, akivel szemben használni kell. A kép megértéséhez fontos tudnunk, hogy a pergamoni gyülekezet a Római Birodalom területén feküdt, ahol a birodalom prokonzuljainak pallosjoguk volt. Ezt bármikor használhatták akár a keresztyének ellen is. Ismert kép tehát ez a kard a korabeli keresztyéneknek és nem véletlen, hogy az üldözések idején a levél azzal a vigasztalással kezdődik, hogy a pallos (kétélű kard) végső soron Krisztus kezében van. A végső hatalom, a teljes hatalom az övé az élet fölött. Minden, ami ezután hangzik, ennek fényében értendő! „Ez a lényeg! Ne feledd!” Minden más ezzel van összefüggésben!
2. Hogy látja Jézus a gyülekezetet?
Az a Jézus, aki megmutatja, „leleplezi” magát, felfedi a gyülekezet helyzetét is, elmondja, hogy mit lát, mit tud róluk.
a.) A HELY. A várakozással ellentétben az Úr nem azzal kezdi, mint más levél esetén, hogy „tudom a te dolgaidat”, hanem a lakóhellyel. Nem tűnik fontos részletnek, de ennek itt óriási jelentősége van. A gyülekezet nem egy semleges térben van, nem egy sematizált falanszterben, hanem egy konkrét helyen, konkrét „szellemi mikroklímával”, hagyományokkal, kulturális kontextussal, stb. Mindez pedig egyáltalán nem közömbös. Krisztus nem megy el közömbösen a körülmények és az atmoszféra hatalma mellett. A Pergamoni gyülekezet ott él, ahol a Sátán trónja van. Pergamon volt a Sátán trónja. Valami olyanra utal ez a súlyos, ami a gyülekezet hitét különösen veszélyeztette. Lehet, hogy mosolygunk ezen: biztos költői túlzás ez… de vajon mit érthetett ez alatt Krisztus?
Pergamón, amely Ázsia provincia fővárosa, adminisztratív és kulturális központ az Égei-tengertől 30 km-re, a tudomány, irodalom, művészet fontos központja egy közel 200.000 pergament tekercset birtokló könyvtár városa… s mindeközben a pogánykultusz székhelye
- Kr.e. 240-ben egy katonai győzelem emlékére oltárt emeltek itt Zeusznak egy 300 m magas dombon. A 12 m magas építmény, amelyen mindenkor füstölt a bálványáldozat komoly tekintélyt parancsolt. Lehet, hogy számunkra Zeusz egy hóbortos mitológiai alak, aki olykor földi nőkkel flörtöl. E nagy szobor azonban tekintélyt, erőt, fölényt és hatalmat sugárzott. Nem az élő Isten hatalmáét…
- A városban egyébként virágzott Asklepios kultusza is, akit úgy ismertek az ókorban, mint Pergamon istenét, bár az egész világon 200 szentélye volt, de a fő székhelye Pergamon volt. Szentélye valóságos zarándokhely, amelyet messze földről felkerestek a gyógyulni vágyók. A gyógyítás ebben az időben részben a papok, részben az orvosok dolga volt. Asklepios jelzője a szótér, azaz megmentő, megtartó, szabadító, megváltó. Az akkori keresztyéneket borzalommal töltötte el, hogy a megváltó nevet Jézus Krisztus mellett valaki másra is alkalmazták. Ráadásul Asklepios szimbóluma a kígyó volt. Kígyó és Sárkány a Jelenések könyvében a Sátán neve.
- S ha mindez még nem lenne elég, Pergamonban építettek először templomot a császár istenítésére Kr.e. 29-ben. A császárkultusz, ami megint nem csak kötelesség, hanem jóval több annál: fizikai hódolat egy ember előtt; az isteni származás elismerése egy nyilvánvalóan emberi személynek.
