Thoma László

Kedves Testvérek!
Szerintetek hogyan nézett ki Jézus? Milyen karakter volt, milyen bőrszíne volt, milyen haja, szeme: milyen volt a fizikai megjelenése? A túlképzettek és a kortörténetben, antropológiában járatosak talán rávágják, hogy hát úgy, ahogy egy korabeli átlagos zsidó férfi. A bibliaismeretben járatosak azt is rávághatják, hogy ha igaz az ézsaiási prófécia, akkor nem volt különösebben szuper jóképű („Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna.” – Ézs 53, 2). De sokkal inkább az a kérdés: belül, a szíved mélyén milyennek képzeled Őt? Az erre vonatkozó kutatások (amiket inkább gyerekek, fiatalok között végeztek) egyértelműen azt mutatják, hogy ki-ki a saját népcsoportjához, bőrszínéhez hasonlónak képzeli el – akkor, ha hisz benne, ha személyes kapcsolata van vele. Ha úgy találkozik Jézussal, mint az elnyomók, az ellenség, a gyarmatosítók istenével, akkor természetesen olyan lesz, mint ők. Az igehirdetés sorozatban a mai témánk a rasszizmus, különösen is az: hogyan mutatkozhat meg az evangélium átformáló ereje, Krisztus hatalma ebben a kérdésben közöttünk? A 20. század második nagy világégése örökre bebizonyította, hová vezet a rasszizmus és a faji alapú megkülönböztetés. Mégsem vagyunk már túl ezen. Sajnos pontosan tudhatjuk, hogy nem… a világban a mai napig sok helyen bántanak és pusztítanak embereket a származásuk miatt, csak gondoljunk a kurd népirtásra, ami Törökországban pár hónappal ezelőtt is újra lángra kapott. De sajnos a mi közvetlen környezetünkben s akár a saját szívünkben is ott lehetnek ennek a jelenségnek a megnyilvánulásai.
I. DEFINÍCIÓ:
De mi is a rasszizmus? Hadd idézzek egy definíciót: A rasszizmus olyan gondolkodásmód, amely az emberek egy adott csoportját feltételezett vagy valós tulajdonságaik alapján elkülöníti, rasszként azonosítja, velük szemben morális, társadalmi vagy politikai megkülönböztetést alkalmaz. Rasszista az, akinek az emberek ezen csoportjairól alkotott véleményét és velük szembeni viselkedését negatív diszkrimináció jellemzi. A rassz szó a francia race kifejezés magyarosított alakja, amely emberfajtát jelent. Az emberi rasszokat a 19. század közepétől az Európán kívüli népek gyarmati leigázását morálisan elfogadható, „természetes” folyamatként normalizálni törekvő nyugat-európai gondolkodásmód külön fajoknak állította be. (…) A rasszizmus az egyéneket tudományosan nem igazolható módon „tiszta” rasszokba sorolja be. Ehhez a testi jegyek hangsúlyozása mellett kulturális szempontokat, gyakran pedig egyes feltételezett közös tulajdonságokat vesz alapul, amelyeket egy-egy rasszra általánosan jellemzőnek tart.” A mindennapi életben ugyanakkor ez a kérdés nem egy definíció a számunkra. Átélhetted pro és kontra: a kirekesztés, megkülönböztetés sokféle formájaként.
II. KI MIT MOND?
A rasszizmus is olyan téma, amiről jó hosszan lehet vitázni, de nem erre van most szükség. Sokkal inkább arra, hogy közel engedjük az evangéliumi gondolkozást magunkhoz. Ehhez látnunk kell, mik a legmeghatározóbb reakciók erre a kérdésre:
A moralista megközelítés a témában az önigazolást keresi („Mi miért vagyunk különbek…”), minősít (egyes esetekből általánosítva), és büszke (ez biztosítja a másik fölé rendelést).
A relativista megközelítés szerint minden kultúra relatív, nem kell a végső igazságot keresni, ez a béke forrása.
Az evangéliumi megközelítés minden kultúrát kritikusan szemlél, nem tartja különbnek magát a másiknál. Befogadó, de Úrnak csak Jézust vallja.
III. ÉRINTETTSÉG
A multikulturalitás korszakában, manapság elvileg nincs helye a rasszizmusnak, elítélt dolog, de a valóságban szinte mindenki használja egy-egy helyzetben vagy a szíve mélyén. A reakció a kultúránkban pedig kettős: a tolerancia, illetve az erősebb elnyomása és felsőbbrendűsége egyszerre van jelen. A mai istentisztelet tétje az, hogy képesek vagyunk-e közel engedni magunkhoz mindezt és feltenni Isten előtt a kérdést: vajon meghatározza-e a mi gondolkozásunkat a rasszizmus? Eszközei vagyunk-e ennek a romboló dolognak – akár viccek, beszólások, cinikus megjegyzések által? És hajlandóak vagyunk-e bűnbánattal Isten elé menni és kiáltani: Uram, szabadíts meg, tisztíts meg, mert elvesztem nélküled ebben a kérdésben?!
B) AZ EVANGÉLIUMI PERSPEKTÍVA
1. MIT JELENT KRISZTUSBAN LENNI?
Pál így szólítja meg a Krisztusban hívő embereket, a gyülekezet közösségét: „Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra.” (Gal 3, 26-27) Ez az alapállás tehát és innen indul az alapigénk: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban. Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök.” A Krisztussal való mély, elkötelezett közösségről beszél ez: mindarról, ami a vele való egységet, elköteleződést jelenti. Aki Krisztusban van, annak Ő az életközege: rajta kívül nincs élet a számára. Megegyezik ez az igehirdetés sorozat alap képével: a Krisztusban való meggyökerezettséggel… Ez egy olyan első lépés, ami mellett nem mehetünk el. Az fog ebben előbbre lépni, valóban változni, aki Krisztusban van, aki Őt vallja Úrnak. Enélkül nem fog menni, még erőlködéssel sem – esetleg ideig-óráig. Ennek a „Krisztusban lenni” állapotnak a megragadásában segíthet bennünket az a kép, amit itt használ az apostol: ez pedig, hogy örökösei vagyunk Istennek.
2. ÖRÖKÖSÖK KÖZÖTTI VISZONY
Mi határozza meg az örökösök közti viszonyt abban a pillanatban, amikor az örökség realizálódik, amikor ez valóban kérdés lesz: ki mennyit örököl, ki mit kaphat? Az addig kedves, elhordozható kapcsolatok úgy omlanak össze, mint a kártyavár és megmutatkozik a mélyen lévő legalapvetőbb kérdés: ki mit is érdemel? Az alapján, hogy ki mit tett? Más szempontok is megjelenhetnek: például kinek ki mit ígért és így tovább. De az alapvető különbségtétel ez: ki mit érdemel? Én érdemlek többet. Nekem van ehhez és ehhez jogom. Én tettem ezt és ezt… Miért használja az örökség, örökösödés viszályokkal teli, terhelt képét az apostol ebben a helyzetben? Nem véletlen, hanem nagyon is sok üzenettel bír: alapvetően úgy viselkedünk a különböző emberekkel, mint az örökösök: méregetünk, összehasonlítunk és alá/fölé rendeljük magunkat. És a lelkünk mélyén meg vagyunk győződve arról, hogy nekünk járnak dolgok. És Isten feltárja nekünk a valóságot és elmondja sokszor, sokféleképpen: az igazság az, hogy egyetlen dolog jár neked a bűn miatt: a bűneid büntetése, azaz az örök halál és kárhozat. Ez az az örökség, amiért nem szoktak az örökösök harcolni és tülekedni: az adósság! Mert ilyen is van, amikor valaki csak adósságot örököl… És az evangélium az, hogy az egyetlen dolgot, ami járt volna neked, azt elvette Krisztus, azt törlesztette, azt megfizette. Így lettél te örökös. És a másik is így lett. Semmilyen érdem vagy előny nincs… és ez csodálatos. Meg vagyok győződve arról, hogy a rasszizmus és egymás megkülönböztetésének kérdése sehogy máshogy nem tud igazán feloldódni és megoldódni, mint Krisztusban és abban a felismerésben, hogy hogyan lettünk mi örökösök. A leggyakoribb különbségtételeket sorolja fel itt Pál, amik akkor voltak: nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő. Mindez megváltozhat. Vele született dolgok, amiről nem feltétlenül tehetsz…
3. EGYEK VAGYUNK:
a. Hogyan teljesedik ez be?
