Thoma László

Kedves Testvérek!
A szeretet határtalan. A szerelem határtalan. A szerelem az szerelem. Mindegy a formája. A lényeg, hogy mit szolgál: propagandát, illúziók kergetését, marketing célokat és végső soron hatalmat, profitot. A gond azonban, hogy ha a szerelem határtalan, akkor a gyűlölet is az. A bosszú, ha elhagytak, ha megcsaltak, ha már nem szeretnek, ha mást is szeretnek… határtalanul rázuhannak az emberre és maguk alá temetik! A határok között élő ember határtalanságra vágyik és a szabadság érzését, illúzióját, kényszerét akarja megteremteni magának és másoknak is.
1. A prófétai szituáció
Határtalanságról olvastunk az Igében is! Jeremiás próféta társadalmi kontextusa elég világosan rajzolódik ki előttünk: Istentől való elfordulás, megkeményedett szív, generációkon át tartó istentelenség, deformálódott közösségi, szociális helyzet, korrupt és a király, a vezetés érdekeit szolgáló papság, hazugság és ármány, lopás, sikkasztások, egyéni érdekek érvényesítése, csalás, megkövéredés, azaz némelyek aránytalan meggazdagodása.
Nézzük meg először, hogy mik a konkrét tünetek, amiket lát Jeremiás, és ami ellen felemeli a szavát? Mi történik a háttérben és mi a folyamat, amin végig megy egy ilyen közösség?
a. Mik a konkrét tünetek, amiket lát Jeremiás:
1) Vakság és süketség, azaz az érzékszervek, az érzékelés, a valósággal való kapcsolat megromlása és relativizálódása.
2) Az istenfélelem hiánya, azaz az Isten szava nem számít, Isten igazsága egy lesz a sok közül és Isten büntetése nevetségessé válik.
3) Isten ismeretének hiánya (ő a teremtő, gondviselő), azaz a Róla szóló kijelentés ismerete háttérbe szorul, elhalványul, eltűnik…
4) A bűn felismerésének hiánya, azaz ha nincs mi alapján megnevezni, nem is lesz mit megnevezni: egy idő után nem lesz bán sem.
b. Mi történik konkrétan a társadalomban, a közösségekben:
1) Igazság helyett hazugság…: így alakul ki az ideológia: olyan eszme, ami szolgálja az uralkodó hatalom érdekeit, de vajmi kevés köze van a valódi igazsághoz
2) A jó a rossz és fordítva: anómia és káosz, azaz felfordul a világ: a jót rossznak mondják és fordítva. Az értékek relativizálódnak.
3) A hazugságot szólják a vezetők: ez a propaganda. Amit erőteljesen szólnak, az lesz az uralkodó, a minta: mindegy, mennyi az igazság tartalma.
4) Szívük keménysége: lepattan minden, ami kritika, ami a valóságra figyelmeztet…
5) „Eszükbe sem jut…”: sötétség van, nem feltételezik, hogy más lehet a valóság, mint amit ők gondolnak.
6) Társadalmi igazságtalanság, elnyomás, mely a nincstelenek figyelmen kívül hagyással és kizsákmányolás legkülönbözőbb formáival van jelen.
7) A nép pedig, amely eltűri, „szereti” a hatalmaskodást– közöny, biztonság, beletörődés.
2. Kapásból visszapattan:
Azt tapasztalom, hogy nehéz viszonyulni egy ilyen Igéhez Isten népének, nekünk, nekem. Két nem jó reflex léphet leginkább működésbe. Egyrészt egyszerűen bólogatunk rá: igen, így van, mind nagyon bűnösök vagyunk, gyorsan megtérünk, magunkra húzzuk a bűnösséget, az emberi bűntudatot, és azt hisszük, ennyivel megúsztuk a dolgot. Ez félelmetes, főleg mert elég egyszerűen működik. A másik reflex a visszapattanás. Ennek differenciáltabb formái vannak:
Ezek helyett arra van szükség, hogy figyeljünk, engedjük közel magunkhoz Isten szavát, mert akárhogy is, abból származik élet a számunkra!
3. Mi van mögötte, miért figyelmeztet Isten?
Ami segít bennünket és Isten mindenkori népét abban, hogy jól reagáljunk a prófétai szóra és az intésre az az, ha megértjük Isten atyai szívét és féltő szeretetét. Isten, a teremtő, a gondviselő, a szövetség Istene Jákób házának címzi az intést. Emlékszik rá: ők a szövetséges nép. Ők, akiket választottam. Velük vagyok szövetségben. És nem lankad a szerelmem irántuk, mert örök szeretettel szerettem őket és ezért nem hagyom szó nélkül, nem bírom nézni és hallgatni azt, ami folyik. Mert féltőn szeret, ezért megmondja az igazat: van jó és rossz. És ami most van, az nagyon távol van attól, ami Isten akarata. Ráadásul sok helyen elismétli, mi az út, mi az akarata: a megtérés, a visszafordulás, és az ebből fakadó igaz cselekedetek, ami kemény változást és új kezdetet igényel minden szinten. Mindezt pedig azért teszi, azért int és figyelmeztet, mert nem akarja, hogy elvesszünk! Megmentő szeretet ez a határtalan, féltő szeretet.
4. 3 kapcsolódó pont:
Hadd fogalmazzak most konkrétan három olyan kapcsolópontot, amiben megszólít, érint minket Isten Igéje, figyelmeztetése és szava.
a. Klímaváltozás
Hadd térjek ki röviden arra a kérdésre, ami nagyon felkapott és divat lett manapság. A klímaváltozáshoz kapcsolódó klímavédelem, keresztyén olvasatban a teremtésvédelem olyan kérdés, amivel, aki haladó és aktuális, mindenképpen foglalkozik. Talán te is tartottál műanyagmentes júliust…
Nagyon elgondolkodtató, hogy a jeremiási igében is azt látjuk, hogy a büntetés része, hogy a természet rendje felborul. Elmarad az eső, ezáltal a termés is, ami nemcsak az embert sújtja, hanem az általa uralt természetet is, a többi élőlényt. Nem kérdés, nem feltételezés, nem spekuláció, tény: benne van Isten kijelentésében: a bűneitek miatt… Felsejlik ebben Isten bosszúja, Isten ereje, hatalma, aki a tengernek határt, gátat szab: mi történik, ha a büntetés részeként ez a határszabás megszűnik, mérséklődik, és a tenger megkóstolhatja a szárazföldet s ezáltal az ember élőhelyeit, életterét is.
Megdöbbentő belegondolni, hogy míg ma sokan puszta jó szándéktól vezérelten meg akarják menteni a Földet, aközben a Föld köszöni, de jól van. Nem a Föld van veszélyben, hanem az ember. A tét, hogy a Föld az ember számára élhető közeg marad-e vagy sem. És én azt gondolom Isten Igéje alapján, hogy ha az ember szíve nem változik meg, ha nem tér Istenhez, ha nem fordul vissza a teremtőjéhez, akkor nem fog megmenekülni, mert az elnyomás és kizsákmányolás mit sem fog változni. Ennek pedig logikus következménye a pusztulás.
b. Társadalmi/közösségi állapotok
A második kapcsolódó pont a társadalmi állapotok, amiben megállít minket Isten Igéje. Nem kell részleteznem, azt hiszem, bár lehet, hogy burokban élsz, és azt látod, hogy minden rendben van és rendben vagyunk. „Mindig voltak és lesznek megoldandó feladatok, igazságtalanságok, de jók az irányok.” Nos, érdemes akkor jobban tájékozódni és meghallani az elnyomottak hangját, a kisemmizettekét, a szegényekét, a megalázottakét és meglátni a legjobbnak tűnő jótevőkben is az elnyomót. Mindegy, ki és milyen színben, oldalról vezet, a hatalom természete tapasztalataink szerint nem változik, csak kérdés, hogy van-e prófétai szó egy közösségben, városban, országban, a világ bármely részén. Az elnyomás, a jó rossznak mondása, a kifordultság, a nem az életet szolgáló erők térnyerése itt van köztünk. Az elbutulás, a félelem vezérelt viselkedés, a propaganda által terjesztett féligazságok elfogadása és a mindenféle értelemben vett elkövéredés nem ismeretlen a számunkra sem. És a határtalanság, amiről Jeremiás is beszél. A szerelem nem ismer határokat. Abszolút értékké, hitvallássá lett. De a gyűlölet, a bosszú és a másik kizsákmányolása, a vagyonszerzés, a hatalom gyakorlása sem ismer határokat és ehhez mindennapi történeteink vannak. És legyünk alázatosak Isten előtt: ezek a mi történeteink is lehetnek, valahogy mi is a részei lehetünk, nem vagyunk izolálva mindettől, nem rajtunk kívül álló dolgok ezek. Isten ítélete sújthat bennünket, igazán minden oka meglenne rá.
c. Egyéni sors és kapcsolatok
Szükséges végül az egyéni sors, a saját kapcsolatrendszer vonatkozásaiba is beletekintenünk. Itt is tetten érhető, jelen van az elfordulás, nem vagyunk mentesek, nem vagyunk megkíméltek, nem vagyunk különbek. Az elfordulás mentalitása, hogy „én jobban tudom”. Szélsőségesen individualista, a másikkal nem törődő hozzáállás, lám már az ókorban is. Megdöbbentő, hogy is lehetséges mindez. Mikor érzékeljük a környezetünkben a válság jeleit, mikor az Ige tükröt tart elénk, akár látjuk ordító jeleit a saját életünkben, akár nem, bűnbánattal közeledjünk Isten felé és ne engedjük lepattanni magunkat erről: Uram, érintett vagyok, a része vagyok annak, ami történik. Könyörülj rajtam is, segíts, mert elvesztem nélküled. Fedd fel a vakságom, a süketségem és szabadíts meg, mert nélküled elvesztem.
