Krisztus szeretetében meggyökerezve és megalapozva

Már a harmadik vasárnapja vagyunk másként együtt, mint korábban és nem tudjuk, meddig is tart ez a helyzet. Még elég kevés idő telt el ahhoz, hogy minden megváltozzon, de elég sok ahhoz, hogy kezdjük elengedni az illúziót, miszerint minden visszatérhet a régi kerékvágásba.
Ahhoz is kezd elég idő eltelni, hogy kialakuljanak a különféle magyarázatok, narratívák arra, miért is e járvány, mi a célja ennek, mit tanulhatunk ebből.
Semmi más nem történik ilyenkor, mint a megszokott sémáink szerint reagálunk az eseményekre. Vagy ha a megszokottak összeomlanak, keresünk egy hozzá nagyon hasonlót.
Bevezetésként, mielőtt felolvasom a mai alapigét, egy fontos és aktuális kérdésről hadd beszéljek!
Valószínűleg fel kell tennünk újra és újra magunknak: hogy tekintsünk a járványra, a jelenlegi helyzetre? Nem csak egyszerűen miért történhet ez meg, hanem milyen utakon kereshetjük Istent, az Ő vezetését, jelenlétét a jelen helyzetben?
MIÉRTEK?
Nagyon elgondolkodtató, hogy az ember „miért” kérdést tesz fel. Ez az értelemkeresés alapvető emberi jellegzetesség, az egyik legfontosabb tudatos funkciónk. Mert a „miért” mögött leginkább az van, hogy értelmet akarunk adni a dolgoknak, azaz szeretnénk érthetővé, megfoghatóvá, irányíthatóvá tenni a magunk számára.
Hadd emeljek ki most két tipikus szélsőséget a jelen helyzetünkre való értelemkeresésben, amivel találkozom ezekben a napokban.
Az egyik, hogy a jelen helyzet csak egy próba, ami által megerősödünk és csak össze kell szednünk magunkat. És ez menni is fog: talán még jobb is lesz az a világ, ami vár ránk ezután. Kellő pozitivitással és könnyedséggel szépen átvészeljük ezeket az időket és minden mehet hamarosan tovább.
A másik, egy szégyenalapú narratíva: ez a helyzet Isten büntetése, mert az emberek elfordultak tőle, mert elpusztítják a környezetüket, mert liberálisok, mert bűnösök, mert megérdemlik stb. A narratíva vége pedig, hogy „szégyelld magad”. És ki nem mondva tulajdonképpen ez: megérdemled a halált. A mi kultúránkban talán ez utóbbi ismerősebb.
Attól tartok, hogy miközben részigazságok lehetnek bennük, egyik út sem vezet az életre és nem ez az, mit Isten készít a számunkra.
Lelki „C” és „D” vitamin
Két dolgot szeretnék kiemelni annak kapcsán, hogy mit kell mindenképpen szem előtt tartanunk, mi segíti a lelki épülésünket, épségünket ezekben a napokban:
Isten megajándékoz minket azzal, hogy feltárja előttünk: hogy lát minket, mire hív és mi szolgálja az életet a számunkra. És mindez nem az elutasítás, hanem a szeretetébe ágyazottság, a benne való elrejtettség közegében történik.
Az igehirdetés sorozat témája a Krisztus szeretetében való meggyökerezettség és az abból fakadó élet. A missziói gyülekezet sajátja a dicsőítés, ami a gyülekezetünk egyik alapértéke is. Így fogalmazta ezt meg annak idején a gyülekezet presbitériuma:
A Dicsőítés azt jelenti számunkra, hogy önmagunkat Istennek ajánljuk hivatásunkban, családi életünkben, pihenésünkben, valamint, hogy Istent magasztaljuk énekkel és zenével istentiszteleteinken (1Kor 10,31).
Egyetlen igeverset olvasok ehhez az első Korinthusi levélből:
„Akár esztek tehát, akár isztok, vagy bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek!”
Ma ennek az Igének a fényében vizsgáljuk meg, mire hív minket a mi szerető mennyei Atyánk.
I. BŰNBÁNAT
ISTEN a vele való kapcsolódásban hív arra, hogy a szívünkre beszéljen. A Lélek munkálja ezt, így Őt kérjük most is, hogy végezze ezt el bennünk. A vágyunk, hogy külső visszajelzést kapjunk, tükröt, igaz, őszinte szót, hogy világosság váljon: miben fordultunk el, tértünk el a helyes iránytól, miben nem a megváltott középpontunkból élünk. A LÉLEK hozza elő most ezt a számunkra!
„Akár esztek tehát, akár isztok, vagy bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek!” – olvashattuk.
Ha szeretnénk tehát Istent dicsőíteni, az nem éneklést jelent vagy hasonlókat, hanem hogy MINDENT az Ő dicsőségére tegyünk: az életünket az Ő dicsőségére éljük. Innentől válik ez a dicsőítés kérdés igazán nehézzé…
BÁLVÁNYOK
Az úrvacsora és a bálványáldozatról szóló szakasz végén mondja ezt az apostol összegzésként, summázva mindazt, amiről előtte tanítja a gyülekezetet. A bálványokkal és az Úr asztalával nem lehet egyszerre közösségünk, mondja az apostol. Ma azt mondanánk erre: nem lehet egyszerre két kapura játszani. Nem lehet két úrnak szolgálni. Nem lehet két irányba elköteleződni, mert az hosszú távon biztosan szétszakít.
Ezen a ponton sokan elfordulhatnak és azt hat: de hát ez lehetetlen. Mindig hatással lesz rám a világi gondolkozás, a közeg, amiben élek, nem leszünk szentek. Elköteleződni bármiben is manapság? Nem érted, hogy működik a világ? Nem veszed tudomásul a valóságot?
El kell fogadnunk, hogy amiről az Ige beszél az az, hogy a Jézussal való közösségünk dinamikus, azaz, ha egyszer hozzá fordultunk és az Övéi vagyunk, akkor végső értelemben az Övéi vagyunk, de újra és újra vissza kell térnünk hozzá, mert ha nem teszünk semmit, akkor elfordulunk tőle. Olyanok vagyunk, mint a bevásárlókocsi, amit tudjuk, hogy a kassza felé kell tolni, de a kereke beakadt, és folyamatosan jobbra húz. Nagy erővel lehet csak egyenesben tartani, ha csak löknénk, elmenne más irányba.