Hogyan is teljesedik be ez az egység és összetartozás a megosztottság helyett? Első lépésben annak a belső meggyőződésével, a hit megragadásával, elfogadásával, hogy befogadott, adoptált fiak vagyunk, ha hiszünk Krisztusban. „Nincs az a származás, nincs az a családfa, ami ennél többet jelenthetne. Isten nagy családja nem ismer faji, nemi és társadalmi különbségeket. Krisztus erősebb, mint ezek a különbségek, amelyek sokszor megkeserítik, szétzilálják és gyötrik az embervilágot. Krisztus többet ad, mint nemzeti öntudatunk, férfiasságunk vagy társadalmi állásunk.” Ehhez azonban az apostol szavaival szólva, fel kell öltöznünk Krisztust. A törvényeskedés lelki kiskorúságából hitben nagykorúvá kell válnunk. Hiszen örökösök vagyunk. Örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak. Egymásnak pedig testvérei. És ezek nem szólamok, elvek, melyeket már sokan tűztek zászlajukra évek során, különféle ideológiák eszközeként, hanem valóság. Másodszor pedig ezt a hitet meg kell vallanunk és engednünk kell, hogy átjárjon, átformáljon minket. Mert ha valóban Krisztusban vagyunk, ha elismerjük, hogy „…Krisztus Jézusban nem számít sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség, csak a szeretet által munkálkodó hit.” (Gal 5, 6) Pál maga beszél a megkülönböztetésnek erről a formájáról is, ami az alá-fölérendelés és megkülönböztetés másik formája. Ő beszél erről, aki körül van metélve és lenne lehetősége, „joga” többnek lenni ez alapján… ez az Isten munkája. Ez az egység. Ez a krisztusi lelkület. Harmadszor pedig cselekednünk kell ennek fényében: valóságosan, tettekkel, döntésekkel.
b. Bűnbánat, amikor nem ezt szolgálom…
Egyéni dimenzió. Isten gyógyítani akar bennünket a szívünk mélyén, helyreállítani, megerősíteni abban, hogy Hozzá tartozunk és ugyanúgy az Övéi vagyunk, mint bárki más. Nem vagyunk különbek, ezért nem vethetünk meg másokat. Egymás elfogadása mögött tehát nem az egyetemes testvériség és egyenlőség eszméje áll, hanem a Krisztusban megmutatkozó megváltás és új teremtés, ahol (az egyébként valós) különbségek már nem számítanak, sőt akár Istenre is mutathatnak. Mert az emberek különbözősége Isten teremtési kreativitására mutat, a sokféleségben gyönyörködhetünk, együtt dicsőíthetjük a mi Teremtő Istenünket. Menjünk őszintén Isten elé és bánjuk meg azt, amikor ez a mindennapjainkat, gondolkozásunkat meghatározta és kérjük, hogy Ő szabadítson meg ebből! Közösségi dimenzió. Isten elé kell járulnunk bűnbánattal, amiért közösségi szinten vétünk ebben a kérdésben. Akár, mint többségi nemzet, akár, mint Isten nép, mint egyház. Nem is csak a konkrét rasszista megnyilvánulásokkal, hanem a távolságtartással, közönnyel. Egy kultúrában megjelenhetnek olyan sajátosságok akár a viselkedésben, akár a gondolkozásban, ami az évszázados elnyomás, nélkülözés és kizsákmányolás eredményei. Ezekben együtt kell éreznünk egymással: azokkal az emberekkel, népcsoportokkal, akik elszenvedték mindezt. És akik gyakran emiatt védekezni kényszerültek, esetleg maguk is „elkövetőkké” váltak a tettes-áldozat dinamika miatt. Együttérzőnek kell lennünk és közösséget vállalni ilyen helyzetekben is!
c. Főpapi imádság…
Végül pedig legyen előttünk Jézus főpapi imádsága. „Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy teljesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél.” (Jn 17, 22-23) Ez Jézus imádsága és ez az, amivel tart minket is. Ő munkálja köztünk ezt és így történhet ez meg ma is közöttünk. Ez a reménységünk. Az evangélium az, hogy Isten felemel! A különbségek eltörlésével a legmagasabb státuszba emel! Ábrahám utódai. Örökösök. Egyek Krisztussal… Ennél nagyobb kiváltság el sem képzelhető! És mindez kegyelemből, hit által…! „A kereszténység univerzális abban, hogy bárkit befogad, ugyanakkor sajátságos abban a hitvallásban, hogy csak Jézus az Úr, a kultúra és az etnikum (vagy bármilyen más identitás) nem az. Az evangéliumban bízó keresztények egyszerre képviselnek erkölcsi meggyőződést és rugalmas könyörületességet.” (Tim Keller)
Ámen
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Az elmúlt vasárnap az „Átformált szív” sorozatban a család volt előttünk. Arra kerestük a választ, hogy Isten Igéje alapján mit jelent az evangéliumon alapuló család, hogyan formálja át, változtatja meg az egymáshoz való viszonyulásunkat is Isten Igéje? Amit itt látunk az Igében, az egy rendszer, ami stabil és Isten dicsőségét és a lehetőségekhez képest a másik ember javát szolgálja. Azoknak szól az apostol, akik újjászülettek és Krisztusban vannak és ezt mondja nekik, ami a legfontosabb üzenete ennek a rendszernek: MINDENKINEK VAN HELYE, JELENTŐSÉGE ÉS SZEREPE A CSALÁDBAN. A családi élet szolgálat, amiben mindenkinek részt kell vennie. A családi élet nem a látszat fenntartásáról szól, hanem hogy azt a „családi létformát”, amiben vagyunk, azt Isten dicsőségére, tetszésére akarjuk élni. A mai témánk a szexualitás, ami még inkább magánügy, mint a családi élet. Meg is lepődhetünk, hogy mit üzenhet a Biblia a szexualitásról? Ki az, akinek a Bibliából kell tájékozódnia a szexualitást illetően? A Szentírás nem csak szellemi, lelki dolgokról szól, amelyek a mennyeiekhez kapcsolnak bennünket. Pedig a Szentírás tud erről és úgy is kezeli, mint az emberi élet részét, sőt, Isten ajándékát, amit használhat jól és maga- illetve mások ellen is az ember.
Az átformált szív és a szexualitás kérdése azért is nehéz lehet, mert valakit vagy egyáltalán nem érint, van, aki pedig szeretné, ha őt ez nem érintené. Ha a család az a téma (ahogy múlt héten említettem), amiről napestig lehetne hasznos dolgokat tanulni, a szexualitás is az. Fókuszáljunk most az előttünk lévő Igére és mindarra, hogy hogyan formálódik át az életünknek ez a területe, ha az evangélium határoz meg bennünket. A szabad szerelem és a szexualitás ma már tömegethosz, azaz általánosan elfogadott viselkedésmód, magatartásforma. És itt nemcsak a közönséges szexualitást, a pornográfiát vagy a szexuális kicsapongásokra, szélsőségekre kell gondolni. Hanem arra az évszázados (sőt talán évezredes) folyamatra, amely a művészeten, de különösen is a költészeten keresztül a szerelmet isteni rangra emeli, mindenek fölé helyezi. A szerelem maga metafora lesz, minden jónak és nemesnek a megtestesítője, aminek a nevében az ember mindent megtehet és amire hivatkozva akár minden más renden és értéken túlléphet.
Milyen csodálatos, milyen gyönyörű ez a vers! Hallgassuk csak, hogyan értelmezi egy irodalmár e sorokat: „A Szerelem minden pozitív emberi érték szimbóluma, a „ki teszi hát” kérdésekre adott válaszok összefoglalója. A hit is, amelynek katedrális állítódik, oltár a humánumnak, a hűségnek. E hűség az emberihez a vers legfontosabb etikai állítása. A költő feladata: minden körülmények között, ha lehetetlennek mutatkozik is, őrző és teremtő legyen. Az emberi szféra drámaisággal telített, de ami a valóságban kint nem, az a tudatban feloldható. Így válik a lehetetlen lehetségessé, a mítoszi feladatok teljesíthetők lesznek, még a legnagyobb próba: a halál legyőzése is.”
Igen, pontosan erről van szó. Mindenek feletti. Mindent meghatározó. Abszolút. Ez itat át ma mindent: a szerelem, a szexualitás abszolútum, amelyet nem kérdőjelezhet meg senki. Hatalma van. Bálvány. Melynek az oltárán sokak sokakat feláldoznak. Ezzel szemben a következő három dolgot tanítja számunkra Isten Igéje a szexualitásról:
1. KÖLCSÖNÖSSÉG: Ajándék és kereszt
„A férj teljesítse kötelességét felesége iránt, hasonlóan a feleség is a férje iránt. A feleség nem ura a maga testének, hanem a férje; ugyanúgy a férj sem ura a maga testének, hanem a felesége.”