5. Reménység és evangélium
Hogy jelenik meg az evangélium mindebben, hol mutatkozik meg Isten hatalma és szeretete, a megbocsátás? Hol van feltámadás a halálból, hol van a kiút? Mit kínál Isten ebben a helyzetben a népének gyógyírként? Isten bosszút állt! Igazságot tett! Azt kell, hogy mondjam, hogy Isten igazságot szolgáltat és nem felejti el az elnyomottakat. Meghallja kiáltásukat és jelenleg is látható módon, illetve majd az eljövendő ítéletben igazságot tesz. De ami a számunkra különösen fontos, hogy ezt már meg is tette, Krisztusban, aki odaállt Isten és mi közénk, és aki elhordozta Isten haragját, a bűnök büntetését, hordozta váltsághalálában mindazt, amit mi érdemeltünk volna. Jézus beállt Isten és közénk. És ez egyáltalán nem természetes, nem evidens, hanem rendkívüli, csodálatos és felfoghatatlan. Megszerezte a számunkra a megszerezhetetlent és megbékéltetett Istennel. Még fájdalmasabb hát, ha egy Krisztust ismerő, őt szájára vevő kisebb-nagyobb közösség él ugyanúgy, ahogy Jeremiás korának emberei… Ó, ha a bűneink súlyán múlna, hogy miként élhetjük át Isten gondviselését, már rég kietlen lenne a Föld… Ezzel együtt még inkább alázatra, megtérésre, Istenhez fordulásra hív mindez. És könyörgésre: Istenünk, könyörülj rajtunk, újíts meg minket, szabadíts meg, mert nélküled elvesztünk.
Az evangélium, hogy Isten szeretete, szerelme határtalan a mi irányunkba, a kegyelme végtelenül árad ránk, mégis határok és keretek közt ragadható meg, hiszen ilyen létformában élünk. A keret pedig a „ma”, a döntés, a Hozzá fordulás.
Kiáltsunk hát ma, forduljunk Isten felé, és kérjük: Urunk, könyörülj rajtunk, könyörülj az országunkon, a vezetőinken, szabadíts meg minket, hogy lássunk, halljunk és azok legyünk, akiknek teremtettél minket: a te gyermekeid, a te néped, akiket a dicsőséged magasztalására hívtál el és választottál ki. Ámen!
(Thoma László)

1 Miután ezeket mondta Jézus, tekintetét az égre emelve így szólt: Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, 2 mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. 3 Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust. 4 Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem: 5 és most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett. 6 Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból. A tieid voltak, és nekem adtad őket, és ők megtartották a te igédet. 7 Most már tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál, tőled van; 8 mert azokat a beszédeket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik, ők pedig befogadták azokat, és valóban felismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél el engem. 9 Én őértük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid, 10 és ami az enyém, az mind a tied, és ami a tied, az az enyém, és én megdicsőíttetem őbennük. 11 Többé nem vagyok a világban, de ők a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi! 12 Amikor velük voltam, én megtartottam őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, és megőriztem őket, és senki sem kárhozott el közülük, csak a kárhozat fia, hogy beteljesedjék az Írás. 13 Most pedig hozzád megyek, és ezeket elmondom a világban, hogy az én örömöm teljes legyen bennük. 14 Én nekik adtam igédet, és a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. 15 Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. 16 Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. 17 Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság. 18 Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba: 19 én őértük odaszentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek az igazsággal. 20 De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; 21 hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. 22 Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: 23 én őbennük és te énbennem, hogy teljesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél. 24 Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem már a világ kezdete előtt. 25 Igazságos Atyám, a világ nem ismert meg téged, de én megismertelek, és ők is felismerték, hogy te küldtél el engem. 26 És megismertettem velük a te nevedet, és ezután is megismertetem, hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én is őbennük.
Kedves Testvérek!
Jézus imádkozik. Gondolkodtál már azon, milyen lehetett ez, mennyire intenzív, különleges és megrendítő? Az ember, az Isten Fia könyörög az Atyához: a rábízottakért és mindazokért, akik utána jönnek és hinni fognak majd Benne. Jézus, a tökéletes főpap maga mutatja be az áldozatot önmaga odaadásával a bűnök bocsánatáért, de imádkozik és közben is jár. Sok mindent kér. Ömlenek belőle a szavak. És mint minden ima, nem arra való, hogy elemezzük, hanem hogy kapcsolódjunk hozzá és minket is imára sarkalljon. És életre.
1. "...hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk..." (22. vers)
Egységért kiált az Atyához, aki maga is egy, oszthatatlan, akkor is, ha személyében három, lényegében egy.
Látja a Mester a nagyon különböző tanítványokat, ezt a sokféle, széthúzó és értetlen népet és a lehetetlent kéri: Atyám, add, hogy egyek legyenek. Mert ez a Te akaratod! Oda küldi az Isten az élet áldását, ahol az atyafiak egységben vannak, mondta már a 133. zsoltár szerzője is.
Annyira tud fájni, ha nincs egység, ha széthúzás van, vagy kérdések, értetlenségek. És küzdünk az egységért és elnémítjuk a másként gondolkozót és akár bűntudatot keltünk, hogy az egység érdekében gondold meg, mit mondasz – vagy magunk némulunk el: mert az egység az mindennél fontosabb… Pedig az egység azt jelenti, hogy sok részből együtt adunk ki egyet, egy egészet. Mozaik a létünk, és mi magunk vagyunk a mozaik darabok. Egység akkor van s akkor lesz, ha önmagadat adod és kapcsolódsz. A másikhoz, elfogadva, hogy ő lehet, hogy más, mint te.
Az egységet nem építhetjük elsősorban, hanem könyöröghetünk érte és kiálthatunk: Atyánk, add meg nekünk, amiért Jézus is imádkozott! Hogy egyek legyünk Tebenned, Teveled és egymással. És ami széttört, álljon össze újra!
Ezért könyörögjünk, ezért kiáltsunk! Hogy meglássa a világ, mert ez jel. És hogy téged dicsőíthessünk ezzel is!
2. "...nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból..." (15.vers)
„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.”
Különös kérés és egyszerre gondoskodó is. Nem lehet elmenni mellette… a Mi Atyánkban is ezt kéri: szabadíts meg a gonosztól!
Hányszor vágyunk elszakadni, kimenekülni a világból, amire talán ellenséges helyként gondolunk. Vagy épp fordítva. Az egyházból, egyházi intézményekből, megbetegítő, kiskorúsító, bigott, fullasztó levegőjű közegekből.
Mert a világ nem a külvilág. Nem a templomokon kívüli részek. Hanem az élő, szerető, igazságos és kegyelmes Istentől, Jézus Krisztus Atyjától elszakadt lelkület, szív, gondolkozás és abból fakadó cselekedetek. A világ mindenütt ott van, a világ mindenhol jelen van. Mint a konkoly a búza közt a példázat szerint. Nem lehet elválasztani, nem lehet kigyomlálni jelenleg, mert akkor elveszne minden jó is.
Jézus bizalommal imádkozik és hittel: Atyám, tudom, hogy nem megoldás kiemelni, kimenteni a tieidet egyszerűen ebből az életből. Nem, nem ez az út, hanem ha megőrzöd őket. Attól, hogy a szívük elszakadjon Tőled. Hogy akár a látszat megtartásával is, de nagyon messze járjanak valójában, szív szerint. Így lehetünk só és világosság, jel ebben a világban. Kovász, ami megkeleszti a tésztát.
Tudjuk, Urunk, hogy velünk vagy, lehajolsz, megmentesz, megőrzöl, kimentesz és megadod, hogy a Te népedként hű tanúid legyünk az egész világon. Kérünk különösen is azokért a testvéreinkért, akik ezért a tanulságért a világ különböző részein az életükkel fizetnek. Hadd tapasztaljuk meg, hogy együtt és egyenként is megőrzöl a gonosztól és lehajolsz, felemelsz és velünk vagy.