A bűn, hogy közösségünk van olyan dolgokkal, amikhez Istennek nincs köze, amire azt mondja Ő, hogy távol visz Őtőle, hogy árt magunknak és a másiknak is.
Akár esztek-akár isztok… mindent… tegyetek… Olyan szavak ezek, amik nagyon nagyra tágítják a perspektívát. Mi akkor a bűn, miben ragadható meg? Azt mondhatnám erre, hogy mindaz, ami nem szolgálja Isten dicsőségét. Ezért a dicsőítés az, ha bűnbánatot tartunk és azt kérjük Istentől: mutasd meg, mi az, ami nem jó és át kell adnom, el kell engednem. Az igazság, hogy három iránya van a bűnbánatnak, amire most hív minket Isten:
A)  Az első, hogy alázatosan közeledjünk Isten felé ebben a kérdésben. A legmegrendítőbb, hogy valószínűleg a legnagyobb bűnöket nem látjuk… A legnagyobb bűnöket nem tartjuk annak… A legnagyobb bűn ugyanis, hogy hamis istenképeink vannak és nem az élő Istennel, Jézus Krisztus Atyjával van élő kapcsolatunk. A legnagyobb bűn, ha azt gondoljuk: tudom, milyen az Isten, olyan, amilyennek én gondolom. A legnagyobb elveszettség, ha azt gondoljuk: tudjuk, mit jelent dicsőíteni: úgy, ahogy mi csináljuk: akár életvitelben, szolgálatban vagy zenében…
B)   Ha ilyen nagy lehet az eltérés, az elfordulás, ha a bűn valóban egy globális elfordulás Istentől, ha mindent érint, ha mindent átjár, ezért képtelenek vagyunk Istent dicsőíteni, akkor az egyetlen, amit tehetünk, hogy magunkat, egész lényünket adjuk neki. A lényünk középpontját, a szívünket, az uralmat az életünk felett. Bánjuk meg, hogy magunk akartuk kizárólagosan uralni, vagy engedtük, hogy mások uralják és emberek tetszését, elismerését, szeretetét akartuk elnyerni, ezért engedtük, hogy mások uralkodjanak felettünk.
C)   A harmadik pedig, hogy kimondjuk, megbánjuk, megnevezzük Isten előtt a „dolgokat”, amiket tettünk és amivel nem őt dicsőítettük. Segít ebben nekünk a 10 parancsolat: a tisztelet elmulasztása, a gyilkosság, a harag dédelgetése, bosszú, a paráznaság, a házasságtörés, hűtlenség különféle formái, a lopás, a hazugság, a másik dolgainak kívánása, az irigység.
Meg olyan dolgok, amik nem tartoznak a cégére bűnök közé. Amikor egyszerűen nem tudjuk elviselni, hogy valaki jobb bármiben is, mint mi. Amikor leuralunk másokat, amikor akár kihasználjuk mások kiszolgáltatottságát, lelki függésben és kiskorúságban tartunk embereket. A közöny, az egymástól való elfordulás, az elvárásaink másikra való árasztása, a manipuláció, amivel előszeretettel élünk, utalgatások, nem egyenes kommunikáció, félelemkeltés, fenyegetőzés, érzelmi zsarolás…
Azt hiszem nem is folytatom. Csak kérlek titeket, ha a Lélek felhozza, légy konkrét, ne spórold meg, ne úszd meg néhány általánossággal. Mert abból nem származik élet, gyógyulás.
Ha pedig nem látsz semmit, akár annyira összecsapnak a hullámok a fejed fölött, csak kiálts: Dávid Fia, könyörülj rajtam! Érints meg ott, hol ember nem segít!”
II. ODASZÁNÁS
Ha a bűnbánat oldalát megértjük és meglépjük, akkor érthetjük meg, hogy valójában:
A DICSŐÍTÉS = ODASZÁNÁS ÉS HÓDOLAT
És ennek a kifejezése lehet ének, hitvallás, de kiemelt módon az életünk odaszánása. Mint gyülekezet, azért alapérték ez a számunkra, mert mi magunkat szánjuk oda folyamatosan Istennek és kérjük, hogy használjon minket. És azzal szeretnénk dicsőíteni Őt, hogy magunkat és igazából mindenünket, amink van, odaszánjuk Neki!
Az Ige az alapszükségleteket, az élet alaptevékenységeit említi: esztek és isztok. És amikor azt mondja, hogy mindent Isten dicsőségére tegyetek, az nem retorika, az nem költői túlzás vagy érzelmi elragadtatottság, hanem logikus következménye annak, hogy ha a felismertem a bűn miatti elveszettségemet és Istenre szorultságomat, akkor mindent neki is akarok adni, és a kegyelemben megtartott életemben, hálából neki akarok szolgálni mindennel.
Az az igazi odaszánás: nem kényszer, hanem örömmel, hálából történik! Olyan ez, mint amikor szerelmes az ember és a szerelmével való kapcsolatban szemlél mindent: az egész életét úgy akarja élni, hogy a másiknak abban öröme legyen, hogy kifejezhesse, hogy odavan érte.
Tegyük most fel Isten előtt a kérdést: mit jelent odaszánni magunkat erre ma. Egyénileg, családilag és a gyülekezetre nézve is?
Egyénileg: az első lépés most, hogy fogalmazd meg Isten felé: odaszánom magamat Neked, Uram! Azzal akarlak itt és most dicsőíteni, hogy hálából kimondom, hogy „odaszánom magamat Neked, Uram”! Ki is mondhatod nyugodtan most. Akkor is, ha bizonytalan vagy, esetleg kérdéseid vannak: „Hódolok előtted, Istenem Atyám, Jézus Krisztusban, kegyelmes Istenem, odaszánom magamat Neked! Téged foglak dicsőíteni az életemmel és mindennel, amim van.”
Nagy súlya van ezeknek a szavaknak, de Isten arra bíztat, hogy vegyük komolyan. Ez az evangélium radikalitása, ezt ne spóroljuk meg most!