Ahogyan a múlt vasárnap a Kolossé levélben olvastuk, a családtagok között a kölcsönös tisztelet és a kölcsönös szolgálat egyensúlya áll fent. Ebben megvannak a helyek, a szerepek, amelyek nem adhatnak okot egymás elnyomására, megalázására, bántására. A Korinthusi levélben előttünk lévő szavak szerint sem a férfi, sem a nő nem ura a maga testének, hanem egymáséinak.
Elsőre felkapjuk a fejünket, megbotránkozhatunk, aztán felfedezhetjük benne a fricskát, a humort is.
1.1. Mert férfi és nő legintimebb együttlétében, a legodaadóbb, a legkiszolgáltatottabb, a legsebezhetőbb állapotban mi a legfontosabb kérdés? Bizony az, hogy „ki irányít”? Mondhatnám így is, hogy „ki van felül”? És az apostol kihúzza ennek a méregfogát és azt mondja: SENKI! Mert ha Krisztus uralma alatt élünk, ha az Övéi vagyunk, akkor felismerjük, hogy a másik számára ajándék vagyunk. Hogy egymásért vagyunk. Hogy Ő ura az én testemnek, én az övének.
1.2. De ha ez igaz, az még egyet jelent: hogy a másikra vágyni jó dolog és ez tartja fent a tüzet, a szenvedélyt, ami Isten ajándéka. Ha ő az enyém, akkor akarom Őt! És ha én az Övé vagyok, akkor Ő akar engem. És ez egy jó felállás, mert akkor várhatóan lesz beteljesülés. Igen, ez a kölcsönösség alapja. És ez lehet a legfájdalmasabb is egy kapcsolatban: mikor az egyik akarja a másikat, de a másik az egyiket nem. Vagy nem ugyanúgy. És bizonyára belefér, hogy nem mindig van jelen ez a nagy kölcsönös vágy és akarás, de az odaadásban szükséges, hogy legyen kölcsönösség.
1.3. Mert hogy az apostol arról is beszél, hogy a szexualitás kötelesség. Egyik a másik iránt és viszont. Ettől egészen megdöbbenhetünk… kötelesség? Mi vagyok én, valamilyen szolga?
Nem, hanem szövetséges társ. Édes kötelesség ez, de bizony azt jelenti, hogy ha van társad, akkor te vagy az az ember, aki első renden tartozol társad szexualitásában partner lenni. És ez ugyanolyan szolgálat, mint bármi más a családi életben.
2. KOOPERÁCIÓ
„Ne fosszátok meg magatokat egymástól, legfeljebb közös megegyezéssel egy időre, hogy szabaddá legyetek az imádkozásra, de azután legyetek ismét együtt…” A kölcsönösség egy különösen szép megnyilvánulása a kooperáció egy formája, ami itt áll előttünk az Igében: közös megegyezés egy időre tartózkodni a szexuális együttléttől, aminek aztán vége és újra történhet az együttlét. Mennyire gyönyörű ez: a Krisztusban nyert szabadságban lehet közösen megegyezni, együttműködni és szabadon hozni egy közös döntést tartózkodástól és újra közeledésről. Ismeri ezt a Prédikátor könyvének írója, az Ószövetség embere is: „Megvan az ideje az ölelésnek, és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak.” – hangzik a bölcsesség (Préd 3,5) A közös megegyezéssel elengedjük a hatalmat, a manipulációt és megéljük: mit jelent egy test tagjának lenni. Útja pedig az odaadás és az egymásra való odafigyelés, a józanság és türelem. Annak a képessége, hogy lehet tartózkodni, nem kell mindig mindent azonnal megszerezni vagy megélni. S minderre valóban az a szabadság az alap, amelyre Krisztus szabadított meg.
3. KÍSÉRTÉS
„…azután legyetek ismét együtt, nehogy megkísértsen a Sátán titeket azáltal, hogy képtelenek vagytok magatokon uralkodni.”
Elég lesújtó, amit itt az apostol ír. De igaz. Minden erkölcsösség és a magunkról alkotott bármiféle illúzió ellenére igaz ez: képtelenek vagyunk magunkon uralkodni. Legsebezhetőbb vagy épp a legoldottabb pillanatban. Elhagyatottságunkban vagy épp unalmunkban… sokféle helyzetben, de biztos, hogy kísérthetők vagyunk. Ezzel kapcsolatban legyünk őszinték. Istennel, magunkkal és a szövetséges társunkkal. Legyünk alázatosak és tartsunk bűnbánatot. Mert van szabadítás, van bűnbocsánat, de ahhoz végig kell járni a bűnbánat útját is. Krisztus kegyelmére szorulunk és látnunk kell, hogy mennyire kiszolgáltatottak és esendőek vagyunk, de mekkora Isten irgalma, amellyel megbocsát és meg is tud őrizni bennünket. Ő áldjon meg és erősítsen minket a kísértések idején! Ő áldjon és erősítsen a szexualitásunkban! Hadd lássuk ajándéknak, hadd éljük meg áldásnak, annak, aminek Isten adta. Ámen!

Kedves Testvérek!
A legnagyobb áldás és a legnehezebb teher vagy épp a legnagyobb hiány az ember számára, hogy családban él. Szükség, igény, sajátosság. Mindenféle formában kapcsolódunk a saját családunkhoz: van származási családunk, és lehet, hogy most is családban élünk. És lehet, hogy vágyunk a saját családra és pont ezért is nehéz az ünnep. Vagy már nincs családunk, esetleg távol vannak tőlünk kedves személyek. Mindenkinek, mindannyiunknak az ünnepe ez most mégis: a gyülekezet ugyanis Isten népe, család, közösség. Akkor is, ha nem mindig olyan, amilyennek szeretnénk, helyed van itt, helyünk van itt. Ide tartozol, mert Krisztusban testvérek lehetünk, egy test tagjai. Együtt hordozzuk az örömet és a nehéz dolgokat is. Eltérően kapcsolódunk, máshogy köteleződünk el, de ez a színes, összetett rendszer, ez egy család, ez valahol Isten országa közöttünk.
Ma a gyülekezet nagy családjának ünnepén, az adventi gyülekezeti vasárnapon vagyunk együtt. Az istentisztelet után lesz a közös ebéd, igazi közösségi alkalom. Jó lesz ma együtt lenni, de ennek az alkalomnak is vége lesz és ki-ki visszatér a saját életterébe, közegébe.
Karácsonyra készülve valószínűleg készülünk arra, hogy feltehetően találkozni fogunk másokkal, tágabb családdal, rokonokkal, ritkán látott emberekkel.
Egy igazi családnak megvannak a maga keretei, szabályai, működési módjai, mintái, játszmái, vannak „szkriptek”, azaz forgatókönyvek, ami szerint zajlanak a mindennapok és az ünnepek is. Ezek egy részéről tudunk, másokról nem, csak tesszük őket. Érdekes, hogy ezek a folyamatok működnek szinte maguktól és csak azt vesszük észre, hogy benne vagyunk. Gyakran lehetünk tehetetlenek is ezekkel kapcsolatban.
I. HALÁL VAGY ÉLET
Nagyon érdekes, hogy a mi kultúránkban mik az ünnep alapvető kellékei. Hogyan keveredik ebben a hagyomány, az új, a tőlünk idegen, mégis népszerű. Az idősebbek által kedvelt és a fiatalok részéről előnybe részesített szokások, eszközök.
Amiben szinte minden korosztály és közeg megegyezik sajnos, az az alkohol jelenléte. A magyar ember (de lehet, más nemzetek is) ha baja van, iszik. Ha örül, koccint. Ha ünnepel, poharazgat, ha ürességet érez, alkoholba fojtja bánatát, ha sikereket ér el, felönt a garatra s ha kudarcot vall, meg sem áll, míg el nem ázik teljesen. Néha csak egy kis szalonspicc, egy kis hétköznapi becsiccsentés vagy épp a filmszakadásig történő alkoholizálás jellemző rá. Nem szeretjük, de olykor láthatjuk a másikat, amint csúnyán berúg, a fiatalabbak pedig egyszerűen csak nevetnek a másikon, „hogy be van nyomva”.
Teljesen elfogadott, természetes és minden korosztályt érint, hogy mindig, mindenhol inni kell, szokás. Nem lehet a kínálásra nemet mondani. Ünneprontó, aki visszautasítja, nem belevaló…
Félreértés ne essék, nem a kulturált alkoholfogyasztás ellen szeretnék most beszélni, sem moralizálni, hogy „szedd össze magad és ne igyál annyit…”, hiszen nem ez a megoldás. És senki nem húzhatja ki magát, hogy „én nem iszom” és nem arra van szükség, hogy összetörjön, megkeményedjen, aki pontosan tudja, hogy ez neki nehéz terület. Hanem hogy nézzünk bele abba, amire Isten hív minket az ünnepben is. Hiszen az igeszakasz felirata ez: az igazi ünneplés.