3. "A szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen..." (26. vers)
Tudod, Jézus, ha eddig lehetetlent kértél, ez a legnagyobb lehetetlenség Tőled… De hátha meghallgat az Atya! Mert tudjuk, hogy Ő mindenható és neki minden lehetséges. De mégis. Mi az, hogy ugyanaz a szeretet?! Hogy lehetne az a miénk?
És tudod, fáj is, nagyon fáj, mikor megízleljük azt az agapét, az isteni szeretetet, aztán mintha elillanna. Megérezzük a mennyország előízét, aztán tovatűnik. Mert próbálkozunk, de lehetetlenség. Mert megbántjuk egymást és sebzünk és sebződünk.
Megrendítő, ahogy Te szeretsz és olyankor, mikor ebbe belelátunk, mikor megérezzük, egészen kicsinek érezzük magunkat és világosság válik: ez nekünk sohasem fog menni.
A szeretetet csodáljuk, a szeretetet irigyeljük, a szeretetre vágyunk… de bénultságunkban nem tudunk a szeretet mellett dönteni.
Jézus, könyörülj rajtunk és változtass meg: a gondolkozásunk, az értelmünk, az akaratunk formáld és indíts fel, hogy döntsünk és kiáltsunk: akarjuk, vágyjuk a Te szeretetedet! Ahogy az Atyával Te egy voltál, úgy mi is! Hadd legyünk ebben a szeretetközösségben és kapcsolatban!
Tudjuk, Jézus, hogy a Te példád tanít még hűségesebben imádkozni, de ennél sokkal többet is. Miközben Hozzád kiáltunk, aközben belépünk abba a kapcsolatba, amiért könyörögtél, és amibe folyamatosan hívsz minket! Urunk, add, hogy felismerjük, hogy a Te imádságod a mi életünkön keresztül akar beteljesülni ebben a világban!
Köszönjük Jézus, hogy értünk könyörögtél, már ott, akkor, mikor ezt mondatd!
„De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.”

János evangéliuma, a világosságban járás témája van előttünk január óta hétről hétre az istentiszteleteken. János evangéliuma azzal kezdődik, hogy az Ige testté lett, eljött a világba, Jézus személyében köztünk lakott, megmutatta az ő dicsőségét és hatalmát. János evangéliumának a szerkesztése eltér a többi evangéliumétól, és így az utolsó vacsora eseményei már majdnem a könyv közepén elkezdődnek. Múlt héten a lábmosás története volt velünk, a 14. fejezet pedig, amit ma elkezdünk, és az ezt követő részek Jézus ún. búcsúbeszédei. Búcsúzik az Övéitől, és mintegy örökséget hagy rájuk. Elmondja nekik, mi az, amit semmiképpen nem szabad elfelejteniük. Tanít arról, hogyan kell kapcsolódni, mit jelent összetartozni, elmenni, visszatérni, örökre otthon lenni.
Nagyon izgalmas látni a búcsúbeszédeket formai szempontból is. Jézus oly módon tanítja az Övéit, hogy folyamatosan párbeszédben van velük, kérdéseket tehetnek fel és Ő válaszol azokra. Nem arról van szó, hogy kiáll, és lediktál nekik valamilyen testamentumot, hanem beszélget a tanítványaival. Beszélgetés közben egyértelművé válik, hogy nagyon sok kérdés még nincs bennük a helyén, és nagyon szép az a szabadság, kapcsolódás, törődés, ahogyan Jézus figyel arra, hogy az Övéi megértsék Őt.  
Jézus búcsúbeszédei így kezdődnek el: „ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben, higgyetek énbennem!” Ebben a mondatban Jézus újra bejelenti azt az igényt, amit messiási munkája kezdetétől hangsúlyozott: higgyetek! Tömör összefoglalás ez a búcsú pillanatában, amihez könnyű kapcsolódnunk. Szívesen vesszük ezt a mondatot, akár ha egy igés kártyán megkapjuk: „ne nyugtalankodjon a te szíved, higgyél Istenben, bízzál!” – mennyi bátorítást nyerhet ebből bárki, kultúrától, életkortól teljesen függetlenül! Annyira tiszta, annyira világos, annyira egyetemes! Mégis nagyon könnyen félreérthető. Ezért három dolgot fogunk megvizsgálni a mai igehirdetésben Jézusnak ezzel a könnyen megragadható, de könnyen félreérthető bátorításával kapcsolatban:
1. Miért van szüksége az embernek vigasztalásra?
Nagyon könnyű belátni, hogy az embernek, neked és nekem újra és újra szükségünk van a vigasztalásra. Életkortól függ, hogy miért. A legkisebbek akkor szorulnak leginkább vigasztalásra, ha kikerül az édesanyjuk a látómezejükből: abban a pillanatban sírva fakadnak, és ha megjelenik, azonnal megvigasztalódnak. A kicsit nagyobbak akkor szorulnak vigasztalásra, ha valami baj történik a játékaikkal, vagy ha nem tehetik azt, amit szeretnének. Ez az utóbbi később is velünk marad persze, de később szélesebbé válik a paletta, kinek-kinek mi miatt van szüksége vigasztalásra. Gimnazista korú fiataloknak most leginkább azért, mert holnap magyar írásbelit fognak írni. Ha végeznénk egy gyors felmérést, alighanem a szokásosnál több imádság száll most felfelé ennek a korosztálynak a szívéből, és ez így természetes. Más azért szorul vigasztalásra, mert szerelmes; vagy éppen azért, mert nem szerelmes. Lehet, hogy valaki nem tudja elérni azt a célt, amit kitűzött maga elé; nagyon szomorú, mert nem sikerült nyerni azon a versenyen, amin nagyon szeretett volna; nem sikerült megvásárolni azt a terméket, amelyikre régóta vágyik; vagy nem kapta meg a hőn áhított előléptetést, és így tovább. Aztán vannak komolyabb helyzetek: betegség, bántások, sérelmek, veszteségek, gyász - mindenkinek az életébe elérkeznek ezek a helyzetek, amikor vigasztalásra szorul.
Talán ennek kapcsán rálátunk arra is, hogy a vigaszra szoruló állapot nem csak egyénileg, alkalmanként, nehéz történések kapcsán jellemez bennünket, hanem ez egy általános nagy emberi tapasztalat. Az ember léte, a te léted és az én létem is alapvetően vigasztalásra szorul. Van ugyanis a létünknek egy olyan árnyoldala, amivel nem szeretünk a mindennapokban szembesülni, amit a világ a bűn következményeként hordoz magán: ez pedig a mulandósság. Az általános érvényű nagy és egyetemes fájdalmas tapasztalat, hogy a dolgokat előbb-utóbb el kell engedni; amit megszerzünk, azt nem lehet megtartani; hogy mi magunk is elmúlunk, és igen: végül egy nap majd meg fogunk halni. A létünk végessége, értelmetlensége az az árnyék, ami minden veszteséghelyzetben visszaköszön, és ami általános érvényűvé teszi azt, hogy vigasztalásra szorulunk.
A tanítványok ugyanolyan emberek voltak, mint mi; de amiért Jézus itt őket vigasztalja, az nem csak ennyire általános. Nem azért vigasztalja őket, mert mint emberek múlandóak; hanem azért, mert az az állapot, amiben éppen vannak, nagyon nyugtalanító, és Jézus tudja ezt. A tanítványok nem teljesen értik ugyanis, hogy mi fog most történni. Nem teljesen világos a számukra, hogyan állítja helyre Jézus a királyságot, hogyan tölti be az ő küldetését. Itt marad velük vagy nem? Olyanokat is mond, hogy közülük valaki el fogja árulni őt, valakik majd elviszik őt, meg fog halni, de fel fog támadni - nagyon sok bizonytalanság, kérdés van bennük. Mikor Jézus ebben a helyzetben azt mondja nekik: „ne nyugtalankodjék a ti szívetek!”, azt leginkább így lehetne visszaadni: „ne legyetek összezavarodottak!” A nyugtalanság szó itt zűrzavart, felkavarodottságot, felizgatottságot jelent. Gyakran használja ezt a kifejezést a Szentírás, amikor pl. egy tömeg feldühödik, egy nagyobb csoportban valami zavar támad, s annak a következménye bizonytalanság és félelem. Jézus pontosan ismeri a tanítványait, szeretné megszüntetni a bennük lévő bizonytalanságot, félelmet, de nem úgy, hogy csak a tünetet orvosolja, hanem úgy, hogy a lényegére tapint rá, a mélyére megy annak.