Családilag: ugyanezt megtehetjük családi szinten is. Mondjuk ki, hogy „én és az én házam népe az Urat szolgáljuk. A családi életünket a legkisebb elemétől a legösszetettebbekig Isten dicsőségére éljük, egyedülállóként, családosként, fiatalként, idősként, özvegyként vagy elváltként, akármilyen helyzetben is, most, amiben vagyunk: odaszánjuk magunkat és felajánljuk: a Te dicsőségedre, Uram!
Gyülekezet: És gyülekezetként ugyanezt tehetjük: Urunk, mindent a dicsőségedre akarunk tenni! Keressük azt, mit jelent, hogy jellé legyünk a világban, hogy Téged dicsőítsünk a létünkkel, a dolgainkkal és lehessünk az a hely, ahol a Te jelenléted ott van és munkálkodsz. Az Ige hirdetésében, a sákramentumokban és a szeretet látható cselekedeteiben. Odaszánjuk magunkat és megtesszük ezt újra és újra. Nélküled elvesztünk, ezért nem tudjuk elképzelni magunkat, csak napról-napra abban, hogy Neked adjuk magunkat és kérjük, hogy taníts, mit jelent dicsőíteni Téged!
És mit tehetünk akkor…?
Isten dicsőítése mindaz, amivel teremtményei elismerik és kifejezik az ő fölöttük és mindenek fölött álló hatalmát, tökéletességét és jóságát.
A dicsőítés tehát nem határozható meg egy cselekvés leírásával, vagy egy forma rögzítésével. Dicsőíthetjük Istent:
III. REMÉNYSÉG
Reménységünk, hogy az Istent dicsőítő gyülekezet jelenléte a világban áldás lesz, Isten országa közöttünk, a környezetünkben. Mindez pedig kiábrázolja Isten végső nagy uralmát és dicsőségét, ami felé tartunk.
A vég nélküli dicsőítés lesz a mennyei valóságunk, amikor az „Esztek… és isztok…” az a valóság lesz, amire mindannyian legmélyebben vágyunk: a közösség, közelség Jézussal. A lakoma, a nagy vacsora, amire hivatalosak vagyunk mindannyian.
Pál apostol az úrvacsoráról tanítja korinthusiakat és közben megjelenik előttünk a cél, a beteljesedés. Az úrvacsora az előképe ennek a reménységnek. És bár most fizikailag nem vehetünk úrvacsorát, de ezután az Ige, ezután az igehirdetés után, ebben a folyamatban Isten elé állhatunk, akárhol is vagyunk és kérhetjük: Urunk, a Lélek végezze el bennünk a bűnbánatot, a bűnbocsánatot. Akkor is, ha most nem tudjuk venni a jegyeket, hadd legyünk előtted úgy, mintha úrvacsoráznánk most a gyülekezetben.
Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz Ő, megbocsátja bűneinket és megtisztít minket minden tisztátalanságtól!
Higgyünk Benne, mozduljunk felé, szánjuk oda magunkat és újuljunk a Benne való reménységben. Hallgassunk az apostol bíztatására, halljuk meg Isten hívását:
„Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”

Kedves Testvérek!
Szerintetek hogyan nézett ki Jézus? Milyen karakter volt, milyen bőrszíne volt, milyen haja, szeme: milyen volt a fizikai megjelenése? A túlképzettek és a kortörténetben, antropológiában járatosak talán rávágják, hogy hát úgy, ahogy egy korabeli átlagos zsidó férfi. A bibliaismeretben járatosak azt is rávághatják, hogy ha igaz az ézsaiási prófécia, akkor nem volt különösebben szuper jóképű („Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna.” – Ézs 53, 2). De sokkal inkább az a kérdés: belül, a szíved mélyén milyennek képzeled Őt? Az erre vonatkozó kutatások (amiket inkább gyerekek, fiatalok között végeztek) egyértelműen azt mutatják, hogy ki-ki a saját népcsoportjához, bőrszínéhez hasonlónak képzeli el – akkor, ha hisz benne, ha személyes kapcsolata van vele. Ha úgy találkozik Jézussal, mint az elnyomók, az ellenség, a gyarmatosítók istenével, akkor természetesen olyan lesz, mint ők. Az igehirdetés sorozatban a mai témánk a rasszizmus, különösen is az: hogyan mutatkozhat meg az evangélium átformáló ereje, Krisztus hatalma ebben a kérdésben közöttünk? A 20. század második nagy világégése örökre bebizonyította, hová vezet a rasszizmus és a faji alapú megkülönböztetés. Mégsem vagyunk már túl ezen. Sajnos pontosan tudhatjuk, hogy nem… a világban a mai napig sok helyen bántanak és pusztítanak embereket a származásuk miatt, csak gondoljunk a kurd népirtásra, ami Törökországban pár hónappal ezelőtt is újra lángra kapott. De sajnos a mi közvetlen környezetünkben s akár a saját szívünkben is ott lehetnek ennek a jelenségnek a megnyilvánulásai.
I. DEFINÍCIÓ:
De mi is a rasszizmus? Hadd idézzek egy definíciót: A rasszizmus olyan gondolkodásmód, amely az emberek egy adott csoportját feltételezett vagy valós tulajdonságaik alapján elkülöníti, rasszként azonosítja, velük szemben morális, társadalmi vagy politikai megkülönböztetést alkalmaz. Rasszista az, akinek az emberek ezen csoportjairól alkotott véleményét és velük szembeni viselkedését negatív diszkrimináció jellemzi. A rassz szó a francia race kifejezés magyarosított alakja, amely emberfajtát jelent. Az emberi rasszokat a 19. század közepétől az Európán kívüli népek gyarmati leigázását morálisan elfogadható, „természetes” folyamatként normalizálni törekvő nyugat-európai gondolkodásmód külön fajoknak állította be. (…) A rasszizmus az egyéneket tudományosan nem igazolható módon „tiszta” rasszokba sorolja be. Ehhez a testi jegyek hangsúlyozása mellett kulturális szempontokat, gyakran pedig egyes feltételezett közös tulajdonságokat vesz alapul, amelyeket egy-egy rasszra általánosan jellemzőnek tart.” A mindennapi életben ugyanakkor ez a kérdés nem egy definíció a számunkra. Átélhetted pro és kontra: a kirekesztés, megkülönböztetés sokféle formájaként.