Mert a különféle szerek fogyasztása valahol azt célozza: legyen igazi, legyen mély, legyen átütő az ünnep. Legyen valahol más, több, oldjon fel, oldozzon fel, tegye elviselhetővé a mindennapokat és segítsen felejteni.
„Ne részegedjetek meg bortól…” int az apostol, mert abban pusztulás van… HANEM teljetek meg Szentlélekkel… mert abban élet van! Azoknak mondja ezt, akik Krisztusban vannak, néhány verssel előtte írta, hogy ti már a világosság fiai vagytok, járjatok is a világosságban.
Ez az egyszerű recept, amire felkaphatjuk a fejünket, mert szembesít azzal, hogy sokféle „bor” van, amivel pusztíthatjuk magunkat. Különféle szereket használ az ember erre: könnyebb vagy keményebb drogokat, füvet, vagy akár nyugtatókat. Az alkohol mellett Magyarországon már csak a fájdalomcsillapítók és nyugtatók fogyasztása nagyobb. Ezer arca lehet a „bor”-nak, mindaz, ami pótszer, ami rombol sokféleként. Mindaz, ami azt az illúziót kelti, hogy könnyebb, ami elvisz egy másik világba, az illúzióba: akár egy jó számítógépes játék, vagy bármilyen tudatmódosító eszköz.
Ami közös ezekben, az a pusztulás. Az eredeti szó kicsapongást, káros kilengést jelent. Határtalanságot, amire annyira vágyik az ember és összekeveri a szabadsággal.
A Szabadító eljövetelét várjuk, aki elhozta nekünk ezt a szabadságot. Hirdetem hát most neked az evangéliumot, akárhogy is érint téged ez a kérdés: Isten az életet adja, az életet akarja számodra, még akkor is, ha te a halált kívánod magadnak akár tudatosan, akár úgy, hogy pusztítod magadat.
A gyógyulás abban van, hogy Ő betölt és gyógyít a Szentlélek által. Az Életre van szükségünk, ami hívás a számunkra: teljesedjünk be Szentlélekkel. Többféle kifejezést használ a Szentlélekkel való beteljesedésre a Szentírás, amit itt használ az apostol, az olyasmi, mint amikor utántöltenek valamit. Azért, hogy teljes legyen, hogy túlcsorduljon. Erre van szükségünk. Érdekes, hogy az első pünkösdkor a kívülállók a Szentlélekkel betöltött emberekre azt hitték, részegek. Megrészegedtek. Talán valami eufória lehetett ez vagy más, nem tudjuk, nem is a külső jelek az érdekesek, hanem hogy betölttettek és kapcsolódtak az Élethez és ez meglátszott. Ahogy az alkohol vagy más tudatmódosítás is meglátszik, ez is.
II. HELYETTE
„…mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket, énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak.” – mondja az apostol azoknak, akik az igazi ünneplést akarják megérteni, megismerni, megtanulni.
Van ebben egy folyamat, amit felfedezhetünk: mondjatok dicséretet, zsoltárokat a szívetekben (azaz magatokban, magatoknak) és mondjatok dicséreteket, zsoltárokat egymásnak is. Könnyen rávághatjuk, hogy igen, ezt kell csinálni, de ha jobban belegondolunk, van ebben valami szürreális, kicsit komikus is elsőre. Mennyire reális, hogy odamész valakihez és elkezdesz neki szavalni egy zsoltárt? Ránézel és elkezdesz neki énekelni? Nyilván nem erről van itt szó.
Vannak, akik nem is szeretnek énekelni, vagy a keresztyén énekek nem is állnak közel hozzájuk. De itt nem is az éneklésről van szó.
A dicséretek, de maradjunk inkább a zsoltároknál, leginkább a valóságról és az igazságról szólnak. A valóságról, amit érzékelünk, amiben Isten megjelenik, cselekszik, amiben minket mindenféle dolog ér. Minden, ami sokszor elhordozhatatlan, fájdalmas, érthetetlen, félelmetes. Nem egy álomvilágról, nem a tökéletes mennyei szférák zenéi ezek, hanem az emberi küszködés és sokszor jajgatás, sírás hangjai. De a megvigasztalódásé, az elcsendesedésé, a reménységé és az örömé is.
A zsoltárok énekelni a szívünkben és egymásnak azt jelenti, hogy emlékeztessük magunkat és egymást is arra, amire leginkább szükségünk van: Isten jelen van! Tud rólad, együtt érez veled! Nem feled el, ezért nem kell másutt vigasztalódnod. És igen, lát és ismer, látja a bűneidet is és azt akarja, hogy hozzá fordulj ezekkel. Mert a baj, ami miatt nem vagy jól és szeretnéd enyhíteni a fájdalmaidat, annak a gyökere sokszor a bűn. És ezzel is az Isten tud csak kezdeni valamit, az alkohol és a mindenféle tudatmódosítás biztosan nem.
A zsoltárok az életről szólnak: Isten pedig azt szeretné, hogy az Élettel betöltekezve, a jelenlétében élnénk, és emlékeztetnénk magunkat mindarra, ami a valóság és az igazság. Azért van megírva, hogy legyen kapaszkodónk és vigasztalásunk, együttérzésünk. Használjuk és éljünk ezzel: emlékeztetve magunkat és egymást arra, hogy Isten jelen van, él és cselekszik.
III. Mi tehát az igazi ünneplés?
„…adjatok hálát Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.” – bíztat az apostol.
Az ünnep sűrűsödő idő és tér. A három idősík különösen is sűrűsödik benne. A „mindenkor” és a „mindenért” jelzi ezt a sűrűsödést. Mert az ünnepben intenzíven emlékezünk, vagyunk jelen benne és tekintünk előre. Megjelennek, felelevenednek események, minden (ezért nehéz elhordozni), felfakadnak érzések a jelenben és a jövő is felsejlik minden reményével és kilátástalanságával együtt.
Ha Őbenne vagyunk, ha a Szentlelket hívjuk az ünnepünkbe, akkor a MÚLT: mindenestül megjelenhet minden aggódásával, megoldatlanságával együtt (Fil 4, 6-7). Nem kell csak a szépre emlékezni, de nem is kell mindent kielemezni és megmagyarázni. A JELENben megélhetjük, hogy jó együtt! Az örömet, hogy vagyunk. Az elfogadást, odafigyelést adhatunk magunknak és egymásnak, hiszen ezzel közeledik felénk a mi Urunk is. Mindent száműzz az ünnepből, ami nem ezt szolgálja! Tedd meg magadért és a szeretteidért is. A JÖVŐre nézve pedig hálaadással hitvallásunk lehet: „Ében-háézer”, azaz mindeddig megsegített minket az Úr. Minden okunk megvan a reménységre, bizakodásra. A mi gondviselő Atyánk tartja a kezében az életünket.
Legyen áldott az ünnepünk, a találkozások, az egyedüllétek. Telve Szentlélekkel, valódi élettel, ami onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá ma is közénk. Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Elérkezett az ünnepi időszak, a várva várt készülődés, amibe sokféleképpen lehetünk jelen.
1. Adventi üzenet
Mi az adventi üzenete a kultúránknak? Egyszerűen fogalmazva ez: vásárolj! Itt az év vége, jutalmazd meg magadat és azt, akit szeretsz! Törődj magaddal oly módon, hogy veszel, költesz, megengedsz magadnak dolgokat. Még van idő karácsonyig, fejezd be, amit tudsz, gyorsan, még dolgozz, vásárolj, aztán pedig majd pihenhetsz, mert megérdemled az ünnepi rohanás után.
Az üzenet, hogy kapcsolj magasabb fokozatba, hogy még húzz bele. Hogy itt a finish, jöhet még egy nagy év végi hajrá… És mindez hatással van mindannyiunkra. Hogyan is verekedhetnénk át magunkat a lassan már október végétől tartó „black Friday” akcióktól kezdődő őrületen, amivé a karácsonyi készülődés vált. Annak idején a téli napforduló pogány ünnepei helyett a karácsonyt kezdték ünnepelni, Jézus születését, a világ világosságának eljövetelét a legsötétebb napokon. Mindez hitvallás volt, ellenpontja mind a látható, tapasztalható sötétségnek, mind az arra adott kulturálisan meghatározott pogány vallásos válasznak. Ma a fogyasztói kultúra bálványai veszik át mindenfelé az ünnep lényegének helyét. Emellett a politikai korrektség és mindenre való tekintettel lét és az álságos „hipertolerancia” világában lassan meg kell védeni az álláspontot, miszerint karácsonykor Jézus Krisztus születését, a megváltó testet öltését ünnepeljük. Diktatúrák nem tudták elérni, ami ma megvalósulni látszik: az ünnep megfosztása eredeti tartalmától, Krisztus uralma helyett a fogyasztás és minden más pótlék kerül a lényeg helyére.