2. Miért teljesen más az a vigasztalás, amivel Jézus vigasztal?
2.1. Nem kulturális narratíva szerinti vigasztalás.
Jézus vigasztalása teljesen más, mint amit az emberek egymásnak adni tudnak, vagy mint amire úgy gondolunk, hogy szükségünk van rá. A kultúra, amiben élünk, kínál alternatívákat arra, hogyan vigasztaljuk meg magunkat, és mit kezdjünk a lelkünkben dúló nyugtalansággal, félelmekkel, frusztrációkkal. A világ négy ilyen népszerű javaslatát emelném ki:
- A mai kultúra legegyszerűbb válasza: ne nyugtalankodj, hanem fogyassz! Szerezz meg mindent, amire lehetőséged adódik! Élj a terápiás vásárlás nagy lehetőségével: ha problémáid vannak, menj, szerezz meg valamit, amitől egy kicsit megnyugszol. Mindig lesz valami, aminek a birtoklása egy időre lecsendesíti a háborgásodat.  
- A következő népszerű megoldási javaslat: ne nyugtalankodj, hanem találj magadnak egy társat, aki megvigasztal! Találd meg azt az embert, akire számíthatsz, aki támogat a bajban. Ezt a javaslatot még bibliai igékkel is alá lehet támasztani. Ne nyugtalankodj, majd a másik ember megvigasztal! Ha pedig ezt jól és kölcsönösen végzitek, akkor már igazán csak arra kell, figyeljetek, hogy az egyiknek mindig kicsit jobban kell lennie, mint a másiknak, és akkor innentől ez rendben lesz.
- Szintén a kultúránkból jön az a válasz, hogy ne nyugtalankodj, hanem járj terápiára! A benned lévő zavarral, félelmekkel, aggodalmakkal lehet kezdeni valamit, egy életen keresztül válogathatsz az óriási terápiás piaci kínálatból, mi az, amivel magadat nyugtatod. Félre ne értsük, nem azt akarom mondani, hogy ha valaki tényleg bajban van, ne kérjen szakembertől segítséget! De nagyon gyakran látom, és nagyon ijesztő, amikor valaki emberről emberre, terapeutáról terapeutára, módszerről módszerre, csoportról csoportra száll, és végül ez adja meg azt az állandósságot, ami végső soron megnyugtatja őt.
- Még egy, a mai kultúránkból érkező válasz: ne nyugtalankodj, hiszen képes vagy magadat megnyugtatni, stabilizálni, ott van az erőforrás benned!  
Sok egyebet lehetne említeni még, de minden, amit eddig felsoroltam, egészen távol van attól, ahogyan Jézus vigasztal, ahogyan Ő mellénk áll, amit Ő cselekszik velünk.
2.2. Közösségi vigasztalás
Egyik legfontosabb különbség arra nézve, ahogyan Jézus vigasztal az, hogy Ő ezt nem egyéni, hanem közösségi módon teszi. Amikor a tanítványaihoz szól, azt nem csak azért teszi többes számban, mert fárasztó lenne neki egyenként elmondani a tanítványoknak, hogy „ne nyugtalankodj!”, hanem azért, mert egy közösségként tekint rájuk. Az Istentől jövő vigasztalás mindig a közösséget célozza. Nem egyéni lelki-gondozói helyzet csupán, nem egyéni elsősegély-tapasz, hogy én aggodalmamban Istenhez megyek, és Isten megnyugtat engem személyesen, hanem ez mindig egy közösségi kérdés. Ez a vigasztalás közösségi vigasztalás, és hiszem azt, hogy a közösségen kívül igazán nem is élhető meg.
Jézus nem csak a léte miatt aggódó egyes embereket látja maga előtt a tanítványi körben, hanem azt a kört, aki nemsokára szenvedni fog az Evangéliumért. Isten népe, a keresztény közösség mindig egy konfrontálódó, a kultúrával ütköző, a hitéért hátratételeket szenvedő közösség. A történelem folyamán vannak időszakok és vannak helyei a világnak, ahol nincsen látható ütközés, de ha összetartozunk világszerte a Krisztus testével, a Benne hívőkkel, akkor bizony ez ma is közös tapasztalat. Ezért azt kell mondjam: akkor lehet részed neked ebben a közösségi vigasztalásban, ha első lépésként te magad Krisztus testéhez tartozol. Látod-e, érzed-e magad körül, tudatában vagy-e annak, hogy Krisztus testét ma is üldözik? Együtt tudsz-e érezni azokkal a testvérekkel, akiket akár ebben a pillanatban is bántanak a hitükért? A két héttel ezelőtti Srí-Lankai robbantás kapcsán, azon kívül, hogy szörnyülködtél vagy felháborodtál, megérezte-e a szíved, hogy ez alapvetően velünk történik? Tudom, hogy nem a rokonaink vér szerint, de a testvéreink Krisztusban! Jó, hogy nekünk nem azzal a rettegéssel kell felébrednünk reggelente, hogy vajon aznap mi történik velünk a hitünk miatt. De ha nem engedjük közel magunkhoz, hogy a világ távolabbi pontjain Krisztus teste üldözést szenved, ha közönyösek maradunk ez iránt a szenvedés iránt, akkor komolyan el kell gondolkodnunk, hogy valójában van-e közünk a Krisztus-testhez, van-e jogos részünk abban a vigasztalásban, amit Isten közösségi vigasztalásként kínál az ő népének.  
3. Hogyan vigasztal Jézus?
Nagyon szép ebben az igében az, hogy Jézus megmondja, mit tegyünk; egészen konkrét dolgokkal vigasztal; és ad egy kulcsot is, amikor elmondja magáról, hogy ő az út, az igazság és az élet.
3.1. Megmondja, mit tegyünk
A vigasztalás tartalma ez: „ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben, higgyetek énbennem!” Annyira egyszerű! De annyira bonyolult is! Mert, hogy mit jelent hinni Jézusban, azt nagyon sokan nagyon különbözőképpen értik. Jézus első sorban arra buzdítja a tanítványait: higgyék el, hogy mindaz, amit Ő mond és tesz, az az Istentől van. Ő maga az Isten Fia, aki él és cselekszik, aki Úr, akkor is, ha ennek az uralkodásnak nincsenek látható jelei az adott pillanatban. Az a hit, amire Jézus hív, nem valamiféle spirituális érdeklődés, hanem teljes önátadás, és ez áldozatokat jelent. Azt jelenti, hogy másképp fogok gondolkozni ezután. Ez az a hit, ami megszabadít a szorongástól, a félelmektől, a nyugtalanságtól. Ha te nem az ÚR Jézus Krisztusban hiszel, aki tényleg Úr, és aki igényt tart az életedre, akkor az a hit nem fog téged hosszú távon megnyugtatni. Nagyon megdöbbentő, nagyon nagy kihívás. Annyira szeretnénk valami egyszerűbb megoldást, nem? „Uram, nyugtass meg! De azért nehogy felfordítsd az életemet! Mit gondolsz? 21. századi ember vagyok. Szeretnék élni, szeretném magam kitalálni, hogy ki is vagyok én.” Jézus pedig azt mondja: „ha Úrnak vallasz engem, akkor lesz a tiéd az igazi vigasztalás!” Ez óv meg a nyugtalanságtól, és ez adja meg, hogy ne a közönybe, vagy a fásultságba forduljon az életed.
3.2. Konkrét dolgokkal vigasztal.
Jézus azt mondja az övéinek: „az én Atyám házában sok lakóhely van.” Ahova én megyek, amit elkészítettem nektek, ott van hely a számotokra! A „sok lakóhely van” azt jelenti, hogy ott mindenkinek a számára van hely. Hogy ott nem leszel egyedül! Milyen érdekes: nem egyéni személyes mennyországok vannak, hanem közösség itt a földön és közösség a mennyben! Aki nem annyira szereti az embereket, annak ez rossz hír: ott sokan lesznek, és lehet, hogy ott lesznek azok is, akiket nem kedvelsz annyira (bár akkor ez reménység szerint már nem fog számítani). Jézus az ember legmélyebb félelmére reagál, amikor azt mondja: „van hely; a mennyben, ahol én ott leszek, ti is ott lesztek, és biztonságban lesztek.” Lássuk meg ismét: azoknak a tanítványoknak mondja ezt, akiknek hamarosan sokat kell majd szenvedni, menekülni a hitük miatt, akiknek a legalapvetőbb dolgokat fogják kirántani a lába alól. Az üldözések során az identitásukat veszik el azzal, hogy nem tekintenek a jogaikra, a római állampolgárságukra, nem hagyják őket a szülőföldjükön megmaradni, hanem mindent fel kell adniuk. Erre válaszul mondja Jézus a vigasztalást, hogy van egy lakóhely, amit senki nem vehet el tőled. Van örökséged a mennyben, ahol majd velem leszel a legteljesebb biztonságban. Ez erős vigasztalás, reményteljes, igaz valóság – és ez mindazoké, akik bizalmukat valóban az Úr jézus Krisztusba vetik. Jézus elmenetele ezt a helykészítést szolgálja, és az Atyánál mindenki otthonra talál.