II. KI MIT MOND?
A rasszizmus is olyan téma, amiről jó hosszan lehet vitázni, de nem erre van most szükség. Sokkal inkább arra, hogy közel engedjük az evangéliumi gondolkozást magunkhoz. Ehhez látnunk kell, mik a legmeghatározóbb reakciók erre a kérdésre:
A moralista megközelítés a témában az önigazolást keresi („Mi miért vagyunk különbek…”), minősít (egyes esetekből általánosítva), és büszke (ez biztosítja a másik fölé rendelést).
A relativista megközelítés szerint minden kultúra relatív, nem kell a végső igazságot keresni, ez a béke forrása.
Az evangéliumi megközelítés minden kultúrát kritikusan szemlél, nem tartja különbnek magát a másiknál. Befogadó, de Úrnak csak Jézust vallja.
III. ÉRINTETTSÉG
A multikulturalitás korszakában, manapság elvileg nincs helye a rasszizmusnak, elítélt dolog, de a valóságban szinte mindenki használja egy-egy helyzetben vagy a szíve mélyén. A reakció a kultúránkban pedig kettős: a tolerancia, illetve az erősebb elnyomása és felsőbbrendűsége egyszerre van jelen. A mai istentisztelet tétje az, hogy képesek vagyunk-e közel engedni magunkhoz mindezt és feltenni Isten előtt a kérdést: vajon meghatározza-e a mi gondolkozásunkat a rasszizmus? Eszközei vagyunk-e ennek a romboló dolognak – akár viccek, beszólások, cinikus megjegyzések által? És hajlandóak vagyunk-e bűnbánattal Isten elé menni és kiáltani: Uram, szabadíts meg, tisztíts meg, mert elvesztem nélküled ebben a kérdésben?!
B) AZ EVANGÉLIUMI PERSPEKTÍVA
1. MIT JELENT KRISZTUSBAN LENNI?
Pál így szólítja meg a Krisztusban hívő embereket, a gyülekezet közösségét: „Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra.” (Gal 3, 26-27) Ez az alapállás tehát és innen indul az alapigénk: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban. Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök.” A Krisztussal való mély, elkötelezett közösségről beszél ez: mindarról, ami a vele való egységet, elköteleződést jelenti. Aki Krisztusban van, annak Ő az életközege: rajta kívül nincs élet a számára. Megegyezik ez az igehirdetés sorozat alap képével: a Krisztusban való meggyökerezettséggel… Ez egy olyan első lépés, ami mellett nem mehetünk el. Az fog ebben előbbre lépni, valóban változni, aki Krisztusban van, aki Őt vallja Úrnak. Enélkül nem fog menni, még erőlködéssel sem – esetleg ideig-óráig. Ennek a „Krisztusban lenni” állapotnak a megragadásában segíthet bennünket az a kép, amit itt használ az apostol: ez pedig, hogy örökösei vagyunk Istennek.
2. ÖRÖKÖSÖK KÖZÖTTI VISZONY
Mi határozza meg az örökösök közti viszonyt abban a pillanatban, amikor az örökség realizálódik, amikor ez valóban kérdés lesz: ki mennyit örököl, ki mit kaphat? Az addig kedves, elhordozható kapcsolatok úgy omlanak össze, mint a kártyavár és megmutatkozik a mélyen lévő legalapvetőbb kérdés: ki mit is érdemel? Az alapján, hogy ki mit tett? Más szempontok is megjelenhetnek: például kinek ki mit ígért és így tovább. De az alapvető különbségtétel ez: ki mit érdemel? Én érdemlek többet. Nekem van ehhez és ehhez jogom. Én tettem ezt és ezt… Miért használja az örökség, örökösödés viszályokkal teli, terhelt képét az apostol ebben a helyzetben? Nem véletlen, hanem nagyon is sok üzenettel bír: alapvetően úgy viselkedünk a különböző emberekkel, mint az örökösök: méregetünk, összehasonlítunk és alá/fölé rendeljük magunkat. És a lelkünk mélyén meg vagyunk győződve arról, hogy nekünk járnak dolgok. És Isten feltárja nekünk a valóságot és elmondja sokszor, sokféleképpen: az igazság az, hogy egyetlen dolog jár neked a bűn miatt: a bűneid büntetése, azaz az örök halál és kárhozat. Ez az az örökség, amiért nem szoktak az örökösök harcolni és tülekedni: az adósság! Mert ilyen is van, amikor valaki csak adósságot örököl… És az evangélium az, hogy az egyetlen dolgot, ami járt volna neked, azt elvette Krisztus, azt törlesztette, azt megfizette. Így lettél te örökös. És a másik is így lett. Semmilyen érdem vagy előny nincs… és ez csodálatos. Meg vagyok győződve arról, hogy a rasszizmus és egymás megkülönböztetésének kérdése sehogy máshogy nem tud igazán feloldódni és megoldódni, mint Krisztusban és abban a felismerésben, hogy hogyan lettünk mi örökösök. A leggyakoribb különbségtételeket sorolja fel itt Pál, amik akkor voltak: nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő. Mindez megváltozhat. Vele született dolgok, amiről nem feltétlenül tehetsz…
3. EGYEK VAGYUNK:
a. Hogyan teljesedik ez be?