Mit mondjunk hát, mi az adventi üzenet?
Az Ige szerint az, hogy: MEGJELENT ISTEN ÜDVÖZÍTŐ KEGYELME. Ízlelgessük a szavakat egyenként. Isten emberré lett, a földre jött, hozzánk jött. Nem egy újabb termék, hanem az igazi világosság, a reménység, az élet útja. Elérhető. Befogadható akkor is, ha fel nem fogható teljesen… Minden embernek elérhető, azaz univerzális és teljesen befogadható akkor is, ha szeretnénk exkluzívvá tenni…
Hogy állunk ezzel, mennyire szeretném az „én” ünnepemmé formálni, alakítani? Az első és talán legfontosabb, hogy a mi szívünkben, köztünk és bennünk „mi még” az ünnep, azaz mi nélkül nem lenne nemhogy az igazi, de akár elviselhetetlen? Tegyük fel a kérdést és vigyük ezt Isten elé.
2. Adventi kihívás:
Nem csak az ünnep értelmezése a kihívás előttünk az Igében, hanem az üzenet hatása is, ha tényleg beleengedjük magunkat. Ez az isteni megjelenés ugyanis nem valami szenzáció, élmény, érdekesség, mintegy jelenség, csoda, hanem komolyan hatni akar ránk, ami kissé kellemetlenül hangzik elsőre.
Isten nevel… és ezt nem feltétlenül szeretjük. Hogyan szerepel mindez az Igében? Ezt olvassuk: Mivel várjuk… - vezeti be az apostol. Ez azt jelenti tehát, hogy a megjelenés egyszeri és folyamatos is egyben és magában hordja az átélésből fakadó várakozást, folytatást is. Mivel várjuk, ezért figyelünk oda a nevelésére, idő és tér is van rá a várakozás alatt
Mire hív? Arra, hogy valamitől forduljunk el és valamihez forduljunk oda. Ezzel kezdi: …megtagadva… Azt jelenti ezt, hogy valamivel szakítanunk kell. Azt olvassuk, hogy első sorban a hitetlenséggel. Ami jelen van, ami hat, amivel mindannyian küzdünk. Azután a „világi kívánságok”-kal. Vajon ki mit ért ezalatt? Kinek mi a világi? Óriási különbségek lehetnek ebben. Két dolgot hadd emeljek itt ki.
Bibliai összefüggésben a világ az Istentől elszakadt, istenellenes gondolkozást jelenti, ami áthathatja az egyházat és a világot egyaránt. Például, ha egy egyházi vezető visszaél a hatalmával és leural másokat azért, hogy a hatalmát gyakorolja, fitogtassa, az bibliai értelemben világi. Akárcsak az, ha hiábavaló dolgokba vetjük a reménységünket, ha minden áron nyerni akarunk folyamatosan és sorolhatnám.
A másik egyfajta HATÁRTALANSÁG. A másik oldalból (amire hív az apostol) visszakövetkeztetve juthatunk el erre: amitől el kell fordulni, az egy határtalan, parttalan és a következmények nélküliségének illúziójában sodródó élet.
Mire hív még? Arra, hogy „…odafordulva…” józanul, kegyesen éljünk. Ez a mértékletes, határokat felismerő és betartó élet. A HATÁROK között, melyek az életet szolgálják. Milyen távoli ez a mai mentalitástól, ami az év végéhez, hajtáshoz, fogyasztáshoz kapcsolódik… Pedig ő erre hív, ezért jelent meg…
„Isten pedagógiájának terve, hogy megtagadjuk a hitetlenséget, azaz a bizalmatlanságot mindenre elégséges szeretete iránt: Ez a bizalmatlanság ugyanis bűnös, önző kívánságai sodrába hajtja az embert, és alkalmatlanná teszi a szolgáló életre. Isten kegyelme által arra nevel továbbá, hogy józanul éljünk, hogy értelmi és érzelmi életünk a Szentlélek által kiegyensúlyozott, csüggedéstől és elbizakodottságtól mentes legyen. (…) Az a gyülekezet, amely Istennek ebben a nevelő iskolájában él, várhatja boldog reménységgel Urának visszajövetelét. A „megás theos” és a „sotér Cristos” Istennek és Krisztusnak olyan méltóságjelzői, amelyek egyrészt a császárkultusz emberistenítése, másrészt a gnosztikus filozófia önmegváltó kísérlete ellen irányultak.”- mondja egy írásmagyarázó
3. Adventi reménység: megjelenik újra:
Mi lehet a reménységünk mindebben? Erről is beszél Pál: Krisztus nemcsak megjelent, hanem majd meg is fog jelenni. Eljön, visszajön, láthatóvá lesz.
Az adventi reménységünk nem az, hogy jó lesz az ünnep, hogy élvezni fogjuk, hogy „nagyot szól”… Hanem hogy távlatok, perspektívák nyílnak.
AKKOR MAJD: Az értünk Önmagát odaadó Krisztust várjuk, aki valóban visszatér és a dicsősége majd betölti az egész földet, eltörölve minden gyászt, szenvedést, fájdalmat és hiányt. Valóban vannak-e perspektíváink és azok mennyire erősítenek meg a mindennapokra?!
ÉS ADDIG ebben mutatkozik meg az Ő munkája (mintegy visszahat az Ő dicsőséges eljövetele): Megvált, megtisztít, a maga népévé tesz - „a maga népévé tesz” – azaz elpecsétel, őriz és vannak gondolatai, terve velünk, munkálja a törekvést is. Mindez azért reménység, mert azt jelenti, hogy semmiképpen sem hagy magunkra!
4. Adventi küldetés: Ezt hirdesd!
KÉTFÉLE nem célravezető hozzáállás van az evangélium hirdetésével kapcsolatban. Mindkettő azonos abban, hogy aszimmetrikus szituációból indul ki és azt is tartja fent a dialógus során. Az egyik, amikor a keresztyén ember, Isten népe fölé rendelődik másnak vagy másoknak. Fölénnyel, lenézően, hatalmi pozícióból beszél. Az isteni felhatalmazásra hivatkozva elnyom másokat, lekezel, leural, kinyilatkoztat egyoldalúan igazságokat vagy annak látszó dolgokat. Ez a küldetés, határozottság, missziói lelkület félreértése.
A másik fajta aszimmetria az, amikor Isten népe, egy keresztyén alárendeli magát, és meghunyászkodik, kisebbségi pozícióból szól, vagy pont, hogy meg sem szólal, nem vállal be konfrontációt. Alárendelődik, behódol és nem mondja ki, úgy érzi, nem mondhatja ki az evangéliumot. A kultúránkban ezt sulykolják sokfelé, hogy egy az opciók közül a keresztyénség és semmiképp sem lehet kizárólagos. Nem mondhat ki abszolút igazságokat. Ebben sem jó benne maradni.
Isten kijelentése világos, néha kevéssé érthető, de elégséges a kapcsolódásra Istennel és emberrel. Ehhez azonban valódi dialógusba kell lépni. Valódi dialógus ott van, ahol elfogadás, őszinte egymáshoz fordulás és szilárd identitás, stabil önbecsülés. Amikor nem érzem kevesebbnek magam a másiknál s ezért sem nem rendelődöm alá, sem nem akarok fölé kerekedni állandóan. Ints teljes határozottsággal, azaz parancs szerint. A teljes határozottság mögött Jézus teljhatalma és az elfogadottság, befogadottság bizonyossága és szabadsága van. Ebben áldjon meg és vezessen Isten adventben! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Nem tudom, voltatok-e már úgy, hogy valahová nagy erőfeszítések árán sikerült megérkezni, eljutni egy nem könnyű úton és nagyon örültetek a megérkezésnek, a célba jutásnak. S mikor ott voltatok, akkor döbbentetek rá, hogy nem, nem ért véget semmi, csak valami új, valami más kezdődik el. Egyszerre izgalmas, inspiráló és kiábrándító is lehet az érzés.