Milyen tehát ez a hely? Egy nem az élő Istentől származó hatalom fölényét sugárzó szobor; a gyógyulás ígérete és tapasztalata a kígyótól valamint a megtévesztés lelkülete a császárkultuszban. S mindehhez Pergamon egy hellenista centrum is. Hellenizmus, azaz kultúrák és minden összeolvasztása, egybemosása és végül kiüresedése… Minek ide gyülekezet, mit akar itt Isten? Nem logikus, de sejthetjük, mit akar: itt megmutatni magát, leleplezni az igazságot: az Övé minden hatalom, Jézus sebei árán van csak igazi gyógyulás és egyedül Krisztus előtt hajolhat meg minden térd! A gyülekezet ezért van itt, mert ez a terv: hogy mindez nyilvánvalóvá legyen! Érdekes még, hogy „lakhelyed” kifejezést a görög nyelv két szóval is tudja kifejezni: valahol vándorként élni és állandóan, letelepedve élni. Itt az utóbbit használja Jézus: s gyülekezetnek ott kell maradnia, ott kell bizonyságot tennie. Bármennyire szeretnél, ne menekülj, hanem töltsd be küldetésed ott, ahol vagy! Gondoltál-e már így a helyedre: nehéz terep, de ott a helyed. Lehet, hogy a lakóhelyed ilyen vagy a munkahelyed, esetleg a családod… Elképzelhető, hogy vágysz máshová (és lehet olyan helyzet, mikor Isten elvezet onnan), de most az az üzenet áll előttünk: maradj! Ő tudja, ismeri a helyet, ahol vagy és gondja van rád! Ha vállalod a tanúságot, veled lesz! Ő az Úr, aki számol veled is!
b.) KITARTÁS ÉS VÉRTANÚSÁG. A levélben aztán Jézus megerősíti és bíztatja a gyülekezetet, örvend kitartásának. Ragaszkodik Jézus nevéhez, hűséges. Miközben az üldözés hulláma átvonult a gyülekezeten, hűek maradtak. Jézus neve ütközőpont lett: e név miatt adódott feltehetően rendkívül sok konfliktus egy ilyen helyen. Zeusz trónjánál akad-e hatalmasabb – adódhatott Pergamonban a kérdés. Ha igen, akkor az ütközés Zeusszal. A kígyókultusszal az üdvözítő név miatt került összeütközésbe; a császár kultusszal az úr név miatt, és még a zsidósággal is a Messiásként való megjelölés miatt. Mindezen címeket a keresztyén hitvallásban, mint „minden név fölött való” névként értették, amikor is Jézust minden nagyság fölé emelték, aki előtt meg kell hajolnia a császárnak és isteneknek. Jézus pedig látja ezt: látja a hűséget és ragaszkodást! Vigasztalhat ez minket is: látja elbukásainkat is, de látja azt is, amiben ragaszkodsz hozzá, kitartasz mellette! És ez is fontos része a Vele való kapcsolatnak! Ennek a ragaszkodásnak azonban nagy az ára. A Pergamoni gyülekezet megmutatta hűségét: Antipás az Úr hű tanújaként halt meg. Egyelőre egy, aztán később lehet, mások is. Antipásról magáról nem tudunk semmit. Annyit, hogy Jézus tud róla: a feltámadott Krisztus Antipást „az én hű tanú-bizonyságtevőmnek” nevezi. Milyen becses és fontos a számára! És kell-e ennél több? Jézus tudja a nevét és a magáénak nevezi! Ez a Legtöbb, amit az ember remélhet és vágyhat!