Hogyan is teljesedik be ez az egység és összetartozás a megosztottság helyett? Első lépésben annak a belső meggyőződésével, a hit megragadásával, elfogadásával, hogy befogadott, adoptált fiak vagyunk, ha hiszünk Krisztusban. „Nincs az a származás, nincs az a családfa, ami ennél többet jelenthetne. Isten nagy családja nem ismer faji, nemi és társadalmi különbségeket. Krisztus erősebb, mint ezek a különbségek, amelyek sokszor megkeserítik, szétzilálják és gyötrik az embervilágot. Krisztus többet ad, mint nemzeti öntudatunk, férfiasságunk vagy társadalmi állásunk.” Ehhez azonban az apostol szavaival szólva, fel kell öltöznünk Krisztust. A törvényeskedés lelki kiskorúságából hitben nagykorúvá kell válnunk. Hiszen örökösök vagyunk. Örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak. Egymásnak pedig testvérei. És ezek nem szólamok, elvek, melyeket már sokan tűztek zászlajukra évek során, különféle ideológiák eszközeként, hanem valóság. Másodszor pedig ezt a hitet meg kell vallanunk és engednünk kell, hogy átjárjon, átformáljon minket. Mert ha valóban Krisztusban vagyunk, ha elismerjük, hogy „…Krisztus Jézusban nem számít sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség, csak a szeretet által munkálkodó hit.” (Gal 5, 6) Pál maga beszél a megkülönböztetésnek erről a formájáról is, ami az alá-fölérendelés és megkülönböztetés másik formája. Ő beszél erről, aki körül van metélve és lenne lehetősége, „joga” többnek lenni ez alapján… ez az Isten munkája. Ez az egység. Ez a krisztusi lelkület. Harmadszor pedig cselekednünk kell ennek fényében: valóságosan, tettekkel, döntésekkel.
b. Bűnbánat, amikor nem ezt szolgálom…
Egyéni dimenzió. Isten gyógyítani akar bennünket a szívünk mélyén, helyreállítani, megerősíteni abban, hogy Hozzá tartozunk és ugyanúgy az Övéi vagyunk, mint bárki más. Nem vagyunk különbek, ezért nem vethetünk meg másokat. Egymás elfogadása mögött tehát nem az egyetemes testvériség és egyenlőség eszméje áll, hanem a Krisztusban megmutatkozó megváltás és új teremtés, ahol (az egyébként valós) különbségek már nem számítanak, sőt akár Istenre is mutathatnak. Mert az emberek különbözősége Isten teremtési kreativitására mutat, a sokféleségben gyönyörködhetünk, együtt dicsőíthetjük a mi Teremtő Istenünket. Menjünk őszintén Isten elé és bánjuk meg azt, amikor ez a mindennapjainkat, gondolkozásunkat meghatározta és kérjük, hogy Ő szabadítson meg ebből! Közösségi dimenzió. Isten elé kell járulnunk bűnbánattal, amiért közösségi szinten vétünk ebben a kérdésben. Akár, mint többségi nemzet, akár, mint Isten nép, mint egyház. Nem is csak a konkrét rasszista megnyilvánulásokkal, hanem a távolságtartással, közönnyel. Egy kultúrában megjelenhetnek olyan sajátosságok akár a viselkedésben, akár a gondolkozásban, ami az évszázados elnyomás, nélkülözés és kizsákmányolás eredményei. Ezekben együtt kell éreznünk egymással: azokkal az emberekkel, népcsoportokkal, akik elszenvedték mindezt. És akik gyakran emiatt védekezni kényszerültek, esetleg maguk is „elkövetőkké” váltak a tettes-áldozat dinamika miatt. Együttérzőnek kell lennünk és közösséget vállalni ilyen helyzetekben is!
c. Főpapi imádság…
Végül pedig legyen előttünk Jézus főpapi imádsága. „Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy teljesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél.” (Jn 17, 22-23) Ez Jézus imádsága és ez az, amivel tart minket is. Ő munkálja köztünk ezt és így történhet ez meg ma is közöttünk. Ez a reménységünk. Az evangélium az, hogy Isten felemel! A különbségek eltörlésével a legmagasabb státuszba emel! Ábrahám utódai. Örökösök. Egyek Krisztussal… Ennél nagyobb kiváltság el sem képzelhető! És mindez kegyelemből, hit által…! „A kereszténység univerzális abban, hogy bárkit befogad, ugyanakkor sajátságos abban a hitvallásban, hogy csak Jézus az Úr, a kultúra és az etnikum (vagy bármilyen más identitás) nem az. Az evangéliumban bízó keresztények egyszerre képviselnek erkölcsi meggyőződést és rugalmas könyörületességet.” (Tim Keller)
Ámen
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Az elmúlt vasárnap az „Átformált szív” sorozatban a család volt előttünk. Arra kerestük a választ, hogy Isten Igéje alapján mit jelent az evangéliumon alapuló család, hogyan formálja át, változtatja meg az egymáshoz való viszonyulásunkat is Isten Igéje? Amit itt látunk az Igében, az egy rendszer, ami stabil és Isten dicsőségét és a lehetőségekhez képest a másik ember javát szolgálja. Azoknak szól az apostol, akik újjászülettek és Krisztusban vannak és ezt mondja nekik, ami a legfontosabb üzenete ennek a rendszernek: MINDENKINEK VAN HELYE, JELENTŐSÉGE ÉS SZEREPE A CSALÁDBAN. A családi élet szolgálat, amiben mindenkinek részt kell vennie. A családi élet nem a látszat fenntartásáról szól, hanem hogy azt a „családi létformát”, amiben vagyunk, azt Isten dicsőségére, tetszésére akarjuk élni. A mai témánk a szexualitás, ami még inkább magánügy, mint a családi élet. Meg is lepődhetünk, hogy mit üzenhet a Biblia a szexualitásról? Ki az, akinek a Bibliából kell tájékozódnia a szexualitást illetően? A Szentírás nem csak szellemi, lelki dolgokról szól, amelyek a mennyeiekhez kapcsolnak bennünket. Pedig a Szentírás tud erről és úgy is kezeli, mint az emberi élet részét, sőt, Isten ajándékát, amit használhat jól és maga- illetve mások ellen is az ember.
Az átformált szív és a szexualitás kérdése azért is nehéz lehet, mert valakit vagy egyáltalán nem érint, van, aki pedig szeretné, ha őt ez nem érintené. Ha a család az a téma (ahogy múlt héten említettem), amiről napestig lehetne hasznos dolgokat tanulni, a szexualitás is az. Fókuszáljunk most az előttünk lévő Igére és mindarra, hogy hogyan formálódik át az életünknek ez a területe, ha az evangélium határoz meg bennünket. A szabad szerelem és a szexualitás ma már tömegethosz, azaz általánosan elfogadott viselkedésmód, magatartásforma. És itt nemcsak a közönséges szexualitást, a pornográfiát vagy a szexuális kicsapongásokra, szélsőségekre kell gondolni. Hanem arra az évszázados (sőt talán évezredes) folyamatra, amely a művészeten, de különösen is a költészeten keresztül a szerelmet isteni rangra emeli, mindenek fölé helyezi. A szerelem maga metafora lesz, minden jónak és nemesnek a megtestesítője, aminek a nevében az ember mindent megtehet és amire hivatkozva akár minden más renden és értéken túlléphet.