 „Igazat mondok” –erősíti meg Jézus a tanítványokat, és annyira kedves a szívemnek ez a rész! Azt mondja nekik: „ha nem így volna, megmondtam volna nektek!” Azaz: igazat mondok nektek azért, hogy ne kelljen hiábavaló módon álmodoznotok. A mennynek a reménysége nem csupán arról beszél, hogy minden vallás megpróbál valamiféle földön túli vigasztalást ígérni a benne hívőknek, hogy jobban kibírjuk a szenvedést. Nem erről van szó! Jézus igazságot beszél. Elmondja konkrétan, mi várható: „én most elmegyek, hogy helyet készítsek, de majd visszajövök!” Ez a leggyönyörűbb, legőszintébb rész ebben a vigasztalásban. Világosan eléjük tárja, hogy egy ideig lesz távolság. Lesz egy olyan rész, amikor engem nem fogtok látni. Majd elküldöm a Szentlelket, és Ő veletek lesz, de lesz egy hiány. Nem rögtön most mentek a mennybe, hanem végig kell járni egy utat, tele szenvedéssel, egyedülléttel, hiánnyal.
Olyan ez, mint amikor a kicsi gyereknek mondja az édesanyja, hogy „elmegyek, de visszajövök.” Nálunk is így működik ez, a kis Fülöppel is. Amikor anya elmegy, és azt mondja neki: elmegyek, de visszajövök - ő már érti ezt, és megnyugszik. Mert amikor anya visszajön, újra és újra megerősíti: látod elmentem, de visszajöttem. Ebből tanulja meg a kicsi azt, hogy biztonságban van akkor is, amikor nem látja az édesanyját. Mennyire kedves Jézus részéről, amikor ugyanezt ugyanígy elmondja az övéinek: „elmegyek, de vissza fogok jönni értetek, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek!”  
Megrendítő számomra, hogy nem csak arról van szó, hogy Jézus kiment bennünket ebből az életből, hanem Ő velünk akar lenni. Nem azt mondja, hogy készít nekünk egy helyet, ahol majd elleszünk, Ő pedig elvonul a mennynek egy nyugalmasabb részébe, ahol az Atyával lehet közösségben. Nincs ilyen szinteződés, nincs ilyen elválasztás, hanem azt mondja: visszajövök értetek, hogy majd együtt lehessünk. Mert az Isten legmélyebb vágya, és ez szinte érthetetlen, hogy velünk, teremtményeivel, akik Benne hiszünk, együtt legyen, és együtt töltse velünk az örökkévalóságot.
3.3. Kulcsot ad
Ahhoz, hogy ezt a hiányokkal teli időszakot, amelyben rászorulunk a vigasztalásra, kibírjuk, és el ne felejtsük, hogy kicsoda Jézus, ad végül egy kulcsot. Így is mondhatnánk: egy aranymondást, amit nagyon könnyen megtanítunk a gyermekeknek is. „Én vagyok az út, az igazság és az élet: senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” Ez az a kulcs, ami egyedül nyitja azt az ajtót, amit nagyon sokféle kulccsal szeretnénk kinyitni: az örök életnek az ajtaját. Talán felháborító ez számodra, ha nem vagy Krisztus tanítványa, és azt mondhatod: ez rendkívül exkluzív, miért van ez így? „Csak énáltalam!” A régebbi fordítás így mondja: „csakis énáltalam!” Azért van ez így, mert Isten így rendelte. Református keresztényként vallhatjuk: van isteni kiválasztás, és az isteni kiválasztásnak a lényege, hogy ő választotta ki, mi az az út, ami a mennybe vezet. Nem mi határozhatjuk meg. Isten így döntött.
Nagyon érdekes ez a kép. Az evangélium bevezetőjében, beszéltünk erről, János apostol úgy fogalmazza meg az üzenet lényegét, hogy az érthető, megragadható legyen a korabeli görög, hellenista gondolkodásmódban élő emberek számára. Az ő nyelvükön beszél. Ezek az emberek ugyanis, a vallási misztikusok a világosság és a sötétség harcában képzelték el a világot, és azt mondták: a lélek hosszú úton keresztül jut el ebből a földi életből a mennybe. Ezen az úton nagyon fontos, hogy minél több igazságot megértsen, megtanuljon, befogadjon, és mintegy ezek teszik majd őt képessé arra, hogy belépjen az örök életbe, ami a nagy világlélekkel való egyesülést jelenti. Amikor tehát itt Jézus azt mondja, hogy „én vagyok az út, és én vagyok az igazság, és én vagyok az élet”, akkor nem csak a tanítványaihoz szól, hanem azokhoz is, akik majd hallani fogják az Evangéliumot, milliókhoz: nem másban, bennem találod meg az örök életet, én vagyok az út! Nem más igazságok megtanulása, emberi igazságok megértése fogja az életet szolgálni neked, hanem ha bennem hiszel. És végül az örök életben velem fogsz találkozni.
Minden az Ő személye felé irányít és vezet bennünket.
Befejezésül: mit jelent hát ez a mi számunkra?
Mit jelent nekünk kapcsolódni ehhez a nagy vigasztaláshoz? Hogy lehet részünk mindebben? Nagyon egyszerű lenne csak annyit mondani: higgy Jézus Krisztusban! Nagyon sokszor elmondjuk ezt, itt nálunk az istentiszteleten is: higgy! Fogadd el, hogy ő a te személyes megváltód, hogy eljött az Isten országa általa. Ez azonban ennél sokkal nagyobb kihívás. Hinni Jézusban azt jelenti, hogy komolyan vesszük Őt, és megpróbáljuk elengedni a saját képünket Őróla. Azért járunk istentiszteletre, azért olvassuk Isten Igéjét, és azért hívjuk a Szentlelket, hogy világosítson meg bennünket, mert ha nem tesszük mindezt, akkor a hitünkkel és a jézushoz fűződő kapcsolatunkkal az történik, hogy akaratlanul is átformáljuk Jézust, olyanná, amilyenné csak szeretnénk. Ha újra és újra nem tesszük ki magunkat Isten Igéjének, Isten jelenlétének, ha nem szembesülünk azzal, hogy mit mond Róla a Szentírás, hogy kicsoda Ő valójában, akkor észrevétlenül megalkotjuk a saját Jézusunkat. Nagyon furán hangozhat ez, de találkozom emberekkel, akik mondják, hogy hisznek Istenben. Mindig megkérdezem, hogy melyikben, milyenben? Mondják, hogy hisznek Jézusban, és megkérdezem: milyen az a Jézus, akiben hiszel? Válaszul erre a kérdésre gyakran elkezdenek beszélni egy Jézusról, akinek semmi köze nincs a bibliai Jézushoz, ahhoz, akiről az Ige tesz bizonyságot! ! Csak egyetlenegy példát hadd mondjak: sokan szívesen hangoztatják, hogy a „mi Jézusunk egy rendkívül kedves személyiség. Amikor rosszat teszünk, vétkezünk, ő soha nem ítél el, soha! Egy rossz szava nincs!” Ha ilyennek ismered Őt, akkor nem ismered Őt igazán. És ez mindannyiunkat fenyeget. Nagyon könnyen a saját képünkre formáljuk Jézust, olcsó bálvánnyá silányítjuk őt, aminek az egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy nem szabadít meg semmiből. Ha tehát azt éled meg, hogy hiszel egy Istenben, aki téged nem szabadít meg, és nem hallgat meg, akkor könnyen lehet, hogy a saját képedre formáltad Őt - aki egyébként az ő saját képére akar formálni téged
Mit tehetünk hát? Isten elé állunk, őszintén, és ezt kérjük Tőle: „Uram, akár megértem, akár nem, de szeretném, ha az a kép, ami bennem él Rólad, és a Veled való kapcsolatról, az olyan lenne, amilyennek te adod. Formálj, igazítsd ezt a dolgot! Segíts elengedni azt, amit én raktam rá, meggyőztem magam, hogy ugye te ilyen vagy? Együtt kiáltunk hát: Urunk, szeretnénk, ha részünk lenne együtt a te vigasztalásodban. Ehhez formáld azt, amit Rólad gondolunk!”
Ha valóban az ÚR Jézus Krisztusban hiszünk, akiről a Szentírás beszél, akkor az azt jelenti, hogy újra meg újra az Ő uralma alá hajtjuk az életünket. A Heidelbergi Káté első kérdés-feleletével valljuk: „nem a magamé, hanem az én Uramnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.” És ha az Ő tulajdona vagyok, akkor Ő engem megőriz. Isten jelenlétében, a benne való hitben vállalható az élettel járó mindenfajta felkavarodottság, nyugtalanság. Sőt nem csak vállalható, hanem szükséges is, hogy legyen. Mert ha egyáltalán nincs nyugtalanság, ha soha nincs ütközés, ha mindig csak békesség van, és minden nagyon szép, akkor nem éljük a valóság egyik felét. De Isten az, aki megadhatja, hogy ne is csak egyoldalúan az állandó felkavarodottság, nyugtalanság és zűrzavar uralja az életünket, hanem mindezek között békességet nyerjünk.