A Krisztus szeretetében való meggyökerezésről, az evangéliumban gyökerező életről beszélünk hetek óta az istentiszteleteinken. Van ennek a meggyökerezettségnek, megalapozottságnak egy megállapodott, statikus, stabil vonatkozása, amiből az is következhetne, hogy az egész hitünk, a Krisztusban való élésünk egy megérkezettség, hazaérkezés, ami után kicsit hátra is dőlhetünk. A hitben való járás azonban egyáltalán nem ez, hanem valami egészen más. Ma erről lesz szó: a célok, az előttünk lévő út, mindaz, ami mozgásba hoz, ami kimozdít és indít az Istent dicsőségére való életben. Pál apostol ebben a szakaszban bátorítja a gyülekezetet, hitvallást tesz és megosztja a testvéreivel, hogy mit végzett el benne Isten. Börtönből ír levelet, fogoly, mégis ő szolgál a kívül lévők felé. Minden oka meglenne feladni, elsüllyedni, befelé fordulni, de ehelyett „felfelé” és „kifelé” fordul. Így bíztatja és tanítja a gyülekezetet arra, hogy milyen perspektívából tekintsenek magukra és az egész életükre.
I. BELSŐ DINAMIKÁK:
Az előbb már említettem, hogy milyen ellentétes belső dinamikák jelenhetnek meg az életünkben, s ezek megjelennek ebben a szakaszban is. Pál a megelőző versekben megosztja a gyülekezettel, hogyan látja Krisztust, ki az ő számára a Megváltó. Idézi a valószínűleg akkoriban közismert és énekelt Krisztus himnuszt és így ír néhány verssel a textusunk előtt: „ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem Krisztusért. 8 Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért.” Ez az ő meggyökerezettségének lényege, és még hozzáteszi arra nézve, mit szeretne az életben elérni: „hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, 11 hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.”
Nagyon könnyen rávághatjuk, hogy ez egy misszionárius bizonyságtétele lehet, magáé az óriási Pálé, hol vagyunk mi ehhez? Mi közünk egyáltalán ilyen magasztos, magasröptű, már-már fanatikus hozzáállásokhoz?
Egy kulcsfontosságú jellemzőt fedezhetünk fel Pál útjában és szavaiban az alapján, ahogy az Igében ír az útjáról és a Krisztussal való kapcsolatáról:
Meggyökerezettség, megalapozottság (statikus) és a futás (dinamikus) egyszerre való jelenléte.
A hitben élő, az evangélium talaján álló emberre egyszerre jellemző az, hogy megérkezett, megállapodott, megnyugodott Krisztusban. Nem bolyong a világban keresve lelki otthonát, az igazságot, a válaszokat vagy épp a kérdéseket, hanem van egy megérkezettsége és ez egy olyan belső stabilitást ad neki, ami semmi máshoz nem fogható. Másrészt úton van, sőt fut, küzd, mert van előtte út, amit meg kell tenni, ez az élete velejárója. Nem össze vissza futkározik, hanem konkrét cél felé. Megérkezett és úton lévő egyszerre. Ezt a belső dinamikát felfedezhetjük és elfogadhatjuk magunkban is. Nem feltétlenül könnyű, mert szeretnénk inkább biztosat, állandót, kiismerhetőt, kontrollálhatót, de ez nem annyira az. Lehet, hogy valamelyik felé húzna a szíved, de ez az, amit Isten elkészít a számodra: a megnyugvás, a nyughatatlan keresés feladása, befejezése. A másik pedig a kimozdulás abba, hogy Krisztust követni lépéseket, járást jelent, azaz fáradtságot is, változást, fejlődést.
II. ERŐFORRÁSOK.
Pál bizonyságtétele, hogy mind a megállapodottsága, a stabilitása, mind a futásra való motiváltsága a Krisztussal való átformáló találkozásból fakad. A megragadottság az, amivel leírja ezt: Megragadott a Krisztus… igyekszem hát, hogy meg is ragadjam a célt! Annyira szép, hogy ennek a cselekvője abszolút az élő Jézus Krisztus, aki megragadta, kiragadta Pált is a halálból. És a halál felé vezető útról átvezette arra az útra, ami az életre, az örök életre vezet. A legjobb képességű, legjobb szándékú emberek sem tudják megtalálni maguktól a helyes, Istenhez vezető utat Krisztus nélkül. Az úton tehát, Krisztus követésében ezt fontos megértenünk, a szívünkbe-lelkünkbe vésnünk: Krisztusban gyökerezünk. Ez a gyökér pedig táplál… ez az alap biztos, terhelhető, elhordozza az épület terhét. Elhordozza az életünket. Ez az igazi, a végső erőforrásunk. Így tekinthetünk magunkra, az életünkre.
III. ÖNISMERET
Fontos önismereti kérdést vet ez fel, mégpedig azt, hogy akkor mi a mi dolgunk, szerepünk? Miért tudjuk mégis „elrontani” sokszor ezt a jó kapcsolatot, miért nem működik magától jól minden, miért fáradunk el, miért vétkezünk és tűnik úgy, mintha kicsúszna a lábunk alól a talaj, nem is lenne alap…
Maradva az ellentétpároknál és ezek feloldhatatlanságával együtt jelenlévő egyensúlyával: Pál Jézus Krisztus követésében értékes önismeretre tett szert. Két dolgot lát világosan:
a. Nem értem még el, azaz nem vagyok tökéletes
Így látja magát az, akit biztosan nagyon sokan láttak tökéletesnek, egésznek, odaszántnak, áldottnak és még sorolhatnánk. Semmilyen értelemben nem gondolta, hogy tökéletes lenne. A Krisztus által történt megragadottság, helyreállítás kapcsán különösen nem. Hányszor és hányféleképpen érinthet ez minket… legyünk őszinték Isten előtt bűnbánatban. Tökéletesnek lenni, látszani egyénként, családként, gyülekezetként, szolgálatként… ki-ki behelyettesítheti magát. Nagy kísértés ez a keresztyének számára: nem csak hogy jobbnak tarthatjuk magunkat a nem keresztyéneknél, de akár az ítélkezés révén egyenesen tökéletesnek. A másik vetülete ennek, hogy leértékeljük, megvetjük akár magunkban azt, ami nem tökéletes, ami még fejlődőben, alakulóban van.
b. Nem pihenhetek meg, azaz van még út előttem
Nagyon érdekes, hogy Pál a nem tökéletességét sem előnynek, sem hátránynak nem tartja. Ez egyszerűen tény, sajátosság. Ami világos a számára, hogy van még út előtte, nem pihenhet meg, nem adhatja fel. És ez nem szimpla motiváltság vagy lelkesedés, hanem belátás, felismerés és hitből fakadó engedelmesség: van még út előttem. Futok, hogy elérjem a célt. A cél pedig: a feltámadás, az új élet Krisztusban. Amihez a halálon keresztül vezet az út. Van ebben valami félelmetes, mégis reményteli: ahogy Krisztus átment a halálból életre, úgy nekünk is meg kell tenni ezt az utat. Nem kell bizonytalannak lenni erre nézve. Ez az utunk. És nem kell félni már tőle. Mert tudhatjuk minek a része mindez.
Hamlet dán királyfi így szembesül ezzel a kérdéssel: „Lenni vagy nem lenni: ez a nagy kérdés; az-e a nemesebb, ha tűri lelkünk a pimasz sors minden gonosz nyilát, vagy az, ha fegyvert fogunk a bajokra, s véget vetünk nekik? A halál: alvás, nem több; s ha ezzel megszüntethető a szívfájdalom, a millióütődés, amit átél a húsunk -ezt a véget csak kívánni lehet. A halál: alvás; az alvás: talán álom -itt a baj: hogy milyen álmok jönnek a halálban, mikor az élet gubancát leráztuk, ez meg gondolkodtat -ezért van az, hogy hosszú életű a szenvedés. Mert ki tűmé a sok szégyent, csapást, zsarnokságot és nagyképűsködést, lenézett szerelmet, kijátszott törvényt, a vezetők arcátlanságait, a csöndes embert érő száz rúgást, ha nyugalmát megadhatná magának egy pusztapengével? Vinnénk-e terhet izzadva, nyögve egy életen át, ha nem félnénk, hogy mi lesz azután, az ismeretlen országban, ahonnan még nemtért meg utas -ez visszatart; inkább az ismertrosszat tűrjük el, mint siessünk a nem ismertfelé.” (Nádasdy Tamás ford.)
Tudhatjuk, világosan előttünk áll Isten szavában, hogy „mily álom is jő”, s hogy ez nem álom, hanem ébrenlét, örök lét és teljesség Krisztussal. Ez az az út, amit járunk, efelé tartunk.