Milyen csodálatos, milyen gyönyörű ez a vers! Hallgassuk csak, hogyan értelmezi egy irodalmár e sorokat: „A Szerelem minden pozitív emberi érték szimbóluma, a „ki teszi hát” kérdésekre adott válaszok összefoglalója. A hit is, amelynek katedrális állítódik, oltár a humánumnak, a hűségnek. E hűség az emberihez a vers legfontosabb etikai állítása. A költő feladata: minden körülmények között, ha lehetetlennek mutatkozik is, őrző és teremtő legyen. Az emberi szféra drámaisággal telített, de ami a valóságban kint nem, az a tudatban feloldható. Így válik a lehetetlen lehetségessé, a mítoszi feladatok teljesíthetők lesznek, még a legnagyobb próba: a halál legyőzése is.”
Igen, pontosan erről van szó. Mindenek feletti. Mindent meghatározó. Abszolút. Ez itat át ma mindent: a szerelem, a szexualitás abszolútum, amelyet nem kérdőjelezhet meg senki. Hatalma van. Bálvány. Melynek az oltárán sokak sokakat feláldoznak. Ezzel szemben a következő három dolgot tanítja számunkra Isten Igéje a szexualitásról:
1. KÖLCSÖNÖSSÉG: Ajándék és kereszt
„A férj teljesítse kötelességét felesége iránt, hasonlóan a feleség is a férje iránt. A feleség nem ura a maga testének, hanem a férje; ugyanúgy a férj sem ura a maga testének, hanem a felesége.”
Ahogyan a múlt vasárnap a Kolossé levélben olvastuk, a családtagok között a kölcsönös tisztelet és a kölcsönös szolgálat egyensúlya áll fent. Ebben megvannak a helyek, a szerepek, amelyek nem adhatnak okot egymás elnyomására, megalázására, bántására. A Korinthusi levélben előttünk lévő szavak szerint sem a férfi, sem a nő nem ura a maga testének, hanem egymáséinak.
Elsőre felkapjuk a fejünket, megbotránkozhatunk, aztán felfedezhetjük benne a fricskát, a humort is.
1.1. Mert férfi és nő legintimebb együttlétében, a legodaadóbb, a legkiszolgáltatottabb, a legsebezhetőbb állapotban mi a legfontosabb kérdés? Bizony az, hogy „ki irányít”? Mondhatnám így is, hogy „ki van felül”? És az apostol kihúzza ennek a méregfogát és azt mondja: SENKI! Mert ha Krisztus uralma alatt élünk, ha az Övéi vagyunk, akkor felismerjük, hogy a másik számára ajándék vagyunk. Hogy egymásért vagyunk. Hogy Ő ura az én testemnek, én az övének.
1.2. De ha ez igaz, az még egyet jelent: hogy a másikra vágyni jó dolog és ez tartja fent a tüzet, a szenvedélyt, ami Isten ajándéka. Ha ő az enyém, akkor akarom Őt! És ha én az Övé vagyok, akkor Ő akar engem. És ez egy jó felállás, mert akkor várhatóan lesz beteljesülés. Igen, ez a kölcsönösség alapja. És ez lehet a legfájdalmasabb is egy kapcsolatban: mikor az egyik akarja a másikat, de a másik az egyiket nem. Vagy nem ugyanúgy. És bizonyára belefér, hogy nem mindig van jelen ez a nagy kölcsönös vágy és akarás, de az odaadásban szükséges, hogy legyen kölcsönösség.
1.3. Mert hogy az apostol arról is beszél, hogy a szexualitás kötelesség. Egyik a másik iránt és viszont. Ettől egészen megdöbbenhetünk… kötelesség? Mi vagyok én, valamilyen szolga?
Nem, hanem szövetséges társ. Édes kötelesség ez, de bizony azt jelenti, hogy ha van társad, akkor te vagy az az ember, aki első renden tartozol társad szexualitásában partner lenni. És ez ugyanolyan szolgálat, mint bármi más a családi életben.
2. KOOPERÁCIÓ
„Ne fosszátok meg magatokat egymástól, legfeljebb közös megegyezéssel egy időre, hogy szabaddá legyetek az imádkozásra, de azután legyetek ismét együtt…” A kölcsönösség egy különösen szép megnyilvánulása a kooperáció egy formája, ami itt áll előttünk az Igében: közös megegyezés egy időre tartózkodni a szexuális együttléttől, aminek aztán vége és újra történhet az együttlét. Mennyire gyönyörű ez: a Krisztusban nyert szabadságban lehet közösen megegyezni, együttműködni és szabadon hozni egy közös döntést tartózkodástól és újra közeledésről. Ismeri ezt a Prédikátor könyvének írója, az Ószövetség embere is: „Megvan az ideje az ölelésnek, és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak.” – hangzik a bölcsesség (Préd 3,5) A közös megegyezéssel elengedjük a hatalmat, a manipulációt és megéljük: mit jelent egy test tagjának lenni. Útja pedig az odaadás és az egymásra való odafigyelés, a józanság és türelem. Annak a képessége, hogy lehet tartózkodni, nem kell mindig mindent azonnal megszerezni vagy megélni. S minderre valóban az a szabadság az alap, amelyre Krisztus szabadított meg.
3. KÍSÉRTÉS
„…azután legyetek ismét együtt, nehogy megkísértsen a Sátán titeket azáltal, hogy képtelenek vagytok magatokon uralkodni.”