c.) BELSŐ VESZÉLY. Krisztus, az igaz bíró azonban látja ennek a különben dicséretre méltó gyülekezetnek a hibáját is, amelynek megtűrése és elhatalmasodása alapjában fenyegeti a gyülekezet létét. A gyülekezetben vannak olyanok, akik Bálám tanításához ragaszkodnak. A zsidó gondolkodásban Bálám a hamis próféta és a tévtanító ősképe, aki Isten népét bálványozásra, a pogány istentiszteleti kultuszon való részvételre és a pogányokkal való keveredésre akarta csábítani. A nikolaiták és Bálám tanításának követői egyébként ugyanazok. Ami érdekes, hogy elég keményen fogalmaz Jézus arról, hogy nem szabad megtűrni ezt a tanítást, melynek lényege, hogy meg akarják győzni a gyülekezetet arról, hogy kompromisszumot lehet kötni a császárkultusszal. „Okos módon” a világhoz lehet idomulni, alkalmazkodni. De mi is volt ez a császárkultusz pontosan? A római birodalom egységét a császár személye testesítette meg. Törvény rendelte el, hogy évenként minden római polgár mutassa be áldozatát a császár képe előtt, tömjént égetve e szavakkal: a császár az úr. Aki ezt elvégezte, igazolást, bizonylatot kapott róla. A szertartás alapvetően politikai lojalitást kifejező tett volt, mintsem vallásos esemény. Róma egyébként is türelmes volt vallási vonatkozásban. Nem tette a császárkultuszt kizárólagossá: ha valaki a fenti cselekményt elvégezte és a megkövetelt nyilatkozatot megtette, azt az istent imádhatta, amelyiket akarta. Viszont ezt a nyilatkozatot keresztyén ember nem mondhatta el hittagadás nélkül. Számára ugyanis csak Krisztus volt az Úr (Fil. 2,11). Az fenyegette a gyülekezetet, hogy a kompromisszum óvatos taktikája révén ez a nem Istentől való magatartásmód, és erkölcsi nézet belopódzkodik a gyülekezetbe. Még nem fertőzte meg ez a nézet az egész gyülekezetet, de fennáll a veszély. A veszély arra, hogy azt gondolják: „Valahogy túl kell élni! Ez a legfontosabb! Oldjuk meg úgy, hogy ne legyen nagy baj…” Vigyázz, kedves gyülekezet: nem csak kívülről jön a veszély: ne engedd az összemosást, a kompromisszumot! És ez nem jelent törvénykező rugalmatlanságot, hanem józan, Lélek által vezetett gondolkodást, melyben hallgatunk a Lélek szavára, amikor szól: ebben nem köthetsz kompromisszumot. Hajlamosak vagyunk ma kizárólag személyesen értelmezni ezt a kérdést: ez a személyes életünkre, döntéseinkre vonatkozik csak. De ne felejtsük el, hogy a császárkultusz maga is egy nyilvános cselekedet volt egy nyilvános térben: és ez ma is aktuális és komoly kérdés. Jézus ebben kér tisztaságot és kitartást: ne engedd ezt a keveredést, ne engedd ezt a kompromisszumot: a nyilvános, közösségi, közéleti, mások előtt zajló életteredben sem! Egyszerűbben fogalmazva: a nyilvánvaló kompromisszumokkal nem legitimálhatod a világ írott és íratlan istentelen törvényszerűségeit, a világi hatalmat magasabbra, mint amivé Isten tette azt! Hányszor történt és történik ez: az Istentől rendelt berendezkedés: a földi vezetés, hatalom isteninek képzeli magát és elvárja a formális vagy informális hódolatot. Szerepzavar, sőt több: ez az ősbűn: istenné akar lenni egy ember, egy kormány, egy kormányfő. Csalhatatlanná, megkérdőjelezhetetlenné, abszolút autoritássá, az igazság egyedüli birtokosává, az egyetlen jótevővé… miközben erre csak Krisztus képes. A mindenkori hatalom efféle legitimációs eszközei minden időben jelen vannak: vigyázz, kinek hiszel, kit bálványozol, kinek rendeled alá magadat hódolattal!