IV. CSELEKVŐ LÉT: a FUTÁS képével…
Nem az lesz tehát a kérdés, hogy hogyan tűzzek ki keresztyén emberként jól célokat magam elé, mit tegyek, mire hív Isten, hogyan szolgáljam Őt és így tovább. Ezek fontos kérdések a mindennapokban, de mind a nagy „célra tartás” vetületei és következményei. Nem ezek töltik ugyanis ki az életet, nem ezek a végső kérdések. A földi részcélokat vagy elérjük vagy nem. Ne becsüljük túl a jelentőségüket. Pál azt mondja, fut, nekifeszülve egyenest a cél felé. Elfelejti, ami mögötte van és nekifeszül. Igazi futó, aki tudja, hogyan lehet futni. Előre néz, megtalálja és tartja a megfelelő ritmust és nem engedi, hogy kizökkentse, elbizonytalanítsa, aminek nem kell. Testvéreim, nem jelent ez érzéketlenséget vagy beszűkültséget, sokkal inkább józanságot és bölcsességet. Amit itt Pál leír, amilyen képet használ, az valóban az a mód, ahogy futni lehet, ahogy futni érdemes.
És bármi is ágál bennünk ez ellen, ez az Isten útja számunkra is. Elfeledve, elengedve, Isten jelenlétébe hozva, ami mögöttünk van előre tekinteni. Akkor is igaz ez, ha máshol az emlékezés fontosságára buzdít az Írás. Meg van annak is az ideje, de ha a nagy célra tekintünk, akkor ez a kulcs, ez a lényeg.
Erre hív most minket Isten, erre hív mindannyiunkat: készek vagyunk-e most akár először vagy újra meghallani ezt a hívást és igent mondani és elindulni, elfelejteni, elengedni azt, amit mögöttünk van és nekifeszülni az előttünk lévőnek. Akkor is, ha képtelennek érzed magad, akkor is, ha ellenállsz, ha nem tudsz hinni… nem számít, mert Krisztus ott van veled és igazából ott fut veled ezen az úton. Ő maga az út. Erre hív, ebbe hív most minket. Induljunk el, lendüljünk mozgásba vele! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
A Krisztusban való meggyökerezéssel, megerősödéssel foglalkozó igehirdetés sorozatunkban, ebben a szakaszban folyamatosan olyan élethelyzetek, kérdések kerülnek elő, amelyben a bennünk lévő vallásos gondolkodás és az evangéliumi hozzáállás ütközik. Ez különféle élethelyzetekben, konkrét kérdésekben ölt testet. A most előttünk lévő helyzet a kritika elfogadásának, a kritika kezelésének a kérdése. Kevés olyan alapvetően negatív töltés szó van, amitől összerezzenünk, és a testbeszédünkkel is zárunk, védekező pozíciót veszünk fel, talán még a pupilláink is kitágulnak. Azonnal eszedbe is juthat az életedben számtalan példa, amikor kritikát kaptál… és ezek legtöbbször nem kellemes élmények.
Erről a témáról lehet egyszerűen gyakorlati síkon beszélni, gondolkozni. A „hogyan” kérdés szintjén megmaradva jobbnál jobb tanácsokat tudnánk adni magunknak… És végül elhihetnénk, hogy meg lehet ezt egyszerűen tanulni jól csinálni. Aki elég okos és ügyes és jó szándékú, annak ez működhet. A világ, amiben élünk, erről akar csak beszélni: módszerek, instant megoldások.
A másik véglet viszont, hogy azt mondjuk: ez pusztán lelki, szellemi kérdés, és aki Krisztusban van és eléggé hisz, annak működni fog magától. Nem kellenek módszerek, sőt, tanulni sem kell, mert ezt Istentől indíttatva gyakorolni kell: adni és elfogadni. Mindegy, hogyan, mikor, nem számít, a másik mit él meg, viselje el. Majd Isten helyre rakja.
Sem pusztán gyakorlati, sem pusztán szellemi, lelki kérdést nem csinálhatunk a témából, hiszen a kérdés ma is az, hogy mi az a valóság, amit Isten számunkra feltár: mi van a szívünk mélyén? S végső soron kié a szívünk? A valósággal szembesülve ugyanis felismerhetjük saját elveszettségünket és megtaláltságunkat, és azt, mennyire rászorulunk Istenre, ő pedig milyen gazdagon meg tud minket áldani és szabadítani. Úgyhogy ez a téma egyszerre ijesztő, félelmetes és mégis örömteli.
1.  A KRITIKA SZÓ
A kritika szó jelentése: dönteni tudó, igei alakban pedig: szétválaszt (például jó és rossz dolog között különbséget tesz).
A szó alapértelmében önmagában benne van a választás, döntés helyzete. Felsejlik a kapcsolat a „krízis” szóval, folyamattal is, amelyet megint csak sajnos mindannyian ismerhetünk. S miközben a krízisben benne lenni sosem jó, a kimenete lehet pozitív, növekedést, életet hozó és természetesen negatív is. Ugyanígy a kritika lehet pozitív és negatív is.
2. A KRITIKA MŰKÖDÉS
Milyen jó is lenne, ha arról beszélhetnék most, hogy a kritika milyen fontos eszköz egymásnak a visszajelzésben, tükör tartásában, amely által fejlődhetünk. De sajnos, mivel ez emberi kapcsolatokban ragadható meg, számolhatunk a bűn mindent átjáró és mindenre kiterjedő hatásával. A kritika a bűnös ember kezében eszköz lesz, a hatalom gyakorlásában, a leuralásban, fájdalom okozásban, a szétdobálásban, a keserűségben. Az életet, növekedést szolgáló eszköz helyett ez lehet belőle. A fogadó oldalról pedig az elutasítással, visszatámadással, védekezéssel, büszkeséggel kell számolnunk, ami megint csak nem a kívánatos reakció.
Hadd használjak erre egy képet: olyan a kritika, mint a metszőolló. Hozzáértő kézben áldás a növény számára, amikor működésbe lép. Jó helyen, megfelelő időben, jó hatást, növekedést, termékenységet lehet elérni vele. De gondoljunk csak bele: mekkora kárt és pusztítást okozhat, ha nem megfelelő időben történik az a metszés és mondjuk fontos termő rügyeket, esetleg nagy mennyiségű ágat metsz le valaki.
Érted a példát, ha kritizáló, folyamatosan a hibát kereső, akár elnyomó, abúzív szüleid, lelkészeid, tanáraid voltak. És persze, jót akartak – mindenki jót akar, de lehet ideje lenne haragudni rájuk, hogy meg tudj tényleg bocsátani nekik. És kérni Istentől a gyógyulást, hogy Ő gyógyítsa a sebeidet az evangélium által.
3. MIÉRT VAN RÁ SZÜKSÉG A KRITIKÁRA EGYÁLTALÁN?
Ha ennyi bántást és fájdalmat eredményez, felmerül a kérdés, hogy miért van egyáltalán szükség erre? Vagy csak egy rossz következménye az ember bűnös természetének, amit el kell viselnünk? Isten Igéje, igazsága tanít minket, és bizony szükségünk van arra, hogy meghalljuk a kritikát, az intést, a figyelmeztetést is. Ilyen volt az ószövetségi prófétai szó, ami az életet jelenthette, a megtérést eredményezhette, a megmaradás záloga lehetett az Istentől eltávolodó népnek. És ilyen volt az újszövetségi apostoli szó, intés, tanítás, mely Krisztus útjára vezette az embereket. A kritikára, az Istentől ihletett figyelmeztetésre, ihletett szóra azért van szükségünk, mert ez jelenti valahol az objektivitáshoz való kapcsolódásunkat: a visszajelzés, helyreigazítás szükséges, hogy ne maradjunk bezárva, szubjektív világunkba. Az Istentől jövő szó, a helyes úton való megmaradás azt szolgálja, hogy megmaradjunk… az életet hozza el a számunkra.
Látnunk kell azt is, hogy nemcsak azért viseljük nehezen adott helyzetben a kritikát, mert az fáj, hanem mert mi magunk is elveszettek vagyunk. Az ember bűnös természetének sajátja a magáról alkotott illuzórikus énkép fenntartása. Azaz szeretjük magunkat illúzióinknak megfelelően, azt erősítendő ösztönösen jobbnak vagy épp rosszabbnak látni és láttatni. Mindkettő belső tudattalan igény és valamilyen állapot fenntartását, igazolását szolgálja. Isten Krisztusban ettől szabaddá tesz és megmutatva a bűneinket, rádöbbentve elveszett voltunk a megtérés, megbánás lehetőségét kínálja. Ezt elfogadva az Ő kegyelmében élhetünk, megélhetjük a Krisztusban nyert szabadság valóságát. A két kulcsmondat, amit megfogalmazunk, álljon most előttünk: a vallásos és az evangéliumi gondolkodás a kritikával kapcsolatban: Vallásosság: „Ha megkritizálnak, elkeseredem vagy dühös leszek, mert nagyon fontos számomra, hogy jó ember legyek. Ha valami fenyegeti ezt az énképet, bármi áron meg kell szüntetni.” Evangélium: „Nehéz elfogadnom a kritikát, de nem kell minden áron jó embernek látni magamat. Az, hogy ki vagyok, nem a teljesítményemtől függ, hanem azon alapul, hogy Isten szeret és Jézusért elfogad.”