Isten adja meg, hogy a Vele való kapcsolatban helyre kerülhessenek ezek a dolgok bennünk! Ő munkálja bennünk a hitet, és adja meg, hogy megtehessük ebben az első lépést, vagy tehessünk újra egy lépést, és csatlakozhassunk, tartozhassunk hűségesen Isten népéhez, Krisztus testéhez, és így részünk legyen az igazi vigasztalásban!

Kedves Testvérek!
KÖZÉPPONT. A feltámadás ünnepén vagyunk most együtt, sok örömmel és reménységgel telünk meg ilyenkor. Az idő középpontjába tekinthetünk, amikor is Krisztus feltámadt. Minden ide mutat a Szentírásban, olyan ez, mint egy célba érkezés, fókusz megtalálása.
A LÉNYEG. A feltámadás hitének lényege, hogy Isten elfogadta Krisztus engesztelő áldozatát, feltámasztotta a halálból. Az ő feltámadása pedig a mi feltámadásunknak is bizonyos záloga. Aki ebben hisz, az keresztyén ember, ez hitünk lényege.
ÜNNEPI RÍTUSOK. Itt vagyunk az ünnepben. Eszünkbe jutnak a megszokott képek, élünk a különféle rítusokkal is, hogy felidézzük, megéljük, ami történt. Ismert a szereposztás: a nagyhét eseményeinek, a feltámadás reggelének évről-évre ugyanazok a szereplői, ugyanazok az állomások is az ünnepben. És így is van ez jól: ezeket az arcokat látjuk, ezeket az eseményeket éljük újra az ünnepben.
HIÁNY. Húsvét öröme – a feltámadás öröme van most közöttünk, és ez jön ki a történetekből is, mégis, nem teljes a kép! Az ünnep fényét átélve tegyük fel a kérdést, hol van ez az árnyék? Amiről nem beszélünk: például a kétségeink, a kérdéseink, félelmeink, hogy igaz-e ez az egész? Illetve akiről nem beszélünk: Júdás, aki kellemetlen, bár szükséges epizódszereplője a történetnek.
VÖRÖS POSZTÓ. Júdás: miért is kellene beszélnünk róla? Miért fontos egyáltalán? Kellemetlen, mi dolgunk van vele? A leggyakoribb hozzáállás, hogy lám-lám, ez az, amikor valaki rossz útra tér és eléri az ítélet. A kárhozat gyermeke: így járt. Sőt, megérdemelte, hiszen lehet-e szörnyűbb tett, mint elárulni a Megváltót magát?
Teológiai válaszaink is lehetnek minderre: Szükség volt rá, de jaj annak, aki ezt megtette… Valakinek meg kellett tennie, így ne rugózzunk ezen, szükséges rossz az ő személye. Ami biztos, hogy sok spekulációra adhat okot Júdás személye… az is biztos, hogy KIVÁLÓ projekciós felület: lehet gyűlölni, utálni, megvetni, szánni, sajnálni, lehet átkozni is…
A NAGY KÉRDÉS. Miért van leírva mindez? Mire tanít Isten ezen keresztül? És főként, miért foglalkozunk vele feltámadás ünnepén?
A KULCS, amit tanulhatunk, ami igazán érdekes: mit jelent kimaradni? Hogy lehet Jézus mellett kimaradni? Ezt azért létfontosságú látnunk és értenünk, mert csak így válhat igazán fontossá a Jézussal való élet, a Benne való hit.
KULTÚRÁNK: Kimaradni tragédia!
A közeg, amiben élünk, afelé visz minket, hogy ne akarjunk semmiből sem kimaradni. Hihetetlen pörgésben vagyunk emiatt, hiszen fizikailag lehetetlen mindenhol jelen lenni, és csak nagy erőfeszítések árán lehet nagyjából reagálni erre az igényre, erre a vonzásra. Észrevettétek már, hogy mennyire általános, hogy konferenciákon, képzéseken, fontos alkalmakon is később jövünk, előbb megyünk. Mert ez ad kis szabadságot, fellélegzést, mert iszonyatos a nyomás: ott kell lenni „mindenhol”… Természetesen kapcsolódik mindehhez egy jó adag szorongás is: ha nem vagyok ott valahol, kimaradok, és akkor mi lesz…
KIMARADNI VALAMIBŐL. Ez különösen félelmetes lehet a számunkra. És Isten ismeri a szívünket, ezért is reagál arra, amiben vagyunk.
HOGY LEHET HÁT KIMARADNI? Ha Júdásra fókuszálunk, akkor könnyen azt mondhatjuk, azért maradt ki, mert ő volt az áruló. Ez azonban kevés, hiszen Péter is az volt: nyilvánosan tagadta meg a Mestert, mégis volt neki út, megtérés, menekülés. Júdás is úgy tűnik, megbánta a tettét… mi volt hát a baj?
1. Rossz képe van Jézusról (fegyveres felszabadító?)
Annyira érthetetlen, hogyan is történhetett mindez? Elhívta őt is Jézus, ott volt vele végig. Neki is adott hatalmat, mikor kiküldte a tanítványait, tehát átélte Isten országának valóságát. Az ő lábát is megmosta az Úr. És nem utolsó sorban közeli, bizalmas kapcsolatban volt vele, hiszen a Mester megengedi, hogy megcsókolja őt.
Sokféle választ adhatunk erre, az egészen leegyszerűsítőtől a teljes összeegyeztethetetlenségig. A legvalószínűbb, hogy egyszerűen másnak képzelte Jézust, másnak látta őt, mint aki Ő volt valójában. Végig egy elvárt képet vetített rá. A legnagyobb elcsúszás ebben van: más kép, más elképzelés, hogy ki is a Messiás és mit kellene tennie. Erősebb ez annál, mint amit kijelent, amit Ő mond magáról. A tanítványi kör is sokféle volt, de bizony ebben is hasonlóak voltak: valami mást vártak Jézustól.
Vele él, látja őt, mégsem képes elengedni, amit beleneveltek, vagy amire ő vágyott: a harcos képét, a hadvezérét, aki megszabadítja Izraelt. És mikor ez nem vált be, jött a harag, a csalódás és talán ebben a légkörben született meg az árulás gondolata. Ennyi sajnos elég. Nagy váradalmak, felbuzdulás (emberi módon), aztán nagy csalódás. Az álmokban és emberi reménységekben csalódunk, csak ezért nem érdemes Istent okolnunk…
A helyzet azonban nem ettől lesz végzetes, hiszen a tanítványok közül többen csalódtak hasonló váradalmaikban…
2. Rossz helyről vár feloldozást
A felolvasott Igében láthatjuk Júdást, amint megbánva tettét, felismerve súlyát visszamegy a főpapoknak és vissza akarja adni a pénzt. Rászakad mindaz, amit tett és a legnagyobb autoritáshoz, a főpapokhoz megy, mert ők, csak ők oldozhatják fel…
De nem kap feloldozást. Azt mondják neki: „Mi közünk hozzá, hogy megbántad?” Egyszerűen felhasználták céljaik elérése érdekében. S mikor ez világossá válik Júdásnak, rászakad mindaz, amit tett.
Testvérek, ezt a pillanatot ragadjuk most ki és fordítsuk magunk felé: hová megyünk bocsánatért, és kitől várjuk a feloldozást. Egyszerűnek tűnik, de komoly kérdés. Bűntudatot érzünk sokszor és szeretnénk, ha emberek feloldoznának (akár anélkül, hogy tényleg megbánnánk, vagy változni akarnánk). És ezért szenvedsz és lehet, a legvégsőbbig is eljutottál már, hogy semminek nincs értelme… De nem adod fel és loholsz mások szeretetéért és megbocsátásáért.
Úgy mondom ezt, hogy igaz, hogy rendezni kell egymással is, amit lehet, de megbocsátás, igazi, lényegi, valódi megbocsátás Istentől jön, Jézus Krisztus áldozatáért. Egyedül Nála van, egyedül Tőle jön…
3. Beszűkül és elhiszi, hogy nincs tovább
Az előbb említettem már, hogy Júdás ebben az összeomlásban beszűkül és véget vet az életének. Pedig ha vár, egyszerűen kivárja a feltámadás reggelét, a feltámadott bizonyára neki is felfedte volna titkát és lett volna bűnbocsánat még a legsúlyosabb tettre is. Csak várnia kellett volna – érzitek ennek a súlyát?
Hadd hirdessem a húsvéti örömhírt most neked, Testvérem, aki talán épp most vagy, vagy eljutottál többször is a beszűkülésnek különböző szintjére és elkeseredettségébe: győzött a júdabeli oroszlán, a Királyok Királya!