3. MEGTÉRÉS, GYŐZELEM, ÍGÉRET
Ezért hív hát itt is az önmagát megmutató, feltáró és leleplező Jézus megtérésre. Térj meg, fordulj meg mindenféle idegen istentől, erőtől, hatalomtól, megkötözöttségtől, szenvedélytől, még nem késő. Akkor is erre hív, ha fogalmad sincs, mi lesz azután, hogy ezt megtetted. Ha képtelennek érzed magad erre: lehetőséget ad, ajtót nyit itt és most nekünk is…
A parancs sürgető: „Azonnal térj meg!” Ha nem, máris megyek ellened-mondja Jézus. A gyülekezet vagy-vagy előtt áll. Vagy megtér azonnal, vagy pedig az Úr ellene jön. Ez bizony az ítélet valóságossága. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez túlmutat a mi gyülekezetünk keretein is: a 7 levél, és ez a pergamoni is Isten mindenkori népét, AZ egyházat szólítja meg: térj meg! A reformáció évében hangoznia kell a prófétai szónak, igen, az ítéletnek Isten népe felé, a sokszor hiteltelen keresztyén egyház felé: térj meg a megtévesztés, a megalkuvás, a kompromisszumok, a tisztességtelenség útjáról és ne köss kompromisszumot semmilyen hatalommal! A feladatod a győztes és igazságos Krisztus hatalmát hirdetni minden mással szemben (nem pedig behódolni más hatalomnak, vagy a saját hatalmadat építeni!).
Hála legyen Istennek, hogy amilyen valós és súlyos az ítélet is, ugyanilyen valóságos az evangélium ereje: Krisztus győzött. Az evangélium, hogy Jézus legyőzte azokat az erőket, amelyek kötnek és győzelemre segít. Akkor is ha pillanatnyilag elbizonytalanodsz, elbuksz, ne feledd: Övé a végső győzelem (emlékszel, kétélű kard…!)! Két ígéret kapcsolódik a győzelemhez:
- A győzteseknek az Úr enni ad a mannából. Amikor a pusztában nem volt táplálék, Isten mannát adott a népnek. A legenda szerint Jeremiás a templom pusztulásakor a mannát elrejtette egy barlangban a Sinai hegy alatt, és ha a Messiás visszatér, újra előhozza. Enni a rejtett mannából azt jelenti: élvezni majd a messiási üdvkorszak áldásait. Mindez a Krisztussal való tökéletes közösség jele.
- A győztesnek adott ígéret második része a fehér kövecske. Sokféle magyarázata lehetséges ennek, például a bírák ítélethozatalkor fehér vagy fekete kövecskét dobtak az urnába. A fehér felmentést, a fekete elmarasztalást jelentett. Ebben az értelmezésben a fehér kő azt jelenti, hogy a győzelmes hitűek Krisztustól kegyelmet kapnak az ítéletkor. A másik: fehér kőtáblácskát kapott öreg korára a népszerű gladiátor, ha felmentették a viadalokon való részvétel alól, és nyugalomba vonulhatott. A táblácskán ez a felírat: SP – spectatus – megvizsgált, megpróbált. Ebben az esetben Igénk ezt jelentené: A Krisztus gladiátora a keresztyén ember, s ha megállja hitének harcát, bemehet Ura nyugalmába.
A lényeg, az ennek a két képnek a gyermeki egyszerűsége, játékossága (elrejtett manna és fehér kövecske rajta egy névvel), melyben Krisztus gyermekei felé való odafordulása, a kapcsolat mutatkozik meg. A győztes új nevet kap, ami az új teremtés része, új identitás Istentől, részesség az új teremtés boldogságában.
Befejezés
Mi vesz körül most éppen téged? Talán nem is látod, vagy nagyon is látod és fáj. Ne félj, Krisztus úr mindezek felett!
Mi van belül? Mi az, amivel küzdesz, amit senki nem tud, csak Jézus? Ne félj, Krisztus úr azok felett is!
Mert a lényeg, hogy ki vesz körül és ki van belül?! Ő veled van, jelen van, körül akar venni, benned is akar lenni! A jelenléte valóság! Ebbe a valóságba lépj napról-napra: térj meg, keresd Őt, ragad meg hittel az ígéreteket és harcolj a Győztes oldalán!
Ámen!
(Thoma László)