Elég lesújtó, amit itt az apostol ír. De igaz. Minden erkölcsösség és a magunkról alkotott bármiféle illúzió ellenére igaz ez: képtelenek vagyunk magunkon uralkodni. Legsebezhetőbb vagy épp a legoldottabb pillanatban. Elhagyatottságunkban vagy épp unalmunkban… sokféle helyzetben, de biztos, hogy kísérthetők vagyunk. Ezzel kapcsolatban legyünk őszinték. Istennel, magunkkal és a szövetséges társunkkal. Legyünk alázatosak és tartsunk bűnbánatot. Mert van szabadítás, van bűnbocsánat, de ahhoz végig kell járni a bűnbánat útját is. Krisztus kegyelmére szorulunk és látnunk kell, hogy mennyire kiszolgáltatottak és esendőek vagyunk, de mekkora Isten irgalma, amellyel megbocsát és meg is tud őrizni bennünket. Ő áldjon meg és erősítsen minket a kísértések idején! Ő áldjon és erősítsen a szexualitásunkban! Hadd lássuk ajándéknak, hadd éljük meg áldásnak, annak, aminek Isten adta. Ámen!

Kedves Testvérek!
Nem tudom, voltatok-e már úgy, hogy valahová nagy erőfeszítések árán sikerült megérkezni, eljutni egy nem könnyű úton és nagyon örültetek a megérkezésnek, a célba jutásnak. S mikor ott voltatok, akkor döbbentetek rá, hogy nem, nem ért véget semmi, csak valami új, valami más kezdődik el. Egyszerre izgalmas, inspiráló és kiábrándító is lehet az érzés.
A Krisztus szeretetében való meggyökerezésről, az evangéliumban gyökerező életről beszélünk hetek óta az istentiszteleteinken. Van ennek a meggyökerezettségnek, megalapozottságnak egy megállapodott, statikus, stabil vonatkozása, amiből az is következhetne, hogy az egész hitünk, a Krisztusban való élésünk egy megérkezettség, hazaérkezés, ami után kicsit hátra is dőlhetünk. A hitben való járás azonban egyáltalán nem ez, hanem valami egészen más. Ma erről lesz szó: a célok, az előttünk lévő út, mindaz, ami mozgásba hoz, ami kimozdít és indít az Istent dicsőségére való életben. Pál apostol ebben a szakaszban bátorítja a gyülekezetet, hitvallást tesz és megosztja a testvéreivel, hogy mit végzett el benne Isten. Börtönből ír levelet, fogoly, mégis ő szolgál a kívül lévők felé. Minden oka meglenne feladni, elsüllyedni, befelé fordulni, de ehelyett „felfelé” és „kifelé” fordul. Így bíztatja és tanítja a gyülekezetet arra, hogy milyen perspektívából tekintsenek magukra és az egész életükre.
I. BELSŐ DINAMIKÁK:
Az előbb már említettem, hogy milyen ellentétes belső dinamikák jelenhetnek meg az életünkben, s ezek megjelennek ebben a szakaszban is. Pál a megelőző versekben megosztja a gyülekezettel, hogyan látja Krisztust, ki az ő számára a Megváltó. Idézi a valószínűleg akkoriban közismert és énekelt Krisztus himnuszt és így ír néhány verssel a textusunk előtt: „ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem Krisztusért. 8 Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért.” Ez az ő meggyökerezettségének lényege, és még hozzáteszi arra nézve, mit szeretne az életben elérni: „hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, 11 hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.”
Nagyon könnyen rávághatjuk, hogy ez egy misszionárius bizonyságtétele lehet, magáé az óriási Pálé, hol vagyunk mi ehhez? Mi közünk egyáltalán ilyen magasztos, magasröptű, már-már fanatikus hozzáállásokhoz?
Egy kulcsfontosságú jellemzőt fedezhetünk fel Pál útjában és szavaiban az alapján, ahogy az Igében ír az útjáról és a Krisztussal való kapcsolatáról:
Meggyökerezettség, megalapozottság (statikus) és a futás (dinamikus) egyszerre való jelenléte.
A hitben élő, az evangélium talaján álló emberre egyszerre jellemző az, hogy megérkezett, megállapodott, megnyugodott Krisztusban. Nem bolyong a világban keresve lelki otthonát, az igazságot, a válaszokat vagy épp a kérdéseket, hanem van egy megérkezettsége és ez egy olyan belső stabilitást ad neki, ami semmi máshoz nem fogható. Másrészt úton van, sőt fut, küzd, mert van előtte út, amit meg kell tenni, ez az élete velejárója. Nem össze vissza futkározik, hanem konkrét cél felé. Megérkezett és úton lévő egyszerre. Ezt a belső dinamikát felfedezhetjük és elfogadhatjuk magunkban is. Nem feltétlenül könnyű, mert szeretnénk inkább biztosat, állandót, kiismerhetőt, kontrollálhatót, de ez nem annyira az. Lehet, hogy valamelyik felé húzna a szíved, de ez az, amit Isten elkészít a számodra: a megnyugvás, a nyughatatlan keresés feladása, befejezése. A másik pedig a kimozdulás abba, hogy Krisztust követni lépéseket, járást jelent, azaz fáradtságot is, változást, fejlődést.
II. ERŐFORRÁSOK.
Pál bizonyságtétele, hogy mind a megállapodottsága, a stabilitása, mind a futásra való motiváltsága a Krisztussal való átformáló találkozásból fakad. A megragadottság az, amivel leírja ezt: Megragadott a Krisztus… igyekszem hát, hogy meg is ragadjam a célt! Annyira szép, hogy ennek a cselekvője abszolút az élő Jézus Krisztus, aki megragadta, kiragadta Pált is a halálból. És a halál felé vezető útról átvezette arra az útra, ami az életre, az örök életre vezet. A legjobb képességű, legjobb szándékú emberek sem tudják megtalálni maguktól a helyes, Istenhez vezető utat Krisztus nélkül. Az úton tehát, Krisztus követésében ezt fontos megértenünk, a szívünkbe-lelkünkbe vésnünk: Krisztusban gyökerezünk. Ez a gyökér pedig táplál… ez az alap biztos, terhelhető, elhordozza az épület terhét. Elhordozza az életünket. Ez az igazi, a végső erőforrásunk. Így tekinthetünk magunkra, az életünkre.