Isten munkálkodik… és ha süllyednél vagy teljes reménytelenségben is lennél: Várj! Isten megszabadít, bármilyen hihetetlen is! Hidd el, előfordul, hogy küzd még keresztyén ember is öngyilkos gondolatokkal… nem vagy elveszett, mert ilyet gondolsz, vagy annak érzed magad. Hirdetem az evangéliumot, hogy Jézus Krisztus él és legyőzte a halált: az egy nap ránk váró halál felett is úr (akkor is, ha át kell mennünk minden élők útján). És úr a bennünket környékező, kísértések idején is. Szeret és nem mindegy neki, ki vagy, hogy vagy…
4. Az elveszett fiú
Igen, igaz az evangélium, hogy ez az utunk, mert Ő megtart. A Főpapi imádságban mondta ezt Jézus: megtartottam, akiket rám bíztál, Atyám… és mégis, ott is hozzáteszi: „...senki sem kárhozott el közülük, csak a kárhozat fia, hogy beteljesedjék az Írás." Jn 17, 12
Mit kezdjünk hát ezzel? A szó, amit Jézus használ a „kárhozat fiá”-ra, az „apollümi”, ami nem a kárhozatot jelenti, hanem ugyanazt az elveszést, mint a tékozló fiú esetében. Egy és ugyanaz a szó. Vagyis Júdást ebben az értelemben tékozló fiúnak tekinthetjük. Aki a Szentírás tanúsága szerint nem tért haza. És ezt vegyük olyan komolyan, amennyire csak lehet: igen, ott áll előttünk a tékozló fiú csodálatos példázata a happy end-del, mert a fiú hazatér. Ez pedig itt az ellentétpárja: az, amikor nem tér haza, mert így dönt.
Húsvétkor, feltámadás reggelén azt gondolom, Jézusnak fájt ez a hiány, amit nem lehetett visszafordítani. Ez a tékozló fiú már nem fog hazatérni. De a többi még lehet. És ezek vagyunk mi, Rád és rám vár most Jézus: konkrétan, nekünk akar örülni! Azért van előttünk a Szentírásban Júdás története, hogy ez figyelmeztessen és emlékeztessen rá, hogy el lehet veszni, de már nem kell! Először, vagy újra, de gyere, mert vár az Atya: itt és most. Feltámadt Jézus! Ne maradj ki! Válaszd az életet...! Ámen!
(Thoma László)

János evangéliuma 5. fejezete tartalmazza a Bethesda-tavi gyógyítást, a zsidók abból következő reakcióját és Jézus ebből a helyzetből fakadó tanítását, amiben az Atyával való kapcsolatról mond el. Benne vagyunk a sűrűjében: Jézus az Isten Fia, aki gyógyít, ott van és cselekszik, ahol kell. Ez azonban nem töretlen népszerűséggel jár, hanem azzal, hogy nyíltan lehet támadni. Fellép bátran és hirdeti és cselekszi is Isten országát. Gyógyít és előízét adja mindannak, ami Isten uralma és jelenléte. Csak hát ott van az adott kornak nemcsak a kulturális meghatározottsága, hanem az uralkodó vallásosság, ezzel pedig (és az ideológiákkal, a kulturális spiritualitással stb.) mindig ütközik az élő Isten. És SÚLYOS ÜTKÖZÉS az, amivel dolgunk van. Így van ez ma is. Ha nem ütközik az evangélium, az igehirdetés, a bizonyságtétel, az nem jó jel. Ahogy az sem, ha mindig mindenkivel ütközöl… a kérdés ugyanis az ütközés tartalmában van: mire mutat mindez? Figyeljünk most ennek az ütközésnek 5 felvillanó motívumára!
1. VÁGY – VALÓSÁG: „Nincs emberem…” – a kiveszett lojalitás
Jeruzsálemben vagyunk, ahol, van egy hely, ahol lehetne gyógyulni, de nincs ember. A Juh-kapunál lévő tóról van szó. A tó vizének gyógyító erőt tulajdonítottak. A tény az, hogy a víz melletti csarnokokban betegek sokasága feküdt, várva a gyógyulásra. A víznek csak akkor tulajdonítottak gyógyító erőt, amikor az időközi forrás megmozdult. A népi hagyomány, illetve a néphit szerint időnként angyal szállt le a tóra, az megmozgatta, gyógyító erőt kölcsönözve annak. A vízben olyan ásványanyagok voltak, amelyek gyógyító hatással bírtak, ez fokozódott fel akkor, amikor a forrás legerősebb volt. Bizonyos feltételezések szerint Aszklépiosz tisztelete is folyhatott is… így e szokás nem biztos, hogy tiszta forrásból származott (felkavarodó víz…). Jézus egy olyan beteg mellett állt meg, aki már 38 éve ott feküdt. A betegségről itt semmi közelebbit nem mond a szöveg, de a későbbiek során az összefüggésből nyilvánvaló, hogy bénaságról van szó. Valaki, aki elképzelhetetlen reménytelenségben van. Ennyi idő alatt ehhez az állapothoz alkalmazkodni kellett, hozzá kellett szokni. Máshogy nem lehetett kibírni. Túl keveset, de túl sokat sem lehetett reménykedni. Mindkettő veszélyes, nem élhető.
Három dolog döbbent meg ebben,
Az egyik, hogy minek volt ott még ez az ember? 38 év? Ha ennyi idő alatt nem történt semmi, minek akar meggyógyulni? Miért nem fogadta el az állapottát és törődött bele? Ez majdnem egy élet ideje, elképzelhetetlenül sok. Vagy már mindegy volt neki és megpróbálta az esélytelenek nyugalmával. A lényeg, hogy mindenek ellenére ott van. A másik dolog, hogy Jézus egy idült, hosszan tartó beteg mellett sem megy el. Ez a motívum azt jelzi, hogy Jézus a súlyos, reménytelen helyzetben lévő ember mellé áll. Jézus tudott az állapotáról. Lehet, hogy a környezetétől hallott róla, hiszen az ilyen hosszan tartó, súlyos állapotban lévő betegről az ott fekvő többi beteg is nyilván tudott. Ő azonban anélkül is ismerte az embert, tudott róla, hogy bárkitől érdeklődnie kellett volna, hiszen ő átlátja az embert, tudja, mi van az emberben, mi van az emberrel. Kérdésével a gyógyulás reménységét ébreszti fel a betegben. Más alkalommal először a gyógyítást kérik Jézustól, és azután kérdez –itt ő a kezdeményező. A harmadik megdöbbentő dolog a beteg válasza: a beteg helyzete kilátástalanságáról tájékoztatja Jézust. Hosszan tartó betegségének, a gyógyulás kilátástalanságának oka az, hogy nincs egy ember, aki a gyógyulás helyéhez eljuttassa. A beteg nem tudja, kivel beszél, csak a gyógyulást jelentő tó vizével, az emberi lehetőségekkel számol. Az emberből nem a gyógyulás iránti vágy hiányzott az eddig eltelt évek során, hanem a gyógyuláshoz odasegítő, eljuttató ember. Azért volt ott a betegek közt, mert meg akart gyógyulni, azonban ehhez kevés volt az ő akarata. Míg a gutaütöttnek voltak barátai (Mk 2:1–12), addig ez az ember egyedül maradt, nincs, aki mellé álljon, nincs, aki segítsen rajta. Az elbeszélésből úgy tűnik, hogy a víz áramlása rövid ideig tartott, és az a hely, ahol a víz felbuzgott, nagyon kicsi volt.
Jézus szava váratlan fordulatot hoz. Ez a szó egyszerre parancs és ajándék közvetítője, emlékeztet a Mk 2:11-re. A 38 éven át tehetetlen ember enged Jézus felszólításának, megpróbál felkelni és megtapasztalja, hogy Jézus parancsa teljesítéséhez biztosította a feltételt, a lehetőséget. Van ebben valami egészen megdöbbentő. Azt mondani egy bénának, hogy vedd az ágyad és járj… Aktivitás: pont a hiány felé mozdítja. Arra, ami hihetetlen volt és egyben lehetetlen. Jézus ezt mondja ezzel: nézz szembe a lehetetlennel! Arra mozdulj, ahol nincs semmi! Aktivitás és döntés, akaraterő: aminek alapja a Jézusnak való engedelmesség. Nincs ebben semmi lelkizés, semmi szellemieskedés, hanem ennyi: fogd magad és kelj fel! Az én szavamra. Ami az élet beszéde… Lehet szomorkodni azon, miért nem volt embere itt ennek az embernek. De a lényeg nem ez. Ha lett volna, sosem tapasztalhatta volna meg, milyen az, amikor Jézus szavára ő áll fel és indul el.