4. EGY IJESZTŐ PÉLD: SAUL ÚTJA
Ami előttünk van, az egy nem túl örömteli része a Szentírásnak. Tulajdonképpen egy halálspirál. Az Istentől való elfordulás következménye és útja: nézzünk bele, akármilyen félelmetes is. A bezáródás, a valóságtól való elszakadás útja: az őrület. A realitástól való elszakadás… az irreális félelmekbe zuhanás. És mindez a kritikára való rendkívül érzékeny reakcióból alakul ki. Miközben a valódi okra is rávilágít: az Istentől való elszakadás fájdalmas és romboló állapotára.
4.1. A FOLYAMAT.
Saul király a története ezen pontján már elfordult Istentől, Isten pedig eltávozott tőle. A történetben a lefelé süllyedő király félelemben, rettegésben, paranoiában való elmélyülésének lehetünk tanúi. A folyamat a következő lépésekből áll:
- A táncoló asszonyok éneke (féltékenység, irigység elindulása, beleakad valamibe Saul, kritikának él meg valamit, amit nem feltétlen szántak annak)
- Rossz szemmel néz Dávidra: elkezdődik az ellenségesség elhatalmasodása („A végén még…” kezdetű mondattal fény derül arra, mennyire reális ez a fenyegetés, de mennyire félelem vezérelt ez a gondolkodás)
- A rossz szellem megszállása után, révület, pusztítás
- Dávid kitér a támadás elöl (Ott marad, kétszer is, érdekes, hogy miért nem ment el.)
- Saul elkezd igazán félni!
- Dávid a csatában találja magát (Saul oda küldi őt azzal a hátsó szándékkal, hogy ott hátha meghal – később Dávid sajnos maga is élt ezzel, Úriás, Betsabé férje így hal meg)
- Dávid sikereket ér el: visszafelé sül el a történet, Saul rettegni kezd
4.2.AMI ELŐTTÜNK VAN.
Ez a történet azért érdekes a számunkra, mert egy kritikából indul el. Ráadásul olyanból, amit nem feltétlen szántak annak. Saul a történetben válaszút elé került. Ez egy krízis. Ahol dönteni kell: vagy meghajlik Jahve akarata előtt és félreáll, vagy felveszi a harcot Dávid –voltaképpen Isten –ellen. Saul az utóbbit választja. Még a gyilkosságtól sem riad vissza. De a gyilkossági kísérlet következménye nem az, hogy Dávid ijed meg, hanem Saul. A gyökér ez: elfordult Istentől, eltávolodott, szembe fordult… és akkor jön minden csőstül. Átszakad egy gát, megszűnik a védettség. Aki elszakad Istentől, az elszakad a valóságtól. Ez egy óriási jelentőségű igazság, amit a szívünkbe kell vésnünk. A Krisztusban maradás, az Istenhez kapcsolódás mindenféle értelemben a túlélés záloga. A kritika pedig ebben a rendszerben a valósághoz való kapcsolódásunk, a józanságunk és megmaradásunk eszköze Istentől akár közvetlenül, akár mások által.
5. KAPCSOLÓDÁSOK
Lehet, hogy ezen a ponton megrettenünk, és őszintén Istenhez fordulunk: Uram, könyörülj rajtam, rajtunk! Mit tehetünk, hogyan menekülhetünk meg? Elgondolkozhatunk azon, hogy mennyire sodródhatunk el Istentől, ha Krisztusban vagyunk? A válasz természetesen a Krisztusban való meggyökerezés, ami egy lelki folyamat, megtérés. Mi az, ami ebből következik, milyen kérdésekkel lehet ebben tovább lépni…? DE HOL ÉRINT EZ MINKET?
5.1. Uralkodói helyzet
- Uralkodó pozícióinkban például, amiben megközelíthetetlenek vagyunk: családi felállásban, párkapcsolatban, munkahelyen, gyülekezetben, szolgálatban
5.2. Érzékeny pontok
Saul példája extrém, megrázó és talán biztonságban érezhetjük magunkat: ilyesmi minket nem érhet. A következőkön gondolkodjunk el:
6. MIRE HÍV MINDEZ?
6.1. A megoldás,
amit Isten kínál nekünk Krisztusban, lenyűgöző, ugyanakkor radikális is egyben. Látnunk kell, hogy az illúzióktól való megszabadulásunk révén újra és újra Krisztusra bízhatjuk magunkat, megerősíthetjük a Benne való hitünket és Ő megerősíthet minket a visszajelzések, kritikák elfogadására. Megerősíthet arra is, hogy el tudjuk hordozni az igazságtalan kritikát, hogy különbséget tudjunk tenni fontos és nem fontos között, és hogy magunk is tudjunk más felé visszajelezni. Az a Krisztus, akit egész földi munkája során kritikákkal illettek ellenségei, együtt tud érezni velünk.
A Benne való meggyökerezés formálhat minket azzá, akivé csakis általa válhatunk: igazán krisztusivá, keresztyénné, új teremtéssé.
6.2.  Bűnbánatra, önátadásra, megtérésre van szükségünk…
Az újjászületett, Krisztusban meggyökerező ember pedig a következőképpen változhat: ÖNKRITIKA: Krisztusban meggyökerezve annak a képessége, hogy Isten a lelkiismeretemet uralja, vezeti és képessé tesz arra, hogy felelősen felismerjem, mi a helyes, mi van tőle, mitől kell elfordulnom, miben kell engedelmeskednem neki? Kiteszem magam újra és újra Istennek és kérem, hogy a Lélek vezessen, tanítson, szóljon. MÁSOKTÓL: alázatossá, nyitottá tesz arra, hogy végig hallgassak másokat vagy adott esetben különbséget tudjak tenni aközött, mi van Istentől és mi az, ami rombol, amitől távol kell magamat tartanom (hogy egyik irányba se hajoljak el). MÁSOK FELÉ: tisztázza a motivációimat és tanít arra, mit jelent Istentől jövő módon gyakorolni, szeretetkapcsolatokat építeni, tanulni a helyes kifejezést.
7. Öt gyakorlati dolgot fogalmazzunk meg végül:
- Igazából mind a megfogalmazó, mind a fogadó oldalról alázat, nyitottság és őszinte befogadás szükséges. Mindenki maga tartozik felelősséggel Istennek azért, hogy megfogalmazza és el is fogadja a kritikát. A megvizsgálás és a meghallgatás alapvetően fontos.
- A kritika gyakorlásához érzelmi érettségre van szükség. Ezért nagy kihívás és ezért származik annyi sérülés mindebből. Általában érzelmileg nem semleges helyzetben történik, nem semleges a hatása sem. Ezt pedig tudni kell kezelni.
- A kritika elhangozhat akármilyen közegben, de leginkább akkor hasznos és építő, ha a testvéri kapcsolat bizalmi légkörében történik. Ennek építése és ápolása legalább annyira fontos, mint a kritika megfogalmazása.
- A kritikának helye kell, legyen egy keresztyén közösségben akkor, ha legalább akkora hangsúly van a megerősítésen, a bátorításon is. Ez is az egyensúlyról szól, ahogy az ítélet és kegyelem is egyensúlyban van az életünkben, egyik sem hiányozhat és nem is hiányzik Isten részéről.
- A kritika gyakorlásában veszély az istenkomplexus, amikor valaki isteni ihletésre hivatkozva oszt ki másokat, valójában nem Istentől, hanem saját igazságérzetétől, indulatai által vezérelve. Ez egy különösen eltorzult formája a kritikának, de elég gyakori a gyülekezetekben. Amikor valaki Isten nevében kritizál, azzal szemben nem lehet még reagálni sem, hiszen akkor Isten ellen lázadsz.
- A kritika gyakorlásában a megfogalmazónak nagyfokú önismerettel, érzelmi stabilitással kell rendelkeznie, hogy hiteles lehessen. Ez is mindannyiunk fejlődési útja.
Mit tehetünk mindezek fényében? A keresztyén ember Istenhez kiált és Őt hívja segítségül abban, hogy lehessen az, akivé Isten formálni akarja Őt. Ebben lehet eszköz a másik ember is, a testvér, a kritika is, amit kapunk és adunk is. Az ember arra is fel kell, készüljön, hogy kaphat nem jó szándékból, nem Istentől való kritikát mástól. Ezt is meg kell tanulni elhordozni, a támadásokban helyt kell állni és meg kell maradni abban, hogy kik vagyunk Krisztusban. Ő vezessen, erősítsen, építsen minket! Ámen!
(Thoma László)