III. ÖNISMERET
Fontos önismereti kérdést vet ez fel, mégpedig azt, hogy akkor mi a mi dolgunk, szerepünk? Miért tudjuk mégis „elrontani” sokszor ezt a jó kapcsolatot, miért nem működik magától jól minden, miért fáradunk el, miért vétkezünk és tűnik úgy, mintha kicsúszna a lábunk alól a talaj, nem is lenne alap…
Maradva az ellentétpároknál és ezek feloldhatatlanságával együtt jelenlévő egyensúlyával: Pál Jézus Krisztus követésében értékes önismeretre tett szert. Két dolgot lát világosan:
a. Nem értem még el, azaz nem vagyok tökéletes
Így látja magát az, akit biztosan nagyon sokan láttak tökéletesnek, egésznek, odaszántnak, áldottnak és még sorolhatnánk. Semmilyen értelemben nem gondolta, hogy tökéletes lenne. A Krisztus által történt megragadottság, helyreállítás kapcsán különösen nem. Hányszor és hányféleképpen érinthet ez minket… legyünk őszinték Isten előtt bűnbánatban. Tökéletesnek lenni, látszani egyénként, családként, gyülekezetként, szolgálatként… ki-ki behelyettesítheti magát. Nagy kísértés ez a keresztyének számára: nem csak hogy jobbnak tarthatjuk magunkat a nem keresztyéneknél, de akár az ítélkezés révén egyenesen tökéletesnek. A másik vetülete ennek, hogy leértékeljük, megvetjük akár magunkban azt, ami nem tökéletes, ami még fejlődőben, alakulóban van.
b. Nem pihenhetek meg, azaz van még út előttem
Nagyon érdekes, hogy Pál a nem tökéletességét sem előnynek, sem hátránynak nem tartja. Ez egyszerűen tény, sajátosság. Ami világos a számára, hogy van még út előtte, nem pihenhet meg, nem adhatja fel. És ez nem szimpla motiváltság vagy lelkesedés, hanem belátás, felismerés és hitből fakadó engedelmesség: van még út előttem. Futok, hogy elérjem a célt. A cél pedig: a feltámadás, az új élet Krisztusban. Amihez a halálon keresztül vezet az út. Van ebben valami félelmetes, mégis reményteli: ahogy Krisztus átment a halálból életre, úgy nekünk is meg kell tenni ezt az utat. Nem kell bizonytalannak lenni erre nézve. Ez az utunk. És nem kell félni már tőle. Mert tudhatjuk minek a része mindez.
Hamlet dán királyfi így szembesül ezzel a kérdéssel: „Lenni vagy nem lenni: ez a nagy kérdés; az-e a nemesebb, ha tűri lelkünk a pimasz sors minden gonosz nyilát, vagy az, ha fegyvert fogunk a bajokra, s véget vetünk nekik? A halál: alvás, nem több; s ha ezzel megszüntethető a szívfájdalom, a millióütődés, amit átél a húsunk -ezt a véget csak kívánni lehet. A halál: alvás; az alvás: talán álom -itt a baj: hogy milyen álmok jönnek a halálban, mikor az élet gubancát leráztuk, ez meg gondolkodtat -ezért van az, hogy hosszú életű a szenvedés. Mert ki tűmé a sok szégyent, csapást, zsarnokságot és nagyképűsködést, lenézett szerelmet, kijátszott törvényt, a vezetők arcátlanságait, a csöndes embert érő száz rúgást, ha nyugalmát megadhatná magának egy pusztapengével? Vinnénk-e terhet izzadva, nyögve egy életen át, ha nem félnénk, hogy mi lesz azután, az ismeretlen országban, ahonnan még nemtért meg utas -ez visszatart; inkább az ismertrosszat tűrjük el, mint siessünk a nem ismertfelé.” (Nádasdy Tamás ford.)
Tudhatjuk, világosan előttünk áll Isten szavában, hogy „mily álom is jő”, s hogy ez nem álom, hanem ébrenlét, örök lét és teljesség Krisztussal. Ez az az út, amit járunk, efelé tartunk.
IV. CSELEKVŐ LÉT: a FUTÁS képével…
Nem az lesz tehát a kérdés, hogy hogyan tűzzek ki keresztyén emberként jól célokat magam elé, mit tegyek, mire hív Isten, hogyan szolgáljam Őt és így tovább. Ezek fontos kérdések a mindennapokban, de mind a nagy „célra tartás” vetületei és következményei. Nem ezek töltik ugyanis ki az életet, nem ezek a végső kérdések. A földi részcélokat vagy elérjük vagy nem. Ne becsüljük túl a jelentőségüket. Pál azt mondja, fut, nekifeszülve egyenest a cél felé. Elfelejti, ami mögötte van és nekifeszül. Igazi futó, aki tudja, hogyan lehet futni. Előre néz, megtalálja és tartja a megfelelő ritmust és nem engedi, hogy kizökkentse, elbizonytalanítsa, aminek nem kell. Testvéreim, nem jelent ez érzéketlenséget vagy beszűkültséget, sokkal inkább józanságot és bölcsességet. Amit itt Pál leír, amilyen képet használ, az valóban az a mód, ahogy futni lehet, ahogy futni érdemes.
És bármi is ágál bennünk ez ellen, ez az Isten útja számunkra is. Elfeledve, elengedve, Isten jelenlétébe hozva, ami mögöttünk van előre tekinteni. Akkor is igaz ez, ha máshol az emlékezés fontosságára buzdít az Írás. Meg van annak is az ideje, de ha a nagy célra tekintünk, akkor ez a kulcs, ez a lényeg.
Erre hív most minket Isten, erre hív mindannyiunkat: készek vagyunk-e most akár először vagy újra meghallani ezt a hívást és igent mondani és elindulni, elfelejteni, elengedni azt, amit mögöttünk van és nekifeszülni az előttünk lévőnek. Akkor is, ha képtelennek érzed magad, akkor is, ha ellenállsz, ha nem tudsz hinni… nem számít, mert Krisztus ott van veled és igazából ott fut veled ezen az úton. Ő maga az út. Erre hív, ebbe hív most minket. Induljunk el, lendüljünk mozgásba vele! Ámen!
(Thoma László)