2. A TÖRVÉNY MAGYARÁZATA – AZ ÉLET „Szombat van!” – a kiüresedett törvény
Ünnep van és szombatnap. Jézus részt vett ezeken az ünnepeken, nagy sokaság előtt jelentette ki magát és jelezte az ünnepek új tartalmát. A beteg egészséges lett. Jézus szavát megfogadta. Jézus szava szerint cselekedett. Az ágy egy könnyen hordozható gyékényfonat, amelyet könnyen felvehetett a meggyógyított ember. Az ágy felvétele és elvitele a csodát demonstrálja. Van azonban itt egy probléma, mégpedig az időzítés. Nem lett volna szabad ennek megtörténnie. Mármint a gyógyításnak, aminek eredménye a törvényszegés volt: az ágyat nem lehetett cipelni, pláne nem ilyen hosszan. Először a meggyógyult, aztán Jézus is megkapja a magáét.
Kiüresedett törvénykezés arról, mit szabad és nem úgy, hogy nem veszi észre a lényeget: itt a Messiás és meggyógyult egy béna! Mennyiszer átéltem ezt, Testvérek! Persze más horderejű dolgokban, de hasonlóan. Vagy egy nagy szabadulás, gyógyulás után kapunk egy értékelést arról, mit miért nem tettünk jól. És emögött az a tragikus félreértés és sötétség van, hogy a törvényre azért van szükség (legyen szó akár Isten törvényéről vagy az emberi együttélés törvényeiről), mert azok adják a biztonságot és a megnyugvást, hogy rendben vagyunk. Vagy az önigazolás és tisztaság illúzióját. Miközben Isten világosságul adta a törvényt, ami áldás és élet fakad belőle. Mert a szombat törvény az életet szolgálta eredetileg… Itt pedig szembe megy az élettel. Jegyezzük meg: amikor Isten törvényére hivatkozva életellenes, sőt gyakran istenellenes dolgok történnek, akkor ott emberi elhajlással, hatalommal való visszaéléssel, sötétséggel van dolgunk. Fontos, hogy a történetben szereplő „zsidók” megjelölés nem azonosítható a zsidóság általános ellenállásával. A helyzet sokkal tragikusabb: ez a megjelölés a mindenkori egyházat, az uralkodó vallásosságot jelenti. Az intézményesült, a törvényeket jól ismerő és betartani akaró, dogmatikai rendszereket és hagyományokat kiépítő, fenntartó rendszereket ítél itt meg Jézus: Ő él, abszolút értelemben a „vagyok”, aki szétfeszíti ezeket a vallásos kereteket. Igazából minket is fenyeget a veszély, hogy megkövüljünk és fenntartsunk, éltessünk élettelen vallásos rendszereket. Az élő Isten azonban, a „vagyok” életet hoz, életet lehel belénk és közösségeinkbe és meg akar újítani, amelynek egyik jele lehet a keretek szétfeszítése, megváltoztatása is.
3. LEHETSÉGES – LEHETETLEN: „az nem lehet, hogy egyenlő Istennel…!”
Jézus megvilágítja üldözői számára tette hátterét. Szóba áll velük és magyarázatát adja tettének, annak ellenére, hogy ellenséges indulattal léptek fel ellene. Jézus ellenségei gesztusára, ki nem mondott szavaikra válaszol. Tettét az Atya tettére való hivatkozással indokolja meg. Az Atya munkája a jelenig tart. Isten tevékeny, folyamatosan végezte a maga munkáját: a világ megváltását. A szombattörvény lényege nem a tétlenség, hanem az Atyával való közösség és egymás javának szolgálata. A szombattörvény nem megkötözni akarja az embert, hanem áldásban részesíteni. A szombat az emberért van, és nem az ember a szombatért (Mk 2:27). A szombat nem akadálya az üdvözítő Isten munkájának, hanem keretévé lehet annak. Jézus, mint aki egy a törvényadó Istennel, felette van a szombattörvénynek. Ha a szombat alá van vetve az embernek is, mennyivel inkább a Fiúnak. A Fiú tetteinek nem lehet akadálya az a törvény, amely az emberi tettek normája. A 18. versben nyilvánvalóvá válik, hogy a 16. versben jelzett üldözés célja Jézus megölése. A szombatnap miatti konfliktus mellett Jézus önkijelentése szerepel. Jézus az Atyával való páratlan kapcsolatáról szól: ő személyes viszonyban van az élő Istennel. Kijelentését istenkáromlásnak fogja fel környezete, legalábbis annak a tekintélyes része. Az, hogy Jézus egyenlő Istennel, teljesen „kiverte a biztosítékot” a korabeli zsidóságnál, de igazából a korabeli nyugati görög-római világban sem volt befogadható ez. Valaki emberként egyszerre nem lehet egyenlő Istennel. Ez a kijelentése Jézusnak igazán nekünk is a szenvedés és feltámadás történetétől visszafelé érthető meg. Ilyen szempontból könnyebb helyzetben vagyunk, mint Jézus kortársai: nyilvánvaló a számunkra, hogy ki Ő és mit tett. Jézus ezekben az Igékben nem annyit mond csak el, hogy Ő egyenlő Istennel valamilyen általános minőség tekintetében, hanem azt jelenti, hogy szereti Őt és engedelmeskedik Neki. Nem egyenlőség, hanem egység jellemzi az Atyával való kapcsolatát. Az egyenlőség (még ha Jézus Isteni természetére nézve igaz is volt) nem volt érthető az emberek számára: hogy lehet egy teremtett ember egyenlő Jahwe-val. Ezért Jézus az „egység” kifejezést használja: egységben vagyok Vele, az Övé vagyok teljesen. Ez különösen fontos, hiszen az Atyával való „egyenlőség” a függetlenséget eredményezi, de az Atyával való egység, a bensőséges kapcsolat a Tőle való függést.
Mindezzel Jézus azt is tanítja, hogy mi az ember, a Krisztusban hívő, Benne élő, Vele járó ember útja: Hozzá hasonlóan nem egyenlőek leszünk Istennel (s ezáltal Tőle függetlenek), hanem egységbe, bensőséges kapcsolatba kerülünk Vele, ami a Tőle való függést, a Rá hagyatkozást, Benne való bízást jelenti sokkal inkább.
4. VÉLT – VALÓS SZÁNDÉK közötti különbség és A LEGFONTOSABB KÉRDÉS: „Miért nem akartok Hozzám jönni?”
Jézus ott áll az őt vádolók és támadók előtt és azt mondja nekik: miért nem akartok hozzám jönni? Miért fontosabb a törvény? Miért teszitek ezt? „Kutatjátok az Írásokat…!” és ez jó! De az a baj, hogy azt gondoljátok, hogy a mélység, a kutatás, az elmélyülés hoz automatikus „eredményt”… pedig ez nincs így.
De miért nem jöttök hozzám? Valószínűleg az élő Istennel való találkozás, a világosságra lépés rendkívül félelmetes. És itt van az igehirdetés sorozatunk címének, fő témájának („Járjatok a világosságban!”) egyik kulcsa: ez sokkal félelmetesebb, mint gondolnánk. Leginkább azért, mert ez egy valódi találkozás: félelmetes! Mert akkor el kell engedni a biztonságos kereteket, a szokásokat, a hiedelmeket, a saját narratívát arról, hogy is működik ez a világ… És akkor mi marad? Ne félj, nem hogy az a kérdés, hogy „mi marad”, hanem rájössz majd, hogy mennyivel több lesz, összehasonlíthatatlan minden…
5. DUPLACSAVAR: saját kereteink, szavaink ítélnek el…:
A súlyos ütközésben van egy duplacsavar a végére. Ha nincs meg bennünk az Isten szeretete, akkor nagy a baj. A Mózesre és a törvényre hivatkozókat maga Mózes, azaz a törvény szava ítéli el, hiszen, ahogy Jézus mondja, az Róla tesz bizonyságot. Így van ez ma is. A Bibliával, amire hivatkoznak annyian… A mindenkori hatalmasok, az állam, az egyház, mint szervezet is így van és így lesz ezzel. Ítélet alatt van, ha Isten ellenes, életellenes dolgokat teszünk. Ha az élet, Istentől való gyógyulás, Isten országa jelenlétére úgy reagál a rendszer, ahogy itt reagáltak. Könyörüljön rajtunk az Úr, hogy ne így legyen! Gyülekezet, Isten népe, örüljünk az életnek, a kereteket szétfeszítő életnek és a jelen lévő, cselekvő szuverén Istennek! Családok, ahol él a tradíció és a szigorú belső törvények: örülj, ha Isten cselekszik és kiálts ezért! A világosságért ezt teheted, így jön el: hogy te kilépsz és szüntelenül imádkozol és kiáltasz!
Higgyünk Neki, aki az élet fejedelme és kiáltsunk: életnek és halálnak dicsőséges fejedelme, Jézus Krisztus: hiszek, hiszek, légy segítségül a hitetlenségemben! Felveszem az ágyamat, ha arra hívsz, kilépek, aktív leszek és cselekvő, döntést hozok és teszem, amire hívsz. Kiáltsunk, hogy áradjon az élet és feszítse szét a kereteket, hogy épülhessen Isten országa közöttünk, ahogy Ő akarja! Ámen!
(Thoma László)